48. család: Levélbogár-félék (Chrysomelidae)

A levélbogár-félék közeli rokonságban vannak a cincérekkel és számos fajtájuk él a föld minden részében, ezek úgy tarka, mint pompás fémes színekben tündökölnek. Többnyire kisebb vagy középnagyságú, csupasz vagy csak gyéren, vagy részben szőrös bogarak. Testalakjuk többnyire tojásdad és felületük többé-kevésbbé domború; némelyek (sásbogarak, dongalábú levélbogarak) elég hosszú csápjukkal cincérkinézésűek és átmeneti alakoknak tekinthetők azokhoz. A levélbogarak kis feje többnyire lefelé irányult és az előtorba behúzódva rejtőzik, a felsőajak jól kifejlődött, csápjuk elég rövid, ritkán terjednek a test felén túl. A négy ízes lábfej nemezes talpa arra képesíti a levélbogarakat, hogy a táplálékukul szolgáló növényeken biztosan mászkálhassanak. Számos fajuk bizonyos növényekhez van kötve, számos fajuk termesztett növényeink kártevője. Lárváik is kivétel nélkül növényevők és többnyire ugyanazokon a növényeken fordulnak elő, mint szülőik; alakjukban és életmódjukban azonban nagy különbségek állapíthatók meg.

A dongalábú levélbogarak (Sagrini), a tropikus tájak lakói, furcsa külsejük alig sejteti, hogy levélbogarak. Egyesek cincérekre, mások zsizsikbogarakra hasonlítanak. Melltövük az elülső csípők közé nyomuló keskeny és erősen kiemelkedő élecskévé meghosszabbított. Legpompásabb fajuk a Jáva-szigetén élő és majdnem egy közepes nagyfutrinka nagyságát elérő Buquet dongalábú levélbogara (Sagra Buqueti Less.), hatalmas hajlott hátulsó lábakkal, melyek combja belül fogszerű nyúlvánnyal fegyverzett. Színe pompás fémeszöld, a varrat mellett széles ibolyás bíborszínű sávval. Kisebb, de hasonlóan pompás aranyos bíborszínűen, vagy zöldesen fénylő faj a bíborszínű dongalábú levélbogár (Sagra purpurea Licht.), mely a batataszon él nagy társaságban; Kínában károsan lépett fel, amennyiben lárvái ennek a növénynek gumóit eszik. Amilyen feltűnőek ezek a trópusi levélbogarak, olyan igénytelenek és egyszerűek a mérsékelt égövben élő rokonaik, melyek legismertebb képviselője az Orsodacne cerasi L., egy felül csupasz és világossárga, alul sötét és szőrös levélbogár, mely főleg virágzó bokrokon található.

Dongalábú levélbogár (Sagra Buqueti Less.).

A sásbogarak (Donaciini) nemzetségét felette hosszú első haslemeze jellemzi, ez olyan hosszú, vagy hosszabb, mint a többi haslemez együttvéve. A fonálforma csápok a szemek között és egymáshoz közel erednek, hosszúak, sokszor a test közepén túl érnek. Tápnövényeik különféle vizinövények, melyekre petéiket egyenként vagy csoportosan rakják le. Némely fajtájuk a víz alatt él és ezek itt annyira kapaszkodnak tápnövényükhöz, hogy alig bírjuk azokról leválasztani. Ilyen pl. a hinárbogár (Macroplea appendiculata Pz.) egy 5.5–8.5 mm hosszú sárga bogárka, melynek szárnyfedői a csúcson a varratszögletben kis, az oldalszögletben hosszú heggyé kihúzódtak. Potamogeton-féléken és Myriophyllumon él. A valódi sásbogarak közül a vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes F.) érdemel említést. Ez a fémfényű zöld bogár 9–11 mm hosszú, előtora és pontozottan rovátkás szárnyfedői rézszínűen, ibolyásan, vagy feketészölden fénylők, alul ezüstösen szőrös, vastag hátulsó combját a hímen két, a nőstényen egy fogacska fegyverzi. Ezt a bogarat a fehér és a sárga tavirózsa úszó levelein látjuk ülni és napsütésben egyik levélről a másikra repülni. A tavi rózsák leveleire rágott apró kerek lyukak mutatják a petelerakás helyét; a nőstény ugyanis az így rágott lyukba süllyeszti potrohvégét és a levél alsó oldalára tapasztja körben a nyílás körül tejfehér petéit. Ha a tavi rózsa gyöktörzsét kihúzzuk, azon gyakran találjuk tucatszámra a sásbogár lárváit, hatlábú, fehér férgeket, melyek nyolcadik hátlemezén két hegyes barna tüske emelkedik ki. A tó mélyében, az iszapban élő lárvák ügyes módon szerzik meg a lélekzésre szükséges levegőt, a hátukon lévő tüskékkel ugyanis mélyen befúrnak a növényi szövetbe, amíg valamely levegőtszállító sejtközötti járatot fel nem hasítanak és az onnan kiáramló levegőt vezetik a tüskék tövében fekvő légzőnyílásokhoz. Bábozódásuk is a mélységben történik, a báb egy barnás, belül fehér, tojásforma, levegővel telt erős fonadékban nyugszik, melyet a növény gyökeréhez ragasztanak és amely szintén összeköttetésben van a légjáratokkal.

Az említetten kívül még számos sásbogarat ismerünk, melyek kevés kivétellel mind a mérsékelt égöv lakói és különféle vízinövényeken tanyáznak.

A cincogó levélbogarak (Criocerini) csápja rövid és fűrészes és homlokszélességnyire egymástól ered. A fehér liliomon él a feketefejű liliombogár (Crioceris lilii Scop.), egy élénk, piros bogár, fekete fejjel, csáppal és lábakkal, mely 6–8 mm hosszú és kézbe véve erős cincogó hangot ad cirpelő készülékével; utolsó hátlemezén lévő rovátkos lécét a szárnyfedőkhöz dörzsöli és így adja a hangot. Lárvája fényesfekete, nyálkástestű, lomhán húzódó, féreghez hasonló lény, mely a liliom levelét, virágát rágja és mocskolja. A gyöngyvirágon és némely hagymafélén és vadliliomon találjuk a hasonló pirosfejű liliombogarat (Cr. merdigera L.), melynek feje és lába is piros. Sokkal kisebb a spárgabogár (Cr. asparagi L.), melynek teste azonban fénylő kékeszöld, előtora és szárnyfedőinek szegélye vörös, utóbbiakon azonkívül három-három sárgásfehér, részben egymással, részben a szegéllyel összefolyó folt van. Már kora tavasztól kezdve rágja a bogár a spárga levelét és szárát, amely munkájában később a sötétzöld és saját ürülékökkel bemocskolt lárvák is segítőtársul szegődnek, gyakran észrevehető károkat okozván. Hozzájuk szegődnek még a tizenkétpontos-, a tizennégypontos és az ötfoltos spárgabogár (Cr. duodecimpunctata L., Cr. quatourdecimpunctata Scop. és Cr. quinquepunctata Scop.) is, melyek piros szárnyfedőjét 12, 14 vagy öt fekete folt tarkítja. A spárgabogarak ügyes menekülők, veszély esetén a földre vetik magukat, ahol alig tűnnek fel a gaz és rögöcskék között, ha pedig alulról közelítjük meg, nyugodtan ülve maradnak, míg ha oldalról tesszük ezt, a szár túlsó oldalára vonulnak és alkalmas pillanatban a földre vetik magukat.

Spárgabogár (Crioceris asparagi L.). és lárvája.

Leghirhedtebb a társaságban a vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.), az árpa és a zab nagy ellensége. A bogár zöld vagy kék, előtora piros, lábai sárgásvörösek; lárvája szennyes fekete, nyálkás testű, amiért a nép sok helyen meztelen csigának hívja. A lárva a gabonafélék, főleg az árpa sásán hosszú vonalakban kirágja a zöldjét, úgyhogy átlátszó fehér sávok keletkeznek rajta.

A zsákos levélbogarak (Clytrini) első haslemeze szintén nagy, a következő kettő keskeny, a többi pedig egybeolvadt. A négyfoltos zsákos levélbogár (Clytra quadripunctata L.) fénylő fekete, alul szürkén szőrös, szárnyfedői sárgásvörösek és mindegyiküket két fekete folt díszíti; hossza eléri a 7–11 mm-t. Lárvája nem él szabadon, hanem fekete zsákban ül, melyből csak testének elülső részét nyujtja ki; ezt a zsákot saját ürülékéből építi és szükség szerint megnagyobbítja. A lárva- és erdei vöröshangya fészkében tartózkodik. Ha a hangyák részére alkalmatlanná válik, visszahúzódik védő sárfészkébe, ha pedig a hangyák az üresnek vélt zsákba behordják petéiket, akkor a lárva azokat szépen felfalja. A rétek, legelők növényén is találunk ilyen zsákos lárvákat, ezek azonban a mezei zsákos levélbogarak (Labidostomis) lárvái.

Négyfoltos zsákos levélbogár (Clytra quadripunctata L.).

A valódi levélbogarakra (Chrysomelinae) jellemző többé-kevésbbé tojásforma testalakjuk és a haslemezek egyforma kifejlődése. Lárváik többnyire élénk színezésűek, szabadon élnek tápnövényeiken és a földben alakulnak bábbá. A piros nyárfalevélbogár (Melasoma populi L.) fűzön és nyárfán található. 9–12 mm hosszú, feketés- vagy kékeszöld, szárnyfedője pedig piros. Hozzá hasonló, de kisebb a rezgőnyárfa piros levélbogara (Melasoma tremulae F.). Amint a nyárfa hajtani kezd, elhagyják a nyárfalevélbogarak rejtekhelyüket vagy a földet és megkezdik sárga petéiket 100–150 darabból álló csomókban a levelek alsó oldalára lerakni. A kikelő lárvák és a bogarak azután megkezdik a levelek kilyukasztását, megeszik azokat, úgyhogy csak az erekből álló vázuk marad meg. A kifejlődött lárva szennyesfehér, feje, tora, lábai és néhány pontsor, valamint az erősen szőrös szemölcsök fénylő feketék. Ha valami megzavarja a lárvákat, a hátukon lévő két sor fekete szemölcsből csepp alakjában váladékot nyomnak ki, amelyet később újra beszívnak. Ez a váladék keserűmandulaolajra emlékeztető szaggal bír és védekezésre jó szolgálatot tehet. Claus szerint a váladék a nyárfalevelekben kimutatható salicilből származó salicilsavat tartalmaz. A kifejlődött lárva potrohvégével levélhez tapasztja magát, még egyszer vedlik és szennyesfehér, hátán feketefoltos bábbá alakul, melyet a hátratolt lárvabőr részben még körülfog. A bogár nyáron kel ki és kedvező éghajlati viszonyok mellett még egy második nemzedék kifejlődését is lehetővé teszi.

Piros nyárfalevélbogár (Melasoma populi L.) és petecsomói.

Piros nyárfalevélbogár (Melasoma populi L.) lárvái és rágásuk.

A levélbogarak (Chrysomela) számos faját ismerjük, találunk közöttük a gyászos feketétől a legékesebb tüzes fémes színig mindenféle színűt. Úgy a bogarakat, mind púpos, hengeres lárváikat meghatározott tápnövényükön találjuk. A lárvák testén nincsenek szőrös szemölcsök. Az élénk aranyszínű, szárnyfedőin kéksávos csalánlevélbogár (Chrysomela fastuosa L.) csalánon és kenderkefüvön, a nagyobb és kissé ráncolt rezessmaragdzöld mezei levélbogár (Chr. graminis L.) mentán és bogáncson, a pirosszegélyű levélbogár (Chr. sanguinolenta L.), mely különben feketéskék, a mezők fűvein él.

Nagyon érdekes a havasi levélbogarak (Chrysochloa vagy más nevén Orina) fejlődése. Ezek a pompásszínű bogarak Perroud megfigyelései szerint ugyanis nem raknak petéket, hanem elevenszülők, a mellett termékenységük is nagy, amint azt a pompás havasi levélbogáron (Chr. gloriosa F.) és más rokon fajokon megfigyelhették. Naponta egyszer-kétszer 3–6 kis lárva jut napvilágra, majd néhány napi pihenő után újra kezdődik ez a művelet. Az eleinte 2 mm hosszú lárvák színtelenek, de már egy óra lefolyása alatt kiszíneződnek és születésük után azonnal hozzálátnak a levél rágásához.

A kolorádóbogár (Leptinotarsa decemlineata Say) Amerikában a burgonya teljes lerágásával hirhedt névre tett szert. Több ízben behurcolták Európába is, ahol csak a legszigorúbb rendszabályok keresztülvitelével tudták megfékezni és kiirtani. Alakja a valódi levélbogarakéhoz hasonló, de színeződése egészen más; a bogár alapszíne világossárga, fején egy háromszögű, előtorán 10 vagy több szabálytalan folt és 10 sáv a szárnyfedőkön fekete. Kövér lárvája szennyessárga, feje, torának hátulsó szegélye, lábai és hátán két sor petty fekete. A kolorádóbogár a földben telel át, de amint a burgonyaföldek zöldek lettek, megjelenik a láthatáron és megkezdi a levelek falatozását. Hosszúkás tojássárga petéit 35–40 darabból álló csomókban rakja a levelek alsó oldalára. A 2–3 hét alatt kikelő lárvák gyorsan nőnek fel és háromszori vedlés után a földben alakulnak bábbá, melyből 10–14 napi elfekvés után előkerül az új bogár, mely rendszerint még egy második nemzedéket, sőt Amerika egyes vidékein egy harmadikat is létrehoz. Úgy a bogár, mind lárvája teljesen lekopasztja a burgonya levelét és így a növényt megfosztja asszimiláló szerveitől, ezért az egyáltalán nem, vagy csak tökéletlen gumót hoz létre. Ha tekintetbe vesszük, hogy egy nőstény 700 petét rak le és így a második nemzedékben már 200.000, a harmadikban pedig 80 millió utódja lehet, megérthetjük milyen kárt okoz és mennyire félő, hogy a burgonya termelését teljesen meg fogja akasztani.

A kolorádóbogarat 1824 óta ismeri a tudomány, kártékonyságával azonban 1865-ben hívta fel a figyelmet. Őshazájának Kolorádó sziklás lejtőit tartják, ahol vad ebszőlőn (Solanum rostratum) élt, de a burgonya ültetésével azonnal átment erre a neki jobban ízlő termesztett növényre. Tower szerint hazája Mexikó és egy ottan előforduló fajból keletkezett volna. Akárhogy is legyen, tény az, hogy a kolorádóbogár hihetetlen gyorsasággal terjedt el Amerikában az Atlanti-oceán partjáig. Németországba 1877-ben hurcolták be először és 1914-ben legutoljára, de erélyesen keresztülvitt rendszabályokkal sikerült őt itten kiirtani.

A kolorádóbogár (Leptinotarsa decemlineata Say), petecsomói és lárvái a burgonya levelén.

Nagyobb jelentősége van nálunk a honvédbogárnak (Entomoscelis adonidis Pall.), mely nevét piros testszínétől kapta, mely olyan, mint amilyen a honvédség nadrágszíne volt akkoriban, amikor első ízben lépett fel kártékonyan. A piros bogár előtorát előrefelé keskenyedő fekete középsáv és kétoldalt egy-egy kerek folt, a szárnyfedőket pedig a varraton és a közepükön végighúzódó fekete sáv díszíti. Lárvája fekete és ugyanilyen rövid szőrök fedik, a nép fekete hernyónak nevezi. Úgy a bogár, mint a lárvája a repce termesztését veszélyezteti. A bogár már ősszel ellepi az őszi repcetáblákat és a repce gyenge levelét eszi, áttelelés után tavasszal már a lárvával együtt folytatja kártevését, nemcsak a repce levelét, hanem szárát is pusztítja.

A levélbogarak más kártevői közül a piroslábú lucernabogarat (Phytodecta rufipes Deg.) és piros fűzfabogarat (Ph. viminalis L.) említjük, az előbbi a lucerna, utóbbi a fűzesek kártevője. A homoki szőlő nagy ellensége a firkáló bogár (Adoxus obscurus L. vagy vitis F.), mely a szőlő levelét össze-vissza rágásával telerójja, összefirkálja. Ez azonban még nem olyan veszélyes dolog, inkább a lárva gyökérrágása vezet a tőke kipusztulásához. Ez a fekete bogár, melynek szárnyfedője sokszor barna, felületén fehéres selymesfényű szőrözettel borított, csak a homoki szőlők telepítésével vált kártékonnyá, amikor dudvákról, pl. a derécéről telepedett át a szőlőre. Fehér lárvája a szőlő gyökerén rág mind mélyebbre hatoló barázdát, árkot.

Firkálóbogár (Adoxus obscurus L.) és lárvája.

Az olajos levélbogarak (Galerucini) csápja közel egymáshoz a homlokon ered. A pohos olajos levélbogár (Galeruca tanaceti L.) száraz legelőkön gyakori fekete bogár, mely kézbe véve sárga olajszerű váladékot ereszt. A szil olajos levélbogara (Galerucella luteola Müll.) kisebb, barnássárga, fején és torán fekete foltokkal és a szárnyfedőkön a vállról kiinduló fekete sávval. Ezt a bogarat áthurcolták Európából Amerikába is, ahol – miután természetes ellenségei nem tarthatták féken – nagyon elszaporodott és a szilfaállományt alaposan megtizedelte. Megfékezésére egy kis fürkészdarázs élősködőjét, a Tetrastichus xanthomelaenae Rond.-t telepítették át Amerikába, tőle várják a baj megszüntetését.

A levélbolhák (Halticini) csápja szintén egymás mellett ered a homlok közepén, hátulsó combjuk pedig erősen megvastagodott, erős izomzatot zár magába, aminek kiváló ugróképességüket köszönhetik. A levélbolhák nagymennyiségben tanyáznak különféle dudvás növények, mint a káposzta, repce, répa, zsázsa levelén, melyekbe lyukat rágnak, zöldjét kirágják. Különféle keresztes virágúakon ezerszámra található a sötétzöld levélbolha (Phyllotreta nigripes F.) egyike a legnagyobb kártevőknek. Ugyancsak kereszteseken él a sárgasávú levélbolha (Ph. nemorum L.), egy apró, fekete bogár, melynek szárnyfedőjén széles, sárga középsáv vonul végig és melynek nősténye egyenként rakja a levelek fonákjára sárgászöld petéit. A kikelő lárvák aknát rágnak a levél belsejében, a bábozódás a földben történik. Mindkét levélbolha és számos fajrokonuk kártékony, viszont az annak tartott káposztabolháról (Haltica oleracea L.) kiderült, hogy nem is bántja a káposztát, megelégszik a madárkeserűfűvel.

A külföldi levélbolhák közül csak egyről akarunk említést tenni és pedig a délafrikai nyílméreg bogárról (Diamphidia simplex Pér.). Már a híres afrikautazó Livingstone tudott erről a bogárról, illetőleg arról, hogy a busman-négerek „kis hernyójából” készítenek egy felette veszedelmes nyílmérget. A 7–10 mm nagyságú tojásalakú bogár alapszíne sárga, előtorát és némelykor szárnyfedőit is fekete foltok díszítik; lárvájával együtt a Kalahári-sivatagban elterjedt mérges bokron, a Commiphora africanán él, annak levelét eszi. Fajrokonai, amelyek mindenféle más nemmérges növényen élnek, nem mérgesek és így feltehető, hogy a bogár testéből kimutatható mérges fehérje valószínűleg mérges tápnövényéből származik. A méreg hatása rendkívüli. Amint a bogár lárvájának váladékával bekent nyíl az ember vagy állat testébe hatol, az menthetetlenül elveszett, még nagy emlősök is, erős rángatózások közben gyorsan pusztulnak el.

A paizsos bogarak (Cassidinae) jellemző tulajdonsága, hogy előtoruk háta olyan nagy, hogy a fejet felülről teljesen betakarja; a szárnyfedőkkel együttesen pedig az alul lapos és felül domború bogaraknak pajzsszerű kinézést kölcsönöz. A pajzsos bogarak többnyire zöld, sárgás vagy vörösesszürke színűek, életükben pedig gyakran aranyos vagy ezüstös sávokkal, foltokkal tarkítottak, ezek azonban az állat beszáradásával eltűnnek. Élénkszínű faj kevés található a mérsékelt égöv alatt, annál díszesebbek azonban forróégövi rokonaik. Lárvájuk széjjellapított, oldalt tüskékkel fegyverzett, potrohvégük pedig villás függelékkel végződik, melyet fel- és előrehajtva tartanak és erre erősítik kiszáradt ürüléküket, úgyhogy inkább piszokcsomóknak, mint rovaroknak tűnnek. A pajzsos labodabogár (Cassida nebulosa L.) nemcsak gyomnövényeken (libatopféléken), hanem cukorrépán is található és ha nagyszámban lép fel, kártékonnyá is válik. A bogár 5–7 mm hosszú, felül rozsdássárga és szétszórt fekete foltokkal, pettyekkel tarkított. Áttelelése után a nőstény petecsomóit a levelek fonákjára rakja, melyeken később a lárvák is együtt találhatók, amint eleinte kerek lyukakat rágnak, majd oldalról is kikezdik azokat. Bábozódás előtt testvégüket odatapasztják a levelekhez, amelyeken a 8 napra kikelő bogarak folytatják a rágást. Gyakran találkozunk a zöld labodabogárral (Cassida viridis L.) a közönséges bojtorján nagy levelein, de más növények levelén is.

Pajzsos bogarak. - 1-5. Pajzsos labodabogár (Cassida nebulosa L.) lárvájával és bábjával. 6. Brazíliai ékes pajzsosbogár (Desmonota variolosa Web.).

A forró égövi pajzsos bogarak között sok szép fajjal találkozunk és így nem csodálkozhatunk azon, ha az egyik fémeszöld braziliai faj (Desmonota variolosa Web.) aranyba vagy ezüstbe foglalt példányait ékszerként hordják. Ohausnak sikerült braziliai utazása alkalmával az egyik ottani faj életfolyásába betekinteni. Egy Passiflora levelén az Omoplata pallidipennis Boh. nőstényét látta mozdulatlanul ülni, amint fejével anyjuk teste alá bújva, mintegy 20 lárva sereglett köréje. Ebben a helyzetben maradtak mozdulatlanul, őket nem zavarta az, hogy a levelet levágták, hazavitték és pohár vízben helyezték el. Csak naplemente után elevenedtek meg a lárvák, szerteszét futottak a levélen és kezdték rágni. Amint hajnalodni kezdett, a lárvák újból anyjuk védőpajzsa alá húzódtak, akárcsak a kis csibék kotlójuk alá.