HARMADIK REND: Cápák (Selachoidei)

FEJEZETEK

A cápák (Selachoidei) olyan harántszájúak, amelyeknek vastagfarkú testük, a nyak oldalain nyíló kopoltyúréseik és hátul a fejtől távolabb elhelyezett mellúszóik vannak. A föld minden szélességi övének tengereiben s kizáróan más állatokból élnek és a legtöbbször eleveneket szülnek. Néhány fajuk nem fél az édesvíztől sem s alkalmilag felhatol a folyókba is, pl. a Gangesbe és Tigrisbe. Az emberek méltán kártékony és veszedelmes állatoknak tartják őket. Azok mellett az elvétve előforduló polipok mellett, amelyek óriástermetűk miatt váltak legendás szörnyetegekké, a cápák úgyszólván az egyetlen tengeri ragadozók, amelyek az embert valóban megtámadják és felfalják. Ezek a borzalmas rablók mindenütt kihívták az ember bosszúját s kérlelhetetlen ellenségévé tették.

Vannak azonban népek, amelyek a cápákból is hasznot húznak s ezért némelyik vidéken rendszeresen halásszák őket. Így a magas északon azért halásszák a grönlandi cápát, hogy májából olajat sajtoljanak, más tengeri vidéken pedig azért, hogy úszóikból enyvet főzzenek, húsukat pedig táplálékul felhasználják. Buist, aki az indiai partok mentén divó cápahalászatot leírta, az ott évente elpusztított cápák számát 40.000 darabra becsüli. Az apróbb cápafajokat a kínaiak és japánok szívesen fogyasztják táplálékul, a nagyobb fajok úszóiból, a farokúszó kivételével, Kínában ízletes ételek készülnek. A világosabb színű hátúszók „fehérúszók”, a többi pedig „feketeúszó” név alatt kerül a forgalomba s jól megfizetett áru. Abercromby szerint az úszóknak csak egyrésze ízletes, de gondos elkészítés mellett, pl. sertéshússal összefőzve, valóban ízletes eledel készíthető belőle. Sok cápa bőrét kicserezve „chagrin” bőr név alatt árusítják. Mintegy 170 cápafaj ismeretes.

Az Adriában is előforduló gyakoribb cápafajok jegyzékét. A. Valle összeállításában Pastrovics évkönyve („Manuale del pescatore”, Trieszt, 1913) közli.

A cápákat Beebe a keselyűkkel hasonlítja össze, csakhogy amíg az előbbiek éles szemükkel veszik észre a prédát, a cápákat kitűnő szaglóérzékük vezeti rá. „Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a cápák egymást ugyanígy megfigyelik, mint a keselyűk és rögtön észreveszik, ha valamelyik társuk zsákmányhoz jutott. Számos cápa vonul fel egymásután; amikor egyszer az expedíció egyik tagja a Kókusz-szigeteknél egy cápát fogott, hihetetlenül rövid idő alatt 17 cápa gyült össze támadásra.

A cápák könyörtelenül felfalják egymást is, ha alkalom nyílik rá. Mitchell Hedges egy ízben három cápát fogott egyszerre. Horogra akadva vadúl száguldottak fel, s alá, s úgy egymásba bonyolították a köteleket, hogy nem lehetett őket kihúzni. Meg kellett várni, amíg kifáradnak. A szabadulásért folyó küzdelem már jó ideje tartott, amikor a horgászat atyamestere észrevette, hogy legalább harminc cápa úszik egy irányban a jacht felé. Mitchell Hedges egy darabig nem tudta megérteni, mi lehet az oka ennek a felvonulásnak, csakhamar rájött azonban, hogy az áramlás a horgokon vergődő cápák vérét magával sodorta és hírül vitte kannibálhajlamú rokonaiknak, hogy könnyű zsákmányra van alkalom. A cáparaj körülvette a hajót és csak arra a pillanatra várt, mikor szerencsétlenül járt társaik megadják magukat elkerülhetetlen sorsuknak. A jachtról lövöldöztek ugyan rájuk, a szemtelenebbeket pedig, amelyek közel férkőztek, dorongokkal kergették el, de egyik sem távozott messzire, hanem a közelből lesték, mikorra vérzenek el a horgon vergődők?

A halászok körében minden tengerparton az a vélemény gyökerezett meg, hogy a cápa romlott húsra megy a legjobban, a frisset kevésbbé szereti. Mitchell Hedges, aki a világ valamennyi részében néhány száz cápát horgászott ki, teljesen tévesnek jelenti ki ezt az állítást. Személyes tapasztalatai alapján megállapította, hogy a cápa annál biztosabban bekapja a csalétket, mennél frissebb, sőt gyakran volt alkalma megfigyelni azt is, hogy a cápa körülszaglászta a csalinak kitett romlott húst, azután továbbállt.

A cápákról azt tartja a közhit, hogy zsákmányukat hátukra, vagy legalábbis féloldalt fordulva tudják csak bekapni. Mitchell Hedges és W. Beebe saját megfigyelései alapján cáfolja meg ezt az állítást. „Néhányszor megfigyelhettem, – írja az előbbi – hogy a cápa miként fogja meg áldozatát. A meggyökeresedett föltevéssel ellentétben hasukat sem oldalra, sem pedig fölfelé nem fordították, hanem rendkívüli gyorsasággal rontottak előre. Közvetetlenül azelőtt, hogy a zsákmányt bekapják, orrukat felhúzzák és fogazatuk elővicsorog. Nyugalmi állapotban fogaik a fogsornak megfelelő hüvelyben helyezkednek el és a cápa tetszése szerint mereszti fel őket, éppúgy, mint a macska a karmát.”

A cápák rendje a következő családokra oszlik: