46. család: Lemezescsápúak (Scarabaeidae)

A skarabeidák többnyire zömöktestű, trágyában, fákon és bokrokon, virágokon, a földben vagy korhadó fában élő bogarak. A csápok tőíze rövid, bunkója az egyik oldalon leveles vagy legyezőalakúan lemezes, a lábfej ötízes, az elülső lábak (különösen a nőstényeknél) ásásra alkalmasok. Ez a bogárcsalád az egész földön elterjedt, fajokban is felette gazdag, melyek számos alcsalád megállapítására vezettek.

Rövid, a felső állkapcsokat nem takaró fejpajzs, tízízes csápok és öt szabadon fekvő haslemez jellemzi a nehézkes földi bogarak (Troginae) alcsaládját. A közönséges földi bogár (Trox sabulosus L.) Közép-Európa homokos síkságát egészen Lapphonig lakja; ez az otromba, szürkésfekete bogár, hasasan kiszélesedett és pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel, a földön csatangol szerte-széjjel. A potroholdalaknak a szárnyfedők érdes szegélyéhez való dörzsölésével erős cirpelő hangot tud adni, amely oly erős, hogy azt Darwin szerint egy ízben egérpípelésnek vélték. A közönséges földi bogár és fajrokonai mind komor fekete vagy szürkésfekete bogarak ráncos vagy dudorkás felülettel, melyek még nem gondoskodnak különleges utódaikról. Dögevők és lárváikat is többnyire dög és más állati hulladékok alatt találjuk. Egyes fajaik, mint pl. az Afrikában honos Philharmoster integer Kolbe ászka módjára összehajlíthatja testét.

A ganajtúró bogarak (Geotrupinae) némileg magasabb fokon állanak, mint a földi bogarak, amelyekhez csak annyiban hasonlítanak, hogy fejpajzsuk nem takarja be a felsőállkapcsokat. Potrohuk hat gyűrűből képződik, szemüket a pofák nyúlványa kettéosztja, csápjuk tizenegyízes és elülső lábszáruk külső szélét széles fogak fegyverzik. Otromba testük kemény és erős, páncélszerű, fémes acélkék vagy zöldesen fénylő. Számos fajuk cirpelő hangot ad és pedig úgy, hogy a potroh mozgatásával a harmadik haslemez lécszerűen kiemelkedő éles hátulsó szegélyét a hátulsó csípőkön lévő rovátkos felülethez dörzsöli. Ezt a cirpelő hangot azonkívül még egy másik készülékkel is tudják erősíteni, és pedig Verhoeff megfigyelései szerint úgy, hogy a potroh több hátlemezén hegyes és merev szőrökkel fedett mezőcskék vannak, melyek a szárnyfedők aljának hátulsó részéhez való dörzsölése által rezgésbe jutnak és zúgó hangot adnak.

Nappal a ganajtúró bogarak elrejtőznek vagy csak nehézkesen és lassan mozognak a földön, megkísérlik ugyan egy-egy akadálynak átmászását, ami azonban ritkán sikerül. Alkonyatkor, különösen meleg és csendes estéken megelevenednek, zúgó repüléssel hasítják a levegőt és táplálkozásra és petelerakásra megfelelő jó helyeket keresnek maguknak. Egy, a földön elterülő friss tehénganaj, egy rakás lóganaj vagy hasonló ürülékek vonzzák őket, mert ha néha-ritkán az erdei ganajtúró bogár éhségét gombában, vagy kivágott fák kifolyó nedvén csillapítja is, főtáplálékuk mégis nagyobb emlősök ganaja. A ganajtúró bogarak a földbe vájt menetekbe hordják a ganajt és azt itten fogyasztják el nyugodtan és zavartalanul; ezzel hasznos munkát végeznek, mert nemcsak hogy eltűntetnek nagymennyiségű anyagot, hanem azzal a földet is javítják. Ohaus figyelte meg, hogy egy tarlón fekvő nagy, majdnem 1/4 m kerületű lótrágya, kevés maradék kivételével, egy éjjel folyamán eltűnt a föld hátáról. Az utánaásás megállapította, hogy ezt a munkát 92 drb nagy ganajtúró bogár (Geotrupes stercorarius L.) végezte el, amelyek a föld mélyében még víg lakománál ültek. Hűvös, szeles időben a bogarak meneteikben maradnak földalatti eleségkészletüknél és csak szép meleg estéken hagyják félbe lakmározásukat és friss táplálék után repülnek ki.

Érdekes jelenségek tapasztalhatók a ganajtúró bogarak ivadékgondozásánál. A bogárpár a ganaj alatt vagy közelében a föld mélyébe majdnem függőleges menetet ás, ebből a főmenetből számos rövid és vakon végződő oldalág nyílik, amelyekbe az ivadék nevelésére szükséges ganajmennyiséget hordják. Érdekes a feketéskék erdei ganajtúró bogár (Geotrupes silvaticus L.) fészekmenete, amely egy valódi bánya, melyet a bogár májusban vagy júniusban leginkább emberi ürülék alatt épít ki. A félméternyi főcsatornából több, a végefelé kiszélesedő legalább 18 cm hosszú oldalfolyosó ágazik el. A hím és a nőstény erre elülső lábával körülfogja és hátrafelé mászva, részletekben cipeli az ürülékdarabkákat a főcsatornán le és rétegenként rakja azokat az oldalfolyosókba, amelyek így lassan megtöltődnek. A ganajkolbászka legvastagabb részében, mintegy 1.5–2 cm-nyire a végétől, kis üreget találunk, melybe a nőstény egy-egy fehér petét rakott. Három-négy hét mulva kel ki a petéből a kis pajor, amely a hideg évszak beálltáig a részére elraktározott ganajból táplálkozik, majd az áttelelés után belülről kieszi a ganajkolbászka felét, saját ürülékével símán kitapasztja a folyosó falát, ezáltal kemény bölcsőt készítvén magának, melyben június, vagy júliusban bábbá alakul. Három-négyheti pihenés után, tehát augusztus első felében, kikel a bábból a friss bogár, amely azonban csak az áttelelés után lát hozzá faja fenntartásához.

Hosszúlőcslábú ganajtúró (Sisyphus Schaefferi L.).

Hasonló az életmódja a már említett nagy ganajtúró bogárnak, melynek szárnyfedőjén 14 éles barázdát számlálhatunk meg. Ez a bogár azonban a lóganajt részesíti előnyben. A homokos és ingoványos területeken nem ritka jelenség a tavaszi ganajtúró bogár (Geotrupes vernalis L.), melyet síma és fénylő acélkék felületéről ismerhetünk fel. Ez a nappal is sokat mutatkozó faj a juhok és egyéb vad ürülékét hordja be. A háromtülkű ganajtúró bogár (Typhoeus Typhoeus L.) előtorán három előreirányított szarvat találunk, teste fénylő fekete. Németország homokos, terméketlen északi részeit lakja ez a bogár és tavasszal sokszor nagy mennyiségben található ott, ahol juhok legelnek, vagy az őz csapásain, mely állatok ürülékét hordja be menetébe. Petéjét azonban nem az ürülékkel megtöltött oldalfolyosóban helyezi el, hanem 1–2 cm-nyire annak végétől a földön, úgyhogy a kikelő lárva csak a talajon való átfurakodással jut el ízletes táplálékához. Ezek a fiatal lárvák, amint látjuk, eleinte valódi talajevők és csak azután válnak ganajevőkké. A lárvák őseredeti tápláléka tehát valószínűleg föld volt, amint azt a szarvasbogarak és cserebogaraknál is láthatjuk, mely utóbbiak eleinte megelégszenek a talajjal és csak később térnek át más táplálékra.

Amíg a ganajtúró bogarak (Geotrupes) inkább a mérsékelt, addig a sárga ganajtúrók (Bolboceras) inkább a meleg égöv lakói. Nálunk a 12–15 mm nagyságú rozsdavörös szarvas ganajtúró (Bolbelasmus unicornis Schrnk.) fordul elő, mely nevét a hím homlokát díszítő, hosszú szarvától kapta. A mozgószarvú ganajtúró bogár (Odontaeus armiger Scop.) főleg erdei réteken található.

A ganajtúró bogarak rokonságába tartoznak a csajkók, melyek hazája Közép-Ázsia, egyik képviselőjük azonban hazánk jól ismert szőlőkárosítója, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus Laxm.). Csápbunkójának utolsó két íze bemélyed a harmadik ízbe, akárcsak a hagyma levelei egymásba. Felsőállkapcsai nagyok és alul a nőstényeken apró, a hímeken nagy sarlóalakú foggal bírnak. A bogár fekete, tora széles, szárnyfedői rövidek és gömbölyödők. Hazánkon kívül a Balkán-félszigeten keresztül Dél-Oroszországig és Kis-Ázsiáig fordul elő. A csajkó rokonaitól eltérően, nem elégszik meg trágya behordásával, hanem fiatal növényi hajtásokat szállít ivadéka ellátására és így elsősorban a szőlő levelét kedveli, amiért hazánkban és Oroszországban a szőlők károsítójaként ismerik. Ezt a tulajdonságát hazánkban a budai hegyek szőlőiben Koy Tóbiás már 1802-ben állapította meg. A szőlőn kívül mindenféle más fű és növény is tartozik éléstárához, így Erichson fűféléket és gyujtoványt, Mocsáry fűféléket, Horváth kendert, Tarnani repcét, lent, lucernát, takarmányrépát, kendert, búzát, fiatal gyümölcscsemetét, kerti és mezei virágokat látott behordani. Életmódját nálunk Emich és Oroszországban Tarnani tanulmányozta. A hím erős rágójával lemetszi a szőlő vagy más növény zsenge hajtását és zsákmányával megrakottan, hátrálva behúzza azt földi lakásába, ahol a nőstény azt begyömöszöli. Küzdelmes harccal szerzi meg a hím párját, majd a párosodás után hozzálátnak földi lakásuk építéséhez. Először a kötött talajba mintegy 25–30 cm hosszú rézsutos folyosót fúrnak, mely azután hirtelen függőlegessé válik és 50–60 cm-nyire mélyed a földbe. A függélyes akna végén 6–8 galambtojásnagyságú kamara ágazik el, amelyekbe a behordott növényi részeket gyömöszölik be. A bevermelt anyag hamarosan elhervad és megfülled. Ennek tetejére rakja a nőstény petéjét, minden kamrába egyet-egyet. A hím ezalatt a bejáratnál őrködik, távoltartja a közeledő bogárságot és bemerészkedő társaival heves, ádáz harcot vív. Minden kamarában egy-egy lárva kel ki, amely a rothadt növényi táplálékot fogyasztja és körülbelül három hónap alatt eléri teljes kifejlődését, majd bábbá alakul és rövid elfekvés után már kész a bogár, amely azonban csak a jövő tavasszal mutatkozik.

Nagyfejű csajkó (Lethrus apterus Larm.).

A ganajfaló bogarak (Coprinae) alcsaládjában főleg a ganajbújó Onthophagusok, a tülkös ganajtúrók és a galacsinhajtó bogarak nemzetsége kelti fel figyelmünket. A ganajfaló bogarak hátulsó lábszára csak egyetlen sarkantyúval díszített, a félkörös fejpajzs elül kiszélesedett és többnyire fogazott, a szemeket pedig egy lécecske többé-kevésbbé kettéosztja.

Legalacsonyabb fokon áll a ganajbújó Onthophagusok nemzetsége, amelynek legismertebb neme a sok fajjal az egész földön elterjedt Onthophagus-nem. Ezek a bogarak sokszor csapatosan találhatók növényevők ganajában, melynek rakása alatt a nőstények mély csatornákat vájnak a földbe és ebbe vonszolják a ganajcsomókat. A ganajcsomók közepében kivájnak egy kis üreget és ebbe rakják petéjüket. A néhány nap mulva kikelő lárvák börtönük ganajfalát fogyasztják. Sok faj hímje, mint például a fémeszöld testű és sárga szárnyfedőjű tehénszarvú ganajbújó (Onthophagus vacca L.), homlokán kis szarvat hord, a szurokfekete Onthophagus taurus Schreb. szarva pedig félköralakú és bajusz módjára hajlik felfelé. Az élősködésre is találunk közöttük példát, amennyiben az örményországi Onthophagus trochiscobius Kol., a galacsinos bogarak (Gymnopleurus) galacsinjába csempészi petéit.

A tülkös ganajtúrók (Copris) legjellemzőbb alakja a tülkös ganajtúró bogár (Copris lunaris L.), legelőink gyakori vendége. Ez fénylő fekete, előtora elül meredeken lejtős, a hím és nősténye vállvetve egy körülbelül 15 cm hosszú és 5 cm magas tojásalakú üreget váj a földbe, amelyből minden kövecskét, gyökérdarabkát és egyéb tárgyat a kivezető csatornán át a szabadba hordanak. Ebbe az üregbe nagymennyiségű lágy tehén- és lóganajt hordanak, ezt ottan nagy labdává dagasztják össze és az üreg falát is kibélelik vele, majd a labdát felosztják és több körtealakú galacsint alakítanak belőle. Mindegyik galacsinra a nőstény egy-egy petét rak és azt ganajfedővel letakarja. Hasonló életmódja van az Európa délnyugati részében, főleg Spanyolországban található spanyol tülkös ganajtúrónak (Copris hispanus L.). Ennek a fajnak a hímje és nősténye az előbbi fajhoz hasonlóan járnak el, azonban körtealakú labdacsaikat juhganajból készítik, ezeket azonban földburokkal veszik körül.

A spanyol tülkös ganajtúró (Copris hispanus L.) körtealakú galacsinjainak készítése közben.

Amíg a mi tülkös ganajtúróink egyszerű sötét köntösben járnak, addig Amerika meleg vidékeit pompásan szinezett alakok népesítik be. Ezek az amerikai ganajtúrók a Phanaeus-nem képviselői és száznál több fajuk gyönyörű fémfényű kék, zöld, aranyos, vagy vörösen csillogó külsőnek örvend, hímjeik fejét pedig csodás tülkök vagy dudorodások ékesítik. A Phanaeusok az ember és állatok ürülékére mennek, azonban e mellett a dögöt sem vetik meg, amely szintén kedvenc eledelük. Ha eltekintünk egy argentínai fajtól, mely utódait is döggel látja el, a többiek fiasításuk ellátására főleg kérődzők ganaját használják. Aknát ásnak a földbe, amelynek végét kiszélesítik, ezt a kamrát telehordják trágyával, melyből egyik végén hegyesedő galacsint formálnak és a hegyesedő vég egy kis üregében helyeznek el egyetlen petét. Hogy mennyi körültekintéssel végzik munkájukat, az kitűnik Ohaus megfigyeléseiből, aki megállapította, hogy ezek a bogarak nemcsak a galacsint vonják be védő agyagréteggel, hanem a kamara bejáratát egy különleges likacsos agyaglemezzel zárják el, amelyen azonban a szükséges levegő mindenkor eljuthat a petéhez. Ennek a munkának az elvégzése után a bogarak úgy a kamrát, mind a hozzávezető aknát trágyával kevert földdel töltik ki, hogy a majd kifejlődő bogár nemcsak táplálékot találjon, hanem kifelé az útirányt is megtalálja.

A legnagyobb ganajtúrók az elefántganajtúró bogarak (Heliocopris), Közép-Afrika és Dél-Ázsia egyenlítőkörüli tájainak lakói. Ezek az elefántok, zsiráfok, tevék, nagy antilópok és hasonló nagy emlősök ürülékét keresik fel és abból nagy mennyiséget hordanak földalatti kamráikba. Körtealakú galacsinjaikat a kamrában maradó hím őrzi. Legnagyobb fajuk az óriási elefántganajtúró (Heliocopris colossus Bat.), egy fénylő fekete otromba bogár, rovátkolt szárnyfedőkkel, melynek testhossza eléri a 7 cm-t, szélessége pedig a 4 cm-t.

A forró napsütötte déli tájak lőcslábú ganajtúrói különleges ösztönre tettek szert. A hímek és nőstények a ganajból kihasított darabkát addig préselik és alakítják, amíg abból gömbölyű labdacs nem lesz, ezt a kis labdacsot azután sietve elgurítják, úgyhogy a nőstény hátrafelé járva elülső lábával húzza, a hím pedig szintén hátrafelé mozogva hosszú görbe hátulsó lábával meg-meglöki a labdacsot. Megfelelő helyen azután elássák a labdacsot, a nőstény rárakja petéjét és ezt még egy kis ganajsapkával befödi, úgyhogy végeredményben ez a labdacs is körtealakú lesz. Ez a labdacs elegendő arra, hogy a lárva egész kifejlődéséhez a szükséges táplálékot szolgáltassa. Legismertebb faja a hosszúlőcslábú ganajtúró (Sisyphus Schaefferi L.), Dél-Európa lakója, amely azonban Magyarországon is a gyakoribb fajok közé tartozik.

A ganajtúrók közül legnagyobb hírre a szent galacsinhajtó bogár (Scarabaeus sacer L.), a régi egyiptomiak napistenének jelképe, tett szert. Kőemlékeken gyakran látjuk ezt a bogarat kifaragva és kőből faragott mását helyezték a halottak mellére, hogy szószólójuk legyen a másvilág bírái előtt. A római császárság idejében a katonák ereklyeként hordták kőből faragott mását (skarabäus) nyakláncra akasztva, hogy sebesülés ellen megvédje őket. A régiek mindenféle más anyagból is készítettek és ábrázoltak skarabäusokat és végül ékszer gyanánt használták minden vallásos jelentőség nélkül. A szent galacsinhajtó bogár fejpajzsa félköralakú és elül hatfogú, elülső lábfeje úgyszólván teljesen hiányzik, elülső lába az újjasan fogas lábszárral végződik; színe homályosan fénylő fekete, teste kissé lapított. Hazája Dél-Európa, Észak-Afrika és Keletre Közép-Ázsiáig terjed, északi elterjedésének határát a magyar Nagy-Alföldön éri el. A teve, ló, tehén és ritkábban az ember ürüléke szolgál táplálékául, úgyhogy legelők, karavánutak közeléhez van kötve, feltéve, hogy a talaj is elég száraz és laza.

Szent galacsinhajtó-bogarak munkában.

Ha a galacsinhajtók felfedeztek egy ganajrakást, amelyhez sokszor messzi távolból érkeznek surrogó repüléssel, megkezdődik élénk tolongásuk. Elülső lábukkal és fejükkel a ganajból lehasítanak darabkákat, azokból kisebb-nagyobb golyókat alakítanak, gombolygatnak, majd irígy társaiktól megvédendő, azokat sietve elgurítják, biztonságba hozzák. Az elgurítás úgy történik, hogy az egyik elül kapaszkodva húzza a gömböt, a másik pedig fejét aládugva tovább hengergeti. Ezalatt az 5 cm átmérőjű puha gömb, kemény, síma golyóvá változik. A galacsin gurítása nem folyik le mindig símán, irígy társaik igyekeznek azt elcsenni, ha nősténybogárral találkoznak, a hím nyugodtan gurítja tovább gömbjét, a nőstény pedig megkezdi dulakodását vetélytársával. Ha azonban hím az ellenfél, a hím kezdi meg elkeseredett bírkózását, mely a gyengébb fél szerény félrehúzódásával végződik, a győztes pedig továbbgurítja az addig várakozó nősténnyel a galacsint. Sokszor a győztes is üres kézzel mehet tovább, ha a nőstény közben maga gurítja el a galacsint, vagy egy harmadik hím jelenik meg a színtéren és lefoglalja azt a saját részére. A galacsin elgurítása tehát gyakran drámai jelenetek színtere; sikerül ez azonban, akkor megfelelő helyen a hím félretolja azt és a nőstény őrizetére bízza, maga pedig nekilát a lyuk ásásához, szorgalmasan kiemeli a homokot és a csatornába süllyeszti a galacsint. A kiszélesített kamrába helyezett galacsint azután felhasználják földalatti lakomájukhoz, vagy a nőstény rárakja petéjét és körtealakúvá alakítja. A kikelő, hátán palaszürkén tarkázott lárva a galacsinban elegendő táplálékot talál teljes kifejlődéséhez.

A ganajbogarak (Aphodiinae) fejpajzsa elül és oldalt kiszélesedett, úgyhogy a felső állkapcsokat felülről takarja, testalakjuk hengeres, hátul kerekített, szárnyfedőjük a hat haslemezzel rendelkező potrohot teljesen fedi. A hátulsó lábszár végén két sarkantyút, az elülsők külső szélén három fogat találunk. A szem teljes, legfeljebb kikanyarított, a csáp kilencízes. Ez a nemzetség az egész földön elterjedt és az Aphodius-nemet a mérsékelt égöv alatt majdnem háromszáz faj képviseli, amelyek közül némelyik a magas Északig terjed. Izland szigetén például már megtaláljuk az Alpok és a Kárpátokban a hóhatár közelében élő alpesi ganajbogarat (Aphodius alpinus Scop.), a jégkorszak maradványát, amely akkoriban valószínűleg egész Közép-Európában előfordult. Más fajok a meleg égöv alatt élnek, viszont pl. a nálunk is közönséges szennyessárga ganajbogár (Aphodius luridus L.) az arktikus tájtól Afrika tropikus vidékéig elterjedt.

Kapás ganajbogár (Aphodius fossor L.) és lárvája.

A ganajbogarak életét szép tavaszi vagy nyári napokon könnyen figyelhetjük meg. Napfényben az utak fölött sokszor tömegesen repülnek, hogy a különböző állatok ürülékét felkeressék és abba belefurakodjanak. E mellett nagyon élénkek, gyorsak, és ha veszély esetén nem tudnak gyorsan a mélységben eltűnni, úgy szárnyra kelnek. Petéjüket a ganajba rakják, melyet a lárvák azután keresztül-kasul rágnak, csatornáikkal keresztülfúrnak, a bábozodás ugyanitt, vagy a már száraz ganaj alatt a földben történik. Ami táplálékukat illeti, némely fajuk az első, útjukba eső ürülékkel megelégszik, mások válogatósak. A közönségesebb fajok közül az erdei ganajbogár (A. nemoralis Er.) csak a vadak ürülékére, a vörös szárnyfedőjű vörös ganajbogár (A. fimetarius L.) lóganéjra, míg a világos rozsdavörös fejű és torú fénylő ganajbogár (A. nitidulus F.) csak juhganéjra száll. Némely faj teljesen eltekint a trágyától, mint pl. a fekete ganajbogár (Aph. niger Panz.), mely fejlődését fekete televényföldben éli át, tehát az ősi szokást folytatja, mert a különféle trágyák felkeresése magasabban kifejlődött ösztönre mutat.

Ismerünk ganajbogarakat, amelyek képesek a földben lévő ürüléket kinyomozni, mint a floridai földi üregekben élő barlangi ganajbogár (A. troglodytes Hubb.), mely halvány mézsárga és az ugyanott élő egyik teknősbéka ürülékében találja táplálékát és fejlődésének lehetőségét. A nálunk is előforduló tobzódó ganajbogár (A. porcus F.) szintén leszáll a föld mélyébe, ahol kiszimatolja a nagy ganajtúró bogár kolbászalakú ganajlabdacsait és azokra rakja petéit; a kikelő lárvák itt bő táplálékra találnak. Hangyavendégek lettek a Dél-Amerikában élő Euparia-fajok, ezeknek valószínűleg a hangyák ürüléke és más hulladék szolgál táplálékul. A tropikus Amerikában és Indiában élő Corythoderusok viszont a fehér hangyák vendégévé váltak; az illó anyagot kiválasztó szőrcsomóik miatt a fehér hangyák nemcsak tűrik maguk között, hanem legszentebb helyiségükben, a királyné sejtjében való tartózkodásukat is megengedik.

A cserebogáralakúak (Melolonthinae) alcsaládjába tartozó bogarak mind megegyeznek abban, hogy lárváik (pajorjaik) majdnem csak növényi gyökerekkel, a kifejlődött bogarak pedig levelek és gyenge hajtásokkal táplálkoznak. Ennek az életmódnak tulajdonítható, hogy közöttük számos növényi kártevővel találkozunk. Számos, többnyire barna, szürkésbarna vagy fekete, ritkán fémfényű fajuk külsőleg nagyon hasonló, úgyhogy azok csak nehezen különböztethetők meg. Fejpajzsuk nem öblös, csápjuk 7–10-ízes, két nem mozgatható karmuk többnyire fogazott vagy hasított. A többnyire összenőtt, gyűrűkből álló potroh végét a szárnyfedők nem, az egysorban elhelyezett légzőnyílásokat azonban takarják. A cserebogáralakúakat több mint 4000 eddig ismert faj képviseli, a Föld mérsékelt és meleg vidékein.

A cserebogarak (Melolontha) két ivarát különböző alkatú csápjukról ismerhetjük fel, a hímek csápbunkója nagyobb és hét, a nőstényeké kisebb és hat lemezkéből áll. A potrohot teljesen nem takaró szárnyfedőkön alul kiáll a hosszabb-rövidebb farnyél, oldalát pedig fehér, háromszögű foltok díszítik. Nagyon változó az előtor színe, ez többnyire fekete, de lehet vöröses is, vagy fekete, vörös koronggal és végül sűrűn fehéren vagy szürkésen szőrös. Ezek a színváltozások azonban semmi különösebb rendszertani értékkel nem bírnak. Cserebogár elnevezés alatt mindenesetre két fajt kell értenünk, az egyik a közönséges vagy májusi cserebogár (Melolontha melolontha L. vagy M. vulgaris F.), a másik a kurtafarú cserebogár (M. hippocastani F.). A kettő közötti különbségek a farnyél alakjában és a színeződésben merülnek ki. A közönséges cserebogár farnyele hosszabb és csúcsa felé keskenyedő, szárnyfedője pedig egyszínű, míg a kurtafarú cserebogáré rövid és végén gombszerűen kiszélesedő, szárnyfedőinek oldalszegélye pedig fekete, azonkívül harmadik csápízén kis fogacskája is van.

A közönséges cserebogár (Melolontha melolontha L.), pajorja és bábja.

Mindkét cserebogár életmódja majdnem azonos, elterjedése is azonos, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a kurtafarú cserebogár a száraz és laza homokos talajt kedveli. Rajzási idejük májusra esik, de meleg időben már áprilisban hagyják el téli tanyájukat, viszont hegyvidékeken, valamint hideg éghajlat alatt megjelenésük kitolódik július, sőt augusztusig. Meleg és szélcsendes estéken a cserebogarak zümmögve röpködnek lombos fáink koronája körül, ezek levelei képezik kedvenc táplálékukat, de e mellett nem vetik meg a tűlevelűek friss hajtását, virágát sem. Leginkább éjjel táplálkoznak, akkor rágják le a fák lombozatát, hajnalban és borús napokon álmosan csüngnek az ágakon és ilyenkor könnyen rázhatók le. Hajdúböszörményben 1891-ben elrendelt lerázással három nap alatt 22 ezer liter cserebogarat szolgáltattak be. Repülésüket bizonyos hozzákészülés előzi meg, lábukkal erősen megkapaszkodnak, csápjukat, potrohukat pedig meglóbálják, amint mondják, számolgatnak. Landois szerint testükben 550, a lélekzőcsövekkel összefüggő, zsákszerű kitüremkedésük van, ezeket levegővel meg kell tölteniök, hogy a levegőbe felemelkedhessenek.

A cserebogarak nőstényeit párosodás után száraz, gyérnövényzetű helyeken látjuk, alacsonyan, majdnem a földet érintve, repülni, hogy ottan magukat 20–25 cm mélységnyire beásván, kendermag nagyságú, fehéres petéiket lerakják. Mindegyik nőstény 10–30 darabból álló csomókban mintegy 60–70 petét rak le. A nőstények száma a rajzás vége felé mind kisebb lesz, mert a petelerakás után kimerülvén, elpusztulnak a földben. Közben a fák körül is már csak egyes hímek röpködnek, mert ezek is vagy végelgyengülésben vagy számos ellenségüktől megdézsmálva pusztulnak el. A földben ez alatt új élet kezdődik, négy héttel a peterakás után kikelnek a kis pajorok. A hosszú szőrökkel fedett lábak közül az utolsó pár a leghosszabb, ennek karmai azonban rövidebbek, mint az első lábpárokéi. Jellemző a lárvákra az is, hogy négyízes csápjuk olyan hosszú, mint a fej és az utolsóelőtti íz alul fogszerűen kiszélesedvén, az utolsó ízen túlterjed. Az első évben a kis pajorok együtt maradnak és kivánalmaikban is szerények, mert főleg apró talajrészecskékkel táplálkoznak. Az áttelelés után azonban szétszélednek és mindenféle növények, dudvák, füvek és fás növények finom gyökérzetét kezdik rágni. Teljes kifejlődésüket két vagy három további áttelelés után érik el és akkor már látható kártevésük nyoma. A fás gyökerek kérgét ilyenkor teljesen lerágják, úgyhogy külsejük tisztított répára emlékeztet; így nem csodálkozhatunk, ha faiskolák gondosan nevelt, fiatal fenyői vagy más csemetéi csoportosan kipusztulnak. Ennek illusztrálására csak egyetlen példa álljon itten. Egy bethleni faiskola 400 négyszögölnyi területének felásása alkalmával 6391 pajort szedtek össze. De nem kisebb a gazda vagy kertész panasza sem, kiknek mezei és kerti növényeit pusztítja a pajor. A kifejlődött pajor többnyire a harmadik, melegebb vidékeken már a második évben kis üreget váj magának a földben, ezt szépen kisimítja és benne alakul át bábbá. Már néhány hét mulva, körülbelül novemberben, megtaláljuk az üregben a kész, friss bogarat, amely azonban a meleg napsugarak csábítására csak a jövő év májusában hagyja el téli pihenőhelyét. Csak ha a bábozódás felsőbb rétegekben történt volna meg, fordul elő az az eset, hogy a cserebogár már melegebb téli napokon határozza el magát egy korai kirándulásra.

A közönséges cserebogár teljes, vagyis a petétől a kifejlődött bogárig való kifejlődéséhez Közép-Európában négy év szükséges, melegebb vidékeken, például hazánk sík és dombos vidékén erre azonban három év is elegendő, míg a kurtafarkú cserebogárnak ehhez Dániában már öt évre van szüksége. A fejlődési időszak hossza szabja meg a cserebogár rajzási éveit, ha ugyanis valahol sok cserebogár volt, 3, 4 vagy 5 év mulva természetszerűen újból sok cserebogár lép fel, míg a közbülső években alig mutatkozik egy-egy példány. A rajzási év többnyire csak kis területre szorítkozik, már közelfekvő vidékeken más évekre eshetik. A rajzási évek megismétlődése sem örökös, mert éghajlati viszonyok vagy számos ellenségük fellépése megváltoztathatja azt; sokszor még utórajzások is iktatódnak közbe, vagyis akkor, ha a cserebogár fejlődésében késés áll be és így a rendes rajzási évben még nem tud megjelenni. Nálunk Magyarországon hároméves a rajzás a síkságon és dombvidéken, kivéve a Nagy-Alföld nagy részét, ahol nem, vagy csak szórványosan fordul elő; ilyen rajzási évek voltak 1899-től számítva 1902, 1905, 1908, 1911, 1914, 1917, 1920, 1923, 1926 és 1929. A Kárpátok területén négyéves a ciklus, itt tehát a rajzás nem esik össze a fenti évekkel.

Legfeltűnőbb és európai rokonai között a legnagyobb a kalló cserebogár (Polyphylla fullo L.); ez feketésbarna, szárnyfedői némelykor világosabbak és felületüket fehér habos mustrázat tarkítja, ezt pikkelyszerű szőrözet alkotja, mely könnyen ledörzsölhető. A hím kissé kisebb és karcsúbb, mint a nőstény, csápbunkójának lemezei azonban szélesek és felette hosszúak. Amikor alkonyatkor repül, csápjának lemezeit erősen szétterpeszti és így az azokon elhelyezett érzékszerveknek nagy hasznát veszi. Feltűnik még egy jellemző tulajdonsága, hangos cirpelő hangja, melyet utolsó hátlemeze keresztbeálló lécének a szárny néhány rovátkolt eréhez való dörzsölésével idéz elő. A bogár csukott szárnyfedője alatt izgatottsága jeléül adja ezt a hangot. Így ha egy fát, amelyen nappal kalló cserebogarak lomhán függnek, megütünk, a bogarak erős cirpelésbe, valóságos csiripolásba kezdenek, akárcsak ha azon fiatal madarakkal teli fészek lenne. Tud a kalló cserebogár halkabb hangot is adni és pedig akkor, ha potrohát a szárnyfedők hátulsó szegélyéhez dörzsölve, ide-oda mozgatja.

Kallócserebogár (Polyphylla fullo L.).

A kalló cserebogár a száraz, homokos vidékeket kedveli és így nem csodálkozhatunk azon, hogy nálunk az Alföld homokbuckáit, Németországban a Keleti-tenger dűnéit és délkeleti Európa hasonló területeit választotta ki hazájául. A nappali henyélés és alvás után meleg estéken kezdődik munkája, ilyenkor repülnek nagy zümmögéssel a hímek, hogy a csendesebben üldögélő párjukat felkeressék, ilyenkor lepik el a különféle lomb- és tűlevelű fákat, hogy azok levelét kopasszák. Nemsokára a párosodás elvégeztével, a nőstények beássák magukat a laza homokos talajba és abban rakják le 20–30 nagy fehéres petéjüket. Nálunk pajorja a homoki szőlőknek és a homokba ültetett gyümölcs- és erdei fáknak és bokroknak, Németországban a dűnék fenyőinek és nyírfáinak, továbbá a fövenycimbor (Elymus arenarius L.) és a homoki nád (Ammophila arenaria) nagy ellensége.

A kalló cserebogár rokonai közül figyelemreméltó még a keleti cserebogár (Anoxia orientalis Kryn.) és a bundás cserebogár (Anoxia pilosa F.). Előbbi világos vörösesbarna, fehéren sávos szárnyfedőkkel, utóbbi kisebb és egyszínű szépiabarna, testfelületét pedig molyhos fehéres szőrözet borítja. Mindkettő az Alföld homokján él és pajorjuk a takarmánynövények gyökerét rágja.

Júniusban jelenik meg a sárga cserebogár (Amphimallon solstitialis L.), melyet világos sárgásbarna köntöséről könnyen megismerhetünk és több fajrokonától megkülönböztethetünk. [Azelőtt nem különítették el a Rhizotrogus-nemtől.] Ez a bogár csak 15–17 mm hosszú, farnyele nincs és négy kissé kiemelkedő bordával ellátott szárnyfedője szőrös. Meleg estéken nagy számban röpköd a mezőn. A rövidéletű bogár levelet rág, vagy gabonafélék virágzatát eszi, de ezzel nem okoz olyan kárt, mint pajorja, mely a cserebogárpajorhoz hasonló kinézésű, de természetesen sokkal kisebb és a füvek gyökerét pusztítván, a pázsit, rét foltos kipusztulását okozza.

Amerikában a mi cserebogarainkat a hasonló életmódot folytató Lachnosterna-fajok helyettesítik. Ezek pajorja a szántóföldeken okoz jelentékeny károkat.

A fémes cserebogarak (Rutelinae) alcsaládja inkább a melegéghajlatú tájakon fejti ki fajgazdagságát és színpompáját, nálunk kevés, de nem jelentéktelen faj képviseli őket. A valódi cserebogaraktól abban különböznek, hogy karmuk egyenlőtlen, az egyik hosszabb és vastagabb, mint a másik; azonkívül hátulsó légzőnyílásaik lejjebb kerültek a haslemezekre, úgyhogy azokat a szárnyfedők már nem takarják.

A kis kerti cserebogár (Phyllopertha horticola L.) 9–11 mm hosszú, fémfényű zöldeskék, szőrös bogár, barna szárnyfedőkkel, mely némely években nagy mennyiségben röpköd különféle bokrok körül, melyek levelét rágja és virágzatát tönkreteszi, és így különösen kertekben észrevehető kárt okoz. Lárvája füvek és káposztafélék, de más növények gyökérzetét is rágja.

A zöld cserebogár (Anomala aenea Deg.) és különösen fajrokona, a fináncbogár (Anomala vitis F.) köti le leginkább figyelmünket. Az első 12–15 mm hosszú, sötétzöld bogár, sárgás, zöldes, kékes vagy tarka szárnyfedőkkel, mely főleg homokos területeken repül meleg napsütéskor, míg hűvös időben elvonul, vagy a földbe ássa be magát. A másik, a fináncbogár, kissé nagyobb, zömökebb állat, színe nem változó, mindig zöld. Mindkettő, de különösen az utóbbi rajzása idejében szörnyű mód legeli a szőlő levelét és amikor milliószámra lép fel, érthetően emlékezetes nagy kárt okoz.

A fémes cserebogarak rokonságából a szipolyok (Anisoplia) azok, amelyek a gazdák körében leginkább ismeretesek; de hogy is ne ismernék azokat, amikor nálunk mintegy tíz fajtájuk lepi el nagy mennyiségben a búza, rozs, árpa virágzatát és ezt, valamint a gyenge szemet pusztítja. Egy-egy kalászra sokszor tucatjával telepszik, fejpajzsával túrja, kuszálja a szemtakaró polyvát, tövén megrágja, kiszívja vagy kipergeti a szemet. Kártétele némelykor óriási méreteket ér el, különösen ott, ahol kevésbbé törődnek vele. Oroszországban némelyik évben sokszázezer hold rozsvetést tett tönkre; hazai kártétele kisebb, de a régebbi időkben sem volt lekicsinylendő. Nálunk legnagyobb kártevő az osztrák szipoly (A. austriaca Hbst.), egy fekete, fémeszöld vagy bronzoszöld bogár, sárgásbarna vagy fekete szárnyfedőkkel, a sárgásbarna szárnyfedőket a pajzsocska körül gyakran nagy fekete folt díszíti. Társai a kártevésben a széles szipoly (A. lata Er.), a rozsszipoly (A. segetum Herbst), a gabonaszipoly (A. tempestiva Er.), a keresztes szipoly (A. cyathigera Scop.) és a felemás szipoly (A. dispar Er.).

Rozsszipoly (Anisoplia segetum Hbst.).

Az északamerikai Egyesült Államokban a fémes cserebogarakat a közismert Goldsmith-bogár(Cotalpa lanigera L.), a gyümölcsfák kártevője képviseli. Ez a bogár alul fehér szőrözettel borított, szárnyfedői halványsárgák és gyönyörű aranyosan fénylők, úgyhogy ez az éjjel munkálkodó bogár nappal könnyen szembeötlene, ha erős karmával nem húzna magára 2–3 szomszédos levelet és ezen takaró alatt védekezne a nap tűző sugarai és ellenségei szeme ellen. A gyümölcsfák fiatal hajtását, virágját és levelét eszi. Külső pompában felülmúlják ezt a szép bogarat középamerikai rokonai a Plusiotis-nemből, melyek felülete fényezett arany, ezüst vagy sárgaréz színében tündöklik.

Az óriásbogarak (Dynastinae) alcsaládját az egyformán kifejlődött karmok, bemélyedt harántos elülső csípők, a fejpajzstól teljesen betakart felsőajak és a tízízes csáp háromlevelű bunkója jellemzi. Ebben az alcsaládban találkozunk a legnagyobb és legtestesebb lemezescsápúakkal, sőt talán a bogarak legnagyobb óriásaival. A hímeket rendszerint hatalmas szarvak és hegyes tülkök díszítik, amilyeneket a nőstényeken nem találunk, de ilyenek útjukban is állanának, amikor petéik lerakása végett fák korhadékába furakodnak be. Az óriásbogarak hazája Közép- és Dél-Amerika trópusi tájai, de vannak szép nagy képviselőik Indiában is, míg kisebb alakjaik az egész földön elterjedtek.

A legnagyobb óriásbogár a tropikus Amerikában előforduló Herkulesbogár (Dynastes Hercules L.), melynek hímje hosszú szarvával megüti a 15 cm-t. Az előtorból előrenyúló szarv hosszú, majdnem a test hosszával egyenlő, kissé hajlott, alsó oldalát sűrű sárga szőrkefe borítja és a közepe táján két kifelé álló foggal fegyverzett; az alsó, a fejből kiinduló szarv kisebb, rövidebb és több foggal fegyverzett. A Herkulesbogár teste a szarvakkal együtt fénylőfekete, csak a szárnyfedők feketepettyes olajzöldek. A nőstény külseje teljesen más, testhossza eléri a 9 cm-t, szarva nincs és sötét barnásfekete vagy fekete, ráncolt testét barnás szőrözet borítja. Nem kevésbbé feltűnő alakú a Guyanában honos Akteon-óriásbogár (Megasoma Actaeon L.), melynek teste homályos fekete és előtorából két hatalmas tülök nyúlik előre, míg a fejről kiemelkedő hatalmas szarv felfelé irányult és vége kettéágazik. Úgy ennek a bogárnak, valamint az Elefánt-óriásbogár (Megasoma elephas F.) óriási nagy, vastag és kövér lárváit, melyek korhadó fában (pálmákban) élnek, az odavaló indiánusok mint különleges jó falatot fogyasztják el.

Nálunk az óriásbogarakat az általánosan ismert orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis L.) képviseli, mely külföldi rokonaihoz képest ugyan törpe, de így is eléri a 2.6–3.7 cm hosszúságot. Ez a vöröses-barnától a feketés-barnáig minden árnyalatban fordul elő, alul azonban vörösesebb és itt sárga szőrökkel gyéren borított. A hím fejéről többé-kevésbbé hosszú hajlott szarv emelkedik ki, előtorának elülső lécét pedig három dudor ékesíti; kisebb példányokon a szarv és a dudorok sokszor egészen aprók, jelentéktelenek. A bogár erdőkben a tölgyfák pudvájában, épületek körül és kertekben a felhasznált és már korhadó tölgyfagerendákban, dongákban, a földbe süllyesztett tölgyfalépcsőkben stb. fejlődik. Ide rakja petéit, amelyekből az apró lárvák már augusztus folyamán kikelnek, de a sovány koszton csak több év multán érik el kifejlődésüket. Bábozodásra mélyebbre a földbe hatolnak, tojásalakú kamrát készítenek, ebben alakulnak át bábbá, majd egyhónapi elfekvés után kész a bogár, amely bevárja megkeményedését és csak azután hagyja el bölcsőjét. A tropikus tájak orrszarvú-bogarai között számos kártékony fajt is találunk, így Indiában a kókuszpálma orrszarvú-bogarát (Oryctes rhinoceros L.), melynek nősténye a pálmatörzsbe mély meneteket rág, hogy azután petéjét lerakja; a kikelő lárvák teljesen kirágják a törzs belsejét, úgyhogy az első szélvihar kitöri a pudvás fát, amelynek pudvájában azután nagy számban találhatók a 12 cm hosszúságot és 3 cm vastagságot elérő lárvák.

Orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis L.).

Az óriásbogarakhoz méltóan sorakoznak a virágfalóbogarak vagy ahogy a mi igénytelenebb fajainkat nevezik, a rózsabogarak (Cetoninae), amelyek között nemcsak óriásokat, különböző szarvakkal díszített alakokat, hanem színpompában tündöklőket is találunk. Igazi hazájuk szintén a forróégövi tájak, azonban a mérsékelt égövből is ismerünk díszes alakokat. Az összes Cetonidák napfényben és melegben repülnek virágról-virágra, hogy azok porzóit és finomabb részeit megegyék vagy a fák kifolyó nedvét szivogassák. Testük felül többé-kevésbbé lapított, szárnyfedőik a potrohvéget nem takarják, fejpajzsuk oldalt a szemek alatt nem öblös és takarja a felső állkapcsokat, melyek csúcsa bőrnemű marad. Az alsó állkapocs ecsetszerűen szőrös és sokszor nyalásra alkalmasan meghosszabbított. A szárnyfedők oldalt kimetszéssel bírnak, amelyen keresztül a szárnyak kinyujthatók, úgyhogy a rózsabogarak csukott szárnyfedőkkel tudnak repülni, a levegőbe emelkedni. Lárváik a földben vagy pudvás fában találhatók.

Óriások a virágfalók között a Góliát-bogarak (Goliathus), melyek Afrika izzó napsugaraiban röpködnek a fák koronája körül és kapaszkodnak a pálmák virágzatába, hogy abban táplálékukat keressék. Ezeknél a hímeket fejük villás nyulványáról ismerhetjük meg, melynek a nőstényeken nyoma sincs. Legismertebb fajaik a gesztenyebarna góliátbogár (Goliathus Goliathus Drury vagy más nevén D. giganteus Lam.), a fehér rajzolatú fejedelmi góliátbogár (G. regius Klug) és a szürke és fekete rajzolatú guineai góliátbogár (G. cacicus Voet). Afrikában honosak a villásorrú-bogarak (Dicranorrhina és Eudicella) is, amelyek számos színben és rajzolatban eltérő fajban lakják Közép-Afrika vidékeit, közülük Smith villásorrú-bogarát (E. Smithi M. L.) említjük, melynek barnássárga szárnyfedőit négy sötét folt díszíti.

Villásorrú rózsabogár (Eudicella Smithi M. L.).

Nálunk legelterjedtebb az aranyos rózsabogár (Cetonia aurata L.); ez aranyoszöld, szárnyfedőin haránt bemélyedései vannak és néhány fehér pikkelyfoltja, mellközepe elül gombosan végződő nyúlvánnyal rendelkezik. Meleg napokon nagy zümmögéssel repül ez a különben ügyetlen bogár a különböző virágzó bokrokra és valósággal beássa magát a virágokba, de nem veti meg az öreg fák kifolyó nedvét sem. A közönséges rózsabogár a kártevők között is szerepel, mert amikor tömegesen lepi el a kerti rózsákat, azokat hamarosan szétroncsolja. Lárvája fehér, feje barna, felülete barna szőrökkel fedett; korhadó fában és pudvában fejlődik. Érdekes a lárva mozgása is, mert miután rövid lába segítségével nem veheti igénybe, a hátára fekszik és testizmait összehúzván csúszik előre. Mielőtt a lárva bábbá alakulna, korhadékból vagy földből belül kisimított bölcsőt készít magának, amelyben a kifejlődött bogár is bennmarad, amíg teljesen kiszíneződik.

Aranyos rózsabogár (Cetonia aurata L.) baloldalt és osztrák prémesbogár (Trichius fasciatus L.) jobboldalt.

Legszebb fajaink közé tartozik a pompás rózsabogár (Potosia aeruginosa Drury vagy P. speciosissima Scop.), az öreg tölgyerdők lakója, mely fényeszöld vagy aranyoszöld külsejével hívja fel figyelmünket. Többnyire magányosan repül. Lárvája tölgyfák pudvájában fejlődik, de nem a törzsek tövében, hanem a felülről elhaló ágakban, a fák felső részében. Egy másik rokona, a rezeszöld rózsabogár (Potosia cuprea F.), arról nevezetes, hogy középmellének nyúlványa nem gombban, hanem szélesen kerekítve végződik és lárvája a vörös erdeihangya (Formica rufa L.) vagy a mezeihangya (F. pratensis Deg.) fészkében telepszik meg, amelynek mélyebb rétegeiben a fészek részeivel táplálkozik. Wasman megfigyelései szerint viszonya a hangyákhoz nem ellenséges, de baráti sem; rendszerint a hangyák figyelemre sem méltatják a lárvát és csak, ha erősen kimerészkedik vagy fészkük megzavarásakor útjukba kerül, támadják meg. A homályos zöld és több-kevesebb fehér pikkelyfolttal díszített magyar rózsabogár (Potosia hungarica Hbst.) a bogáncs virágát bújja.

A rózsabogarak kisebb rokonai közül a fehérpettyes virágbogár (Oxythyrea funesta Poda) és a bundásbogár (Epicometis hirta Poda) a gabonaneműek és a gyümölcsfák virágaiban szoktak kárt tenni.

A szárnyfedők oldalán nincs kivágása a szőrös virágbogaraknak (Trichiinae), úgyhogy ezek repüléskor kénytelenek szárnyfedőiket kinyitni. Nálunk legnagyobb képviselőjük a remetebogár (Osmoderma eremita Scop.), mely a 26–33 mm hosszúságot is eléri; fémfényű feketésbarna, felülete bőrszerűen ráncolt. A hím homorúra kivájt fejének kétoldalán hegyes dudor emelkedik ki, a nőstény feje domború. Ez a bogár jellemző, kajszínbarackra emlékeztető erős illatáról már messziről magára vonja a figyelmet. Leginkább vén fűzfák, de más lombosfák pudvájában található a lárvája, amely itt éli át fejlődését. A hegyvidéki völgyek gyalogbodza virágzatán nem ritka a zöld (Gnorimus nobilis L.) és a gyászos virágbogár (Gn. variabilis L.), mindkettő lombosfák korhadékában fejlődik. Az osztrák prémesbogár (Trichius fasciatus L.) fejét és előtorát hosszú sárga szőrözetből álló prém takarja, sárga szárnyfedőjét fekete csíkok díszítik. Különféle mezei virágokon található és azokba éppúgy besüllyeszti fejét, akárcsak a rózsabogarak. Lárvája különféle korhadó lombosfában fejlődik és bábbá alakulása előtt nagy gonddal építi meg bölcsőjét. Ezt nemcsak belülről, hanem kívülről is teljesen lesimítja, majd a középen hagyott kerek nyíláson eltűnve, azt is elzárja.

A Trichiinák számos képviselője különösen Dél-Amerika tropikus tájaiban a fehér hangyák vagy termeszek fákon vagy a földben lévő fészkét választja tartózkodási helyéül. Itt ugyan nem örvendhet nagy vendégszeretetnek, legalább védőberendezése arra mutat. A braziliai termeszek fészkében élő fekete Cyclidius elongatus Ol., mely szívforma előtoráról ismerhető fel, egész testét erős páncél borítja, úgyhogy a termeszek harapásától mentesítve van, csápját a fej alsó oldalán lévő gödrökbe fektetheti és azokat a kiszélesedett tőízekkel elzárhatja, a gyenge szájszerveket pedig mozgatható állának előretolásával védi meg. Így ez a bogár a legnagyobb nyugalommal fogadhatja ellenségei támadását. Hasonló védőberendezéssel rendelkeznek olyan fajrokonai is, amelyek hangyák fészkét választották tartózkodási helyül.

5. nemzetség: Növényevő bogarak (Phytophaga)

A növényevőkhöz sorozott bogárcsaládok száma csekély, annál nagyobb azonban fajszámuk, melyek látszólag négyízes lábfejükről ismerhetők fel.