3. család: Lámpáscsápú-félék (Ceratiidae)

FEJEZETEK

A lámpáscsápú-félék (Ceratiidae) családja egész sereg sajátságos külsejű fajból áll. A német mélytengeri expedíció (1898–1899), amely a „Valdivia” hajóval az Atlanti- és az Indiai-óceánt kutatta, nemcsak számos újabb fajt fedezett fel, hanem világosságot derített életmódjukra is. Azelőtt a lámpáscsápú halakat mind fenéklakóknak tekintették, a „Valdivia”-expídíció azonban bebizonyította, hogy a mélyvízi lebegő állatvilághoz tartoznak. A német mélytengeri expedíció jóval a fenék fölött fogott lámpáscsápú halakat. Így pl. a Guinea-öbölben 5000 méteres fenék fölött 4000 m-ig eresztették le függélyes hálójukat, amelyet a felszínig nyitva húztak fel. A hálóban egyebek közt egy Melanocetus johnsoni Gthr. is volt, amely olyan elevenen mozgott, hogy semmiesetre sem nagyobb mélységben került a zsákba, azonkívül nem volt rajta semmi olyan sérülés, mint amilyen a nagy mélységből kifogott halakon szokott mutatkozni.

A lámpáscsápú halakra legjellemzőbb a tüskés hátúszó maradványait jelképező néhány sugár, amelyek közül az első a leghosszabb és világítószerv van rajta. Erről kapták a nevüket. Ez a csalogató szerv a legtípusosabban fejlődött ki a Lasiognathus saccostoma Regan nevű fajon, úgyhogy a csalódásig hasonlít a horgászókészséghez. A lámpáscsápú halak a mélység felé 500 és 1500 m közt terjedtek el s mint a mélytengeri halak általában, valamennyi világtengerben otthonosak.

A lámpáscsápú halak egy részét már régóta ismerik, de egyik legsajátságosabb tulajdonságukról, amely a gerinces állatok körében példa nélkül áll, csak legújabban szereztünk tudomást. Ez a fölfedezés, amely a haltudomány legszenzációsabb eseményei közé tartozik, C. Tate Regan nevéhez fűződik, aki a „Dana”-expedíciótól gyüjtött halakat tanulmányozta. Ezt a dán expedíciót, amelynek főcélja az angolnakérdés megoldása volt, a nagynevű Johannes Schmidt vezette. A „Dana”-expedíció végigkutatta az Atlanti-óceánt és a Panama-öblöt. A többi expedíció összesen 60 példány lámpáscsápú halat gyüjtött, J. Schmidt pedig 220 kifejlett állatot halászott ki a mélységből, nem számítva bele a nagymennyiségű lárvát és ivadékot. Ezt a gazdag gyüjteményt dolgozta fel Tate Regan, a British Museum haltudósa.

A dán expedíció anyaga alapján jelentékenyen bővültek a lámpáscsápú halak családjára vonatkozó ismereteink. Kitűnt, hogy testalakjuk és nagyságuk rendkívül változatos. Lámpás csápja, vagyis csalogatófonala (illicium) sincs mindegyiknek. Némelyik fajról (Photocorynus spiniceps Regan) teljesen hiányzik, csak bunkós vége maradt meg, másokon hosszabb a testnél is. Túlnyomóan halakkal táplálkoznak. Szájnyílásuk többnyire igen széles és rendesen három sorban elhelyezett hatalmas fogak villognak ki belőle, amelyek egyeseknek félelmetes, szinte ördögi külsőt (Diabolidium) kölcsönöznek. A fogak mind befelé hajolnak. A Neoceratias-nemzetség tagjainak nemcsak a szájuk van fölfegyverezve, hanem még a szájuk körül és a fejükön is találni fogakat.

A tanulmányozás során feltűnt, hogy az eddig gyüjtött lámpáscsápú halak mind nőstények. Ebből az következik, hogy a hímek rendkívül ritkák. Amikor Tate Regan a gyüjteményt alaposabb vizsgálat alá vette, fölfedezte a hímeket is. Ott voltak azok is, csak nem lehetett őket mindjárt észrevenni. Ugyanis a lámpáscsápú halaknak, legalább is néhány nemzetségüknek, élősködő törpe hímjeik vannak. Ilyenek alsóbbrendűeknél, például a Bonellia viridis nevű tengeri féregnél is előfordulnak, de a gerincesek sorában eddig ösmeretlenek voltak. Tate Regan a dán expedíció gyüjtéséből származó lámpáscsápú halak közül négyen talált ugyanahhoz a fajhoz tartozó apró halakat, amelyek a nőstények bőrére erősítve lógnak le. Ezek az apró halak hímeknek bizonyultak.

Az élősködő hímek alakja csaknem kicsinyített mása a nőstényének, de életmódjuk következtében a fejtájékon és belső szervezetükben jelentékeny átalakulás ment végbe. Páratlan, sőt mellúszóik is megvannak, csalogatófonaluk és fejtüskéik ellenben hiányoznak. Pycraft, a British Museum zoológusa, a kiváló népszerűsítő író, azon a véleményen van, hogy a hímek a lárvaállapot végén tapadnak rá az ikrások bőrére. Szerinte az állkapcsukon valószínűen fonalalakú kinövések keletkeznek, amelyek eleinte csak az odatapadásra szolgálnak, később azonban bensőbb összeköttetést létesítenek a tejes és a nőstény szervezete közt. Az ikrás bőrét ugyanis azon a helyen, ahol a törpe hím megtapad, állandó izgalom éri, amelynek hatására bőrszemölcs sarjadzik. Ezt a bőrszemölcsöt dús érhálózat látja el vérrel. A vérsavó azon a hídon át, amely az élősdi hím testét a nőstényével összeköti, átszivárog, s ugyanolyan módon látja el táplálékkal, mint a cápák méhlepényszerű szerve az embriókat. Az élősködés következtében a hímnek nincs szüksége külön emésztőkészülékre, s ezért bélcsatornája elsatnyult. Lélekzőszervüket és szívüket életmódjuk változatlanul hagyta, testüregük legnagyobb részét azonban az ivarmirigyek foglalják el.

Az olyan hímek, amelyek nem találnak nőstényre, tehát nem tapadhatnak meg, valószínűen elpusztulnak, mivel önálló életre nem képesek. Legalább is idáig nem találtak szabadon élő hímeket. A mélytengeri lámpáscsápú halak hímjei a fajfenntartás érdekében élősdiekké váltak, mivel az örök sötétség birodalmában a nemek nehezebben találhatnak egymásra. A törpe hímnek egyetlen élethivatása az ikrák megtermékenyítése, s így hasznos parazitákká váltak.