5. család: Fürkészdarazsak (Ichneumonidae)

A valódi fürkészdarazsak (Ichneumonidae) az egész földkerekséget lakják, legsűrűbben azonban az északi mérsékelt övben vannak elterjedve. Nevük régi egyiptomi mondához fűződik. Az Ichneumon egy nyestkülsejű ragadozó állat, megtámadja az alvó krokodilusokat és befurakodik azoknak testébe, hogy zsigereiket felfalja. Az Ichneumonnak ezt a szokását állítják párhuzamba a fürkészdarazsakkal, mert ezek is más állatok belsejében élnek és azzal táplálkoznak. Azonban, hogy rovaraink csakugyan innen nyerték volna nevüket, fölötte kétséges, mert Aristoteles, aki tudvalevően bizonyos rovarokat már Ichneumonoknak nevezett, ezeken főleg oly fajokat értett, melyek nem is ide, hanem inkább a rablódarazsakhoz sorolhatók. Mindamellett kétségtelen, hogy a régi egyiptomiak már ismerték az Ichneumonidákat, amint az ezeknek, vagy legalább is ezekhez hasonló rovaroknak reliefjeiből ki is tűnik.

Darazsaink jellemző vonása a szárnyerezetben rejlik. Cubitális sejtjük összeolvad az alatta lévő discoidalis sejttel és létrehozza a discocubitalis sejtet, amelyen azonban még megmaradt az eltűnt választóérnek nyoma. Az Ichneumonidák második cubitális sejtje feltűnő kicsi, s a tükörsejtet (areola) alkotja. Ez több fajon hiányzik ugyan, de a fajok zöménél mégis megvan. A szisztematikus nagy értéket helyez rá. Igen fontosak azok a haránterek is, melyek a második discoidális sejtet határolják; visszatérő ereknek (nervi recurrentes) nevezik őket. Az Ichneumonidák között aránylag kevés szárnyatlan alakkal találkozunk. Csápjaik nincsenek megtörve és legalább 16 ízből állanak. A nőstényeken összekunkorodtak, a hímeken ellenben kiegyenesednek. Mellkasuk rendesen hosszúkás, a középmell hátsó részét két oldalsó barázda (parapsida) három darabra osztja, míg utómellük ettől egészen eltérően különült el mezőkre, s ebben a szisztematikus éppúgy megkülönböztető jelleget lát, mint a stigmák, a lélekzőnyílások elhelyezésében.

A különféleképpen kialakult potroh hasoldalát csak vékony chitinhártya borítja, mely az állat halála után csakhamar összezsugorodik, s ilyen állatok úgy tűnnek, mintha potrohuk belül ki volna vájva. A nőstények tojócsövet viselnek, s ez az apró tövistől átmeneteknek hosszú sorával vezet a hosszú, megnyúlt formához.

Állatainknak életmódját Habermehl jellemezte: „A kifejlődött Ichneumonidák igen forró, tikkasztó nyári napokon rendkívül élénkek, úgyhogy csak nehezen tudjuk őket kézrekeríteni. Csak a sarlós fürkészdarazsak (Ophionidae) lustább természetűek.” Herman Ottó találóan jellemzi életüket e szavakkal: „E darazsak leginkább mutatják ki azt a csodaszerűséget, amelyet az anyatermészet az életet korlátozó, s így az életet az egyensúly értelmében szabályozó eszközeiben kifejt, amidőn az életet élet árán nemcsak a közönséges anyagcsere, hanem valóságos életcsere útján fakasztja.”

Azután így folytatja Habermehl: „Az Ichneumonidák és Cryptinák legtöbbje csápját rezgeti, ha ül és szaladgál, ezért nevezték őket Muscae vibrenteseknek. Röpüléskor, vagy egyébként sohasem zummognak, tehát halkan, nesztelenül közelednek áldozatuk felé. Előszeretettel keresik fel az olyan bokrokat, melyek levéltetvekkel vannak ellepve, hogy az azok által szolgáltatott cukros nedveket nyalogassák. Legtöbbnyire az úton-útfélen mindenütt megjelenő veresgyűrű som (Cornus sanguinea) bokrain telepednek meg, mert az azokon hemzsegő levéltetvek őket valósággal vonzzák. Az erdőben, tapasztalásaink szerint, legszívesebben fiatal tölgyek és bükkfák levelein tartózkodnak, noha rajtuk hiába kerestem darazsaink kedvenc állatait. Hogy az Ichneumonidákat ezekre a helyekre mi vonzza, azt nem tudom. Az ernyős virágokat is határozottan kedvelik, más virágokon ritkán akadunk reájuk. Tekintettel arra, hogy szervezetük, szájszerveik nincsenek a virágok látogatására berendezve, a beporzásnál nem nagy szerepet játszanak. Az egyetlen virág, melyet az Ichneumon, Cryptus és Trypon nemekhez tartozó fajok látogatnak, rajtuk a beporzást elősegítve, – a Listera ovata. Ha a nagyobbtermetű Ichneumonidák nőstényeit ujjunkkal megfogjuk, akkor rögtön védekezni, szúrni próbálkoznak tojócsövükkel, de csak ritkán sikerül, hogy bőrünket azokkal átszúrják. Az Ophion luteus nőstényei azonban érzékenyen szúrnak, amint arról ismételten meggyőződtem. Valóban, az Ichneumon annulator és Pimpla instigator fajokon Schiödte méregmirigyeket mutatott ki, s ebből nyilvánvaló, hogy a tojócső a méregfulánk szerepét is átveheti. Egyes fajaik, mint a Pimpla, már messziről éreztetik kátrányra emlékeztető szagukat.”

Az Ichneumoninae alcsaládhoz csak szárnyas formák tartoznak, ötszögű tükörsejttel. Lapított potrohuk első gyűrűje tövén kocsányosan, nyelesen megnyúlt. Stigmái távolabb esnek egymástól, mint ennek a gyűrűnek hátsó szegélyétől. Tojócsövük nem előreálló. Legnagyobb fajok egyike a 22–28 mm hosszú Ichneumon pisorius L. Karcsú, csinos termetű darázs ez. Melle fekete, világossárga pajzzsal. Szárnytövén sárga foltot visel. Potroha a nyeles tőszelvény kivételével piszkos sárgáspiros s csápjai fehéren gyűrűzöttek. Állatunk júniustól kezdve, de néha már korábban jelenik meg fenyveseinkben. A nőstény itt nagyobb szenderek hernyóit támadja meg, azokba rakja petéit. A hernyót élősdije, mely benne közben kikelt, eleinte fejlődésében oly kevéssé zavarja, hogy az be is bábozódik. Utána azonban menthetetlenül elpusztul.

A Cryptinae csoporthoz tartozó formák nagyjában az előbbiekre emlékeztetnek: nyeles potrohuk van, tükörsejtjük is ugyanolyan alakú, de tojócsövük erősen elálló, hosszabb, első potrohszelvényüknek stigmái egymáshoz közelebb állnak, mint a szelvény hátsó széléhez. Leggyakoribb fajok egyike a Microcryptus basizonus Grav. nevű apró, feketefejű és mellű élősködő darázs. Potroha a végén sötétebb, csápjai középütt fehérek. Ezt a fajt igen könnyű a fenyőlevéldarázs bábjából kitenyészteni. Ennek lárváiban azonban ismét más darázs élősködik, a Hemiteles areator Panz. Taschenberg a legkülönfélébb rovarok, a sarlóspille, a molylepkék s a szalonnabogarak lárváiból látta kikelni, s azt fel is nevelte. A parányi, 3–4 mm-nél alig nagyobb állatocska többi rokonától abban különbözik, hogy tükörsejtje kívül nem határolt és ötszögű. Azonkívül fonalas csápok jellemzik s a hím szárnyán két, a nőstényén pedig három sáv fut végig. Vörös fejét fekete foltok díszítik, a nőstény piros lábainak vége fehér.

A trópusi Cryptinák színpompájáról fogalmat nyujt a képünkön látható Mansa pulchricornis Tosq, szép pirosszínű mellkasával s füstös szárnyával.

A hangyadarazsak (Pezomachus) a Cryptináktól meglehetősen eltérnek s apró termetükkel, de annyiban is, hogy nőstényük szárnyatlan, hangyákhoz hasonlítanak. Nyáron fürgén szaladnak leveleken, ágakon, de a földön is s itt könnyen a hangyákkal téveszthetők össze. A Pezomachus zonatus Fürst. hímje szárnyas s ezt a fajt Pfankuch a barna mezei pók, az Agroeca brunnea gubójából tenyésztette ki. A csinos, sárgásvörös nőstények jó félcentiméterre nőnek meg, hátul elálló tojócsövet viselnek és a potrohgyűrűkön fekete sávokat. A hímek, s ezek sokkal ritkábbak, általában kevéssé tarkák. Legtöbb fajuk Ichneumonidákban vagy más élősködőkben fejlődik s így másodrendű parazitának nevezhető.

A nyerges darazsak (Pimplinae) potroha nem nyeles, hanem ülő, lapított, gyakran kiálló dudorokkal és lécekkel. Első gyűrűje nem térdalakúan meghajtott, hanem egyenes és a stigmákat elől vagy a hajláson hordja. Tükörsejtjük rendszerint háromszögű, de egészen hiányozhat is. A hátoldal kevéssé látszik mezőkre osztottnak, stigmái kerekek és kicsinyek, ritkán hosszúak. A tojócső egyes fajoknál a test hosszát 3–4-szer is meghaladja s ebben első helyen áll a Rhyssa Grav. Potrohgyűrűi nincsenek kimetszve s felül harántirányú dudorokat viselnek. Körülbelül 20 faja az egész földkerekségen el van terjedve, csak éppen Afrikában nem. Áldozatai fadarazsakból kerülnek ki.

A Rhyssa persuasoria Grav.-t valaki pipaszurkáló darázsnak nevezte. A fenyő belsejében élő álcákra vadászik s hogy ezeket elérje, sörteszerű tojócsövével a kérget is átfúrja s itt 6 cm-nél is mélyebbre juthat a fába. Szinte csodálatos ez, mert hiszen ez a szerszáma szinte hajszálvékonyságú, azonban az állat izomerejétől eltekintve, rendkívül óvatosan illeszti tojócsövét a fába, a legnagyobb óvatossággal s vele megérzi, amikor az áldozat puha testéhez ér. Taschenberg meséli, hogy a Vierwaldstätti-tavon sok Rhyssát látott, amint a lehántolt kérgű fenyőtörzsek körül repkedtek. Az egyik közülük, amilyen mélyen csak tudott, belefurakodott a fába. „Megpróbáltam – folytatja Taschenberg – az állat fúróját a fából kiszabadítani, a nélkül, hogy azt megsértsem. De nem sikerült, mert a potroh utolsó gyűrűi leszakadtak, mielőtt a tojócső igazi hosszáról meggyőződhettem volna.”

Pipaszurkálódarázs (Physsa persuasoria L.) amint az óriás fadarázs álhernyójába süllyeszti tojócsövét.

A valódi nyerges darazsak (Ephialtes Grav.) háta síma, de egyébként termetre és a tojócsövük hosszára nézve megegyeznek az előbbiekkel, mint azt az Ephialtes manifestator L. példája is mutatja. Ez az állat fekete, szárnypikkelyei barnásvörösek, lábai is nagyobbára ilyenek. Ratzeburg meséli, hogy sokat gyönyörködött ennek sajátságos repülésében és hosszú fúrójában, s megfigyelte, hogy egy ilyen nőstény egy alkalommal, július derekán, egy akáclevélen félóráig himbálódzott. A nőstények itt is az erdőkben élnek. Egy Ephialtes-bábot Taschenbergnek sikerült egy vén fenyőtörzsből kivágni, amelyben egyúttal fenyődíszbogár (Chalcophora marianna L.) lárvái is éltek. Rendesen a cincérek lárváiból sikerült ezt a darazsat kinevelni, míg rokonfajok a Sesiák és más, fában élő rovarokban folytatnak élősködő életet. A nyárfában élő kis bársonycincér is több fajnak gazdaállata, a kisebb fajok, a Scardia polypori nevű szivacsmoly, hernyóival is megelégszenek.

Baloldalt a nyergesdarázs (Ephialtes manifestator L.), a középen felül a Mesostenus gladiator Scop., alul a Cryptus tarsoleucus Grav. és baloldalt a nyergesdarázs (Ichneumon pisorius L.).

Az Ichneumonidáknak egyik legközönségesebb alakja a fekete nyerges darázs (Pimpla instigator F.). Élénk narancsszínű első négy lábaival tűnik ki, míg utolsó pár végtagján csak lábaszára piros. A vastagpotrohú nősténynek tojócsöve már feleakkora, mint potroha és sötétebb színű. Felemelt szárnyakkal sétál a nőstény agyagfalakon, sövényeken, fatörzseken és lepkék hernyóira leskelődik, különösen a szövőlepkékére. De megtalálták a káposztapillangóéban és a Vanessa hernyójában is. Villámgyorsan ott terem a hernyón, petéjét abba belefúrja, hiába iparkodik a hernyó tőle megszabadulni, mire a támadó eltűnik, hogy más hernyón folytassa munkáját. Késő ősszel a Pimpla-darazsak más fürkészekhez hasonlóan fakéreg alatt védett helyeket keresnek fel s itt töltik a hidegebb évszakokat. Hogy milyen ügyességgel használják a Pimpla-nőstények tojócsöveiket, az Habermehl megfigyeléseiből tűnik ki: „1900. évi június 21-én este fél 7 órakor, borult időben, a Worms melletti rózsakertben szemtanuja voltam, amint egy nőstény Pimpla oculatoria F. a szilfalevelekről lelógó pókszálon megakadt és heves rángatódzással akart kiszabadulni, ami aztán sikerült is. De nagy csodálkozásomra az állat ismét visszarepült a szilfalevélre, ahol azonban a következő pillanatban egy kis pók hirtelen megtámadta. Alaposabban figyeltem a dolgot és akkor észrevettem, hogy a szilfalevél visszája a pók petéivel volt tele s ezekbe akarta a darázs petéit belerakni. Ekkor azután a pók és a darázs között valóságos küzdelem támadt a petékért s ebben megcsodáltam az ellenfelek kitartását. A pók folytonosan a darázs testébe akarta mérges állkapcsait belesüllyeszteni, míg ez petecsövét a pók testébe szúrta. S e mellett megfigyelhettem, amint a darázs szúrásai minduntalan célt tévesztettek és folytonosan a levelet szúrták keresztül. A pók pedig állkapcsaival hatalmas csapásokat mért a darázsra s azt iparkodott szövedékébe csalogatni és ott ártalmatlanná tenni, de a darázs mindannyiszor kiszabadult. Végre is, negyedórás elkeseredett harc után, a pók teljesen kimerült. Miután pedig a levél szélén húzódott meg, a darázs villámgyorsan felkereste a szövedéket és az abban levő petékbe szúrta tojócsövét.”

Fekete nyergesdarázs (Pimpla instigator F.).

A sarlós fürkészdarazsak (Ophionidae) nyeles potroha oldalról összenyomott, tükörsejtje négyszögű, vagy hiányzik. A sarlós fürkészdarázsnak (Exochilum circumflexum L.) Európa és Ázsia egyhangú fenyvesei alkotják hazáját. A narancssárgaszínű, sarlósan meggörbült potrohú állat repülés közben hosszú végtagjait kiterjeszti, csápjait azonban felfelé emeli. Időnként leereszkedik egy levélre, hogy a mézet, amelyet valami levéltetű kiválaszt, nyalogassa, vagy valami esőcseppel oltsa szomját. Azonban nemsokára ismét vadászat után néz, s hernyókba rakja petéit.

A fenyőszövő-pille nyergesdarazsának (Exochilum circumflexum L.) fejlődési alakjai, 6. annak nősténye, 7. sárga sarlós fürkészdarázs (Ophion luteus L.), 8. Ophion undulatus gubója.

A Tryphoninae-csoportba tartozók potroha ülő vagy nyeles, oldalt összenyomott. A tükörsejt többnyire háromszögű. Az első potrohgyűrű soha sincsen térdalakúan megtörve. A Pimplinákkal ellentétben fúrójuk rövid vagy egyáltalában rejtett. Egyik fajt, a Közép-Európában igen elterjedt 11 mm hosszú Exenterus marginatorius F.-t könnyen fel lehet ismerni sárgán szegélyezett potrohszelvényeiről, valamint fejének és mellkasának változatos, sárga mustrázatáról, s végül arról, hogy hátulsó lábszára nem visel végtüskét. Darazsunk nagyobbára fenyvesekben repül, s itt a fenyőlevéldarazsak hernyóit üldözi. Ha sikerül közülük egyet megkaparintani, akkor ráragasztja petéit. Rövid idő mulva a hernyó elkészíti megszokott szövedékét és barna gubóját, ezt azonban a jelen esetben nemcsak egyedül lakja, mert benne az élősködő lárva is jelen van. Ez utóbbi teljesen kiszívja a fenyődarázs nedveit, úgyhogy annak már csak összezsugorodott bőre marad vissza. Az élősködő végül a fenyődarázs-készítette gubóban elkészíti saját szövedékét, s azt jövő tavasszal hagyja el, úgyhogy azon kerek lyukat rág.