1. Tulkok (Bos L.)

FEJEZETEK

A koponya, illetőleg a nyakszirt alakulása alapján állította fel Rütimeyer rendszerét a tulokféle állatokról. Ezt a rendszert újabban Duerst vizsgálatai alapján tovább építette ki. A tulokformájú állatok tárgyalása során a Rütimeyer-Duerst-féle rendszerhez fogunk alkalmazkodni. Az egyes csoportokat a tulok (Bos L.) alnemeinek tekinthetjük, amelyeket egymással eredményesen lehet pároztatni.

A tulkokat az antilopokkal, amelyekből kétségtelenül fejlődtek, kihalt alnem: a Leptobos Rütim., köti össze, amelynek megkövesült maradványait Olaszországban, Franciaországban és Indiában lelték. A Leptobos-alnem ősi származását igazolja teheneknél a szarvak hiánya, a koponya csontjainak és a homlokcsontoknak a szarv töve mögé való kiterjedése, a koponya felső oldalnak megfelelően. A szóban lévő alnem koponyaalakulása egyébként a Bibos nevű alnemhez, illetőleg a bantenghez áll legközelebb.

Az élő tulkok közül a bivalyok (Bubalus H. Sm.) koponyaalakulása felel meg a legősibb formának. Ezeknél a falcsontok a szarvak mögötti széles övben fekszenek a koponya oldalának megfelelően, középen a falközötticsonttal egyesülnek és érintkezésben állnak a homlokcsontokkal. A falközötticsont alapja olyan széles, hogy a nyakszirtcsont felületével érintkezik. A legősibb koponyaalakulásnak megfelelően, a legtörpébb tulkok is a bivalyokhoz tartoznak; ez igazolja azt az általános törvényt, hogy valamely nem keretén belül a legkisebb állatok a legősibb keletűek szoktak lenni. A nagyobb testű, különösen az afrikai bivalyoknál azonban, a szarvak és a bőrköntös fejlődése előrehaladottabb fejlődést mutat, mint a többi tulokformájú állatoknál. A bivalyok nagytestű tulkok, egyenes hátvonallal; a far csapott, a fülek nagyok, a szutyak széles, a bojtos farok hosszú és csánkon alul ér a kifejlődött állatoknál, a szőrköntös ritkanövésű. A szarvak keresztmetszete többé-kevésbbé háromszögletes és a tőnek megfelelően gyűrűzött. A lebernyeg a nyak hátulsó részén és a szügyön van jól kifejlődve.

Az indiai vadtulkok egy bizonyos csoportját a Bibos Hdgs. alnemben szokás összefoglalni. Ezeknél a szarvtő közötti homlokbőrnek elszarusodása némileg a kaffer bivalyéhoz hasonló. A külső testalkat tekintetében a Bibos alnembe tartozó állatokat keskeny csontalapon nyugvó zsírpúp jellemzi a hát elülső részén, amelynek alapját a 3–11 hátcsigolya tövisnyúlványai alkotják. Jellemzi ez alnembe tartozó állatokat továbbá, hogy a lábak alsó része fehér. A lebernyeg jól észrevehetően két részre osztott, amennyiben a toroktájék szabadon marad. A szarvak keresztmetszete megközelítően elliptikus. A koponyaalakulás tekintetében a Bibos alnem a fejlődés magasabb fokán áll, mint a bivaly (Bubalus), azonban a falcsontok még itt is szélesek és körülveszik a falközötticsontokat.

A Bibos alnemmel a Bos. L. áll legközelebbi rokonságban. Ezeknél a bivaly és Biboshoz hasonlóan tizenhárom hátcsigolyát találunk. A házi marha (Bos taurus L.), továbbá a zebu képviseli ezt az alnemet, amelyeket másképpen szarvasmarháknak, vagy taurináknak szokás nevezni. A Bos-alnem koponyalakulása a fejlődés magasabb fokán áll, mint a Bibos alnemé, mert ennél nem terjednek a szarvak mögé a koponya csontjai. Ellenkezőleg a szarvtő a koponya legmagasabb és legoldalsóbb részéből indul ki. A falcsont és a falközötticsont rendkívül keskeny, és a koponya átalakulásának legmagasabb fokát képviseli. A szarvak keresztmetszete kerek alakú. A hát egyenes, de kezdetlegesebb, mint a Bibos alnemnél. A szőrköntös rövid ugyan, hasonlóan, mint a Bibos alnemnél, de egyes testrészeknek, így a bika homlokának megfelelően hajlamos a meghosszabbodásra.

A szőr meghosszabbodása és a zsírpúp jelentkezése, továbbá a tizennégy pár borda tekintetében a jakok (Poephagus Gray) és bölények (Bison H. Sm.) alneme közelebb áll a Bibos nemhez, mint a taurinákhoz. Ezek púpja a Bibos alnem púpjától abban különbözik, hogy alkotásához nemcsak a hátcsigolyák, hanem a hetedik nyakcsigolya is hozzájárul. A szarvalakulás mindkettőnél hasonló, de a keresztmetszetben kerek szarvak a bölényeknél rövidebbek, mint a jakoknál. Egyébként a Poephagus alnem a bölényektől abban is különbözik, hogy a szőrözet a test minden részén hosszú, míg ellenben a bölényeknél csak a test elülső részén. A koponya alakulása itt az előbbi alnemektől eltérő fejlődést mutat, amennyiben a falközötticsont a falcsontoktól teljesen el van különülve és a homlokzatcsontokkal érintkezik. Míg a jaknál a falközötticsont aránylag keskeny, addig az a bölénynél igen széles és kiterjed a nyakszirtcsont egész felületére.

Igen érdekes dolog a különböző tulokformájú állatok keresztezéséből származó korcsok termékenysége. A termékenység ugyanis többé-kevésbbé korlátozott sorozatot alkot, amely támogatja annak a rendszernek helyességét, amelyet anatómiai alapon lehet megállapítani. Ilyen keresztezési kísérleteket, eltekintve az állatkertektől és az amerikai állattenyésztési intézetektől, az utolsó években Falz-Fein orosz nagybirtokos és Kühn Gyula a hallei állatkertben végzett. A szóban lévő kísérletek eredménye a következőkben foglalható össze:

A házimarha és a hátsóindiai vadtulkok keresztezéséből származott utódok közül a nőstények mindenkor termékenyek, de a hímek az első nemzedékben rendszerint terméketlenek; a termékenység azonban a további keresztezések során jelentkezik és fokozatosan növekedik. Így Kühn hat félvér gayal bikát eredménytelenül használt fedeztetésre, a hetedik azonban huszonegy eset közül tizenegy esetben eredményesen fedezett. Kilenc egynegyedvérű gayal bika három esetben bizonyult termékenynek. A harmadik keresztezési nemzedékben a bikák rendszerint termékenyek voltak. Hasonló magatartást lehetett észlelni a gaur és banteng keresztezéséből származó korcsoknál. Egy félvér gaur bika házitehenekkel terméketlen volt, ellenben mindkét féltestvérét megtermékenyítette, a magzatok azonban elpusztultak. Egy banteng- és zebubikától származott korcs tehén házibikával fedeztetve termékenynek bizonyult, de később elvetélt. Ezzel szemben egy banteng és zebu keresztezésű bika tizenkétszeri fedeztetésnél terméketlen volt.

A jak és házimarha keresztezéséből származott nőnemű állatok termékenyek, míg ellenben a bikák következetesen terméketlenek. Egy bika, amely csak egynyolcad résznyi jak-vért tartalmazott, tehát a keresztezés ötödik nemzedékéből származott, még ekkor is terméketlen volt.

Egész másképp viselkedik a bölény a házimarhával való keresztezésnél. Hornaday közlése szerint a háziteheneket bölénybikákkal eredményesen lehet keresztezni, a bölényteheneket azonban nem sikerült bikákkal eredményesen befedeztetni. Falz-Fein szintén csak házitehenek után kapott korcsokat. A keresztezés egyébként és a korcsok tenyésztése nagy nehézséggel járt. A magzatok ugyanis, amint ezt Nathusiusnak a hallei állatkertben végzett vizsgálatai is igazolják, átöröklik a nagy fejet és a mély mellkast a bölénytől, úgyhogy ez a körülmény a szülésnek akadálya szokott lenni. Ha mégis az ilyen korcs élve jön a világra, úgy mind a két nem korlátlanul tovaszaporítható. A keresztezésből származott állatokat bölénnyel és házimarhával is eredményesen tovább lehet szaporítani. Így Falz-Fein termékeny bölénykorcsokat állított elő

Félvér európai bölénytehén.

Minden tekintetben termékeny korcsok származnak a házimarha és a zebu keresztezéséből. Ez a tenyésztési eredmény teljes összhangzásban áll Duerst által anatómiai alapon felállított rendszerrel. Ez a rendszer valószerűvé teszi, hogy a zebu és a házimarha közeli rokonságban állanak, míg ellenben a hátsóindiai vadtulkok, így a banteng is, a házimarhától olyan távol állanak, hogy a származás tekintetében nem jöhetnek tekintetbe. Bivalyok (Bubalus H. Sm.)

Az anoa (Bos depressicornis H. Sm.)

[Más neve: Anoa depress cornis.]

Anoa (Bos depressicornis H. Sm.).

Nemcsak a bivalyok, hanem valamennyi tulokformájú állat között a fejlődés legősibb fokán az anoa, a zerge- vagy ősbivaly áll. Az anoa többé-kevésbbé átmeneti formát képvisel a tulkok és az antilopok között. Az anoa szarvai egyenesek, nyársalakúak; a fej arcorri része elhegyesedő, a fejen levő fehér folt az antilopokra emlékeztető, míg ellenben az anoa más tekintetben az ázsiai bivalyokkal áll rokonságban, amelyeknél a hát szőrözete előrefelé símul. Az anoa, eltekintve a házimarha egyes kultúrfajtáitól, a tulokfélék törpéje, mert marmagassága egy méter, törzshossza pedig, beleértve harminc centiméter hosszú farkát is, csak két métert tesz ki. Valamennyi törpe állatnál felmerül az a kérdés, hogy a törpe növés ősi bélyeg következménye-e. A törpe növés ugyanis olyanformán is keletkezhet, hogy az állat fiatalkori növekedése megáll. A fiatal állatok azonban biológiai törvényszerűség folytán az ősi forma bélyegeit viselik magukon. Ezek szerint a zergebivaly törpeségét eredeti bélyegnek kell minősíteni. Egyik-másik tekintetben azonban az anoa a fejlődés előrehaladottabb jeleit mutatja, ilyen pl. az előzápfogak hiánya. Mindazonáltal a zergebivalyokon az antilopokra emlékeztető több bélyeget találunk, így az elgömbölyödő koponyát, a szarvak alakját, és a világos foltokat a pofának és lábaknak megfelelően.

Az anoa teste zömök, elejétől a középig vastagodó, a hátulja felé ismét vékonyodó; a mar magasabb, mint a kereszttájék. A nyak rövid és elgömbölyödő. A fej a homloknál igen széles, az orr felé elhegyesedő; az orr rövid, széles és csupasz mezőben, a szutyakban végződik, amely a felsőajakra is kiterjed; az orrhát kidomborodó. A felül pillás szem nagy és sötétbarna színű, a pupilla kerek; a fülek rövidek, meglehetősen keskenyek, külső karimájuk ívelt, a belső szél kivágott. A fül töve szőrös, a hegye ellenben csupasz és belül a fültőnek megfelelően fehér pamacsszőrökkel borított. A szarvak tövüknél szétállók, a homlokcsont széléből indulnak ki, azután hátra és kifelé hajlanak. A szarv fölülről lefelé majd nem háromszögletűen összelapított, alul gyűrűzött, fönt laposan hengerded és hegyes, mint az ár. A farok középhosszúságú, vége felé elvékonyodó és gyér szőrbojtban végződő. A lábak rövidek, idomtalanok és szétállók. A lábvég kerek, határozottan tulokformájú csülkökben végződik; a fattyúcsülkök hosszúak és szétállóak. Az anoának könnygödrei nincsenek. A közepes hosszú és aránylag gyér szőrözet – amely a pofán, nevezetesen az orron és a szemek előtt nagyon is ritka – az antilopéhoz hasonló, általában sötétbarna színű, a pofa ritkanövésű részein, továbbá a fülek külső peremén világosbarna, alsó felükön pedig fehéresbe megy át. Az alsó állkapocs közepén fehér, a nyak alsó élén ugyanilyen színű, félholdalakú, de idősebb korban eltűnő folt van. A hónaljtáj, valamint a lágyékok környéke belül sárgásfehér. Hasonló szín mutatkozik a bokánál is, amelyen át azonban elül egy oldalt kiszélesedő sáv húzódik, úgyhogy a világosabb szín két oldalt álló folt alakjában látszik. Egyes példányokon mindegyik szem előtt egy, a pofák mindkét oldalán pedig egy vagy két kis fehér folt észlelhető.

Arról, hogy a zergebivaly hogyan él a szabadban, ezidőszerint még jóformán semmit sem tudunk. Az utazók, akik ott jártak elterjedési területén, csak mellesleg emlékeznek meg az anoaról; maga Rosenberg is, aki pedig többet lőtt, csak annyit jegyez meg róla, hogy félénk természetű és ezért nehezen vadászható. Úgylátszik, hogy az anoa kizárólag csak Celebesben fordul elő és pedig a sziget hegyes vidékein. Többek között Mayer közölte Hellerrel, hogy az anoa párosan él. A hímek az ellés idejére eltávoznak a nőstényektől, ebben az időben veszélyesek mind az állatokra, mind pedig az emberekre. Az anoa mint fogoly csak ritkán kerül Európába. Először Rotterdamba később más példányok Antwerpenbe, Amsterdamba, Londonba és a német állatkertekbe kerültek. A zergebivaly kistestű szarvasmarha benyomását kelti, lusta és nem szereti a mozgást, mint a rokonsága sem, órákig megvan egy és ugyanazon a helyen, vagy eszik, vagy kérődzik és úgylátszik, hogy keveset, vagy pedig semmit sem törődik környezetével. Rendes járása a lomha lépés, de néha rászánja magát egy-két esetlen ugrásra is, egészen a szarvasmarha módjára. Mint a bivalyokat, az anoat is jellemzi a hallgatagság, mert a hangját csak ritkán lehet hallani s akkor is csak valami rövid bőgést, amelyet inkább nyögésnek lehetne nevezni. A bivallyal való rokonságát azzal is elárulja, hogy nagyon szereti a vizet és általában a nedvességet. Továbbá, amint azt Haacke közli, avval is, hogy erős pézsmaszagot terjeszt. Sokat és nagy kortyokban iszik, csak a lélegzetvételnél áll meg egy-egy pillanatra, a szűkebb helyen szereti feldönteni a vizes edényét, azzal a szándékkal, hogy pocsolyát csináljon, amelybe azután kéjelegve hempereg és ha csak teheti, nagy gyönyörűséggel megy a vízbe fürödni és hűsölni. Táplálékát illetőleg éppen olyan kisigényű, mint a bivaly és úgylátszik, hogy épp úgy szereti a mocsári és vízi növényeket is. Ürülékét széles lepényekben hullatja el, ezzel is félreismerhetetlenül elárulja, hogy a tulkok családjába tartozik. Ápolójának ugyan megengedi, hogy simítsa és tisztogassa, de néhanapján szembe is száll vele. Más állatokkal, így például az antilopokkal szemben éppen nem barátságos és a párzás ideje alatt nagyon szilaj. Ilyenkor az anoa az ismerős és bizalmával megajándékozott személyeket is ok nélkül megtámadja és hegyes szarvaival súlyos sebeket okoz. A zergebivaly a fogságot kitűnően tűri. A frankfurti állatkertben ugyanott született anoabika huszonegy és féléves kort ért el. Az amsterdami állatkertben, ahol több zergebivalyt neveltek fel, az elsőt a felingerült bika ölte meg, amely a vele ellenkező tehénen halálos döfést ejtett. A berlini állatkertben, ahol szintén jó eredménnyel tenyésztik a zergebivalyokat, Heinroth a vemhesség időtartamát 9 1/2–10 hónapban állapította meg.

A frankfurti állatkertben levő zerhebivalyról Haacke a következőket írja: „1888 nyarán kaptunk egy hím zergebivalyt, amely körülbelül akkora lehetett, mint a közepes fejlettségű juh. Előbbeni gazdája gyermekeinek játszótársa és oly szelíd volt, hogy a hívásra odasietett és ápolóját mindenhová követte a kertben. Sokkal játékosabbkedvű volt, mint bármely más kérődző és jó néven vette, ha a ketrecében meglátogattam. Különösen annak örült, ha a e látogatások alkalmával magammal vittem Caro-t, szentbernáthegyi nőstény kutyámat, amely szintén szívesen játszogatott a vídám fickóval és negyedóráig is szórakozott az anoaval ketrecében, míg csak bele nem fáradt az utóbbinak ingerkedéseibe, amelyeket az anoa hegyes szarvai miatt, nem ritkán kellemetlenül meg is sínylett. Az 1889-ik év tavaszán a zergebivaly meglehetősen megnőtt.” Ezután rosszindulatú lett és a saját gazdáját is megtámadta, ha az vigyázatlanul lépett a ketrecébe.

A mindoro bivaly (Bos mindorensis Heude)

A nagy ázsiai bivalyhoz az átmenetet a mindoro bivaly alkotja, amelynek a Filippina-szigetek a hazája. A szóban levő bivaly a középső helyet foglalja el az anoa és az arni bivaly között, úgyhogy e két bivaly bastardjának is tekintették, ez a felfogás azonban nem lehet helytálló, mert az anoa nem fordul elő a Filippinákon. A mindoro bivaly az anoánál nagyobbtestű, szarvai rövidek, erőteljesek, felfelé, és hegyükkel befelé irányulnak, elülső felülete szabálytalanul gyűrűzött, némileg az arni bivaly szarvaira emlékeztetően. A ritka növésű szőrök fekete színűek, esetenkint barnás árnyalattal. A hát szőrzete előrefelé símul. A szemek belső oldalán egy háromszögletes, az állkapcson és az alsóajkon egy, illetve két folt, a mellkason két pólya, a fülek belső oldalán egy folt és a csülkök fölött egy folt szürkésfehér színűek.

A később tárgyalandó bivalyok közül az ázsiaiak ősibb állatok a szarvak formája alapján, mint az afrikaiak. Minket azért érdekelnek közelebbről, mert a házi bivaly tőlük származik és mert a régebbi, diluviális időben elterjedési területük Európára is kiterjedt. Ez a felfogása Lydekkernek, aki a Közép- és Dél-Európában ismeretes bivalymaradványokat a Bos pallasi Baer nevű fajhoz tartozóknak véli. A szóban levő faj ismertetése Danzig mellett talált két koponyára támaszkodik.

Az ázsiai, indiai vagy arni bivaly (Bos bubalis L.)

[Más neve: buffelus.]

Ázsiai bivaly (Bos bubalis L.).

Az indiai bivaly a geológiai jelenkor elején nyugaton is el volt terjedve, míg ellenben jelenleg elterjedési területe kizárólag csak keletre szorítkozik. Eltekintve a kevés európai bivalylelettől, ismerünk képeket, amelyek a legrégibb mezopotámiai kultúrából valók és mindezek szerint a vadbivalyt érzékítik meg. Egyiptom legrégibb dinasztiája előtti idejéből is ismerünk Duerst nyomán arnibivaly képeket. Lortet felfogása szerint a Foukh mellett talált csontmaradványok, amelyek történelemelőtti időkből valók, bivalyeredetűek volnának. Igen valószerű, hogy a bivaly valaha egész Észak-Afrikában is el volt terjedve, erre a körülményre az afrikai bivaly tárgyalása során még rá fogunk mutatni.

Az arni bivaly igen nagytestű állat, marmagassága 1.8 métert is elér. Színeződése jellegzetes, sötét hamuszürke, majdnem fekete, de van közöttük sötétbarna változat is (Bos b. fulvus Blanf.), amely Felsőasszámban ismeretes. Borneoban pedig otthonos egy másik változat (Bos b. hosei Lyd.), amelynél a lábak hátulsó fölülete fehér, úgyszintén az alsó ajak is és a mellkason keskeny fehér öv vonul végig. Ez az utóbbi átmenetet formál a mindoro bivalyhoz. Az arni bivaly szőrzete gyér és sörteszerű, különösen a szőrözet a háton és a nyakon előre irányul; a fülek gyéren szőrzöttek és a szőrzet sohasem hosszabbodik itt meg a rojt módjára. A szarvak a tőtől kezdve annak hegye felé fokozatosan elkeskenyednek. A szarv töve nem kiszélesedő és sohasem takarja homlokát. A szarvak elülső felületén haránt redőzöttség van, míg a szarvak hátulsó felülete síma. A szarvak félholdszerűen hajlottak és egész hosszuk megközelítően egysíkban fekszik, kivéve a szarvak hegyét, amely előre irányul. A szarvak rendszerint igen hosszúak, így a B. b. macroceros Hdgs. nevű bivalynál különös hosszúságot érnek el. Egyik ritka példány szarvainak hossza 194 centimétert tett ki. De egyébként is észlelésre kerülnek egyes példányok, amelyek szarvai, annak görbületét is beszámítva, majdnem négy méter hosszúak. Az arni bivaly testformája mély és hosszú. Törzse zömök, háta egyenes, a mar kiemelkedő és a far csapott. A fej rövidebb és szélesebb mint a szarvasmarhánál; a vaskos nyak rövid lebernyeggel van ellátva; a hosszú csülkök erős kitágulásra képesek. Mint nemének valamennyi faja, az indiai bivaly is nagy barátja a víznek és elterjedési körének csak mocsaras vidékein található, vagy a folyamvölgyekben, vagy apróbb, habár csak időszakonként víztartó tavak közelében, vagy pedig végre a tengerparton sekélyes lagunák környékén. Mozgása ugyan esetlen, de erőteljes és kitartó, az úszásban kiváló mester. Úgy látszik, hogy érzékei közül a szaglás és a hallás a legfejlettebb, látása és tapintása ellenben nem nagyon fejlett és az ízlése sem kiváló, mert beéri a legrosszabb takarmánnyal is, amit a többi szarvasmarhák érintetlenül hagynak. A bivalyok legkivált éjszaka és kora reggel legelnek, szeretnek betörni az ültetvényekbe, ahol jelentékeny pusztításokat visznek végbe. A bennszülöttekkel szemben néha olyan vakmerők lesznek, hogy valósággal úgy viselik magukat, mintha ők volnának gazdái a nekik tetsző földeknek. Forsyth egy alkalommal megfigyelte, hogy egy szerencsétlen földműves a bivalyok kis csapatját, amelyek hetek óta veteményes földjein tartózkodtak, el akarta kergetni, hogy csekély maradék termését megmentse, de ez csak úgy sikerült neki, hogy egy vezérbikát és egy tehenet lelőtt. Az indiai bivaly természetét mogorvának és szeszélyesnek festik, ereje és bátorsága állítólag oly nagy, hogy a hindu költészet a tigrissel egyenlőrangú állatként dicséri. „A bika – írja Hodgson – oly erős és harciaskedvű, hogy nemcsak meg meri támadni a kifejlődött elefántot, hanem alkalmilag el is bánik vele”. Forsythot, amikor lovon vadászott, a bivalycsorda egyik tehene ismételten és kitartóan üldözte, jóllehet ő éppen ezt a tehenet egyáltalán nem háborgatta. Kaufmann tapasztalása szerint az emberek által megtámadott bivalycsorda először is védett állásba menekül, azután pedig az ellenséggel szemben felsorakozik. Az egész csorda csupa fejből állónak látszik és szorosan egymás mellett vonul fel a támadó ellen, így ecseteli ezt egy bátor utazó. Öt percnyi kölcsönös megfigyelés után a csorda hörögve, lassan megfordult, többször megállt, míg végül a vadonba visszavonult.

A bivaly hangja mélyen búgó bőgés. A párzás ideje Hodgson szerint, őszre esik, ilyenkor a különben nagyszámú csordák apróbb csapatokra oszlanak, amelyek mindegyikéhez egy-egy bika csatlakozik. Kaufmann különböző nagyságú bivalyborjúkat látott a csordában, ez a körülmény kétségessé teszi, hogy a párzás meghatározott időben történne. Ő mások elbeszélése alapján arról is értesült, hogy a bivalyborjúk, amelyek anyáiktól csak rövid távolságra mennek el, más tehenek által meg is öletnek. A borjak, rendszerint egy, néha kettő is, tízhónapi vemhesség után születnek. Amint Stolz írja, Indiában többnyire öregkorukban fogják meg a bivalyokat. E célból bekerítenek egy helyet és a bejárat előtt két, kifelé szétágazó vonalban, embereket ültetnek föl a fákra, akik száraz rőzsecsomókat tartanak a kezükben és rémséges zajt csapnak, ha egy bivalycsordát közibök hajtanak. Az állatok a bejáráson át a bekerített helyre menekülnek, ahol később kötelekkel megkötözik őket. Miután a szemüket bekötötték és a fülüket bedugták, elvezetik őket és lassanként hozzászoktatják őket a házi szolgálathoz és a mezei munkához.

A házi bivaly (Bos bubalis domesticus L.)

Házi bivaly (fehér színű)

A házi bivaly az arni bivalytól származik. Még manapság is, amint említettük, az arni bivalyt nem ritkán befogják és megháziasítják. Azonkívül alkalmilag szelíd teheneket is befedeztetnek vad bivalybikákkal.

Az indiai szigetvilág házibivalya a kerabau testforma és szarvalakulás tekintetében az arni bivalyhoz teljesen hasonló, amelyet az indiai szigetekről a Filippinákra is bevittek, ahol ismét elvadultak. A hatalmas szarvak gyöngébben vannak kifejlődve, mint az arni bivalynál és inkább hátrafelé irányulnak; az állat színeződése világosabb, sötét hamuszürke, egészen palaszürke. Sőt esetenkint egészen fehér is lehet. Az ilyen fehér, vagy amint másként mondják, szőke bivaly rózsaszínű bőrű. A szőke bivalyok leginkább Hátsóindiában és a Maláji szigeteken vannak elterjedve, de előfordulnak Előindiában, sőt Európában is. Az ázsiai bivalyok egy része mindezek szerint teljesen albino. Ezzel szemben Szalay szerint az európai fehér bivalyoknak szemei pigmentáltak. Tarka bivaly nem kerül észlelésre, a fehér és fekete bivaly keresztezéséből vagy fehér vagy fekete utód származik. Ofner szerint, aki Magyarország bivalyairól értékes monográfiát írt, a bivaly homlokán és farokbojtjában fehér jegy gyakran előfordul. A szőke bivalyok nyugati formájának képviselője, egy magyar fehérbivaly, amelyet a képen bemutatunk, inkább különbözik a vad arni bivalytól, mint a keletiek. A külső testalkatban nem nagy az eltérés, de a szarvak jóval rövidebbek és inkább hátrafelé és ívelten fölfelé irányulnak, esetenként szarvatlan bivalyok is előfordulnak. Az északi fajtáknál a szőrözet hosszabb és dúsabb, különösen a téli szőrözet hosszú, amint ezt Hilzheimer a kaukázusi bivalyon Berlin város állatkertjében megfigyelte. Ezek az állatok egyenletesen világosbarna színűek, fiatal korban pedig barnás árnyalatúak. A testnagyság és a testformák az egyes vidékek szerint igen különbözők, a nélkül azonban, hogy a bivalyfaj keretén belül határozott fajtákat vagy tájfajtákat meg lehetne különböztetni. Ofner a fogarasi állami ménesbirtok bivalytenyészetében a jól tartott bivaly átlagsúlyát 625 kilogrammúnak mondja. A kisgazdák kezén lévő bivalyok azonban rendszerint kisebb testűek és mintegy négyszáz kilogramm súlyúak. A különböző nemű állatok közötti eltérés igen csekély, a bivalybika inkább kisebb, mint nagyobb a tehénnél. Az erdélyi bivalyok marmagassága Ofner adatai szerint 135 és 154 centiméter között váltakozik.

Fogarasvidéki bivaly tehén.

A házibivaly el van terjedve egész Dél-Ázsiában, Dél-Japánban, Dél-Kínában és a maláji szigeteken. Tenyészterülete azonkívül Délkelet-Európára is átterjedt. Az európai államok közül Déloroszországban, a Balkán-államokban, Magyarországon és Délolaszországban van elterjedve. Afrikában kizárólag Egyiptomban található fel.

Egyiptomi bivaly.

A bivalynak különösen a Nilus torkolati vidékén jutott nagyobb jelentősége, miután a keleti marhavész az ottani szarvasmarhaállományt majdnem teljesen kipusztította. Szalay szerint a bivaly Krisztus után az első évezred közepén került Európába. Mások szerint a bivaly Olaszországban 595-ben Krisztus születése után került volna be, amint ezt Diakonus Pál fölemlíti.

A bivalynak is, mint rokonainak, legjobban megfelel a meleg éghajlatú, mocsaras vagy vízdús vidék. A Nilus deltája valóságos paradicsoma. Az alsó dunai fejedelemségekben is nagyon jól megvan, az olaszországi mocsarakban ő az egyetlen egész családjából, mert a többiek mind elpusztulnak az egészségtelen vidéken. Alsóegyiptomban mindenütt közönséges, a kecske mellett voltaképpen az egyetlen háziállat, amely tejet és vajat ád az embernek. A Delta minden falujában és Felsőegyiptom legtöbb helységében is, a kunyhók között nagy tavakat ásnak, amelyek mind arra valók, hogy legyen a bivalyoknak kényelmes fürdőhelyük. Sokkal gyakrabban látni őket a vízben, mint a legelőkön, ha tehetik, oly mélyen bent ülnek, hogy csak a fejük és a hátuk egy kis része látszik ki a vízből. A Nilus áradása idejében kezdődik a bivalyok aranyélete. Úszva barangolnak az elöntött réteken, legelik a gátak füvét és a még meg nem munkált területek kemény tarlófüveit. Nagy csordákba verődnek, játszanak egymással a vízben és csak akkor mennek haza, ha a teheneket már nagyon szorítja a tej és azt akarják, hogy megfejjék őket. Nagyon szép látvány az is, ha egy bivalycsorda az átlag majdnem mindenütt egy kilométer széles folyón átkel. Sok pásztor, legtöbbnyire nyolctól tizenkétéves fiúk, felülnek az állatok hátára és gondtalanul úsznak át a hű barmokon, a félelmetes mélységű és magasra csapó hullámokon.

Nem lehet eléggé csodálni a bivalyok művészetét az úszásban. Úgy viselik magukat, mintha voltaképpen a víz lenne igazi elemük, a lábuknak, oldalt fekszenek, félig a hátukon úsznak, engedik, hogy a folyam árja vigye őket és kényelmes fektükben egyetlen tagjukat se mozdítják, majd ismét nyílegyenesen ússzák keresztül a folyót és csak éppen annyival mennek lejjebb, amennyire a folyam sodorva viszi őket. Bizonyos, hogy naponkint hat-nyolc órát töltenek a vízben, kényelmesen elnyujtózkodva, ott végzik a kérődzést, a legnagyobb megelégedettségben. Minden bivaly nyugtalan, sőt szilaj lesz, ha hosszabb ideig kénytelen nélkülözni a vizet. Az iszapos tócsákat korántsem szereti úgy, mint a jól épített bivalytó mély vizét, vagy a folyam hűvös habjait; ezért látni a száraz évszakokban Egyiptomban, hogy a jóllakott bivalyok esetlenül nyargalva – amit különben csak legnagyobb dühükben tesznek meg – rohannak a folyóhoz és hanyatt-homlok beleugranak. Indiában és Olaszországban is, a víznek ez az őrjöngő szeretete már többször került emberéletbe, mert a járomba fogott bivalyok eszeveszetten rohannak a vízbe és magukkal együtt a szekeret és a bérest is a hullámsírba temetik.

A bivaly a szárazföldön határozottan gyámoltalanabbnak látszik, mint a vízben. Járása nehézkes és futása – ámbár gyorsan viszi előbbre – mégis csak fáradságos mozgás. De ha a bivaly nagyon dühös, vagy amint említettük, elfogja a víz őrjöngő vágya, úgy az esetlen állat néha vágtat is, ha ugyan az ügyetlen és otromba ugrások sorozatát vágtatásnak lehet nevezni. De 100–200 lépésnél hosszabb darabon nem vágtat, hanem inkább ismét ügetni kezd és nemsokára ismét rendes, nyugodalmas járásával megy tovább.

Aki először lát szelíd bivalyt, valósággal megijed tőle. Arckifejezése fékezhetetlen szilajságot és rejtett vadságot árul el: szemeiből, mintha alattomosságot és aljasságot olvasnánk. De csakhamar meggyőződünk, hogy igazságtalanok volnának, ha a bivalyt a külsejéről ítélnők meg. Egyiptomban legalább fölötte jóindulatú állat, amelynek vezetését a paraszt, minden aggodalom nélkül, rábízza a leggyöngébb gyerekre is. Az állat értelmiségének állapotát is jellemzi, hogy rendíthetetlenül közömbös minden iránt, kivéve a vizet és az evést, meg talán azt a szeretetet, amit a bivalytehén mutat nemrég ellett borja iránt. Valósággal tompa közömbösséggel törődik bele abba, amin nem változtathat, közömbösen húzza az ekét vagy a szekeret, engedi, hogy hazahajtsák és ismét kivezessék a mezőre és nem kíván semmi egyebet, mint a több óráig tartó rendes fürdőjét. Leginkább teherhordásra és arra használják, hogy rajta lovagolva átússzák a Nílust. Mezei munkára ritkábban, rendesen csak akkor fogják, ha a fellahnak eszébe jut, hogy tevével szántson. Ez az állat természetesen a legnagyobb kedvetlenséggel fog hozzá a neki végtelenül utálatos munkához. Ilyenkor a bivaly a fellah legjobb segítőtársa, mert éppen oly nyugodtan lépeget az eke előtt is, mint különben és neki tökéletesen mindegy, hogy a teve dühöng-e mellette, vagy elakar-e szökni, vagy sem: jelentőségteljesen és súlyosan áll szembe mérges igavonó társával, úgyhogy ennek akarva, nem akarva, el kell végeznie vele a napi munkát.

A bivaly legnagyobb erénye a valóban példátlan kisigényűség. A teve, amelyet a kevéssel beérő állatok mintaképének dícsérnek, a szamár, amely a bogáncskóróban nyalánkságot lát, nem érik utól a bivalyt, mert ez egyenesen megveti a leves növényeket, amelyeket a többi szarvasmarhák kedvelnek és helyettük a legszárazabb, legkeményebb és legízetlenebb növényi takarmányokat válogatja ki. Az a bivaly, amely nyáron át saját választása szerint eszik a szabadban, ha az istállóban leveles füvet, lóherét vagy egyéb takarmányt kap, mindent otthagy és egyszerűbb takarmányra vágyakozik. Mindenféle mocsári füvet és növényt, fiatal nádat, szittyót és efélét, szóval oly takarmányt, amelyet minden más állat megvet, a bivaly ugyanolyan élvezettel fogyaszt, mintha a legjobb csemegét falná. A bivaly ezeket a takarmányokat jól is tudja értékesíteni és meghálálja zsíros tejjel, amely nagy és kitűnő vajnyereményt ad. Az egyiptomi „Djamusában” a bivalyt nem ok nélkül mondják a leghasznosabb háziállatnak. A bivalyok e mellett a fertőző betegségekkel szemben, így a gümókórral szemben, sokkal ellentállóbbak, mint a szarvasmarha. Ez oknál fogva, Egyiptomban kétszer olyan, körülbelül kétszáz pengő értékű az ottani marhával szemben, amelynél több tejet is szolgáltat.

Kellemetlen a bivaly tisztátalansága miatt. Néha olyan piszkos, mint a disznó, amely éppen meghengergődzött a pocsolya iszapjában. A bivaly e barátjához hasonlóan hűti magát a pocsolya iszapjával, amely szívének leghőbb vágya.

A bivaly igen hallgatag állat. Ha a hűvös fürdőben üdül, fel se nyitja a száját, és akkor is nyugodtan és némán megy az útján, ha legel vagy dolgozik. Csak azok a tehenek, amelyeknek szopós borjuk van, vagy az oly bikák, amelyek dühbe jönnek, hallatják néha hangjukat. Ez fölötte kellemetlen és ellenszenves, hangos bőgés, körülbelül a mi ökrünk ismert bőgése és a disznó röfögése között áll.

A bivaly északibb vidékeken, ha magára hagyják, áprilisban és májusban párzik. Ofner adatai szerint a bivalytehenek bikaborjaikat átlagban 321, üszőborjaikat pedig 327 napig hordják. A vemhesség időtartamának szélső értékei 305 és 380 nap között ingadoznak. A bivalyborjú esetlen teremtés, de az anyja gyöngéden szereti és a veszedelemben a szarvasmarhák ismeretes hősiességével megvédelmezi. A bivaly teljes kifejlődöttségét 4–5 éves korban éri el, kivételesen már két és féléves korban tenyészképes. Élettartama egészen harminc évig is terjed. Az a kérdés, hogy a házibivalyt a szarvasmarhával eredményesen lehet-e pároztatni, nagyon kétséges. Ofner az eddigi ilyenértelmű megállapításokat nem ismeri el bizonyító erejűeknek.

A bivaly haszna aránylag nagyobb, mint a szarvasmarháé, mert úgyszólván nem szorul semmi ápolásra és megelégszik olyan takarmánnyal, amelyet a többi háziállatok nem fogyasztanak el. Mocsaras vidéken felette hasznos állat, amelyet igázásra is jól föl lehet használni, nála az értelem hiányát a hatalmas izomerő pótolja. A bivalyt igénybeveszik terhek vontatására, szántásra, sőt az indiai szigeteken mint hátas állatot is alkalmazzák. A kínaiaknak a bivaly a rizsföldek megmunkálásánál igen hasznos segítőtársa. Ofner pontos vizsgálatai szerint, két bivaly vonóereje megfelel három ökör erejének, a bivaly azonban az ökörnél lassabban mozog. Ofner megállapítása szerint 48 bivalytehén két évi megfigyelés átlagában évenként 775.5 liter tejet termel. A tejtermelés igen nagy mértékben ingadozik. Nem ritkán olyan tehenek is kerülnek észlelésre, amelyek 1400 liternél több tejet termelnek, sőt kivételesen olyanok is, amelyek évi tejtermelése a 2000 litert közelíti meg. A bivalytej kitűnő, mellékíze nincsen, ha a tej termelésénél a tisztaságot kellő figyelemben részesítették. A bivalytejet a kevés víztartalom, a magas zsír- és fehérjetartalom jellemzi. Magyarországon magasabb árat fizetnek érte, mint a tehéntejért, a bivalytej azonban nehezebben emésztődik a tehéntejnél. A hízodalmasság tekintetében a bivaly nem közelíti meg a szarvasmarhát. Magyarországon, ellentétben Kisázsiával, a bivalyökrök olcsóbbak, mint az ökrök.

A bivaly húsát szívóssága és a rajta érezhető pézsmaszag miatt, legalább az európaiak, nem eszik meg szívesen. A bivalyborjú húsa ellenben jó, a zsír ízre és finomságra nézve, majdnem fölér a disznózsírral. A bivaly vastag és erős bőre igen értékes, szarvaiból pedig drága eszközöket készítenek.

A bivalynak csak Indiában és talán még Perzsiában vannak olyan ellenségei, amelyek árthatnak neki. Ugyancsak ritkán fordulhat elő, hogy egy-egy farkascsorda megtámadja a bivalyokat. Indiában a tigris fenyegeti a szelíd bivalyt, éppúgy, mint a vadbivalyt. Igaz ugyan, hogy ez a félelmetes ragadozó alkalomadtán a bivalyok között is keres egy-egy áldozatot, de úgy látszik, éppoly bizonyos, hogy a bivalycsorda viszont a tigrist megszalasztja. A bivalyok a pásztorokat is megvédik ettől az ellenségtől. A tigris rendszerint csak fiatal vagy beteg bivalyt támad meg, a teljes erőben lévő állatot ellenben elkerüli. Azok a pásztorok, akik szelíd bivalyokat őriznek, bivalyon lovagolva, nyugodtan tartózkodhatnak az ősvadonban.

Kaufmann egy szemtanu elmondása alapján közli, hogy miképpen zavarta ki egy indiai bivalypásztor az erdő sűrűjéből az oda elrejtőzött tigrist. „A jelenlévők először biztonság okáért fára másztak, ahogy a pásztor meséli, mert az ember nem ura többé a bivalycsordának, ha a bivalyok tigrisnek szimatját érzik. Azután a pásztor egy tigrisizzadsággal megnedvesített ruhát dobott a csorda közé és gyorsan ő is fára mászott. A bivalyok azonnal nyugtalanok lettek, amidőn a vezérbika szimatot kapott, dühöngve megállt és farkával az oldalát verte. Ezután a száz darab bivaly fejet fej mellé dugva, félkörben zárt sort alkottak és dühöngve mentek neki a sűrűnek, amelyben a tigris rejtőzött. A tigris bőgve nemsokára kibujt. A bivalyok zárták a kört és megtámadták őt. A szemtanu meggyőződhetett arról, száz lépésnyi távolságban, hogy a bivalyok az óriás macskát játékszer módjára ide-oda dobálták. A tigrisből nemsokára felismerhetetlen hústömeg lett. E küzdelem után a bivalyok dühe még nem csillapodott le, hanem az állatok egymásnak mentek neki és a fáknak szaladtak. Csak órák mulva nyugodtak meg.” Ehhez hasonló esetet mások is megfigyeltek.

A házi bivalyt hazánk területére 560-ban az avarok hozták be. 1911-ben Nagy-Magyarország területén 155.192 bivaly volt. A bivalytenyésztés a mezőgazdaságnak belterjes irányban való eltolódásával, főképpen az ország megcsonkításával igen sokat veszített jelentőségéből. Erdély rendelkezett a legnagyobb bivalyállománnyal. A mai csonka ország területén az 1928. évi állatösszeírási adatok szerint mindössze 7072 bivallyal rendelkeztünk, amelyek a szarvasmarhaállományunknak 0.39%-át alkották. A bivalyt a csonka ország területén főleg Somogy és Zala vármegyékben tenyésztik, elsősorban az igaereje miatt, továbbá a tejhasznáért; a mezőhegyesi állami ménesbirtok is értékes bivalytenyészet felett rendelkezik.