1. család: Tűhal-félék (Syngnathidae)

FEJEZETEK

A bojtoskopoltyúsok legnépesebb családját a tűhal-félék (Syngnathidae) alkotják. Idáig 140 fajukat ismerjük. Valamennyi tengerben, különösen a melegvizűekben mindenhol el vannak terjedve, sőt egyes fajok az édesvízbe is behurcolkodtak. Főkép az iszapos fenekű, növényzettel dúsan benőtt, lapos partokon tanyáznak, de vannak köztük olyanok is, amelyek a korallzátonyok tarka népsége közé tartoznak, néhány faj pedig a nyílttengeren, a szargasszum-tutajokon él. Az európai partokon is előforduló fajok négy nemzetséghez tartoznak, s ezek a következők: csupasz hasúak (Entelurus Dum.), tűhalak (Syngnathus Günth.), csikóhalak (Hippocampus Leach) és a kígyótűhalak (Nerophis Kaup.). A csőszerű orr mind a három nemzetségnek ismertetője és életmódjukban is sok a közös vonás. Az életmód tüzetes megismerésében sokat köszönhetünk Dunckernek, aki a nápolyi akváriumban végezte megfigyeléseit. Leírása szerint a kis üvegmedencékbe frissen betelepített csikóhalak és kígyótűhalak bölcs nyugalommal törődnek bele sorsukba, a tűhalak ellenben mindent elkövetnek, hogy börtönükből kiszabaduljanak. Nagyobb, jól átszellőztetett medencékben azonban hamarosan megnyugosznak és csakhamar módunkban van megfigyelni sajátságos helyváltoztatásukat, amely az összes többi halétól eltér. Előre csaknem kizáróan a hátúszó hajtja őket. Hátúszójuk a test közepe előtt, a farokrészen foglal helyet, gyakran azonban a törzsre is átnyúlik. A tűhalak izgalmukban és félelmükben farkuk kígyózó mozgásával is haladnak, de csakis akkor, ha ez a feneket érinti s így a kígyózás a hüllők kúszásához hasonló helyváltoztatás. Egyébként a farok csak kormányul szolgál s ebben a működésében a legyezőszerű mellúszó is támogatja. Igen jellemzően van kifejlődve ez a mozgási mód a csikóhalaknál. Többnyire függélyes helyzetben lebegnek. Mozgásuk iránya a csavar gyanánt működő úszó beállításától függ s e szerint függélyesen emelkednek a felszín felé, vagy pedig hasoldalukkal előre vízszintesen haladnak.

Épp ilyen csodálatos a bojtoskopoltyúsok nyugalmi helyzete is. A csikóhalak és a kígyótűhalak hosszú, csupasz farkukkal átkulcsolják a növények szárát, az akváriumokban a vízvezeték csövét, stb. sőt kölcsönösen összefonódnak egymással is, úgyhogy a vízben függélyesen, vagy ferde helyzetben függve, egész állatgomolyag keletkezik. Csak a kaméleon módjára minden irányban körülforgó, fényes szemek árulják el, hogy élet van ebben a sajátságos halgomolyagban. A kaméleonhoz abban is hasonlítanak, hogy színüket változtatni tudják. Ha megrettennek, éheznek, vagy fájdalmat éreznek, színük elhalványodik, bőséges táplálkozás mellett, a jóllét következtében színezetük élénkebbé válik, sőt nász idején, vagy pedig olyankor, amikor zsákmányoló kedvük támad, fémfény ömlik el rajtuk. Színváltoztató tulajdonságukat arra is felhasználják, hogy beleolvadjanak a környezet összhangjába. Táplálkozási módjukról Duncker a következőket mondja: „Sajátságos testtartással úszkálnak és szemüket mindenfelé forgatják; kétségtelen, hogy táplálékot keresnek. Először megkíséreltem nekik szétmorzsolt halhúst adni, de eredmény nélkül. Egy nap azonban véletlenül több, 1–1.5 cm-es apró rákot tettem a medencébe, mire rögtön vadászat indult meg rájuk. A tűhalak és a kígyótűhalak a fenék fölött lebegve, lopva közelítették meg a kiszemelt áldozatot, majd szájukat a madarakéhoz hasonló hirtelen fejmozdulattal a rákhoz közelítették és a zsákmány eltűnt az örvényben. E közben erős cuppogó hang hallatszott, olyan, mint, amikor a tele flaskóból a dugót kihúzzák.” Duncker megállapította, hogy a csikóhal, amint zsákmányát kiszemeli, szájüregéből minden levegőt eltávolít, kopoltyúfödelét és száját becsukja, úgyhogy légüres tér támad, amelybe a betóduló víz az áldozatot magával sodorja. Az így keletkező örvény olyan erős, hogy nagyobb termetű garnélákat is magával ragad, s ezek a szájon keresztbe akadva, kettétörnek. A tűhalak nemcsak ikrát esznek, hanem 3–4 cm-es halivadékokat is felfalnak.

Újabb megfigyelések szerint a tűhalak szájüregükben úgy ritkítják meg a levegőt, hogy kopoltyúfedelüket lezárva, nyelvcsontjukat lenyomják és szájukat közvetlenül a kiszemelt áldozat közelében hirtelen nyitják ki. Ilyenképpen a szívó hatás még jobban érvényesül.

Szaporodási módjukról az első adatot Aristoteles könyvében találjuk meg. „A szaporodási időszakban az a hal, amelynek belone a neve, felpukkan és az ikrái így jutnak ki a szabadba. A hal ezután tovább él és a seb begyógyul” Aristoteles biztosan a költőtáskát látta, amelyet belső szervnek nézett, s erről szól ez a leírás, amelynek hasonmását Plinius és Aelianus is közli. A középkorban erre vonatkozóan egyetlen megfigyelést sem végeztek, mígnem 1554-ben megjelent Rondelet híres munkája a tengeri halakról. Ez az éleslátású természetbúvár megfigyelte a költőtáska redőinek keletkezését a végbélnyílás mögött, s leírta, hogy a nőstény abba rakja le ikráit, amelyek ott fejlődnek ki. Rondeletnek egyetlen tévedése az, hogy a költőtáskás példányokat nőstényeknek tartotta. Artedi elevenszülőknek, Pallas pedig hímnősöknek tekintette a tűhalakat. A problémát John Walcott 1784–1785-ben írt munkájában fejtette meg. „A hím abban különbözik az ikrástól, – mondja Walcott –, hogy végbélnyílásától a farkáig sokkal szélesebb a nősténynél, s ezen a helyen két puha bőrredője van, amelyeknek a széle egymásra borul. Nyáron szaporodnak és a nőstény a hím bőrtáskájába rakja ikráit. Ezt biztosan állíthatom, mivel sokat megvizsgáltam és ikrát csak azokban találtam, amelyeknek hasredőik nem voltak, a táskás példányokban ellenben sohasem; ha a nyár folyamán később felboncoltam azokat, amelyeket nőstényeknek tartottam, nem volt bennük ikra, ellenben a hímnek költőtáskája tele volt vele.” Walcottnak ezek a teljesen helytálló adatai nem kerültek bele a köztudatba, mivel kézirata nem jelent meg nyomtatásban, úgyhogy a felfedezés dicsősége a svéd Ekström nevéhez fűződik. Ekström 1831-ben nemcsak azt figyelte meg, hogy a hímnek költőtáskája van, hanem azt is, hogy a táskát fehéres nyálka tölti meg, amelybe az ikrák beágyazódnak, s amely később az ivadék táplálására is szolgál. A nőstények nagyobb számban találhatók, mint a hímek és hosszabbak is. Ekström megfigyelései sok vitára adtak okot, mígnem Siebold 1841-ben bebizonyította, hogy igaza van, s hogy a költőtáskás példányok valóban hímek.

A bojtoskopoltyúsok ívása a nyári hónapokban megy végbe, de ősszel is találni költőtáskás hímeket. Az ikrák fejlődése a mérsékelt égalji tengerekben 20, a melegvízben élő Syngnathus floridae J. G. nevű fajé ellenben csak körülbelül 10 napig tart. A kikelő ivadékok kicsiben ugyanolyanok, mint a szülők. A költőtáska az ivadék kirajzása után visszafejlődik. Érdekes, hogy a kígyótűhalaknál, amelyeknél a nemek egymástól különböznek, a jóval nagyobb és erősebb ikrások ívás idején nászruhát öltenek, fejükön és mellső testükön élénk világoskék foltok keletkeznek, a hát és a has középvonalában pedig erős bőrtaraj képződik. Ezeknél a különös feministáknál tehát a nemek szerepe az ikrarakást kivéve, teljesen fölcserélődött. Duncker a medencékben tartott példányok viselkedése alapján a bojtoskopoltyúsokat aránylag értelmes állatoknak tartja. Ha a táplálékkal telt poharat a vízbe helyezte, izgatottakká váltak és összegyűltek körülötte. Csaknem a kezéből vették ki a táplálékot és idővel meg tudták különböztetni a medence tisztogatására használt üvegcsövet attól a szippantó csőtől, amellyel az akváriumból az állatokat kísérleti célra kiszedte. Megismerték az ápoló kezét is. A kezdetben annyira vad tűhalak idővel még a flegmatikus csikóhalaknál is kezesebbekké váltak. A csikóhal hajdan nagy szerepet játszott a gyógyításban. Kopaszság és oldalfájás ellen használták.

A malájok szeretik az eredeti hasonlatokat. Így az India parti vizeiben és részben a folyóiban is található tűhalakat „a krokodilus fülpiszkálója” névvel illetik. Ezek a halak ugyanis nagyon hasonlítanak azokhoz a fülvájókhoz, amelyeket az ottani borbélyok vendégeik fülének kitisztítására használnak. Két különböző megfigyelés alapján tudjuk, hogy az ottani tűhalak közt két faj is akad, amelyek a bujkálóhalak módjára helyparazitákká váltak és a tengeri ugorkák hátulsó testnyílásán behatolva, ott keresnek oltalmat és talán táplálékot is.