medvelepkéket (Arctiidae)

ahová feltűnően sok tarka lepke tartozik, amelyeknek hátulsó szárnyán a szegélyalatti ér a sugárérből ered. A kapcsoló sörte mindig megtalálható. A szívóka erősen kifejlődött, a hím csápja röviden fésűs. A medvelepkék hernyója, amelyet a magyar népünk „papmacskahernyónak” nevez, rendszerint sűrű, bozontos szőrbundába takart, főleg gyomon és más alacsonynövésű növényen él, rendszerint közvetlenül a talaj színén, és élénkségével, valamint aránylag gyors mozgásával tűnik fel. A medve-név kevésbbé illik a meglehetősen vastag, esetlen lepkére, mint inkább a sűrű bundájú hernyóra. Ez a szőrtakaró számos más állatot és a legtöbb rovarevő madarat visszariasztja. A fürkészdarazsak támadása ellen természetesen a legsűrűbb szőrbunda sem véd, és abból, hogy a papmacskahernyók egy részét meglehetősen bántják élősdi rovarellenségeik, megmagyarázhatjuk maguknak azt, hogy noha a hernyók aránylag eléggé gyakoriak, a lepkék nagyobb számban egyáltalában nem jelentkeznek. A bábozódás részint a földben, részint a föld felett, utóbbi esetben rendszerint puha szövedékben történik. Nem az összes medvelepkék élnek a föld szinén. A trópusi Amerikában a Palustra-nem több mocsári medvelepkéje honos, amelynek hernyói árkok és lassan folyó vizek vizinövényein tartózkodnak, de közben-közben mint jó úszók, ángolnaszerű, kígyózó görbülésekkel a szabad vízben is mozognak. Lélekzés céljából ezek a vizihernyók hátuk hosszú, bozontos szőrében levegőt visznek magukkal, amely ebből ezüstösen csillog. A levegőkészlet felújítása végett természetesen időről-időre fel kell szállniok és testük végét a vízből kiemelniök.

Európában egyike a legismertebb fajoknak az egész Ázsián át Japánig elterjedt barna medvelepke (Arctia caja L.), amelynek hernyójával augusztustól kezdve találkozhatunk, s amely május elejétől kezdve a legkülönbözőbb gyomokon, növényeken és bokrokon mutatkozik ismét. A hernyót megismerhetjük feketeszínű, szürkehegyű szőréről, amely a testbőrt éppen csak átderengeni engedi; a torgyűrűkön és a test oldalán rókavörös színű a szőrmeze. A kifejlődött hernyó segítségül véve szőrét is, nagy, laza, szőrt tartalmazó szövedéket készít, amelyben a fekete, zömök báb csak néhány hétig nyugszik száraz lomb alatt vagy gyomon. A nappalra elrejtőző, meleg nyári éjjeleken repülő lepke élénk színezetű; elülső szárnyának fehéres rajza bársonyszerű vörösbarna alapon nyugszik, feje és tora hasonlóképpen vörösbarna, potroha és fekete foltokkal tarkált hátulsó szárnya ellenben cinóbervörös. Dél-Európában hernyója kártevő, mert a szőlő bántja, mint például Monpellier vidékén, ahol alkalmilag a termésnek egytizede, sőt egyötöde is már elveszett a papmacskahernyó rágása miatt.

Egyes medvelepkék kivételesen napfényben is repülnek, mint pl. a bíbormedvelepke (Rhyparia purpurata L.), amelynek sárga elülső szárnya szürkebarna foltokat, míg bíborpiros hátulsó szárnya nagy fekete pettyeket mutat. Egész Észak- és Közép-Európában – az északnyugati részek kivételével – Dalmáciában, a Balkán-félszigeten, valamint Ázsiában Japánig elterjedt. Hernyója áttelel, ősszel és tavasszal különböző növényeken, milyen az utifű (Plantago), cickóró, zanót stb., található és sárgásbarna, szőrrel kevert szövedékben bábozódik. A Callimorpha dominula L. is rikítószínű lepke; elülső szárnya leginkább zöldes tünetű kékesfekete, több fehér és sárga folttal, míg a feketefoltos hátulsó szárnya vérvörös; kedveli a napfényt. Európában s a szomszédos Ázsiában ez a faj több színváltozatban fordul elő, éppúgy, mint a szintén tarka spanyol zászló (Callimorpha quadripunctaria Poda), amely nappal a virágokon szeret szívogatni.

Minden természetkedvelőnek csodálatát váltja ki a