9. család: Imádkozó fátyolkák (Mantispidae)

A síkszárnyúaknak alakban oly változatos, nagy csoportját ezekkel a sajátságos állatokkal zárjuk le. Nevüket onnan nyerték, hogy némileg emlékeztetnek az előbb tárgyalt imádkozó sáskákra. A hasonlóság azonban csak megnyúlt elülső ragadozó végtagjaikra vonatkozik, s konvergens jelenség, amilyennel egyébként gyakran találkozunk a rovarvilágban.

Az idetartozó rovarok ragadozó végtagjaikkal tűnnek ki, s ezekkel máris elárulják életmódjukat. Bokrok között élnek és itt apró rovarokat támadnak meg.

A Mantispa styriaca Poda Európában mindenütt el van terjedve, de sohasem közönséges. Barnássárga, ibolyásbarna mustrázattal. Hossza majdnem 2 cm. Szárnyait, melyek igen tág erezetet tüntetnek fel, aránylag keveset használja, mert nem jó repülő. Németországban, Görögországban szintén megtalálták s néhány helyről minálunk is ismeretes. Általában júniusban jelenik meg, mindig lombos erdőkben, de még inkább bozótok között. Rosenbaum behatóbban tanulmányozta életmódjukat. Szerinte az állatok kora reggel a bokrok levelein ülnek, de a legnagyobb hőség idején a lombok közé menekülnek. Legyekkel táplálkoznak. Brauer említi, hogy 14 napig tartott egy Mantispat ilyen koszton. Az állat 300 petét rakott le a növényekre és azokat rövid kocsányokra ragasztotta, akárcsak a Chrysopak. Szeptemberben már előbújtak az apró lárvák, amelyek azonban áttelelnek, a nélkül, hogy valami táplálékot vennének magukhoz. Még a következő tavasszal is böjtölnek, mert arra törekednek, hogy egy póknak, a Lycosanak közelébe jussanak. Ha a lárva véletlenül rátalál ilyenre, akkor annak petecsomójába – melyet potroha végén hordoz – belebújik, a nélkül, hogy ezzel a pókot megzavarná, s itt tovább alakul, mégpedig egy zömöktestű, rövidlábú lárvává. Minthogy a szikben gazdag pókpeték elég táplálóanyagot tartalmaznak, a lárva most már elég kárpótlást nyert hosszas koplalásáért, s azonfelül teljes védelmet talál a mit sem sejtő gazdájának petecsomójában, melybe gyilkos módon lopódzott, hogy ott egy egész nemzedéket tegyen tönkre. Végre pedig itt apró kokont, gubót sző, azzal veszi magát körül, s egy utolsó vedléssel levetve bőrét, bebábozódik. A fejlődésnek ezt a nemét, melyben a parazitizmusnak fontos szerep jut, Fabre hipermetamorfózisnak nevezte s ez előfordul az olajbogaraknál is.

Noha a Mantispákkal a mérsékelt égöv alatt sok helyen találkozunk, a fajok zöme mégis inkább a trópusokra szorult. Egyes alakjaik, mint a keletafrikai Climaciella grandis Gr., itt igen tekintélyes nagyságokat érnek el, kiterjesztett szárnyakkal a 10–11 cm-t. A Symphrasis-nem képviselői ezzel szemben kisebbek. A trópusi Amerika lakói. Ragadozó végtagjaik igen gyengén fejlettek, csípőik nincsenek kettéosztva s ami a legérdekesebb rajtuk: nem a pókokon élősködnek, hanem darázsfészkekben s itt is fejlődnek ki. A Symphrasis myrapetrella Westw. nevű fajt a Polybia-fészkekből nevelték fel s Brauer helyesen figyelmeztet arra, hogy ennek nőstényei hátuk fölé kanyarított tojócsövüket nagyon eredményesen használhatják fel, amikor petéiket a darazsak lépjébe belerakják.

Hetedik csoport: Lepkeformájúak (Lepidopteroidea)