47. család: Cincér-félék (Cerambycidae)

A cincéreket hosszú csápjukról ismerhetjük fel, melyek bajusz módjára ülnek a fejen és sokszor a test hosszát messze felülmúlják. A csápok hossza a csápízek megnyúltságától függ; a csápízek száma 11, némelykor azonban 12, az egyes ízek sokszor bunkósan megvastagodottak vagy szőrcsomókkal díszítettek, ami ezeknek a hosszúcsápú bogaraknak külsejét még csodásabbá teszi. A cincérek pompás családjában valóságos óriásokat, legnagyobbrészt feltűnő szép alakú és színeződésű aránylag kevés apró és jelentéktelen külsejű alakot találunk.

A cincérek békés növényevők, csak védekezésül használják a nagyobb fajok erős felső állkapcsukat harapásra. Csak egy braziliai cincér (Onychocerus scorpio F.) használja védekezésre, szúrásra, hegyes tüskével végződő csápját. A cincérek feje gyengén előrehajlik (Cerambycinae) vagy pedig függőlegesen lefelé irányult (Lamiinae). A csápok, melyek első íze rendszerint hosszú, második íze pedig rövid, a szemek közelében vagy belső szélük kikanyarításában erednek. A hosszúkás szárnyfedők befedik az öt mozgatható gyűrűből álló potrohot, kivételesen azonban kurták, úgyhogy a szárnyak szabadon láthatók. A gyakran megvastagodott combokkal bíró lábak lábfején látszólag négy ízet számlálhatunk, az utolsóelőtti rövid íz ugyanis alig tűnik fel. A mozgékony cincérek napfényben vagy tikkasztó meleg napokon repülnek virágokra vagy fák kifolyó nedvére, míg mások párosodás céljából repülésüket inkább az esti órákra halasztják. Előtoruk hátulsó szélét a középtorhoz dörzsölve cirpelő hangot adnak, amelyet azonban nemcsak veszély esetén, hanem párjuk hívására is hallatnak.

A cincérek lárvája fejük kivételével lágytestű és úgy mint az összes sötétben fejlődő lárvák fehéresek. Legnagyobbrészt fák kérge alatt és fában élnek, vannak azonban dudvás növények szárában és gyökerében, valamint a földben élők is. Külsőleg a díszbogarak lárváival mutatnak némi hasonlatosságot, azoktól azonban ajaktapogatójuk jelenléte különbözteti meg. Szemük egyáltalában nincs vagy 1–5 apró pontocska alakjában láthatók a kemény barna fej oldalán. Szájszerveik erősek, elülső torgyűrűjük a legnagyobb és gyakran teljesen magába süllyeszti a fejet. Lába nincs a lárváknak, legfeljebb rövid, egykarmú csökevények fejlődtek ki, amelyeknek a mozgásnál semmi szerepük nincs; gilisztaszerű mozgásokkal tolja a lárva testét előre, amiben sokszor tor- és potrohgyűrűinek has- és hátoldalán elhelyezett hosszúkás vagy zsemlyealakú tapadókorongok vannak segítségükre, melyekkel mozgás közben jól támaszkodhatnak.

A cincérek legősibb ágának tekinti Kolbe az öregcincéreket (Prioninae), mert lábfejük öt íze még jól felismerhető és csápjuk nem a homlokon, hanem előreálló elülső széle alatt ered. Ide a legszélesebb és legnagyobb esetlen cincérek tartoznak, melyek előtora oldalt élesen karimás. Cirpelő hangot nem adnak. A lombos- és fenyőerdőkben nem ritka a csőszcincér (Prionus coriarius L.), egy mintegy 4 cm hosszú szurokbarna cincér, mely előtora oldalszélén 3–3 fogat visel. A hím csápja fűrészesnek tetszik, közelebbi megvizsgálása azonban azt mutatja, hogy az egyes ízek tölcséralakúak és így mélyednek egymásba. A bogár nyáron jelenik meg és többnyire mozdulatlanul ül öreg fákon vagy gyökértönkökön. Morin megfigyelte, amint mogyorót rágott meg, hogy beléhez hozzáférjen. Alkonyatkor a bogár élénkebb lesz, nehézkesen és zümmögve repül körül, amíg párját megtalálja. A nőstény petéjét pudvás fába rakja, amelyben azután lárvája is él. A csőszcincér nem néma, mert ha rendes cirpelőkészüléke hiányzik is, a hátulsó lábszár lécének a szárnyfedőszélhez való dörzsölésével elég hangos cirpelő hangot hallat. Közeli rokona az ácscincér (Ergates faber F.), mely inkább Nyugat-Európa lakója, keletre hazánk nyugati határáig terjed.

Csőszcincér (Prionus coriarius L.), és ácscincér (Ergates faber L.).

A félcincérek (Spondylinae) alcsaládját nálunk az erdei félcincér (Spondylis buprestoides L.) képviseli. Nevét onnan vette, hogy rövid gyöngyfüzéres csápja miatt nem cincérkinézésű. Hossza 14–20 mm, kissé fénylő fekete, teste hengeres, felső állkapcsa előreálló, előtora oldalt kerekített, szárnyfedője ráncolva pontozott, hosszában futó két bordával, lábfeje tisztán ötízes. Ibolyásvörösen áttetsző lárvája fenyőtörzsekben él, ahol a harkályok szorgalmasan vadásszák. A bogár szép nyári napokon sokat repül az erdőben.

Erdei félcincér (Spondylis buprestoides L.).

A valódi cincérek (Cerambycinae) alcsaládja a rézsútosan előreálló és hátul nem nyakszerűen meghosszabbodott fejjel és oldalt nem szegélyezett előtorral bíró cincéreket sorozzuk. A tropikus fajok között számos ércesen tündöklő faj van, de a miéink között is akad nem egy díszes színű vagy mustrázatú. Elülső csípőjük különféle lehet, többnyire azonban gömbölyű vagy kúpalakú. Cirpelőkészülékük kifejlődött. Csápjuk a szem kimetszésében ered. Legtekintélyesebb képviselőjük a hőscincér (Cerambyx cerdo L.). Ez a cincér 5 cm hosszú, színe fekete, szárnyfedői szurokbarnák, végük felé vörösesbarnák és keskenyedők. Ráncos előtora oldalt hegyes csücsökkel végződik. Lárvái eleinte öreg tölgyek kérge alatt élnek, később azonban a fatörzs belsejébe rágják tekervényes, széles meneteiket, melyek átmetszete harántos-tojásdad és így nem csodálhatjuk, ha a 8 cm hosszúra növő lárvák 3–4 éves munkája előbb-utóbb a legtekintélyesebb fára is veszélyessé válik. A hőscincért már a téli hónapokban teljesen kifejlődve találjuk a fában, azonban biztos otthonát a meleg júniusi napok beállta előtt mégsem hagyja el. Nappal nagyon elővigyázatos, vizsgálgatva nyujtja ki menetéből hosszú csápja végét, azonban rajzását mégis csak az alkonyat beálltakor kezdi meg. A hőscincérekhez hasonló a katonáscincér (Cerambyx miles Bon.), melynek lárvája a szőlő gyökerét és a tőke alját rágja. A kis hőscincér (C. Scopolii Füssl.) egyszínű fekete, tölgyeseink gyakori állatja, mely különböző virágzó bokrokon nagyszámban található.

A pézsmacincér (Aromia moschata L.) szintén a feltűnőbb cincéreink egyike, színe fémfényű zöld, csápja, lába pedig kék, szárnyfedői azonban sokszor kékesek, rézvörösek vagy feketések. Előtora oldalán egy-egy tüske, szárnyfedőjén két hosszanti borda van. Lárvája a nyárfacincér lárvájával, a nagy favágólepke hernyójával és más állatokkal vén fűzfák törzsét fúrja-rágja, amíg azokat tönkre nem teszi. A kifejlődött bogár nyáron kerül elő, barátságtalan napokon hátára fektetett csáppal húzódik meg a lomb között vagy ül a korhadékban, meleg napos időben azonban csápját élénken mozgatva sétál a fák törzsén, ágain és ha a vén fűzfa sebes törzsén nedv szivárog ki, társaságban gyűlik lakomára. A pézsmacincér kellemes, erős, pézsmára emlékeztető szagot terjeszt, melyet Poroszország némely vidékén dohány szagosítására használnak és pedig úgy, hogy élő bogarat helyeznek a dohánytárcába. A szagot a mellvégén két, a hátulsó csípők tövén nyíló mirigy elillanó váladéka adja, mely, Smirnoff szerint, a fűzfa nedvével felvett glykozidsalicin szétbomlása folytán keletkező salolt tartalmaz. Ha egy pézsmacincért csak cukros vízzel etetünk, mirigyváladéka hamarosan elveszti savanyú kémhatását és természetesen jellemző illatát is.

Pézsmacincér (Aromia moschata L.) és erdei félcincér (Spondylis buprestoides L.)

A pézsmacincér rokoni köréhez tartozik a budai bíborcincér (Purpuricenus budensis Goeze) bíborpiros köntösével és fekete szárnyvégével, valamint a kékesszürke szőrözettel fedett havasi cincér (Rosalia alpina L.), melynek torán elől tojásforma folt, a szárnyfedőkön pedig három csík bársonyos fekete. Előbbi a Budai-hegység virágzó bokrain, gyümölcsfáin, utóbbi a hegyvidék bükkösében található.

A házi cincér (Hylotrupes bajulus L.) szurokfekete vagy barna, 8–20 mm hosszú cincér, melynek oldalt kerekített széles előtorán két fénylő kiemelkedés van és egyébként szürkésfehér szőrözettel fedett. A szárnyfedőkön néhány csíkszerű, fehérszőrű folt van, a nőstény potroha pedig tojócsővel meghosszabbított. Lárvája nemcsak élő, hanem építéshez felhasznált vagy bútorra feldolgozott fában is fejlődik, úgyhogy a bogár házakban és lakóhelyiségekben is kerülhet kibúváshoz.

Házi cincér (Hylotrupes bajulus L.) és lárvája.

A romboló fenyőcincér (Tetropium castaneum L.) 1–5 cm hosszú, egészen fekete, vagy barna szárnyfedőjű vagy vöröses lábú cincér, kerekített előtorral, rövid csápokkal és kettéosztott szemekkel. A fenyvesek képezik hazáját, melyekben minden fajta fenyő megfelel neki, ha előnyben is részesíti a 60–100 éves erdei fenyőt, melyet tövétől felfelé telerak petéjével. A kikelő lárvák eleinte a kéreg alatt rágnak tekervényes, rágóliszttel megtöltött meneteket, amivel a fák pusztulását idézik elő. A kifejlődött lárva azután magába a fába rág kampószerű menetet, melynek rágóliszttel elzárt végében alakul bábbá.

Erdészeti szempontból kevésbbé érdekes a változó korongcincér (Phymatodes testaceus L.), mely a legkülönbözőbb színeződésben fordul elő. Szárnyfedője többnyire sárga, kék vagy ibolyás, teste különben rozsdavörös, a fejtető és a mell fekete, majdnem köralakú előtorán pedig néhány fénylő, síma kiemelkedés van. Lárvája elhalt lombfában fejlődik. Rokona, a kék korongcincér (Callidium violaceum L.), valamivel szélesebb és zömökebb, szárnyfedői lapítottak, felülete ráncolva pontozott és színe sötétkék. Ez a 16 mm hosszú bogár száraz fenyők kérge alatt fejlődik. Áthurcolták Észak-Amerikába is, ahol szintén meghonosodott. A fűtésre a lakásba hordott bükkfából sokszor már télen kel ki előbbinek rokona a piros korongcincér (Callidium sanguineum L.).

1. Kék korongcincér (Callidium violaceum L.). 2. Változó korongcincér (Phymatodes testaceus L.). 3. Közönséges darázscincér (Clytus arietis L.). 4. Bársonyos darázscincér (Cl. arcuatus L.). 5. Bükkfa-darázscincér (Cl. arvicola Ol.). 6. Keresztes és 7. szürke földicincér (Dorscadion crux Dalm. és D. fuliginator L.)

A nagy, fekete és sárgásvörös színezésű és aranysárga szőrözettel fedett fürkészcincér (Necydalis major L.) kurta és a szárnyakat be nem takaró szárnyfedőivel fürkészdarázsszerű külsőt nyert. Testszíne fekete, csápja, lába, szárnyfedői és a hímek első két hátlemeze sárgásvörös; a hátulsó combok vége sötétebb és a hím csápjának csak a töve sárga. A cincér lombozaton tartózkodik, előszeretettel vén, korhadó fűz-, nyár-, tölgy- és gyümölcsfákon, amelyekben lárvája is fejlődik.

A karcsú cincérek (Lepturini) nemzetségére jellemző, hogy fejük a szemek mögött nyakszerűen szűkített és ormányszerűen előrenyúló, szeme kerekített és előtte és közötte erednek a csápok. A csapszerűen kiálló elülső csípők egymáshoz közelállók. A karcsú cincérek napsütésben repülnek élénken és nemcsak fán, hanem különféle virágzó növényeken is találhatók. A darázshátú cincér (Leptura maculata Poda) a csúcson kissé kimetszett szárnyfedői sárgák és négy részben foltokra oszlott fekete csíkkal tarkázottak; ez egyike a legszorgalmasabb viráglátogatóknak, míg a rozsdavörös cincér (Leptura rubra L.) nyáron és ősszel inkább a fenyveseket járja, lárvája is az erdei fenyőben fejlődik. Ez a cincér más-más köntösben jár, a hím előtora fekete és szárnyfedői sárgásbarnák, a nagyobb nőstény tora és szárnyfedői ellenben rozsdavörösek.

1. Darázshátú cincér (Leptura maculata Poda). 2. Szürke virágcincér (Stenochorus meridianus Panz.).

Elhalt fatörzsekben lakózik a tövisesnyakú cincérek (Rhagium) több faja, pl. fenyőfában a tövises fenyőcincér (Rh. inquisitor L.), melynek előtorán oldalt hegyes tövis, sárgás szárnyfedőjén három hosszanti borda van, szürke szőrözettel tarkázott és két többé-kevésbbé éles csíkkal díszített. Lapos lárvája elhaló fák kérge alatt rágja 1–2 cm széles, kígyózó menetét, melyet barna rágóliszttel töm be sűrűn. Bábbá alakulása előtt nagy, lapított tojásalakú bölcsőt készít magának, melyet köröskörül frissen rágott forgáccsal vesz körül. Hasonló körülmények között él a kétcsíkos tövisescincér (Rh. bifasciatum F.), melynek fekete szárnyfedője oldalt és hátul barnás és két sárgás csíkkal díszített. Ez a bogár szintén fenyőkben él, míg rokonai, a sárgásbarna (Rh. sycophanta Schrnk.) és szürke tövises cincér (Rh. mordax Deg.) lombos fákban, különösen tölgyben fejlődik. A tövises cincéreknek erdőgazdasági szempontból nincs jelentőségük.

Fajokban gazdagok és az egész földön elterjedt színpompás cincérek tartoznak a darázscincérek (Clytus) neméhez. Ezek hosszúlábú és aránylag rövidcsápú, gyorsan mozgó és napfényben mindenkor repülésre kész, virágokon, bokrok virágzatán vagy levágott fán ülő cincérek, élénk, tarka és többnyire sárga mustrázatú külsővel. Csápjuk sokszor alig féltest hosszúságú és a szem kimetszésében, az előtte lefutó homlokléc előtt erednek. Fejük domború és nem ül mélyen a torban. A szárnyfedők vagy hengeresek, vagy hátrafelé keskenyedők és kissé lapítottak, a hátulsó combok vége gyakran bunkósan megvastagodó. Legelterjedtebb fajuk a közönséges darázscincér (Clytus arietis L.), melynek előtora gömbölyű, szárnyfedői hengeresek és a csúcson kerekítettek, combja pedig vastagodó. Hossza 10–15 mm, fekete, csápja és lába sárgásvörös, előtora hátul, a paizsocska, négy csík a szárnyfedőkön, a haslemezek hátulsó szegélye és néhány folt a mellen sűrű aranysárga szőrözettel fedett. Száraz levágott fán és virágokon, a nap meleg tüzében még sok más hasonló fajuk szorgoskodik, amelyek fejlődése különböző lombos fák kérge alatt megy végbe. A sokaságból csak névszerint említjük a tölgyesekben előforduló bársonyos (Cl. arcuatus L.), a sárgafarú (Cl. detritus L.), az egérszínű (Cl. rusticus L.), a magyar (Cl. hungaricus Seidl.) és a díszes (Cl. varius F.) darázscincért.

A takácscincérek (Lamiinae) feje lefelé irányult, homlokuk függőleges, tapogatójuk utolsó íze tojásforma vagy hegyesedő, elülső lábszáruk belső oldalán és többnyire középső lábuk külső oldalán is rézsútos csatorna van. A lárvák feje előrenyúló, torlábuk nincs, legfeljebb azok nyoma látható. A takácscincérek az egész földön elterjedtek, közöttük sok hatalmas vagy tarka mustrázatú fajt is találunk.

A földi cincérek (Dorcadion) szárnyatlanok, lábuk rövid és vastag, csápjuk sem hosszú, alig éri el a testhosszat, felületüket többnyire bársonyos szőrruha fedi, de vannak csupasz fajaik is. A földi cincérek kora tavasszal jelennek meg és különösen a szép növényzetű legelőt, mezőt bolyongják be. Lárváik a földben élnek és a legkülönbözőbb gyökereket rágják meg, ami által kártékonyakká is válhatnak, mint pl. az Oroszországban honos ormós földicincér (D. carinatum Pall.) lárvája, mely közönséges gyomnövényeiről átpártolt a gabonára és tetemes kárt okozott. Európa nyugati felében él a szürke földicincér (D. fuliginator L.), melynek szárnyfedőit szennyesfehér szőrnemez borítja. Hazánkban gyakori a fekete (D. aethiops Scop.), a barna (D. fulvum Scop.), a kétsávos (D. pedestre Poda), a nyolcsávos (D. Scopolii Hbst.) és a homoki (D. decipiens Germ.) földi cincér.

A takácscincér (Lamia textor L.) a nagyobb fajok egyike, otromba, fénytelen fekete testét sárgásbarna szőrözet tarkítja, előtorának oldaltüskéje hegyes. A bogár fűzön található, melynek ágaiban a lárvája is fejlődik. Hozzá hasonló nagytestű, de sokkal fürgébb bogár a gyászcincér (Morimus funereus Muls.), melynek ezüstösszürke szőrözettel fedett szárnyfedőjét négy fekete bársonyszerű folt díszíti.

Feltünő a fenyvesekben gyakori fenyőcincér (Acanthocinus aedilis L.), az ő kis testével és aránylag hosszú csápjával. A hím csápja ötször, a nőstényé másfélszer vagy kétszer olyan hosszú, mint az egész testük. Az előtoron négy sárgaszőrű foltot találunk, a bogár különben világos, vagy szürkésbarna, szürkén szőrözött és a szárnyfedőkön két keskeny rézsútos sötét csíkkal díszített. A nőstény tojócsöve kiálló. Lárvája csak elhalt fenyők fájában fejlődik, ezért nem kártékony. Gerendákkal vagy fűtésre való fával gyakran hurcoljuk a bogár lárváját vagy bábját lakásunkba, ahol később a kész bogár is előkerül. Az erdőben a fenyőcincért főleg május és júniusban találhatjuk levágott fenyőtörzsökön, kerítéseken.

Tövises fenyőcincér (Rhagium inquisitor L.) lárvájával és bábbölcsőjével (jobboldalt) és kétcsíkos tövisescincér (Rh. bifasciatum Schruk.).

A nemzetség külföldi alakjai közül az afrikai kávécincért (Anthores leuconotus Pasc.) említhetjük, mely a kávéültetvények veszélyes kártevője. Ez a 2.5–3 cm hosszú, hosszúkástestű cincér kék, de szárnyfedőit penészszerű fehéressárga nemez fedi és közepüket barna csík díszíti. A bogár petéit a kávébokor törzsére rakja, a kikelő lárva befurakodik a törzsbe és egy felülről lefelé vezető csatornát rág ki, közben kifelé vezető szelelőnyílásokról sem feledkezik meg. A gyökérhez érkezvén, körülrágja a kéreg alatt a fát, ami annak teljes kipusztulásával jár. A kifejlődött lárva végül a gyökérben készített és rágóliszttel kitöltött kamrában alakul bábbá. Nyugat-Afrikában a kávébokor épp oly veszélyes ellensége a Bixadus sierricola White nevű cincér.

A nagy nyárfacincér (Saperda carcharias L.) eléri a 3 cm hosszúságot, szürkéssárga, nemezszerűen szőrös és szárnyfedőin szemcsés kiemelkedésekkel ellátott. Június és júliusban található nyárfán, ritkábban fűzön. A nőstény petéit a fatörzs tövére rakja a kéreg repedéseibe és a kikelő lárvák eleinte a kéreg alatt, később a fában rágnak és jelenlétüket azzal árulják el, hogy a rágólyukon át durva rágóport nyomnak ki. A kis nyárfacincér (Saperda populnea L.) csak 10–12 mm hosszú, szürke szőrözettel fedett, előtorát azonban három sárga sáv, szárnyfedőit pedig négy vagy több sárga folt díszíti. A bogár május és júniusban található nyárfák levelén, ágán, utóbbiakra rakja a nőstény petéit is, ha nem keres fel e célból más növényt, például fűzet. Mielőtt petéjét lerakná, a bogár patkóalakú és felfelé nyitott barázdát rág a kéregbe, melynek tövében a pete felvételére szolgáló gödröcskét alakít. Ezzel a bogár azt éri el, hogy ezen a helyen a nedvkeringés alább hagy és így a lárva megfelelőbb táplálékra tesz szert, mint amilyent a különben nedvdús környezetben találna. Később a lárva berágja magát és az ágak belében felfelé hágó csatornát rág, ami a rezgőnyárfa ágain gumós megvastagodásra vezet. Ilyen gumós megvastagodás némelyik esztendőben annyi mutatkozik, hogy alig tűnik szemünkbe ép és egészséges ág. Lyukas gumók jelzik, hogy a bennük kifejlődött bogár már elhagyta bölcsőjét. Minthogy a kis nyárfacincér kifejlődéséhez két év szükséges, érthető, hogy a bogár miért található kétévenként nagyobb számban.

1. Nagy nyárfacincér (Saperda carcharias L.). 2. Kis nyárfacincér (S. populnea L.). 3-4. Fenyőcincér (Acanthocinus aedilis L.) hímje és nősténye. 5. Takácscincér (Lamia textor L.).

Az ácscincérek között óriásokat is találunk, talán legnagyobb közöttük az olajzöldszínű és szárnyfedőin feketefehér sávos Wallace cincérje (Batocera Wallacei Thoms.), mely Új-Guineában és a körülötte fekvő szigeteken honos.