Bölények (Bison H. Sm.)

1927. évi számlálás szerint, összesen: 27 bika, 29 tehén = 56.

Hazai európai bölénytenyészetünket közelebbről érdeklődő kaukázusi vérvonal egyetlen egy bölénybika után származott, mely valaha Oroszország határát átlépte! A bölényvédelmi társaság a különböző vérvonalú bölényeket külön-külön tervezi továbbtenyészteni és az egyes vérvonalak keveredését tervellenesnek tartja. – Különösen főleg porosz kézben levő bieloviesai, plessi vérvonalú tulajdonképpeni európai bölényeket egymástól különálló tenyészetben óhajtja az utókor részére fenntartani. Hogy ez ily tenyészirányzat mellett ily kevés számban levő (9 bieloviesi és 8 plessi) célirányos-e az szerintem más kérdés! – de semmiesetre sem nemzetközien általános érdekű!

Az európai bölényvédelmi nemzetközi társaság megalakulásával egyidejüleg a Budapest Székesfővárosi Állat- és Növénykertben levő európai bölények kitelepítése is, mint az alábbiakban olvasható, megtörtént. Történelmi hűség kedvéért állatkertünkben élt európai bölényekről a következőket állapíthatom meg. Antonius megemlíti, hogy a schönbrunni állatkert leltári adatai között szerepel, a többek között, onnan a budapesti állatkertbe került litván európai bölény. Erre vonatkozólag azonban a régi Állat- és Növényhonosító Részvénytársaság hagyatékában megfelelő megerősítő feljegyzést nem találtam. A székesfővárosi állat- és növénykert megnyitása előtt Lendl igazgató Hagenbecktől 1912. január havában egy tisztavérű litván európai bölénybikát vásárolt „Gábor” bölénytörzskönyv szerint: (Bismarck) néven, amely ugyancsak 1912. október havában gümőkór következtében elhullott. Bőre kitömve a Nemzeti Múzeum állattárában látható. Gábor bikával együtt „Pana” (Bildung) litván bölénytehén is érkezett állatkertünkbe, mely után származó „Névtelen I.” bikaborjút (szül. 1913. VI.) „Bill” néven 1915. október havában Hagenbeck megvette és Stockholmba adta el. „Panna” mellé az állatkert igazgatósága 1913. április havában a teljesen kifejlődött plessi vérvonalú európai bölénybikát Ruhe állatkereskedő útján vásárolta, mely „Matyi” néven a nemzetközi európai bölénytörzskönyv elnevezése szerint (Plinius) törzsbikája lett a hazai európai bölénytenyészetünknek. Matyi és Panni után 1914. július havában „Boci” (Bucephala) jött a világra, mely 1922. évi december 25-ig meddő volt, mikor „Matyi” után holt magzatot hozott a világra. „Boci”, mint azt az alábbiakban olvashatjuk a Visegrádra való kitelepítés reggelén a befogáskor szívbénulás következtében elhullott. 1916. január havában elhullott „Panna” után csak az előbb említett két bölény származott s így a mostani bölénytenyészetünkben utódjai egyáltalában nem szerepelnek.

Állatkertünk Lendl igazgatása idejében 1912. augusztus havában Ruhe alfeldi állatkereskedő útján mint tisztavérű európai bölényt az Ascania Novaból származó „Manci” (Astarte) bölénytehenet beszerezte, mely tulajdonképen törzsanyja a visegrádi bölényállományunk legnagyobb részének. „Manci” és „Matyi” után 1914. július 25-én származott „Névtelen II.” (Burma) bölényüszőt Hagenbeck 1915. október havában megvette és stockholmi állatkertbe szállította, ahol az előzetesen elszállított Bill után a svéd bölénytenyésztés alapját megvetette. Ezek után „Matyi” és „Manci” a következő sorrendben szaporodtak: Névtelen III. (Burian) született 1916. VII., elhullott gümőkór folytán az állatkertben 1922. május 15-én. „Vilma” (Bukovina) üsző született 1920. VI., „Szegfű” (Bundestreu) üsző született 1922. május havában. Ezek szerint a visegrádi m. kir. bölényparkba való kitelepítés előtt közvetlenül állatkertünkben a következő európai bölényeink éltek. „Matyi” plessi származású bölénytörzsbika, „Manci” Ascania Novaból származó tehén, „Boci” európai bölénytehén, „Vilma” és „Szegfű” bölényüszők. Két tehénből, két üszőből és egy bikából álló igen értékes európai bölényállománynak a gümőkór ellenes védelme és fentartásuknak biztosítása nemzeti érdekünk volt!

Az 1922. március havában az európai bölények megmentése érdekében megindított akcióm, a fővárosi tanács hozzájárulásával 1923. július 11-én befejeződött. A magyar nemzet meghozta az áldozatot európai bölényállományunk megmentése érdekében. A természetvédők külföldi gárdája ezt a tényt a legnagyobb elismeréssel üdvözölték. A bölényeink kitelepítését elsősorban nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó úr Őfőméltósága a legnagyobb lelkesedéssel és szeretettel karolta fel és nemeskéri Kiss Géza kir. fővadászmester a leghathatósabban megalapozta a bölények kitelepítésének eredményes végrehajtását. Az előkészítő munkálatokat még néhai Bánó Dezső állatkerti felügyelő hajtotta végre és a legnagyobb szakavatottsággal utódja, Cerva Károly állatkerti felügyelő fejezte be. A bölények kitelepítésére szolgáló hatalmas szállítóládákat már jó eleve elhelyeztük az állatkerti bölénykifutóba, hogy terveink szerint a bölények a szállítóládákhoz szokjanak. Közel egy hónapig tartott a szoktatás. A bölények takarmányukat csakis a ládákban készült etetővályukból fogyaszthatták el. A bizalmatlan vad eleinte nem szívesen kereste fel az új etetőhelyet. Ha bele is bujt, a bölényeink vadabbja annak oldalait szarvával kíméletlenül döngette. A vadállatok befogása kétszeres veszedelemmel jár. Egyrészt minden befogás alkalmával a legnagyobb elővigyázatosság mellett a befogást végző személyzet sérülhet, másrészt a befogott állat magában vad természeténél fogva lényeges kárt okozhat. Sőt egyedül a befogás ténye a vadállat gutaütésszerű halálát okozhatja.

Az állatbefogással járó kettős veszedelem ezek szerint kettőzött elővigyázatosságra sarkalta az állatkert vezetőségét. Nemcsak a befogás veszélye okozott gondot a kitelepítési akció vezetőinek, hanem a szállítás is elég gondot és felelősséget rótt az állatkert igazgatóságára. A szállítás módozatának megállapítása és a visegrádi bölénypark helyszíni bejárása végett az előrelátó tanács bizottságot küldött ki. A visegrádi vadaskert vadregényes völgyéből kiindulóan a nagy szakértelemre vallóan új, autójárásra is alkalmas utat építettek. A visegrádi királyi vadaskertnek a természet szépségétől díszes tájain halad az úttest a bölény-parkig. A bölény-park körülbelül 10 holdas területét vastag fakerítéssel kerítették be, melynek alján a bölények istállója és az ápoló lakását szolgáló épület készült. A nagy előkészítő munkálatok befejeztével a legnagyobb izgalommal várta az állatkert vezetősége azt a napot, amelyen a bölények kitelepítése sorra került. A száraz időjárás kedvezett. 1923. július 11-én reggeli 4 órakor kezdődött a bölények befogása. A kikoplaltatott európai bölényeink közül „Manci”-tehén és „Vilma”-üsző rövidesen az éhségtől sarkalva a szállítóládába bujt s foglyul esett. Míg ezek megadással tűrték a befogadást, addig a csonkaszarvú „Boci”-tehén semmiféle csalogatásra sem volt hajlandó a szállítóládába menni. Az állatkert személyzete minden módot és alkalmat megragadott, hogy „Bocit” a ládába csalja. Végre a kifutóban szerteszét futkosó Boci-bölény szarvára az állatkert területén mutatványok miatt szerződtetett cowboy-csoport legügyesebb lasszódobója hurkot dobott, amelynek segítségével a befogással szemben ellenszegülő meddő tehenet a szállítóládába húzták. A befogás izgalmaitól remegő állat alighogy lecsukódott a láda csapajtója, hirtelen összeesett s rövidesen kimúlott. Elképzelhetetlen hatással volt az állatkert személyzetére féltett bölényeink egyikének kimulása.

Az állatkert gazdasági udvarán végrehajtott boncolás rövidesen megállapította a szerencsétlenül járt bölényünk halálokát. A halál oka a szívizomzatának elfajulása volt, amelyet az állatorvosi főiskola kórbonctani intézetében végrehajtott mikroszkopós vizsgálat megerősített. Az éveken keresztül betegeskedő Boci-bölényünk kimulása lidércnyomásként nehezedett az állatkert minden alkalmazottjára. Nehéz pillanatokat éltünk át a felelősség, a rosszindulatú és hozzá nem értő utólagos kritika tudatában. „Matyi”, a hatalmas termetű bika még mindig istállójában időzött és az istálló ajtaja elé helyezett szállítóláda hosszabb ideig bele se szagolt, hiába volt a friss lóhere az etetővályúban. Az éhség hatalma mégis győzött. Matyink megadta magát és dübörgő lépésekkel a láda belsejébe vonult. A figyelmes ápoló kellő pillanatban leeresztette a csapóajtót, Matyink a zajra rugaszkodott, a láda recsegett, az erős vasalás egy helyen megnyilt, az állatkert személyzete a lélekjelenlétét nem vesztette el és a rést még erősebb pántokkal látta el. Matyi bikánk megadta magát s többé nem törődött kényszerhelyzetével s inkább az eléje helyezett takarmányt ropogtatta. A júliusi nap erősen tűzött és „Szegfű” üszőborjú még mindig szabadon volt. Míg a drága terhükkel a három szállítóládát az állatkerti ápolószemélyzet a teherautóra s annak pótkocsijára helyezte, összeült a haditanács, miként lehetne Szegfűt a ládájába csalni. Utasításom szerint Szegfűt a bölényház istállójába terelték s annak ajtaja elé helyezték a szállítóládát. Szegfű azonban fiatalos életkedvvel és kevésbbé éhes gyomorral nem állt kötélnek, hiszen eleget majszolt a hajnali órákban elszórt takarmányból a nélkül, hogy valamelyik láda belsejébe ment volna. Ez alatt a bölénybika hatalmas ládáját a teherautón és a két másik láda a pótkocsin útrakészen állott. Szegfű továbbra is okvetetlenkedett. Erre megadtuk a jelt az indulásra. Szegfűt visszahagytuk az elárvult bölényházban. Majd csak megadja magát, amint egyedül lesz s akkor a kocsin utánunk hozhatják a makrancos bölényüszőcskét. A szállítást siettetni kellett nehogy az erősen tűző nap melege kárt tegyen a már befogott bölényeinken. Hamar dús árnyékot adó lombozattal vétettük körül a szállítóládákat. Az expedició megindult, elől a személyszállítóautó a kitelepítőbizottsággal, laptudósítókkal és filmriporterekkel s utána a pótkocsis teherautó a bölények ládájától és az ápolószemélyzettől terhelten. Utunk sietős volt, bölényeinket mielőbb a szabadban szerettük volna látni. Visegrád régi templomától kedve az út nagy elővigyázatosságot igényelt. Az első rögtönzött fahídon keresztül robogott a súlyos teherautó, a kir. vadaskert iparvasútjának első állomását, Kincses Kolozsvárt szerencsésen elhagytuk. Majd a veszedelmes kapaszkodón estünk túl, míg végül az új szerpentin útra fordult a pótkocsival együtt a hatalmas teherautó. Az expedíciót nemeskéri Kiss Géza fővadászmester fogadta és a kir. bölénypark előtt igen díszes társaság várta a bölények megérkeztét. A napestig étlen-szomjan dolgozó állatkerti személyzet rövidesen az új istállóba eresztette az állatokat. Mindenki fellélegzett e magasztos jelenetnél, amidőn európai bölényeink a m. kir. fővadászmesteri hivatal védelme alá kerültek. A bölényeink új istállójukban minden zúggal megismerkedtek és már nyugodtan ropogtatták a kellemes illatú hegyi szénát. Most jött a leglélekemelőbb pillanat. Mindenki feszült figyelemmel leste a bölényistálló csapóajtóját és alig, hogy felnyilt az istálló ajtaja: méltóságteljes léptekkel először Manci, majd Vilma lépett a hosszú rabság után a szabadba. Óvatos léptekkel mindent körülszaglászva haladtak előre s hasonlóan viselkedett Matyi bikánk is. Bölényeink végre a szabad természetbe jutottak. A szabadság öröme nem vakította el őket, hanem méltóságteljes komolysággal haladtak lépésről-lépésre tovább, minden sziklát, fát, bokrot megnéztek, megszaglásztak. Majd az erdei növényzetből, majd a bokrok lombozatából tépdestek le néhány szálat vagy levelet s így kóstolgatták végig a magasztos természetalkotta éléskamrájukat. „Szegfű” a legfiatalabb bölényüsző csak ezt követő napon látta viszont szülőit.

A visegrádi bölényparkban európai bölényeink erőben gyarapodtak, sajnos 1924. tavaszán „Manci” tehén „Matyi” után holt magzatot hozott a világra. A lesújtó eredménytelenség után 1925. május 14-én „Vilma” tehén és 1925. május hó 29-én „Manci” tehén egy-egy bikaborjúnak adott életet. Vilma „Heró” nevű bikaborja közeli rokontenyésztés folytán fejlődésben visszamaradt és a budapesti állatkertbe való visszatelepítése után 1928. január havában oltógyomor gyulladás következtében elhullott. A plessi származású „Matyi” európai törzsbikánk erejét az állatkerti rabságban szerzett gümőkór mindinkább aláásta úgy, hogy csont és bőrré soványodva 1926. május 25-én kimúlt. Az árván maradt bölénycsaládban 1925. május 29-én született „Miska” bikánk rohamosan fejlődött, hogy már két és fél éves korában érett lett. „Miska” és „Vilma” után a közeli rokontenyésztés eredménye 1928. május havában világra jött holt magzat. Az európai bölények mérsékelt szaporasága miatt, mert a tehenek rendszerint és a legkedvezőbb esetben borjukat minden második évben hozzák világra, a számszerűleg már kimutatott bölényállomány a fokozottabb védelem és tartásmód ellenére lényegesen nem gyarapodott. Az európai bölénytenyésztést 1926. évben Beyme scharbowi európai bölényállományának száj- és körömfájás következtében való kipusztulása súlyosan sujtotta. Ez volt a helyzet, amikor az Internationale Gesellschaft zur Erhaltung des Wisents 1926. évi Bécsben tartott kongresszusa után 1927. augusztus 31-én a Budapesten állatkertünkben tartotta meg kongresszusát. A kongresszus eredményének tudható be, hogy a magyar részről kívánt bölénytörzskönyv nyilvánosságra hozását a kongresszus nagy vita után elfogadta. Egyben magyar részről az a beállítás, minta „Manci” európai bölénytehén Groeben törzskönyvvezető szerint tisztavérű nem volna, határozott visszautasításban részesült. Igazunkat megerősíti Groeben saját írása, mely szerint: „...az 1902. és 1910. évben előbb egy európaibölénypár és később még két európai bölénytehén került Ascania Novaba, melyekből bár 10 fajtiszta állatot tenyésztettek, de ezek közül 5 már életük első évében elpusztult.” A visegrádi bölényparkba helyezett bölényeink törzstehene Manci, Ascania Novából fejlett korában érkezett 1912. augusztus havában, így a mi európai-bölényünk csakis az Ascania Novaba 1902. évben importált és Groeben által is fajtiszta bölényeknek minősített európai-bölénypárból származhatott!” Falz-Fein az ascain-novai bölénypark tulajdonosa meghalt, a bölénytörzskönyvek elégtek és mindmai napig az érdekelt európai-bölénytenyésztő a nemzetközi társaság megbizottja által vezetett törzskönyv adatai hiteles kiadás hiányában ellen nem őrízheti! Ily körülmények között az európai-bölényvédelmi társaság vezetőségét bölényparkunk állományának megtekintésekor felkértük, hogy a kaukázusi vérvonalú európai bölényeink részére megfelelő tenyészapaállatot ajánljanak. Erre a célra egyhangúlag Arnim gróf boitzenburgi bölényparkjában levő „Schatten” (most Jenő), nevű kaukázusi vérvonalú európai bölénybika beszerzését ajánlották. Budapest Székesfőváros Tanácsa természeti emlékünk fenntartása szellemében meghozta az áldozatot és a tenyészbikát 10.000 márka értékben megvásárolta, mely összegbe a lényeges összeget kitévő szállítási költségek nincsenek beszámítva. „Schatten” (Jenő) bölénybika 1927. november 17-én indult útnak Boitzenburgból és november 20-án késő este érkezett meg. Másnap reggel az új bölénybikánk a szállítóládában Visegrádig teherautón elég gyorsan érte el a célját. A jeges esőtől átázott hegyiúton azonban csakis ökrösfogaton volt lehetséges a szállítás. Már mély sötétség borult a bölényparkra, amikor megdermedt tagú embereink a nehéz szállítóládát a még drágább terhével együtt a kocsiról a bölényistálló ajtaja elé leemelték. A hideg téli szél a megfagyott esőtől jégkéreggel borított fák galyait kísértetiesen recsegtette. Bölényeink a szokatlan időben jelentkező zajra erősen kifujtak, szimatoltak és nyugtalankodásukat jelezve megmordultak. A szállítóláda elülső falát végre felhúzták és a hosszú út után „Schatten”, mintha mi sem történt volna, új otthonába lépett.

Mialatt megcsonkított hazánk az európai bölények természeti emlékként való fentartása érdekében megteremtette a magyar királyi bölényparkot, a német tenyésztők is állami támogatáshoz folyamodtak. Erre a célra a berlini állatkertből amerikai bizonteheneket és egy európai bölénybikát vásároltak meg és a porosz kormány „Saupark Springe” vadászterületen állami bölényparkot rendezett be. A poroszok ezek szerint a többi tenyésztők részére szigorúan előírt tisztavérben való tenyésztés helyett az európai bölény és bizon keresztezésre tértek át!

Az előrelátó és a bölénytenyésztés terén is a hegemóniát kezükbentartó poroszokat a bizon-keresztezésre az a körülmény késztette, hogy a porosz államtól megvásárolni szándékolt scharbowi európai bölénytehenek mindannyian, mint már említettem járványos száj és körömfájásban elpusztult, továbbá, mert az európai bölénybikák fölös számban vannak és végül az európai bölénytehenek egy része meddő. Az úgynevezett visszatenyésztési keresztezéseket „Saupark Springe” bölényparkban úgy tervezik, hogy a bizontehenek és európai bölény után származó bikaborjakat a továbbtenyésztésből kizárják és a bizon-európai-bölény-keresztezésű teheneket tisztavérű európai bölénybikákkal nemesítik és a nemesítést így tovább folytatják. Míg a poroszok a nemzetközi bölényvédelmi társaság segítsége mellett megtalálták a módját annak, hogy a szerintük teljesen fajtiszta bölénybikák bizontehenek részére rendelkezésre álljanak, addig, amikor magyar bölénytenyésztésünk részére hasonló vérvonalú tenyészbikát kértünk megfelelő árban, az elől teljesen elzárkóztak, mondván, hogy bieloviesi vérvonalú bölénybikát semmi áron sem adhatnak el! Az 1927. évi bölényvédelmi kongresszusról írt beszámolóm végszavait ugyanitt még erősebben hangsúlyozva újból nyilvánosságra kell hoznom: „Másfélévi kutatás, tanulmányozás és levelezés kellett ahhoz, bár az európai bölényállományunkban, mint azt már a kimutatásokból is tudjuk, bikafölösleg áll rendelkezésre, hogy végre az elárvult bölényállományunk megfelelő bikához jusson. Ugyanekkor nem mulaszthatom el azt a véleményemet kinyilvánítani, mely a külföldi neves bölénytenyésztőkkel való levelezésem útján az általános nézettel megegyezően tudomásomra jutott, hogy a kevésszámú bölénytulajdonos nem az európai bölények általános tenyésztésére van tekintettel, hanem csak a saját hasznával törődik és oly nagy árat kér egy-egy tenyészállatért, melynek alapján a bölényvédelmi társaság tulajdonképpeni célját elérhetetlenné teszik!”

Blaauw F. E. (Gooilust), a nemzetközi bölényvédelmi társaság tiszteletbeli elnöke 1926. december 29-én címemre írt levelének végén hasonlóképpen írja: „Kár, hogy a kevés bölénytulajdonos az európai bölény állomány java, illetve általános elszaporítása helyett szembetűnően csak a saját nyereségére van tekintettel és a megfizethetetlen árak révén a bölénytársaság célját elérhetetlenné teszik!”

Az állatkertekben a bölények megfelelő tartás mellett jól megélnek, szaporodnak és a szabad élethez viszonyítva szaporodóképességük fokozottabb. Schöpt megfigyelései szerint a vemhesség 270–274 napig tart. Az anyabölény az újszülöttjét a legnagyobb gyengédséggel ápolja, ha emberi kéz nem érinti, ellenesetben a legnagyobb dühösség fogja el és ezt az ártatlan borjacskáján kitombolja. A bikát általában a vemhes tehéntől el kell különíteni, mert ezeknél az állatoknál rendes családi életet szűk keretek között remélni nem lehet. Az állatkerti európai bölények előbb-utóbb a gümőkor áldozatává lesznek.

Az amerikai bölény (Bos bison L.)

[Más neve: americanus]

Ugyanaz a sors, mely az európai bölényre évszázadok leforgása alatt bekövetkezett, egyedüli rokonát, az amerikai bölényt vagy bizont hihetetlenül rövid idő alatt, talán azt mondhatjuk, hogy egyetlenegy évtized alatt kipusztította. Egy félszázaddal ezelőtt a hatalmas állatok milliói Észak-Amerika mérhetetlen mezőségein szerte vonultak, míg a mai napon csak néhány 100 darab bolyong. A történelem nem ismer más példát arra, hogy jámbor, hasznos állatokat minden legcsekélyebb törvényes védelem hiányában, csekély nyereség elérése végett iparszerűleg agyonlőtték és irgalmatlanul tömegesen kiirtottak volna. Az egykori megszámlálhatatlan északamerikai bölény csordákból jelenleg a pusztaságon szerteszét heverő fehéredő csontjuk maradtak meg. Hornaday T. W. 1889. évi január 1-én közölte a bölények megmaradt számát, mely akkortájt az amerikai kormány védelme alatt álló Yellowstone-parkban tartott 200 bölénnyel együtt 835- darabot tett ki. Az Egyesült-Államokban ezek közül 85 és az angol Észak-Amerikában 550 darab vadon élt. A 1870. év óta a messze nyugatról keresztülfutó vonatok révén a bölények kipusztulása kezdetét vette. Amidőn az életbenmaradt ötvenezernél több indiánus részére őseiknek, mint pedig maguknak a legfontosabb életfeltételük tökéletesen vagy részben a bölények előfordulása következtében volt csak biztosítva, nélkülözések és éhség napjait élték volna, ha az Egyesült Államok kormánya minden alkalommal nem nyujtott volna segédkezet. Az utókor nagy köszönettel adózhat Hornaday működésének és az általa az 1905. évben alapított „Amerikai Bízon Egyesület”-nek, mert az amerikai bölények állománya az utóbbi években újból valamivel emelkedett. Néhány nagyobb alkalmas területet természetvédelmi parkokká jelöltek ki, amilyenek Montana, Dakota és Oklahoma. Gondos vadásztilalom és téli etetés mellett az állatok jól fejlődnek és szaporodnak. Kanadában, hol időközben egy nagyobb bölényállományra (az ú. n. erdei bízon) bukkantak, hasonlóan védelmi rendszabályok alá helyezték. Az Albertapark bölényállománya 1000 darabot számlál.

Amikor az első európaiak Észak-Amerikában letelepedtek az amerikai bölények, elterjedési területet Allen kutatásai szerint az Atlanti-partoktól kezdődőleg nyugat felé Nevada és Oregon határáig, délfelé a 25 fokig és északnyugat felé kb. 65 északi szélességi fokig az erdős és füves területeken egyaránt terjedt el. A fokozatos letelepedések folytán az elterjedési területe mindinkább szűkült. Kipusztulásuk kelet felől gyorsabban következett be, mint nyugat felől.

Az elmult század 60-as éveiben Észak-Amerikának még csak középső részeiben, a tulajdonképpeni praerieken, ezektől körülvett vidékeken pusztult ki, mely terület a nyugati hosszúság 95 foka és a Sziklás-hegység között terül el. Az Union Pacific-vasútnak 1869. évben való elkészülte után, mely már sok vadászt vonzott erre a területre, annál is inkább, mert a friss bőrök értékesítésének lehetőségét kedvezően befolyásolta, a sok millió egyedet számláló bölények tömege egy északi és egy déli csorda-tömegre oszlott. Ettől az időtől, kezdve a vonathálózat kiépítése folytán a bölények kiirtása elé gátat vetni nem lehetett. A vadászásukat vagy helyesebben leölésüket iparszerűleg nagy üzemben hajtották végre és pedig oly mértékben, hogy az egész déli csordát, mely még az 1871. évben a szakértők véleménye szerint 3,000.000-nál több fejet számlált, az 1875. évben lényegtelen szétszórt maradékokig kipusztult. Hasonló sors érte az északi csordákat is. Kipusztulásuk az 1880. évben kezdődött és már az 1883. évben befejeződött! Az óriási mérhetetlen területeken, ahol azelőtt a bízon otthonában milliószámra élt, csak ezer számban vagy kisebb csoportokban, csordákban tévelyegtek, hogy lelketlen üldözőik elől elmenekülhessenek. A következő években a szétszórt menekülők nagyrésze a halálos golyó áldozataivá lettek, míg végül senkinek sem volt érdeke és értelme, vadászásukkal foglalkozni.

Bizonyos mértékben megértőbb és időszerűbb törvényszerű intézkedésekkel a vadászokat Hornaday írása szerint oly módon lehetett volna rendezni, hogy az óriási bízon-állományból évente kilőtt félmilliót számláló bölénybikák körülbelül 10,000.000 márka értékben értékesíthetők lettek volna, a nélkül, hogy a „nagycsorda” száma észrevehetően csökkent volna. A nagy pusztítás után komoly nehézségeket okoz a kevés számú megmaradottaknak fentartása. Most az utolsó órában mégis legalább arra törekszenek, hogy megmentsék azt látszólag eredményesen, ami még megmenthető.

Az amerikai bízon vagy buffalo, az északamerikai állatok között ugyanaz, mint Európában az európai bölény: az ottan élő szárazföldi emlősállatok óriása. A bikák hossza 2.7–3 méter, nemszámítva az 50 cm – illetőleg szőrbojtjával együtt 65 cm – hosszú farkát. Marmagassága: 1.7–1.9 méter, a kereszttáj magassága 1.4–1.6 méter. A testsúlya 600–1000 kg között ingadozik. A bikánál a tehén lényegesen kisebb. A tulajdonképpeni praerie-bízontól az erdei bízon (Bos bison athabascae Roads – különbözik, mely valamivel nagyobb, sötétebbszínű és szarvai karcsúbbak. A bölényeknek ez az alakja régebben a Sziklás-hegység keleti lejtőitől a nyugati hosszúság 95 fokáig és a 63–55 északi szélességi fokok között terjedt el, valamikor otthona a legnagyobb valószerűség szerint a Sziklás-hegység hosszában délfelé egészen az Egyesült-Államokig lehúzódott. A praerie-bízon és az európai bölény között a különbség nagyobb, mint más közeli rokonszarvasmarhák között. Egyik esetben tulajdonképpen pusztai, másik esetben erdei állat ismertetéséről van szó. A bízon feje igen nagy, viszonylagosan sokkal nagyobb és szélesebb homlokú, esetlenebb és nehezebb, az orrhát erősebben ívelt, végül a fül nagyobb, mint az európai bölénynél. Mélyen tűzött, mérsékelten nagy barna szeme bamba, melynek fehérjére zavarosnak tűnik. A rövid magasan tűzött keskeny nyaka meredeken halad felfelé a hatalmasan magasló martájék felé, az utóbbitól a hátvonal a rövid és vastag faroktövéig erősen lejt, hasonlóképpen a szügyön erősen elszélesedő törzs hátrafelé rendkívüli módon megkeskenyedik. Végtagjai a viszonyokhoz mérten rövidek és igen karcsúak, a csülkök pata-szarutokja és a fűkörmök kicsinyek és kerekdedek. Ezek szerint a fej nagysága, a szokatlanul erősen fejlett mellkas és a szembetűnően elkeskenyedő hátsó testrész, a rövid és vaskos farok, végül a karcsú végtagok az állat jellegzetességének tekintendők. A tövüknél vaskosabb, egyébként lényegesen erősebb és tompa hegyben végződő szarvainak hajlása sokkal egyszerűbb, mint az európai bölénynél, mert csak hátrafelé, kifelé és felfelé hajlanak, a nélkül, hogy a hegyeik újból lényegesen közelednének egymáshoz. A szőrruhájuk az európai bölényéhez hasonló. Feje, nyaka, lapockatájéka, a törzs elülső része, az alkar, a comb első felülete és a farok vége, hosszú nemezesedésre hajlamos szőrzettel fedett, mely szőrzet a lapockatájékon sörényszerű, az állon és a nyak alján szakállszerű, a homlokon és a koponyán göndörödő. A fel nem sorolt testrészeken a szőr rövid símán fekvő. Télen szőrzete lényegesen megnövekedik, a tavasz kezdetével a téli szőr nagy, nemezszerű lemezekben leválik. Színe vöröses-sötétbarna, mely a sörényen (arcorr, orca, homlok, koponya, nyak) feketebarna színbe megy át. Nyáron a test hátulsó részein csak egészen rövid és ritka szőrrel fedett és némely testrészeken majdnem kopasz. A szarvak, csülkök szarutokjai és a kopasz fényszáj fénylő fekete. Szürke, fehér és fehérfoltos bízonok is előfordulnak.

A bizont legalább is azóta, amióta elterjedési területe megszűkült, annak az óriási pusztaságnak jellegzetes állatául kell tekinteni, amelyet az amerikaiak praerienek neveznek. Ezen a területen mindenkor lehetőleg szétszórtan társaséletet élt. „A bölénycsorda összesége, Thielmann M. bárónak 1875. évi közlése szerint, számos kisebb csoportra oszlik szét. Ha távolról a nedvdús füvet nyujtó síkság bölényektől fedettnek is látszik, úgy a közvetlen közelségben a szemlélő mégis hamarosan észreveszi, hogy az egyes csordák tömege váltakozó nagyságban szerte szét áll és minden egyes csoport, ha csak nehány száz lépésnyire is a legközelebbitől legel, külön vezetője és külön járása van. A csoportosulásnak különlegessége az, hogy a tehéncsordák fiatalabb bikák vezetése alatt mindig az összeség közepében élnek, ezalatt az idősebb bikák kisebb csordákká terelődnek össze és az egész óriási csordának külső körzetében a széleken maradnak. Jó magunk is teljes három napi járás-kelésnyire csak bikacsordák között haladtunk, csak azután jutottunk oly területre, ahol tehenek legeltek. Az egyes csordák létszáma igen különböző, a tehenek közül 30 vagy több társul össze, ezzel szemben a bikák csordája tapasztalataim szerint legtöbbnyire 6–16 fejet számlál. A különböző csordák gyakran oly közelségben maradnak meg egymás mellett, hogy a szemlélő egyidejűleg 100-at és 1000-et áttekinthet. Hogy északon, ahol a bízon még számosabban fordul elő, a vadállomány még sűrűbben összetartozónak látszik-e, ismeretlen előttem. A vadászok elbeszéléseit, mely szerint egy tekintettel 100.000-et láttak, annál is inkább kiszínezettnek tartom, mert különösen legelés közben a sorban, libasorban, egyenlő távolságban járják a területet, mely természetesen az ily óriási tömegnek összecsoportosulását egy látókörben kizárja.”

A bízonok több-kevesebb rendszabály szerint minden évben vándorolnak. Júliustól kezdődőleg délfelé vonulnak, és tavasz közeledtekor kisebb csoportokba vagy csordákba oszolva észak felé vonulnak vissza. Vándorútjuk Kanadától a mexikói öböl-áramlás partjai és a Missouri-tól a Szikla-hegység között vonul végig. Ezek az adatok semmiesetre sem egész terjedelmükben helytállóak, sőt azt kétségbe is vonhatjuk, hogy ily nagy területekre kiterjedő vándorlások egyáltalában előfordultak volna. Igen sok bízon-csorda a tél idő alatt is saját otthonában maradt. Thielmann 1875. írja: „Ahogyan tapasztalt vadászok velem közölték, a bízon a megelőző időkben is egy északi és egy déli csoportra oszlott, amelynek határát a Republican River (Kansas északi forrás folyója körülbelül 40 északi szélességi fokon) alkotta. Az északi csordák vonulásuk közben télen ezt a határt délfelé nem lépik át, egyúttal a déliek nyáron észak felé e határon túl nem haladnak.” Ezt a véleményt Hornaday is megerősíti, s így nagyobb területre kiterjedő vándorútról nem lehet beszélni, hanem az összesség tartózkodási területének csupán eltolódásról lehet szó. Így megtörténhetett, amint azt Butler F. W. tél közepén az északi vidéken élő bízon-csordáknál tapasztalta, hogy a legtávolabbi nyári tartózkodási helyeik nehány 100 kilométernyire eltolódtak. Butler 1872. november és december havában mély hóban és nagy hidegben (–34 C°) nagyon számos bízon-csordát az 52–53 északi szélességi fokok között Saskatchewan-on talált. A ragadozó madarakon és varjakon kívül a vándorló csordák nyomát sovány farkasok biztos zsákmány reményében követik. Ahol a bízon letelepedett, helyüket ide-oda rendszeresen változtatják, nevezetesen a nedvdús füves legelő területekre a folyók felé vonulnak, hogy vagy szomjukat csillapítsák, vagy testüket fürdés közben lehűtsék. Ily rendszeres vándorlások közben valóságos utakat taposnak ki, melyet „bízon-járások”-nak neveznek. A bízon-járás egyenes irányú és egymás mellett száz halad, melyek a vizek vagy folyók legkedvezőbb átkelési helyeit keresztezik. Ezek a járások a mi házi szarvasmarháink „marhajárás”-aihoz hasonlók, mint amilyeneket erdőségekben, vagy legelőkön szabadon tartott szarvasmarhák a legelő területeken taposnak ki.

Möllhausen az 1851. évben a Missouritól északra fekvő praerieken százezer számban látott bízont. Fröbel 1858. évben Missouritól Mexikó felé kocsikaravánnal utazott és útját nyolc napon keresztül szakadatlanul bízon-csordák között tette meg. „A fekete, lompos állatok csapatokban, tömegekben, seregekben”, ahogyan Dixon Hepworth írja, „dübörögnek előttünk, vonulásuk némelykor északról délfelé, máskor délről észak felé irányul. Negyven óra hosszat állandóan láthattuk ezer, tízezer számra a vadállatok megszámlálhatatlan tömegét, úgy hisszük, hogy ezek az indiánusok wigwamjai (wigwam = sátorkunyhó) részére a hússzolgáltatást örök időkig biztosítják”.

Mialatt mi, Finsch említése szerint, Denver felé való utazásunk alkalmával (1872.) alig egy bízont láthattunk, ugyanakkor némely állomáson, pl. Buffalo mellett eléggé gyakoriak voltak. Egy hónappal későbbi visszautazásunk alkalmával a bízonokkal már Coloradoban, Kit-Carson mellett találkoztunk, bár az újságközlemények szerint a bölények főzöme már Akansas és a Canadian folyó területére érkezett meg. Vadászatainkon oly tömegekkel mindenesetre sohasem találkoztunk, mint amilyeneket Dixon látott, de hiteles tanuságok szerint az említett tudósitónak közlései a mai napon (1872) is helytállóak. A vezető törzsbikáktól kitaposott utakat, vezessen az bár folyókon, vagy meredek hegyoldalakon keresztül, minden körülmény között az egész csorda követi. A vasúti vágányoktól rendszerint meghökkennek. Azok, amelyek az elsőknek éri el a vasúti pályatestet, megállanak, szaglásznak, majd tétovázás nélkül átlépik a vágányokat és ezzel jelt adnak az utánuk következőknek, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. A bízont a vasúti pályatest hosszában számos helyen fából készített hóvédők sem nyugtalanítják, mert ezekhez is, mint a sürgönydrót póznákhoz testüket dörzsölgetik. Bár az ember telepeit elkerülik, szétszórtan egyenként álló praerie-házaktól semmi esetre sem ijedtek meg, úgyhogy igen gyakran megközelítik azokat. A mi gazdánk, a Kansas-vasút monotonyi magányos vízadó állomásának előljárója csak azokra a bízonokra lőtt, melyek az állomás közelében jelentek meg, nehogy a lelőtt óriások szállítása nagy fáradságot okozzon, háztartását mégis az egész évesen át ellátta bölényhússal. Egyik reggel, még mielőtt reggelinket elfogyasztottuk volna, házától alig 150 lépésnyire három hatalmas bikát lőtt. Thielmann M. báró az 1875. évben nyugaton vadászott bízonokra és nagyon eltérő tapasztalatokról számol be. Tudósítónk összefoglalóan ezeket írja: „A kipusztulásukat a praeriet a Missouritól a Sziklás-hegységig keresztül szelő három vasút segítette elő legjobban. Ennek az évtizednek (70-es évek) kezdetén az Union Pacific- és a Kansas Pacific-vasút közötti területen biztos eredményt kecsegtető vadászatokat lehetett rendezni és az Atchinson-, Topeka- és Santa Fé-vasutak megnyitásuk első éveiben kelet felé 200.000 bízonbőrt szállítottak; most három vasútvonal területén belül és ezektől délre és északra több napi járásnyi földsávon a bízon mint állandó vad eltűnt. A vasúti pályatestet tavasszal észak felé, ősszel dél felé való vonulásuk közben csak egyes csordák lépik át”.

Július havától szeptemberig tartó párosodási időszakban a csordát különleges izgatottság fogja el. A csordák keresztül-kasul nyüzsgő tömeggé tömörülnek össze. A bikák a teheneket űzik, ha pedig egymással találkoznak, viaskodnak, míg más bika ki nem szorítja helyükből. Ezek a viaskodások némelyik tudósító szerint, ahogy Catlin is közli, irtózatosak, ezzel szemben Audubon, Dodge és más megfigyelők szerint nagyon veszélytelenek. A vastag koponya, mely ezenkívül a gyapja szőrtől védett, hatalmas lökést károsodás nélkül bír ki. A rövid szarvak megfelelő fegyvernek nem minősíthetők, hogy egy hasonló erejű ellenfelet halálosan megsebesíthessenek. Hornaday saját és megbízható szakemberek megfigyelései alapján szembeszáll azzal a véleménnyel, hogy a násznapjaikat élő bízonok párokká vagy családokká alakulnak. Az üzekedéskor a csorda egész tömege inkább összetömörülten marad, mely után a bízonok a leírt szokásos módon csoportosulnak. A tehenek 9 hónapig vemhesek. Tudósítónk szerint március és július hónapokon, némelyik csak augusztus havában rendszerint egy, de nem ritkán két borjúnak ad életet. Ha csak lehetséges, a vemhes tehenek védett helyre vonulnak vissza és borjaikkal addig tartózkodnak ott, míg azok annyira megerősödnek, hogy a csordához szegődhetnek. Ettől az időtől fogva a bikák a borjak védőivé lesznek, és ezek vonakodás nélkül addig követik, míg az újabb szaporulat helyükből ki nem szorítja. A borjak gyapjas szőrzete kezdetben sárgás-vörösesbarna. A fiatal borjak, a hogyan Heck mondja, nagyon takaros, élénk és játszi kedvű jószágok; 9 hónapon keresztül, sőt tovább is szopnak.

A bízon, bár lomhának látszik, mégis meglehetősen könnyen mozog; jóllehet végtagjai rövidek, mégis nagy utat gyorsan bejár. Oly tunyán sohasem halad előre, mint a szelíd szarvasmarha, járása sebes, ügetése gyors és kitartó, vágtában oly nagy gyorsasággal halad előre, hogy a ló csak megerőltetés után éri utól. Mozgása különleges módon röviden szaggatott és ha gyorsul, csodálatos hullámvonalat ír le, mely úgy keletkezik, hogy testének nagy részét majd elől, majd hátul felveti. Hasonló erővel és kitartással úszik, mint amilyen egyáltalában mozgásait jellemzi. Minden habozás nélkül vízbe megy és széles folyókat átúszik. Hangja mély morgás, inkább a mellkas mélyéből jövő mormogó hang, mint bőgés. Ha több ezer egyidejűleg hallatja hangját, az oly dübörgő hanggá vegyül, mely a távoli mennydörgés morgásához hasonló.

Érzékei közül szaglása és hallása a többi fölött áll. A bízon a szagot messzetávolból is kitünően észreveszi. Az összes megfigyelők, bár szeme jól fejlett és a többi kérődzőkétől alig különbözik, látóképességét gyengének minősítik; valószínűleg fején levő sűrű gyapjas szőrzet befolyásolja a látás jóságát. Tudatos képességei terén rokonaitól nem különbözik. Kevésbé okos, jóindulatú és félénk, ingerlésre azonban ellenségével bátran szembeszáll. A fogságban levő bízonok a szelidítéssel szemben általában nem hozzáférhetetlenek. Avval az emberrel szemben, ki bánni tud velük, barátságosak, ápolójukat megismerik, természetesen sok időbe telik, amíg velükszületett bizalmatlanságukról leszoknak. A bika minden körülmények között öntudatosabb, igényesebb, hatalmaskodóbb és ez okból a tehénnél bátrabb és viaskodóbb természetű.

A nyár folyamán a bízonnak a jelentéktelen, de nedvdús praerie fű tápláló eleségül szolgál, télen azonban rügyeket, száraz leveleket és füveket, zuzmót és mohát fogyaszt. „Amikor a nyomasztó hőség a zöld mezőséget kiégette, – írja Finsch folytatólag – a bízon a kiszikkadt fűcsomókkal is megelégszik és ősszel a praerie-égések a fekete talajon közbe-közbe annyi oázist érintetlenül hagynak, hogy azokon a csorda vándorlása közben elegendő táplálékot talál. Természetesen télen nehezebb a helyzet és a hó alatt kikapart maradékok alig elegendőek. A friss ivóvizet a bőséges és friss eleségnél sokkal kevésbbé nélkülözhetik. Reggel és este hosszú sorokban, oldaluk mellett jókedvűen játszadozó borjaikkal, alig lábnyi széles kitaposott úton lassan egymásután haladnak biztos céljuk felé: az itatóhelyre. Ezen a helyen viselkedésük elevenebbé válik. A fekete óriások a forrásból sorban a szomjukat oltják, a késlekedőket mérsékelt öklelésekkel siettetik és a fejlettebb öreg bikák hellyel-közzel komolyabban viaskodásba fognak, úgy hogy a bizonyos távolságban elrejtőzött megfigyelő a szarv-összecsapásokat tisztán kiveheti”.

A bízon életét már régóta sok és komoly veszély fenyegette. A praerieken gyakori szigorú tél százszámra pusztította elerőtlenedett és elgyengült faját. Bár a bízon a tél ellen jól védett, mert sűrű, gyapjas bundája kedvező körülmények között, az időjárással szemben elegendő védelmet nyujt és a szőrváltás az időjárással egybevágóan oly pontosan jelentkezik, hogy a tél felkészülten találja. Nagy havazás esetében, eleséghiány folytán sok bízon elpusztul és gyenge jégréteggel borított folyókon való átkelés közben vízbefúl.

Azt mondják, hogy a grizly-medve még a bízon-bikával sem fél harcra kelni; továbbá a farkas legalább is a fiatal bikákat veszélyezteti. Mindezek mellett, mégis az ember a legveszedelmesebb ellensége. Hornaday leírása szerint kiváltképpen az európaiak már a 19. század 20-as és 30-as éveiben a bízonra széltében vadásztak. Möllhausen több mint egy félszázad előtt a következőket írta: „Előbbi időkben, amikor még a bízont bizonyos mértékben az indiánusok háziállatának tekintették, a beláthatatlan csordák csökkenése nem volt észlelhető, sőt ellenkezőleg, a dús legelőkön gyarapodtak és szaporodtak. Ám megérkeztek erre a vidékre is a fehérek. Nekik a dús szőrzetű szőrme megtetszett, a kövér bölényhús is ízlett és mindkettőből nagy nyereséget reméltek. A fehérek fényes és elkápráztató eredményei a steppék lakóinak vágyakozását is felébresztette, és akkor, amikor vadász-zsákmányukkal kevés nyereséget értek el, a bízonok kipusztítása elkezdődött. A bízonok ezreit a nyelvük és gyakrabban lompos szőrméjük miatt lőtték és néhány év mulva szembetünő megkevesbedésük volt észlelhető. A bízon-vadászat a praerie-indiánusok részéről oly foglalkozás, mellyel nemcsak életfentartásukat biztosítják, hanem egyúttal ez a legnagyobb szórakoztatásukat is szolgálja. A pusztaságokon vadon befogott kitartó lovak hátán a síkság minden vadját utólérik. A legkülönlegesebb dicsőséget abban találják, hogyha a legnagyobb gyorsaságban a száguldó csordákra lóháton adják le halálos lövésüket... A vadász a balkezében az íjat és annyi nyílvesszőt tart, amennyit csak kényelmesen összefoghat, a jobbkezében erős ostorral a vágtató lovát lelketlenül ütlegelve, a száguldó csorda közé valamelyik kövér bízontehén vagy bika mellé hajtja. A tanulékony ló lovasának szándékát könnyen megérti és minden vezetés nélkül a kiválasztott zsákmány közvetlen közelébe rohan, hogy a vadásznak alkalmat adjon a kedvező pillanatban a bízon lágy részeibe a nyílvesszőnek tollas részéig való belövéséhez. Alig pattant el az íj feszes húrja, alig hogy befúródott az éles vas a göndörödő gyapjas szőrön keresztül a húsba, abban a pillanatban a sebesült bízontól a ló hatalmas ugrással eltávolodik, hogy dühössé tett ellensége döfései elől elmeneküljön és egy másik bikához férkőzzék. A hajtóvadászat a síkságon vihar-gyorsasággal addig tart, míg a vadon vadásza állatjának kifáradását sejtve, kielégíthetetlen vadászszenvedélyének véget vet. Az összes sebesült bízon ezalatt a csordától elmarad és kimerülten vagy kimúltan a porondon hever, amelyen néhány perccel előbb a vad vadászat mennydörgésszerűen végig zajlott. Az asszonyok a vadászat nyomait követik és serényen szorgoskodnak a zsákmány szétdarabolásán. A legjobb falatokat a bőrökkel együtt wigwamjukba szállítják, ahol a húst vékony szeletekre szelve szárítják és a bőrt egyszerű módon cserzik. Természetesen a zsákmány nagyobb részén a farkasok lakmároznak.

„Mivel a bízon bozontos sörénye szemeit takarja és a tiszta látáson alapuló megkülönböztetést meggátolja, az ellenfél gyalogosan a bízont könnyebben közelítheti meg. A vadász fejére és testére farkasprémet erősítve négykézláb zeg-zugos vonalban, fegyverét maga előtt tolva, zsákmányát észrevétlenül eléri. Ha a szél az indiánus ruházatát hirtelen nem árulja el, akkor biztosan sikerül a bízont közvetlen közelről elejtenie, a nélkül, hogy ez a csordát megzavarná. Sőt addig, amíg az ember szagát a bízonok meg nem érzik, a puska lövésétől sem riadnak meg. A nyugodtan legelésző csordából egy jól elrejtőzött vadász némelyik bízont minden zavaró hatás nélkül lelőheti. A megsebesült bízon halálhörgése legfeljebb egyik-másik társát csak arra készteti, hogy bozontos fejét néhány pillanatra fürkészőleg felemelje, hogy azután legkedvesebb foglalkozását, a legelést folytathassa. A szegény bízont minden időszakban vadásszák, még akkor is, amidőn a hóvihar a pusztaságot magas hótakaróval borítja és a lóval való kedvelt vadászata lehetetlenné vált. A több láb magas hóban a bízoncsorda csak lassan túrja magát keresztül, de az élelmes indiánus font hócipőkkel a bizonytalan talajon besüppedés nélkül gyorsan közelíti meg a nehézkesen előrehaladó óriást és a védtelen állatot lándsájával leöli.”

Némelykor a bízon-csoportokat és kisebb csordákat külön erre a célra előkészített szűkített helyen hajtották keresztül és rájuk csak azután lövöldöztek. Audubon közli, hogy Fort Unionból a csordákra ágyúkból is lövöldöztek. Fröbel elbeszélte, hogy mindenkor, amikor utazó társasága húsra vágyott, egy ügyes lovast küldtek ki annak beszerzésére. A lovas a csorda közepébe lovagolt, a hirtelen megjelenésére kevésbbé felfigyelő állatok közül egyet kiválasztott és amellé ugratott, hogy annak bal lapockája mögé a mellkasába ereszthesse revolvergolyóját. A bízon ellenszegüléséről a tudósítók nem tesznek említést. A vadászat alatt a szomszédos csordák kissé oldalt elvonulnak. A karavánhoz tartozó mexikói a lasszódobásban oly gyakorolt volt, hogy ily módon nemcsak bízon-borjakat, hanem felnőtt teheneket is fogott.

A bízonvadászatok az említett módon nem mindig végződnek olyan szerencsésen, mint ahogy azt az eddig közöltek alapján gondolni lehetne. Wyath látta, hogy egy indiánus, amikor a sebesült bízonhoz közeledett, életével lakolt. A bízon hirtelen ellene fordult, a megvadult ló gazdáját ledobta és mielőtt az indiánus felkelhetett volna, mellkasát a bízon keresztüldöfte.

Ameddig a leírt vadászati módok használatban voltak, bár évente a bízon százezerszámra vesztette el életét és a vadászatra az üldözők valóságos jól szervezett hadsereggel, fő- és alparancsnokokkal, utánpótló kocsikkal és tábori felszerelésekkel vonultak ki, a bízonok tulajdonképpeni kiirtásáról szó nem lehetett. Amíg lóháton vadászták, 15–25 vadász minden esetben egyesült erővel egy vadászat alatt 1000 bízont ejtett zsákmányul. Amikor belopódzva a „csendes vadászat”-tal, ahogyan az amerikaiak az irtási módszernek ezt az alakját nevezik és általánosan használják, kezdték vadászni, a vadászati eredmények másként végződtek. Egy jó „lövő”, mert az ilyenre más elnevezés nem állhatja meg a helyét, egyetlenegy vadászat alatt egyedül 1000–3000 bízont lepuskázott. Igy például Brydges Jack egyedül hat hét alatt 1142 bízonnak oltotta ki életét.

A messzehordó nehéz hátultöltő fegyverek használata és a bízonnak példátlan ostobasága az eredményes öldöklést fokozta annál is inkább, mert a bízont a legrosszabb tapasztalatok sem késztették a fenyegető veszély felismerésére. Hornaday részletes leírása szerint a csendes vadászatot a következő módon hajtották végre: A vadászatra rendszerint négy ember társult és vagy mindannyi maga fegyverezte fel magát, vagy pedig az, akinek szolgálatába állottak, látta el a többit fegyverzettel. A kiválasztott vidék legközelebbi állomására vasúton utaztak, itt fegyvereiket kocsikra rakták és a vadászterületre hajtottak. Az emberek egyike a konyhai teendőket látta el, a másik három külön-külön fegyverrel, töltényekkel és bőröző késsel lövöldözni ment. Az egész mesterség abban állott, hogy előbb a bízon-csoportot kipuhatolták és aztán a puskás jó szélben lopódzva a nagyobb számú bölénycsoportot megközelítette. Ha ezt elérte, úgy a puskás a töltényeket maga mellé rakta és fegyverének biztos támasztékot keresve, a vezető bízonnak mellkasába lőtt. A fegyverdörrenésre, bár a csorda figyelmessé lett, mégsem ijedtek szerte, a legközelebb állók legfeljebb a vezető állathoz mentek, mely tüdőlövésben esett össze. A legközelebbi golyó a második darabot terítette le, mely a csorda vezetését átvenni akarta, így a harmadik, negyedik és a többi egymás után a golyó áldozata lett. A lövöldöző figyelme elsősorban a mozgó bízonra irányult és mindig a menekülő vadat törekedett leteríteni, nehogy azt a többiek menekülésében kövessék. Kedvező körülmények között fegyverével minden percben egy lövést adhatott le. Bizonyos mértékben gyakorlott puskás leshelyéről a bárgyú teremtményeket 200–300 méter távolságból könnyűszerrel lelövöldözhette. Hornaday mellesleg megemlíti, hogy bizonyos Andrews A. egy óránál rövidebb idő alatt egy helyben 63 bízont terített le és Nancy Mc.-től azt is hallotta, hogy egy másik embert említ, aki alig 45 perc alatt 200 m rádiusú félkörön belül nem kevesebb, mint 112 bízont gyilkolt le. Amint a lövöldözést beszüntették, a bőrök lehúzásával, kifeszítésével, szárításával összegyüjtésével és összecsomagolásával foglalatoskodtak. Ezeknek megtörténte után a puskás más helyre sietett, hogy új szerencsét kíséreljen meg.

Mivel mindenütt, ahol bízonok tartózkodtak, számos ilyen puskásokból alakult társaság a bízonöldökléssel foglalkozott, nem csodálkozhatunk azon, hogy, amint azt előbb már ismertettük, ezek az ártatlan teremtések ijesztő gyorsasággal pusztultak a föld színéről. Hogy a bízonok gyérszámú maradványait hatalmukba ejthessék, utolsó módszerül az itatóhelyen való puskázást használták. A tömeg-gyilkolásban résztvevőkre is váratlanul gyorsan bekövetkezett az a nap, amelyen a bízonoknak iparszerű kilövödözése örökre befejeződött.

A szárított bölényhúst, amely összeaprítva és zsírral alaposan összekeverve „pemican” (pemican = szeletekben szárított hús) név alatt ismert és az északsarki expedíciók részére készültekbe mazsolát is kevernek, ízletesnek és igen táplálónak mondják. A bízon nyelve ínyenc-falat. A bölény bundájából az indiánusok meleg ruhákat, sátorlapokat, ágyakat, öveket stb. készítenek és csónakjuk bordázatát azzal vonják be. A bízoncsontot nyeregváz és kés készítésére használták föl. Az utóbbival a bőröket szőrtelenítették. Az inakból íjhúrokat és varráshoz szolgáló fonalakat sodortak. A végtagok és csülkök felfőzésével tartós enyvet készítettek. A fej és nyak erős szőrzetéből köteleket sodortak. A bízon farkát légyhajtónak használták. Végül a bölénytrágyát tüzelőanyagnak értékesítették. A bízon szőrmét az európaiak is kedvelik. A bőre elsőrangú, bár kissé szivacsos állományú, bundája mindenféle takarónak alkalmas. Egy sörényből kikerülő gyapjas szőrzet 4 kg súlyt nyom és a birkagyapjúhoz hasonlatosan éppen úgy feldolgozható.

Mint az összes vad szarvasmarhák, a bízon is csakhamar megszokja a rabságot és ott könnyen szaporodik. Szalay szerint már a XVI. században kerültek élő bízonok Európába, mégpedig a madridi udvarba. Ettől az időtől kezdve időnként egy-egy bölényt mutattak be. A mai nap egy állatkertből sem hiányzik és élcszerűen megállapították, hogy Európában több bízon él, mint Amerikában. A tehenek elsőrangú anyák, melyek borjaikat minden támadással szemben megvédik. A házi szarvasmarhákkal való keresztezési kísérletekről már beszámoltunk. Megfelelő bánásmód mellett a bízon szelidíthető és idomítható. Falz-Fein félvér bízonokkal a munkára való használhatóságot, kocsihúzást vagy ekével való szántást sikeresen megkísérelte. Ezek alig nehezebben kezelhetők, mint a házi szarvasmarhák. Mindezek ellenére két évszázad óta a különböző helyeken végrehajtott domesztikálási kísérletek mindezideig semminemű nagyobbszabású eredménnyel nem jártak.

Szarvasmarhák (Bos L.)

TARTALOM

IV. REND: A páratlanujjú patások (Perissodactyla)