Márnák (Barbus Cuv.)

A márnák Barbus Cuv., alkotják a családnak fajokban leggazdagabb nemzetségét, mert az Ó-világ meleg- és mérsékelt övi vizeiben mintegy 200 faj él belőlük. Jellemzi őket a rövid hát- és alsóúszó, amely előbbiben erős csonttüske van és a mindkétoldalt három sorban elhelyezkedő, hátrahajló, kampós és kanálszerűen vájt garatfogak.

A rózsás márna (Barbus fluviatilis Ag.)

Tőponty. - Tükrös ponty (Cyprinus carpio L.). - Széles kárász (Carassius vulgaris Nilss.). - Rózsás márna (Barbus vulgaris Flem.).

A folyami rózsás márna, Barbus fluviatilis Ag., amely eléri a 80 cm hosszúságot és a 4–5 kg, kivételesen a 9–12 kg súlyt, megnyúlt testű, hátán olajzöld, oldalt és hasán világoszöldesfehérszínű hal, amelynek tarka fehér hátúszója és alsóúszója kékes, utóbbi feketén beszegve, többi úszója pedig rózsaszínű. Néha aranymárnák is akadnak köztük, amelyeknek teste sárgaszínű. A hátúszót 3 és 8–9, a mellúszót 1 és 15–17, a hasúszót 2 és 8, az alsóúszót 3 és 5, a farokúszót pedig 19 sugár feszíti ki. Az alsóállású száj felső ajkán négy bajuszszál van.

A rózsás márna folyóink lakója, de a hegyvidéken nem hatol feljebb 900 méternél. Folyami márnának is joggal nevezik, mert főleg folyóvizekben él és csak azokat szereti, bár előfordul a Balatonban is. A márna a homokos fenekű, tiszta és gyorsvizű folyókat kedveli a legjobban. Nyáron szívesen tartózkodik vízi növények között, de ha ezek ősszel elhalnak, a folyók mélyebb helyeit keresik fel, s ott kövek alatt, vagy üregekben keresnek menedéket, esetleg üregeket vájnak a part mentén, és ezért mondja az öreg Gesner, hogy a márna „túr, mint a disznó”. Megtörténik, hogy kedvező búvóhelyeken csapatostul tartózkodnak és egymáson feküdve, mintegy téli álmot alusznak. 1811-ben a Zürichben lévő Röhr-híd melletti vízi kerék tokját olyannyira megtöltötték a márnák, hogy bár az apraját visszadobták, Schinz szerint néhány óra alatt tíz mázsánál többet fogtak belőlük, mert méternyi magasságban feküdtek egymás fölött.

A mi pontyféléink között a márna a legelevenebb és legmozgékonyabb fajok közé tartozik, bár némi lustaság még rajta is tapasztalható. Nappal ugyanis alig mozdul, cölöpök, oszlopok, gátak mögött búvik meg, de éjjel mozog, hogy táplálékát megszerezze. Tápláléka apróbb halakból, férgekből, iszapból és állati hulladékokból, állati és emberi ürülékből áll. Heckel említi, hogy tömegesen tartózkodnak olyan helyeken, ahol árnyékszékek torkollanak a folyókba, s ott igen jól fejlődnek. Nagy szeretettel pusztítják más halak ikráját és zsenge ivadékát is, ami által károsak lehetnek.

Ívásának főideje május–június, de gyakran júliusig is elhúzódik. Ebben az időkben 100, vagy még több márna rajokba egyesülve és vígan ugrándozva vonul felfelé a folyóban. Elől mennek az öreg ikrások, mögöttük az öreg tejesek, s végül a fiatalabbak. A hím nászruháját a fején és a háton a márnán is számos, sorokba rendezett fehér nászkiütés díszíti, amelyek közül egy középső és két oldalsó sor különösen szabályos. Vogt szerint az ikrás csak 3000–8000 ikrát rak le a gyorsan folyó víz köves fenekére. Az ivadék 1–2 hét mulva kel ki. Az ikrások állítóan csak 4–5 éves korukban érik el ivarérettségüket, a tejesek ellenben már korábban.

A márna húsa jóízű ugyan, de tele van szálkával; különösen Franciaországban becsülik nagyra. Sajátságos és még eddig megmagyarázatlan, hogy az ikrája mérges. Újabb vizsgálatok szerint a márnaikra, különösen az ívás idejében veszedelmes, bár némely folyók márnáinak ikrája még ilyenkor is veszélytelen. Hogy milyen ez a méreg, amelynek már kis mennyisége is megöli a patkányt és az egeret, arról még semmit sem tudunk.

Fiatal márnákat érdemes akváriumban is tartani.

Ha az akváriumban durva homokos fenék, s vízinövények is vannak, márnáink igen jól fejlődnek. A fiatal márna élénk, folyton mozgó, virgonc hal, amelyen a ponty egykedvűségének nyoma sincs. A fiatal márnák nem a fenéken tartózkodnak, mint az öregek, hanem a vízinövények között, s a fenékre csak pihenni szállnak le. Schreitmüller megfigyelése szerint gyakran pihennek kifeszített mellúszókkal a növényzeten is. Különösen reggel 6–8 óra között találta így őket. A fiatal márna igen szereti a vízibolhákat, a rovarlárvákat és a víziférgeket, de szárított haleledellel is táplálható. A fenéken élő állatokat úgy szedi fel, hogy fejére állva, farokúszóját oldalt elhajlítja, azután erőteljes lökéssel levágódik a fenékre. Megeszik a növényi eledelt is, pl. szétdörzsölt salátát és lelegelik az akvárium falát bevonó moszatokat is. A márnák jól bírják a fogságot, de rosszul tűrik az erős napfényt. Mint sok más pontyfélén, a márnán is megfigyelték a környezet színeihez való alkalmazkodást. A márna egy óra leforgása alatt megváltoztatja a színét s a szerint, hogy a fenék sötét-e, vagy világos, sötét vagy ezüstfehér, egyszínű, vagy pettyes lesz.

Századunk elején a márna még tömegesen élt a Vágban, azonban a mult század hatvanas és hetvenes éveiben még számosabb volt. Zsarnovitzky Árpádnak a vágmenti öreg halászok szinte hihetetlenül hangzó márnabőségről emlékeztek meg („Halászat”, 1917). A halászok szerint a rózsás márna télére a Vág csendes, mély öbleibe gyülekezett össze, de annyian voltak, hogy 2–3 rétegbe zsúfolódtak össze egymás fölött. A jeget csak meg kellett lékelni, s a 3–4 ágú szigonnyal vaktában a vízbe döfni, mindig biztosan fölnyársaltak 1–2 testes márnát. Akadt köztük több kilós is. Zsarnovitzky 1905-ben fogott egyet a Vágban, amelyik 72 cm hosszú és 3.80 kg nehéz volt.

A Petényi-márna (Barbus petényi Heck.)

Hazánk folyóiban, főleg a Kárpátokban, a rózsás márnával rokon márna él. Ez a Petényi-márna, vagy magyar márna, Barbus petényi Heck., amely kisebb teste, megnyúlt alakja, szélesebb feje és háteleje, továbbá magasabb alsó- és farokúszója, valamint abban is különbözik az előbbitől, hogy a hátúszó tüskéje nem fűrészes, hanem síma. Színe sárgásfehér, fent barnásfekete, gyakran egymásba folyó nagy foltokkal, amelyek a hasúszókat kivéve, az úszókra is ráterjednek. A hasoldal fehér. A hátúszóban 3 és 8, a mellúszóban 1 és 14, a hasúszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 5, végül a farokúszóban 19 sugár van.

Erről a halról, amely egy kiváló és úttörő magyar természetbúvár nevét örökíti meg, Herman Ottó a következőket mondja:

„A Petényi-márna a magyar halak ismeretére nézve sok tekintetben érdekes. Petényi, a faj felfedezője, jegyzeteiben körülbelül ezeket mondja: „Ezt az eddig ismeretlen márnafajt először 1837-ben a Poprádban fedeztem fel, s el is küldtem Heckel barátomnak a többi Poprádhalakkal, ki azonban annak összehasonlítására akkor nem ért rá. Másodszor ráakadtam 1844-ben erdélyi utamon a Csernában. Harmadszor, 1847-ben ismét a Poprádból hoztam. 1849 február 10-én fogtam legtöbbet a Turopólyai malomárokban. Heckel szerint a Marosban, a Szamosban – Kolozsvár táján –, Szeben és Brassó vidékén is előfordul.”

„A Petényi-márna szereti a sebes vizet, s alapjában pataki hal; leginkább a pisztránggal egy vizet tart; különösen szereti a kisebb zuhogókat, amidőn a víz a köveken, s egyéb akadályokon átbukik; igen kedveli a malmokat, ahol mindig a kerekek csapó vizében tartózkodik; igen fürge, ügyes úszó, mely mohósággal kap a horog után. A legnagyobb példányok, tapasztalásom szerint, nem érik el a 20 cm-t. Húsa igen jó, különösen az erdélyi részekben kedvelt eledel.”

Erről a ritka márnafajról Ivancsics főmérnök a „Halászat” 1912. évfolyamában megjelent cikkében (Croaticus: „A Petényi-márna és egyebek”, 226. l.) Horvát-Szalvonországból 27 eddig ismeretlen termőhelyéről írta le, s ezzel bebizonyosodott Vutskits Györgynek az a föltevése (Pótfüz. Természettudományi Közlöny, 1901), amely szerint a Petényi-márna nemcsak a kárpáti, hanem az Alpokból eredő vizekben is él.

„Ez a halacska 20 cm-nél nem igen nő nagyobbra.” – írja Croaticus. – „A legnagyobb példány, amit fogtam, 22 cm volt, de ez már a ritkaságok közé tartozik. Formája szerint némileg emlékeztet a közönséges márnára, de nem oly megnyúlt, hanem zömökebb és laposabb. Úgy, pár lépésről nézve, csalódásig hasonlít a pisztránghoz; sötét pettyes hátszíne és tarka feje, valamint sárgásszínű hasa első pillanatra könnyen megtévesztik a horgászt, különösen a partravetés izgalmas percében. Azonban tüzetesebb vizsgálás után legott felismerjük a márnát, hosszú úszószárnyai, megnyúlt feje és kidudorodott, bőrszerű, vastag, négybajuszos szájáról.” „Nappal a katlanokban gubbaszt; főleg oly helyeken, hol valami rothadó növényi lerakódás, avagy dög található. Az ily helyeken azután szinte nyüzsög. Gilisztás horoggal az ily gyülekezetből százával lehet fogni. Nincs az a hal, amely oly mohón járna a horogra; horgászati rekordokat bizonyára ezzel a hallal lehetne elérni. Tehát mint sporthal, kezdők, öregek és nők számára valóságos kincs. Húsa jobb, mint bármely keszegé, sőt régente nagy becsben is tartották. Herman Ottó szerint a régi erdélyi szakácskönyvekben „szemling” név alatt szerepelt; csak előkelő asztalokra került. A hegyek lábánál elterülő frissebb vizekben, kisebb patakokban, ahol a pisztráng már nem él, ez a hal megtalálná a neki való helyet, érdemes volna betelepíteni, főleg oly tájakon, ahol a horgászat iránt érdeklődés mutatkozik. E mellett a pisztrángos patakokban mint takarmányhal is szóba jöhetne, mert mint növényevő, a növényi tápanyagok feldolgozásával a patak jobb kihasználását tenné lehetővé, illetőleg növelné az illető víz pisztránghús-termelőképességét”.

Az olasz márna (Barbus plebejus Val.)

Harmadik faja az olasz márna, Barbus plebejus Val., amely a nemzetséget Dél-Európában, mégpedig Olaszországban, Svájc déli részén és Dalmáciában képviseli. Teste zömökebb és rövidebb, arcorra tompább, pikkelyei apróbbak, mint a rózsásmárnáé. Színe, a hátát borító apró fekete pikkelyektől eltekintve, olyan, mint a rózsásmárnáé.

Az óriás márna (Barbus tor Ham. Buch.)

A külföldi márnák között egyik legnagyobb testű faj az indiai sporthorgászok előtt jól ismert óriásmárna vagy burapatra, Barbus tor Ham. Buch. Ezt a hatalmas halat, amely az 1.5–2 m hosszúságot és 30–45 kg súlyt ér el, akkora pikkelyek fedik, hogy elérik a mokkástányér nagyságát. Színe vidékenként változó. Rendesen ezüstzöld a háta, aranyos színű a hasa, hasúszója pedig pirosas-sárga. Ez a halfaj egész Indiában és Ceylonban él, de csak a hegyi folyamokban éri el az említett nagyságot. Az angolok Indiában nagy sportszenvedéllyel és szakértelemmel horgásszák, éppúgy, mint máshol a lazacot.

A díszmárna (Barbus conchonius Ham. Buch.)

A nagyon nagyszámú külföldi márnafajok közül újabban egy sereg apró fajt hoztak be hozzánk is, amelyek mint akváriumi díszhalak nagy kedveltségnek örvendenek. A legnagyobb a díszmárna (Barbus conchonius Ham. Buch.), amely hazájában eléri a 16 cm hosszúságot, de nálunk nem igen nő meg 6 cm-nél nagyobbra. E faj nevét pompásfényű, nagy pikkelyeinek köszönheti, melyek a ráeső fényben úgy csillognak, mint a drágakövek. Színe a hátán olajzöld, az oldalakon világosabb, többé-kevésbbé karminpiros, a farka tövén sárgával szegélyezett, fekete, kerek folt van. Az úszók színe az ikráson világos, a tejesen pirosas, a hím hasúszójának a hegye pedig fekete.

A kétpettyes márna (Barbus ticto Ham. Buch.)

A díszmárnához hasonlít a kétpettyes márna, Barbus ticto Ham. Buch., amelyet könnyen felismerhetünk arról, hogy a farka tövén lévő fekete folton kívül még a mellúszók fölött is tojásdadalakú fekete foltja van.

A csíkos márna (Barbus vittatus Day)

Jóval kisebb, mindössze 3–4 cm a csíkos márna Barbus vittatus Day, amely a hátúszójának csíkozottságáról nyerte nevét. Ezen az úszón ugyanis kávébarna csík fölött ferde fekete csík fut végig, amelyet fent narancsszínű csík szegélyez. Teste jóval karcsúbb, mint a díszmárnáé. Ennek is megvan a farka tövén a sárgán szegélyezett fekete folt. Hazájában ez a faj igen közönséges és Day adatai szerint az elárasztott rizsföldeken nagy tömegekben él, olyannyira, hogy a bennszülöttek – kicsinysége ellenére is – fogják és eszik.

A törpe márna (Barbus phutunio Ham. Buch.)

A törpe márna Barbus phutunio Ham. Buch., melyet kicsinysége mellett (3 cm) zömök testalakja és oldalainak acélkék harántfoltjai tesznek felismerhetővé, narancsszínű hátúszóján széles, sötét csíkot visel, míg többi úszói, az átlátszó hasúszók kivételével, mindannyian narancsszínűek.

Mindezeket a márnákat a mi márnáinktól a bajuszuk teljes hiánya különbözteti meg. Életmódjukat tekintve hasonlítanak egymáshoz, mind virgonc, ügyes, kiváncsi halacska. Kellő ápolás mellett hamar megbarátkoznak az emberrel, s egymás között is jól összeférnek. Nagyon igénytelen állatkák, akváriumaikban nem kell sem szellőztetés, sem fűtés, s mintegy 12 C°-ig virgoncak maradnak; magas hőmérséklet, amely a 25 C°-ot meghaladja, fölösleges, sőt ártalmas. A díszmárna legjobban szereti a 18–22 C°-os vizet. Elfogadnak bárminő táplálékot, s jól érzik magukat a legkisebb medencében is. A fogságban rendesen könnyen szaporodnak is, de nehéz a két nemet egymástól megkülönböztetni, bár a tejes, mint minden halnál, ennél is kissé karcsúbb és élénkebb színezetű.

Az ívást a tejes élénk terelése kezdi meg. A víg keringés közben az ikrása nagy nyomással 20–30-as csoportokban préseli ki ikráit, mondhatnánk, kilöveli magából. Ez a folyamat több szakaszban órákon át ismétlődik, úgyhogy egészben egy-egy ikrás többszáz ikrát rak. Az ikra üvegszerűen átlátszó, s vagy növényeken ragad meg, vagy a fenékre süllyed. Mindkét anyahal pusztítja az ikrát, tanácsos tehát az akváriumban sűrű növényzetet tartani, s a feneket durvaszemű homokkal borítani, hogy így az ikra a szem elől eltűnjön. Az ívás befejezte után, amely megismerhető arról, hogy a halak elbágyadva az egyik sarokban pihennek, ki kell őket fogni és más medencébe áthelyezni. Néhány nap mulva újból megkezdik az ívást, úgyhogy egy nyár folyamán bőséges ivadékhoz juthatunk.