Tengeri pérhalak (Mugil Art.)

A tengeri pérhalak, Mugil Art., nemzetségének tagjait a következő tulajdonságok jellemzik: szájuk igen kicsi, úgyhogy a fej két oldalára éppenhogy átterjed; az alsóállkapocs vége fölfelé hajlik, s a hegye beleillik a felsőállkapocs megfelelő mélyedésébe; fogazatuk apró, sörteszerű fogakból áll; némelyik fajnak zsíros szemhéja is van.

A Földközi-tengertől az Északi-tengerig két, egymáshoz igen hasonló pérhalfaj fordul elő. Mind a kettőnek kékesszürke a háta, az oldaluk arannyal futtatott ezüstfehér, úszóik pedig szürkék. Első hátúszójukat 4, a másodikat 2 és 9–10, a mellúszót 17–18, a hasúszót 1 és 5, az alsót pedig 3 és 9–10 sugár feszíti ki. Átlagos hosszúságuk 20 cm, de 40–50 cm-esek sem ritkák, sőt kivételesen az 1 m-t és a 7 kg-os súlyt is elérik. Megkülönböztetésük főkép az ajak alkata és a felső állkapocscsont szélessége alapján történik. E szerint megkülönböztetünk keskenyajkú tengeri pérhalat (Mugil capito Cuv.) és húsosajkú pérhalat (M. chelo Cuv.).

A keskenyajkú tengeri pér (Mugil capito Cuv.)

Keskenyajkú tengeri pérhal (Mugil capito Cuv.).

A keskenyajkú tengeri pér, Mugil capito Cuv., felsőajka vékony és nincsenek rajta szemölcsök. Hossza legfeljebb 50 cm. Zsíros szemhéja nincs. Mellúszója aránylag rövid, hasúszója még ennél is kurtább. A Földközi-tengerben élő példányok háta fémesfényű barna, hasoldala szürkés-ezüstszínű. Oldalán 7–8 szürke, vagy barnás sáv vonul végig. Némelyiken a mellúszó tövében fekete folt is látható. A has- és egyeseken az alsóúszó fehéres színű. A keskenyajkú tengeri pér Norvégia déli partjától a Jóreménység-fokáig, továbbá a Földközi-tengerben és melléktengereiben otthonos. A nagyobb folyók, így a Nílus alsó szakaszában is él.

Igen érdekes megfigyelést tett ezen a fajon Carazzi, aki a Földközi-tengerben meleg nyári hónapokban éveken keresztül tanulmányozta életmódjukat. „Féloldalukra fordulva teljesen mozdulatlanul feküsznek a felszínen és a gyenge szellőtől támasztott hullámok ide-oda lebegtetik őket, úgyhogy hulláknak látszanak. Eleinte magam is azoknak tartottam őket mindaddig, amíg annyira nem közeledtem hozzájuk, hogy evezővel vagy más tárggyal megérinthettem a testüket. Ekkor villámgyorsan elmenekültek.” Carazzi nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ezek a halak nemcsak pihennek, hanem valóban alusznak, mégpedig olyan mélyen, hogy meg lehet közelíteni és érinteni őket, pedig máskor ugyancsak éberek és minden megközelítési kísérlet kudarcot vall velük szemben. A keskenyajkú tengeri pérnek Triesztben és Velencében „caostelo”, illetve „caustelo” a neve.

A húsosajkú tengeri pér (Mugil chelo Cuv.)

A húsosajkú tengeri pér, Mugil chelo Cuv., felső ajka duzzadt és 3 sorban álló szemölcsös megvastagodások vannak rajta. Alsó garatcsontja megnyult, befelé meggörbül, a hátulja szélesebb az elejénél és szaruszemölcsök vonják be. Háta kékesbarna. Európa északnyugati partján nem törzsalakja, hanem északi változata (var. Septentrionalis Gthr.) él, amelynek a felső ajkán csak 2 sor szemölcs van. A háta zöldes árnyalatú feketésszürke, hasa ezüstös, az oldalát 7–8 sötét hosszanti sáv díszíti. A húsosajkú tengeri pér 60–65 cm-nyi hosszúságúra nő meg.

Az északi vizekben tavasszal, vagy a nyár elején, s mint Otterström megállapította, kevert vízben ívik. Krisch szerint az Adriában az ívás az őszi hónapokra esik. Mohr véleménye szerint az Északi- és a Balti-tengerben nem ívik.

A húsosajkú tengeri pért Mohr tipikus déli fajnak tekinti, amely csak táplálékszerzés végett látogat el az északi vizekbe. Thompson egy húsosajkú tengeri pér belében elevenen elnyelt kagylókat és csigákat (Mytilus, Modiola, Kellia, Skenea, Littorina, Rissoa, stb.), csövesférgeket (Serpula), továbbá néhány rákot és tengerifű-töredékeket talált. A tengeri füvet alighanem akarata ellenére a csigákkal együtt nyelte le.

A húsosajkú tengeri pér a Földközi-tengertől kezdve nyugatra Észak-Amerikáig, az Atlanti-óceán medencéjében délre a Kanári-szigetekig, északon Irország mentén fel Norvégia nyugati partjáig mutatkozik. Az Orkney- és Shetland-szigetek körül gyakori, a Balti-tengerben azonban ritka. A folyókba ez a faj is felúszik, de mint Faber mondja, a tengerben ívik. Triesztben és Velencében „bosega” néven szerepel az étlapon. Fiuméban a többi fajjal együtt „cevolo”-nak hívják. Az Északi-tengerben, Mohr szerint, a tengeri pérhalak közül ez a faj a leggyakoribb.

A tengeri aranypér (Mugil auratus Risso)

A két előbb említett fajhoz nagyon hasonlít a tengeri aranypér, Mugil auratus Risso, csakhogy sokkal fényesebb, különösen az oldala, amely aranyszínben játszik. Az oldalát díszítő hosszanti sávok keskenyek és aranybarnák. Kopoltyúfedelén nagy aranybarna folt ragyog. A Földközi-tengerben honos példányok háta sötétszürkés, oldalukon sötét csíkok húzódnak, szemük mögött sárga, kopoltyúfedőjükön pedig aranyszínű folt látható. 45–50 cm hosszúra növekedik, északra egyre kisebb termetű. Első hátúszóját 1 és 4 sugár feszíti ki, a másodikban 2 és 9, alsóúszójában 3 és 9, mellúszójában pedig 17–18 sugár van. A Földközi-tengerben, a Kanári-szigeteknél, északra pedig a norvég partokig él. Az olasz tengerekben nem ritka. Húsa ízletes. Alakja és életmódja olyan, mint a vékonyajkú tengeri pérhalé. Triesztben és Velencében „lotregán” a neve.

A nagyfejű tengeri pérhal (Mugil cephalus L.)

Az előbbiek közeli rokona: a nagyfejű tengeri pérhal (M. cephalus L.) főkép abban különbözik tőlük, hogy szemét átlátszó redő vonja be, mellúszóját pedig a tövén hosszú, éllel ellátott pikkely vértezi. Az olasz partokon főkép a téli hónapokban halásszák. A fiumei kikötőben horoggal fogják. Húsa ízletes és nemcsak frissen, hanem besózva is fogyasztják. Ikráit besózva teszik el és különösen Provence-ban kedvelik nagyon. Kora tavasszal ívik s ilyenkor nagy csapatokba verődik össze. Jordan és Evermann véleménye szerint a Mexikói-öbölben és a floridai partokon élő tengeri pérhal, amelynek ott nagy gazdasági jelentősége van, szintén ehhez a fajhoz tartozik.

A szökdeső tengeri pér (Mugil saliens Risso)

A szökdeső tengeri pér, Mugil saliens Risso, 40 cm-es hal. Orra kissé széles és előreálló. Hasúszója valamivel rövidebb, mint a mellúszó. Alsóúszójában 9 osztott sugár sorakozik egymás mögé. Alakra és színezetre nézve olyan, mint az előbbi, de az oldalán levő hosszanti sávok kékesek, kopoltyúfedelét pedig néhány aranyfolt díszíti. A Földközi-tengerben mindenütt megtalálható. A trieszti és a velencei halcsarnokban „ verzelata” néven árulják.

A pérhalak közt két akváriumi hal is akad. Ezek itt következnek.

Az aprópénzű tengeri pér (Mugil oligolepis Bleeker)

Az aprópénzű tengeri pér, Mugil oligolepis Bleeker, ma még nem eléggé ismert faj, s így megfigyelésre igen alkalmas akváriumi hal. Hazája: a Seychellek, India, a Maláji-félsziget, Borneó, Celebesz és a Fülöp-szigetek. Hossza 9 cm. Első hátúszóját 4, a másodikat 1 és 8–9, az alsóúszót pedig 3 és 9 sugár alkotja. Alapszíne ezüstös; a háta világos vagy sötétzöld; pikkelysorain elmosódott, keskeny, sötét hosszanti sávok vonulnak végig.

A hegyi pér (Agonostomus monticola Bancroft)

A hegyi pér, Agonostomus monticola Bancroft, olyan nemzetséget képvisel, amelynek csak édes- és kevertvizi tagjai vannak és előfordulása csak Amerikára szorítkozik. Szája nagy, oldala lapos. Hossza 25 cm körül van. Első hátúszója 4 tüskéből, a második 1 és 8, alsóúszója pedig 2 és 10 van összetéve. Az első hátúszó tüskéi barnásak, a többi úszó sárgás vagy sárgászöld, a fiataloké gyengén pirosas. A test alapszíne ezüstös, vagy sárgásfehér, a fiataloké citromsárga; háta többé-kevésbbé sötétzöld, a hasa mindig világosabb; oldalát sötétbarna sávok, vagy foltok tarkítják, a serdületlenek dísze pedig fényes feketésezüstös hosszanti sávokból áll; a farokúszó töve előtt fekete folt látható. A hegyi pér hazája Mexikó, Közép-Amerika és Nyugat-India. Különösen a rohanó hegyipatakokat kedveli. Fogságban könnyen tartható, mivel nem érzékeny és igénytelen mindenevő állat. 24 C fokos vízben érzi magát a legjobban.

A tengeri pérhalakat már a régi görögök és rómaiak ránkmaradt írásai emlegetik, s kitűnik belőlük, hogy húsukat már az ókorban nagyon sokra becsülték. Ezekhez a halakhoz természetesen néhány ősrégi monda is fűződik. Plinius már tudott arról, hogy a tengeri pérhalak ívás idején csapatokba gyülekeznek és a partok közelébe húzódnak. Ehhez a tényhez fűzi azt a mesét, hogy egyízben, amikor a delfinek szokásuk szerint tengeri pérhalakat hajszoltak, nagy csapatot tereltek egybe és ezzel bőséges zsákmányra adtak alkalmat a halászoknak. A szíves közreműködés jutalmául a halászok a zsákmány egy részét a delfineknek adták, csakhogy ezek nem voltak megelégedve az osztályrésszel és másnap megint megjelentek, hogy többet követeljenek. Az elbeszélés mindenki előtt érthető, aki tudja, hogy a delfinek mindig közösen vadásznak, s a folyók torkolatát körülvéve, valóban kiadós fogáshoz juttathatják a halászokat.

A tengeri pérek, különösen a húsosajkú pérhal életmódját Couch tanulmányozta és a jeles angol ichthyológusnak szokásukra, valamint fogásuk módjára nézve több érdekes megfigyelést köszönhetünk. A húsosajkú tengeri pérhal, amelyet az angolok szürke pérnek neveznek, Cornwall és Devonshire partjain tömegesen fordul elő, de Nagy-Britannia és Írország egyéb partvidékén is halásszák. Mihelyt ezek a halak észreveszik, hogy hálóba kerültek, amilyen gyorsan csak tudnak, megfordulnak és a háló felső szegélye fölött kiugrálnak. Ha egyszer valamelyik rájött a szabadulás útjára, a fogságba került egész társaság követi. Ez a szokásuk velük születik, mert már az egész apró példányok átvetik magukat a háló peremén. Couch maga is tanuja volt annak, hogy egy kb. 2 cm hosszú tengeri pérhal ismételten átugrott a víz színe fölé 3 cm-nyire kiálló hálószegélyen.

A tengeri pérek a puha és zsíros tápanyagokat kedvelik, különösen ha már bomlásnak indultak. Úgy látszik, ajkuk tapintásra szolgáló finom érzékszervekkel van ellátva, mivel a legtöbb táplálékot a fenéktalajból kotorják ki. Couch azt hiszi, hogy a tengeri pérek az egyedüli halak, amelyek rendszeresen állati hullákat választanak eledelül és csak kivételesen kapják be a homokban élő férgeket. Horogra, szerinte, ritkán kerülnek, mivel a csalit nem nyelik le mindjárt, hanem előbb óvatosan körültapogatják, többször kiköpik, s ha mégis bekapják és a horog bevág, még mindig nehéz őket kiemelni, mivel ezek a testes állatok nagy erővel igyekeznek szabadulni, ami nem egyszer sikerül is nekik. Horoggal legkönnyebben úgy lehet tengeri pérhalat fogni, hogyha halzsigerekkel, vagy pedig halászlében főzött káposztalevéllel csalizzuk fel. A folyókban a lazacfogásra használt nagy műlegyeket is bekapják, de a partravonás ugyancsak próbára teszi a horgászt. Olaszországban a tengerparti tavakban, különösen a téli hónapokban manapság is úgy halásszák, mint a régi rómaiak idejében. A Languedoc partjain levő lagunák is híresek tengeri pérhalászatukról. A Garonneba, a Loireba, a Szajnába, a Sommeba és a Rhoneba gyakran nagy tengeri pértömegek hatolnak be. Fogásukra többrekeszes hálókat használnak, amelyeknek a víz felszínéről magasra kinyúló oldalszárnyuk is van. Hellyel-közzel fénnyel is csalogatják, s ez a módszer jól be is válik. Puha, kövér és ízletes húsukat mindenütt kedvelik és frissen, vagy besózva fogyasztják. Ikrájukból Provenceben és az Adria mellékén sós kaviárt készítenek, amelyet az olaszok „bottarga” névvel jelölnek. A nagyfejű tengeri pérhalat („volpina”) a grádói lagunák kevert vízében tenyésztik is.

A Mugil-nemzetségnek Ausztrália édesvízeiben is él képviselőjük, amelyről Semon a következőket mondja: „Asztalunk akkoriban mindig bőven el volt látva halakkal, csak az a kár, hogy egynek kivételével a Burnet-folyó összes halai nem sokat érnek. Ez a kivétel a Mugil cunnesius, amelyet a telepesek „mullet” néven emlegetnek, a feketék pedig ngariának hívnak. Ez a szép, élénkszínű hal 35 cm-esre nő meg. Horoggal nehéz fogni, mivel csalira nem megy. A forró évszakban, amikor a folyóban igen alacsony a vízállás, a mederben mindenütt, ahol lassú az ár, fonalas moszatokból álló gazdag növényzet fejlődik. Az említett pérhal az ilyen helyeken bőséges táplálékra talál, s nem annyira az algák kedvéért gyülekezik össze, mint inkább a köztük hemzsegő apró állatokért. Ha a víz eléggé mély ahhoz, hogy a pérek könnyen mozoghassanak, az ilyen folyószakaszokat hamarosan megtisztítják a moszattömegektől. A sekély helyeken azonban az algák háborítatlanul szaporodnak, mivel a pérek nem férkőzhetnek hozzájuk. Csak az ár szakít le belőlük időnként egy-egy darabot és ragadja magával. Meg lehet figyelni, hogy a pérhalak az ilyen alkalmas helyeken csapatosan lesnek a tovasodort algacsomókra. Ezek a halak mindent észrevesznek, ami a víz fölött történik és ha valami árnyék vetődik a felszínre, mindjárt szétrebbennek. Olyan helyet kell tehát kiválasztanunk, ahonnan semmiesetre sem láthatnak, a horgot pedig algacsomó belsejébe kell elrejtenünk és a part sekély helyéről az árral a mélyebb vízbe úsztatnunk. Ezzel a módszerrel sokat lehet kifogni. Az egyik különösen kedvező horgászhelyen egyízben fél óra leforgása alatt 20 pérhalat fogtam, s a horgászást csak azért hagytam abba, mert a zsákmánnyal nem tudtam mit csinálni. Ha nem áll rendelkezésünkre moszatcsomó, konyhánkat úgy láthatjuk el ezzel a hallal, ha söréttel a vízbe lövünk. Ez sem könnyű dolog, mert ha az ember a célt nem akarja elhibázni, a puskacsövet a felszínre minél függélyesebben kell irányítani, s így a hal könnyen észrevehet bennünket.”

„Az ausztráliai pér kitünő ugró. Az esti órákban sokszor méternyi magasságba felveti magát a víz fölé. Láthatóan inkább szórakozás céljából ugrál, semmint azért, hogy valami ellenfél elől menekülne, vagy pedig a víz fölött lebegő rovart akarná elkapni. Vontatóhálóval is azért nehéz fogni, mert egyszerűen átugrik rajta. Ha nyugtalanítják, a víz alatt sajátságos morgó hangot ad és villámgyorsan száguld tovább.”

A tengeri pérhalaknak különösen Amerikában van nagy gazdasági jelentőségük. Délen, a Mexikói-öbölben és Florida mentén sekély és meleg kevertvízű medencék vannak, amelyekben ezek a halak nagyon jól érzik magukat. Ott is megfigyelték, hogy a tengeri pérek a téli hónapokra eső szaporodási időszakban csoportosulnak. Stearns, aki a Mexikói-öböl tengeri pérhalairól nagy tanulmányt írt, egyenesen csodálatraméltó jelenségeket említ meg. „Úgy látszik, hogy októberben az öböl összes pérhalainak a Charlotte-kikötő, továbbá a Sarasota- és a Palmasola-öböl a főhadiszállása. A Tampa-öböl, valamint az Anclote- és a Homosassa-folyó szintén kedvelt ívóterületük. Ezeken a helyeken ősszel olyan óriási tömegekben gyülekeznek össze, hogy lármájuk, amelyet a víz csapkodásával okoznak, távoli mennydörgés gyanánt hat, s a parti lakosságnak az éjjel-nappal megszakítás nélkül tartó zajtól nincsen nyugta. A halrajokat számtalan cápa és más ragadozóhal, továbbá egész sereg tengeri madár követi. Ezek addig lakmároznak, ameddig csak bírnak, azután továbbállnak, hogy a későbben érkezők számára helyet csináljanak. Bármekkora is azonban a tengeri pérhal ikráit és ivadékait pusztító ellenségek száma, a halászok állítása szerint, a csapatok ma is akkora tömegekből állanak, mint hajdan.”