| Az afrikai vadbivalyok | TARTALOM | Bölények (Bison H. Sm.) |
Szarvasmarhák (Bos L.)
A szarvasmarha az emberiségnek legfontosabb háziállata. A mai kultúránknak, a mezőgazdasági kultúrának a szarvasmarhatenyésztés az alapja. A marhának háziállatul való megszerzése nagy jelentőségű esemény az emberiség történetében. Hahn azt mondja, „hogy megszerzése akkor volt teljes, amikor az ember tejet ivott és az ökröket az eke elé fogta. Ezzel az ázsiai-európai kultúra meg volt szerezve, mert újabb háziállatok megszerzésre csak öregbítette a kultúrát, de annak alapján már sokat nem változtattak”.
Manapság a szarvasmarha a sertés mellett a legfontosabb hústermelő állat. A Poroszországban fogyasztott húsnak 31.54 százalékát a marhahús alkotja. Természetes dolog, hogy a viszonyok e téren fokozatosan javultak. A húsfogyasztás növekedése mellett 1880-tól 1905-ig Esslein tanár adatai szerint a szarvasmarhák vágósúlya 27 százalékkal növekedett. Körülbelül hasonló időben pedig, nevezetesen 1883-tól 1911-ig, Poroszország marhaállománya 8 3/4 millióról 11 3/4 millióra emelkedett.
A szarvasmarha már a történelem előtti időkben az egész ó-világban el volt terjedve és csak magas északon hiányzott, ahol tartását a mezőgazdasági viszonyok lehetetlenné teszik. A széleskörű elterjedésnek megfelelően a szarvasmarhák testalkata igen sok irányú változást mutat. Az alig egy méter magas törpemarhák mellett másfélméternél magasabb marhaóriások is vannak. Ismeretesek azután óriásszarvú állatok, melyeknél a szarvhossz a kétmétert is meghaladja, viszont pedig vannak szarvnélküli állatok is. Egyik másik fajtánál a fülek hossza növekedett, másoknál pedig a fej rövidült meg, sőt esetenként mopszfej alakulás állt elő, amelyeknél az alsó állkapocs megnyúlt és a metszőfogak ennek folytán szabadon előállanak, így például a niata marhánál. Még a négy tőgybimbó száma is megszaporodott egyik-másik bőven tejelő fajtánál. Így Hahn egyik tehénnél nyolc tőgybimbót és azonkívül még fattyúbimbókat is észlelt. Csak a törzs és a végtagok, nagyságuktól eltekintve, nem módosultak jelentékenyen, mert az ember a hús- és igahasznosítás miatt nem tekinthetett el e szükséges testrészektől és ennélfogva a kutyákra emlékeztető különleges formákat nem tenyésztett ki.
A szarvasmarhafajták csoportosítása rendkívül nagy nehézségeket okoz. Leírójellegű megkülönböztetéseknél a származási hely szerint hegyi- és lapálymarhákról szólanak, de ennek a megkülönböztetésnek tudományos, szisztematikai jelentősége nincsen. A szarvasmarha fajták legrégibb beosztása Rütimeyertől származik, aki a koponyaalakulás alapján csoportosította a házimarhákat. Azokat a marhákat, amelyeknek a koponyaalakulása legközelebb áll az őstulokéhoz, Bos Taurus primigenius fajtacsoport néven szokás megkülönböztetni. Ezek koponyáját jellemzi, hogy körvonalai egyenesek, a szemgödrök ferdén, oldalt és előre irányulnak, a homlok sík, a fejél egyenes, az állkapocs felső szára ferdén irányul, a szarvak magasan tűzöttek.
A primigenius fajtacsoporttal szemben a második, a Bos taurus brachyceros fajtacsoportot jellemzi, hogy a homlok az alacsonyan tűzött szarvak töve fölé emelkedik, a fejél búbos, a homlok pedig hosszú. Ez alapon Owen ezt a fajtacsoportot hosszúhomlokúnak (Bos taurus longifrons) nevezte el. A szemboltok között a homlok horpadt és kiszélesedő. Az arcorri rész elfinomodó és rövid. Az állkapocsnak fölhágó szára meredek. Rütimeyer a Bos taurus brachyceros, vagyis rövidszarvú tulok elnevezést azért választotta, mert a svájci cölöpépítményekben valóban rövidszarvú marhák maradványait lelték. Ez a név azonban helytelenül van megválasztva azért, mert e fajtacsoportba igen hosszúszarvú marhák is tartoznak. Ebből kifolyólag mi a régebbi, Owen által ajánlott elnevezést fogjuk használni, mert a hosszúhomlok és a rövid arcorri rész minden esetben jellemzi a szóbanlevő fajtacsoportot.
E két fajtacsoporthoz a svéd Nilsson még egy harmadikat állított fel. Ezeket a terjedelmes homlok jellemzi, amely széles és hosszú, a szarvak között kiemelkedő és a szemboltok között kiszélesedő. Az orr és arc csontjai rövidek, a szarvtövek kinntűzöttek. Legjellegzetesebb e fajtacsoportban a terjedelmes homlok és ennek alapján támaszkodva a svéd tőzegben talált koponyamaradványokra, nevezi Nilsson a szóbanlevő fajtacsoportot Bos taurus frontosusnak, vagyis nagyhomlokúnak.
A házimarhák egy következő fajtacsoportját Wilckens állította fel: a Bos taurus brachycephalus, vagyis rövidfejű marhák csoportját az osztrák Alpesekben talált koponyaleletek alapján. E fajtacsoportot jellemzi a feltűnő rövid arcorri rész, továbbá a szemboltok között erősen kiszélesedő homlok, és annak egyenetlenül domború volta.
A felsorolt négy fajtacsoporthoz legújabban Arenander még egy ötödik, a szarvatlan marhák (Bos taurus akeratos) fajtacsoportját fűzte hozzá.
Legújabban pedig Stegmann még egy hatodik, a felfelé irányuló nyárs-szarvú marhák (Bos taurus orthoceros) fajtacsoportot állította fel, amelyeknél a szarvalakulás volna a legjellemzőbb és legfontosabb fajtabélyeg. E fajtacsoport a délkeleteurópai vörös síki marhákat foglalja össze.
Meg kell jegyezni, hogy a felsorolt fajtabélyegeken kívül az egyes fajtacsoportok között a fogazatban és az egyes csontokban még más anatómiai eltérés is van, mi azonban csak a legfontosabbakat és legkönnyebben felismerhetőket emeltük ki. A szarvasmarha-fajták csoportosítása főképpen az európai házimarhákra vonatkozik, míg ellenben a más világrészbeliek csoportosítása nehézségekbe ütközik. Már Nathusius 1875-ben felhívta a figyelmet arra, hogy egyazon, vagy rokonfajtákba tartozó szarvasmarhák koponyaalakulása nagymértékben eltérő lehet egymástól. És Middenforff, akinek az északorosz marhák közelebbi ismertetését köszönjük, nem tudta a fajtákat megnyugtató módon a Rütimeyer–Wilckens-féle fajtacsoport-sémába illeszteni. Még nagyobbak a nehézségek, ha az európai marhákon kívül más világrészbelieket, így különösen a zebut is e fajtacsoportokba akarjuk illeszteni. E nehézségek miatt Duerst kétfajta csoportot állított föl a szarv hossza alapján: a hosszúszarvú (Bos taurus macroceros) és a rövidszarvú marhákat (Bos taurus brachyceros) különböztette meg. Ez a beosztás sem valami szerencsés, mert a szarvak hossza a környezettől, vagyis az állat életfeltételeitől nagymértékben módosul. Wilckens a rövidszarvú, Hilzheimer pedig a frontosus marhákról, amelyeket az Alpesekből Magyarországra vittek, kimutatta, hogy az új hazában már néhány nemzedék mulva a magyar marhához hasonló állatokká formálódtak át. Ezenkívül még a délamerikai frankeiro marha is figyelmet érdemel, amelynél az európai őseivel szemben a szarvak hossza 1–2 méternyire megnőtt. Ez bizonyára olyan változat, amelyet a délamerikai rögre és klímára kell visszavezetni. Különös módon a szóban levő változat feltűnően hasonlít az őstulokra. A frankeiro marha a braziliai Sanpaolo-tartomány mezőségen vált otthonossá.
Duerst sorozatos elmés kísérleteket végzett arra vonatkozólag, hogy a koponya alakulását a szarvak fejlettsége és hossza mennyire befolyásolhatja. Hilzheimer véleménye szerint azonban a koponyának csak az a része alakul át, amelyet a szarvak megterhelnek, így például a fejél, míg ellenben a koponya egyébiránt nem változik meg jellegzetesen. A szarvatlan marháknál például a fejél félköralakú, a sarkok hiányoznak; ez az alakulás egyrészt abból ered, hogy a szarvtő helyén a homlokcsont ki- és hátrafelé terjed. E feltevést igazolja az a körülmény, hogy a fiatal korban mesterségesen szarvtalanított marhák fejéle hasonló formájúvá lesz, mint a szarvtalan marháké. Valószerű, hogy a rövidszarvú marhák búbos fejéle onnét származik, hogy a szarvak nem tudják a homlokot kellőképpen oldalt és felfelé irányítani. E szóban levő és más változások azonban jellegzetes módon megmaradnak a koponyán. Így a mesterségesen szarvtalanított marháknál a koponya alakulását mindig meg lehet különböztetni az eredetileg szarvtalan marháétól, akár a primigenius, akár pedig a brachyceros marhát szarvtalanítjuk. Az elmondottak alapján ezidőszerint az látszik legcélszerűbbnek, ha a szarvasmarha fajtákat az ismertetett fajtacsoportokba osztjuk, a zebut pedig ezektől függetlenül, külön tárgyaljuk. A zebu fejalakulása és színeződése a síki primigenius marhákéhoz áll legközelebb. Ehhez legalább is az afrikai zebu a zsírpúpnélküli marhával különböző átmeneti formákkal át van hidalva. Nem valószerűtlen ennek folytán, hogy a zebu a közönséges marhából, mint síki változat állt elő és a marján levő zsírpúp, amelynek alapját csontok is képezik, táplálék fölhalmozódására szolgál. A zsírpúp fejlettsége az állat táplálkozásának fokával áll összefüggésben. Továbbá az egyes fajták szerint is módosul; ismeretes ugyanis egyik-másik fajta, amelyek zsírpúpnélküliek, a púposokkal szemben. Sőt, Gmehling Gilanban (Perzsia) olyan marhát is látott, amelynek két zsírpúpja volt.
Ezekután az a kérdés, hogy a koponyaalakulás alapján megkülönböztetett és felsorolt hat fajtacsoport, amelyek közül Schoetensakk szerint öt már a kőkorszak alatt létezett, ugyanennyi vadtulokra vezethető-e vissza? A szarvatlan marhákra vonatkozólag ezt minden további nélkül ki lehet zárni. Minthogy vadonélő szarvatlan ősei már régen eltűntek, amikor az ember megjelent, továbbá, mert a többi háziállatok között is, így a kecskék, a juhok, a bivalyok és a jak között is előfordulnak szarvatlan változatok, arra kell következtetni, hogy a szarvatlan marha az emberi tenyészművészet produktuma volt. Ezt a feltevést támogatja az a körülmény, hogy a szarvatlan és a szarvalt marhák között számos átmeneti forma van, amelyeknél a szarvak durványosak és nincsenek a homlokcsontokkal összenőve.
De még a visszamaradt négy fajtacsoport közül is kettő minden további nélkül a másik kettőre vezethető vissza. A nagyhomlokú tulkokat általában az őstulok olyan származékainak lehet tekinteni, amelyek a bőséges takarmányozás hatására álltak elő. E fokozatos fejlődést a svájci cölöpépítményekben követhetjük, amelyekben Rütimeyer egy átmeneti formát talált, amelyet Bos t. trochocerosnak nevezett el. Ez az oka annak, hogy a nagyhomlokú tulok fogalma igen ingadozó és e fajtacsoportban alig találunk két marhát, amelynek koponyája teljesen megegyeznék egymással.
A rövidfejű marhák az arcorri rész megrövidülése és bizonyos mértékben mopszfejalakulása folytán keletkeztek az eredeti főcsoportból.
Ezek szerint még két fajtacsoport, a brachyceros és a primigenius fajtacsoport marad vissza. Ezeknél viszont azt a különös körülményt lehet megállapítani, hogy Európában legelőször jelentkeznek, de viszont a vadtulokhoz a legkisebb hasonlatosságot mutatják. Winge szerint a brachyceros marhák maradványait már a régi Kőkorszakkal határos legrégibb rétegekben fel lehet találni. Később elterjedtek egész Európában és különösen a cölöpépítményekben találhatók gyakran, amelyből Rütimeyer írta le őket legelőször Bos t. brachyceros néven. E sajátszerű, valamennyi vadtuloktól eltérő alakú marhák származása igen sok vitára adott alkalmat. Rütimeyer tagadja, hogy ezek az európai őstuloktól származtak volna, és azt hiszi, hogy ezek származását Európán kívül kell keresni. Keller K. a tőzegmarhát egyébiránt a zebuhoz hasonlóan a bantengtől származtatja, Adametz pedig Kelet-Európában létezett vad brachyceros marhára vezeti vissza. Újabban Malsburg figyelemreméltó elméletet állított fel. E szerint az európai vadtuloknak a Jégkorszakban egy aprótestű változata létezett volna, amely ismét négy alformára hasadt. Ezek lennének a négy fajtacsoport ősei. Ez a feltevés azonban annyiban nem helytálló, mert az őstuloknak egy törpe formájú változatát ki lehet mutatni, de ez nem a brachyceros törpe forma, Bos urus minutus brachyceros, hanem egy szarvatlan törpetulok, Bos urus minutus akeratos. Ennek alapján az Adametz-féle elmélet nem helytálló, amely a rövidszarvú marhákat a vadon élő Bos brachyceros europeusra akarja visszavezetni. Az Adametz által talált koponya, amelyre ez az elmélet támaszkodik, egy brachyceros házimarhától származhatott, s ezzel ilyenformán nincsen igazolva – ez egyetlenegy koponyára való tekintettel –, hogy valaha vadon élő brachyceros marha létezett volna. A vadon élő őstől joggal meg lehet kívánni, hogy nagyobb példányszámban lehessen maradványait feltalálni.
A Keller-féle levezetést, amely szerint a brachyceros marhák a bantengtől származnának, sem lehet elfogadni. A nyakszirtcsontok alakulása alapján ugyanis a zebu hasonlatosságot mutat a taurinákhoz, de igen távol áll a bantengtől. Erre Duerst hívta fel először a figyelmet és Laurer is beható vizsgálatai alapján igazolja ezt a feltevést. Utóbbi az afrikai zebu koponyáját sajátszerű alakulásúnak észlelte, úgyhogy ezt önálló típusnak kell minősíteni, amelyet sohasem lehet a zebu és a brachyceros marha között álló átmeneti formának tekinteni. Azután Hilzheimer is rámutatott arra, hogy antropológiai alapon ez a feltevés nincsen alátámasztva, mert a régi időkben, amikor a brachyceros marha először jelentkezik a banteng elterjedési területén, ott már olyan magas kultúra volt, hogy a bantengnak háziállattá való megszerzése valószerűtlennek látszik. Egyébként a zebu púpja is zsírszövetből áll és csak a mar tájékára szorítkozik. A zebunál teljesen hiányzik a hátsóindiai vadtulkokat és így a bantengot is jellemző az a zsírpúp, amelynek alapját a hátcsigolyák tövisnyúlványai alkotják. Azonkívül a zebunak, mint valamennyi szarvasmarhának, jól fejlett lebernyege van, míg ellenben a banteng lebernyege a torok tájékán megszakított. Végül figyelembe kell venni a bali marhák (a banteng domesztikált formája) bastardjainak korlátolt termékenységét a zebuval és a házimarhával, viszont pedig azt, hogy a zebu és a házimarhák bastardjai korlátlanul tovaszaporíthatók.
Mindezeket figyelembe véve az európai vadtulok marad egyedül, amelyet a szarvasmarha őséül lehet tekinteni és fel kell tételezni, hogy a külső befolyások és az ember tenyészhatása következtében keletkeztek a különböző szarvasmarha fajtacsoportok. Jóllehet Lauer is állást foglal e feltevés ellen, minthogy megállapította, hogy az eltérő táplálkozás a koponya formáját nem tudja számottevően megváltoztatni, még is más taurina-vadtulok nem ismertes, amely valaha nagyobb mértékben el volt terjedve, s így egyelőre azt a feltevést kell elfogadnunk, hogy az európai őstulok szerepelt valamennyi szarvasmarha őse gyanánt. Hozzá a primigenius marhák állnak legközelebb. Tőle származnak azonban a frontosus és a brachyceros marhák is, a fejnek megrövidült arcorri részével és a koponya átalakulása még feltűnőbb a rövidfejű marháknál. A szarvatlan marhák kedvezőtlen életfeltételek hatására keletkezhettek, így lehetséges, hogy a nagy meleg, vagy nagy hideg hatására valamennyi fajtából állottak elő. A Stegmann-féle Bos t. orthoceros nem más, mint a meglevő szarvasmarha fajtáknak és talán a zebunak keresztezési terméke, „amely a kontinentális síki klímához való alkalmazkodás folytán jellegzetes fajtacsoporttá alakult”.
Ennek a levezetésnek nehézsége csak abban áll, hogy a hosszú homlokú tulkok, tehát egy levezetett forma, Európában előbb jelentkezett, mint a többi házimarhák. Winge szerint a rövidszarvú marhák a legősibb keletkezésűek. Ebből arra kell következtetni, hogy a szarvasmarhatenyésztés bölcsője eredetileg nem Európa volt. Gyakran észlelhető ténykörülmény, hogy az újonnan befogott vadtulkok az eredeti formától lényegesen eltérő utódokat nemzenek. Csak miután az életfeltételek közelebbről ismeretesek, és az állatoknak természetszerű életfeltételeket lehet biztosítani, őrzi meg a vadtulok eredeti formáját.
Az a fontosság, amelyet az őstuloknak (Bos primigenius Bojan.) tulajdonítunk, szükségessé teszi, hogy vele közelebbről foglalkozzunk, jóllehet az őstulok manapság teljesen kihalt. Az a tudat, hogy Európában két vadtulok létezett, a bölény és a vadtulok, az őstulok kihalása után fokozatosan feledésbe ment. Ezt a körülményt igazolja, hogy a XV. század írói a vadtulkot és a bölényt összecserélték egymással, jóllehet a vadtulok egyenes hátával és a testét egyenletesen fedő szőrözet folytán a bölénytől feltűnően különbözött, mert a bölénynél a test elülső része hosszú szőrökkel borított és a marja erősen kiemelkedő volt. Csak Cuvier mutatott a csontleletek vizsgálata alapján arra, hogy Európában két vadtulokfaj létezett. Később Nehringé a főérdem, hogy kétségtelenül kimutatta, hogy az őstulok nemcsak az ősemberrel együtt, hanem még a történelmi időben is létezett Európában. Az őstulok egyes helyeken még az újabb időkig is fenntartotta magát, jóllehet, nem eredeti vad formájában, hanem gondozott vadaskertekben éppúgy, mint a bölény Bialowiesben. Ehhez tartozna a Rumpler apát által a XV. században a neuenburgi erdőben, Alsó-Bajorországban, említett vadtulok, amely megállapítás azonban nem egész biztos.
Biztosan meg lehet azonban állapítani ezt a tévedést a XVI. században felemlített vadtulkokról. Mazóviában, a kihaló félben levő vadtulokról az utolsó évtizedekben pontos jegyzéket vezettek. Jarocki által közzétett iratokból kitűnik, hogy az utolsó őstuloktehén Mazóviában 1627-ben halt ki. Ez a legutolsó biztos évszám. Jóllehet Swiecicki 1634-ből származó leírásában a Mazovi hercegségben még őstulokról tesz említést, ez azonban nyilván az elmult időre vonatkozik.
Az írásos feljegyzéseken kívül az őstulokról képek is maradtak ránk. A legjellegzetesebbek az óasszir-babyloniai relifek, amelyeken többnyire vadászjelenettel kapcsolatosan van az őstulok megörökítve. Ezeknek az a különös jelentősége, amint ezt Scharder kifejti, hogy az orrszarvú mondájához az alapot szolgáltatták. A régi Mezopotámiában ugyanis az őstulok olyan formán van megörökítve, hogy az egyik szarv a másikat teljesen takarta és így egyszarvú állat benyomását kelti. Ezeket a maradványokat látták a perzsák Babyloniában, Persepolis királyi palotáján és más babyloniai alkotáshoz hasonlóan utánozták. Ebben az időben ugyanis az őstulok Mezopotámiában már kihalt, Persepolisban azonban Kedsias görög orvos, aki az egyszarvút először említi fel, téves magyarázatát adja a képeknek. Másodízben az ázsiai őstulkot egyszarvúnak minősíti Luther bibliafordítása, amelyben a zsidó „Rem” elnevezést egyszarvúnak fordította németre. A rem elnevezés azonban az asszíriai rimutól való, amellyel az őstulkot jelölték meg.
Az őstulokról Európában is több képet hoztak nyilvánosságra, amelyek az ókorból és az újabb időkből valók. Valamennyi közül az augsburgi őstulok képe a legjobb. Ezt a képet az angol zoológus Smith H. egy augsburgi régiségkereskedőnél fedezte fel. A felfedező róla egy másolatot készíttetett, amelyet 1827-ben tett közzé. A kép egyik sarkára ez a szó volt jegyezve: „Thur”, a vadtuloknak lengyel nyelvű megjelölése. Az eredeti kép, sajnos, elkallódott.
Ez alkotásokból, leírásokból és számos csontleletből Hilzheimer az őstulokra vonatkozó valamennyi adatot összegyűjtötte [Jahrb. f. wissensch. u. prakt. Tierzucht, 1910.] és azt a következőkben írja le: az őstulok (Bos primigenius Bojan.) nagytestű, de könnyedén épült vadtulok volt, amelynek egyenes fara a mar felé fokozatosan emelkedett. A rövid farok valamivel a csánk alá ért. A fej profilvonala egyenes volt. Az igen hosszú szarvak a kifejlett bikánál oldalra törekedtek, azután pedig előre és fölfelé irányultak. A szarvak színe mindenek szerint fehér volt fekete végekkel, ezt azonban nem lehet biztosan megállapítani. Az állat testét hosszú, a házimarhához képest borzolt szőr borította, amely nem tiszta lakkfekete, hanem inkább sötétbarna volt, a gayal szőréhez hasonlóan. A tehenek és a borjúk világosabb vörösbarna színűek voltak. A hát hosszában egy keskeny, világosabb, de nem egészen fehér csík vonult. Az augsburgi őstulok képe alapján valószerű, hogy az áll és a szutyak hasonlóan volt szegélyezve, úgyszintén a has és a végtagok belső felülete is. Ez a színeződés és testalkat a mi házimarhánkéhoz nagymértékben hasonló.
Az őstulkok nyilván jelentékeny egyedi eltéréseknek voltak alávetve. Ezideig azonban nem sikerült biztonsággal kimutatni, hogy az őstuloknak helyhez kötött változatai léteztek volna. Csak egy törpe formája, a Bos primigenius minutus Malsburg, különböztethető meg határozottabban. Ez az állat a koponyaleletek alapján Malsburg szerint a kisebb termetétől eltekintve a nagytestű őstulokhoz nagy hasonlatosságot mutatott. Amíg az őstulok koponyahossza 640 millimétert tett ki, addig az a törpe változatnál csak 500 milliméternek felelt meg. Ez a törpe forma Közép-Európára lehetett korlátozva és a Rajna és a Maas folyó torkolati vidékén fordult elő különösen gyakran. Az időbeni megjelenésére vonatkozólag és arra nézve, hogy a nagy őstulokkal együtt élt-e, az eddigi ismereteink alapján nem tudunk közelebbit megállapítani.
Az őstulok elterjedési területe jelentékeny volt. Kiterjedt ugyanis egész Európára, Középső- és Elő-Ázsiára. Északon, Szibériában nem lehetett addig követni, mint a bölényt, míg ellenben délen lejjebb el volt terjedve. Délen Mezopotámiáig és Palesztináig terjedt, míg a bölényt legfeljebb az északi hegyek által határolt síkságig lehetett délen követni. Az, hogy az őstulok Elő-Ázsiában az emberrel együtt élt, kitűnik már az előzőekben elmondottakból. Az őstulok még Észak-Afrikába is eljutott, miután megkövesült maradványait Algiriában már régebb időben lelték, újabban Hilzheimer erre kétségtelenül mutatott reá a stuttgarti természetrajzi múzeumban őrzött koponya alapján, amely Egyiptomból származott. Minthogy az őstulok létezése Egyiptomra vonatkozóan kétségtelenül beigazolást nyert, ezzel adja magyarázatát Hilzheimer az egyiptomi őstulkot megérzékítő alkotásoknak. Már rég idők feltűnt a kutatóknak, hogy Egyiptomban számos kép a vadtulok vadászatát érzékíti meg. Többnyire azt hitték, hogy itt elvadult tulkokról volt szó. Ez a felfogás helyes lehet annyiban, amennyiben a képek a tarka, púpos tulkokra vonatkoznak. A régi birodalomból származó képekre azonban, amelyeken gyakran egyszínű vörös vagy fehér nyergű vadtulok van feltüntetve, a szóbanlevő felfogás nem helytálló. Később ez a tulok teljesen eltűnik és ennek alapján (Sahure király síremléke) Hilzheimer azt véli, hogy ezekben kell az egyiptomi vadtulok legutolsó maradványait fölismerni, mert az az óbirodalom idejében már kihalt.
Ezek után az a kérdés, hogy a vadtulkot hol domesztikálták legelőször? Az előzőekben elmondottak alapján arra kell következtetni, hogy ez Kelet-Ázsiában vagy Európában történt. A tejfogyasztásnak elítélése a régi Európában arra utal, hogy nem ez lehetett a házimarha eredeti hazája. Hahn kultúrtörténelmi megfontolásai alapján arra a következtetésre jut, hogy a házimarha megszerzése vallási okokkal áll összefüggésben és a házimarha megszerzésének helye Mezopotámia lehetett. Valóban itt, a valaha szentnek minősített marhának maradványait mindenütt fel lehet találni. De nemcsak Mezopotámiában, hanem Egyiptomban a marhakultusz még jobban ki lehetett fejlődve, amint ezt a szent bika, az „Apis” és a „Mnevis” igazolja. Az indiai monda szerint a világ legelső teremtménye a „Nandu” nevű szent tehén volt. A német istenmonda szerint az „Audhumla” nevű tehén az első emberpárt sótartalmú jégtömbből nyalta ki. A dinkáknak ma is a régi egyiptomiakéhoz hasonló marhakultuszuk van. Ez a néhány példa, amelyet a régi népek mondáiból ki lehet hámozni, csak néhány a sok közül. Az említett asszíriai és egyiptomi vadászjelenetek természetesen nem lehettek kiindulási pontjai a szarvasmarha-tenyésztésnek, úgyszintén Görögországban lelt hasonló alkotások, amelyek közül külön felemlítést érdemel a híres vaphioi aranyserleg, mert készítésük idejében a házimarhák már régebben és általánosan el voltak terjedve.
Hilzheimer azután rámutatott arra is, hogy milyen különös dolog, hogy az egymás mellett élő két vadtulok közül az őstulkot megszelidítették, a bölényt ellenben nem. Azt, hogy a bölényt sem nehéz dolog megszelidíteni, Falz-Fein kísérletei igazolják. Ennek alapján Hilzheimernek az a felfogása, hogy a házimarha megszerzése ott történt, ahol a tulok egymagában élt. Ezek a vidékek, amint előbb említettük, a Földközi-tengernek délkeleti partjai. Valamennyi állattani és kultúrtörténelmi alapon tett megfontolás is megközelítően erre a vidékre utalja a házimarha bölcsőjét.
Azt a feltevést, hogy valamennyi házimarha egyetlen őstől származik, kétessé teszik a szarvasmarhák között észlelhető igen nagy eltérések, amelyek a külső testalkatban és a színeződésben nyilvánulnak meg. Hilzheimer azonban kimutatta, hogy a különböző házimarhák eltérő színeződését az őstulok színére vissza lehet vezetni. A barna hegyimarha igazolja, hogy a színeződés mennyire hajlamos a világosodásra és a sötétedésre. A schwitzi marhánál az őstulok eredeti színe majdnem felismerhető. A montafoni marhánál a barna szín feketebarnába és sötét szürkebarnába hajlik. Az allgaui marháknak többnyire sötét palaszürke színárnyalatuk van, amely színeződés azonban nyáron világosabb. E borzderes marhák egész világosszürke, sőt ezüstszürke színárnyalatot is nyerhetnek. A világos színű állatoknál a test alsó részein rendszerint sötétebb színárnyalat van. Az ezüstszürke síki marha színe még világosabb. Ezeknél a háton végig haladó fehér csík a test felső részén kiszélesedik és csak az alsó rész, a nyak, a törzs oldala és a fej őrzi meg a sötétszürke színárnyalatot. A következő fokozatot az egészen fehér állatok képviselik. Sajátszerű dolog, hogy az őstulok eredetileg sötét színeződése a füleken vagy az állat testén fekete foltok, a szemek körül szemgyűrű alakjában jelentkezik. A szarvasmarhák vörös vagy vörösbarna színeződése nyilván a fiatalkori színeződés megőrzésére vezethető vissza. Azt, hogy az őstulok borjai, más fekete tülökszarvú állatokéhoz hasonlóan vörösbarnák szoktak lenni, már előzőleg ismertettük. Az ezüstszürke marhák fiatal korban, így némely szürke zebu, sőt maga a bivaly is vörös, vagy vörösbarna színárnyalatot mutatnak.
A tarka marhák olyanformán keletkezhettek, hogy a has és gerinc fehér területei csipkések lettek. Példa gyanánt felemlítésre méltó a pinzgaui marhák és a hozzájuk hasonló, fehér hátcsíkkal rendelkező fajták, amelyeknél az alapszín tarka színűvé válik. Tengerimalacon végzett kísérletek igazolják, hogy nem maga a tarkaság, hanem csak az erre való hajlamosság öröklődik át és a foltok később a hátra is átterjednek. A fekete marhák, mint ilyenek, eredetileg keletkezhettek olyanformán, hogy a fekete szín a fehéren teljesen felülkerekedett.
Egyik-másik színeződés keresztezés hatására is keletkezik. A sárga, vagy zsemlyeszínű szarvasmarhák a vadtulok feketebarna színeződésének elhalványulása folytán állhattak elő. De ilyen színeződés keresztezés folytán is keletkezik. Hilzheimer észlelte, hogy a feketetarka vogézi marha és a vöröstarka szimentáli marha keresztezéséből sárgaszínű marhák keletkezhetnek. Werner példákkal igazolja, hogy a barna és a vörös marha keresztezéséből sárga marhák keletkeznek. Másfelől pedig a feketetarka marha és az egyszínű angelni marha pároztatása feketeszínű utódokat eredményez. És végül Hilzheimer és Duerst arról értesít, hogy Lyon környékén a svájci barna marha és az ottani tarka marha keresztezéséből tigristarka állatok állnak elő. Franges is a busa marhán észlelhető sávokat a horvát marhának, eredetileg sötétebb színű állatnak sárgabarnákkal való keresztezésére vezeti vissza. Ezek szerint a házimarhán észlelhető valamennyi színeződést az őstulok színeződésére vissza tudjuk vezetni. Csak egyetlen egy színeződés létezik még, a tigris és vércsetarka, amelynek keletkezését nem tudjuk kellőképpen megmagyarázni. Azt, hogy ez a színeződés ősrégi keletű, számos óegyiptomi kép igazolja.
Miután a szarvasmarha különböző formáit és színeződését megtárgyaltuk, az a törekvésünk, hogy a fontosabb szarvasmarha fajtákról áttekintő képet adjunk az olvasónak. Az a kép, amelyet adunk, még a német fajtákról sem tökéletes, Magyarország szarvasmarhatenyésztését pedig külön fejezetben fogjuk tárgyalni.
1. Ősrégi szarvasmarha-fajták csoportja
Az e fajtacsoportba tartozó állatok, amelyekkel a sort megkezdjük, az őstulokhoz állnak legközelebb. E fajtacsoport jellegét Wilckens a következőkben írja le: „A fej hosszú és keskeny, a homlok felülete sík, a fejél egyenes, a szarvak fejlettek, hosszúak, hengeralakúak, oldalt és fölfelé, továbbá rendszerint kissé előre irányulnak. A szemek oldalt és előre irányulnak, a fényszáj többnyire fekete, a hát ritkán egyenes, a farbub magas, a far hátrafelé lejtős, a farok alacsonyan tüzött. A törzs megnyúlt, a lábak aránylag hosszúak.”
A szóban lévő fajtacsoport három alcsoportra oszlik, amelyek annyiban érdekelnek, mert elterjedésük megegyező az európai többi háziállat csoportokkal, amennyiben az északi nagy lánchegységtől kivétel nélkül délre élnek.
E fajcsoportba többnyire ezüstszürke, de e mellett igen világosszürke, majdnem fehér, szintúgy darvas, egészen rigószínű állatok tartoznak. A bikák sötétebb színárnyalatúak, mint a tehenek és a borjúk. A borjakon gyakran vöröses színárnyalat észlelhető. Az őstulok jegyei annyiban ismerhetők fel, hogy a gerinc éle és a test alsó része a legsötétebb színű. Itt azonban többnyire csak sötétebb színárnyalatról és nem élesen határolt fekete színeződésről van szó. A fényszájat többé-kevésbbé kifejezett világos gyűrű veszi körül. A fényszáj a csülkök és farokbojt fekete, vagy sötét palaszürke; a szarvak sárgásfehérek, hegyük fekete, a teheneknél és az ökröknél igen hosszúra nőnek, egészen 1 1/4 méternyire. Makoviczky a magyar marhának leírását a következőkben adja: „A tehenek szarvhossza 54–82, a bikáé 54–72, az ökröké 96–101 centimétert tesz ki. A szarvhegyek közötti távolság 130 és 199 centiméter között ingadozik. A szarvak formája igen változatos. Magyarországon a szarv alakulására, a színeződésére és finomságára nagy súlyt vetnek. Leginkább kedvelik a széles fejélből kiinduló, oldalra, majd föl és előre törekvő szarvakat, melyeknek hegye gyakran hátrafelé irányul. A szarvak kétharmadrésze fehér, a hegyük pedig fekete. A fej ékalakú, keskeny, aránylag kicsi, a profilvonal majdnem egyenes. A rövid fülek szőrözete rövid, a nyak lebernyege fejlett. A törzs megnyúlt; a bőr durva, feszes és merev szőrökkel borított. A magyar marha kiváló igás állat. Hizodalmassága és tejtermelése ellenben gyönge. A gyenge tejelésre utal a kicsiny, kevéssé fejlett tőgy, úgyszintén a gyengén izmolt combok hizodalmasságra engednek következtetni. Az élősúly alig 500 kilogramm, az évi tejtermelést 600–800 literre lehet becsülni. A tej rendkívül zsírdús.”
E fajtacsoport Délkelet-Európa síkvidékén, különösen a magyar Alföldön van elterjedve. Innen az elterjedési terület Dél-Oroszországba és Közép-Ázsiába nyúlik Szibérián keresztül, sőt Müller Japánban is látott hasonló állatokat.
A föniciaiak e fajtát előbb bevitték Spanyolországba, mint Olaszországba. Spanyolországban egy igen szépen kidolgozott, bronzból készült marhafej igazolja, hogy ez a fajta már történelem előtti időben ott előfordult. Azt, hogy Olaszországba mikor kerültek a primigenius marhák, nem lehet biztosan megállapítani, nyilván a népvándorlás idejében. A Pirénei félszigeten a koponya gyakran megrövidül. Adametz és Hilzheimer közlése szerint ez az ősi fajta ezidőszerint is előfordul Spanyolországban.
E fajtacsoportba tartoznak a spanyol marhák is, amelyeket Spanyolországban bikaviadalokra használnak, de ezek feje megrövidült. Nem nagytestű, hanem tetszetős és erőteljes állatok, amelyeknek hosszú és fölfelé hajlott hegyes szarvaik vannak. A színeződés rendszerint a sötét gesztenyebarna és a feketebarna szín között változik. „Egy olyan bikának felnevelése, amelyet bikaviadalra használnak, Joes szerint a következőképpen történik: Nagy kiterjedésű, sokszor tízezer hektár nagyságú castiliai legelőgazdaságban, vagy Andaluziában jönnek a világra, miután egyéves kort elértek, összeterelik őket és a tulajdont jelző bélyegzővassal megsütik. A pásztorok, akik hegyesvégű bottal terelik össze az állatokat, csakhamar kiszemelik a bikák közül azokat, amelyek támadó, vad természetűek. Az ilyen bikákat hegyesvégű bottal ismételten ingerelik és további megfigyelés végett kihajtják a legelőre. A szelídebb természetű állatokat kiherélik ökröknek. A rosszindulatú bikákat ártalmatlanná teszik olyanformán, hogy a szarvak végére védőpárnát, vagy fémgolyót erősítenek, azután falvakba, vagy kisebb városokba hajtják őket annak felismerésére, hogy az állatok megfelelnek-e leendő hivatásuknak; a főtéren a fiatalság és műkedvelők ingerlik az állatokat. Száz és száz kisebb-nagyobb suhanc minden elképzelhető módon ingerli és kínozza a bikákat, a nélkül azonban, hogy megsértenék a védőeszközeitől megfosztott állatot, amelyek előzetesen még tíz embert sem láttak együtt, és tehetetlenül tűrik a szenvedést. Miután a bika négy-ötéves kort elért, a bikaviadalok vállalkozója a neki megfelelő állatot gyakran igen magas árért vásárolja meg a legelőről és éjjel az amphitheatrum istállóiba hajtják őket a leendő bikaviadalra. A vadtermészetű bikákat szelíd ökrökhöz kötve szállítják vesztőhelyükre, hasonlóan, ahogy Indiában a befogott vad elefántok szállítására szelíd elefántokat használnak.
A spanyol marháktól származik Dél-Amerika marhaállományának legnagyobb része. Amerikába, és pedig San-Domingo-ba Kolumbusz vitte be második útja alkalmával a szarvasmarhát, miután ott a taurinák eredetileg hiányoztak. A szarvasmarha Dél-Amerikában igen hamar elszaporodott, úgyhogy 1587-ben már 35.000 marhabőrt lehetett onnét elszállítani. 1540 körül a Spanyolországból Amerikába vitt szarvasmarha elterjedt Dél-Amerika többi részében is. Az igen nagyszámú marhacsordák, amelyek ma is a délamerikai pampákat benépesítik, részben ismét elvadultak. Azok az óriási marhacsordák, melyekből a Liebig-féle húskivonatot és húskonzerveket készítik, eredetileg hét tehéntől és egy bikától származtak, amelyeket 1546-ban Juan de Salaza kapitány Andaluziából Braziliába, majd pedig onnan Paraguayba vitt.
Angolországban is elterjedt a primigenius marha, és pedig már történelemelőtti időben. A skót hegyimarha ezeknek ma élő utódját képviseli.
A zord éghajlatnak megfelelően a skót marha testét hosszú és kissé göndör szőrözet borítja. Színük egyenletesen feketés, vöröses, vagy szürke. Az állatok a hosszú szarvakat megőrzik. A rövid és széles koponya némileg a nagyhomlokú tulokra emlékeztető. A szóbanlevő hosszúszarvú fajta ősi idők óta Irlandban és Anglia nyugati részében van elterjedve.
A primigenius fajcsoport nyilván igen régi keletű. Duerst szerint az óbabyloniai pecséthengereken találkozunk velük legelőször. Igen tökéletes és természetes bronzból készült marhafejek, a legrégibb időkből valók, és olyan rövid és széles koponyaalakulást mutatnak, hogy ebből arra lehet következtetni, hogy a rövidfejű marhák kultúrformáját Mezopotámiában tenyésztették ki. Ebből arra kell következtetni, hogy az őstulok domesztikálása igen régen mehetett végbe. Az egyiptomi primigenius marha is történelemelőtti időkre vezethető vissza. Ez szolgáltatta a szent Apist.
Manapság Egyiptomban a régi hosszúszarvú marhákat a járványok teljesen kiirtották. De egyébként Afrikában, Kordofantól délre, ameddig a steppéket a szarvasmarhatenyésztő néptörzsek lakják, ezidőszerint is föltalálható. Az itteni marháknak zsírpúpjuk van, egy részük szarvatlan; a zsírpúp jelentkezés egyazon fajta keretén belül nem állandó. És így kérdéses, hogy az afrikai zsírpúpos marha (az afrikai zebu) különös fajtamegjelölést igényel-e? Az afrikai zebut ugyanis szanga marha néven ismerik. A dinka és schillup törzsek marháinál a zsírpúp nagysága egyedenkint igen eltérő. Az arrusigalla marháknál a zsírpúp teljesen hiányzik. A szarvuk esetenkint feltűnő nagy hosszúságot, egészen 118 centimétert is elér, a szarvtő körmérete pedig 38 centimétert tesz ki.
A masszai steppén, továbbá a Viktória és Tanganyika tó partvidékén igen kiegyenlített zsírpúp nélküli fajta, az úgynevezett vahuma, vagy vatussi marha ismeretes, amelyet Adametz és Neumann tanulmányai alapján ismerünk. Neumann szerint a leghosszabb szarv 162 centiméteres volt, 48.1 centiméter körmérettel, a következő hossza pedig 153, illetve 54 centimétert tett ki. Ezek a hosszú szarvú marhák a régi egyiptomi marhának utódai, amelyek Madagaszkártól egész Fokföldig el vannak terjedve. A dél-afrikai marháknak is lehet zsírpúpjuk, amely azonban teljesen hiányozhat is. A legrégibb időből származó sziklavésések igazolják, hogy a hosszúszarvú marha Dél-Afrikában régen el volt terjedve, még mielőtt ezek az állatok Európában ismeretesek lettek volna. Ezek közül a volt német délnyugatafrikai gyarmatnak két fajtája érdemel figyelmet. A hús és tej haszna által a nana marha tűnik ki, amelynek élősúlya átlagban 800 kg. Még nagyobb jelentősége van a damara marhának, amelyek karcsú, hosszúlábú állatok. Mint igás állatok igen értékesek, feltünnek továbbá igénytelenségükkel, mert állítólag a koplalást és a víz hiányát három napig is eltűrik. E mellett a mozgásuk igen gyors, amely körülmény igásállattá, sőt hátasállattá is minősíti őket. Valóban bámulatraméltó, hogy a lovaglásra használt damara ökör ügetésben és vágtában milyen munkateljesítményre képes.
A régi egyiptomi marhák Egyiptomból nyugatra, a Szahara és a Szenegambia és Kamerun körüli őserdő vidékére is elterjedtek, ez a körülmény összhangzásban áll a többi óegyiptomi háziállat elterjedésével. A Csad-tó mellékén is vannak hosszúszarvú marhák, amelyek zsírpúppal rendelkeznek, vagy pedig e nélküliek.
A primigenius marhával kapcsolatosan az ázsiai zebura is ki kell terjeszkednünk.
Az ázsiai zebutól meg szokás különböztetni az afrikait, amelyet szanga marhának is hívnak.
A szanga tulok homloka sík, az arcorri része rövid, míg ellenben az ázsiai zebu homloka domború és az arcorri rész megnyúlt. A koponyaalakulásban észlelhető ezt az eltérést már Rütimeyer is megemlíti, aki Ázsiából domború homlokú, Jávából pedig lapos homlokú koponyát kapott. Neumann az afrikai vatussi marhánál, tehát egyazon fajta keretén belül mind a két formát felismerte. Ezek szerint az afrikai és az ázsiai zebu között számottevő eltérés nincsen. Azonban nincsen kizárva, hogy a zebu egyes helyeken a házimarhából fejlődött ki. Így Mezopotániában a zebu Duerst szerint már három ezer évvel Krisztus születése előtt előfordult, tehát a legrégibb idők óta. A testalkat tekintetében éppen olyan, sőt még jobban variabilis, mint a szanga marha, és számos fajtája ismeretes. Müller szerint a legkisebb állatok 90 cm magasak, a legnagyobbak pedig 180 cm-resek. E nagytestű állatoknak gyakran igen laza, ráncos bőrük van, a lebernyeg hosszú, a hosszú fülek pedig lógósak. Perzsiában Müller szerint a púpos marha és a közönséges között átmeneti formák vannak. Az indiai púpos marhák gyakran igen mozgékonyak, és ennek folytán igázásra és lovaglásra alkalmasak, sőt az angol-indiai hadsereg is felhasználja. A legjobb igás állatokat az amrut-mahal fajta képviseli. Ezek Haidar Alia ágyúit két és fél napon keresztül száz angol mérföldnyi távolságra vontatták és Pritzler tábornok szerint 346 mérföldnyi utat huszonöt nap alatt tettek meg. A zebuk azonban az európai marhák termelőtehetségét nem érik utól. Még a legnehezebb fajták, így a gucserat vagy pandsab fajta sem éri utól a mi marháink hízékonyságát, a tejelékenység tekintetében pedig a zebu valamennyi primitív marha mögött áll. Ez ok miatt az európai marha és a zebu keresztezése sohasem szolgáltathat alapot szarvasmarháink nemesítésére. A zebut az indiai templomokban mint szent állatot is tartják és ott többek között betegségek gyógyítására is felhasználják.
Ázsiában a zebu elterjedési területe délen egészen az indiai szigetekig, Dél-Kínáig, sőt Japánig terjed. E marhának északi határát Talysch alatt a 38°–40° északi szélesség jelzi. Sok helyen a közönséges marhával, vagy jak-kal keresztezni szokták.
Ez a fajtacsoport nagy jelentőséggel bír, mert a legfontosabb német és a legbővebben tejelő szarvasmarhák e csoportba tartoznak. A lapálymarhák nyilván Közép-Európában keletkeztek és mindenek szerint a kistestű őstulokra vezethetők vissza, míg ellenben a Földközi-tenger délkeleti részén elterjedt primigenius marhák a nagytestű őstől származtak. A lapálymarhák is igen régi keletűek. Maradványaikat majdnem valamennyi újabb kőkori középeurópai telepen meg lehet találni. A hollandi ásatásokkal napfényre került leletek a mai hollandi marhákkal megegyezők, úgyhogy ez a fajta az Északi-tenger partvidékén már ősidők óta létezett. Ezek szerint ősrégi fajtacsoporttal van dolgunk, amely korántsem származik az utolsó évszázadokból, amint ezt egyik-másik kutató állítja.
A legtöbb lapálymarha tarkaszínű; a feketetarka szín a leggyakoribb, de vannak vöröstarkák, szürketarkák és izabellatarkák is. Egyik-másik geszt marha egyszínű vörös; egyszínű fekete állatok ritkán észlelhetők. A tarka állatoknál a homlokon fehér csillag fordul elő. A szőr finom, sima és fényes, de sohasem göndör, a bőr pedig finom. A szutyak a vöröstarkánál hússzínű, egyébként pedig palaszürke, egészen fekete.
A lapálymarhák testalkatában nagyobb az eltérés, mint a primigenius fajtacsoportban. A fej általában a primigenius marhákéra emlékeztető, de mégis kisebb és finomabb, mint a síki marháknál, különösen az arcorri résznek megfelelően. A hengeralakú szarvak középhosszúak, bikáknál oldalt és előre állnak, heggyel pedig lefelé irányulnak. A szarvak a teheneknél oldalt és előre, heggyel pedig befelé hajlottak. A szemek jóval nagyobbak, mint a síki marháknál. A törzs megnyúlt; a bikáknál a hatalmas nyak és váll miatt az állat eleje erőteljesebb, mint a test hátulsó része. Teheneknél viszont a törzs medencei része van jobban kifejlődve. Ez adja meg az alapját a hatalmasan fejlett tőgynek, amelynek nagysága felülmúlja valamennyi marhafajtáét és kiváló tejelékenységre enged következtetni. Az átlagos évi tejhozam fajtánként jelentékeny eltérést mutat, azonban nem kevesebb, mint háromezer liter, esetenként azonban a nyolcezer litert is meghaladhatja. A tej gazdag sajtanyagban, a zsírtartalom azonban gyönge. A hízodalmasság jó. Kihízlalt állatok ezer kilogrammot, soványak pedig 500–600 kilogrammot érnek el, a gesztvidéki marhák könnyebbek és hosszabb lábúak, élősúlyuk 300–400 kilogramm. A lapálymarhák igázhatósága alig jön tekintetbe.
A lapálymarhák a keleti és északi tenger vidékén, így Rheinlandban, Westfáliában és Angliában is előfordulnak. A német lapálymarhák között a nehéztestű tengermelléki és a könnyebb gesztmarhát szokás megkülönböztetni. Legismertebb a keletfrizlandi és az oldenburgi fajta; ezek nehéztestű, többnyire feketetarka marhák, míg ellenben a schleswigholsteini marha rendszerint vöröstarka és az előbbieknél valamivel kisebbtestű. A gesztmarhák közül megemlítjük a kicsinytestű, könnyű, tetszetős angelni fajtát, amely egyszínű barnavörös. A nehéz tengermelléki lapálymarhák közül a danzigi fajta érdemel példa gyanánt megnevezést, amely az Északi-tenger partvidékén fordul elő. A lapálymarhákból Hollandiában és Angliában szarvnélküli fajtákat is tenyésztettek ki, ilyenek a galloway és angus nevű fajták. Angliából származik a Németországban is ismeretes rövidszarvú (shorthorn) marha, amelyet durham marha néven is ismernek és a német fajták nemesítő keresztezésére használnak fel.
Érdeklődésre tarthat számot az úgynevezett angol parkmarha, amely Rütimeyer vizsgálatai szerint ehhez a csoporthoz tartozik. Rütimeyer azt véli, hogy a parkmarha az őstulok közvetlen származéka volna. Ezt a feltevést támogatja egyébiránt az állatok sajátszerű színeződése, amelyet olyanformán állandósítanak, hogy az ettől eltérő színű marhákat levágják. A parkmarha előfordulási helyén elterjedt parlagi marhákhoz hasonló megjelenésű állat. Eredete ősrégi; Youatt szerint a parkmarha már a X. században ismeretes volt; így például feljegyezték, hogy János király uralkodása alatt négyszáz fehérszínű és vörösfülű marha létezett Angliában.
Ramm szerint az 1901. évben négy nagyobb parkmarhatenyészet létezett Angliában:
1. A Chartley-park nyája (Stafford grófság) 1248 óta létezik. Marhái hasonlítanak a régebben ezen a vidéken tartott hosszúszarvú marhához. A szarvak igen hosszúak, vízszintesen, vagy lefelé állnak, a teheneknél gyakran fel- és előrefelé irányulnak. Az uralkodó szín a fehér. A csülkök, a szarvvég, a fényszáj, a szem környéke, a fülszegély és a tőgybimbók feketék. Apró fekete foltok az elülső lábtőn is előfordulnak. Nem ritkán fekete, vagy feketetarka borjúk is származnak, de ezeket levágják. A tehenek súlya 350–500, a bikáké 500–600 kg között változik. Újabb értesülések szerint a Chartley tenyészet kipusztult volna.
2. A chlillinghami park tenyészete (Northumberland, Belford mellett) 60–70 főből áll és 1220-ban alapították. A szőrözettől eltekintve, ezek az állatok a skót hegyi marhához hasonlítanak. Szarvaik hosszúak, ki- és fölfelé hajlítottak. A színeződés fehér, bikáknál esetenként krémsárga színeződés is előfordul. A fülkagyló belső felülete és széle barnavörös, a fényszáj is sötéten pigmentált. A száj körül vöröses vonal húzódik, a nyakon és a fejen gyakran sötétbarna foltok észlelhetők. A tehenek 375, a bikák 500 kg súlyúak.
3. A Cadzow-, vagy Hamilton-park nyája (Lanarc grófság, Glasgowtól délre) 1866-ban a marhavész folytán majdnem teljesen kipusztult, csak tizenhárom állat maradt életben. Később egy bikát hoztak be a chillinghami nyájból a vérfrissítés végett. Ez idő óta az állatok, amelyek azelőtt szarvatlanok voltak és hasonlítottak a galloway marhákhoz, rövidszarvú állatokká lettek. Ezek is fehérek, a fülkagyló és a fül széle, továbbá ujjnyi szélességben a fényszáj környéke fekete, azonkívül a végtagokon fekete folt, illetve ilyen színeződés is előfordul. A test többi részein is fekete foltok lehetnek jelen.
4. A Baynol-park nyája 1872-ben létesült a skóthegyi marha felhasználásával.
Skóciának előkelő földbirtokosai büszkék arra, ha a parkjukban ezt az ősidőre visszavezethető marhát tenyészthetik és ennek érdekében képesek nagy anyagi áldozat hozására. Tankerwille-család régóta résztvesz ebben és támogatja a parkmarha tenyésztését. Tenyészetéről Chartley a következőket mondja: „Az állatok minden tekintetben a vadtulokra emlékeztetnek. Borjaikat elrejtik, csak éjjel legelnek, nappal pedig alszanak, vagy napoznak. Csak akkor dühösödnek meg, ha szűk helyre hajtják őket, egyébként pedig igen vadak és menekülnek az ember elől. Magatartásuk egyébként az évszakok szerint módosul. Nyáron heteken keresztül hiába kíséreltem meg, hogy egyet is megláthassak közülük, mert ebben az időben az állatok, ha az embernek neszét veszik, az erdőbe visszavonulnak, amelyet senkisem háborgat, télen ellenben az etetőhelyekre kijönnek és ott az ápolóhoz hozzászoknak és megbarátkoznak vele. Igen érdekes dolgokat lehet ilyenkor megfigyelni. Némelykor nyugodt legelés közben félelem fogja meg őket és megijedve az erdőbe menekülnek. Ha a park alsó részébe jönnek, ez meghatározott időben szokott bekövetkezni, úgy libasorban mennek egymás után, elől a bikák járnak, amelyeket a tehenek követnek. A hangjuk inkább a vad, mint a szelíd marháéra emlékeztető.
A bikák élénk küzdelmet folytatnak az elsőbbségért. A tehenek hároméves korban borjaznak és rövid ideig termékenyek. A tehenek elrejtik újszülött borjaikat és az első 4–10 nap alatt naponta kétszer-háromszor keresik fel szoptatás végett. Ha valaki olyan helyhez közeledik, ahol a borjú el van rejtve, úgy az a fejét a földre fekteti és a nyúlhoz hasonlóan meglapul. A tehenek kilenc hónapig szoptatnak, azután a borjút elrúgják. A parkmarha a telet igen jól tűri, hideg időben azonban szénával szokták etetni. A teheneket csak 8–9 évig hagyják életben, mert később csökken a súlyuk. A bikákat rendszerint hatéves korban vágják le, akkor körülbelül 750 kilogramm súlyúak. A hús zsírral átszőtt és íze a rendes marhahústól alig különbözik. A parkmarhák egyik ápolójának sikerült fiatal korban befogott parkmarhapárt szelíd bánásmóddal megszelídíteni. Mind a két állat a szelíd marhához hasonlóan viselkedett. A bika tizennyolcéves kort ért el, a tehén öt vagy hatéves korban pusztult el. A tehenet közönséges bikával pároztatták, a borjúk azonban az anyjukhoz hasonlítottak. Kevés, de zsíros tejet adnak. A vad állapotban levő állatok a betegségekkel szemben igen ellenállók.”
Bekkmann Lajos a Hamilton-park meglátogatása alkalmával a következő benyomásokat szerezte: „A nyájat az úttól kétszáz lépésnyi távolságban találtam meg, csendes legelés és kérődzés közben. A tulkok között egy öreg, sárga herélt ló is volt. Közeledésemkor a parkmarhák fölemelték fejüket és megbámultak. A fejüket azonban nem a hát magassága fölé emelték, sőt egyik-másik fejét a térdéig leeresztette, hogy engem jobban megfigyelhessen és a nyáj igen különös benyomást keltett. Amidőn harminc lépésnyire közeledtem, a társaság lassan megindult. Igen érdekelt a legerősebb bika magatartása, amelyet hosszú keresés után a tehenek között felfedeztem. A bikának semmi kedve sem volt, hogy támadólag viselkedjék, a csapat vezetését sem vállalta, az egyedüli figyelme abban merült ki, hogy becses egyediségét tehenekkel, vagy fiatalabb bikákkal fedezze, úgyhogy a kocsisom felkiáltott: „Az öreg bikának elől kellene menni és e helyett elrejtőzik a tehenei között.” A körülbelül harminc darabból álló csorda lassan ügetni kezdett és emitt-amott az oldalukon egy-egy borjú vágtatott, hogy a csordától el ne maradjon. Ezután hirtelen valamennyi állat elmenekült, és gyorsan eliramodott farkukat magasan feltartva. A hosszú, fehér sor erősen dübörgött és a szemlélőnek fölséges képet nyujtott! A képet sajnos megzavarta az öreg herélt lónak jelenléte, amely farkát szintén fölemelve a marhacsordát követte. A menekülő csapat széles ívben egy magaslaton hirtelen megállt és valamennyi marha a fejét ismét felém irányította és mozdulatlanul tartotta. Ezután másodszor is igyekeztem a csordát megközelíteni, azonban már százhúsz lépésnyi távolságból ismételten elmenekültek. Az állatok ilyenformán vadabbak lettek és a harmadik közeledési kísérlet már sikertelen maradt, úgyhogy csak jó távcsővel sikerült őket megszemlélnem. Néhány perc mulva az állatok megnyugodtak, és hol állva, hol pedig fekve elkezdtek kérődzni.”
A parkmarhákat a XVIII. század végéig a régi vadászatokon szokásos módon ölték meg. A lakosok meghatározott napon az egész környékből részben lóháton, részben gyalog puskával fölfegyverkezve összegyültek. Ilyen vadászaton nem ritkán ötszáz-hatszáz vadász jelent meg közülük száz lóháton. A gyalogosok a parkot körülkerítő kőfalra, vagy a fákra másztak, amelyek a park egy-egy tisztását övezték. Itt kellett a kijelölt bikát elejteni. A lovasok az erdőt meghajtották és a csordát a tisztásra hajtották. Ha ez sikerült, úgy a lovakkal körülkerített bikát lelőtték, az első lövést az egyik lovas adta le, amely a bikát megfélemlítette és vaddá tette. Erre a többi vadászok is rálőttek, úgyhogy a bika gyakran harminc lövést is kapott, mielőtt összeesett. Az erős fájdalom, a lövés okozta sebek és a vadászok lármája őrült dühbe hozta a bikát, amely amíg ereje engedte, igyekezett üldözőit megtámadni. Nem ritkán a bika támadása súlyos sebesüléseket és olyan zűr-zavart okozott, hogy sikerült neki elmenekülni. A számos szerencsétlenség és a nagy veszély, amelyet ilyen vadászatok okoztak, késztették a hatóságot arra, hogy ezeket a vadászünnepélyeket betiltsa.
Beckmann megemlíti, hogy Colquhoun adatai szerint a skót parlagi marhák között ma is léteznek fehérszínű állatok. Az utóbb említett szerző azt mondja: „A parkmarha a vadtulok őseit képviseli, amelyeknek maradványait befogták körülkerítette parkokba. Néhány évvel ezelőtt találkoztam a fehér marhák egy szelídített nyájával, amelyek tőzeges út mellett legeltek. A nélkül, hogy rosszindulatúak lettek volna, nyugodtan megengedték, hogy közöttük elmenjek. A tetszetős fölirányuló szarvuk, a fekete orruk, a hófehér szőrözetük, és a szikár lábak elárulták ősrégi tiszta származásukat.” Walesben és Anglia többi részében még egy fehér parlagi marhafajták is léteznek. Így Ramm megemlíti például a szarvatlan fehér marhát, amely Sommerford parkban és Chesterben otthonos.
Már előbb említettük, hogy a nagyhomlokú marhák az európai őstulokra vezethetők vissza. Ez a fajtacsoport Rütimeyer leírása alapján Bos trochoceros néven ismeretes, átmeneti formára vezethető vissza, amely az újabbkori cölöpépítményekben, különösen Svájc nyugati részében, Dél-Németországban, továbbá Franciaország és Anglia egyes vidékein fordult elő. Svédországban, ahol Nilson ezt a fajtát koponyalelet alapján kimutatta, manapság a nagyhomlokú marhák már csak ritkán fordulnak elő. E fajtacsoportba tartoznak a svájci tarkamarhák, és pedig a kisebb jelentőségű feketetarka és a nagyon elterjedt pirostarka marhák. A pirostarka marhák képviselője a szimmentáli fajta, szarvai viaszsárgák, esetleg barnás szarvjeggyel. A szutyak és a szemhéjak rózsaszínűek. Nehéz, nagytestű marhák, amelyek marmagassága 140–152 centiméter között változik a bikáknál, a tehenek pedig 130–142 centiméter magasak. Az élősúly 600–700 kilogrammot tesz ki. A hízlalt bikák 1800, a tehenek pedig 1200 kilogrammot is elérhetnek. A nagytestű vöröstarka marhák mellett középnagy és kisebb testűek is léteznek. A kiváló hizodalmasság mellett a tejtermelő képesség közepes, minthogy a kiváló hizodalmasság a legmagasabb tejtermelést kizárja. A tehenek átlag 2500 liter tejet adnak. Az igázhatóság is kiváló, amelyre az ökröket a magas élősúly, az erős csontozat és az élénk vérmérséklet képesíti.
A szimmentáli marhák Németország déli részében is el vannak terjedve. Magyarországon is nagy a jelentőségük (lásd a Magyarország szarvasmarhatenyésztéséről szóló fejezetet). A német Középhegység mentén eredetileg rövidfejű tarka marhákat tenyésztettek, amelyeknek mai maradványa nyugaton a vogézi és a hinterwälderi marha, keleten pedig a pinzgaui és a kuhlandi fajta. Ezeket a parlagi marhafajtákat szimmentáli és primigenius marhákkal keresztezték) és az utódokon főleg a nagyhomlokú marha sajátosságai jutottak érvényre.
A keresztezett fajtákat a XVIII. században állították elő és elnevezésük a származási hely szerint történt. Ilyenek az ansbach-triesdorfi, a világossárga glandonnersbergi, továbbá a sárga frankmarha, úgyszintén a vörösbarna marhák, amelyeket számos tájfajta, így a vogelsbergi, a harzi, az oberwälderi, a sziléziai vörösmarha stb. fajták képviselnek. A vörösbarna marhák külső testalkata eltérő. A színeződés vörösbarna, a száj körül és a szemek körül világosabb színárnyalattal, a végtagok belső felülete is világos, a farokbojt pedig fehér és barna szőrök keverékéből áll. A szutyak és a nyálkahártyák hússzínűek. A bikák átlag 132, a tehenek pedig 120 centiméter magasak, az élősúly pedig 600–900, illetve 400–700 kilogramm között változik. Az évi tejtermelés 1700–2700 liter között ingadozik. Igázhatóságuk általában jó. Felemlítést érdemel továbbá a vöröstarka kuhlandi marha, amelynek fehér a feje, úgyszintén a hátán is fehér csík vonul végig. A szabályos tarkaság még inkább kifejezett a pinzgaui marhánál, amelynél a maron hátrafelé szélesedő fehér csík kezdődik, amely a gát tájékára, a törzs alsó részére és a végtagok belső felületére is átterjed; az alkaron és az alcombon kívül is fehér harántsáv, úgynevezett pólya szokott előfordulni.
2. Hosszúhomlokú szarvasmarha-fajták csoportja
E fajtacsoporton belül is több alcsoportot szokás megkülönböztetni. Legnevezetesebbek a következők:
Színeződésük, amint az elnevezésük mutatja, szürkebarna, vagyis borzderes. A színeződéssel egyébiránt már az előzőkben foglalkoztunk. A szarvak a fiatal állatoknál feketék, később csak a szarvak hegye fekete, míg ellenben a szarv többi része sárgásfehérszínű. A fej alakulásáról szintén már az előzőkben volt szó. A fejélből hosszú szőrök, úgynevezett homlokkoszorú nő ki. A szarvak rövidek, oldalra, aztán kissé hátra, hegyükkel pedig fölfelé irányulnak. A bikák szarvai oldalt álló csutak alakúak. A fülek középhosszúak, pamacsszőrei pedig hosszúak. A középhosszú nyakról közepes lebernyeg lóg le. A törzs rövid és a hegyi marhákhoz hasonlóan jól fejlett, széles mellkasi résszel bír. A tőgy középnagy. A mar kiemelkedő, a hát kissé alacsony. A farok a csánknál lejjebb ér. A bőr középfinom, könnyen ráncolható, a szőr rövid és síma. A tehenek marmagassága 135, a bikáké 144 centiméter. Az élősúly 600, illetőleg 800 kilogramm. Az átlagos évi tejhozam 3100 literre becsülhető. A tej közepes zsírtartalmú. A hizodalmasság közepes, az igázhatóság középjó.
E fajtacsoportba tartozó állatok a hegyes vidéken otthonosak, így Svájc keleti részében Voralbergben, Tirolban, továbbá Bajorországban és Württembergben. A németországi fajták közül legnevezetesebb az allgaui marha, amely középnagyságú és a középsúlyú. Régebben világosabb színárnyalatban tenyészették, most a svájci barna marha hatására a mezei egér színére emlékeztető színű állatokat részesítik előnyben. A szürkebarna, vagyis borzderes marhák azonkívül Felső-Olaszországban, a Pirénei félszigeten és a csatorna szigeteken is el vannak terjedve. Az aprótestű, tejeléséről híres jersey marha a régi tőzegmarhára, Bos brachyceros Rütim.-re emlékeztető. Ehhez a balkán államokban feltalálható brachyceros marhák is hasonlók, amelyek közül Adametz az illiriai marhát írta le. A lengyel vörösbarna marha is Adametz szerint ebbe a fajtacsoportba tartozik. Hilzheimer felfogása szerint a tőzegmarhát nem lehet a hosszúhomlokú tulkok jellegzetes képviselőjének tekinteni, hanem olyan formának, amely a hiányos takarmányozás hatására állt elő. E fajtacsoportba fehér hátcsíkkal bíró tarka marhák is tartoznak, ilyen a hinterwälderi fajta, amely 116.5 cm magas és 280–400 kg súlyú.
Ugyancsak ide tartozik a feketetarka vogézi marha, amely eredetileg kistestű és könnyűsúlyú állat volt, de a jobb tartási viszonyok hatására nagyobbtestűvé és nehezebbé változott. A tehenek mintegy 126 cm magasak, az élősúly pedig 400–480 kg közt változik. A fej alakulása a rövidszarvú marhákéra emlékeztető, amely a hosszúhomlokú csoportból alakult ki.
A legelső rövidfejű marhák már a Kőkorszak alatt jelentkeztek. A legrégibb leletek Neuenheim-Heidelbergből valók. A rövidfejű marhák szigetek alakjában a hosszúhomlokú marha elterjedési területén találhatók fel. Legismeretesebbek a svájci eringi marha, amely a wallis kantonbeli eringi völgyben fordul elő, továbbá a zillertal-duxi és a pustertali marha, amely utóbbiak ausztriai fajtákat képviselnek. A német fajták közül ide soroljuk a voigtländi marhát, amely a zillerthali marha keresztezésétől a XVIII. és XIX. században keletkezett. Wilckens szerint az angol devoni marha is ide tartozik. Az utóbb említett két fajta egyszínű barnavörös, a pusterthali pedig tarka.
A rövidfelű marhák alacsony növésű, de mély és dongás testű állatok, amelyeknek feje rövid és széles, a profilvonal pedig horpadt. A nyak rövid, fejletlen lebernyeggel. A hát egyenes, a mar alig kiemelkedő, a farok magas tűzésű. A bőr vastag, de laza, könnyen ráncolható, a szőr síma, merev. A nagyság és súly tekintetében az alpesi fajtákhoz hasonlók. A tőgy közepesen fejlett, az évi tejhozam 1600–1800 liter. A rövidfejű marháknak húshasznosítása kiváló, a hús finomrostú és porhanyós. Az igázhatóság szintén jónak mondható.
A rövidfejű marhák egyébiránt szarvatlan fajtákból is keletkezhetnek. Már a kőkorszakbeli leletek is átmeneti formát mutatnak a szarvatlan és a tőzegmarhák között. Manapság Európában számos rövidfejű szarvatlan marhafajta ismeretes. Ezek Svédország északi részében fordulnak elő és e fajtákat Arenander ismertette.
Az ázsiai rövidszarvú marhák Duerst szerint nagyobbára az európai borzderes marhákra emlékeztetnek, Sziámban, Indiában, és Észak-Szibériában tarka rövidszarvú marhák is előfordulnak. A sziriai marhánál hajlam mutatkozik a szarvak visszafejlődésére, azonkívül lógósfülüség is gyakran előfordul. Arábiában egyazon fajtába tartozó szarvalt és szarvatlan fajták fordulnak elő. A hosszúhomlokú marhák Ázsiában is igen régi keletűek. Duerst szerint a legrégibb óbabyloniai maradványokból meg lehet ezt állapítani.
A hosszúhomlokú marhát korán vitték be Egyiptomba is. Duerst szerint ezt igazolja egy áldozati bikának az Entef sírbani (2100 Krisztus előtt) koponyalelete. Esetenként a szarvak igen hosszúra nőnek. Kétségtelen dolog, hogy a régi Egyiptomban a hosszúhomlokú marhák ritkábbak, mint az őstulkok. A mai Afrikában is a primigenius marhák fordulnak elő leggyakrabban. Ennek ellenére Duerst úgy véli, hogy a hosszúhomlokú tuloknak két elterjedési területe van Afrikában, az egyik Észak-Afrikában van Marokkótól Egyiptomig. Az itt előforduló hosszúhomlokú marhák hasonlítanak az előázsiai és az európai szürkebarna marhákhoz. Ezek között durványos szarvú és szarvatlan állatok is előfordulnak, utóbbiakkal már a régi Egyiptomban is találkoztunk. A második elterjedési terület Afrika déli és nyugati részében van. Durványos szarvú képviselője a szomáli-marha, amely Kuka és Schoa vidékén fordul elő és utóbbi rendszerint zsírpúppal van ellátva. A szomalia marháknál a szarvak hiányoznak. Mindig szarvatlanok lennének Stanley szerint az Usongora, Unyoro vidékén tenyésztett állatok. Úgy látszik, hogy a régi szarvatlan egyiptomi marha, Felsőnubiában még feltalálható. Ennek sajátszerű párductarkasága van, amennyiben fehér alapon számos fekete folt fordul elő.
Ha a különböző országokban tenyésztett szarvasmarhákat megfigyeljük, igen tanulságos és értékes következtetéseket vonhatunk le. Ha elsősorban a történelmi idő kezdetével kezdjük, úgy meg lehet állapítani, hogy a keletszudáni nomádok értékes szarvasmarhatenyésztők, akik ezt a mesterséget már évezredek óta űzik. A marhacsordák képezik egyedüli gazdaságukat. Azt, hogy közülük ki milyen jómódú, a juhok és a marhák számából állapítják meg, hasonlóan mint a lappoknál az iramszarvasok számából. Egész életük a marhatenyésztéssel szoros összefüggésben áll. A szarvasmarháik szolgáltatják a megélhetésükhöz az összes szükségletet. Számos beduin törzs a marhacsordái miatt háborúskodik egymással. Természetes dolog, hogy marháikat a szabadban tenyésztik, és tartásukra istállót nem készítenek. Csupán olyan helyeken, ahol az oroszlán kárt tesz, hajtják a marhákat, juhokat és kecskéket karámokba, amelyeket mimózatüskékkel kerítenek körül. Ahol a nyájat a vadak királyától nem kell félteni, ott szabadon marad éjszaka is. A mi birtokosaink és marhatenyésztőink nem is sejtik, hogy a nomádoknak milyen nagyszámú marhacsordáik vannak. Melbessz (Cordovan) falu közelében kutat kút mellett létesítettek, kizárólag abból a célból, hogy a déli órák alatt összehajtott csordákat meg lehessen itatni. E völgykatlanban kora reggeltől késő estig és egész éjszakán keresztül az embereknek és legelő barmoknak óriási tömegét lehet látni. Minden egyes kút mellé 6–8 itató vályut készítenek agyagos földből. Ezeket a vályukat naponta telehúzzák vízzel, hogy az odahajtott állatok teljesen kiürítsék. Sok száz ember majdnem egész nap vizet merít a kutak mélyéből és az italhoz sótartalmú földet kever. Amikor az állatok odaérkeznek, az itatóvályuk rendszerint még nincsenek vízzel megtöltve. Minden oldalról megszámlálhatatlan juhok, kecskék és marhák seregét látni. Először az apró állatokat, azután pedig a marhákat itatják. Néhány perc alatt a nagy völgykatlan teljesen megtelik állatokkal. Azután pedig a végnélküli csordák tolakodnak a vízhez, közöttük egy-egy sötétbőrű ember. Sok ezer és ezer juh és kecske szakadatlanul áramlik oda, majd pedig elvonulnak az állatok, amelyek szomjukat oltották. Ha a nagy vályukból a víz kifogyott, illetve megkevesbedett, a marhák kerülnek sorra, amelyeket már alig lehet visszatartani, És egy nagy, barna hullámzó tömeget látni, amint az az erdőből közeledik. Minthogy a barna szín az uralkodó, a marhák között levő embereket fel se lehet ismerni. Az egész itatóhely istállóra emlékeztet, amelyet hónapok óta nem tisztogattak ki. Az égető napon a trágya térdigérő vastag rétegben van a talajon, csak az itatóvályukat tartják tisztán. Végre estefelé még a legutolsó szomjas állat is ellátta magát vízzel és most ismét megindul a munka, hogy a következő nap vízszükséglete fedezve legyen. Egyik-másik napon hosszúlábú tevék is megjelennek a kutaknál, egyszerre ötszáz, egész ezer darab. Teleisszák magukat vízzel és aztán elvonulnak. Lehetetlen dolog a marhák számát megállapítani. Becslésem szerint legalább 60.000 kis- és nagyállatot itatnak itten.
Igen valószerű, hogy Dél-Oroszországban, Tatárországban és Belső-Ázsia más részében is hasonló nagyarányú marhacsordák léteznek. Az egész déloroszországi alföld mindenütt borítva van ló-, juh- és marhacsordákkal. Nyáron a szóban levő állatok állandóan a szabadban élnek, a hosszú kemény tél alatt azonban földsáncokkal védik az állatokat a viharok ellen. Ha egyik-másik gazdának tetővel ellátott építménye van, úgy azt elsőrendű istállónak minősítik. A felsorolt állatok közül a marhák száma a legnagyobb, egyébként ezek a veszedelmes hóviharokat jobban is állják, mint a juhok és a lovak, mert nem veszítik el ösztönüket, hogy ilyen vihar elől hazameneküljenek. A legtöbb helyen a csordák magukra vannak hagyatva. A pásztorok csupán arra törekednek, hogy a kifejlődött bikaborjúkat az anyáktól elkülönítsék. A szarvasmarhák igen kisigényűek és majdnem érzéketlenek az idő viszontagságai ellen. A kirgizeknél és a kalmüköknél, ahol a marhát teherhordásra is használják, valóságos vándoréletet folytatnak. Nyáron a pusztaság mindenütt bőséges legelőt szolgáltat, télen pedig olyan helyet keresnek fel, amely náddal benőtt, hogy a megszáradt leveleket a marhák legeljék. A déloroszországi steppéken a marhákat reggeli itatás után a pusztaságba hajtják. Este a nyáj magától hazatér és a tehenek felkeresik borjaikat, amelyektől reggel elkülönítették őket. A fejősteheneket és a borjúkat télen otthon etetik, az ökröket csak abban az esetben, ha igen nagy a hó.
Egész más tartásban részesül a szarvasmarha Közép-Európa hegyes vidékein, nevezetesen az Alpesekben, jóllehet itt is egy s másik kívánságot lehetne még támasztani. Tschudi szerint gyakran kifogásolható az istálló. A tehenek az alpesi legelőkön a rövid és illatos füveket legelik, amely nem nő magasra és nem buja. Ha tavasszal vagy nyár végén hirtelen havazik, úgy a bőgő nyáj a kunyhó előtt gyülekezik és a pásztoroknak ritkán áll módjában, hogy az állatok éhségét széna etetésével csillapítsák. A hosszú ideig tartó hideg esők ellen sziklák mellett, vagy erdőkben keresnek védelmet. Az előrehaladottan vemhes tehenek gyakran emberi segédkezéstől távol borjaznak és este a pásztor meglepetésére teli tőggyel és életrevaló borjúval jelennek meg a kunyhó előtt. Esetenként azonban a kimenetel nem mindig ilyen kedvező. Jóllehet az alpesi legelőkön tartózkodó marha nem részesül kifogástalan védelemben, mégis az állatok az alpesi tartózkodást nagyon szeretik. Nem kell mást megfigyelni, mint azt, hogy az alpesi legelőre való kihajtáskor a kolomp hangulatos kongása közben milyen szívesen vonul a nyáj az alpesi legelőre. A tehenek gyülekeznek és örömmel ugrándozva vesznek tudomást az Alpesekre való hajtásról. És amikor az állatok megindulnak, a legszebb tehén nyakát a legnagyobb kolomp ékesíti, azonkívül pedig szarvait virágcsokorral is díszítik. Ha a sajtüstöt, a fejőszéket is fölcsomagolták az állatok szarvaihoz erősítve, úgy a pásztorok éneke és hangos jókedve visszhangozik a völgyben és ekkor meg lehet figyelni, hogy az állatok milyen örömmel vonulnak a hegyek közé. A völgyben visszatartott tehenek nem ritkán utánaszöknek társaiknak.
Természetes dolog, hogy szép idő esetében az alpesi legelő a tehénnek fenséges tartózkodási helyet szolgáltat. Az alpesi fű igen tápláló és ízletes. A nap tüzel annyira, mint a völgyben, a kellemetlen legyek és bögölyök nem kínozzák az állatokat, az állatok élénkebbek és egészségesebbek, mint a völgyben, a termékenység is előnyösebben alakul, mert az életfeltételek sokkal természetesebbek, mint a völgyben. A szarvasmarha, amely előzőleg magának élt, most figyelmesebb, gondosabb és többet törődik magával, mint az ápolt állat. Az alpesi marha minden követ, minden dombot, minden jófüvű területet ismer, tudja a fejés idejét, ismeri a pásztor hívó szavát és tudja azt a napot, amikor sót adnak neki, érzi a közeledő vihart, meg tudja különböztetni a hasznos és ártalmas növényeket és a borját védi a balesettől. A borjú a veszélyt még nem ismeri kellőképpen. Egyik-másik alkalommal az éhség még érintetlen, buja füves helyek felkeresésére ösztönzi és ilyenkor előfordul, hogy a laza talaj megindul az állat alatt. Ha ilyenkor az állat észreveszi, hogy nem tud magán segíteni, hasra fekszik, lecsukja szemeit és megadja magát a sorsnak. Ha valamelyik szakadékba kerül, vagy esés közben megakad a fa gyökereiben, úgy türelemmel megvárja, amíg a pásztor kiszabadítja kellemetlen helyzetéből”.
Németországban csupán a hegyes vidéken és északon, a tenger mellékén nyujtanak a marhának a nyáron át kisebb-nagyobb szabadságot. A thüringiai erdőben legelő marhák hasonló viszonyok között vannak, mint az Alpesekben levők. A szóban levő kedves hegyvidék nagyobb erdőségeiben a szarvasmarha nem hiányzik. Mindegyik csordának megvan a maga kolompja, amelyre a pásztorok igen büszkék. Vannak kolompművészek, akik tavasszal faluról-falura járva, hangolják a kolompokat. Minden nyájban legalább is nyolcféle kolompnak kell lenni. A megfigyelések igazolják, hogy a marha nyájának kolompját ismeri és az eltévedt tehenek a kolomp hívó hangja alapján találják meg társaikat. Az állatok egész nyáron át az erdőben vannak és csak késő ősszel vonulnak haza.
Norvégiában a marha olyan viszonyok között él, mint Svájcban. A norvég marha igen edzett, mert sokat tartózkodik a szabadban, este azonban mindenkor visszatér a meleg istállóba. Az erdős vidékeken esetenként előfordul, hogy egyik-másik eltévedt marha napokig barangol az erdőben, amíg lesoványodva emberrel találkozik. A legelő marhának a legyek és a bögölyök a nyári hónapokban sok bosszúságot okoznak. A legyek elűzése végett tüzet raknak és füstöt létesítenek. Az észak-amerikai farmer éjjel szintén tűzzel védi legelő marháit. Fenn északon a téli időszak igen keserves a szarvasmarhákra nézve. Norlandban és Lappföldön a rövid nyarat hosszú tél váltja fel és mert nem tudnak elegendő téli takarmányról gondoskodni, nemcsak szénát és szalmát, levelet, nyárfahajtást, iramszarvasmohát, lótrágyát, tengeri növényeket, moszatokat és ehhez hasonlókat, hanem még halakat is használnak takarmányhiány esetén a marhák takarmányozására. A tőkehalak fejét, moszatokat és mindenféle mohát üstben addig főznek, amíg a csontok megpuhulnak, vagy elkocsonyásodnak, azután a pépes anyagot a tehenek elé öntik, amelyek ezt a természetellenes takarmányt mohón elfogyasztják. A Lofottok lakói mondják, hogy a félig száraz halakat őrizni kell a tehenektől, mert azok elfogyasztják.
Az elmondottak után, a szarvasmarha szellemi képességéről nem kell sokat mondanunk. Kétségtelen dolog, hogy a szellemi képesség a háziállatok között a juhnál áll legalacsonyabb fokon és utána a szarvasmarha következik. A szarvasmarha ápolóját megismeri, engedelmeskedik hívásának és bizonyos érdeklődést is tanusít az iránt, aki vele foglalkozik, itt azonban inkább a szokás, mint az öntudatos működés szerepel. Scheitlin szerint „a szellemiképesség a szabadon élő marháknál jobban megnyilatkozik, mint az istállózott állatoknál. Az alpesi marhák az ápolójukat hamarabb ismerik meg, sokkal élénkebbek, nem ijednek meg olyan könnyen és bátrabban harcolnak egymással. Az önérzetük azonban igen gyönge. Ha az egyik marha a másikat legyőzte, úgy az nem veszi fel a szégyent, hanem nemtörődömséggel félreáll, lehajtja fejét, vagy nyugodtan tovább eszik. Viszont pedig a győző sem árul el büszkeséget, sem pedig örömet és ez is csakhamar megint nekiáll a legelőnek. A vezértehenet többre becsülik, mint a többit. Az ilyen állat lépése is más, mint a többi teheneké, amelyek nem járnak elől. A bika szellemi képessége nagyobb, mint a tehéné, nagyobb a testereje, érzékszervei fejlettebbek, erejének tudatában nagyobb az önérzete, védelmezi a nyájat, az ellenséget megtámadja és bátran harcol vele. Idegen bikát nem tűr meg a nyájban és ezzel életre-halálra küzd.”
A szarvasmarha ivarérettségét egy éves korán túl éri el. A vemhesség időtartama átlagban 285 nap. Az újszülött borjú ellés után csakhamar feláll és szopni kezd. A borjúnak születéskor megvan mind a nyolc tej metszőfoga. A fogváltás kétéves korban következik be és négy, négy és féléves korban nyer befejezést. 10–12 éves korban a fogak erősen megkopnak és hézagok, vizerek támadnak köztük. 14–15 éves korban a fogak kitöredeznek és az állat foghíjas lesz. A tejhozam 8 éves korban a legnagyobb, azután hanyatlik. Az élettartam felső határa mintegy 25 évre becsülhető.
Különböző friss és szárított növények alkotják a szarvasmarha táplálékát, borsó, fiatal gabona, leveles fű. Árt neki a len, a tiszafa, a bürökfajok, a szittyó, a kígyóhagyma, a kikerics, a kutyatej, a sisakvirág, a fiatal tölgyfalomb és a diólevél, továbbá a nedves lóhere stb. A petrezselyem, a zeller, a fokhagyma és a vöröshagyma csökkenti a tejhozamot. A szarvasmarha a kakukfüvet, a boglárkát és az útifüvet csak szükség esetén eszi meg, a különböző gyümölcsöket, továbbá a gumós és gyökérnövényeket, így a burgonyát és répafélét szenvedélyesen szereti. Só nélkül nem lehet eltartani. A tehenet joggal tartják a leghasznosabb háziállatnak.
Jóllehet különösen hangzik, mégis egyik-másik szerző, így Kuntze észlelte, hogy Közép-Amerikában, Ázsiában és Jáva szigetén a marhatrágyának némelykor kellemes szaga van. A forró égöv alatt – írja Kuntze – bizonyos állapotban, főképpen, ha a marhatrágya még nem teljesen száraz és a harmat ismét megnedvesíti, feltűnően jó illatot terjeszt, amely a rózsa és a vanilia illata között áll.
Magyarország szarvasmarha-tenyésztése
Magyarország egyes állattenyésztési ágazatai közül a szarvasmarha-tenyésztés a legfontosabb, minthogy annak hazánk mezőgazdaságában vezető szerepe van. A gazda ugyanis elsősorban szarvasmarháival alakítja át piacképes áruvá (tej, hús) nehezen értékesíthető növényi termékeit és a mezőgazdasági gyári ipari hulladékait, a szarvasmarhatrágya pedig legjobban biztosítja földeink termőerejét.
Hazánkban a mult század közepéig a juhtenyésztésnek volt vezető szerepe mezőgazdaságunkban, de az a verseny, amely a két szóbanlévő állatfaj között kifejlődött, a juhra nézve kedvezőtlenül végződött és a szarvasmarhatenyésztést helyezte előtérbe. Újabban a tej- és húshasznú szarvasmarhák jelentősége még csak fokozódott, mert a kultúra elterjedésével a tömegfogyasztóknak, a munkásoknak fokozódott az igénye a könnyen emészthető, fehérjedús állati termékek iránt. Ennek folytán a világpiacon élénkült a kereslet a hús és tej iránt. Jóllehet az igás ökrök mezőgazdaságunkban még fontos szerepet játszanak, mégis a lófogatok és a motoros ekék újabban mindinkább nagyobb és nagyobb tért hódítanak.
Szarvasmarha-tenyésztésünk multján végigtekintve, megállapíthatjuk, hogy lovas nomád őseink a honfoglalás alkalmával, a 884. év táján, a volgamenti podoliai primigenius marhák csapatait és szekerek elé fogott ökröket hoztak be mai hazánk területére. Ebben az időben a folyóktól átszelt, lápokban, mocsarakban, ingoványokban, de különösen füves legelőkben is gazdag Alföld természeti tulajdonságainál fogva igen kedvezett a nomád életnek. És pásztorkodó őseink az Alföldet kitünően fel tudták használni az állattenyésztés céljaira.
Azt, hogy a magyar nép ősrégen foglalkozott állattenyésztéssel, illetve szarvasmarha-tenyésztéssel, igazolják már a IX. és X. századból ránkmaradt írásos följegyzések. Így Anonymus, Béla király névtelen jegyzője a „Gesta Hungarorum”-ban az őshaza dicső voltáról szólva megemlékszik a sok nyusztról, mellyel nemcsak a nemesek és a közrendek ékeskedtek, hanem a pásztorok, így az ökörpásztor-gulyások, kanászok és juhászok is földíszítették ruháikat. A XI–XIII. században folyik a telepedés az ország Pannon részében és az adománylevelek tanuskodnak arról, hogy a gulyák tetemes számai léteztek. Ámbár az ősmagyar lovas nomád nép volt, mégis földmíveléssel is foglalkozott, ezt a régi adománylevelekben olvasható „igásbarom” megjelölés igazolja. A Dunántúllal szemben az Alföld népe továbbra is inkább nomád maradt. De mivel a lóháton való kalandozás végetért, a magyar nép a súlyt a lóról a gazdaságosabb szarvasmarha-tenyésztésre vetette. S ámbár a ló a XIII–XIV. században még uralkodó volt, mégis az Alföld szilaj marháinak sokasága alkotta az ország anyagi erejét és a közvagyon jelentékeny részét. Ezt az országra mért súlyos csapás: a tatárjárás sem tudta megsemmisíteni, mert az állattenyésztő színmagyarság jószágával együtt megvonult az Alföld rétségeinek és lápjainak rengetegében.
A magyar szarvasmarhatenyésztés a XVI. és XVII. században a török megszállás, minden nyüg és sanyargatás ellenére hatalmasan fejlődik és a magyar Alföldet Közép-Európa húskamarájává avatja. A magyarok szilaj gulyái eljutnak Strassburgig, Mantuáig, Bécs pedig el sem tud lenni nélkülük. A XVI. század közepén alföldi szarvasmarhatenyésztésünk nagy arányairól külföldi utazók adna hírt, akik az Alföld marháinak csodás bőségéről, a kunok gulyáinak sokaságáról tesznek fölemlítést, amelyeket számos úton („Viae Bovariae”) terelnek világgá. Feljegyezték, hogy Biró Gáspár debreceni polgárnak egymagának tízezer eladó ökre volt. A Bécsnek vezető úton (Fleischhacker Strasse) egyetlenegy évben több mint 80.000 ökröt hajtottak ki Németországba. A mohácsi vész előtti időben Nürnberg hetivásárjaira évenkint 70.000 szarvasmarhát hajtottak fel, amelyek legnagyobb része a magyar Alföldről került oda. A magyar marha nem csak a közép-európai várások népeit látja el hússal, hanem a vad magyar bikák és címeres ökrök Nürnbergben ott viaskodnak medvével, szelindekkel a porondon, a polgárok és fejedelmek mulattatására. A XVI. század második felében tömérdek magyar marhát vásárolnak össze a velenceiek és az állatokat részben a hegyeken hajtják át Velencébe, részben pedig Zarából hajón szállítják őket oda.
A XVII. század végéig nem volt marhában hiány, de a törökök kiűzése után, kipusztult az állomány nagy része. A felesleg kimerült Bécs városának ellátásában és a külföld már alig jutott hozzá. Nürnberg városa 1713-ban kapja sok utánajárásra Bécstől az utolsó vásárlási engedélyt és az uralkodó pestisen keresztültörve, roppant bajjal érkezik meg a háromszáz magyar szilaj ökör a birodalmi városba, ahol számukra valóságos ünnepélyes bevonulást rendeznek.
A XVIII. században a magyar állattenyésztésnek fel kellett vennie a versenyt a földmíveléssel. Országszerte megindult a szervezkedés példaszerű józansággal, eleinte önkormányzati alapon, amelyet később a XIX. században központi gyámkodás vált fel s hova-tova kialakul a mai mezőgazdasági rendszerünk, amely kezdetben külterjes, majd pedig egyre belterjesebb irányban tolódik el.
A mult század közepéig szarvasmarha tenyésztésünk úgyszólván kizárólag a magyar fajta tenyésztésére támaszkodott. A magyar marha mellett a legszegényebb nép kezén csenevész, primitív fajták, így a riska, mokány, moldvai és a busa marha voltak. Idegen fajták az északi hegyvidéken, szláv nemzetiségű törzsek lakta vidéken (vörös szláv marha), továbbá a német települések helyén (a magukkal behozott barnavörös frankmarha) voltak feltalálhatók. Ebben az időben a tejet a juh és egyes vidékeken a bivaly szolgáltatta. A magyar marhát húshasznosítása és igaereje miatt tartották.
A mult század utolsó harmadában szarvasmarha-állományunk nagy átalakuláson ment keresztül, amennyiben a magyar marha rovására nyugati származású, színes marhák terjedtek el és hódítanak mindinkább nagyobb és nagyobb teret. A tarka marha elterjedését a mezőgazdasági viszonyok megváltozása, a belterjesebb üzem, a gabonaárak hanyatlása és az okozta, hogy a hús, a tej és a tejtermékek iránti kereslet fokozódott. Ezek a körülmények a kapás- és a takarmánynövényeknek, továbbá a cukorrépa termelésének felkarolására vezettek, a mezőgazdasági ipar fellendülése pedig a gyári hulladékok értékesítését tette szükségessé. Mindezek a tényezők a több irányban hasznosító, korábban fejlődő, jobban tejelő, értékesebb, tarka marha elterjedésére vezettek. A nyugati származású marhák elterjedése haladást jelent hazánk szarvasmarhatenyésztése terén, de a magyar marha térveszítése egyúttal alapos aggodalomra is ad okot, mert pusztulásával együtt veszendőbe megy mezőgazdaságunk egyik féltett kincse a világ legjobb erőkifejtő állata: a magyar igásökör.
Az előzőekben elmondottakból kitűnik, hogy Magyarország a XVI. és XVII. században Közép-Európa húsellátásának igen fontos tényezője volt és jelentékeny szarvasmarhaállomány fölött rendelkezett. Az állomány nagyságáról megbízható statisztikai adatok fölött azonban csak a mult század hetvenes évei óta rendelkezünk.
Magyarország 1870-ben 4.5 milliónyi szarvasmarha-állomány fölött rendelkezett, 1884-ig a gyarapodás csekély, körülbelül 350.000 darabnak felel meg. 1895-ben egymilliónyi erős emelkedés észlelhető. A háború előtt 6.2 milliónyi állományunk volt. A háború és az ország megcsonkítása folytán elvesztettük szarvasmarháink 70 százalékát, úgy, hogy a csonka ország az 1928. évi összeírás adatai szerint, mindössze 1.8 milliónyi szarvasmarha-állománnyal rendelkezik.
1870-ben a szarvasmarhaállományt majdnem kizárólag magyar marhák alkották. 1884-ben az állománynak 80.3, 1895-ben 65.9, 1911-ben 31.1 és 1928-ban már csak 15.8 százaléka volt magyar fajtájú.
Az állománynak több mint 74 százaléka szimmentáli jellegű, pirostarka marha, a magyar marha az állománynak 15.8, a borzderesek 1.5, a fajtajelleg nélküli és lapálymarhák 8.2 százalékát alkották. Az állománynak 50 százalékát tehenek teszik ki, a tenyésztésre használt bikák pedig 1.32 százalékát, vagyis egy bikára körülbelül 40 tehén esik.
Szarvasmarhából nemcsak az ország szükségletét fedezzük, hanem fölösleget termelünk, amely külföldi kivitelre kerül. A háború előtt, az 1912. évben 306.217 drb. marhát exportáltunk, 171.2 millió aranykorona értékben, 1927-ben pedig a csonka ország területéről 74.045 szarvasmarhát vittünk ki, 45.4 millió aranykorona értékben.
Magyarország területén a Duna bal- és jobbpartja nagyobbára dombos vidék, a Duna-Tisza köze, a Tisza jobb- és balpartja, úgyszintén a Tisza-Maros szöge túlnyomó részben sík vidék, itt terül el a Nagy-Alföld. Hazánk éghajlatát kevés és egyenetlen elosztódású csapadék jellemzi; az évi csapadék 500–600 mm; tavasszal és nyáron kevés az eső, továbbá a nyári forró meleg, kései fagyok és sokszor hideg tél jellemzi.
További tárgyalásunk során a hazánkban tenyésztett szarvasmarha fajtákat külön-külön fogjuk ismertetni:
A magyar marha ősi fajta, amely a primigenius marhák podoliai, vagy síkvidéki alcsoportjába tartozik. Származásáról biztosat nem tudunk. Azt tartják, hogy már a hunok hozták be hazánkba, Attila hódító hadjárata alkalmával és a honfoglalás előtti időben az avarok már foglalkoztak tenyésztésével.
Kétségtelen dolog, hogy őseink a honfoglaláskor a Volga-mentéről a podoliai marhák csapatait és szekerek elé fogott ökröket hoztak magukkal, amelyek talán keveredtek a már ittlévő állománnyal.
A podoliai marha nálunk nyilván tökéletesedett, mert a magyar marha manapság ennek a fajtacsoportnak legnagyobb testű és legértékesebb képviselője. Annak, hogy a magyar marha nálunk egy évezreden át fennmaradt, főleg az az oka, hogy ez a edzett, bátor, életrevaló és a magyar ember jellemét visszatükröztető fajta a mi viszonyainkhoz kitünően alkalmazkodott és jól illeszkedett bele, eleinte a nomád életbe, majd pedig egyszerű mezőgazdasági rendszerünkbe. A magyar marha kis igényű állat, amely a rossz teleltetést, szélsőségekre hajló éghajlatunkat jól tűri, és e mellett kitünő igavonó állat.
A magyar marha testnagysága közepes, a tehenek súlya 400–700 kg között ingadozik, átlagban 480 kg-ot tesz ki. Marmagassága 130–140, átlagban 133. A törzs hossza átlagban 118, az övméret 138 százalékát alkotja a mar magasságának.
A magyar marha szürke színű, a szín az ezüstfehér és a sötét rigószín között váltakozik. A tehenek általában világosabb színárnyalatúak, mint a bikák. Teheneknél az ezüstfehér, bikáknál a darvas szín a legkedveltebb. A bikáknál a szemek körül feketés folt, néha pedig rigószájúság is előfordul. A fülkagyló belső szélét fekete szegélyszőrök fedik, a fül pamacsszőrei pedig sárgásbarna színűek. A bőr szürkés festékanyagot tartalmaz, a természetes nyílások környéke feketés. Feketék továbbá a szutyak, a szarvvégek, a csülkök szarutokja és a farkbojtja is, a nyelv pedig ólomszínű.
A testalkat az erőteljes szervezetű, későn fejlődő primigenius marha jellegét viseli magán. Mivel a magyar marhát gulyában edzetten nevelik fel és a növendékmarhák sokat mozognak a szabadban, a lélekző- és vérkeringési szervek fejlettek és az állatok ellenállók, többek között a gümőkórral szemben, amely betegség közöttük – az öreg ökrök kivételével – csak elvétve szokott előfordulni.
A fej arányos, az arcorri rész megnyúlt és a száj felé mérsékelten elfinomodó. A fejél egyenes, teheneknél homlokkoszorúval, bikáknál a homlokra átterjedő, csigásodó hosszabb szőrökkel fedett. A homlok lapos, vagy kissé kidomborodó, az orrhát is többnyire kissé ívelt. A kosfej durvaság kísérő jele. Teheneknél a homlok alsó részén mérsékelt horpadás is lehet jelen. A szarvak hosszúak, keresztmetszetben köralakúak, teheneknél hosszabbak és karcsúbbak, mint a bikánál. A szarv az ökröknél éri el a legnagyobb hosszúságot. A bika szarvától is megkívánjuk, hogy a fej hosszát meghaladja. Legkedveltebb a táblás, csákó, villás és tülkös szarvalakulás, általában azok, amelyek széles fejélből indulnak ki. A szarv színe kissé szürkés, vagy sárgás árnyalatú fehér, a szarvvégek szürkésfeketék. A szemek sötét szürkésfeketék és tüzes tekintetűek. A nyak hosszú, keskeny, a járomél erős, a nyak bőrlebenye fejlett és kivált a bikáknál fodrozott. A mar magas, hosszú és éles. A hát és az ágyék mértékelten hosszú, aránylag keskeny és szívós izomzattal fedett. A far mérsékelten izmolt, ormos felsővonala néha egyenetlen, vízszintes, vagy kissé lejtős, szélességi méretei a csípőízületeknek, különösen pedig az ülőgumóknak megfelelően elkeskenyednek. A farok hosszú, vastag, többnyire alacsonyan, néha elől tűzött. A mellkas mérsékelten lapos, de hosszú, mély és nagy üregű. A has hengeres, a horpaszok nagyok. A tőgy rendszerint kicsi, erősen szőrölt és kevéssé fejlett tőgybimbókkal ellátott buja tőgy. A lapocka hosszú, dült, a váll mozgékony és jól izmolt. A lábtő és a lábszár szikár, száraz, az inak acélosak, a csülkök szaruállománya ellenálló. A hátulsó lábakon a konc és az alcomb gyakran nyurga, a hasíték magasan kezdődik, de az izmok szívósak, a csánk és a lábszár tiszta és száraz. Az elülső lábakon kisfokú térdesség, esetleg francia állás, a hátulsókon pedig gacsos állás fordul elő. Rendszerint a test elülső része jobban fejlett, mint a hátulsó és hátul túlnőtt állat ritkán fordul elő, de ha van is túlnőttség, az mindig kisebb fokú, mint a hegyi marhánál. A bőr vastag és szilárd, nehezen ráncolható, mert a bőralatti kötőszövet szorosan köti a bőrt az alatta lévő szövetekhez. A szőr merev, rövid és vastagszálú.
A magyar marha különösen erőkifejtésével hasznosít. A magyar ökrök élénk vérmérsékletű, serény, edzett, szívós, kis igényű állatok, amelyek munkabírásával más fajta nem veszi fel a versenyt. A jó magyar ökör 550–620 kg súlyú, nyáron zöld takarmányon (lucerna, bíborhere, zabosbükköny, takarmányrozs, őszi keverék, nyúlszapuka, csalamádé, csibehúr, köles, baltacím, leveles cukorrépafej, stb.), télen főleg szalmán, polyván, tengeriszáron, vermelt csalamádén, kevés szénán, ritkán abrakon is tartott állatok a legnehezebb mezőgazdasági munka végzésére alkalmasak.
Az igázhatóság mellett a húshasznosítás jön tekintetbe. A magyar marha az Alföld szikes legelőjén hamar megjavul. A középkorban a feljavított magyar ökröket lábon hajtották el egészen Strassburgig és Mantuáig. Ezidőszerint leginkább a 10–14 éves mustraökrök kerülnek följavításra, illetve hízlalásra. Ilyen állatok teljes kihízlalása 8–11 hónapot igényel és leginkább gyári moslék fölhasználásával történik. A magyar ökröknél kevés zsírszövet rakódik le az izmok közé, ellenben sok faggyú képződik a hasüregben. A hús finomrostú és elsőrendű leveshúst szolgáltat, mint pecsenyehús kisebb értékű a nyugati marhák zsírral jobban átszőtt, lédúsabb és puhább húsánál. A vágósúly az élősúlynak 40–52 százalékát teszi ki. Ha a magyar marhát fiatal korban hízlaljuk, hizodalmasabb és nemcsak jó leveshúst, de kitünő, ízletes pecsenyehúst is szolgáltat.
Mattesz dr. megfigyelései szerint 6–10 éves mezőhegyesi nevelésű ökrök átlagos súlya 649 kg volt, az állatok hathavi hízlalás után 816 kg-ot nyomtak, a súlygyarapodás összesen 167 kg-ot, vagyis a napi átlagos súlygyarapodás 0.92 kg-ot tett ki.
A magyar marha tejhasznosítása nincsen kifejlesztve és ilyen irányú tenyészkiválasztást kevés helyen végeztek. A tejet a borjúnak szokták meghagyni és a teheneket nem fejik. Kétségtelen azonban, hogy a magyar tehenek között vannak jó tejelő állatok is. Mezőhegyesen keresztezési kísérletek végzése céljából istállózott magyar tehenek között akadt olyan is, amely naponta 15–18 liter tejet termelt. Az alföldi gulyákban a pásztorok tejellátása végett fejnek néhány tehenet, két tőgybimbóból a borjúszopta tejen fölül naponta 10–12 liter tejet is fejnek ki. Erdélyben báró Jósika Koloskarán, Lészay Magyargorbón tejelő jellegű magyar marhát tenyésztett ki, állataik évi tejhozama 1600–2000 liter tejet ért el és felülmúlta a hasonló viszonyok között tartott pinzgaui tehenek tejtermelését. A tej igen zsíros, átlagos zsírszázaléka 4.2.
A magyar marhát gulyában szokás tenyészteni. Az üszőket 3–4 éves, a bikákat 2 1/2–3 éves korban veszik tenyésztésbe. Az üzetés januártól júniusig szabadon történik, az ellés az októbertől áprilisig terjedő időre esik. A vemhesség átlagos időtartama 281.5 nap. Az állatokat ridegen és edzetten tartják. A termékenységi százalék átlagosan 78–80. A tehenek télen nyitott karámban, gyakran kinn a hó tetején ellenek és leheletükkel melengítik újszülött borjaikat. Kora tavasztól késő őszig, a hó lehullásáig a legelőn vannak. A borjak 6–8 hónapig szopnak. Az elválasztott borjak az első évben szénát és naponkint egy-két kg abrakot kapnak, a növendék-állatokkal télen szénát is etetnek. A legeltetési időszak alatt csak a bikák kapnak abrakot. Télen a tehenekkel tavaszi szalmát, töreket, polyvát és tengeri-szárat etetnek, a tehenek csak az ellés előtt és a szoptatás ideje alatt kapnak kevés szénát.
A magyar marha – ámbár tenyésztése a háború után némileg fellendült – állandóan tért veszít a tarka marhákkal szemben. Ennek okát abban kell keresni, hogy a magyar marhát a megváltozott belterjes mezőgazdasági viszonyaink közé már nem lehet jól beilleszteni. Nagy kár, hogy ennek a kiváló, eredeti ősi fajtának tej- és húshasznosítását nem fejlesztették annakidején és így nem formálták át a mai viszonyokhoz, mert mind a kiváló hús, mind pedig a jó tejhasznosítás csirái megvannak a magyar marhában, de azok a mostoha tartás és az elmulasztott tenyészkiválasztás miatt nem tudtak kifejlődni. Azt, hogy a magyar marhát korán fejlődő fajtává lehet változtatni és húshasznosítását fokozni lehet, igazolják az erdélyi tenyésztők, így gróf Teleki Arvéd, Sperker Ferenc és Mezőhegyes tenyészeteinek e téren elért sikerei.
Magyar erdélyi fajta tehén és bika.
A magyar marhát ezidőszerint leginkább az Alföldön és a csonka ország északkeleti részében tenyésztik még. De a tarka marhák ideözönlése és a keresztezések folytán ez az értékes fajta ezeken a részeken is folyton tért veszít.
A XIX. század második felében a svájci frontozus marha hazai tenyésztőink figyelmét magára vonta. Akkortájt a feketetarka freiburgi és a piros-tarkák közül a berni marha volt a leghíresebb, amelyet hozzánk is behoztak. Tenyésztésével nemcsak egyes uradalmak foglalkoztak, hanem keresztezés folytán bekerült a köztenyésztésbe, amelyben vére ezidőszerint is feltalálható. Tisztavérű tenyésztésével ezidőszerint csupán néhány uradalom foglalkozik.
A berni marha, amely Svájcban ezidőszerint már nem ismeretes, a mai svájci pirostarka marhától, a szimmentáli fajtától a következőkben különbözik: színe sötétpiros-tarka, a fej, a törzs és a farok alsó része és a lábvégek fehér színűek. A törzs egyebütt sötétpiros színű és fehér terület vagy egyáltalában nincsen, vagy csak kisebb foltok vannak a marnak, és esetleg a kereszttájéknak megfelelően. A testalkat a frontozus marha jellegét viseli magán, de a szimmentáli fajtától mégis abban különbözik, hogy a testnagyság és a súly valamivel kisebb. A berni marha későbben fejlődik, valamivel edzettebb és kisebb igényű, mint a szimmentáli. A hasznosítás tekintetében az igázhatóság jobb, de a tejtermelés és a hizodalmasság valamivel gyöngébb.
A berni marhatenyésztők újabban nagyobbára a szimmentáli marha tenyésztésére tértek át, egyfelől, mert ez a nemesebb, nagyobb termelőképességű fajta, másfelől pedig mert vérfrissítésre való anyagot nem tudtak beszerezni.
A magyarországi szimmentáli marha
A mult század nyolcvanas évei óta tenyésztőink Svájcból a régi berni marha helyett a szimmentáli fajtából hoznak be tenyészállatokat, amely fajta az 1880-ban alapított svájci tenyészegyesületek célirányos működése folytán Svájc vöröstarka marhaállományát egyöntetűvé alakította. Eleinte világos zsemlyeszínű állatok kerültek be hozzánk, majd az ellenállóbb, élénkpiros tarkákat részesítették tenyésztőink előnyben, legújabban pedig a közép-sötét színárnyalatú, bőr- és aranysárga szimmentáli marhákat becsülik legtöbbre.
Magyarországon a szimmentáli tehenek átlagos marmagassága 142 cm, a törzs hossza a marmagasságnak 120, az övméret 140–150 százalékát teszi ki. Az átlagos tehénsúly 650 kg.
A hazai szimmentáli marha színe a nagyon világos zsemlyetarka (chamois) és az élénkpiros szín között változik. Előnyben részesítik a fehérfejű állatokat, továbbá azokat, amelyek törzsének és farkának alsó része, továbbá a lábak lábtő alatti része fehérszínűek. A szutyak hússzín, festékanyagmentes, úgyszintén viaszsárga a szarvak és a csülkök szaruja. A szutyak májfoltos (sárgásbarna foltos) voltát, az ókulát, a pofafoltot, a színes homlokszőröket, a sárga-barna szarvvégeket és ilyen színűen sávozott csülökszarut szépséghibának minősítjük. A szürkésfeketén márványozott szutyak, a feketésbarna szaru és ilyen színű, vagy feketés szőr lényeges hibának tekintendő, mert idegen vér bekeverésére enged következtetni.
Kívánatos dolog, hogy a szimmentáli marha erőteljes csontozatú, erőteljes, szilárd, kissé inkább a finomba hajló szervezetű legyen. A külső testalkat középkorán fejlődő, hármas vegyeshasznú, nemes hegyimarha jellegét viseli magán. A fej arányos, finommetszésű, szikár és száraz, a fejél fedélszerű. A szarvak oldalt lapítottak, középfinomak és középhosszúak. A bikánál csutak, a teheneknél a kis csákó szarvalakulás a kedvelt forma. A homlok terjedelmes, széles és hosszú; bikánál csigásodó, hosszabb szőrökkel fedett. A fej a bikánál a szarvtő alatt, a teheneknél a szemboltok között a legszélesebb. A homlok sík, de alsó része kissé horpadt, úgyhogy a szemboltok a homlok síkja fölé emelkednek. A fej arcorri része középhosszú, a fej hosszának felerészét teszi ki és észrevehetően elfinomodva szélesedik ki ismét a szájnak megfelelőleg. Tenyésztőink a jellegzetes fajtájú fejre nagy súlyt vetnek. Hibás a durva, jellegtelen fejalakulás.
A középhosszú nyak a marmagasságnak 28 százalékát teszi ki. A nyak jól izmolt, finoman ráncolt bőrrel és síma szőrökkel fedett. A járomél erős, a lebernyeg közepesen fejlett, a bikánál fodros. Hibás alakulás a durva, vastag, vagy túlvékony, torkolt és hegedű-nyakalakulás. A mar alig emelkedik ki és elgömbölyödő; hibás az éles, vagy pedig a süppedt mar, amely utóbbi laza szervezetre utal. A hát a marral együtt a marmagasságnak 52 százalékát teszi ki. A hát és az ágyék széles, jól izmolt; a gerincvonal hátrafelé tornyosodó. Hibás a puha, előremélyedt, alacsony, hajlott, illetve ívelt hát- és roskadt ágyékalakulás. Díjazni csak olyan állatot szokás, amelynél a hátközép magassága legföljebb két centiméterrel alacsonyabb a mar magasságánál. Az ágyék hossza a marmagasság 26, szélessége pedig 28 százalékát teszi ki. A far hatalmas méretű, hossza a marmagasságnak 40, szélessége a csípőízületeknek megfelelőleg 33 százalékát alkotja. A far lehetőleg egyenes, vízszintes legyen; a mérsékelten tornyosodó far megengedhető, de a farbúb lehetőleg négy, a faroktő 10 centiméternél többel ne legyen magasabb a marmagasságnál. A farok középmagas, vagy mérsékelten magas tűzésű, lehetőleg finom répájú és hosszú legyen. A szügy széles, mély és jól izmolt. A mellkas dongás és mély; hibás alakulás az üres szívtájékú, fűzött vagy pedig lapos és sekély mellkas. A has hengeres, nagysága az állatok neme szerint változó; a tőgy jól fejlett félig hasitőgy, mirigyes tapintatú és jól fölfüggesztett. A tőgybimbók fejlettek, rendes alakúak és alapjuk egymástól távolálló. A tejtükör terjedelmes. A tőgy- és tejerek a működő tőgyön jól fejlettek, kanyargós lefutásúak; a tejcsészikék nagyok. A tőgy bőre finom, könnyen ráncolható, finom szőrökkel borított. Fejés után a tőgy észrevehetően összehúzódik és bőre hátul a combok között kifejezett ráncokat alkot. Bikánál a lógós pókhas és a laza herék kifogás alá esnek.
A lábak középhosszúak, a váll jól izmolt, mozgékony; az alkar hasonlóan jól izmolt. A lábtő szikár, száraz és fokozatosan elvékonyodva megy át az erős csontozatú lábszárba. A hátulsó végtagokon a konc és az alcomb jól izmolt, a hasíték alacsonyan kezdődik, a csánk terjedelmes. Az elülső végtagokon hibás a kifejezetten francia állás, a hátulsó végtagokon az erős karóláb, vagy ennek ellenkezője: a kardláb, továbbá a gacsos állás és a puha, hosszú csűdök.
A bőr középvastag, vagy mérsékelten vékony, puha tapintatú és könnyen ráncolható. A szőr középvastag, síma és fényes; a bikákon esetleg különösen pedig a homlokokon göndörödő.
A szimmentáli marha hármas, vegyeshasznú állat. Újabban nálunk a tejhasznosításra vetik a fősúlyt. Az átlagos évi tejhozam 200–2500 liter, a tejzsír százaléka 3.8–4.0 százalék. Intenzív etetéssel és a tenyészállatok okszerű kiválasztásával az átlagos tejhozamot 3–5000 literre lehet fokozni. Egyes teheneknél és családoknál 6000–8000 literes évi tejhozam is előfordul.
A szimmentáli marha hizodalmassága is kiváló. A hízó ökrök átlagos napi súlygyarapodása 5 havi hizlalás alatt 1.0–1.4 kilogramm, a hízott állatok vágósúlya az élősúlynak 62–66 százalékát alkotja. A hús zsírral átszőtt, lédús, porhanyó és kitűnő pecsenyehúst szolgáltat. Hízott fiatal ökrök súlya 800, kivételesen egészen 1200 kilogrammot is elér. Bár a szimmentáli ökrök nem olyan szívósak és serények, mint a magyar igásökrök, erőkifejtésre mégis fölhasználhatók, de tisztavérű tenyésztőink elsősorban tenyészállatok fölnevelésére és a tehenek tejhozamára vetik a fősúlyt.
A szimmentáli marha növekedési erélye hosszantartó. A borjak átlagos születési súlya 45–50 kg; háromhónapos borjak 150, hathónaposak 240, kétéves növendékmarhák 500 kg-ot nyomnak.
A szimmentáli üszőket 2–2 1/4 éves korban, 480–550 kg élősúllyal veszik tenyésztésbe. A hágatás kézből történik. Az ellés egész éven át, de főleg ősszel, télen és tavasszal történik. A vemhesség átlagos időtartama 285 nap. Egy bikára 40–60 tehenet számítanak. A borjakat 3–5 hónapig szoptatják, az elválasztási súly 140–250 kg. A borjakat többnyire természetes úton, szoptatással nevelik fel. Háromhetes koron túl zúzott zabot, olajpogácsát és szénát is etetnek. A választott borjakkal egyik-másik tenyésztő lefölözött tejet is itat. A borjakkal az elválasztás után 2–3 kilogram abrakot (zab-, árpa- és tengeridarát, korpát, olajpogácsát) és réti- vagy lucerna-, illetve lóhereszénát etetnek; az állatokat kifutóban tartják, vagy ha lehetséges, legeltetik őket. Az elsőévi teleltetés alatt szénát és 2–3 kilogramm fehérjedús abrakot etetnek. Vizenyős takarmányt a fiatal állatok semmit, vagy igen keveset, öt-tíz kilogrammot kapnak. A második évben a nyári takarmányozás a legeltetésre támaszkodik, abrakot kevesebbet, már csak 1/2–1 kg-ot etetnek. A második évben a teleltetés folyamán tavaszi szalmát és vizenyős takarmányt is etetnek.
A teheneket nyáron legeltetik és szükség szerint kaszált zöldtakarmányt és a tejhozam arányában 1–5 kg abrakot is etetnek. Az abrakok közül használatosak: a tengeri-, árpa-, bükköny- és zab-dara, korpa-, tökmag-, napraforgómag-, lenmag- és repcepogácsa, búzatakarmányliszt, malátacsíra, stb. A tehenek téli takarmányozása vizenyős takarmány (takarmányrépa, cukorrépaszelet, szeszmoslék, burgonyatörköly, vermelt zöldtakarmány, stb.), polyva és törek, tavaszi szalma, réti- és mesterséges széna etetésére támaszkodik. A tehenek az alaptakarmányban 1–1 1/2 kg abrakot kapnak. Az 5–6 literen fölüli tehenek a tejelés arányában csoportosan, vagy egyedenkint pótabrakban részesülnek.
A tenyészbikákkal télen-nyáron réti-, lucerna- vagy lóhereszénát és 3–4 kg zabot etetnek.
A szimmentáli marha tenyésztésével azok érnek el sikert, akik a borjakat intenzív takarmányozásban tudják részesíteni. Különösen a közép- és a nagybirtokon igen értékes magyar tisztavérű szimmentáli marhaállománnyal rendelkezünk, amelyek az eredeti svájci marhával minden tekintetben felveszik a versenyt. Hazai szimmentáli tenyészeteink kiváló voltát igazolják a nemzetközi állatkiállításokon. így például az 1902. évben Moszkvában elért kitünő sikerek.
A magyar pirostarka szimmentáli jellegű tájfajták
Az ország szarvasmarha-állományának zömét a magyar pirostarka marhák alkotják, amelyek a magyar marhának szimmentáli jellegű bikákkal történt nemesítő keresztezése folytán állottak elő.
A legrégibb és legnevezetesebb pirostarka tájfajta a bonyhádi marha. Eredetileg Tolna vármegyében, Bonyhád vidékén alakult ki, több mint kétszáz év előtt. A török megszállás után I. Lipót, majd III. Károly és Mária Terézia Dél-Németországból bajor, frank és sváb zselléreket telepítettek Tolna megyébe, akik szarvasmarháikat is magukkal hozták. A bonyhádi marha ősei leginkább a Mercy-féle telepítéssel, 1720–1740-ig terjedő időben kerültek be hozzánk a német Duna, a Rajna és a Fulda mellől, Württemberg, Baden, Hessen-Cassel, Elzász és a bajor Pfalz vidékéről. A barnavörös frankmarhával együtt Tirol és Allgau vidékéről némi borzderes anyag is beszármazott. A behozott marhaállomány nem volt jelentékeny, mert a letelepülő családok közül csak minden második családra esett egy-egy tehén. A feljegyzések szerint a letelepülők bikákat nem hoztak magukkal, ennek folytán a teheneket az akkoriban Tolna megyében otthonos magyarfajta bikákkal fedeztették. Ámbár a tehenek száma kevés volt, mégis ezeknek az apró vörös, vöröstarka és borzderes teheneknek tejelő jellege érvényesült az utódokon. És ez még a szimmentáli marhával való keresztezés a csontozat erősségét, a testnagyságot és az edzettséget fokozta és azt az ősanyagot szolgáltatta, melynek Magyarország szarvasmarha tenyésztésében később olyan fontos szerepe jutott.
A bonyhádi marha kialakulására a XIX. század elején hatással volt Bombelles gróf kajmádi uradalmának feketetarka freiburgi és lapálymarha tenyésztése, főleg azonban a tolnamegyei földbirtokosok által a mult század második felében Svájcból importált berni fajta.
Midőn Svájcban a szimmentáli marha alakult ki, a tolnamegyei uradalmak e fajta tenyésztésére tértek át. Természetes dolog, hogy az uradalmi tenyésztés a bonyhádi marha kialakulására nagy hatással volt. 1880-ban a Tolnamegyei Gazdasági Egyesület is tervszerűen beavatkozott a népies tenyésztésbe, elsőízben azzal, hogy két kiváló telivér szimmentáli bikával javította az állományt; 1890-ben pedig bemutatta Bécsben a tolnamegyei kisgazdáktól származó marhacsoportot, amelyről ez a tájfajta a „bonyhádi” elnevezést kapta. A bonyhádi marha nemesítésére azóta következetesen svájci pirostarka szimmentáli jellegű bikákat használnak. E nemesítő keresztezés folytán az állomány egyöntetű lett és a bonyhádi marha nemcsak Tolnában és a szomszédos Baranya, Somogy és Fejér megyében terjedt el, hanem messzebb vidékre, így az Alföldre is elszármazott.
A bonyhádi tehenek 450–650, átlagban 500–550 kg súlyúak; a marmagasság 127–146 cm között ingadozik és átlagban 134 cm-t tesz ki. A törzs hossza a marmagasság 119, az övméret 140 százalékát alkotja.
A színeződés és a fajtajelleg a vöröstarka svájci marhára emlékeztető, de esetenként szürkésfekete, vagy feketésbarna pigment előfordul a szutyakban, a szaruképletekben, a bőrben és a szőrözetben. Ámbár a bírálatnál a feketés festékanyag-mentességet és a szimmentáli marha jellegét kívánják meg, mégis az egyébként értékes tulajdonságokkal bíró állatokat a fekete pigment ellenére nem sorolják ki a tenyésztésből, mert az elmondottak szerint a bonyhádi marha fekete festékanyagot tartalmazó fajtáknak és a svájci pirostarka marhának keresztezéséből állott elő. A bonyhádi marha színes foltjai gyakran élénkpiros vagy sötétpiros árnyalatúak, de világos, zsemlyetarka állatok is előfordulnak. A piros foltok terjedelme néha a berni marháéra emlékeztet, máskor viszont az állatok nem jól takartak és a színes foltok terjedelme kicsiny, a fehér szín pedig túlnyomó. A piros foltok gyakran nem élesen határoltak, hanem árnyékoltak és csipkézett szélűek.
A külső testalkat nem egészen egységes és e tekintetben sem teljesen kiegyenlített a bonyhádi tájfajta. A gondosan tenyésztett és nagy fokban nemesített állatok sokszor a telivér szimmentáli marhától alig különböznek. Az átlagos jelleget szem előtt tartva, a bonyhádi marhán a nemes forntózus marha jellege jut túlnyomóan kifejezésre. A bírálatban gyakorolt szakértő szeme a bonyhádi marhát a telivér szimmentálitól meg tudja különböztetni a keskenyebb homlok, a megnyúltabb fej, a hosszabb szarvak alapján, amely jelek a primigenius vér bekeverésére utalnak. A testalkaton általában kifejezésre jut, hogy a bonyhádi marha kisebb testtömegű és finomabb csontú, továbbá későbben fejlődő, mint a telivér szimmentáli marha.
A nyak a közepesnél valamivel hosszabb és vékonyabb, a járomél néha torkolt, a nyak bőrlebenye jól fejlett. A mar mérsékelten éles, a süppedt mar laza lapockakötéssel különösen istállózott állatoknál és öregebb teheneknél fordul elő. A gerinc felső vonala hasonlóan alakult, mint a szimmentáli marhánál, de a gerinc egyes részei keskenyebbek és nem olyan húsosak. A far hátrafelé elkeskenyedő, az ülőgumók közötti távolság és a far mélységi mérete kisebb. A mellkas közepes mélységű, a marmagasságnak 50 százalékát teszi ki, de a bordák laposabbak, mint a telivér szimmentáliaknál. A tőgy rendszerint jól fejlett és jó tejelékenységre enged következtetni. A végtagok felső része nem olyan telt, alsó része pedig szikár és nem oly erős csontozatú, mint a telivér szimmentáliaknál.
A bonyhádi marha igénytelenebb állat, mint a szimmentáli, és mivel fiatalabb korban gyöngébb fölnevelésben részesítik, későbben fejlődik. Az üszők tenyészérettségüket 2–2 1/2, a bikák 1 1/2–2 éves korban érik el.
A bonyhádi marha hasznosítása hármas vegyes. A legtöbb tenyésztő a tejelékenységre veti a fősúlyt. A tehenek évi átlagos tejhozama 2500–3000 liter, a tej zsírtartalma 3.8–4.0 százalék. A tejhozamot okszerű tenyészkiválasztással és a tehenek intenzív takarmányozásával nagymértékben lehet fokozni. Kisgazdák kezén több olyan tehén van, amely friss fejős korában 15–25 liter tejet termel naponta. Egyes uradalmakban a jól takarmányozott bonyhádi tehenek évi tejtermelése átlagban ötezer litert is elér.
Kétségtelen dolog, hogy egyes bonyhádi tehenek tejhozama még a lápmarhákéval is fölveszi a versenyt. A tejzsírtermelés tekintetében pedig a martonvásári uradalom Auguszta 26 nevű tehene tartja a világrekordot, amennyiben 415 napig tartó laktációja alatt 12.932 kilogram tejet és 777.5 kilogram tejzsírt termelt.
A bonyhádi marha hasznosításai körül a húshasznosítás is kiváló. A fiatal, 4–5 éves ökrök 500–650 kilogram súlyúak és 5 havi hízlalás ideje alatt 150–200, vagyis naponta átlag 1–1.4 kilogram súlygyarapodásra tesznek szert. A hízott ökrök kitünő, zsírral átszőtt, lédús, porhanyó pecsenyehúst szolgáltatnak. A vágósúly a hízás foka szerint, az élősúlynak 60–66 százalékát alkotja.
A bonyhádi marha, mint erőkifejtő állat is jól használható. A Dunántúl nagyobbára pirostarka igásökröket alkalmaznak, amelyek ámbár edzettség, szívósság és munkabírás tekintetében nem is olyan elsőrendűek és nem is használhatók olyan hosszú ideig, mint a magyar ökrök, mégis igen becses és jól használható igásállatok. A bonyhádi igásökrök súlya 600–650 kg között változik. Használatuk azt az előnyt biztosítja a magyar ökörrel szemben, hogy a kiselejtezés után jobban lehet őket hízlalni és értékesíteni. Igázásra különösen a kevéssé nemesített, a szilaj magyar marha jellegéhez közelebb álló állatok alkalmasak.
A bonyhádi marha tenyésztésénél rendszerint kézből fedeztetnek. A községi gulyákban azonban több helyen a szabadon való üzetés is használatos a nyári legeltetés ideje alatt. Egy bikára 50–60 tehenet szokás számítani. Az elletés egész éven át, de különösen ősszel, télen és tavasszal történik. A vemhesség időtartama átlag 285 nap. A borjúk születési súlya 40–50 kg, a borjúkat rendszerint természetes úton nevelik fel. Az üszőket 2–3, a felnevelésre szánt bikaborjúkat pedig 4 hónapig szoptatják. Bonyhád vidékén a kisgazdák gyakran csak 3 hétig szoptatnak és azután lisztes ivóssal, zabdarával és szénával nevelik fel a borjúkat. Az elválasztott borjúkat általában szűkösebben takarmányozzák, mint a telivér szimmentáliakat. Az első évben másfél-két és fél kg abrakot (tengeri-, árpa-, zabdara, korpa, olajpogácsa) etetnek. Egyéves koron túl kizárólag legelőt vagy zöldtakarmányt adnak az állatoknak és a téli tartás közben kevés abrakot és szénát, de sok polyvát és szalmát, továbbá vizenyős takarmányt is etetnek.
A tehenek télen takarmányrépát, polyvát, szalmát, kevés szénát és abrakot kapnak, az uradalmi tehenészetekben vizenyős gyári hulladékokat, cukorrépaszeletet, szeszmoslékot, stb. is etetnek. Az abrakot csoportosan, vagy egyedenkint adagolják, a tejtermelés arányában. A tehenek nyári takarmányozása legeltetésre és a szimmentáli marha tárgyalásakor már felsorolt zöldtakarmányok etetésére támaszkodik. Intenzívebb gazdaságokban abrakot is etetnek.
A bonyhádi marha a magyar pirostarka tájfajták között a legjobban elterjedt, nemcsak Tolnában és a szomszédos Baranya, Somogy és Fejér vármegyékben, hanem az ország többi részében, így az Alföldön is. A fajtajelleg, a testformák és a testtömeg javítása végett magas félvér és telivér szimmentáli bikákkal nemesítő keresztezést alkalmaznak.
A bonyhádi marhán kívül még több hazai pirostarka tájfajta különböztethető meg, amelyek a bonyhádi marhára emlékeztető külső testalkattal és a szimmentáli marha jellegével bírnak. Ezek közül külön fölemlítést érdemelnek a következők: a moson-soproni, a vasvármegyei, az ipolymenti és az alföldi pirostarka tájfajta.
Salzburgból, Tirolból, Karinthiából a mult század nyolcvanas éveiben a pinzgaui, illetőleg a mölltáli marha is bekerült hozzánk, de ez a fajta nem tudott olyan elterjedésre és jelentőségre szert tenni, mint a svájci pirostarka marhák. Tenyésztésükkel egyes uradalmak, így a fogarasi magyar királyi ménesbirtok, a gödöllői koronauradalom, a kassai gazdasági akadémia, a botfalusi cukorgyár, stb. foglalkoztak. A pinzgaui fajta a közös tenyésztésbe is bekerült az ország délkeleti és északi részében.
A csonka ország területén a pinzgaui marha sokat veszített jelentőségéből. Tisztavérű tenyészetek egyáltalában nincsenek, de a népies tenyésztésből származó tájfajtákon esetenkint a gerincen végigvonuló fehér csíkból, a lábak alsó részének színes, esetleges pólyás voltából a pinzgaui vér bekeveredésére lehet következtetni.
A borzderes marhákat a mult század hatvanas éveitől kezdve jó tejelékenységük miatt elég nagy számban hozták be hozzánk. Így Svájcból bekerült a schwitzi, majd pedig a mai svájci barna marha, a bajor allgaui fajta, a vorarlbergi montafoni, a tiroli oberrinntáli, etschtáli, ulteni, a stájer mürztáli és murbodeni marha. E fajták közül a montafoninak, az allgauinak, az oberinntálinak és a svájci barna marhának van nálunk legnagyobb jelentősége. A háború előtt a borzderes bikákat az ország északkeleti részében a közös tenyésztésben is használták, a mokánymarha nemesítő keresztezésére (Mármaros, Ung és Bereg megyékben).
A csonka ország területén a borzderes fajtájú marhák a szarvasmarha-állománynak mindössze másfél százalékát alkotják és nagyobbrészt a közép- és a nagybirtokon találhatók fel. A borzderes tehenek a vöröstarkákkal összehasonlítva, ugyanannyi és ugyanolyan takarmányon tartva, több tejet termelnek, a tej azonban 0.2–0.4 százalékkal kevesebb zsírt tartalmaz; az átlagos zsírtartalom 3.5–3.6 százalék. Hátránya a borzderes marhák tenyésztésének, hogy az uradalmak a számfeletti tenyészüszőket és tenyészbikákat a gyenge kereslet miatt nem tudják értékesíteni, továbbá az, hogy a borzderes ökrök nem olyan értékes hízóállatok, mint a pirostarkák.
A lapálymarhák behozatalát hazánkba kiváló tejelőképességük tette megokolttá. Már a mult század elején és a nyolcvanas években – leginkább a főváros közelében lévő uradalmi gazdaságok – hoztak be feketetarka hollandi frizmarhákat. Bekerült továbbá viszonylag kisebb számban Németországból a fekete- és pirostarka keletfrizlandi marha, 25 év előtt a wilstermarsch fajta, továbbá 1913-ban és 1922-ben a hollandi pirostarka ijselli marha.
A lapálymarhák létszáma az országban még a borzdereseknél is kisebb; tenyésztésükkel egyik-másik közép- és nagybirtokos foglalkozik, de keresztezési termékük útján a népies tenyésztésbe is bejutottak. A pirostarka lapály marháknak szimmentáli tájfajtákkal való keresztezésével több helyen kísérleteztek abból a célból, hogy a tejhozamot fokozzák.
A lapálymarhák nálunk a gümőkórral szemben tanusított gyenge ellenálló képességük, valamint kevés zsírt tartalmazó tejük miatt, de továbbá még azért sem tudnak nagyobb mértékben elterjedni, mert a tinók igázásra kevéssé alkalmasak és nem híznak olyan jól, mint a szimmentáli jellegűek, végül, mert a tenyészbikák és a számfeletti tenyészüszők iránt nincsen kellő kereslet.
A leggyakoribb a keresztezés az Alföldön a magyar marha és a szimmentáli jellegű pirostarka tájfajták között. A keresztezésből rendszerint fehérfejű, de egyebütt sárgásszürke vagy barnásfekete színű basztardok keletkeznek, amelyeknél a színes foltok terjedelme és alakja igen különböző lehet. Ezek a basztardok kitünő igásökrök lesznek, hústartóbbak a magyar fehér ökröknél, és egyes egyedek tejelése is kielégítő.
A borzderes marhák vérét is bevitték kisebb mennyiségben a hazai pirostarka tájfajtákba, így a bonyhádi és mosoni tájfajtákba. Ez a körülmény a tejelésre igen előnyős hatással van.
A lapálymarháknak hazai pirostarka tájfajtákkal való keresztezése szintén előfordul. Leginkább a vöröstarka kelet-frizlandi, alsórajnai és wilstermarsch fajtákkal végeztek ilyen keresztezéseket.
A gyapjas jak (Bos grunnines L.)
A Poephagus Gray alnemnek egyedüli képviselője. Teste általánosságban erős és erőteljesen szervezett, feje mérsékelten nagy, nagyon széles, a hosszú, magas, de lapos homlokból a nehézkes puskaagyszerű pofai rész egyenletesen keskenyedik, az orr előreálló, a keskeny orrnyílások ferdén előre irányultak, melyek oldalt az általuk határolt széles fényszájtól alul a felső ajkon elkeskenyednek. A szemek kicsinyek, bamba kifejezésűek, a keskeny szembogár harántirányú. Fülei kicsinyek és lekerekítettek, egész felületükön erősen szőrözöttek. Szarvai hátul a homlokél mindkét oldalán helyeződnek, felülről lefelé lapítottak, elül kerekdedek, hátul tompaszögben meghúzódottak, a tövükön kifejezetten, de mérsékelten dudorosak, eleinte oldalvást és hátrafelé, majd előrefelé és felfelé, a hegyükkel kifelé és hátrafelé irányultak. Nyaka rövid, bikaszerű. A nyak hátsó része, valamint a mar eleje púpszerűen kiemelkedő, a hát eléggé lejtős vonalban a farok tövéig mérsékelten lejt. Törzse a lapockatájon keskeny, középső részén erősen előredomborodó és lelógó. Farka hosszú és földigérő lompos bojttal díszített. Végtagjai rövidek, erőteljesek, a paták nagyok, egymástól távolállóak és kifejezetten fejlett fattyúkörmökkel ellátottak. A kültakaró általánosságban finom és hosszú szőrzetből alkotott. A homlokon a szőrzet a koponya hátsó részéig göndörödő, hullámos, igen gyakran egészen az orcára lelógó, mely a martájékon és mindvégig mindkét oldalon lomposan, függönyszerűen lelógó, mérsékelten hullámos sörényben folytatódik. Mind az utóbbi, mind a lófarokhoz hasonló farokbojt a földet sepri. Ezzel szemben a has, a combok belső felülete, továbbá a könyöktől és a térdizülettől lefelé a lábszárak síma, rövid és sűrű szőrzettől fedettek. Az ókorban a szelídített jakot már ismerték. Linné is ezt ismerte, amidőn az ő Bos grunniens-ét leírta. A vad jak csak az újabb korban vált ismertté. Az állat részletes ismertetését különösen Prschewalskynak köszönhetjük. Véleménye szerint a röfögő hangot csak a szelídített jak hallatja, melynek alapján a faj a „Grunzochs” német nevet nyerte. A híres utazó ez okból a vad jakot „némának” (Bos grunniens mutus) nevezi. Míg a szelidített jak szőre különböző színű, addig a vadon élő majdnem egyszínű. Az öreg jakok szőre a háton és az oldalakon barnás árnyalatú, egyebütt szép, mély fekete, a száj körül szürkés és a hátvonalon ezüst sáv vonul végig. A borjú szőre szürkés színű, a fiatal bikáé tiszta fekete. Fejlett bikák testhossza 4.25 m, a farok hossza, a szőröket nem számítva 75 cm, magassága a púp legkiemelkedőbb pontjáig 1.9 m, a szarvak 80–90 cm hosszúak, testsúlyuk 650–720 kg, ezzel szemben a kifejlődött tehén testhossza alig 2.8 m, magassága 1.6 m és testsúlya 325–360 kg.
A jak Tibet magasfekvésű vidékein és az ezekkel összefüggő hegyláncokon él, a 4–6000 m magasságban levő fensíkok a tartózkodási helyeik. Elterjedési területe Ladak keleti részétől Chang-Chenmo vidékétől, ahol ezidőszerint úgylátszik kipusztították, kelet felé Kansuig és északon Kuenlünig terjed vagy terjedt. A gazdaságtalan mezőség hazájának kopasz talaja csak imitt-amott termel csenevész fűnövényt, melyet a tomboló viharok télen hóval borítanak és hasonlóképpen nyáron növekedésüket hátráltatják. Ily pusztaságok közepén a jak az életfentartását szolgáló kívánalmait kielégíti és az emberrel szemben védelmet talál, ez okból a létért való küzdelme könnyebb, mint ahogy azt feltételeznők.
Prschewalsky Észak-Tibeten való kutató utazása közben egyenként élő öreg bikákat, és a bőségesebb legelőkön mindenütt kisebb-nagyobb számú csordákat talált. Az ilyen csordák többé vagy kevésbbé nagy területeket járnak be. A mongolok szerint nyáron a füvekben gazdag legelőkön jelennek meg, ahol télen nem találhatók; a vízdús területeket előnyben részesítik, melyeknek szomszédságában a fű jobban nő, mint a kopár fensíkokon. Ezzel szemben az idősebb bikák lustaságból, vagy más okokból évről-évre egy és ugyanazon a területen tartózkodnak, ahol remete életüket eltöltik, hozzájuk legfeljebb még 3–5 jak társul. Fiatalabb, habár majdnem kifejlődött bikák, az idősebbek csordájához csatlakoznak. Gyakran saját maguk alkotnak 10–12 tagból álló csoportot, amelyhez azután egy idősebb bika társul. A tehenek, bika- és üszőborjak egy csordában egyesülnek, amely több százból sőt a mongolok szerint több ezer állatból állhat. Érthető, hogy ily nagy tömeg a szegény legelőkön kellő táplálékot nem találhat, miért is legelés közben nagy területeken szóródnak szét, nyugalomra téréskor, vagy ha erős viharok őket tanyázásra kényszerítik, újból zárt csordákba tömörülnek. Amint a veszély közeledését észreveszik, a csorda azonnal összeáll és a borjakat középre veszi. Néhány kifejlődött bika és tehén, hogy a zavaró behatások jelentőségéről megbizonyosodjék, a csorda szélén csatangol. Ha vadász közeledik, vagy puskáját elsüti, az egész tömörült csorda azonnal ügetésben, igen gyakran vágtában menekül, az utóbbi esetben fejüket a talajhoz szegik és farkuka felemelik. Így ugranak meg a sík talajon a nélkül, hogy körültekintenének, csak porfelhő takarja nyomukat és vágtató patáik alatt messze elhangzóan dübörög a föld. Ez a vad menekülés nem tart sokáig, a megijesztett állatok ritkán futnak be 1 kilométernél nagyobb távolságot, futásuk rendszerint rövidebb. A csorda hamarosan lassítja futását és az előbbi rend újból helyreáll. A borjakat újból középre veszik és azok körül az idősebb állatok élő védőgyűrűt alkotnak. Csak ha a vadász másodszor is megközelíti őket, vagy fegyvereit ismét elsüti, menekülnek az előbbinél kitartóbban és nagyobb távolságra. Idősebb bikák megközelítésük után kezdetben ügetésben, majd azután kiadós lépésekben menekülnek. Sven Hedin megfigyelései szerint nyugtalanítás esetében, hatalmas bojtos farkukat zászlószerűen feltartják.
A nap sugarainak elkerülése végett a csorda tanyahelyül lehetőleg valamelyik hegy északi lejtőjét keresi fel. A jak a melegtől jobban írtózik, mint a hidegtől. Ha árnyas helyen nyugszik, ott is lehetőleg a hóra fekszik és ennek hiányában a földben kapar magának gödröt. Mégis itt vagy amott, leginkább télen a legelőhelyén pihen. A víz szükséges életfeltétele. Prschewalsky tudósítása szerint a megszámlálhatatlan csapák és a nagymennyiségű ürülék, amelyek a befagyott forrásokat körülveszik, bizonyítják legjobban, hogy azokat rendszerint felkeresik. Csak olyan helyeken, ahol a víz nagy területen szűkös, elégszik meg a hóval is.
Erejét ezúttal figyelmen kívül hagyva, tehetség dolgában a jak a magas hegység más állatai mögött áll. A hegymászásban a vadjuhokkal és a kőszáli kecskékkel mindenesetre versenyzik. Az utóbbiakhoz hasonlóan a legmagasabb és legkopárabb sziklákon, hegyormokon és meredek szakadékokon teljes biztonsággal jár-kél. Sík talajon való futása közben mindegyik ló utóléri. Érzékszervei közül szaglóérzéke a többit lényegesen felülmulja. A jak az ember szagát 500 lépésről megérzi, míg magát az embert tiszta légkörbe is legfeljebb 1000 lépésnyi távolságban különbözteti meg a többi tárgytól; ha felhős az idő, úgy csak felényi távolságból veszi észre. Oly gyenge a hallása, hogy a lépések zaja vagy más zörej csak akkor nyugtalanítja, ha a fülének közvetlen közelségében keletkezik. Észbeli képességének alacsony fokát viszonylagosan kicsi agyveleje bizonyítja, amelyet veszély és szükség esetében észlelt viselkedése még szembetűnőbben igazol. „A jaknak említésre méltó tulajdonsága – mondja Prschewalsky – a restség. Reggel és este jár legelőre, a nap hátralevő részét álló vagy fekvő helyzetben, nyugalomban tölti el. Csupán kérődzése jelzi, hogy él, mert egyébként kőből faragott szoborhoz hasonló.”
Ez a lénye a párosodás idejében mégis megváltozik. A mongolok állítása szerint ez szeptember havában kezdődik és egy egész hónapig tart. A bikák ez idő alatt éjjel-nappal nyugtalanok és izgatottak. A remetebikák a csordákhoz társulnak, a teheneket keresik, miközben mormogva mintegy észnélkül futkosnak. Ha egymással találkoznak, harcrakészen szembeállnak, hogy a legkomolyabb párviadal révén a győzelem jutalmát elnyerhessék. Az erős állatok irtózatos rohammal rontanak egymásra, miközben bár szarvuk tőben törik le, vastag koponyájuk mégsem szakad be. Az egymástól kapott nagyobb sebek is gyorsan gyógyulnak. A bikák az üzekedés után kielégítetten, vagy kifáradtan újból a remeteségbe vonulnak vissza. Ettől az időtől kezdve némák és újból azt az életet folytatják, mint amilyent előbb. A tehén 9 hónap mulva világra hozza borjacskáját, melyet egy éven túl nevel. A mongolok adatai szerint a jak tehén csak minden második évben vemhes. A jak 6–8 éves korában kifejlődött és 25 éves korában aggkori gyengeségben múlik ki, ha időközben betegség vagy a vadász golyója életét ki nem oltja. Más ellenségei, amelyek részére veszedelmesek lennének, otthonának magasságait meg nem mászhatják.
A jak vadászata bátor és jól felfegyverzett vadász részére éppen oly csalogató, mint veszedelmes. A hatalmas állat, ha sebesülése nem halálos, ha nem is minden esetben, de rendszerint minden gondolkodás nélkül nekiront a vadásznak. Legyen bár bátor, ügyes, hidegvérű és legjobb fegyverzetű, a vadász nem számíthat biztonsággal arra, hogy dühösen előretörő, hatalmasabb ellenfelét, távolról leadott lövéssel leteríthesse. A legjobb fegyver golyója is csak akkor hatol be rombolóan a koponyájába, ha merőlegesen találja azt a kis helyet, mely a jak kis terjedelmű agyvelejét borítja. A mellkaslövés csak abban az esetben halálos, ha a szívet vagy a főereket átfúrja. Ez okból a mongolok a jakot szörnyetegnek tartják. Útjából szívesen kitérnek. Ha mégis vadászatra szánják magukat, mindig biztos leshelyről, 8–12 tagú társaságban tüzelnek a hegy óriására abban reményben, hogy őket észre nem veszi és megsebesülése esetén elmenekül; 2–3 nap mulva, amidőn a jak sérülései folytán elpusztult, a vérnyomon megkeresik. Az európai hátultöltő fegyverébe és a jak határozatlanságába helyezi bizodalmát. Vadsága ellenére a bátran közeledő emberrel szemben nem tudja elfojtani félelmét és nekiiramodás közben tétovázva megáll, a kapott sebet semmibe sem veszi, némi habozás után pedig elmenekül. Ellentállóképessége és szívóssága majdnem hihetetlenül nagy. Prschewalsky és két társa az éj beálltáig tüzelt egy jakra, amelyet azonban csak a következő reggelen találtak holtan, jóllehet fejében 3, mellkasában pedig 15 golyó volt. Mellkaslövés után csak nagyon kevés esik össze tűzben. A jak húsát Kinloch kitünőnek mondja, bár mindig nagyon soványnak találta. Nyelve és csontvelője inyencfalat. A jak kopár hazájában húsánál sokkal többre becsülik trágyáját, mert Tibet kopár magaslatain az egyedüli fűtőanyagot ez adja.
Minden vidéken, melynek magas hegységein a jak tanyázik, mint szelidített, hasznos háziállat nevezetes. Szelidített alakja vad otthonának területén túl, mint háziállat, kelet felé Bucharáig, dél felé a Yangtse északi mellékfolyóinak környékéig és Mongolországig előfordul. Északkelet felé a Szajan hegyekig terjed, hol a tevével és tarándszarvassal találkozik. A szelíd jak vad rokonától alakjára és szőrzetére való tekintettel kevéssé, de színben feltűnően különbözik. Tiszta fekete vagy fehér jak nagyon ritka. Rendszerint olyan színűek, amelyek a vadakhoz a legnagyobb mértékben hasonlók, de fehér foltosak, azonkívül szőke, barna, vörös és tarkaszínűek lehetnek. Szarvtalanok hasonlóképpen előfordulnak. A szelíd csordák is csak a magas fekvésű és hideg hegyvidékeken gyarapodnak, nagy melegben elpusztulnak, a hideget közönyösen tűrik. A szelíd jak 2000 méteres és még nagyobb magasságokban érzi magát a legjobban és úgy nyáron, mint télen minden gondozás nélkül szabadban él. Mikor az angol Moorcroft a Witi-hágóra kapaszkodott, a tikkasztó melegtől teherhordó jakjai sokat szenvedtek. Amikor a mélységben egy hegyi víz zúgását meghallották, feltartóztathatatlanul oly hevességgel rohantak a patakhoz, hogy közülük kettő a meredek hegyoldalról a mélységbe zuhant és összezúzódott.
A tibeti a jakot teherhordó- és hátasállatnak használja.
Sven Hedin szerint a kirgizek különleges célra használják föl. A pusztaságok roppant nagy mennyiségű hómezőin ugyanis a jakok fejükkel és csülkeikkel a hóekékhez hasonlóan, valóságos alagutakat vágnak és így a forgalmat az egyes gyülekező helyek között lehetővé teszik. Ismerőseivel szemben a jak meglehetősen barátságos, az érintést, tisztogatást tűri és az orrsövényén keresztül húzott karikához kötött kötéllel kormányozható. Idegennel szemben rendszerint másképpen viselkedik, nyugtalankodik, a fejét a talajhoz közelíti és elégedetlenkedik, mintha az ellenfelét küzdelemre hívná ki. Némelykor hirtelen őrjöngő dühösség fogja el: egész testét rázza, farkát magasra emeli és vele a levegőben csapkod, kényurára fenyegetően ádáz tekintettel néz. Vad természetének egy részét állandóan magába rejti. A házi szarvasmarhákkal szemben barátságosabb és ezért könnyűszerrel kereszteződnek. Ezek a szarvasmarha-jak korcsok, éppúgy, mint a zebukereszteződések, terméketlenek. A jakzebu korcs neve: „chagnik; ez mint munkaállat, igen nagyrabecsült, mert kevésbbé vad, mint a tisztavérű jak. Különleges a vad jak gyűlölete a szelidítettel szemben. Ahol ilyeneket észrevesznek, azonnal megtámadják és arra törekszenek, hogy szarvukat oldalukba bökhessék, sőt ilyenkor a rajta ülő lovastól sem ijednek meg. Mint azt Tafel Hilzheimernek elmondta, a karaván a jakjait a vad jakok ismételten megtámadták. A jak tehenek borjaikhoz bensőségesen ragaszkodnak. Amikor a legelőre mennek, elhagyják őket és estefelé, néhány órával napnyugta előtt, mint a közönséges házitehenek, borjaikhoz visszatérnek, azokat gyöngéden nyalogatják és csendes, barátságos mormogással üdvözlik. A jak a legnehezebb sziklás ösvényeken és hómezőkön keresztül minden megerőltetés nélkül 100–150 kg terhet elbír. Segítségével az ember igen magas hegyeken vezető utakon át is tud terhet szállítani, mert a nagy magasságba a ritkultabb levegő ellenére, mely más élőlényt elbágyaszt és félénkké tesz, a legnagyobb biztonságban mozog. Sven Hedin látta, hogy a jakok méteres nagyságú meredek jégfalakra is ügyesen ugrottak fel, amelyeken, hogy biztosíthassák előhaladásukat, embereinek lépcsőket kellett vágni.
A szelíd jak teje és húsa egyformán ízletes. Bőrét cserzik, szőréből köteleket fonnak. A legértékesebb a farka, a sokat emlegetett lófarok, amelyekből a régi hírneves hadijelvények készültek. Kínában a fehér jak szőre keresett, melyet ott vörös színűre festenek és bizonyos kínai hivatalnokok szalmakalapjainak díszítésére használnak.
Állatkertekben a szelíd jak jól megél és szaporodik. Budapesti állatkertünk nagy sziklahegyén is éltek szelíd jakok. Igénytelen és a rabságot jól tűrő állatoknak bizonyultak. Az 1911. évben az új állatkert megnyitása előtti hat darab jakunk közül egy példány rövidesen eladásra került. A nagy sziklahegyen tartózkodó jakjaink az 1912., 1913., 1914. és 1917. évben Raitsits szerint összesen négy borjút hoztak a világra. Jakállományunkból négy példány oltó-gyomor és vékonybélhurutban, oltó-gyomorgyulladásban, elhalásos vékonybélgyulladásban és tüdővizenyőben hullott el, egy példány gazdát cserélt, néhány pedig a nagy szikláról a medvék barlangjába zuhant és a többit kivénülés folytán feletetés végett kellett levágni.
A jaknak nagyobb számban való telepítése alig fizeti ki magát. A részére alkalmas vidékek a hegyi szarvasmarhával jobban kihasználhatók. Stembergernek brunecki- (Tirol) jak tenyészete csupán érdekes különlegességnek tekinthető.
| Az afrikai vadbivalyok | TARTALOM | Bölények (Bison H. Sm.) |