Szárnyas ráják (Dicerobatis Blainv.)

„Itt a tenger ördöge! Nagy a riadalom a tengerészek között! Mind fegyvert ragadott, amerre néztem, csak szigonyokat, csáklyákat és puskákat láttam. Magam is odafutottam, s megláttam egy hatalmas halat, amely rájaszerű volt, de két olyan szarva is volt, mint az ökörnek. Egy fehér hal kísérte állandóan, amely időnként kissé elportyázott, majd ismét elbújt alatta. Szarvai között egy kis szürkehal tartózkodott, amelyet az ördög kalauzának neveznek, mert ez vezeti és csipkedi, ha halakat vesz észre a közelben, amelyekre aztán az ördög olyan gyorsan ráveti magát, mint a nyíl.”

Így ír a XVI. század végén egy író, aki Sziámba utazott és 1685-ben kiadta útleírását. Ő utána más utazók és kutatók is megemlékeznek a tenger ördögéről, köztük Levaillaut is, ki az északi szélesség 10. foka alatt három ilyen halat figyelt meg. Ezeket a halakat is kalauzhalak kísérték, s mindegyiknek a fején ott volt egy-egy karvastagságú hosszú fehér hal, amely, mintha vezette volna gazdáját. A legkisebb ördögöt sikerült megfogni, s kisült, hogy rája volt, mégpedig 9 m széles és a farka nélkül mérve 7 m hosszú példány. Szája olyan bő volt, hogy egy embert kényelmesen elnyelhetett volna, háta barna, hasa fehér volt.

Az ember hajlandó az egész elbeszélést mesének tartani, ámde később is többször találkoztak vele és szavahihető természetbúvárok meg is fogták. New-Yorknál megöltek egy ilyen óriásráját, amelynek mintegy 5000 kg volt a súlya. Négy ökör, két ló és 22 ember alig tudta partra vontatni. Elliot részletesen leír egy vadászatot, amelyet e tengeri ördögökre rendezett, s azt mondja, hogy e halak a Mexikói-öbölben rendszeresen előfordulnak, bár gyakoriaknak nem mondhatók, hogy igen gyorsan és kecsesen úsznak és sajátságos ugrásszerű mozdulatokkal hömpölyögnek a vízben, hol ezt, hol azt az úszót emelve ki a víz fölé. Néha belegabalyodik valamelyik hajó macskájának a láncába, felszakítja a vasmacskát, s feldühödve a rajta csüngő vasmacskától, pokoli erővel vonszolja ide-oda.

„Néha, de nem gyakran – mondja Elliot – meg lehet az óriáshalat közelíteni, ha a sekély vízben halakból és rákokból álló táplálékra vadászik; de óvakodni kell tőle, mert mozdulatai rendkívül gyorsak és madárszerűek”. Leírja azután, hogy hosszas fáradozás után miként sikerült egy ilyen halat megszigonyoznia és hosszú harc után megölnie. Partra vonszolva, megmérte: szélessége 6 m volt. Kétségtelen, hogy ekkora ördögráják vadászata veszedelmes dolog, mert e hal felbőszítve megtámadja és felborítja a csónakot. Legveszedelmesebbek akkor, ha fiaik velük vannak.

A fent elmondottakból kitűnik, hogy az ördög a szárnyasráják (Dicerobatis Blainv.) nemzetségébe tartozik. E nemzetség fajait alakjuk és rendkívüli nagyságuk jellemzi. Rendkívül kiszélesedő mellúszóik megszakítottak s mell- és fejúszókra tagolódtak, amely utóbbiak a fej oldalán elhelyezkedve, a tengeri ördög szarvait alkotják. A kerek farkon egy hátúszó van s mögötte gyakran erőteljes tüskét visel. Az állat szemei oldalt, a száj az úgynevezett szarvak előtt helyezkedik el s több sorban álló, apró, hegyes fogakkal van felfegyverezve. Egyetlen fiat szül. Egy, az anyából kivett ébrény, amelyet a londoni múzeumban őriznek, Günther szerint, 1.5 m-nél szélesebb és 9 kg súlyú.

A közönséges ördögrája (Dicerobatis giornae Lacép.)

Valószínű, hogy már a régiek is ismerték e nemzetség legelterjedtebb alakját: a közönséges ördögráját (Dicerobatis giornae Lacép.), de csak Risso írta le legelőször alaposabban. Ez a rája, farka nélkül mérve, amely háromszor hosszabb a törzsnél, 1–1.5 m hosszú, súlya pedig ritkán több 25 kg-nál. Színe fent sötétbarna, oldalán olajzöld, alul fehér; az úszók kissé sötétebbek. Egy hasonló rája, amely szintén a Földközi-tengerben él, 2 m hosszú, 4 m széles és 600 kg nehéz volt. Egy harmadik faj példánya pedig 3 m hosszú és 600 kg súlyú volt.

Úgy látszik, hogy Risso ismételten megfigyelhette ezt a ráját. Szerinte nyáron a partok felé közeledik, s júliusban gyakran lehet a partok mentén látni és fogni. Szarvai miatt az olaszok tinónak, vagy ha nagy, tehénnek nevezik. Úgy látszik, hogy a kétféle nemű ráják időnként együtt tartózkodnak. Amidőn egy tonnárában megfogtak egy nőstényt, a hím két napig ott maradt a közelben, neki-nekiment a hálófalnak s megpróbálkozott, hogy áttörjön rajta. Két nappal később a hálóban a nőstény mellett találták meg kimúlva. Tápláléka főleg polipokból és halakból áll. A szárnyas ráják, úgyszólván, azonnal életüket vesztik, amint a vízből kiveszik őket, s ha hálóba kerülnek, gyakran elpusztulnak, mintha nem tűrhetnék a fogságot. Vörös húsuk kemény és szívós, nehezen emészthető és nem is becsülik sokra, de azért néhol fogyasztják. Májából olajat sajtolnak. A Csendes-óceánban élő rokonának Kuhl sasrájája, Dicerobatis kuhli M. H. a neve.

A kétszarvú ördögrája (Manta birostris Walb.)

Ez az óriási állat Brazília partjai mentén, a nyugatindiai szigettengerben és a Mexikói-öbölben él és gyakrabban jár a felszínre, mint rokonai. Dél-Amerika partjai mellett délebbre is előfordul, s valószínűen azonos azzal a fajjal, amely Mexikó csendestengeri partvidékén található. Erről a halról, amely a sporthorgászok vállalkozókedvét állandóan ébren tartja, szavahihető szemtanúk bámulatos eseteket közölnek. Egy száztonnás bárkát játszi könnyedséggel cipel maga után. Megtörtént, hogy nyolc egymással összekötött bárka küzdött vele, s a végén mégis kénytelenek voltak a szigonykötelet elvágni és útjára engedni. Szívósságáról legendák keringenek a horgászok körében. Nem egyszer megesett, hogy a megszigonyozott, lándzsával összeszurkált rája, amelybe néhány golyót is beleeresztettek, fürgén elmenekült.

Egyetlen hely van, ahol halálosan sebezhető meg, s ez a gerincvelejének egyik része.

Ezt a pontot Russel C. Coles fedezte fel, aki két expedíciót is szerelt fel, hogy a newyorki természetrajzi múzeum halgyüjteménye számára nőstény ördögráját szerezzen. A másodikon kézre is kerített egyet, de majdnem életével lakolt érte. Ennél vadabb és elkeseredettebb élethalál-küzdelmet ember még nem vívott hallal. Nincs olyan kalandos regény, amelyik izgalmasabb volna annál a leírásnál, amelyet Coles erről a párviadalról adott („The Am. Mus. Journal”, 1916, 217. l.). Bárkája legtöbbször az óriási hátán lebegett, s még ez volt számukra a legbiztonságosabb hely. Küzdelmükbe a hatalmas hím is minduntalan beleavatkozott és oldaltámadásaival fenyegette a motorost. A 22 percig tartó ádáz tusa folyamán életük minden pillanatban hajszálon függött.

Ennek a fajnak közeli rokona a Manta hamilton Newmann, amellyel az „Arcturus”-expedíció tagjai több ízben hadakoztak. Az egyik küzdelemről mozgófényképfölvétel is készült. A kép világosan megörökíti a válságos pillanatokat, amikor a megtámadott és felbőszült állat úszószárnyát csak néhány centiméter választotta el a csónaktól. Ha ez a pár hüvelyk hiányzik, a bárka pozdorjává zúzódik, s a benne küzdő három ember miszlikbe szakad. A harc három álló óráig tartott. Az elejtett állat 5.5 m hosszú, szája pedig 1.25 m széles volt és 20 mázsánál többet nyomott. Belsejében egyetlen embriót találtak. Ez a „csöppség” egyik úszója hegyétől a másikig 1 m széles, a súlya pedig 25 fontnyi volt. W. Beebe egy ízben búvársisakjában a tengerfenéken levő „koralltrónusán” gyönyörködött a trópusi tengerlakók tarka világában, amikor a feje fölött magános ördögrája lebegett el. Megfigyelte, hogy csupán apróbb állatokat kapott be, s viselkedéséből arra következtet, hogy ebben „a nagy behemót-testben jámbor lélek lakozik”.