7. család: Lámpáshalak (Anomalopidae)

A Déli-tenger különböző helyein két csodálatos kis halat találtak, amelyek együtt alkotják a lámpáshalak (Anomalopidae)

Lámpás halak (Anomalops catoptron Bleek.). Lent: Photoblepharon palpebratus Bodd.

családját. Mindkettőnek nagy világítószerve van a szeme alatt. A többi világítóhal mind mélytengeri, s ezért a nyomásváltozás miatt többnyire már a hálóban elpusztulnak, ennélfogva a lámpáshalak úgyszólván az egyedüliek, amelyeken a fénylés jelensége természetes körülmények közt tanulmányozható. Steche, aki újabban a Banda-szigetek víz alá süllyedt vulkáni krátereiben hosszabb ideig figyelte életmódjukat, azt írja, hogy fényük szabályos időközökben lobban fel és alszik el. Van ugyan sötét szemhéjuk is, de Steche sohasem tapasztalta, hogy ezzel takarták volna el világítószervüket. A fény akkor szűnik meg, ha a hal a szervet megfordítja. A lámpáshalak világítószerve nappal is működik. A bennszülöttek a világítószervet kivágják és csali gyanánt használják.

A világítószerv előrevetíti a fényt, mint a gépkocsi fényszórója. Maga a szem sötétben marad és mindent lát, amit a fénykúp megvilágít. A fény odacsalja a kisebb tengeri állatokat, viszont a lámpáshalra nem hoz veszedelmet, mivel a sekély vízben nem leskelődnek nagyobb ragadozók. Színük olyan tompa fekete, mint a mélytengeri halaké, ami valószínűen a világítószervvel függ össze. A világítószerv a szemüreg kiöblösödésében foglal helyet és tojásdad-, vagy babaalakú.

Az egyik faj a Photoblepharon palpebratus Bodd., körülbelül 8 cm-es, a másik az Anomalops catoptron Bleek. 30 cm-nyire nő meg.

A Photoblepharon palpebratus nevű fajt Boddaert 1781-ben egy Amboinából származó példány alapján írta le. Ez a faj a Banda- és a Molukki-szigetek mellett és Holland-Kelet-India parti övében terjedt el. A bennszülöttek kövihalnak nevezik, mivel a korallok és a kövek közt úszkál. Kézi merítőhálóval fogják. A másik fajt 1858-ban Bleeker vezette be az irodalomba. Amíg a Photoblepharon magányosan, vagy kevesed magával kóborol, addig az Anomalops a mélyebb víz felszíni rétegeiben száz főnyi csapatokban úszkál. Az utóbbi faj Amboina, Celebesz, Fidzsi, az Új-Hebridák és Paumotu-szigetek környékén otthonos.

A Banda-szigetek világító halainak több-kevesebb gazdasági jelentőségük is van. Mind a két faj egész éven át halászható, de nagyobb mennyiségben októberben és novemberben, továbbá áprilisban és májusban, a monszunváltozás ideje alatt fordul elő, amikor a víz melegebb. Ikráit mind a két faj nősténye októberben rakja le. A Photoblepharon ikrájának átmérője 1.7, az Anomalopsé 1 mm.

E két faj első vizsgálói nem ismerték fel mindjárt a világítószerv mivoltát és a fényelzáró ernyő rendeltetését különfélekép magyarázgatták. Boddaert arra gondolt, hogy a szemhéj az állat lakóhelyén, az ágas-bogas korallszirtek közt a sérülésektől oltalmazza a látószervet. Lacépede azon a véleményen volt, hogy a sötét szemhéj a trópikus nap erős fénye ellen védi a szemet. Günther, a nagy angol ichtyológus volt az első, aki felismerte, hogy ezek a berendezések valódi világítószervet alkotnak. Günther nem látta elevenen ezeket a fajokat, csupán a szervek szerkezetéből vont következtetést feladatukra. Feltevését Vordermann 1900-ban igazolta be 1897-ben végzett vizsgálatainak közlésével. Vordermann volt ugyanis az első szakember, aki ezeket a halakat világítani látta. A világítószervek működéséről Max Weber a „Siboga”-expedícióról írt beszámolójában (1902) emlékezik meg. A két faj világítószervének finomabb szerkezetét elsőízben (1909) Steche tanulmányozta.

A Photoblepharon és Anomalops világítószerveit újabban Newton Harvey vizsgálta. A washingtoni Carnegie-intézet tengeri élettudományi osztályának megbízásából 1920 őszén Banda-Neira mellett gyüjtött anyagot. Munkájában a batáviai tengerkutató intézet és a holland kormányzóság is támogatta. Az utóbbi a „Brak” nevű halászgőzöst engedte át kutatásaihoz. Harvey meglepő felfedezést tett. Vizsgálatai során ugyanis rájött, hogy e két hal fénytüneményét tulajdonképpen világító baktériumok idézik elő, s az állatok világítószervükben csak az optikai készüléket adják hozzá. A két halfajnak csak lámpája van, a világítóanyagot olyan idegen lények adják, amelyeket a gerinces állatoktól a szervezetek rangsorában óriási távolság választ el.

Az Anomalops világítószerve, mint már Steche is megállapította, 10 másodpercig fényt bocsát ki, majd 5 másodpercre elsötétül. A Photoblepharon természetes körülmények közt megszakítás nélkül világít, a kísérletek alatt azonban, mivel az üvegmedence vizében nem juthat kellő mennyiségű oxigénhez, fénye csak időközönként villant fel. A világító baktériumok spirillum-alakúak, vagyis olyan csavarodottak, mint a dugóhúzó. A világítószervből kivett fotobaktériumok csak akkor fénylenek, ha a szerv sejtjeinek protoplazmájából készült emulzióba teszik és elegendő oxigénhez juttatják őket. Newton Harvey a világítóbaktériumokkal sorozatos tenyésztési kísérleteket is végzett (V. ö.: „Papers from the Dep. of Mar. Biol. of the Carnegie Inst. of Washington”, 1922, 43–60. l.). Ezek a kísérletek nem sikerültek. A baktériumok pepton-agarból készített táptalajon tenyésztek ugyan, de nem világítottak. Fényük akkor is kialszik, ha a szervet sejtoldó anyagokkal kezelik. Newton a világítószervekben nem talált luciferint és luciferázét, vagyis olyan világító- és erjesztőanyagot (enzyma), amilyent C. F. Hickling, mint már említettük, a Marcurus laevis világítómirigyéből kimutatott.

Vizsgálatainak és kísérleteinek eredményét Harvey így foglalja össze („Nat. Hist.”, 1925, 348. l.).

„A világítószerv sugárzóanyaggal teli csősorokból van összetéve, amelyeket gazdag hajszálérhálózat jár át keresztül-kasul. Rendkívül sok vért fogyaszt, mivel a világítószervre nézve különösen fontos az állandó oxigénadagolás s azonnal elsötétedik, ha az oxigénellátásban zavar támad. El lehet képzelni meglepetésemet, amikor ezeket a sugárzóanyaggal telt csöveket mikroszkóp alatt vizsgálva, bennök mozgékony baktériumok tömegét találtam, amelyeknek alakja csavaros vesszőhöz hasonló. Bebizonyosodott, hogy vannak együttélő sugárzóbaktériumok, s ez a tény magyarázza meg, miként lehetséges, hogy a szerv megszakítás nélkül világít. A világítószervezetek közül ugyanis önállóan, minden ingertől mentesen csak a világítóbaktérium és a világítógomba sugárzik állandó fényt. Különböző anyagok vegyi behatására és reakcióira nézve a világítószerv emulziója úgy viselkedik, mint a világítóbaktérium emulziója és kétségtelen, hogy ezeknek a halaknak a fénye az együttélő baktériumtömegek sugárzásának eredménye.”

„Több kísérlet ellenére, amikor ilyen baktériumokat mesterségesen tenyésztettünk, eredményt nem értünk el, illetve, ha ki is tenyésztettük őket, nem világítottak. Ez annak a ténynek lehet a következménye, hogy ezek az együttélő alakok megkívánnak valamilyen különös táplálóanyagot, amit csak az élő hal nyujthat nekik, s ami a mesterséges táplálékul szolgáló anyagokból hiányzik. A legtöbb tengeri világítóbaktérium kitünő eredménnyel tenyészthető minden lúgos vagy sós mesterséges anyagban. Döglött halakon, mielőtt a rothadás megkezdődnék, egész telepekben jelentkeznek és ismeretes, hogy élő szervezeteket is megfertőznek.

„Ezekben a halakban két szervezet kölcsönösen jótékony közösségben él egymással. A baktérium a halból táplálkozik, viszont bajos megmondani, hogy a halnak mi haszna van abból, hogy világít? A bennszülöttek úgy mondják, hogy a hal világítószervét fényszórónak használja. Az bizonyos, hogy a látás szempontjából a szerv elhelyezése nagyon kedvező. A közvetetlen megvilágított mezőt a hal tisztán látja. Be kell vallanom azonban, hogy kételkedem abban, mintha ez volna a szerv igazi értéke. Hihetetlennek látszik, hogy ezeknek a baktériumoknak fénye annyira értékes lehetne a Photoblepharonra nézve, hogy ezért érdemes volna ilyen bonyolult világítószervet, ilyen idegen mechanizmust saját testében kifejleszteni s állandóan vérrel táplálni. Egyáltalában hogyan keletkezik ez a szerv? Ez a törzsfejlődéstan művelőinek problémája. Lehet, hogy majd ráakadnak valami közbeeső fejlődési formára is.

„Más hal is hordozhat magában együttélő baktériumokat. Feltételezem, hogy a japán vizekben élő Monocentris japonica is ilyen. Ez is éjjel-nappal szakadatlanul világít s bátran mondhatjuk, hogy minden olyan hal, amelynek világítószerve állandóan fényt sugároz ki, valószínűen együttélő világítóbaktériumokat hordoz magában.

„Bármilyenek legyenek is ezeknek a világítószerveknek a közbeeső fejlődési alakjai, a Photoblepharon és az Anomalopson tökéletesen kifejlődött formáját láthatjuk; fényük állandó, önmaguk által fenntartott, az oxigénszükségletet a gazdag vérkeringés biztosítja.”

A Monocentris japonica nevű halnak az állkapcsán vannak hasonló világítószervei, amelyek – mint Newton Harvey 1917-ben Misakiban megfigyelte – éjjel-nappal szakadatlanul világítanak. Umberto Pierantoni, a nápolyi egyetem tanára, 1918-ban egy mélytengeri lábasfejű világítószervéből kivett anyagban fedezett fel fotobaktériumokat („Scientia”, 1918, 102–110. l.).