| 1. Tulkok (Bos L.) | TARTALOM | Szarvasmarhák (Bos L.) |
Az afrikai vadbivalyok
Az afrikai vadbivalyok nemcsak a szarvalakulásban, a rövidebb járomcsontban és az orrcsont rövid belső nyúlványában különböznek az ázsiai bivalyoktól, hanem még egyéb anatómiai részletekben is.
Az Afrikát benépesítő különböző bivalyfajok száma többször szolgált tudományos vita tárgyául, és a róluk szóló fölfogás ismételten módosult. A mi szemünkben valóban az óriás fekete kafferbivaly, hatalmas szarvaival egész más állat benyomását kelti, mint az aránylag kicsiny vörös bivaly, amelynek egyszerű, rövid szarvai vannak. A fejlődő ismereteink azonban kiderítették, hogy e két szélső forma összeköttetésben áll egy egész sorozat átmeneti formával. Ennek alapján Lydekker joggal csak egy fajt különböztet meg, amely számos alfajával népesíti be Afrikát a Szaharától délre, ahol ez állat megélhetésének előfeltételei föltalálhatók. { „Wild oxen etc.” 1898. és „Catalogue of the Ungulate Mammals” 1913.} Ezek után az előbb említett két szélső forma tárgyalására térünk át.
A kafferbivaly (Bos caffer Sparrm.)
A bivalyok nemzetségének legerősebb és legvadabb tagja a kafferbivaly, amelyet sajátságos szarvalakulása élesen megkülönböztet többi rokonaitól. Zömökebb testalkatú, mint a többi bivalyok; a feje aránylag kicsiny és nem éppen otromba, sőt inkább szépformájú, csak a homlok táján keskeny, az orrgerinc hosszában enyhén hajlott, a szájnál kissé elszélesedő; a szem, amelynek sötétbarna szivárványhártyája és keresztben álló csillaga van, közepes nagyságú, a kiálló vagy jobban mondva kidudorodó szembolt hosszában többszörösen ráncos; a belső szemzug tájéka pedig egy gödörszerű mélyedés miatt szembetűnő; a fül igen nagy, felső széle feltüremkedett, vége alácsüngő hegyben nyúlik ki, alsó szegélye két, erősen kiálló belső bordának megfelelően görbült és kikanyarodott, mindkét szegélyét köröskörül és szintúgy a bordákat is, tömött, hosszú szőr fedi; a szutyak igen nagy, az orrnyílások és a felső ajak közepe közé eső egész teret befogja. A nyak meglehetősen vastag, hosszú, de erős. A mar nem nagyon kiemelkedő, úgyhogy csak egy lapos kiemelkedés látható; a hát egyenes, vagy egy kissé bemélyedt, a kereszt tájékán valamivel magasabb; a far hátrafelé erősen lejtős. A has telt és csüngő, a farok hosszú és vékony, a farokbojt a fark középső részéig terjed. A szarvak tőből oldalt és hátrafelé, azután föl és hátrafelé, majd heggyel észrevehetően befelé görbülnek; a vén bikánál a szarv töve rendkívül széles, a szarvtő között lapos és vastag ráncokkal borított bőr borítja a elszarusodott homlokot, úgy hogy csak egy keskeny csík marad szabadon. A szarv további folytatásában is megtartja ellapult formáját, amennyiben elől és hátul bordaszerűen kiáll és csak a hegye felé válik hengeressé. A szőrözet a fül és a farokbojt kivételével ritka, egyes helyeken csaknem csupasz foltok észlelhetők; szőrözetről tulajdonképpen csak a fejen és a lábszárakon lehet beszélni. Az állat színét ezért nem annyira a fekete és a hegyén kissé világosabb szőr kölcsönzi, mint inkább a sötét, barnásszürke bőr. A tehenek, borjak és a fiatalabb állatok szőrösebbek, mint a bikák és ennek következtében ezek színe gyakran piszkosbarna vagy sötétvöröses. A kafferbivaly marmagassága 1.5–1.8 méter között váltakozik. Szarva, mely a teheneknél mintegy fél olyan szélesen és tömören fedi a homlokot, mint a bikánál, mindkét nemnél legföljebb 1.12 méter nyílású lehet.
A kafferbivaly tulajdonképpeni hazája a Fokföld, ahol a XVIII. században Fokváros körül mindenütt el volt terjedve. Manapság a kafferbivaly több helyről eltűnt és csak a fokföldi telepítvények keleti erdős területei található, ahol azt állami védelemben részesítik, nevezetesen a járhatatlan Knysna-erdőben, a Mossel- és Delagoa-öböl között.
A kafferbivaly, természetének megfelelően társaságkedvelő állat lévén, rendszerint összeáll rokonaival. Ott, ahol üldözni szokták, rendszerint 30–60 főnyi csordákban él, ahol azonban kevéssé nyugtalanítják, ott 100, sőt 1000 főnyi csordákban is jár. Amint Höhnel írta Brehmnek, a Meru hegyen a Kilimandsarotól nyugatra 400–600 főnyi csordákat látott; gróf Teleki Sámuel pedig az Egyenlítő alatt, a Baringó-tótól délre, oly csordákat, melyekben 5000 darab is lehetett. Ugyanezen a vidéken, ahol az utazók mintegy két hónapig tartózkodtak és vadásztak, naponta 10–20.000 kafferbivalyt is láttak. A tehenek mindig, a bikák egész a párzás idejéig békességben élnek, de akkor dühösen tülekednek az elsőbbségért a szerelemben. Drayson szerint, a csorda bikái ilyenkor nem ritkán elkergetnek egy-egy vén, mogorva bikát, amely azután remeteként él tovább. Selous azonban tapasztalta Dél-Afrikában, hogy ezek a kivert bikák is szívesen összeverődnek 8–15 főnyi csapatokba. A borjazás, valamint a párzás ideje is, a év különböző hónapjaira esik, aszerint, amint az évszakok is váltakoznak az elterjedési kör nagyon messzefekvő területein. Dél-Afrikában Selous szerint a borjak januártól márciusig születnek.
A kafferbivaly a síkságot jobban szereti, mint a hegyes vidéket. De Kilimandsaroban 3000 méternyi magasságba is meg lehet a bivalyt találni. Előszeretettel legel nyilt mezőkön, vagy legelőkön, erdőségek közelében, amint ezt Kelet-Afrikában meg lehet figyelni. Természetes dolog, hogy a bivalyt a fa nélküli pusztaságon, viszont pedig az őserdő nádasrengetegeiben is fel lehet találni. Nála az a fő dolog, hogy tartózkodási helyének közelében víz legyen, de kivételesen, így Lönnberg, száraz vidékeken is találkozunk vele.
A nap forró órái alatt a kafferbivaly nyugodtan és mozdulatlanul fekszik, alszik és eközben kérődzik, nemritkán valami pocsolyában, vagy iszapgödörben, amiért is gyakran vastag iszapréteggel födve jelenik meg. Ha hiányzik az ily fekvőhely, amely pedig legjobban megfelel kívánságainak, a erdő legárnyasabb részeit választja ki, egy-egy csalitot, vagy éppen szakadékot, hogy ott élvezze a zavartalan nyugalmat, de a puszta vidéken beéri egy-egy nyomorúságos fa, vagy bokor árnyékával is. A kései délutáni órákban vagy estefelé felkerekedik és ettől kezdve megszakításokkal reggelig legel, de nem olyan kényelmes lomhasággal, mint a többi szarvasmarhák, hanem ugrándozva, nyughatatlan sietséggel; kergeti a tolakodó legyeket, gyakran hallatja tompa dörmögését, szakadatlanul szimatol, mindig nedves, vastag orrával, hegyezi széles, hatalmas szőrkoszorúval díszített füleit és bojtos farkával bosszúsan verdesi az oldalát. Látszólag folyton zsörtölődve és minden vidámabb gondolattól teljesen idegenül, mérgesen, szilajon és alattomosan jár, roppant szarvaitól részben eltakart, széles és tömör fejét mindig leeresztve hordja, mintha folyton támadásra készülne és nagy, kékesfekete szeme szilajon villog hatalmas szarvai alatt, úgy, hogy mindenkiben, még a legelfogulatlanabb szemlélőben is a fékezhetetlen düh és az őrjöngő méreg kifejezését kelti.
Bár voltaképpen a bivalyok nem félénk állatok, azért a közelgő ember elől rendszerint megszaladnak és amennyire lehet, kivált, ha gyakrabban vadásszák őket, kerülik e legfélelmetesebb ellenségük szomszédságát; de ha sarokba szorítják őket, úgy megfontolás nélkül szembeszállnak az emberrel és e vak dühükben fel se veszik a lándzsát, vagy a súlyos sebet ejtő golyót. A megsebzett bivaly nem támadja meg rögtön ellenfelét, sohasem szalad messze, hanem csakhamar meglapul a magas fűben és ott lesi alattomosan közelgő üldözőjét, hogy villámgyorsan rárohanhasson. Ha ellenfelei megszaladnak, vagy elbújnak valami rejtekhelyen, prüszkölve megy utánuk és szimatja segítségével igyekszik megtalálni őket.
Selous, aki Dél-Afrikában többszáz bivalyt lőtt, azt mondja, hogy a megsebzett és üldözött bivalyt rendszerint a csapásán keresztben állva találják meg. „Ámbár, folytatja tovább az elbeszélő, a meglőtt bivaly rendesen megtámadja az üldözőjét, ha közvetlenül maga előtt látja, mégis csak egészen kivételesen teszi ezt, ha az üldöző 60–80 lépésnél messzebb van tőle.” Ez a búvár azt hiszi, hogy azok, akiket többízben bivalyok támadtak meg, amelyeket se nem vadásztak, se nem ingereltek, sőt előbb még csak nem is láttak, más vadászok miatt lakoltak, akik az állatokat nem sokkal előbb megsebezték. Ezt néhány, tőle pontosan ismert bizonyítékkal is támogatja. Továbbá még határozottan írja Selous: „A vén bikákat se találtam veszedelmesebbeknek, mint a csordabeli állatokat; ameddig meg nem sebezték őket, legtöbbnyire menekülnek az ember elől és ha sebeket kaptak, éppen nem szilajabbak, mint bármelyik a csordából való más állat, hasonló körülmények között.”
A magyar vadászok közül többek között Kittenberger Kálmán a kafferbivaly vadászatot veszedelmesebbnek minősíti, mint a oroszlánvadászatot.
Selous egy öreg bivalybika óriási erejének jellemzésére elbeszéli, hogy amikor nyeregben ülve, egy meglőtt bikához közeledett, az a lovát olyan könnyedséggel dobta a levegőbe, mintha az kutya lett volna. Böhm, aki tapasztalatait Kelet-Afrikában gyűjtötte, a bivalyról a következőket írja: „Még a megsebzett állatok sem támadnak, jóllehet, erősen bőgve, támadó magatartást mutatnak az ismeretes vadságukkal és mérgességükkel.” Berger úgy véli, hogy a bivalycsordák sohasem lépnek fel támadólag, hanem inkább a mogorva, remete módjára élő öreg bikák, ha azokat előzetesen lövéssel megsebezték. Roosevelt ismertet egy esetet, amikor egy föl nem izgatott bika az embert váratlanul megtámadta volna. Azon a vadvédelmi területen, amelyen az Uganda vasút megy keresztül, a bivalyok védelmétől el kellett tekinteni, mert azok az ültetvényekben nagy kárt tettek és a bennszülöttek életét veszélyeztették. A mecklenburgi herceg útleírásában is több esetet találunk, amelyben előzetesen fel nem izgatott bivalyok támadólag léptek fel.
A kafferbivalyok vadászata ezek szerint nem veszélytelen dolog. Wissmann-nak mindenekszerint igaza van, amikor a bivalyt Afrika legveszedelmesebb vadjának minősíti. A sebzett bivaly gyakran megtámadja a vadászt. Számos szerencsétlenség fordult már elő, amikor az európai kultúrharcos életét vesztette az ingerült és dühösen előrohanó bivaly szarvdöfései miatt, amelyek a vadászt idomtalan tömeggé roncsolják össze. Ha meggondoljuk, hogy évenkint a bivalyok milyen nagy tömegét lövik ki, mégis arra a meggyőződésre kell jutni, hogy szerencsétlenség aránylag kis számmal fordul elő. „Igaz ugyan, írja a tapasztalt Selous, hogy igen sok szerencsétlenség történik a bivalyvadászatokon, de nekem mégis úgy tetszik, hogy nagyon is túlozták ez állatok veszedelmes voltát.” És ez a búvár más helyen még a következőkkel toldja meg előbbi szavait: „A délafrikai bivaly valamennyi képe, amely leszegzett fejjel ábrázolja, mintha támadna, egyszerű koholmány, mert az állat nem úgy támad. Sőt inkább mindig előre nyujtja az orrát és a szarvait hátraveti a vállaira. Csak az öklelés pillanatába szegzi le a fejét”.
A haldokló bivaly, ha a golyó nem rögtöni halállal öli meg, lassan szokott lefeküdni, a fejét kinyujtja és rövid, sajátságos bőgést hallat. Csak a nagyon tapasztalatlan vadász fog hozzá gyanutlanul közeledni, amíg csak ezt a leírhatatlan, de nagyon jól ismert halálhörgést nem hallja.
Az európai kizárólag puskával vadássza a bivalyt, a bennszülött vagy lándzsát ragad, vagy sajátságos vermeket ás, hogy a vadat előbb megbéklyózza. A bivallyal esetenkint, mint az őserdők számos lakójával, sokszor egész véletlenül találkozik az ember. Így Schweinfurthot menetelése alkalmával egy öreg rabszolganő figyelmessé tette a sűrűben levő, fekete fatörzsre emlékeztető tárgyra, amely bivalynak bizonyult. „Amíg én”, beszéli el az utazó, „meg nem ismertem, hogy mire fogjam rá a puskámat, a sötét tömeg hirtelen megmozdult, és a két címeres szarva láthatóvá vált. Ilyen esetben a utazónak első gondolata: ráfogni a puskát és lőni, a célzás és annak következményei csak később jutnak eszébe. Így lőttem én is ösztönszerűen. Azonban mint a dörgő vihar, vonult el előttem ugyanabban a pillanatban, sűrű csoportban húsz bőgő bivalyból álló csoport; az állatok farkukat magasra emelték és sisteregve, ropogva rohantak a sziklaomláshoz hasonlóan. Szemem előtt úgy rémlett, hogy közéjük kell lőnöm, mindegy akárhová, csakhogy az állatok húsát és csontjait roncsoljam. Még egy pillanat és nem láttam egyebet, mint a nagy és világosszöld leveleket, a bivalyok eltűntek és csak messziről lehetett hallani patáiknak dübörgését”.
A kafferbivaly pecsenyéje Schweinfurth szerint jóízű és vetekszik a hízott ökör húsával. Keményebb ugyan és durvább rostú is, de eltekintve kevésbé zsíros voltától, nagyon lédús és ízletes.
Nemcsak a ember veszedelmes ellensége a bivalynak, hanem az oroszlán is, a oroszlán meg meri támadni ezt a hatalmas állatot és egyik-másik esetben nyakcsigolyájának kificamításával meg is öli. Mindenesetre nem ritkaság, hogy a vadászok Dél-Afrikában oly bivalyokkal találkoznak, amelyek ugyan lerázták magukról a hatalmas ragadozót, sőt talán meg is ölték, de küzdelmükben mély sebet kaptak nyakukon és vállukon. „Azok a bivalyok, írja Selous, amelyeket az oroszlán ilyen csunyán helyben hagyott, amint természetes is, rendesen nagyon ingerlékenyek és gonosz indulatúak”.
A bivaly a gémek és nyűvágó madarak egész seregével jó viszonyban él, ezek gyakran és előszeretettel a hátán telepednek meg és elpusztítják a bivalyt kínzó élősködő állatokat. A madarak azonkívül, természetszerűen nem öntudatosan, jelzik a veszélyt, amely a bivalyt fenyegeti.
A keleti marhavész a mult század utolsó évtizedeiben a keleti és dél-afrikai bivalyok között, úgyszintén a nagy antilopok között is rettenetes pusztítást vitt véghez. Ez a betegség az északi bivalytenyészterület határán 1889-ben jelentkezett és csakhamar elterjedt Zambeziig és a bivalyállományt teljesen kiirtotta. A bivalyok igen gyors szaporodóképességük következtében ezt a nagy veszteséget csakhamar kiheverték és az utolsó tíz évben ismét elszaporodtak.
Casanova és Reiche több élő bivalyt állítottak ki az amsterdami és a berlini állatkertben. Ezek az állatok sorsukkal kibékülni látszottak, és bizonyos mértékben a fogsághoz hozzászoktak. A kifutóban mozogtak, ápolóikkal megbarátkoztak és az állatkert látogatóira csak akkor voltak figyelemmel, ha azok valami édességgel kedveskedtek; egyébként lassú, kimért lépéssel mentek a korláthoz és fogadták el a nekik felkínált csemegét. Fogságban ápolójukkal aránylag jól megbarátkoznak, nevezetesen a tehenek érintkeznek barátságosan ismerőseikkel; hallgatnak ápolójuk hívó szavára, engedik magukat simogatni és becézgetni, általában kevés látszik meg rajtuk nemük vadságából, amely pedig időnként a szelíd bikákon is kitör és gátolja az ápolót, hogy barátságosan közeledjék hozzájuk. Sohasem lehet bennük bízni. A kor előrehaladásával mindinkább gonoszabbak lesznek és már több ápoló könnyelmű közeledését életével volt kénytelen megfizetni. A kafferbivalyok több állatkertben továbbszaporodtak, a fogságban született és itt felnevelkedett állat nem különbözik a Afrikából közvetlenül behozott kafferbivalytól. A kafferbivalyok éppen olyan korán fejlődnek, mint a többi tulkok, a bikáknak a hatalmas szarva azonban igen lassan fejlődik és hosszú idő szükséges ahhoz, amíg az a teljes kifejlődöttségét elérte.
A vörösbivaly (Bos caffer nanus Bodd.)
Ez a bivalyfaj, a bivalynemzetség sorozatának másik szélső tagja, Kongóban található. Marmagassága 1.2–1.2 m. A világosszínű bőrből kinövő sűrű szőrözet a füle szélén rojtosan lóg alá, a nyakélen és a hátgerincen pedig a hosszabb szőr rövid sörényt alkot. Mindkét nemű állatok színeződése többé-kevésbé egyenletes vörösbarna. A nyak és a hát hosszú sörénye és a hosszú fülrojtok feketésszínűek, úgyszintén a farkbojt és a lábtő alatti végtagrész is feketeszínű. A felső fülszél hosszú szőrei narancsszínűek. A szarvak oldalt és meredeken állanak, hegyük derékszögben befelé hajlott. A szarvak egyszerűbbek és ősibbek, mint a kafferbivalynál, amelyhez abban hasonlítanak, hogy erősen lapított tőben egyesülnek a homlokkal. A széles alaptól a hengeres szarvhegyek jól elkülönülnek. A szarvak nyílása 35–40, a szarvhegyek közötti távolság 20–25 centimétert tesz ki.
A szarvképződés tekintetében még primitívebb, de a szarvalakulás a többi tulkokéhoz hasonló, a csadtói rövidszarvú bivalynál (Bos caffer brachyceros Gray). A szarvak ennél a bivalynál majdnem félholdszerűen hajlottak és a tőtől kezdve a szarvak hegye fele fokozatosan elkeskenyedők. A két szarvtő között a homlokon jelentékeny terület szabadon marad. A rövidszarvú bivaly annyiban hasonlít a kafferbivalyhoz, hogy a bikák fekete, a tehenek és a növendékek pedig vörösbarnaszínűek. A rövidszarvú bivaly testnagysága a vörösbivalyéhoz hasonló.
Még inkább hasonlít a kafferbivalyhoz a belga kongói bivaly (Bos caffer simpsoni Lyd.), amennyiben ennél is mindkét nembeli állat feketeszínű. Testnagysága viszont, úgyszintén a tehenek szarvalakulása a vörösbivalyéhoz hasonló. A bikák szarvai azonban némileg a kafferbivalyéira emlékeztetők, jóllehet azok félholdszerűen hajlottak, hasonlóan, mint a vörösbivalynál. A két szarvtő között azonban nagyobb a távolság, mint a vörösbivalynál.
Leginkább hasonlítanak a szarvak a kafferbivaly szarvaihoz a semliki erdőbeli nagytestű bivalynál (Bos caffer cottoni Lyd.). Az öreg bivalyok színe sötétebb, a teheneké és növendékeké pedig világosabb vörös. Ez a bivaly ugyanolyan fekete jegyekkel rendelkezik, mint a vörösbivaly. A szarvak megközelítően vízszintes síkban állanak, de a szarv tövétől kezdve hajlottak, a szarvak hegyei pedig hirtelen fölfelé irányulnak.
A tárgyalt valamennyi bivalyfélének szarvai azonban rövidebb voltuktól eltekintve, a kafferbivaly szarvaitól még abban is különböznek, hogy a szarvak megközelítően egy síkban feküsznek, míg ellenben a kafferbivalynál a szarv a tőtől kezdve hirtelen hátrafelé irányul. E tekintetben átmeneti forma észlelhető a Fehér-Nilus mentén élő egyenlítői bivalynál (Bos caffer aequinoctialis Blyth), amelynél mindkét nembeli állatok sötétbarna színűek, a farokbojt fekete, a szarvak pedig középső részüktől kezdve hátrafelé irányulnak.
Amíg a rövidszarvú változatokhoz, amelyek a vörösbivalyra emlékeztetnek, többnyire Nyugat-Afrika őserdeiben lakó állatok tartoznak, addig a kafferbivalyok közeli rokonai Dél- és Kelet-Afrika szabad mezőin otthonosak. A Német-Kelet-Afrikában élő különböző bivalyok, mint amilyen a matschiebivaly, szintén a szarvak alakulása alapján különböznek egymástól. Német-Kelet-Afrikában Matschie két változatot különböztet meg: a Bos caffer ruahensis és a B. c. schillingsi nevű bivalyt. A kafferbivaly rokonai északon az egyiptomi Szudánig terjednek, ahol a Bos caffer azrakenzis Mtsch. otthonos.
A vörösbivaly szokásaiban némileg különbözik a kafferbivalytól. Ez az állat nem a sűrű erdővel benőtt területeket, hanem főképpen a nyilt völgyeket népesíti be. Kedvenc tartózkodási helyei az ezer láb magasságú dombok. Ezekről hajnali szürkületkor ivás céljából ereszkedik le a völgybe és azután lassan visszatér. Kicsiny csoportokban 3–12 darabból álló csordákban él; esetenkint párosával is jár, sőt egyesével is. Mivel igen félénk állat, ritkán lehet lövésre kapni. „Az embert – mondja Pechuel-Loesche – már legalább háromszáz lépésről megismeri és ugyanilyen távolságra szimatot is kap. Ha valami gyanús dolgot vesz észre, akkor fejét lehajtja és szimatolva néhány lépést előre megy, miközben azt a tárgyat, amely nyugtalanítja, pontosan megfigyeli, gyakran vésztjóslóan rázza a fejét, aztán ismét visszavonul, a farkát fölemeli és elmenekül. A gyakori és meglehetősen hangos hortyogáson kívül, amely körülmény a sötétben is elárulja, néha rövid morgást is hallottam, bőgést azonban sohasem.”
„Amily félénk a szabadban, épp oly nyugodtan fekszik a sűrűben, ha azt hiszi, hogy jól van elrejtve. Ily esetben a nagy lárma sem téveszti meg és azzal sem törődik, ha a hajtók és a kutyák ismételten egész közel mennek el rejtekhelye mellett. Csak akkor kel fel, ha közvetlenül rámennek. De még akkor sem gondol védelmére. Más, ha meglövik, mert akkor épp oly veszélyes lehet, ha ugyan ügyessége miatt nem veszélyesebb, mint a kafferbivaly. Ha súlyos sebet kapott, rendesen a legközelebbi csalitban keres menedéket és itt nem csupán keresztben, vagy háttal áll a csapásra, hanem még tőle oldalt is leselkedik, hogy látatlanul támadja meg az őt serényen üldöző vadászt. A sebzett bivaly esetenkint a véletlenül arra tévedő embert is megtámadja. De nem minden vörösbivaly menekül az első golyóra, még akkor sem, ha közel maga előtt látja a vadászt, vagy a puskapor füstjét. A Kongó partján O. Lindnert reggeli lesen egy rosszul eltalált tehén mindjárt a első lövésre megtámadta, de a vadász egész közel engedte magához és a második lövéssel halálosan találta. Koppenfels nem volt ilyen szerencsés, bár az Ogore-vidéken már több darabot ejtett el baj nélkül. Neki nem maradt ideje, hogy a második golyót is kilőjje: az állat felöklelte, levágta a földre és a földön fekvőt olyan kegyetlenül megdolgozta hegyes szarvaival, hogy Koppenfels bizonyára bele is halt volna, ha nem sikerül neki a dühöngő állatot vadászkésének néhány jól irányzott döfésével elejteni.”
Büttikoffer, aki Libériában találkozott a vörösbivallyal, azt írja egy körülbelül kétesztendős tehénről: „A színe sárgásszürke volt, lábai feketék. Van egy sötét fajváltozat is. Ez a bivaly szeret a lakott vidék szomszédságában tartózkodni, a legsűrűbb csalitban és éjjel betör a rizs- és maniokültetvényekbe, ahol egyetlen éjszaka nem csupán egész holdat legel kopaszra, hanem a növények kitépésével is nagy pusztítást okoz, a többit pedig betapossa a földbe. Buluma mellett, az én állomásomhoz egész közel, ily módon tettek tönkre a bivalyok egy maniok-farmot, és bár több éjszaka lestem rájuk, mégsem bírtam egyetlenegyet sem elejteni. Holdvilágos éjjelen az erdei bivaly nem mutatja magát.”
A kafferbivaly testformája és elterjedése tekintetében érdekes biológiai törvényszerűséget lehet megállapítani.
Meg lehet elsősorban állapítani azt, hogy a látszólag különböző formák, így a vörös- és kafferbivaly számos közbülső formával kapcsolatban állnak. A közbülső formák azonban nem alkotnak hiánynélküli sorozatot. Ezek a közbülső formák, ha a rövidszarvú bivalyt is ezekhez számítjuk, a látszólag eltérő és egyedülálló kafferbivaly szarvformáját összekötik a rendes tulokszarvalakulással.
Már a sötétszínű antilopoknál kitűnt és ezt még más tulokfajtáknál is megállapíthatjuk, hogy a borjak vörösbarnaszínűek. Ebből azt a következtetést vonhatjuk, hogy a vörös volt az eredeti színeződés, amely a törzsfejlődés során feketeszínűvé sötétedett. E változás terén a hímállatok vezetnek, amely körülmény törzsfejlődési nézőpontból igazolja, hogy a nőstények és a növendékállatok a fejlődés alacsonyabb fokán állnak, minthogy megtartják a vörös színeződést. Végül a tehenek is fekete színeződést kaptak és a vörös színeződés már csak a növendékek tulajdona maradt meg, jóllehet a vörös szín csak vörös árnyalat alakjában ismerhető fel a kafferbivalynál és egyik-másik házi bivalynál.
Ezek szerint az afrikai bivalyok törzsfejlődése fokozatos sorozatot alkot a kafferbivalyhoz; a vörösbivaly a színeződés tekintetében a rövidszarvú bivaly pedig szarvforma tekintetében a legősibb. A manapság élő valamennyi afrikai bivaly a fejlődés menetének szóban levő fokozatait mutatja és fejlődéstörténelmi alapon alakul ki a kafferbivalynak eltérő formája. Megállapíthatjuk továbbá a fejlődéstörténeti adatok alapján, hogy a tökéletesebb formáknál a testnagyság fokozatosan nagyobbodik.
Meg lehet továbbá állapítani azt a körülményt is, amelyet Hilzheimer (Handbuch der Biologie der Säugetiere) hangoztatott először, nevezetesen, hogyha két rokon állatfaj közül az egyik a erdőben, a másik pedig nyilt mezőn tartózkodik, akkor az erdőben élő forma felel meg az ősibbnek. A nyugatafrikai őserdőkbe az ősi állatok visszavonultak és ezek régibb keletűek, mint a nyilt helyen tartózkodók. Ezt a körülményt az ott élő Hyemoschus és Okapia igazolja.
Az afrikai bivalyok azonban, ha megkövesedett leleteiket is figyelembe vesszük, még más tanulságot is szolgáltatnak. Dél-Afrikában a Jégkorszak idejében még egy hatalmas testű, nagyszarvú, a délafrikai ősbivaly (Bos baini Seeley) élt az emberrel együtt. Ennél az állatnál a szarvcsapok 2 m-nyi hosszúságot értek el. Ha a szarvak a szükségesnél nyilván erősebben fejlettek, úgy ez a körülmény az illető fajta megélhetésére hátrányos volt és annak kipusztulására vezetett; ilyen eset fordult elő a fossilis bölénynél és a szarvasnál.
A délafrikai ősbivallyal egyidejűleg Észak-Afrikában az észak-afrikai ősbivaly (Bos antiquus Duv.) is élt, melyet szintén hatalmas szarvak ékesítettek és amelyről a vele egyidőben élő emberektől sziklába vésett, kezdetleges, de jellegzetes képek maradtak vissza. A koponya karcolata alapján ezek az ősi bivalyok közelálltak az indiai arni bivalyhoz, jóllehet, ez a változat sokban a kaferbivalyra is emlékeztetett. Abból a körülményből, hogy akkortájt az ázsiai vadállatok, nevezetesen a vadkecske és a dámszarvas Afrikába vándorolt, továbbá abból, hogy az afrikai vadállatok megkövesült leleteit Indiában is meg lehet találni, azt a következtetést lehet vonni, hogy az Ázsiát Afrikától elválasztó sivatagok valaha vizenyős erdőséggel voltak borítva. Ilyen nedves időszak az úgynevezett pluvális időben létezett és ez megfelel a mi Jégkorszakunknak. Minthogy azonban a szóban lévő ősi bivaly sem az arni bivallyal, sem pedig a kafferbivallyal nem egyezik meg tökéletesen, fel kell tételezni, hogy itt egy közös ősről van szó, amely a mai bivalyokhoz közelebb áll.
A vadon élő Bibos alnemzetség fajairól még nem vagyunk teljesen tájékozódva. Rendszerint három alakot különböztetnek meg, úgymint: a bantengot, a gaurt és a gayalt. A bantengről ismeretes, hogy a szarvalakulás és színeződés tekintetében több változatban él, és hogy azt balitulok néven megszelidítették. Bizonytalan dolog azonban, hogy a gayal szintén vadon élő és domestikált alakban előfordul, vagy hogy ez a gaurnak háziasított alakja. A szelidített gayalok is nagy szabadságot élveznek, amely közben könnyen elvadulhatnak és meg is történik. Ezek szerint ha valamely utazó egy vadgayallal találkozik, úgy korántsem bizonyos, hogy eredeti vad példánnyal vagy pedig elvadult állattal van-e dolga. Egyébiránt az utazók a gayalt és a gaurt gyakran összecserélik egymással, akár tudományos névvel, vagy pedig a benszülöttek elnevezésével illetik az állatot, úgyhogy e tekintetben nagy a bizonytalanság. Újabban Kaufmann azt a nézetet vallja, hogy a gayal a gaur és a házimarha keresztezéséből állott volna élő. Kühn vizsgálatai azonban, amelyek a bastard kisfokú terméketlenségét igazolják, ellene szólnak a szóban levő föltevésnek.
Az indiai kutatók, különösen Baker, újabban a két állat külön fajisága mellett kardoskodnak. Az újabb megállapítások egész világosak és ellentmondásoktól mentesek. Baker szerint a sportférfiak által gaurnak és gayalnak nevezett vadtulkok a következőkben térnek el egymástól. A gaur 2.13 méter magas, szarvai között hengeres csontfésűje van, a homlok homorú, az orrhát domború, a szarvak hegyei befelé fordítottak, a lebernyeg hiányzik és az állat mindig egyszínű. Ezzel szemben a gayal csak 1.72 méter magas, a szarvak között a hengeres csontfésű hiányzik, a homlok sík vagy kevéssé horpadt, az orrcsontok előreállók, a szarvak vége nem hajlik befelé, a lebernyeg és a színeződés változó. Baker azt észlelte, hogy a szarvak kivételével a többi bélyegek nem állandóak. Így megfigyelt gaurt majdnem sík, viszont pedig gayalt horpadt homlokkal. A lebernyeg jelenléte, vagy hiánya, egyedileg igen eltérő, ezt Kaufmann is megerősíti, jóllehet a gaur lebernyege általában kevésbé van kifejlődve.
Azonkívül Baker szerint előfordul olyan gayal, amelynek erősebb csontfésűje van, mint a gaurnak. A felsorolt különbségek közül ezek szerint csak a szarv alakjában észlelhető eltérés állandó. De a szarvak színeződése is változó Baker adatai szerint. A régebbi közlések szerint a gayal szarvai egészen feketék lennének, míg ellenben a gaur szarvainak csak hegyei feketék, egyébként a szarv vöröses, vagy zöldes árnyalatú. Baker ellenben egyik-másik esetben talált a gayalnál is egész fekete szarvakat. A gayal szarvai különösen a tőnél világosabbak, viszont pedig a gaur szarvainál a fekete terület nagysága igen változó. Ezek szerint a gaur és a gayal hasonló magatartást mutat, mint a vörös- és a kafferbivaly, azaz egy sorozatot alkotnak, amelyet közbülső formák kötnek össze egymással. Lydekker a maláji gaurban egy ilyen közbülsű formát ismertetett. A gaurt Hátsó-Indiában domesztikálták. Ez a forma nyilván már vad állapotban is különbözött az előindiai gaurtól és a háziasítás folytán az eltérések nyilván még fokozódtak. Ezek szerint a szóban levő vadtulkot egymáshoz hasonló két alfajtának kell minősíteni. A gayalt külön fajképpen 1804-ben Lambert nevezte el Bos frontalis néven, tudományosan pedig a gaurt 1827-ben ismertették. Mindkét fajnál a bikának és az öreg teheneknek jellegzetes színeződése a sötét biborbarna, amely színeződés a feketére emlékeztető. Fiatal korban a tehenek a vörös színt tovább tartják meg, mint a bikák, egészen hároméves korukig. Azután fokozatosan a sötétebb színárnyalat jelentkezik.
A gaur (Bos frontalis gaurus H. Sm.)
A gaur rendkívül erőteljesen épült, mélytörzsű vadtulok, amelynek lábai jól izmoltak. Az állat elül túlnőtt, a hátulsó testrész sokkal keskenyebb és alacsonyabb, mint a elülső. A gerincvonal a hátpuptól kezdve hátrafelé hirtelen lejt. A farok nagyon rövid. Az erőteljesen fejlett lábszárak elül rövidebbek, mint hátul és rendkívül izmos alkarba, illetve alcombba mennek át. A szarvak töve igen vastag, a végük hegyes, a homlokcsontból oldalt nőnek ki és azután hátra s fölfelé görbülnek. A nyak felső élén és a vállakon, valamint a combokon a bőr megvastagodott és rövid, tömötten álló, kissé zsiros szőr fedi, amely a nyak alsó élén és a szügyön hosszabb, mint egyebütt, a szarvak között pedig göndör üstök nyúlik a homlokra. A gaur alapszíne sötétbarna, a test alsó része okkersárga, a combok pedig piszkosfehérszínűek. A homlokon a színeződés világos szürkés-barnába, a szemkörnyéken pedig szürkésfeketébe megy át, a elülső lábak színe oldalt és hátul a vörösesbe játszik. A szem szivárványhártyája világoskék. Elliot mérései szerint a bika 3.8 méter, a farok 85 cm hosszú, a mar magassága 1.86 méter, a fartő magassága pedig 1.7 métert tesz ki. Sanderson még a legnagyobb, általa elejtett bikák marmagasságát is legfeljebb csak 1.83 méternek mérte. A legnagyobb szarvak hossza, tövüktől hegyükig, a görbület mentén és a homlokon át mérve, nem volt nagyobb 188 centiméternél, míg a szarvhegyek csak 48 centiméternyire álltak el egymástól és ez a távolság egy szarvnak a tövétől a hegyéig, egyenes vonalban 83 centimétert tett ki. A bikák szarvai ezek szerint igen erősen görbültek. A vén bikák szarvai jelentékenyen megrövidülnek, mert a hegyük erősen lekopik és gyakran le is töredezik. A tehenet a bikától apró és tetszetős feje, vékonyabb nyaka, a púp hiánya, és a kisebb, tövüknél közelebb álló, hegyükkel nem egymás felé forduló, hanem kissé hátrafelé görbülő szarvak jellemzik. A színeződés kevésbé sötét, inkább vöröses árnyalatú.
A gaur India nagy, hegyes erdeiben, Burmaban és a Maláji félszigeten van elterjedve. Felemlítést érdemel, hogy Kaufmann két típust különböztet meg: a hegyi vidéken és a mocsaras vidéken otthonos formát. Utóbbi nagyobb, tömegesebb testű, és nehezebb súlyú állat, amely terjedelmesebb csülkökkel rendelkezik, mint a hegyvidéki gaur, amely kisebb testű, könnyebb, de igen jól izmolt állat. A hegyi gaur kitünően kapaszkodik a kemény, sziklás talajon és ennek megfelelően kisterjedelmű csülkei vannak. A hegyvidéken élő gaur homloka mintegy 7 centiméterrel szélesebb, mint a mocsaras vidéken élőé és szarvai jobban oldalra törekednek. Így az utóbbinál a vadásztrófeák igen szépek, amelyeknek erőssége azonban a mocsarakban élő gaurét sohasem érik utól. Egyébiránt az egyes gaur-családok egész éven keresztül külön területen élnek, a hegyvidéken élő gaurok az örökzöld erdőnek 1700 méternyi magas területéig hatolnak, a másik gaur pedig a mélyen fekvő mocsaras vidéken él. Egyik-másik esetben a párzás ideje alatt a mocsaras vidéken élő gaurbika magasabb helyre is igyekszik felhatolni, míg ellenben Browning megfigyelése szerint a hegyvidéken élő gaur sohasem ereszkedik le alacsonyabb fekvésű helyekre. Sanderson szerint a gaurok a legnehezebb terepen igen könnyen mozognak. Ezek a nehéz állatok a szarvasra emlékeztető könnyedséggel ereszkednek le, vagy hatolnak fel a meredek oldalakon és gyorsan ügetve, vagy vágtatva bocsátkoznak le a szakadékokba. Az északi vidékeken, Kinloch szerint, a gaur legalább 4–65, egész 30 főnyi csordákban él. A déli vidékeken, Sanderson szerint, rendesen 12, ritkábban 30–40 főnyi csordákban. Ha azonban a dombok füvét a hőség kiégeti, vagy kipusztítja, az egyes csapatok nagyarányú csordákban egyesülnek, amelyek azután zárt sorokban barangolják be a még zöldelő erdőséget, de mihelyt az első zápor lehullott, és új növényzet kinőtt, ismét szétválnak és a megszokott módon élnek. Kedvezőtlen, nevezetesen viharos időben elrejtőznek a völgyekben, védett helyet keresve az időjárás viszontagságai ellen és éppúgy menekülnek a szunyogoktól és a bögölyöktől is, amelyek nagyon gyötrik őket. Néha úgy látszik, hogy bizonyos vidékekre azért látogatnak el, hogy a nátriumtól és sziksótól kivirágzott földeket nyalogassák és ilyen módon pótolják a nekik hiányzó sót. A gaur legszívesebben ott legel, ahol gyenge a fű. A fiatal bambuszhajtásokat legjobban kedveli. Sanderson közlése szerint, legalább Dél-Indiában, a gaur a többi erdei vadakkal szemben, a mezők veteményeit sohasem keresi fel. „Az indiai bölények, így folytatja, reggel mintegy kilenc óráig legelnek, ha pedig az idő borult, vagy esős, akkor ennél tovább is. Majd pedig a bambusznövényekkel benőtt, vagy pedig bükkfákkal borított erdőben pihennek a következő legelés, illetőleg ivás idejéig. Hasonlóképpen a délutáni órákban is pihenésre szoktak térni”. Kaufmann közlése szerint a gaur éjjel a sűrű erdőkből a ritkás helyekre megy, hogy hajnalban aztán ismét az erdő sűrűjébe térjen.
A gaur, ahogy Sanderson közli, három, egymástól világosan megkülönböztethető hangot hallat. „Az első egyáltalában nem hasonlít semmiféle ismert tulokféle hangjához, de annál inkább ahhoz, amit az elefánttól gyakran lehet hallani. Ezt arra használják a dzsungel -tulkok, hogy egymást hívják és pedig meglehetős messziről, mert ez kedvező viszonyok között egy angol mértföldnyire is hallható. Ezt a hívó szózatot körülbelül mélyhangú ugatásnak lehetne mondani. A második hang a nem nagyon erős „mú”, mely nyugtalanságot és kíváncsiságot fejez ki. Egyszer hallottam néhány tehéntől, amelyek észrevettek engem és vadászaimat, amint négykézláb lopództunk feléjük a méteres fűben, de talán tigrisnek néztek bennünket, mert ötven lépésnyire jó félóráig ottmaradtak a helyükön, míg én felhasználván a kedvező pillanatot, lelőhettem a hozzájuk tartozó bikát. A harmadik hang erős, fütyülő horkolás, amit akkor hallatnak, ha megrettenve elszaladnak. Különben hallottam egy gaurt, amelyet a mészároskutyák lefogtak, hogy egészen úgy bőgött, mint a dühös házibika”. E búvár nyomán azt is megtudjuk, hogy a gaurok sokat szenvednek az indiai házimarhák között elterjedt ragályos betegségektől. De könnyen megkapják a fertőző betegségeket, ha az őserdőnek olyan tisztásaira tévednek, ahol beteg háziállatok legeltek. A keleti Maisurban 1867-be a gaurokat úgy meglepte a marhavész, hogy állítólag az egész állomány kétharmada elpusztult. Sanderson még 1869-ben is mindenütt ráakadt a vadonban az áldozatok szerteszét heverő csontjaira. 1877 áprilisában ismét pusztítani kezdett a marhavész ugyanazon a vidéken.
Valamennyi vadon élő patás állatokhoz hasonlóan, a csordákban élő gaurokon kívül, egyes remeteéletet folytató öreg gaurbikák is vannak. „A párzási idő november közepén kezdődik és január közepéig tart. Ekkor a legtöbb remete módján élő bika, Kaufmann elbeszélése szerint, felkeresi a csordát. Ezek az öreg remeték a párzási idő alatt a csordától néhány száz méternyire tartózkodnak, de közelebbi érintkezésbe velük nem kerülnek. A csorda tulajdonképpeni bikája – 8–10 állatból álló csordákban rendszerint két bika van – sohasem hagyja el csordáját. A csordának korlátlanul követője a párzási idő alatt a remete módjára élő egyes bika, amely ha a csordabikát le is győzte, az mégis megmarad a csordában. A csordához társuló remete bikának a családi élet csakhamar ismét terhére válik, minthogy a nyugalmas szereti, saját erejére támaszkodva, büszke öntudattal hagyja el a csordát”. Kaufmann egyik-másik esetben még a párzási idő alatt is talált bikanélküli tehéncsordát, amelyet egy vezértehén vezetett.
A magányosan élő bikák, ha nincsenek felingerelve, az embert rendszerint nem támadják meg. E tekintetben csak a Travancore és Kocsinkina vidékén élő bikák képeznek kivételt. Itt évenként több szerencsétlenség adódik elő, mert a gaurok az embert megtámadják. A gaur gyakran abban a hiszemben, hogy megtámadják, önvédelemből támad, amint ezt Kaufmann tapasztalta, amikor éjjel fáklyafényben ment el egy mögötte négyszáz méter távolságban levő remetebika mellett. Kaufmann arról is értesít, hogy gaurtehenek háborítatlanul is megtámadják az embert. Egyik esetben egy vad bikától megtámadott és megkergetett ember fára volt kénytelen menekülni. A gaur rendszerint a többi vadtulkokhoz hasonlóan az ember és annak telepítvényei közelében legel. Sanderson szerint pedig, a gaur gyakran elefántokkal is békességben él együtt, amelyeknek szokásait és szükségleteit megosztja. A párzási idő alatt a bikák heves küzdelmet folytatnak egymással és a csordából rendszerint elkergetik a fiatal bikákat, amíg végül az öregekre kerül a sor, amelyek heves küzdelmet folytatnak egymással.
Fisher adatai szerint a gaur vemhességének időtartama megegyezik a házimarháéval. Az ellés ideje, úgylátszik, nincsen az év meghatározott időszakához kötve, jóllehet a legtöbb borjú augusztusban, vagy szeptemberben jön világra. A fiatal borjú megtévesztően hasonlít a házimarha borjához, általában vörösesbarna színű, fekete csíkkal a homlokon és lábakon, amelyek később szürkésfehér színűek lesznek. Az elleni készülő tehén különválik a csordától és az újszülöttjével négy napig elkülönülve marad, amíg a borjú elég erőteljes lesz, hogy a csordát követhesse.
A tulajdonképpeni indiai gaurt mindenekszerint nem lehetett domesztikálni; az újabb kísérletek, amelyeket Blanford végzett, szintén nem jártak eredménnyel. „Aki a gaurt valójában ismeri, az tudja, hogy ezt az állatot nem lehet domesztikálni”. Ilyen véleményt nyilvánít Kaufmann. Baker is valótlannak minősíti a gaur háziasításáról szóló közléseket. Ennek ellenére a gaur a többi vadtulkokhoz hasonlóan jól tartja magát az állatkertben és megfelelő, jó ápolás mellett szaporodik is a fogságban. Az állatok azonban gondos ápolás ellenére sem veszítik el rosszindulatú tulajdonságukat.
A gaur elejtésére nagyon nehéz puskákat használnak, aminőket általában nagy vadakra vesznek igénybe. Úgy vadásszák, hogy követik a nyomát és lesbe állnak, vagy néha úgy is, hogy egy-egy példányt meghajtanak. A derék vadászok általában nem vadásznak csoportokra, vagy csordákra, hanem csak vén, remetemódra élő bikákra, amelyek az elefánt mellett, a leghatalmasabb vadak, amelyek terítékre kerülhetnek. A vadászat veszedelmeit, és ebben valamennyi újabb tudósító megegyezik, gyakran nagyon is túlozzák, ámbár ezek is mind megvallják, hogy a megsebzett és üldözött bika alkalmilag nem kicsinylendő ellenfél lehet. Kaufmann vadászleírásai szerint a főveszély abban rejlik, hogy a megsebzett gaur az őserdő sűrűjébe visszavonul és az őt üldöző vadász nem látja, a gaur azonban üldözőjét éles szaglásával felismeri. Ilyenkor a sebzett gaur az üldözőjét váratlanul hirtelen megtámadja, még mielőtt az a puskáját reáfoghatná. A gaur húsa, Kaufmann szerint, kitűnő. A minősége olyan jó, hogy e tekintetben a hízott ökör húsa sem tudja vele a versenyt felvenni.
A gaurnak egyik alfaja a maláji gaur (Bos f. hubbacki Lyd.) Ennek a fejéle kevésbbé kiugró, egyébként a hátsóindiai gayalhoz hasonló, eltekintve a szarvalakulástól. Ez az alfaj mindenekszerint rokonságban áll azzal a formával, amelyet Pollock írt le.
A nagyhomlokú tulok (Bos frontalis frontalis Lamb.)
A nagyhomlokú tulok, vagy gayal az indai gaurnál is mélyebb és hosszabb testű állat, amelynek homloka teljesen sík. A sík homlokból csak a szarvak töve emelkedik ki. Az állat hossza 3.6 méter, amelyből 80 centiméter a farok hosszára esik, a kifejlődött bikák marmagassága 1.5–1.6 méter, a tehenek pedig 1.4–1.5 méter magasak.
„Alig került valaha állat a szemem elé, – írja róla Mützel, – amelynek elnevezése jogosultabb lenne, mint a nagyhomlokú tuloké, mert ezt az állatot nem lehetne másképpen hívni, mivel hatalmas, széles homloka mindenkinek szembetűnik, amely minden rokonától első tekintetre megkülönbözteti és így legfontosabb ismertetőjegye. Teste alkotásában a leggyönyörűbb arányosság nyilatkozik meg, minden zömök és izmos rajta, anélkül azonban, hogy bármely testrésze esetlennek látszanék. A gayal-bika a legnagyobb erőteljesség és tökéletes, egyöntetű szépség megtestesülése és minden tekintetben nemes jelenségnek mondható. Az orra és a szája nem sokban különbözik a bantengétől. Az orr háta nagyon rövid és széles, a szemboltok laposan mennek át a homlokba, amely a szarv tövei felé egyre jobban kiszélesedik és lent majdnem egyenes vonalban végződik. A majdnem sík homlok szélessége a szarvak tövei között egyforma hosszával, a orr tövétől a nyakszirtig számítva az egész fej hosszának kétötödrészét teszi ki. A nagyon vastag szarvak hengeresek és sekély görbülettel nőnek ki és hátrafelé. Az apró szemek meglehetősen mélyen ülnek a szemboltok alatt, az egyenesen felálló fülek nagyok és elhegyesedők. A kis, háromszögű, kettős lebernyeg az áll mögött kezdődik. Három-négy mély bőrránc választja el a fejet egy hosszúra nyúlt, vastag púpformájú hústömegtől, amely az egész nyakat, a mart, valamint a hátnak elülső részét is borítja és mint kifejlett bikanyak, roppant erő benyomását teszi. A testnek többi része nagyon húsos, a nyakon alig van lebernyeg, legalább a helyén összegyűlő zsírréteg miatt alig látható. A lábszárak vastagok, de szép alkotásúak, a csülkök nagyságra hozzájuk mértek, de rövidek és alul csüdben meredekek. A vékony farok bojtjával együtt, amely a csánk felett kezdődik, a fattyú-csülökig ér le. A rövid, tömött, síma és fényes szőr egyenletesen fedi az állat egész testét, csak kevéssel hosszabb a nyak alsó részén, a farok alsó negyedén azonban dús bojttá nyúlik meg s a elülső térdén szintén lelógó rojtokat alkot. Az alapszín sötétfekete, a homlok szőre szürke, vagy fakóbarna, a szőrcsimbókok az elülső lábakon erős szépiabarnák, végre az áll, a szájszegletek és egy keskeny sáv a felsőajkon fehér. A fül csupasz, belseje húsvörösbe játszik, a szivárványhártya sötétbarna, a szarv szürkésfehér, a szarv hegye pedig feketeszínű. Ehhez a leíráshoz még azt kell hozzáfűzni, hogy a gayal lábainak alsórésze a gauréhoz hasonlóan fehérszínű. Lydekker szerint esetenként tarka, sőt fehér példányok is előfordulnak.
A nagyhomlokú tulok hazája a Brahmaputrától keletre eső hegyes vidék, egészen Burmáig. Fürgeségével és ügyességével bizonyítja a gayal, hogy hegylakó állat és valóban, majdnem éppen olyan biztosan kúszik is, mint a jak. Csordákban él együtt, reggel, este és világos éjszakákon jár eleség után, a tikkasztó déli hőség elől a legsűrűbb erdőségekbe vonul vissza és ott pihen az árnyékban kérődzve. Szereti a vizet, de nem a piszkosat és ezért kerüli a mocsarakat, ellenben szereti a tiszta hegyi patakokat. Természetét szelídnek és bizalmasnak mondják. Az embert sohasem meri megtámadni, sőt inkább már messziről kitér előle. A ragadozók ellen azonban bátran védelmezi magát és állítólag a tigrist és a párducot is megszalasztja. Éles érzékei biztosítják és ügyessége meg gyorsasága a futásban megmentik, ha egyáltalában elszánja magát a menekülésre.
A bennszülöttek már emberemlékezet óta háziállatot csináltak a gayalból. „A daphlas – írja Kaufmann – mishmis, kukis, nagash, lushais és még más néptörzsek, akik Burma vidékén laknak, birtokában vannak félvad gayal-csordáknak, melyeket sóval édesgetnek magukhoz. Idővel a gayal megszelídül, úgy, hogy a sót az ember kezéből elfogadja és a falusi lakosokat kunyhójukig követi. A gayal azonban csak bizonyos mértékig domesztikálható. A tovavonuló bennszülötteket nem követi, hanem azoknak a helységeknek közelében marad meg, ahová hozzászokott. Sanderson is azt írja, hogy Csittagong környékén a gayalok félig lettek megszelídítve, amennyiben nappal az őserdőben élnek és csak este térnek vissza a helységekhez, hogy a csemegéjüket, nevezetesen a sót a gazdáiktól megkapják. Hajnalkor az egész csorda önállóan az erdőbe vonul vissza. Különös dolog és a hátsóindiai szokásoknak teljesen ellentmondó Sandersonnak az az állítása, hogy egyik-másik gayal-tehenet fejnek. Baker szerint a szelíd csordákat gyakran vadonélő bika keresi fel, amely a teheneket befedezi, minthogy a csordákban gyakran nincsen kifejlődött bika. Ezeket ugyanis még hároméves koruk előtt áldozati célokra le szokták vágni. A háziállattá szelídített gayal, Jerdon szerint, Csittagong vidékén északra a hegyesvidék felé fordul elő, elterjedési területe a hóhatár határáig követhető addig, ahol a jak is elő szokott fordulni.
Garrod azt írja és ezt az újabb utazók is igazolják, hogy a vadon befogott példányok megszelídítése nem okoz különös nehézségeket, amint azt gondolni lehetne. A Csittagong körüli dombos vidéken lakó kukis néptörzsek sóból, amelyhez földet és fagyapotot kevernek, emberfejnagyságú golyókat készítenek és ezeket használják fel csaléteknek szelíd gayalok felhasználásával a vadak befogására. Miután megszelídítették őket, csakhamar meg lehet állapítani, hogy szabadon élő testvéreikkel közös csordába mennek, hogy a só-csemegét megkaphassák. A vadtulkok, amelyeket a szelidek a helységekbe vezetnek, észre lehet venni, hogy nagy igyekezettel nyalják a sólabdát és pedig annál jobban, minél nagyobb ellenállást tanusít a benne levő fagyapot. A kukis néptörzsek gondoskodnak arról, hogy a vad gayalokat a szelídített csordában hónapokig megtartsák és hogy bizonyos mértékig bizalmas viszonyba kerüljenek velük. Ezek után az embereket, akikkel szemben a vad gayal eleinte ellenállást tanusított, megszokja és hozzátársul a szelíd csordához és így a csorda folyton nagyobbodik, a középen álló emberek pedig nyugodtan símogatják a megszelídített állataik nyakát és hátát, s e közben újabb és újabb vad gayalt csalnak oda a sólabdákkal és ilyen módon minden kényszereszköz alkalmazása nélkül egy szép napon az egész társaságot a falu közepébe csalják. A gayalok a fogságot jóindulattal és egykedvűséggel veszik, beszoknak a faluba és ha a kukisok a lakóhelyüket változtatják, az nekik teljesen közömbös dolog, mert a csorda a régi helyére még akkor is visszatér, ha a gunyhókat felpörkölik.
A gayal-tehenek tejét nagyon dicsérik, hogy az nagyon zsíros, a húsa pedig kitűnő. Ezért meg is kísérelték e becses állat meghonosítását Indiának nyugatra eső vidékein is, de úgy látszik, hogy a szelíd, mint a vad gayal csak magasan fekvő, erdős területeken tenyészik, a forró alföldeken ellenben nem. A gayal-tehén nyolc-kilenc hónapig tartó vemhesség után egyet ellik, és a borját szintén nyolc-kilenc hónapig szoptatja, de a rákövetkező évben állítólag meddő marad. Az állatkertekben gyakran észlelhető, hogy a gayal „ü” vagy „i” hangot hallat, elnyujtottan, amely a gaur párzásánál észlelhető hívóhangra emlékeztető.
Valamennyi ismeretes, még ma is vadon élő tulokfaj között a malájok batengje a legszebb. Testalkata arányosan épült és színeződése igen tetszetős. A feje kicsiny, de a széles homlokcsontoknál kidomborodó; a homlok egyenetlen; a fej arcorri része az orrig elkeskenyedő, a száj körül pedig ismét kiszélesedő; a szutyak igen nagy és domború. A szemek sötétbarnák, nagyok és tüzes tekintetűek. A fül nagy és ovális, belső széle gyengén ívelt, külső szegélye kihajló. A nyak rövid, közvetlenül a fej mögött szembetűnően karcsú, utána pedig nagyon megvastagodik. A törzs izmos, de nem zömök. A mar nem nagyon kiemelkedő és hosszúra nyúlt púpot alkot; a hát egyenes; a test hátulsó része elgömbölyödő. A nyak alsó élét kicsiny, fityegő lebernyeg díszíti. A farok középhosszú és a hegye felé elvékonyodó. A lábszár rövid, de szikár, a csülkök kerek formájúak és finomak. A szarvak töve megvastagodott; a szarvak szabálytalanul dudorosak, de hosszúságuk első harmadától kezdve símák és lenn kissé ellapultak, különben pedig hengeresek és meglehetősen éleshegyűek. A szarvak a homloktól először egyszerű ívben hajlanak ki és hátrafelé, azután föl és előrefelé, a hegyükkel azonban föl és befelé irányulnak; hosszuk 40–50 centiméter. Öregebb bikáknál a szarvak között a homlok bőre a bivalyokéhoz hasonlóan elszarusodik. A mindenütt egyenletes, tömötten testhezálló szőr sötétszürkésbarna, hátrafelé kissé vörösesbe játszó színű; az orrlik felső szegletén fehér folt, a felsőajkon fakóbarna csík van. A felsőajak, – már ameddig szőrös – az alsóajak, egy igen kis folt az alsó állkapocs alsó felén, a széles fartükör, amelyet legszembetűnőbb ismertetőjegynek tekinthetünk, a lábszárak alsófele, a belső és a külső fülkarima szempillaszerű szőrei, valamint végre a külső fülszeglet fehér színűek, a fülnek rövid szőrökkel fedett hegye hússzínű; a fültő és a fül alsó harmada pedig fekete. A szembetűnőbben karcsúbb és csinosabb testalkotású tehén túlnyomó színe szürkésbarna helyett a világos vörösbarna, amelytől a fehér ismertetőjegyen kívül világosan elüt az a sötét hátcsík, amely a marnál kezdődik és a faroktőig halad. A borjú az anyjához hasonlít. Az állat teljes hossza, beleértve a 85 centiméteres farok hosszát is, 2.9 méter; a marmagasság 1.5 méter.
A banteng elterjedési területe kiterjed Jáván túl Borneoba, Szumatra keleti részébe, Balira, és a maláji félszigetre, egészen addig az északi vonalig, amelyet Pegu és Arakan, továbbá a Csittagong körüli hegyek alkotnak Maipurig, Sziámig és Kocsinkínáig. Ezen a nagy területen a bantengnek a színeződés és szarvalakulás tekintetében több változata ismeretes. A szárazföldi változatoknál a széles tükör visszafejlődést mutat, sőt egyik változatnál (Bos banteng butleri Lyd.) a tükör majdnem teljesen eltűnt. Úgylátszik a banteng meghatározott lakóhelyhez kötött állat, amely a tengerpart környékén a hegyeket 2000 méter magasságig benépesíti. Amíg Müller a tőzeges és vizenyős erdőségekben találkozott a bantenggel, addig a Burmának száraz vidékein is előfordul, ahol mérföldnyire nem lehet vizet találni. Itt a banteng napokig nem iszik vizet. Csak az ember közelségét kerüli minden tekintetben. Jáván mindenütt föl lehet találni, ahol a vadont még nem nyugtalanítják, előnyben részesíti azonban a preangeri magas erdőségeket, különösen azokat a vidékeket, amelyek a bandoni fennsíktől délre 1200–2000 méternyi magasan feküsznek. A kora reggeli órákban 9–10 óráig legel, azután árnyékba fekszik és nyugodtan kérődzik.
Ezek a gyönyörű vadtulkok is kisebb társaságokban élnek, amely 2–3, sőt 8–10 fiatal bikából és egészen harminc tehénből állnak. Az idős, összeférhetetlen bikákat a fiatal bikák közös erővel elűzik és ezekből remete módjára élő, magános bikák lesznek. A banteng az erdő talaját borító legzsengébb és vízdús füvekkel táplálkozik, továbbá a fák és bokrok hajtásait és leveleit is fogyasztja, különösen a bambusz és alangalangfüvek fiatal hajtásait és leveleit eszi szívesen. Úgy a legelésnél, mint a pihenés alkalmával rendszerint egy tehén áll őrt, amely a lábaival tipródva adja a veszélyt a nyáj, vagy a csorda tudomására.
E vadtulok vadsága és félénksége épp oly veszedelmessé, mint fáradságossá teszi a vadászatot. Ámbár rendszerint ő is elmenekül, ha észreveszi az ember közeledtét, de ha sarokba szorítják, vagy megsebesítik, nem sokba veszi a vadászt, gyakran meg is támadja és ekkor épp oly ügyesen, mint eredménnyel használja fel hegyes szarvait. A remete életet élő bikák mellett legfélelmetesebbek az olyan tehenek, amelyeknek szopós borjaik vannak. A bantengot puskával ejtik el. Kedvező az olyan állás, ahol sósvíz található. Az ilyen sósvízű helyekre a banteng, a gaur, az elefánt, a disznó és a szarvashoz hasonlóan rendszerint visszatér.
A kifejlődött bantengot nem lehet megháziasítani, ellenben a borjúkat háziállattá lehet szelídíteni, minthogy ez az állat sokkal szelídebb, mint a többi ismeretes vadtulok. Állatkertjeinkben rendszerint nem a vad bantengot, hanem annak szelídített formáját lehet föltalálni, amely a bali tulokhoz tartozik. Magatartása a többi tulkokéhoz hasonló.
| 1. Tulkok (Bos L.) | TARTALOM | Szarvasmarhák (Bos L.) |