4. Ibériai szalamandrák (Chioglossa Boc.)

A Chioglossa a Salamandrá-tól abban különbözik, hogy nyelve igen nagy, tojásdadalakú, kinyujtható nyélen ül, mint a barlangi szalamandráké, azonban nem köröskörül szabad, hanem elül van hozzáerősítve a szájüreg alapjához.

Az aranycsíkos szalamandra (Chioglossa lusitanica Boc.)

A Pyreneusi-félsziget északi részén honos aranycsíkos szalamandra karcsú alakja tekintetében a kaukázusi szalamandrához áll közel. Farkának első harmada hengeres, míg a hátrább eső része fokozatosan oldalt lapítottá lesz; a felnőtt állatok farka kb. kétszer olyan hosszú, mint a fej és a törzs együttvéve, a fiatal egyéneké azonban rövidebb. Ínyfogsorai S-alakúan görbültek s elül nem nyúlnak túl a belső orrnyílásokon. Szemei kiugrók, végtagjai rövidek, törzse karcsú, kb. négyszer olyan hosszú, mint a feje, bőre síma. Az eleven, mintegy 14–15 (kivételesen 16) cm hosszú állat színezete nagyon tetszetős. Háta középső sávját barnásfekete alapon két csipkésszélű, aranyszínű hosszanti csík diszíti, amelyek különösen a hát közepetáján élesek és kiszélesedettek és rendesen a farok töve mögött egyetlen, meglehetősen széles csíkká folynak össze. A két csíkot egymástól elválasztó köz néha csak a hát középvonalát jelző keskeny, barnás vonal alakjában van meg, de amely esetleg meg van szaggatva, sőt egészen hiányozhatik is, úgyhogy az utóbbi esetben a hát középvonalát egyetlen aranyszínű, barnás arabeszkekkel, pontokkal és csillagalakú foltokkal diszített szalag foglalja el. A törzs oldalai sötétbarnák, de szintén aranyosan és gyöngyházszerűen csillogók, hasoldala világosbarnás, helyenként gyöngyházfényű. Az aranyszínt a hátoldalon rézszínű, ezüstszürke vagy lilapiros festékanyagok többé vagy kevésbbé háttérbe szoríthatják; aranyszínű foltok és aranyszínű vagy lilapiros árnyalat megkülönböztethetők a fej és a farok oldalán is. E díszes szalamandra szabadban való életéről különösen Bedriaga közölt érdekes adatokat:

„A Chioglossa, miként Moller A. F-től tudjuk, a száraz évszakban a föld színe alá rejtőzik el és akkor csakis földmunkálatok alkalmával található. Késő ősszel és tavasszal, s ha a hőmérséklet enyhe, januárban is, főként alkonyattájt látható rejtekhelyén kívül. Nappal rendesen a mohába, kövek és lehullott lomb alá rejtőzik el. Moller gyakran találta fenyvesekben és patakok közelében. Ha véletlenül felzavarják, menekülni iparkodik, amennyiben a víz felé igyekszik, alámerül és lehető leggyorsabban elbújik annak legmélyebb részén. Meglehetősen nagy ügyesség kell hozzá, hogy el lehessen fogni, valósággal meg kell lepni a rejtekében. A szárazon rendkívül eleven s az utána nyúló kezet megtéveszti törzsének és farkának kígyószerű tekergésével. A vízben még ügyesebb s mozdulatainak gyorsaságában és ügyességében csak a barlangi vakgőte múlja felül. Láttára szinte azt hiszi az ember, hogy angolna úszik előtte. Edénybe téve annyira szilajon viselkedik, hogy az edény falán átugorva akar menekülni. Azonban mozdulatainak az elevensége a szárazon csakhamar ellanyhul, úgyhogy az ember megvárhatja, míg kitombolja magát s akkor azután megfoghatja, ami egyébként azért is nehézséggel jár, mert az embernek folyton aggódnia kell, hogy fájdalmat okoz neki. Már februárban a vízbe megy, de hogy hosszabb tartózkodásra-e, azt nem sikerült megállapítanom. Legjobban szereti az erdővidék forrásait és mocsaras területeit.”