Csabakok (Telestes Bp.) | TARTALOM | A ponty-félék korcsai |
Édesvizeink legkisebb pontyféléi a csellék, Phoxinus Ag. A cselle-nemzetség tagjai erős szerkezetű, hengeres testű, tompa orrú, kis szájú és apró pikkelyű halak, rövid hát- és alsóúszóval és két sorban álló garatfogakkal. A hátúszó függélyesen a hasúszó mögött kezdődik. A garatfogak koronája oldalról lapos, hegyük pedig horgos.
A fürge cselle (Phoxinus phoxinus L.)
A fürge cselle, Phoxinus phoxinus L., egyéb néven csetri, egri, egrihal, egri ponty, pelehal, putri és tökhal mint Herman Ottó jellemzi: „ügyes halacska, melynek testalkata sokban emlékeztet a pisztrángéra, melynek társa és prédája egyaránt.” Színezete rendkívül változó. A hátoldal alaptónusa olajzöld, vagy piszkosszürke, s rajta kisebb-nagyobb sötét foltok vannak, amelyek olykor egybe is folynak, úgyhogy egyes példányokon a hát középvonalán egészen a farokig foltokból álló hosszanti sáv látható. Oldala zöldessárga és erősen fémfényű; szájzuga bíborpiros; torka fekete, melle skarlátvörös. Szeme mögött a hát két oldalán 11 aranyfényű hosszanti sáv vonul végig egész a farok tövéig. Az úszók alapszíne fakósárga, a hát-, az alsó- és farokúszót szemcsehalmazok sötétítik meg. A párosúszók, kivételesen az alsó úszó is bíborpiros színben tündöklik. Siebold szerint a fürge cselle színpompája nem függ az ívás idejétől. Úgy a hímeken, mint a nőstényeken télen is megjelennek a ragyogó szinek. A szaporodási időszak kezdetén a hímek és az ikrások bőrében a tarkón hegyes kúpok jelennek meg, a pikkelyek hátulsó szélét sűrű pikkelyektől alkotott szegély veszi körül. A hátúszóban 3 és 7, a mellúszóban 1 és 15, a hasúszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 7, a farokúszóban pedig 19 sugár van. A fürge cselle egyes példányai 12 cm-esre is megnőnek, átlagos hosszúságuk azonban alig 9 cm.
A fürge cselle homokos, vagy kavicsos fenekű, tiszta vízű, kisebb-nagyobb folyókban él, mégpedig eredésüktől egészen a torkolatukig. Némelyik patakban csaknem kizáróan fürge cselle található. Olyan helyeken is előfordul, sőt jól érzi magát, ahova más hal már nem hatol be. Magánosan ritkán figyelhető meg, mindig nagy rajokban jár. A felszín alatt tartózkodnak, fickándoznak, ki-kiugrálnak a vízből, s a legcsekélyebb gyanus jelre szétrebbennek. Nagy hőségben ott hagyják megszokott lakóhelyüket, s vagy a vízfolyás ellenében vándorolnak fölfelé, vagy pedig tömegesen hatolnak be a hidegvízű hegyi mellékfolyókba. Vándorlásuk közben olyan akadályokon is keresztülhatolnak, amelyek látszóan sem testméreteikkel, sem pedig erejükkel nincsenek arányban. Ha egynek sikerült az akadályon átjutni, a többi habozás nélkül követi.
Tápláléka növényi részekből, férgekből, rovarokból és egyéb állati eredetű anyagokból áll. Angliában megfigyelték, hogy egész csomó fürge cselle összedugta a fejét és vitette magát lefelé a vízzel. Kitűnt, hogy ennek a különös csoportosulásnak az volt az oka, hogy egyik társuk hulláját falták fel. Szaporodásuk a tavasz első hónapjaira, többnyire májusra esik, de néha júliusra halasztódik. Ívásra sekély, homokos helyeket választanak ki. Az ívási helyekre minden nőstényt 23 hím követ, s megvárják az ikra lerakásának idejét, hogy termékenyítő tejüket rábocsáthassák. Davy kísérleteiből kitűnik, hogy az ikrákból az ivadékok hat nap alatt kelnek ki, s augusztusra már 2 cm hosszúak. Ettől kezdve azonban igen lassan növekednek és 34-ik életévükben válnak ivarérettekké. Mint sok más pontyféle, a fürge cselle színezete is tud alkalmazkodni a fenéktalajéhoz. Ez a tulajdonsága a fekete és a sárga festéksejtek mozgásán alapszik. A fürge cselle húsa kissé kesernyés, de az inyencek éppen e miatt kedvelik és keresik, s ezért ezt a kis halat sok helyen hálóval és varsával fogják. A fürge cselle szolgáltatja a horgászok számára a legjobb csalit, a halastavakban pedig a nemes halak részére táplálékot nyujt. Ügyessége, fürgesége és igénytelensége miatt nagyon kedvelik.
A fürge cselléről Herman Ottó könyvében a következő leírást találjuk: „Szín szerint a fürge cselle teljesen megérdemli azt a hasonlatot, melyet Petényi jegyzeteiben reá alkalmazott, hogy t. i. a halak között kolibri. Különösen ívás idején, s kivált a tejes hal a legszebb színektől csak úgy ragyog. A hát sötét kékeszöld, közepén s a testen végig egy fekete csík; az oldalak zöldessárgák, fémfényűek; a száj karminpiros, a torok fekete, a hónalj és hasúszószárnyak halaványvörösek; az alsó sörényúszó ködös, feketésen szalagos; a szemcsillag ezüstös, aranyos lehelettel; a napon, a megvilágítást változtatva, a pofák és oldalak a szivárvány színeiben játszanak; de nagy a változatosság is, különösen a feketés testfoltok tekintetében, sőt akad tiszta fekete is, amelynél azután csak a pofák ragyognak. Az ikrás egyszerűbb.”
„Heckel egykoron Selmecbányán élt Rusegger nyomán megemlíti, hogy a fürge cselle ijedtében ezer ölnyire is berohan a bányák vizébe. A sötétségben rekedt csellék nem pusztúlnak el, hanem alkalmazkodnak. Így Lovassy Sándor tanár Nagy-Rőcéről küldött nekem egy párt, amely mély kútból került elő, hová valami véletlen sodorta, s ahol e halak színüket vesztve megszürkültek.”
Pápa város polgármesteri hivatala 1922 novemberében nem mindennapi megkereséssel fordult a Halélettani Állomáshoz. Három halmintát is küldött, amely 56 cm hosszú halakból állott. Az egyik a pápai vízvezeték medencéjéből való volt, s az átirat szerint 25 év óta a medence tisztítása alkalmával mindenkor kb. 5 kg. apró élőhalat szednek ki belőle, amelyek teljes sötétségben, sőt két légköri nyomás alatt kénytelenek ott élni. Az is megtörtént már, hogy a vízvezeték csapján ilyen élő halacska pottyant ki. A másik két halminta a vízvezeték forrásmedencéjéből, illetőleg a környék forrásaiból való volt. A vizsgálat megállapította, hogy mind a három halminta valamennyi egyede a fürge cselle nevű halfajhoz tartozik. A halak között csupán annyi különbség volt, hogy a vízvezeték sötét medencéjéből valók, a többiekhez képest mind igen soványak voltak, ami természetes is, hiszen a medencében nem igen lehetett ennivalójuk. („Halászat”, 1922.)
A csellék nemzetsége újabban még egy fajjal gyarapodott. Ezt a fajt Albániából Phoxinus csikii néven Hankó Béla írta le („A. M. T. Akadémia Balkánkut. Eredm.” I. k., 1922).
A paducok nemzetségéhez, Chondrostoma Ag., mindössze csak néhány faj tartozik. Főbb ismertető bélyegeik a következők: az alsó állkapocs porcos bevonata, amelynek felül éle van, a többé-kevésbbé megnyúlt felső arcorr, a harántvágású és szaruszerű éles állkapocsszegéllyel körített, alsóállású száj, továbbá az egyszerű sorban elhelyezett 5, 6, vagy 7 garatfog. Az utóbbiak koronája oldalról erősen lapos és hosszú. Leggyakoribb képviselőjük:
A vésettajkú paduc (Chondrostoma nasus L.)
A vésettakjú paduc (Chondrostoma nasus L.), egyéb népies nevei: őnhal, paduc, paduszk, paluc, patic, patus, petenye, podvizhal, potoz, potoznak, sodronypaduc, stenger, szentgyörgypaduc, tintahal, tintáshal, végsőhal, (Herman Ottó); jászpaduc, szentgyörgykeszeg (nagyobb példányok, Balatonfüred); szilvaorrú paduc, tintahas (Pinnyéd, Győr mellett, Unger). Teste hosszú és hengeres, oldalról kissé lapos és meglehetősen nagy pikkelyekkel borított. Színezete, az ívás idejét kivéve, a hátán feketészöld, oldalán és a hasán fényes ezüstfehér, úszói, a sötét hátúszó kivételével, vörösesek. A szaporodási időszakban az összes testrészek élénkebb színezetűekké válnak; a szájzug és a mellúszó élénk narancssárga színt kap; a háta megsötétül s olyan, mintha feketésen volna sávozva. Hátúszójában 3 és 9, mellúszójában 1 és 1617, hasúszójában pedig 19 sugár van. Hossza 50 cm-t, súlya pedig 1.5 kg-ot érhet el. Ekkora paducok azonban ritkaságszámba mennek.
A vésettajkú paduc Észak-Németországban ritkább, délen, továbbá Svájcban gyakoribb. Az Oderában és a Visztulában is meglehetős mennyiségben fordul elő. A Duna és a Rajna vízrendszerének csaknem minden folyójában és tavában megtalálható. Hazánkban Petényi a Poprádból, a Dunából, a Drávából, a Murából, a Szamosból, a Marosból, az Oltból, a Garamból, a Szebenből és a Csernából, Reisinger a Balatonból, Herman Ottó a Berettyóból, a Bódvából, az Ipolyból, a Körösből, a Küköllőből, a Rábából, a Sajóból, a Szernyéből, a Zagyvából, Zsarnovitzky a Vágból, Bodrossi pedig a Temesből említi.
Társaséletet folytat és többnyire nagyobb rajokba verődik. Hosszabb ideig tartózkodik egyhelyben, a fenéken és ott annyit forgolódik, hogy, mint Schinz megfigyelte, oldalának ezüstös alsórésze messzire villog. Nyaranta a kőpartok közelébe húzódik és a kövekre szökik fel, úgyhogy alig borítja be a víz. A vízbe vezető lépcső alsó fokain olyan szabályszerűen jelenik meg, hogy az ilyen helyekre a macskák is figyelmesekké válnak és meglehetősen bőséges zsákmányra tesznek szert. Tápláléka növényi anyagokból, nevezetesen a vízben levő tárgyakat és köveket bevonó moszatokból áll, amelyeket állkapcsának éles, kemény szegélyével könnyen le tud fejteni. Valószínű azonban, hogy táplálkozásában a főszerepet a moszatokon élő apró állatok játsszák.
A szaporodási időszak táján, amely áprilisra és májusra esik, a paducok összegyülekeznek és a nagyobb folyókból csapatosan vonulnak be a mellékfolyókba, ezekből pedig a kisebb erekbe és a hegyi patakokba. Nem riasztja vissza a zavaros víz sem. Kavicsos helyeket keresnek ki, amelyeken a víz átzúdul s oda rakják le számos ikrájukat. Ívás idején nászruhát öltenek s mint sok más ponty-félén, a vésettajkú paduc tarkóján, kopoltyúfödelének felsőrészén és arcorrának két oldalán bőrkeményedések jelennek meg. Az ivadékok 14 nap mulva kelnek ki és a nagyobb folyók felé igyekeznek.
A paducot a horgászok inkább időtöltés, mint a húsa kedvéért fogják. Csalétekül legyeket használnak. Ívás idején, amikor nagy tömegekbe verődik össze, bőséges zsákmányra lehet szert tenni belőle. Húsa szálkás, mindamellett Svájcban igen kedvelik. A vésettajkú paduc testalakja és színe igen változékony, úgyhogy változatait időnként önálló fajoknak is tekintik.
A vésettajkú paduc a vaskos csabakkal kereszteződik.
Csabakok (Telestes Bp.) | TARTALOM | A ponty-félék korcsai |