ELSŐ OSZTÁLY: LÁBASFEJŰEK VAGY POLIPOK (CEPHALOPODA)

FEJEZETEK

Aki először járja be Olaszországot, abban nemcsak a flórenci paloták, a Colosseum, a nápolyi öböl a háttérben füstölgő Vezuvval, a halott Pompeji és a paestumi templomromok hagynak eltörülhetetlen emléket, hanem lenyűgöző hatással van rá a nagyobb városok halpiacának a látványa is, amint az napról napra a bámuló szem elé tárul Génuában, Livornóban, Nápolyban vagy más nagy tengerparti városban. Ott vannak felhalmozva sorjában asztalokon a tenger kincsei, melyek mögül az árusok fülsiketítő lármával kínálgatják portékájukat. Valamennyi rendezve van, nagyság és faj szerint. Most azonban nem időzünk a részben nagyon szép színű halak mellett, otthagyjuk a kagylókkal, csigákkal és egyéb „frutti di mare”-val telt kosarakat is s megállunk azok mellett az asztalok mellett, amelyekről egészen sajátságos áru kínálkozik felénk. „Calamari! Calamari! O che bei calamari! Seppe! Seppe! Delicatissime sepiole! – dörög a fülünkbe az eladók fáradhatatlan sztentorhangja. [Kalamárok! Kalamárok! Oh, mily szép kalamárok! Szépiák! Szépiák! Nagyon finom szépiolák!]

A kiabálók egyikének a szeme már megakadt rajtunk, kiolvasta szemünkből az érdeklődést. Oda léptünk és a halász már a kezében tart egylábnyi hosszú, karcsú kalamárót. „É tutto fresco!” (Egészen friss.) S bizonyságául, hogyha az állat nem is egészen, de legalább félig még eleven, kése hegyével egy kis vágást tesz rajta. Mi volt az? Mint villám, futott végig valami sárga és violaszínű felhő a fehér alapon szivárványszínben játszó és finoman foltos bőrön. Miközben még érdeklődve szemléljük ezt a csodálatos színjátékot, a halász már más árujához, a szépiához nyúl. Egymásután szedi elő őket egy hordóból, egyetlen vágással kimetszi belőle az ú. n. szépiacsontot s kifordítva az állat zacskóalakú bőrét, kiszedi belőle a beleit, a tintazacskóval együtt, azután leöblíti és az asztalra dobja. Már régen felismerte, hogy idegenek vagyunk és azért az árut a piaci ára négyszeresével kell megfizetnünk. Akinek szerencséje és hozzávaló szeme is van, az ilyen halpiacokon néha nagyon ritka polipokat is találhat, különösen a messinai (és Japánban a tokiói) gazdag lelőhelye a legpompásabb állatoknak. S hogy ezeket a pompás teremtményeket még alaposabban megfigyelhessük, még inkább ajánlható, hogy valamelyik Földközi-tengermenti akváriumot, különösen a nápolyit, látogassuk meg, hogy az állatokat élve is szemügyre vehessük. Mert talán a kígyókat leszámítva, egyetlen olyan állatcsoport sincsen, melyet a rege szálai jobban körülfontak volna, mint éppen a polipokat. Magukra vonták már a figyelmet az ókorban is. Már Aristoteles felismerte, hogy egy egészen sajátos, élesen körülhatárolt állatcsoportot alkotnak s Malakia néven illesztette be őket állatrendszerébe.

A lábasfejűek, vagy ahogyan nagyon gyakran, de helytelenül nevezik őket: tintahalak, külső alkatáról és szervezetéről a legegyszerűbben úgy kapunk képet, ha megfigyeljük pl. a kicsi Sepiola rondeletii Leach nevű fajt vagy a közönséges szépiát. Lábasfejűeknek azért nevezzük el, mert szervezetük sokkal jobban elkülönült fejre és törzsre, mint bármely más puhatestűé, s hogy az előbbit végtagok koszorúja veszi körül, mely végtagok egyaránt szolgálnak fogásra és helyváltoztatásra, tehát a kéz és láb szerepét egyszerre töltik be. Törzsüket a köpeny födi, mely a hátoldalon vagy közvetlenül átmegy a fej bőrébe, vagy pedig élesen elhatárolódik ettől, úgyhogy ezen a helyen nyak alakul ki. A köpeny sok esetben zacskóalakú, de a gyors mozgású fajokon igen gyakran torpedó- vagy kúpalakot vesz fel. A köpeny a hasoldalon nyitott zacskót formál, ill. helyesebben azt zár be, amelyből egy kúpos cső, a tölcsér hegyes vége áll ki. Mindezeket az eddig említett részeket kissé pontosabban szemügyre kell vennünk, annál is inkább, mert azok az egyes állatok szerint tetemesen eltérők lehetnek.

Sepiola rondeletii Leach. a = has-, b = hátoldalról, a harmadik szintén a hasoldalról, de a köpeny fel van vágva és ezzel a köpenyüreg ki van nyitva; a = tölcsér, b = bemélyedések a köpeny kiemelkedéseinek a befogadására, c = kopoltyúk

A fejet és a fej közepén levő szájnyílást körülvevő karok vagy lábak szilárd, nagyon izmos szervek, nyujthatók és nagyon mozgékonyak, egyes fajokéi mozgatva olyanok, mintha egy csomóba összefonódott kígyók tekergőznének. A karokat, az egyetlen Nautiluséit kivéve, belső oldaluk egész hosszában rendesen szívókorongok borítják. Szerepük főként az, hogy a zsákmányt szilárdan megragadják, de néha a helyváltoztatásban is van szerepük, máskor arravalók, hogy velük megkapaszkodjék a tulajdonosuk.

A szívókorongok egy, két vagy több sorban állanak, s általában véve serlegalakúak. Nagyon bonyolult izomkészülékük van, finom idegberendezése pedig minden egyes szívókorongnak igen nagyfokú önállóságot biztosít. E kapaszkodószervek működéséről a legtökéletesebb képet alkothatjuk magunknak Meyer W. Th. következő leírása alapján: „Ha a szívókorong meg akar tapadni valamely felületen, hal pikkelypáncélján, rák pajzsán vagy a szikla valamelyik részén, akkor körkörös és sugárirányú izmai erősen összehúzódnak, minek eredményeképpen belső ürege a lehetőségig megkisebbedik, feneke viszont bunkóalakúan betüremkedik annak a belsejébe. A kerülete ugyanakkor ellapul és szorosan rásímul a felületre; a szoros, légmentes elzárás a szívókorong szélét körülvevő bőrredő feladata, melynek izmai szintén összehúzódnak. A korong kelyhe a következőkben kitágul olyképpen, hogy valamennyi izma elernyed, kivéve a körkörösöket; helyettük a kar és a szívókorong között lévő izmok lépnek munkába, melyek a korong térfogatát annak külső falára gyakorolt húzással nagyobbítják meg.” A nyomás a szívókorong kelyhében a megnagyobbodás következtében tetemesen megkisebbedik, ellenben a körülvevő víz kívülről nyomást gyakorol rá és szilárdan az alzathoz szorítja. Igazán nem csekély megerőltetésbe kerül, hogy életerős állatot, amely valahol megkapaszkodott, onnan leválasszuk. Közben nem egy ilyen tapadószerv le is szakad, sőt megtörténik az is, hogy az állat inkább ki engedi szakítani az egész karját, mintsem elengedje a megragadott tárgyat. Bizony nem kellemes érzés, amint az ember megfogja az állatot, például ha ki akarja venni az akváriumból, és érzi, mint csavarodik annak a karja a saját karja köré és szívódnak rá korongjai egymás után a bőrére. A szívókorongok lehetnek ülők; t. i. így nevezzük őket akkor, ha izomzatuk minden észrevehető befűződés nélkül megy át a kar izomzatába, vagy pedig nyelesek lehetnek, amikor alapjuk nyélszerűen megnyúlik s azok végén ülnek a tulajdonképpeni szívókelyhek. A kehely peremét bevonó bőr szívós bőrkét, ú. n. kutikulát választ ki, amely sok esetben elszarusodik és erős, az egyes fajokra jellemző fogazott gyűrűt alkot. Az ilyen gyűrűknek sajátságos átalakulásából keletkeznek azok a különös horgok, amelyek egyes fajok szívókorongjai egy részének a helyét elfoglalják. Egyes fajokon az egysorosan elhelyezkedett szívókorongok külső és belső oldalán s azokkal váltakozva még fonalszerű függelékeket is találunk, az ú. n. cirruszokat; az állat e szerveit, melyek nyilvánvalóan érintési ingerek felfogására valók, be tudja húzni.

A karok teljesen részarányosan helyezkednek el; számolni a hátoldaltól kezdve szoktuk őket s e szerint első, második, harmadik és negyedik párról beszélünk, ez utolsónak két tagja az alsó oldal középvonala mellett jobbról és balról helyezkedik el. A párok egymáshoz képest rendesen különböző hosszúságúak; az egyik kar esetleg feltűnő rövidségével tűnik ki a többi közül (a Polypodidák hektokotilusa, l. alább). A karok alapját egy bőrredő köti össze egymással, s ez egyes esetekben olyan terjedelmes lehet, hogy majdnem a karok csúcsáig ér. Ez az umbrellának nevezett bőrredő, amint látszik, főképpen arra szolgál, hogy a karok által körülölelt zsákmányt minden oldalról záródó takaróval vegye körül. Ha az umbrella ilyen jól van kifejlődve, annak bizonyára nem lebecsülendő szerep jut a hátrafelé való lökésekkel végbemenő helyváltoztatásban is (l. alább). De nem ritka eset az sem, hogy a karoknak a külső oldalán alakulnak ki különböző berendezések, ilyenek például az ú. n. „úszószegélyek”, páratlan, izmokkal átszőtt bőrlemezek, melyek úszás közben evezőszervekként szerepelnek. A „védőszegélyek” viszont a külső szívókorongsor mentén végigfutó páros bőrredők; ezeknek állítólag az a feladata, hogy gyors úszás közben megakadályozzák a víznek a karok közé való beáramlását, ami nagy akadálya volna a mozgásnak.

A karoknak az itt ismertetett félesége mindig nyolcas számban van jelen, s ez az állapot a nyolckarú polipokra (Octopoda) jellemző. Ezzel szemben a Decapodáknak, melyek sorába a többiek között a Sepiola és a Sepia is tartozik, még egy ötödik pár karja is van; ezek eltérő szerkezetűek a többiektől, mert tulajdonképpen hosszú nyélből és az annak a végén lévő, szívókorongokat viselő bunkóból állanak. Ezek az ú. n. tapogatók a harmadik és negyedik kar között erednek, a karok tövén lévő terjedelmes zacskókba részben vagy egészen behúzhatók és azokból lasszószerűen kihajíthatók. Így alkalmasak arra, hogy a zsákmányt megragadják és az állathoz húzzák. Miként a karok, akként a tapogatók szívókorongjainak egy része is horgokká alakulhat át. Nem kevésbbé lehetnek rajtuk úszó- és védőszegélyek is, de ezeken kívül még egyéb készülékek is, mint tapadógödrök, tapadószemölcsök stb. Egyébként gyakran néhány tapadókorong található a tapogató nyelén is.

Egyes, a nyilt tengerben élő tízlábú polipok (Octopodoteuthis Rüpp., Leachia Les.) utólag elveszíthetik a tapogatóikat, tehát tulajdonképpen „nyolclábúak”. Azonban az a minduntalan, újból és újból felbukkanó nézet, mely az Octopodákban egyszerűen a tapogatóikat elveszített Decapodákat akar látni, nem állja meg a helyét, mert a fejlődéstan bizonysága szerint a tízlábúak tapogatói a nyolclábúak harmadik lábpárjának felelnek meg. Azt tanítja továbbá, hogy ez utóbbiak fejlődésében a legfelső (első) lábpárnak a kezdeményei meg sem jelennek. A Nautilus karjairól, mivel azok egészen sajátságos berendezésűek, ha lényegileg ugyanazokból az elemekből állanak is, mint a föntebb tárgyalt alakok megfelelő szervei, a részletes tárgyalás során lesz szó.

Ha az ember szétterjeszti a karokat, az általuk alkotott koszorú közepén láthatóvá válik a szájnyílás. A szájnyílást kettős, gyűrűalakú ajak veszi körül. A tízkarú Cephalopodák szája és karjai közt található még az úgynevezett buccális tölcsér, egy sajátságos, nyilvánvalóan visszafejlődőben lévő szerv. Gyakran még csökevényes szívókorongokkal fedett csücske, melyet gyakran buccális oszlopnak is szoktak nevezni, bizonyára az utolsó nyomát képviseli egy hajdani belső karkoszorúnak, ami rendkívül fontos tény a lábasfejűek származásának megítélése szempontjából. A buccális tölcsért rendesen hét erős izomköteg köti össze a karokkal; az izomkötegek kialakulása fontos rendszertani szempontból.

Miként már említettük, e tölcsér közepén foglal helyet a szájnyílás. Helyét kívülről két hatalmas, fordított papagálycsőrhöz hasonló, feketésbarna állkapocs jelzi. Az állkapcsok, megfelelően állataink ragadozó voltának, nagyok, erősek, hegyesek, élesek. Az alsó állkapocs szélesebb és a felső fölé hajlik, ez utóbbi a száj becsukása alkalmával az előbbinek oldalsó nyujtványai közé illik be. Ezek a szárnyalakú oldalnyujtványok a hatalmasan fejlett rágóizmoknak, melyek körülbelül gömbalakú garatot zárnak körül, széles tapadófelületet nyujtanak. A hatalmas rágószervek alkalmassá teszik tulajdonosukat arra, hogy nagyobb halak fejét az agyig szétharapja és kemény kagylóhéjakat feltörjön.

A garatban található a puhatestűeket általában nagyon jellemző szerv, a reszelő vagy radula. A radula egy chitinszerű anyag alkotta alaphártyából és az azon szabályos haránt- és hosszanti sorokban elhelyezkedő, ugyanolyan anyagból való fogakból áll. A szerv egészben olyan, mint valami ráspoly, és valóban úgy is működik, mint az. Ez a szerv nagyon változó szerkezetű és az egyes csoportokon belül felette jellemző módon lehet kifejlődve. A lábasfejűek radulája szerkezete tekintetében még leginkább az úgynevezett szalagnyelvű csigák radulájával egyezik meg. Mint azoké, akként ezeké is felhasználható alkalomadtán a rendszerezés céljaira. A garatot követő nyelőcső legelülső részébe két pár nyálmirigy vezetéke nyílik; ezek közül a nagyobbak a fej mögött fekszenek s helyesebben méregmirigyeknek lehetne őket nevezni; esetleg összeolvadnak egymással vagy egészen hiányozhatnak is. A nyelőcsőbe, közel a radulához, még egy ötödik, ismeretlen működésű előbélmirigy is ömölhet. A nyelőcső aránylag hosszú és vékony, de néha begyszerűen kitágulhat. Az előbél körülbelül a test közepetáján izmos rágógyomorrá tágul ki, melynek az a feladata, hogy a táplálékot felaprítsa. Egy szűkület akadályozza meg a szilárd tápláléknak az úgynevezett spirálisgyomorba való bejutását; ez a szerv egy mirigyekben gazdag, vakon végződő zacskó, mely páros „pankreas”-járatok közvetítésével összeköttetésben áll a nagy középbélmiriggyel („máj”). Ez utóbbi eredetileg páros szerv, azonban sok fajban egyetlen nagy tojásdadalakú szervvé olvad össze. A feloldott táplálék tulajdonképpeni feldolgozása és felszívása a „májban” s részben a spirálisgyomorban megy végbe, azonban ennél többet nem igen tudunk az egész folyamatról, mert a lábasfejűek táplálkozásának a részletei még nem ismeretesek. Szilárd táplálékrészek az izmosgyomorból egyenesen, vagyis a nélkül, hogy a spirálisgyomorba kerülnének, a végbélbe jutnak. Ez rövidebb a nyelőcsőnél s a hasoldalon, a köpenyen belül halad előfelé; vele a tintazacskó ismertetése során még egyszer találkozni fogunk.

Ezek után térjünk még egyszer vissza az általános testalak ismertetésére. A fej a lábak vagy karok koszorúja alatt mindkét oldalt és kissé jobban a hátoldal felé egy kissé megduzzadt. Ez az a hely, ahol belül a porcszerű anyagból álló agykehely és az annak közvetlen folytatását alkotó, csészealakú szemtok (orbitae) helyezkedik el. A szemek rendkívül nagyok, és pedig nemcsak a testhez való viszonyukban, hanem magukban véve is. Az óriási tintahalak szemeinek az átmérője például megközelítheti a 40 cm-t, s így a legnagyobb ismert látószervek. „Alkatuk tökéletessége és működésük megállapítható kiválósága tekintetében a tintahalak szeme jogosan hasonlítható össze az emlős állatok szemével, amellyel első pillanatra külsőleg is nagy hasonlóságot árul el. Azonban a teljesítmény hasonlósága még nem jelenti a szerkezet hasonlóságát is, mert egymással látszólag teljesen megegyező szervek egészen különböző eredetűek lehetnek. A fejlődéstan ebben az esetben is azt tanusítja, hogy a gerincesek és a tintahalak szemei nem állanak egymással közelebbi rokonságban, megfelelően a két állatcsoportot egymástól elválasztó ürnek, így tehát megegyezésük csupán azonos irányú fejlődés, tudományos kifejezéssel konvergencia eredménye.” (Meyer W. Th.) A kétféle szem között a legnagyobb különbség az ideghártya szerkezetében van. Pálcikasejtjei (ezeknek száma Hesse szerint a Sepiában mintegy 70 millió) nem az agy felé fordultak, mint a gerincesekben, hanem a lencse felé irányulnak, s ez a körülmény arra emlékeztet bennünket, hogy a lábasfejűek szemei egyszerű, serlegalakú fényfelfogó szervekből fejlődtek ki, olyanokból, amilyeneket egyes esetekben (Nautilus, egyes csigák) még szinte változatlan ősi alakjukban találunk meg. A lábasfejűek szeme igen lényegesen eltér még a gerincesekétől abban is, hogy lencséje két részből áll, alkalmazkodni nem tud és elülső felületét szabadon mossa a víz. A szemgolyó körülete mentén a bőr köralakú kettőzetet alkot, a ciliáris gyűrűt, és tovább kifelé még szivárványhártyát, iriszt is, melynek nyílása, a pupilla, szűkíthető és tágítható. Az Octopodák szemének ezenkívül félholdalakú, a lencse védelmére szolgáló szemhéja is van. A Decapodák szemén a szemhéjnak megfelelő bőr átlátszó szaruhártyává lesz; ez a hártya a Myopsidákon egy szűk kis lyuk („könnylyuk”) kivételével bezáródik, ellenben az Oegopsidák szemének tág ilyen nyílása van; a tengervíz ezen a nyíláson át mindkét esetben behatol a szembe. Azt a kínálkozó magyarázatot, hogy az Oegopsidák a nyilt vizekben élnek, ahol a szem nem szorul rá különösebb védelemre; ellenben a Myopsidáké, és különösen az Octopodáké igen, mert azok jobban hozzá vannak kötve a szilárd alzathoz, a tények nagy általánosságban valószínűvé teszik. A szem tokjában, ha kis fokban is, de különböző irányban mozgatható. Burkoló hártyájába ezüstfényű, fluoreszkáló csillogósejtek, iridocyták vannak szétszórva, amelyek a szemnek valami kellemetlen tüzet kölcsönöznek.

Rézsutosan a szemek alatt foglalnak helyet a hibásan fültokoknak nevezett statocysták. Megfelelően a lábasfejűek sokirányú mozgékonyságának, ezek az egyensúlyozószervek is nagyon jól fejlettek. Mesterséges eltávolításuk súlyos zavarokat okoz a mozgásban. Külön szagló- és ízlelőszervek találhatók ugyan a fej oldalain, nem messze a tölcsértől, ill. benn a szájüregben, ezek azonban jelentéktelenek és működésük nem valami megbízható. Mivel a szaglószervek gyakran a köpenyüreg bejárata közelében foglalnak helyet, aligha tévedünk, ha a légzésre szolgáló víz minőségéről hírt adó szerveket látunk bennük.

A Nautilus központi idegrendszere jórészt még olyan egyszerűbb felépítésű, mint a legősibb puhatestűeké, az Amphineuráké és a legősibb csigáké, a többi Cephalopodáké ellenben nagyon tökéletes fejlettségű és erősen központosított. Idegelemei hatalmas, egységes tömeggé forrtak össze, de a karok mozgató központjai (kardúcok) elkülönültek tőle és előre tolódtak. A tulajdonképpeni agytól jobbra és balra helyezkednek el továbbá a hatalmas szemdúcok. A rendkívül erős köpenyidegbe, mielőtt még a köpenybe való belépése előtt több ágra válna szét, egy külön dúc alakult ki, melyet sugaras szerkezete miatt csillagdúcnak szoktak nevezni.

Mielőtt áttérnénk a törzs ismertetésére, pontosabban szemügyre kell vennünk még egy szervet, tudniillik a tölcsért. Miként már említettük, mérsékelt hosszúságú, kúpalakú cső ez, mely hegyesebb végén, a fej fele magassága táján nyílik, szélesebb végének szárnyszerű nyúlványaival pedig egy darabon benyúlik a köpenyüregbe is. Ezek a nyujtványok meglehetősen különböző terjedelemben összenőhetnek a köpennyel, egyes fajokban majdnem egész terjedelmükben, máskor majdnem egyáltalában nem. Az állat tölcsérének nagyon sokirányú hasznát veszi. Először is ezen át löki ki a lélekzés céljából a köpenyhasítékon át felvett és elhasznált vizet, valamint a bélsárt. De a tölcsér egyszersmind a legfontosabb helyváltoztató szerve is a Cephalopodáknak. Erre a célra a következőképpen használják: az állat kinyitja köpenyüregének a rését és azon át vizet vesz fel az üregbe; azután a köpeny szélét ismét szorosan a testhez és a tölcsérhez szorítja, miben egyes fajok esetében segítségére van a köpeny szélének sajátos zárókészüléke is, majd pedig a köpeny izomzatának hirtelen való nagyerejű összehúzásával a vizet az aránylag szűk tölcséren át óriási erővel kilöki s ezzel nagy nyomást gyakorol az őt körülvevő vízre. S ez elég arra, hogy a karcsúbb alakok a víz kilökésének irányával ellentétes irányban, tehát hátra esetleg a nyíl sebességével repüljenek tova. Sőt némely tintahal ugyanezzel a berendezéssel előre és oldalt is tud úszni, olyanképpen, hogy tölcsérének az elülső végét oldalt, ill. hátrafelé fordítja s így a vizet hátrafelé vagy oldalt löki ki. A tízlábúak tölcsérében egy billentyű van s annak segítségével az állat a csövet tetszése szerint szűkítheti vagy elzárhatja. Gyorsan úszó alakok, mint pl. egyes Oegopsidák fején egy bemélyedés, a fovea, jelenik meg, amelybe a tölcsér beleillik. A bemélyedésnek a feladata nyilvánvalóan éppen az, hogy ezt a testtől elálló szervet lehetőleg segítse közelebb hozni a törzshöz, hogy ezzel az arra gyakorolt ellenállás csökkenjen. A tölcsér belsejében egy mirigyes képződményt is lehet találni, melyet gyakran a többi puhatestűek lábmirigyével szoktak összevetni. Alakja eltérő a különböző fajok szerint és azért alkalmilag rendszertani célokra is felhasználják. A Polypus nemzetségben ez a szerv egy W-alakú szalagot alkot, a Sepiáé ellenben négy különálló mirigyes mezőből áll. Egyes mélytengeri fajok egész tölcsérkészüléke észrevehetően visszafejlődött. Ilyen esetekben, mint már szó volt róla, a karok között kifeszített umbrella veszi át a mozgatószerv szerepét.

A fejlődéstan és az összehasonlító anatómia azt tanusítja, hogy a tölcsér a többi puhatestű lába egy részének felel meg. Látni fogjuk, hogy már egyes ásó életmódot folytató csigák talpának a közepe vályúszerűen összehajlik. Még a Nautilus tölcsére is nyitott csatorna, azonban szélei alul egymás fölé hajlanak. A többi lábasfejű fejlődésében is van egy stádium, amelyben a tölcsér ilyen szerkezetű, azonban ez az állapot csak ideiglenes, mert a vályú szélei későbben összenőnek egymással. Hogy a tölcsér csakugyan a többi puhatestű lába egy részének felel meg, azt beidegzése is bizonyítja, amennyiben idegeit a lábdúcból kapja. Fejlődéstani alapon azt is be lehet bizonyítani, hogy a tölcsér a láb hátulsó, billentyűje pedig a láb középső részének felel meg. A láb elülső része, hogy még erről is megemlékezzünk, még feltűnőbb változáson megy át, nevezetesen ebből lesz a karok koszorúja. Tölcsér, tölcsérbillentyű és karok tehát eredetük szerint az ősi láb három részének felelnek meg.

A törzs hátoldalán külsőleg semmi különöset sem lehet látni. De már a szépiának a hátbőre alatt egy kemény szervet, az ú. n. szépiacsontot lehet találni, egy tojásdad, mészalkotta, bonyolult alkotású képződményt. A Spirula mészhéja spirálisan becsavarodott. A többi tízkarú polip testében csak szarunemű anyagból álló, némileg kardra emlékeztető képződményt találunk, mely végignyúlik a test egész hosszán és a hosszúra nyúlt törzsnek mégis csak bizonyos szilárdságot kölcsönöz. Mivel ez a szerv majdnem valamennyi fajban eltérő alkotású, azért ha megvan, a legkitünőbb alapot nyujtja a fajok rendszertani megkülönböztetésére. De azért ismételten fogunk találkozni külső héjakkal is, azonban azoknak az ismertetését ezen a helyen mellőzzük. De már itt megjegyezzük, hogy a héjnak legalább a nyomait, ha csak vékony porcszerű vagy meszes pálcikák alakjában is, majdnem mindig megtaláljuk; Appellöff megtalálta még magában a Polypusban is.

A Sepiolának a törzse oldalán, de közelebb a háthoz egypár lemezalakú úszója van, a Sepia testét pedig kétoldalról egy-egy keskeny, hosszú lemez szegi be. Általában nagyon sok olyan lábasfejű van, melynek a testén úszók alakultak ki, így találunk ilyeneket valamennyi tízkarún és a nyolckarúak egy részén. A Thysanoteuthis Trosch. elülső úszói majdnem közvetlenül a köpenyrés mögött erősülnek hozzá a törzshöz. Nagyon hosszúra nyúlt, hátul csücsökben végződő alakoknak kerekded úszóik mellett gyakran még hullámzó, a test csúcsáig érő bőrszegélyeik is vannak.

Láttuk, hogy a lábasfejűeknek főmozgásszervét a köpenyből és a tölcsérből kiformálódott berendezés alkotja. Vannak egyes nemek (pl. Tremoctopus Chiaje), melyek a nyilt vizekben élnek ugyan, de azért nincsenek úszóik. Sőt gyors úszók, amelyek hátrafelé való lökésekkel változtatják a helyüket, úszóikat szorosan a testükhöz simítják. Ebből pedig az derül ki, hogy az úszóknak csak nagyon alárendelt szerepük lehet a helyváltoztatásban. Azok inkább mint kormányzó és az egyensúlyt megtartani segítő szervek szerepelnek. A Sepia még ásásra is használja őket, amennyiben segítségükkel úgy, mint a félszegúszóhalak is, homokot szór a hátára. De az úszóknak különösen fontos szerepük van abban, hogy a tölcsérrel együtt lehetővé teszik az állatnak le- és felszállását rézsutos irányban. Az állat rendesen a hátulsó végével előre süllyed el, ellenben legtöbbször fejjel előre emelkedik fel (Bauer V.). Ha a nyilttengeri tintahalak lassan mozognak előre, majdnem egyedül az úszóik segítségével teszik ezt. Azokban az esetekben, melyekben a tölcsér- és köpenykészülék visszafejlődött, helyette erősebben fejlettek ki az úszók, és különösen azok izomzata.

És most még egyszer térjünk vissza a hasoldalhoz. Láttuk, hogy a tölcsér a köpeny-, vagy helyesebben kopoltyúüregbe vezet be. Hogy annak tartalmát, az ú. n. köpenyszervek összességét áttekinthessük, fel kell nyitnunk olyanformán, hogy a köpeny izomzatát a középvonal mentén átvágjuk és a köpeny két felét félrehajtjuk. S akkor a következőket láthatjuk: a tölcsérbe felnyúlik a billentyűkkel elzárható végbél. Mellette helyezkednek el, kissé hátrább, a veseszemölcsök, rajtuk a vesék nyílásával; a szemölcsök gyakran csőszerűen megnyúltak és az eredetileg mindig páros, de a középen egymással gyakran egyesülő húgyzacskókba vezetnek. Ezeken a zacskókon vénás véredények haladnak keresztül, melyeknek a falán faalakúan elágazó függelékek ülnek; a vesék a váladékokat a vérből ezeken át választják ki. A végbél alatt húzódik hátrafelé a nagy fejvéna, tőle jobbra pedig a csillogó színéről felismerhető tintazacskó hátrafelé egyre szélesedő vezetéke fut. A tintazacskó belsejében egy feketésbarna festékanyagot elválasztó mirigy található. Az állat ezt az anyagot tetszésétől függően kiürítheti a végbelén keresztül s már kis mennyiség is elég belőle, hogy az állat körül felhőt alkosson és ezzel az üldözője elől elmenekülhessen. A „tintacsiga”, s még helytelenebbül „tintahal” elnevezés ettől a szervtől ered. A festészetben ez a festékanyag szépia néven ismeretes. Még ősvilági fajoknak a tintamirígyei is megmaradtak, természetesen kövület alakjában.

A tölcsér lehúzására két erős izomoszlop szolgál, melyek a „májat” bizonyos fokig körülkeretezik. Mellettük foglalnak helyet a zsigereket magába fogadó „zsigerzacskó” két oldalán a tollalakú kopoltyúk; ezeket a köpeny belső oldalán egy szalag erősíti meg, melybe egy sajátságos, kopoltyúlépnek nevezett vérmirígy van beléágyazva. A kopoltyúk tövénél a kopoltyúszivek csillognak át a hasfalon. A kopoltyúszivek mirigyes tágulatai a vért a kopoltyúkhoz szállító véredénynek és szintén a kiválasztásban játszanak fontos szerepet. Az artériássá lett, megtisztult vér a kopoltyúkból a nagy szívbe áramlik, amely jól elrejtve a kopoltyúk tövénél helyezkedik el. A vér a szívből két vagy három artérián át indul el további útjára. A négykopoltyúsokban (Tetrabranchia) ezen a helyen mindkét oldalt két kopoltyút, két veseszemölcsöt és ennek megfelelően sok véredényt találunk, de viszont ezeknek nincsenek kopoltyúszíveik és tintazacskójuk is hiányzik. Ezek sorába a már többször említett, fajokban nagyon szegény Nautilus-nemzetség tartozik. De a ma élő lábasfejűek óriási többségének csak két kopoltyúja van, azért ezeket Owen óta kétkopoltyúsok (Dibranchiata) néven foglaljuk össze. Ugyancsak a köpenyüregben találjuk a hím ivarvezeték végső részét is, melyet bár penisnek szoktak nevezni, azonban párzószervül a valóságban nem szolgál. A nőstényben a neki megfelelő helyen a petevezeték nyílik. Az Oegopsidáknak és az Octopodák nagyobb részének női ivarjáratai és ivarnyílásai párosak; a Calliteuthis Vll. az egyetlen nemzetség, melynek a hím ivarjáratai is párosak. Ellenben a zsigerzacskó hátulsó csúcsát kitöltő ivarmirígy mindig páratlan szerv marad. A szépia nőstényének a hasoldalát a tintazacskó, a kopoltyúszívek és a veseszemölcsök között a nidamentális mirigyek és azok mirígyes függelékei foglalják el, amelyeknek igen fontos szerepük van a peteburkok képzésében. A nyolckarú polipok köpenyszerveinek az alaktani viszonyai annyiban eltérők némileg az itt tárgyaltaktól, hogy hasfaluk egy széles, kétlebenyű izom közvetítésével összenőtt a köpeny belső oldalával, és hogy tintazacskójuk lényegesen más elhelyeződésű. Ez mélyen be van ágyazva a „máj”-ba.

Gyakran még az olyan példányokon is fel lehet ismerni valami finom ibolyás vagy barnás pettyezettséget, amelyeket már hosszú ideje múzeumokban alkoholban konzerválva őriznek. Azonban az ilyen példányok távolról sem adnak még csak megközelítő képet sem az élő állatot annyira jellemző csodálatos színjátékról. A szerint, hogy miképpen érzik magukat, a világítás szerint, amelynek ki vannak téve, a szerint, hogy támadnak vagy őket támadják meg, avagy ingerlik őket, állandóan változtatják élénk színeiket. A csillogó fehéres alapszínű, gyakran áttetsző test nyugalomban egészen elhalványodhatik s ilyenkor halovány rózsás, sárgás vagy ibolyás csillogású lehet. Azonban felindulásban nagy hirtelenséggel itt-ott egy-egy színgömb fut össze, közepe barna vagy lila, szélei felhőszerűek és átlátszóbbak. A színfoltok és színszalagok végigfutnak a testen, egyesülnek egymással, kiszélesednek és rendesen az egész bőr villámszerű felvillanásai és irizálása kísérik az egész jelenséget: az ember a haragnak és az idegizgalomnak egész, csodálatos viharát látja lejátszódni maga előtt. Ennek a rendkívül szép színjátéknak az alapját két mechanikai berendezés alkotja. A bőrben ugyanis színsejteket vagy chromatophorákat találunk, amelyeket rendkívül finoman elosztott festékanyag tölt meg. Ha ezek a sejtek a nyugalom állapotában burkuk rugalmassága következtében legkisebb terjedelmükre zsugorodnak össze, akkor az apró kis röggé összehúzódott festékanyag a felületet majdnem egyáltalában nem festi meg. Azonban ha a nagyszámú, a sejtekhez sugarasan odaerősödő izomrost különböző erővel egymás felé húzza, vagy egymástól eltávolítja őket és ezzel együtt természetesen a festékanyagot is, a test különböző részein magától értetődően színfoltok jelennek meg.

De a chromatophorákon kívül igen nevezetes szerepet játszanak a színváltozásban az úgynevezett csillogósejtek, iridocyták is. Ezen a néven mozdulatlan, a bőr mélyebb rétegeiben elhelyezkedő sejteket jelölünk, melyeknek a felületén vékony, szorosan egymásra fekvő, üvegszerű lemezkék, iridoszomák helyezkednek el; a lemezkék a kagylóhéj gyöngyházrétegéhez hasonlatosan a ráeső fénysugarak interferenciáját okozzák. Ezeknek a színeknek a pompájáról még Vérany kitünő litográfiái és Chun felséges atlasza sem adnak hű és a valóságot megközelítő képet. Mint a félszegúszó és egyéb halak, akként a lábasfejűek életében is igen nevezetes szerepe van ennek a színjátéknak. Nemcsak az állat mindenkori lelkiállapota és hangulata tükröződik vissza benne a legkisebb részletekig, hanem annak kiváló mimetikus védelmet is nyujt, vagyis ezzel alkalmazkodni tud mindenkori környezete színéhez. És valóban, fenéken lakó lábasfejűek színezet tekintetében oly tökéletességgel alkalmazkodnak az alzat színéhez, hogy a gyakorlatlan szem csak nagyon nehezen veszi észre őket. Élettani tekintetben szoros összefüggés van a színjáték, a szemek és csodálatosképpen a szívókorongok között is. Az a polip, melynek az összes karjait levágtuk tőből, elveszíti azt a képességét is, hogy színét változtatni tudja. E csodálatos színjáték mozgató központjaként azt a két kis idegdúcot értelmezik, melyek kétoldalt a két látóideg mellett helyezkednek el. Az elmondottakból kiderül az, hogy a lábasfejűek színét tulajdonképpen nem lehet pontosan leírni; azonban mégis úgy áll a dolog, hogy az egyes fajokon ez vagy az a színárnyalat az uralkodó, s egyesek kitűnnek színeik különös ragyogása vagy azok gyengédsége által. A chromatophorák eloszlása szintén meglehetősen különböző az egyes fajok szerint. Csak kevés mélytengeri lábasfejű vesztette el többé vagy kevésbbé a színváltoztató-képességét; védő feladatot a sötét mélységekben úgysem tudna kifejteni.

Mivel az életmóddal az egyes fajok ismertetése alkalmával fogunk behatóbban foglalkozni, azért ebben a tekintetben ezen a helyen csak néhány általános megjegyzésre szorítkozunk. A lábasfejűek valamennyien tengeri állatok, mint ahogy azok is voltak a föld multjának minden szakaszában. A tengernek valamennyi élettájékát meghódították; leszállottak a mélytenger jéghideg, öröksötét tájaira, alkalmazkodtak a nyilttengeri életmódhoz és otthon vannak a partok mentén is. Csak kevés fajuk terjedt el nagyobb területen, a legtöbb csak szűkebb körre szorítkozik. A nyilt óceánok csapatosan élő tintahalai nagy vándorlásokat tesznek, miközben a partokat is meg szokták közelíteni; alkalmasint a szaporodás feladata űzi őket erre, de erről a kérdésről alább összefoglalóan fogunk tájékozódást nyujtani. Azonban Vérany szerint az a tény, hogy bizonyos fajokkal a piacokon csak bizonyos hónapokban találkozhatunk, nem mindig a vándorlással függ össze, hanem egyszerűen azzal, hogy bizonyos hónapokban bizonyos fajta hálókat szoktak használni. Például a Histioteuthis bonelliana Fér. nevű fajt a messinai piacon csak májusban és szeptemberben lehet látni, akkor, amikor egy hal (Sparus centrodontus) fogása végett a fenékhálókat 700–800 m mélységig le szokták bocsátani. Valamennyi lábasfejű ragadozó, húsevő állat; főképpen rákokra, halakra, csigákra és kagylókra vadásznak. De igen gyakoriak közöttük a kannibálok is, sőt annyira falánkok, hogy a saját fajuknak horogra akadt példányaira is rávetik magukat és azzal együtt a víz színére huzatják magukat. A tintahalrajok nagysága fordított arányban van az egyes egyedek nagyságával, mivel a nagyobb példányok a gyengébbek rovására hízlalják meg magukat. A parti sziklák moszatjai közt zsákmányra leselkedő lábasfejűeken sajátságos berendezés alakult ki a zsákmány előcsalogatására. Bőrükön szemölcsök és szabálytalan kinövések keletkezhetnek, s a táplálékot kereső állatok, melyek ezeket a képződményeket növényi részeknek vélik, egyenesen belérohannak a falánk ragadozó karmai közé. Röviden megemlítjük már ezen a helyen, hogy sok lábasfejűnek különböző célok szolgálatában álló és különböző fokban fejlett világítószervei is vannak.

A tintahalak nemcsak a legtökéletesebb szervezetű puhatestűek, hanem a legerősebbek és legnagyobbra megnövők is. A régi és újabb idők erre vonatkozó adatait Keferstein gyűjtötte össze a puhatestűekről szóló nagy összefoglaló munkájában. „Ősidőktől fogva hitték, mondja, hogy vannak olyan hatalmas nagyságú lábasfejűek, melyek veszedelmesek lehetnek az emberre nézve, sőt a hajókra is, és a „krákok”-ról szóló északi mondákat annak idején általánosan el is hitték. Újabb időben sok ilyen adatról kiderült, hogy mese, vagy legalább is nincsen tudományos alapja, amire a korábbi hiszékenységből az ellenkező végletbe csaptak át, amennyiben legfeljebb 3–4 láb nagyságúaknak mondták a lábasfejűeket. De ma már tudjuk, hogy valóban hatalmas termetűek vannak ez állatok között. De azért még mindig nagyon fogyatékosan ismerjük őket és sokról még azt sem tudjuk megmondani, hogy csupán nagyon vén, és vén halak módjára hatalmasra megnőtt egyedek-e, vagy pedig külön fajok képviselői, melyek a nyilt tengerben élve, mint fiatalok elkerülik figyelmünket, de hogy ivarérettek legyenek, ilyen óriásra kell megnövekedniök. Én valószínűbbnek tartom az előbbi feltevést, amely megmagyarázza ez óriási állatoknak ritka voltát is, amennyiben csak kevés menekülhet meg számos ellenségétől és érhet el ilyen magas kort. De ezzel még semmiesetre sem mondtam azt, hogy a nyilt óceán, különösen annak nagy mélységei nem rejtegetnek számos olyan lábasfejűt is, amelyeknek a létéről ma még fogalmunk sincs, s amelyeket roppant nagyságuk különböztethet meg a többitől.

„Már Aristoteles beszél öt rőf hosszú loligóról, Plinius pedig Trebius Niger adatait idézi, melyek szerint Carteja mellett éjszaka egy óriás polip jött a partra, hogy a haltartókat megdézsmálja s a kutyákat prüsszögésével és karjai csapkodásával kergette el. Ennek az állatnak a fejét Lucullusnak is megmutatták; oly nagy volt, mint egy 15 ámforás hordó, a karjai pedig, melyeket egy ember alig bírt átölelni, 30 láb hosszúak voltak és oly mélyedések (szívókorongok) borították, hogy egy urna víz fért beléjük. A legnagyobb „krákok”-ról azonban Norvégiából kaptunk hírt, először Olaus Magnustól, azután Pontoppidan püspöktől. Az utóbbi szerint, ha a halászok halászat alkalmával nagy halbőséget vesznek észre, de azt is látják, hogy a tenger mélysége egyre csökken, akkor menekülnek, mert a krák közeledik. Azután, beszéli, széles, egyenetlen mező emelkedik ki a habokból, melynek az átmérője félóra járás, s nem ritkán 30 lábnyira is feltornyosul a tenger színe fölé. A mélyedésekben, melyek a sziklahát egyenetlenségeit alkotják, víz marad vissza s ezekben látni a fickándozó halakat. E sziget dombjai és hegyei lassanként egyre meredekebb magassággá növekszenek. Belülről kifelé, mint a csiga tapogatói, karok emelkednek fel, vastagabbak, mint a legnagyobb hajó legvastagabb árboca s elég hatalmasak arra, hogy egy 100 ágyus hajóóriást megragadjanak és a mélységbe rántsanak. Kinyúlnak minden oldal felé, szinte játszanak egymással, lehajolnak a víz színére, majd ismét felemelkednek s éppoly mozgékonyak, mint bármely más polip karjai. Egy ilyen fiatal óriás állat, mint Friis írja, 1680-ban a norvégiai Nordlandban beszorult egy szűk fjord sziklái közé. A roppant test, írja Friis, teljesen megtöltötte az öblöt, karjait fák és sziklák köré csavarta, az utóbbiakat gyökerestül kitépte s oly erősen belekapaszkodott az elpusztíthatatlan sziklákba, hogy semmi módon sem lehetett onnan leválasztani.

„A legtöbb adat ezekről az óriási polipokról Montfortnak a „Puhatestűek természetrajza” című könyvében található. Szó van ott egy olyan tengeri szörnyetegről, mely Angola partjain karjaival megragadta egy hajó árbockötélzetét és szinte le is rántotta a hajót a mélységbe, aminek alkalmából a szerencsésen megmenekült legénység ezt a nagy veszedelmet fogadalmi képen festette meg a szt. malói Szent Tamás kápolnában. Beszél tovább Montfort, Dens hajóskapitány nyomán, egy másik polipról is; ez Szent Ilona közelében karjaival lerántott néhány matrózt a hajón lévő állványról; egyik karjának a vége, mely a hajó kötélzetében megakadt s amelyet levágtak, 25 láb hosszúnak bizonyult és több sor szívókorong volt rajta.

„Hasonló nagyságú állaté lehetett az a 23 láb hosszú kar is, melyet egy cetvadász a déli Csendes-óceánban állítólag egy ámbrás cet gyomrában talált. De ezek s más efféle adatok oly csekély hitelre találtak, hogy a tudományban mesének jelentették ki mindazokat az adatokat, melyek néhány lábnál nagyobb polipokról szóltak, mivel ez állatok a Földközi-tengerben ennél nem nagyobbak.

„De később Steenstrup ismét helyreállította a bizalmat az efféle híradásokkal szemben, amennyiben az 1639-ben és 1790-ben az izlandi partokon partra vetődött tengeri szörnyetegeket, melyek közül az elsőnek állítólag 3 1/2 fonál hosszú teste és 3 fonál hosszú karjai voltak, teljes bizonyossággal lábasfejűeknek jelentette ki, s az 1546-ban a Szund-szorosban fogott, 8 láb hosszú ú. n. tengeri barátot szintén annak nyilvánította. Később Steenstrup maga is megkapta egy óriási polip maradványait, amely 1853-ban a jütlandi partokon jutott szárazra; ennek a feje akkora volt, mint a gyerekfej, a hátpajzsa meg 6 lábnyi. Hasonló nagyságú polipok maradványairól, melyeket az utrechti és amszterdami múzeumok őriznek, Harting közölt tüzetesebb adatokat 1860-ban. A legsajátságosabb tudósítást egy óriási polipról az újabb időkből Bouyernek, az „Alecton” francia cirkáló kapitányának köszönhetünk, aki az állatot Teneriffa közelében 1861 november 30-án figyelte meg. A cirkáló Madeira és Teneriffa között találkozott a polippal, mely a víz felszínén úszott. Az állat 5–6 m hosszú volt, 8 félelmetes, szívókorongokkal fedett karja nélkül. A színe téglavörös volt, szemei roppant nagyok és ijesztő merevségűek. Orsóalakú, a közepén nagyon felduzzadt teste 2000 kg-ot nyomhatott, teste hátulsó végének úszói lekerekítettek és igen nagyok voltak. Iparkodott az állatot kötélhurokkal megfogni és lövésekkel megölni, de emberei életét nem merte azzal kockáztatni, hogy csónakot bocsásson le, mert azt a szörnyeteg könnyen felboríthatta volna félelmetes karjaival. Három órai vadászat után csak az állat hátulsó részéből tudott néhány darabot megszerezni.”

Ha tehát az újabb megfigyelések nem is erősítettek meg semmit sem a krákmondákból, de mégis biztos adatokat szolgáltattak óriási lábasfejűekről, amelyek 20, sőt több láb hosszúak lévén, az emberre és a kisebb hajókra csakugyan veszélyesek lehetnek. A mult évszázad második felében Új-Foundland, Irország, Szent Pál szigete, Új-Zéland és Japán partjain vetett ki a tenger nagy viharok után óriás polipmaradványokat. Új-Foundland partjain körülbelül 20 darab ilyen állatot vetett ki egymásután a tenger. Az egyik példányt, mely a loligóval rokon Architeuthis princeps Verrill nevű fajnak bizonyult, élve kerítették kézre. Ez a vörösszínű állat farkúszójától fogókarjainak („tapogatóinak”) a végéig mérve, 13 m hosszú volt, a karok átmérője a tövüknél combvastagságú, teste a legvastagabb pontján 2.63 m átmérőjű. Ez a példány a newyorki múzeumban ma is látható.

E század elejéről Berry adott hírt egy ilyen hatalmas polipról. Elbeszélése szerint Kaliforniában 1911 júniusában az ottani halászok a víz színén lebegve egy óriási holt polipot találtak. Partra húzták a hullát s megmérve, karjaival együtt, 30 láb hosszúnak találták. A hulla nagyon rossz állapotban volt, színét már elveszítette, azért konzerválására gondolni sem lehetett. Bár szakember nem látta az állatot, az értelmes halászok leírásából meglehetős pontossággal meg lehetett állapítani, hogy a Dosidicus gigas d’Orb. nevű fajhoz tartozott, mely faj a legóriásibb termetű azok között a polipok között, melyeket Észak-Amerika csendes-óceáni partjairól eddig ismerünk.

Az újabb időkben különösen II. Albert, a pár éve elhúnyt monakói fejedelem expedíciói szolgáltattak érdekes adatokat a kérdés tisztázásához. Az elejtett cetek gyomortartalmának gondos vizsgálata során ismételten kerültek napfényre ilyen hatalmas termetű állatok maradványai, s ugyanakkor kiderült az is, hogy e szörnyetegek még a tenger óriásaira, a bálnákra sem veszélytelenek s még azokkal is harcba szállanak. Erről a kérdésről Richard, a fejedelem úti- és munkatársa ezt írja: „Ezek az óriási állatok a nyilt vizekben élnek s különösen gyakoriak Új-Foundland táján és azokban a vizekben, melyeket A Physeterek szoktak látogatni. Könnyű elképzelni, hogy milyen elkeseredett a harc a rabló és a megtámadott között! A monakói fejedelemnek 1887-ben alkalma volt megfigyelni a „Hirondelle” fedélzetéről egy ilyen élet-halálharcot, melyet könyvében... ekként ír le: „Gyönyörű vízsugarak szöktek a magasba a csendes víz színén és megerőltetés nélkül lehetett látni, hogy forrása egy rengeteg állat tülekedése, mely időről-időre torony módjára meredt ki a vízből s amely félelmetes hullámokat vert farkának ostorával. A harc elültével fehér, tejszerű lepel maradt a csatatéren... a hely színére érve, egy nagy polip frissen leszakított fejét találtuk ott!”

„Újabban – folytatja Richard – Bullen figyelte meg Szumatra táján egy Physeter és egy polip harcát, amely polip majdnem akkora volt- - mondja – mint maga a cet, s amely szinte végtelenül hosszúnak látszó karjaival majdnem tökéletesen körülfonta a cetet; a polip szemének átmérője 30 cm volt! Az ilyen óriások nem engedik felfalatni magukat még a cetek által sem a nélkül, hogy a legelkeseredettebb ellenállást ne fejtenék ki, s hogy fel ne használnák szarugyűrűs és karmos szívóik minden erejét, melyek segítségével óriási erővel belekapaszkodnak ellenségeik testébe; a cetek bőrén gyakran látható forradások, sebhelyek Cephalopodák szívóitól és karmaitól származnak, melyek némelyike a tigriséhez vagy az oroszlánéhoz hasonlít. Quoy és Gaimard már megfigyelte ezeket a forradásokat egy újzélandi delfin bőrén, azonban eredetükről még nem tudtak számot adni, de rajzaikon igen jól lehet látni a szívók csipkézett kerületének nyomait, melyekhez hasonlókat nagyon gyakran figyeltünk meg a Physeteren, a Grampuson, a Globicephaluson és a delfineken.” A „Michael Sars”-expedíció tudósai szintén ismételten fogtak olyan bálnákat, amelyeknek a bőrén világosan felismerhetők voltak óriási „krákok” szívókorongjainak a lenyomatai, beszédes bizonyságaiul régi gigászi küzdelmeknek! Mai tudásunk szerint a legnagyobb lábasfejűek az Oegopsidák között vannak, és pedig főképpen az Architeuthis Stp. nemzetség fajai közt. Az ammonitok, a Nautilus rokonságába tartozó kihalt lábasfejűek közt szintén voltak hatalmas óriások; házuk átmérője gyakran akkora, mint valami szekérkerék; ilyen pl. a krétakorban élt, 2.55 m átmérőjű Pachydiscus seppenradensis Land.

Ma mintegy 10.000 lábasfejű-faj ismeretes, azonban ezeknek csak mintegy a huszadrésze él még a mi korunkban is.