HUSZONKETTEDIK REND: Skorpiólégy-félék (Mecoptera)

Az idetartozó fajokat régebben a recésszárnyúak közé sorolták, minthogy ezeknek is recés szárnyaik vannak, a közelebbi kutatásokból azonban kiderült, hogy ezek a rovarok – jelenleg igen kevés fajszámmal képviselve – egy ősrégi, valamikor felvirágzó rendnek maradványai s annak nem egy ősrégi sajátságát is megőrizték. Ez elsősorban a szájszervek alkatában rejlik.

Skorpiólégy (Panorpa communis L.).

A skorpiólegyek csőrszerűen megnyúlt fejükön ezek sajátságos berendezést mutatnak, mely átmenet a szájszervek rágó- és szívótípusa között. Felső ajkuk szívásra alkalmas, hosszú csőrré alakult, mögötte azonban ott rejlenek a zsákmány megragadására szolgáló állkapcsok. Hosszú, sokízű csápjaik a homlok tetején ülnek, az összetett szemek között. Előtoruk szabadonálló, mindkét szárnypárjuk egyforma alkotású, keskeny; kitartó repülésre nem alkalmas, bár ezek az állatok ügyesen változtatják helyüket és elég fürgék. A szegélyér és szegélyalatti ér egyszerű, a többi hosszanti ér azonban elágazó. Némely faj teljesen elvesztette szárnyát. Lábait általában hosszúak s a Bittacuson chitinfogacskákat viselnek, melyek a zsákmány megragadásakor, úgylátszik, fontos szerepet visznek. A bélcsatornán jól fejlett rágógyomor, azonkívül 6 Malpighi-edény és nyálmirigy tűnnek fel.

A skorpiólegyek hímjének potroha sajátságos körtealakú végszelvényt alkot, mely páros fogókban, kampókban végződik. Ez a szelvény fajok szerint változó.

A skorpiólegyeknek sajátságos hernyóalkatú lárváik vannak; 3 pár végtagon kívül tolólábakat is viselnek, de ezek rendkívül aprók, csonkák. A Liasz-korszakban már megjelennek a mai skorpiólegyek előfutárai s ezeket Handlirsch az Orthophlebiidae-családba sorolta. Azóta kiderült, hogy a skorpiólegyek jóval régebbiek, mint azt a Tillyard által a Perm-korszakból leírt Permochorista szárnylenyomata elárulja.

Árnyas erdőkben, alacsony homokon, de a földön is, páfrányok között és ott, ahol a levegő kissé nyirkos, már május havában megjelennek a skorpiólegyek. A napfényt kerülik, szárazabb domboldalakon tehát hiába keressük őket. Leveleken ülnek s ilyenkor megfigyelhetjük, amint a hím szárnyait mozgatva, potrohát kissé felkunkorítja. Táplálékukra vonatkozó régebbi feljegyzéseink, úgylátszik, tévesek. Kirby és Spence szerint eleven állatokat támadnak meg és Lyonnet szerint a Panorpa communis állítólag nem kevesebbszer, mint tízszer vetette magát egy hasonló nagyságú szitakötőre, míg végre azt birtokába ejtette. Újabbi megfigyeléseink azonban máskép tűntetik fel a skorpiólegyek életmódját. Davis fogságban tartott állatokon azt tapasztalta, hogy azok sohasem támadtak meg más rovarokat. Miyaké pedig megfigyelte, hogy a skorpiólegyek az általa elébük rakott lárvákat, hernyókat csak akkor támadták meg, amikor azokban már nem volt élet, vagy amikor azok testnedvei több helyen kiszivárogtak. Ezeket tekintetbe véve, tehát lehetséges, hogy állataink bizonyos körülmények között élő állatokat megtámadhatnak ugyan, de rendszerint mégis csak már elhullott rovarokra vetik rá magukat. A fogságban tartott skorpiólegyeken megfigyelték, hogy azok – mint a szabadban is – a virágok nektárját és levéltetvek nedveit nyaldosták és alkalomadtán vízcseppekkel is oltották szomjukat. A fogságban egyébként könnyű azokat növényi táplálék, gyümölcs stb., sőt hús élvezetére is rászoktatni. Miyaké a japáni Panorpa Klugi Mc. L. életmódját tanulmányozta és megfigyelte, hogy az virágok nedveit is szívta, sőt a Silene armeria növényben tetemes károkat is okozott.

A skorpiólegyek elég hosszúéletűek. Fogságban egy hónapig is kibírják, a szabadban valószínűleg még tovább, azonban a hímek hamarabb hullanak el, mint a nőstények. Párosodás előtt a hím a rendesnél élénkebben repül. A nőstény fölött keringve, azt felülről ragadja meg páros fogóival s begörbítve potrohát, így egyesül vele. A nőstény a párosodás után 3–4 nap mulva a földre ereszkedik, azt alkalmas hely végett alaposan átkutatja s a földbe illesztve potrohát, 18–20 petét rak. Már egy hét mulva kikelnek az apró lárvák. Kezdetben fehérek, később megsötétednek. Alakjuk teljesen hernyószerű, talán csak állkapcsaik erősebbek s potrohlábaik kurtábbak. A kikelő lárvák a föld színén eleinte tömegbe verődnek össze, később elkülönülnek, a földbe járatokat építenek. Egy hónap alatt kb. elérik fejlettségüket s ekkor földből sárgömböcöt készítenek s ennek belsejében megy végbe az átalakulás.

Nem tudjuk eddigelé egészen pontosan, hogy az egyes fajok lárvái miből élnek, de annyi bizonyos, hogy a Bittacusokéi növényevők. A bábállapotot állataink nem a föld mélyében, inkább annak felszínén töltik el, s 9–10 hét alatt elérik fejlettségüket.

A skorpiólegyeknek 250-nél több faja az egész földkerekségen el van terjedve és több családba és alcsaládba sorolható. Nem lehet itt feladatunk ezeket egyenként tárgyalni, s azért is csak azoknak fontosabb alakjaival ismerkedünk meg.

A legprimitívebb skorpiólegyek kétségkívül az ausztráliai Choristak, amelyek még a Perm-korbeli skorpiólegyekre emlékeztetnek. A Nothiothauma Reedi Mc. L. és a Merope tuber Newm. is igen ősi fajok.

A Panorpidae-család legismertebb tagjai a Panorpa communis L. Szárnyát harántfoltok díszítik. Rokona a P. alpina Rb. magasabb hegyvidékeinken mindenütt gyakori. Szárnyai majdnem víztiszták.

A csőrös recésszúnyogfélék (Bittacusidae) elütő testalkatuk dacára is a skorpiólegyekhez közelednek. A Bittacus tipularius L. karcsú potroha nem vastagszik meg körtealakúan, csőrös feje fonalas csápokat és felül pontszemeket visel. Reszketve röpködnek ezek az ojtott szúnyogokkal (Tipulidae) messziről könnyen összetéveszthető állatok alkonyatkor, különösen hegyoldalakon, ahol gyérebb a növényzet, de némelykor nedves réteken is, s itt, ahogy Reuter mondja, fűszálakon lógnak, sokszor egyszerre két fűszálon is megkapaszkodnak elülső és hátsó lábukkal. Azt hinnők, hogy álomba merültek, pedig ők nagyon is éberek, s állandóan figyelik az arra haladó apró rovarokat, hogy azokat azután felszabadult középső lábaikkal hirtelen megragadják. Akkor a recésszúnyog mohón szúrja bele csőrét feje tövéig áldozatába és azt kiszívja.

Az ormányos tücskök (Boreidae) tagjai a skorpiólegyeknek kétségkívül legfiatalabb alakjait képviselik. Megőrizték ugyan azoknak csőrös szájszerveit, azonban szárnyukat elvesztették vagy legalább is azoknak csak csökevényei maradtak meg.

napsütéses téli napokon a budai hegyekben a rétek, domboldalak hótakaróján apró kis bronz- vagy zöldes, fémfényű állatocskák tűnnek fel lassan, óvatosan lépkedve, vagy hosszú hátsó lábaikkal ugrálva. Ha megfogjuk, sokszor holtnak tetetik magukat. Panzer annakidején csőrös tücsköknek nevezte őket (Gryllus proboscideus) s némi joggal, mert állataink mozgásában van sok, a tücsökre emlékeztető vonás. Repülni nem tudnak, hiszen szárnyaik áralakúan megvékonyodtak. Nőstényük hosszú, felfelé kunkorodó tojócsövet visel. Október közepétől egészen márciusig éldegélnek ezek az apróságok, s ha kitavaszodik, lassan el is tűnnek. Biró Lajos megtalálta őket a budai hegyekben, s kiderült, hogy az itt élők a Boreus hiemalis L. nevű fajhoz tartoznak.