2. ALREND: Szúródarazsak (Apocrita)

FEJEZETEK

Indiai darazsak. 1. Mansa pulchricornis Tosq. - 2. Sphex lobatus F. - 3. Salius aviculus Sauss. - 4. Vespa cincta F. - 5. Eumenes arcuatus F. - 6. Triscolia procera Ill.

A darázsalkatú rovaroknak nagyrészét jellemzi, hogy potrohuk szabadon, mozgathatóan ízesül a melltájékkal s ezeket az Apocrita-csoportba soroljuk. Az idetartozó fajok nemcsak a legmagasabbrendű hártyásszárnyúakat képviselik, hanem egyúttal azokat is, melyek szellemi fejlettség tekintetében is a legmagasabbrendű rovarok közé tartoznak. Formagazdagságuk oly mérhetetlen nagy, hogy lehetetlen azoknak valamennyi alakjával megismerkedni. Ezért is arról csak áttekintő képet adhatunk s megkíséreljük egyúttal azoknak életmódját is vázolni.

Az élősködő- és fürkészdarazsak óriási alakváltozatosságukkal a legszélsőségesebb formákat egyesítik. Egyesek közülük parányiak, mások több cm-es nagyságot is elérnek s ezekbe a legnagyobb eddig ismert Hymenopterák tartoznak. A szabadban gyakran találkozunk velük. A rovarász előtt jól ismeretesek, különösen a lepkésznek vannak róluk tapasztalatai, amikor észreveszi, hogy a féltve őrzött lepkebábjából nem tarkaszárnyú pillangó, hanem valami élősködő darázs kel ki. Más fajok természetesen nem bábokból bujnak ki, hanem már a hernyóból, sőt petékből, sőt vannak olyan fürkészdarazsak is, melyek valamely rovar, százlábú vagy pók teteméből bujnak elő. Azonban valamennyien megegyeznek abban, hogy lárvakorukat élősködő életmóddal töltik el, mert rendszerint már az anyaállat valamely más rovar testébe rakja petéjét, amelyből a kikelő lárva azután ebből az idegen szervezetből táplálkozik, azt teljesen elpusztítja s a teljesen összerágott gazdaállat belsejében bábozódik be s szövedéket készít. Megesik az is, hogy az ilyen élősködő lárvák keresztülfurakodnak gazdájuk bőrén, ha már kifejlődtek és rajta kívül keresnek alkalmas helyet arra, hogy bebábozódjanak. Ha azonban az anyadarázs petéjét nem a gazdaállat belsejébe, hanem annak csak hátára ragasztja, akkor a kikelő fiatal élősködő lárva átfúrhatja annak bőrét s ezáltal ismét belső parazitává válik, vagy pedig a felszínen marad és mint külső élősdi szívja ki gazdájának bőrét. Az eredmény azonban mindig ugyanegy: ugyanis a gazda majdnem mindig belepusztul, míg azok, melyek testéből hasznot húznak, – mert mindig többen vannak ilyenek – kifejlődnek és új generációknak is adhatnak életet s így csak ritkán esik meg, hogy a parazita mellett a gazdaállat is normálisan tovább fejlődjön.

A fürkészdarazsak lárváinak testalkatára élősködő életmódjuk alaposan rányomta bélyegét. Minthogy ezek az állatok keveset mozognak, lassan visszafejlődtek végtagjaik is s az állat testének hajlításával, mozgatásával változtatja helyét. Szemüket is többnyire elvesztették, ezzel szemben azonban rágószájszerveik s ezek felső, alsó állkapcsokból és egy kis alsó ajakból állanak, tisztán felismerhetők. Középbelük nincsen a végbelükkel közvetlen összefüggésben, hanem hátul zárt. Ennek következményeképpen a meg nem emésztett táplálék a bél középső traktusában felraktározódik. Ennek nagy jelentősége van a gazdaállatra, mert ha az élősködőnek exkrementumai belejutnának annak belsejébe, akkor annak testét a bomlástermékek hamarosan megmérgeznék s ezzel együtt táplálék híján elpusztulna maga a parazita is. De felmerül a kérdés, hogy hogyan megy végbe a lélekzés ezeknek az állatoknak belsejében? Az élősködő nyilván a gazdaállat oxigénben dús vérnedvéből lélekzik, mégpedig vékony bőre alatt elrejtett tracheák segítségével. Igen sajátságos lélekzőberendezést árulnak el az Apanteles-darazsak lárvái. Ezek is élősködők és a lepkehernyók belsejében garázdálkodnak. Lélekzéshez vastagbelüket használják, ez kifelé türemlik, mintha hólyagos farkuk volna s valóságos kopoltyú módjára funkcionál.

A fürkészdarazsaknak már annyira vérévé vált élősködésük, hogy saját társaikat sem kímélik, mert nem is olyan ritkán megesik, hogy fürkészdarázs a másik lárváját is megszúrja tojócsövével, s annak lárvája aztán ennek testében, mint másodrendű parazita fejlődik tovább. De ennek élete sincs sokszor biztonságban, mert ez ismét egy harmadrendű parazitának áldozata lehet, de vannak esetek, amikor ötöd- és hatodfokú élősködőkről is beszélhetünk, noha ezek még alaposabb kutatásokra szorulnak. Kétségtelen, hogy itt gyilkos csőcselékről beszélhetünk, de eljárásának mindenesetre nagy jelentősége van a természet rendjében. Mert hiszen éppen a fürkészdarazsak gondoskodnak erdőn, mezőn s mindenütt, ahová csak tekintünk, bizonyos egyensúlyról, melyre a természet mindenütt törekszik, s melynek értelmében bizonyára káros volna bizonyos rovarok túlságos elszaporodása. A túlságosan elszaporodó hernyók esetében a természetnek ezzel a berendezésével gyakran találkozunk. Ha valamely hasonló faj bizonyos vidéken túlságosan elszaporodik, akkor többnyire hamarosan megjelenik a fürkészdarazsaknak valóságos áradata, s ezeknek a természet egyensúlyát megbontani akaró rovarok hamarosan áldozatul esnek, úgyhogy ismét helyreáll a rovarok eredeti számaránya. Ilyenformán azonban a fürkészdarazsaknak az ember háztartásában is fölötte fontos szerep jut, s az ember ezt felismerve, csakugyan meg is próbálta, hogy ezeket az állatokat védje és mesterségesen szaporítsa. Sajnos, minálunk még nem történtek erre vonatkozó intézkedések, azonban Amerikában annál többet kísérleteznek ily irányban, mert az Egyesült-Államokba behurcolt sárgafarú pille (Euproctis chrysorrhoea L.) és a gyapjas pille (Lymantria dispar L.) azoknak természetes ellenségeik nélkül hatalmasan elszaporodtak volna. Azonban itt az erdészek újabb nehézségekkel álltak szemben. Az Amerikában kezdettől fogva élő ősi fürkészek többnyire nem bántották ezeket az idegen jövevényeket, s így megtörtént, hogy a nevezett lepkék egyre jobban elszaporodtak és tetemes károkat okoztak a nélkül, hogy ennek sikerült volna véget vetni. Ebben a kellemetlen helyzetben elhatározták, hogy Európából hoznak segítséget, mégpedig az itteni ugyanazon lepkéknek élősködőit, a különféle fürkészdarazsakat, s ennek már meg volt a kívánt eredménye.

A fürkészdarazsakat nem ok nélkül állítjuk az alrend élére. Ugyanis a később megemlített gubacsdarazsak, ásódarazsak, hangyák, méhek és darazsak, valamennyien ezekből származtak, s életmódjukban megnyilvánuló különbségek dacára is azokhoz hasonló lárváik vannak, t. i. vak és lábatlan pondróik, melyeknek középbelük zsákszerűen végződik.