MÁSODIK REND: Sorosfogúak (Taxodonta)

TARTALOM

HARMADIK OSZTÁLY: ÁSÓLÁBÚAK (SCAPHOPODA)

HARMADIK REND: Lemezkopoltyúsok (Eulamellibranchiata)

Fogaiknak száma kisebb, mint a megelőző rendben, s azok nem is egyformák, hanem részben rövid, zömök nyujtványok, részben azonban hosszú lemezek, ez utóbbiak általánosságban az ú. n. mellékfogak, melyek az egész fogkészülék középpontját alkotó rövid és erősen kiálló ú. n. főfogak előtt és mögött helyezkednek el. Részleteiben nagyon változó ez a fogberendezés, fejlettsége is nagyon különböző, sőt a fogak részben vagy egészen hiányozhatnak is. Az szinte magától értetődő dolog, hogy a két teknő fogberendezése egymásnak megfelelő annyiban, hogy az egyiknek a kiemelkedései beléillenek a másiknak a bemélyedéseibe. Rendesen két záróizmuk van, de az elülső ritkán vissza is fejlődhetik. A köpeny széle hátul gyakran siphókban nyúlt meg. Kopoltyúik páros lemezek.

Ebbe a rendbe tartoznak mindenekelőtt a mi édesvizi kagylóink közül a legfontosabbak, a tavi és a folyami kagyló, az Unionidae-család, vagy régebbi elnevezésük szerint a najádok. De mielőtt ezeknek az ismertetésére térnénk át, egészen röviden megemlékezünk a Trigonia Brug. nemzetségről, a Trigoniidae-család képviselőjéről, és pedig azért, mert egyes szerzők, így mindenekelőtt Neumayr szerint ezektől származtak az Unio-félék (de amit mások viszont határozottan visszautasítanak). A Trigonia nemzetségnek ma már csak néhány képviselője él az Ausztrália körüli tengerekben, míg virágkorukat a jura- és krétakorszakban élték. Héjuk fogazata fontos azért, mert mintegy átmenetet alkot a taxodont fogazat felé, és ősi vonásokat őrzött meg a kopoltyújuk is annyiban, hogy fonalainak csak a végei nőttek még össze, azok tehát nem alkotnak még teljesen kiformálódott lemezeket.

A najádok szervezetéről ezen a helyen nem kell külön szólnunk, mert hiszen a kagylók szervezetét éppen ezeknek az alapján ismertettük meg, vagyis ezeket vettük az egész osztály jellegzetes képviselőinek. A najádok nagyon messze elterjedt édesvízi kagylók. Szinte a végtelenségig változatos lények, ami könnyen érthetővé teszi, hogy fajaiknak százait, meg százait írták le, de éppen azért rendszertanuk rendkívül bizonytalan és alig áttekinthető. Különösen sok fajuk él Észak-Amerikában. Az óvilág északi felének a folyami kagylói, legalább ami a nemeket illeti, ha eltekintünk egyelőre a távoli Kelet-Ázsiától, könnyen áttekinthető azért, mert itt mindössze három nemzetség él. Az egyik az Unio Retz., a folyami kagylók nemzetsége, ennek rövid fő- vagy kardinális fogai mellett kétoldalt még hosszú mellékfogai vannak; fajai a mozgó vizet kedvelik. A második nemzetség a Margaritana Schum., a folyami gyöngykagyló, ennek mellékfogai nincsenek, de viszont annál jobban fejlettek a főfogai, és pedig az egyik teknőn kettő, a másikon pedig egy, azért a héjnak különösen erős záródást biztosítanak; héja nagyon vastag, ami lehetővé teszi azt, hogy az állat a leggyorsabb folyású hegyi patakokban is meg tudjon élni. Végül a harmadik nemzetség, a vékonyhéjú Anodonta Cuv., a tavi kagyló, ennek, miként tudományos neve is utal rá, egyáltalában nincsenek fogai; fajai a csendes vizek lakói. Ha az ember azt kutatja, hogy e fajok származástanilag miként következhetnek egymásra, a sorozat élére a Margaritana nemzetséget kell helyezni, ez látszik ugyanis a legősibbnek közülük, amit az is bizonyít, hogy ennek a köpenyének a szélei nőttek még legkevésbbé össze, azonkívül a kopoltyúi kialakulása tekintetében is ősibb vonásokat őrzött meg, mert azok működése még nincs pontosan megszabva annyiban, hogy a nőstény mindkét kopoltyúja költőüregül szolgál, míg a többieknek csak az egyik kopoltyúja szolgál erre a célra. Ezek fejlettebbek a köpeny széleinek a módosulása tekintetében is, mert azok két köpenye hátul összenőtt annyira, hogy ott határozottan megkülönböztethető a két járat, az analis sipho, melyen át a felvett víz, valamint az ürülék távozik el és az alatta lévő kopoltyú- vagy branchialis sipho, melyen át a víz beáramlik a kagyló belsejébe, egyébként azonban, ha jól megkülönböztethetők is, nem valami feltűnőek, mert nem hosszabbodtak meg hosszú csövekké.

Részben váltivarúak, részben azonban hímnősek. A minálunk előforduló fajok általában véve váltivarúak. Hímnősek különösen az Anodonták között akadnak, és pedig annál inkább, minél zártabb a vízmedence, amelyben élnek. Miután a peték az ivarnyílást elhagyták, a csillók keltette vízáram a kopoltyúkba sodorja őket, és pedig, mint említettük, a Margaritanának mind a négy kopoltyúja alkalmas a peték befogadására, a többieknek ellenben csak a külső kopoltyúlemeze alakul át költőüreggé vagy marsupiummá és duzzad meg igen tekintélyesen. A hím által a vízbe kiürített és a nőstény testébe a vízzel együtt besodort hím csirasejtek a petéket a költőüregben termékenyítik meg. A Margaritana egy-egy alkalommal bőven 1,000.000, az Anodonta 3–400.000, az Unio ennél valamivel kevesebb petét rak le. A gyöngykagyló petézésének az ideje július és augusztus, a folyami kagylóé a nyár eleje, a tavi kagyló ellenben, melynek ivarzási ideje a leghosszabb, télen rakja le a petéit. A barázdálódás után a keletkező embriónak egyik pontján, melyet Flemming „csillóspajzs”-nak nevezett el, rendkívül rövid és gyengéd csillók fejlődnek ki; az embrió ennek a segítségével a petehártyán belül levő folyadékban megszakítatlan forgó mozgást végez. Ezt a feltűnő jelenséget már a mikroszkópia atyja, a nagy Leeuwenhoek ismerte. „E kagylók némelyikét, írja, a rézmetsző jelenlétében bontottam fel, hogy az azonnal rajzolhassa a fiatalokat, amint kivettem őket a tartójukból, mert ha csak néhány óráig is állaniok kell, máris elveszítik valódi alakjukat. Az újszülött kagylókat most egy kis üvegcsőben a mikroszkóp alá tettem, és akkor nagy elcsodálkozásomra nagyon szép szinjátéknak lettem a tanuja. Mert mindegyikük, amint be volt zárva egy külön burokba vagy hártyába, lassan forgott abban, és pedig nem csak egy kis ideig, hanem ezt a pergő mozgást három óra hosszáig figyelhettem meg, és a forgás annál különösebb volt, mert a fiatal kagylók az egész idő alatt a petehártya közepén tartózkodtak, mint valami tengely körül forgó golyók. A szokatlanul szép látvány nemcsak engem gyönyörködtetett, hanem a leányomat és a rajzolót is egy egész órán keresztül, és azt a legmegragadóbb látványok egyikének tartottuk, melyet valaha láttunk.”

A kopoltyúkban fejlődik ki, mindig a petetok belsejében, a glochidiumnak nevezett sajátságos lárva, melynek a további sorsa csak sokkal későbben, mintegy 60 évvel ezelőtt vált ismeretessé, főképpen Leydig kutatásai révén. A glochidiumok aprócska, két héjjal fedett kagylók, lekerekített háromszögű héjjal, melynek teknőin, szemben a zárópánttal, mozgatható horgok vagy tüskék ülnek. A horgok egy izom segítségével behajthatók és ismét kibillenthetők. A kagyló végleges köpenye még nem ennek a köpenye, azért álköpenynek szokták nevezni. S még egy szerve lehet, az álbisszus, egyetlen ragadós fonál; az Anodonta e fonala hosszú, a Margaritanáé rövidebb, az Uniónak meg egyáltalában nincsen ilyen fonala. Az Anodonta az akváriumban csak akkor löki ki a glochidiumait, ha egyidejűleg hal is van abban. A glochidiumok a kilökés alkalmával megszabadulnak a burkuktól, és gyakran egymáshoz ragadva fonalaik segítségével, a fenékre hullanak. Egy-egy szabadon lebegő fonál adott alkalommal megtapad a hal hasoldalán, legtöbbször az úszóján; a fonál a lárvák csomóját magával ragadja, és végül is az héja csukódó és nyitódó mozdulatai kapcsán, mozgékony horga segítségével, megkapaszkodik a hal testén.

Némileg másképpen megy végbe a dolog a gyöngy- és a folyami kagyló esetében. Az előbbinek a lárvái hasonlóképpen csomókba fonódnak össze, az utóbbinak pedig annyi lárvája tapad össze, amennyi van egyszerre a költőüreg egy-egy rekeszében. Ezeket a csomókat a hal a száján keresztül veszi fel, s egyes glochidiumokat el is nyel, de mások a kopoltyúrések közé jutnak, ahol egészen úgy, mint az Anodonta lárvái, megkapaszkodnak a kopoltyúfonalakon. A megkapaszkodott élősködőből – mert a lárvák nyilván ilyeneknek tekintendők – kiinduló ingerek hatása alatt a hal bőre elkezd burjánzani s végül is hólyagba zárja be kéretlen vendégeit. A hólyag belsejében a lárvának heves harcot kell folytatnia a gazdaállat leukocytáival vagy fehér vérsejtjeivel, amelyeknek tudvalevőleg az a feladatuk, hogy az idegen betolakodókat megtámadják és megsemmisítsék. E harc közben sok lárva, amely eléggé szerencsés volt megkapaszkodhatni valamely gazdaállat testén, tönkremegy. A fiatalok fejlődésének ez a bonyolult módja, amelynek veszélyeit csak kevés kiválasztott tudja kivédeni, eléggé megmagyarázza, hogy miért kell e kagylóknak olyan sok petét lerakniok. Néhány hétig tartó élősködő életmód után a glochidiumok, melyek álköpenyük bizonyos sejtjeinek a közreműködésével a hal egyes sejtjeit az amőba módjára felvették, kifejlesztik végleges szerveiket, a köpenyt, a lábat, a kopoltyúk első, szemölcsszerű kezdeményeit, és miután elhagyják a halat, a vizek iszapjában és homokjában felveszik a végleges kagylóalakot, amint az csak a legújabban vált teljesen ismeretessé.

Nagyon nehéz volna megmondani, hogy az élősködés e módjának, mely egészen egyedül áll a kagylók, sőt az összes puhatestűek történetében, mi a tulajdonképpeni célja. Az a tény, hogy az élősködő megtámadhatja és megcsonkíthatja az úszók vázát, mindenesetre ujjmutatásul szolgálhat. Úgy látszik, hogy a fiatal kagyló itt szerzi meg a héja felépítéséhez szükséges meszet és, mondhatjuk, itt nő meg a mész nyomása a kagyló vérében annyira, hogy annak szabályszerű kiválasztása megkezdődhetik. Nem is ritkán az is megtörténhetik, hogy a najádok glochidiumai megtelepszenek kétéltűeken is, sőt Israel, aki különböző nemzetségekbe tartozó fiatalok felnevelésével foglalkozott, egyet egyszer egy vizi bogár (Dytiscus) testén talált. Hogy ez utóbbi eltévedt példány volt és nem tudott tovább fejlődni, az senkit sem lephet meg. De Israel azt állítja, hogy a gőtéken és békákon vagy azok lárváin megtelepedett lárvák sem tudnak tovább fejlődni. Valódi gazdáik a halak, és ezt a függést különösen csinosan megvilágítja a megfordított viszony, amikor is a tüskés pikó petéi bejutnak a kagyló kopoltyúiba, és ott fejlődnek tovább.

A szabad kagylónak a fejlődése az első hónapokban, mint azt már megemlítettük, nagyon gyors, mintha csak a szervezet pótlást keresne azért, hogy élősködő állapotában olyan lassú volt a gyarapodása. Az említett kopoltyúszemölcsök belső kopoltyúlemezekké lesznek, majd hozzájuk járulnak még a külsők is. A héj a szélei mentén először csak mint vékony lemezke jelenik meg, mely pusztán periostracumból áll még ekkor. Későbben meglassúdik a növekedés. De a növekedési vonalak tisztán láthatók rajtuk, és sokáig azt hitték, hogy a sötétebb vonalak, melyek a növekedés szabályos megszakadására vallanak, a fák évgyűrűivel egyenlő értékű képződmények. Azonban kiderült, hogy ilyen vonal, miként az osztriga esetében, több is keletkezhetik egy évben, legalább is a tavi és folyami kagyló héján. További adatokként a következők olvashatók Israel könyvében:

„Valamennyi fiatal közül a leggyorsabban növekszenek az Anodontáéi, az Unio-fajok közül pedig az Unio pictorum fiataljai. Lassabban növekszik az Unio tumidus és a leglassabban az Unio batavus. Tehát a növekedés csak az első hónapokban olyan rendkívül gyors, mert az csakhamar meglassudik bizonyos fokig. Ezután a háznak a növekedése fajok szerint több vagy kevesebb állandósággal folyik, de többé sohasem olyan gyorsan, mint az első hónapokban. Az állatok (Unio és Anodonta) körülbelül három-öt év alatt lesznek nagyjából felnőttekké. Ezen túl a növekedés már csak egészen kisfokú, jóllehet az állat még nagyon sokáig élhet. A Margaritana sokkal tovább él, mint a többiek, amely megfigyeléseim szerint, amit korábban teljes lehetetlenségnek tartottam volna, valóban elérhet 80–100 éves kort is. Gyakran találtam olyan példányokat, amelyek a rájuk írt évszámok tanusága szerint valóban bebizonyíthatóan ilyen idősek voltak. Példának okáért 1911-ben a Görnitz-patakban Ölsnitz mellett egy olyan élő példányt találtam, mely héja magasságának egyharmadánál az 1851-es évszámot viselte. Ha felteszem, hogy a példány, mikor a gyöngyhalász megjelölte, 20 esztendős volt, ha meggondolom továbbá, hogy az állat 1911-ben még csak háromnegyed részét érte el rendes nagyságának, azt hiszem, megközelítem az igazságot, ha a gyöngykagyló közepes élettartamát 80–100 évre teszem. Az Anodonta azonban bizonyosan nem igen lesz idősebb 5 évesnél, az Unio meg biztosan nem sokkal több 8, legföljebb 10 évesnél. Közvetlen megfigyeléseim szerint a közepes nagyságú pataklakó Uniók eléggé gyorsan növekszenek és minden évben több növekedési vonal keletkezik a héjukon, úgyhogy egészen bizonyosan téves a növekedési vonalaikat évgyűrűknek minősíteni. Azonban a Margaritana minden élesebben előtűnő ilyen lerakodása valóban egy évet jelent a növekedésben.

„Mint biztos bizonyítékokat a Margaritana margaritifera magas kora mellett még a következő adatokat sorolhatom fel. Az 1842-i száraz nyáron a Vogtlandban egy kicsiny gyöngytermő patak teljesen kiszáradt, úgyhogy abból valamennyi gyöngykagyló kipusztult. A gyöngyhalászok összegyűjtötték az üres héjakat és kocsiszámra szállították be Adorfba, az ottani gyöngyházat feldolgozó ipartelepre. Ez időtől kezdve a patak többé sohasem száradt ki, még 1911-ben sem. A víz visszatértével sikerrel népesítették be a patakot még abban az évben néhány tucat idős állattal; a patak mostanság élő valamennyi kagylója ezeknek az utóda. Azonban az állatok mindmáig még csak a felényire sem nőttek ki, kinőtteket pedig az egész patakban nem lehet találni. Az 1842-ben kihelyezettek azóta nyilvánvalóan mind elhaltak. E mellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kagyló vén korában aligha növekszik említésreméltó módon, mert a gyöngykagyló növekedésének a fő ideje is az állat fiatal korára esik.”

Ha ezek után az egyes nemzetségek és azok sajátságainak az ismertetéséhez fordulunk, mindenekelőtt azok rendkívüli változékonysága tűnik fel, amint arról már meg is emlékeztünk. Ez a változékonyság olyan példáját szolgáltatja az alkalmazkodásbeli képességnek, melynek a párját alig találjuk az egész állatvilágban. „Nemcsak minden pataknak, folyónak és tónak vannak meg a maga sajátos Uniói és Anodontái, írja Rossmässler, hanem nem ritkán esik meg az is, hogy a folyamágy szélességének, mélységének, talajminőségének a változásával s a víz sodrának kisebb vagy nagyobb erősségével a kagylók alakja is megváltozik. Nagy tócsákban vagy belföldi tavakban a sekélyes, az uralkodó légáramlattal szemben fekvő oldalon gyakran egészen más az alakjuk, mint többnyire mélyebb ellentétes partokon. Aki Anodontáit és Unióit nemcsak egyes kiválasztott példányokban veszi a kereskedőktől, hanem maga gyüjti százszámra, valamerre csak jár, és dús választékban kapja külföldi barátaitól a lelőhely pontos megjelölésével, nem annyira azon csodálkozik, hogy a fajokat többé-kevésbbé sajátos jellegű formákban kapja, hanem inkább azon, hogy néha olyanokat is kap, amilyeneket már egészen máshonnan is kapott.” Azután egy egészen határozott példára utal, egy olyan folyami kagylóra, amelynek hátulsó vége erősen lapított és megnyúlt, s amelyet ő Unio platyrhynchusnak nevez, s annak a keletkezésére is utal. „A Wörthi-tó Klagenfurt mellett teremtette meg az Unio platyrhynchust, hogy az Unio pictorumból-e (ez a közönséges festőkagyló), az érthető okokból közvetlenül természetesen nem bizonyítható be. Midőn a tóból a (városhoz vezető) Lend-csatornát levezették, ezt megtöltötte a tó vize, amelynek minősége ennek következtében természetesen lassanként megváltozott. Minél messzebb van eredetétől, a tótól, annál nyugodtabb a vize, mert a csatorna vakon végződik, nincsen lefolyása. A csatornának jókarban tartott, szabályos lejtésű partjai vannak, a szélessége 8–10 lépés, a mélysége átlag 3 láb. Mikor a csatornát először töltötte meg a tó vize, természetesen néhány kagyló is bejutott vele a csatornába s ezeknek az utódai most mindenütt megtalálhatók benne. Mármost a csatornában, ahol az Unio pictorum jellemző alakjában túlnyomó, egyetlen U. platyrhynchus se található, a tóban viszont egyetlen U. pictorum sincsen. Vajjon olyan merész-e a feltevés, hogy az U. platyrhynchus, melynek rokonsága az U. pictorummal nyilvánvaló, a csatornába ismét az U. pictorum formájában tért vissza, miután a tó sajátságos fejlődési feltételei közül kikerült és új viszonyok közé jutott?”

A Margaritanának Európában két faja van, t. i. a M. sinuata Sam. és M. margaritifera L., ezekhez járul még az Egyesült Államok területén élő további két faj. A M. sinuata déleurópai faj. Régebben Németországban is előfordult, pedig azt hitték, hogy héjai csak a közlekedés útján jutottak el ide, azonban később megtalálták sok régi folyó medrében is. A M. margaritifera, a valódi édesvízi gyöngykagyló viszont északeurópai állat, de innen a sarkkör mentén nagyon messze elterjedt, el egészen Észak-Amerikáig és Szibériáig, a nélkül, hogy lényegesebben átalakult volna.

„Németországban, írja Israel, leszámítva egyes kevésbbé jelentékeny vagy mesterséges úton teremtett elterjedési pontját, főképpen azokban a vizekben él, amelyek a Fichtel- és Elster-hegységből, valamint a Bajor-erdőből folynak le. Állatföldrajzi szempontból nagyon fontos és érdekes faj a gyöngykagyló; a jégkorszakból való maradványnak tekintendő. Nevezetes sajátsága ennek az állatnak, hogy csak a legtisztább, mésztől majdnem teljesen mentes vizekben él meg és ezért csak az őshegységekben (gránit, gnájsz, stb. kőzeten), vagy a kambriumi, szilur, kulm, tarka homokkő stb. üledékeken található (föltéve, hogy ezek az üledékek nem túlságosan márgásak és meszesek). Annak ellenére, hogy a héja, amely tudvalevőleg szénsavas mészből áll, olyan feltűnően vastag, mégis aggodalmasan kerüli a mésztartalmú vizeket és a legrövidebb idő alatt elpusztul, ha olyan patakba viszik át, mely kagylósmész- vagy zechstein-rétegekben folyik. Az összes mész, amely héjának a felépítésére szükséges, a táplálékából származik. Mivel pedig a gyöngykagylót termő patakok nagyon szegények szerves hulladékanyagokban, továbbá nagyon szegények a kagyló táplálékául szolgáló Diatomeákban, Peridineákban, stb. is, viszont pedig a kagyló héjának vastagsága nagyon tekintélyes, már ez maga is természetessé teszi, hogy nagyon, de nagyon sok esztendőre van szükség, hogy a héj olyan vastagságot el tudjon érni. A kagyló vastagsága az elülső végén gyakran 1 cm vagy még több is lehet. Az állat kissé kinyitott héjával úgy helyezkedik el, hogy köpenyének a nyílása szembe forduljon a víz folyásának irányával, mert így válik a legkönnyebben lehetségessé, hogy a vízben lebegő szervezetek és a szerves törmelék a legkönnyebben bejuthasson a kagyló belsejébe a lélekzésre való vízzel együtt.

„Miként a Bajor-erdőben, mondja tovább Israel, akként a szász Elster-hegységben (a Vogtlandban) is évszázadok óta leggondosabban védik és tenyésztik a gyöngykagylót, azonban a gyöngyhalászat fénykora már régen a multé. Mindenesetre örömmel kell üdvözölnünk, hogy a szász királyi család az ősi gyöngyhalászatot a Fehér-Elsterben és annak mellékfolyóiban nem szüntette be, jóllehet egyáltalában nem jövedelmező és soha nem is volt jövedelmező foglalkozási ág. Ez okból a kagyló bizonyos fokig mégis védelem alatt áll és mintegy természeti emlékként kezelik. Szép családi törvény az is, hogy a szász királynéknak csak az Elsterből származó gyöngyöt szabad hordaniok. Ennek a vidéknek az egész népe is úgy van nevelve, hogy az ember részéről csak a legritkább esetben éri sérelem a kagylótelepeket. I. János György választófejedelem, nagyon megörülve annak a felfedezésnek, hogy a vogtlandi kerületben az Elster-folyóban és annak mellékvizeiben valódi gyöngyöt termő kagyló fordul elő, ennek a nagyon fontos dolognak az intézését egy bizottságra ruházta át. Ő az akkori szakértők nagyon kedvező ítélete alapján a gyöngyhalászatot 1621-ben regálejoggá tette, egyszersmind ugyanazon év augusztus 8-án kelt rendeletével Schirmler Móric ölsnitzi polgárt az első gyöngyhalásszá nevezte ki, azzal, hogy hűségének és lelkiismeretességének a jutalmául utódjai is megmaradjanak ebben a hivatalban. És a hivatal azóta valóban szakadatlan sorrendben öröklődik apáról fiúra.

„A gyöngykagylónak erős, kissé aromás, az angelikagyökérre emlékeztető, nem éppen kellemes szaga van, különösen a peterakás idején. Az ivarzás ideje az Elster vidékén július végén és augusztus elején köszönt be, de azért itt-ott ez idő alatt is lehet egy-egy terhes nőstényt találni.”

Ezen a helyen még egy jelenségről kell megemlékeznünk, amely a gyöngykagylót a legnagyobb fokban utóléri, t. i. a héjnak az összemaratásáról, korróziójáról. A héjat erősen összemarja a szénsav, amely a meszet megtámadja és mint bikarbonátot oldva tovaszállítja. Ez a folyamat nem jelentkezik a mészterületeken folyó vizekben, mert ott a szénsav már meg van kötve. A szénsav a házat természetesen annak a legrégibb részén, tehát a búbján támadja meg. „A dunai kagylók héja nincs összemarva, még annak legelső forrásvizeiben és legelső mellékvizeiben sem, hasonlóképpen maratlanok a Neckar, a Majna alsó folyásának, a Rajnának, a Weser és Elbe alsó folyásának a kagylói, általában véve azok, melyek a folyók nyugodtabb alsó folyásában élnek, ahol a legkülönbözőbb geológiai formációkból eredő vizek együtt vannak már. Ezeknek a vizeknek a szénsavát mér régen megkötötte a kalcium, a magnézium vagy valami más alkálikus elem. Ellenben azokban a forrásokban, melyek őskőzetekből és nagyon régi (kambrium, szilur, devon, kulm, stb.) üledékekben veszik eredetüket, a kagylók majdnem mindig erősen meg vannak marva, gyakran annyira, hogy a héj a legutolsó növekedési vonalig és mélyen be, egészen a gyöngyházrétegig tönkre van téve.

„Az Uniók főképpen folyó vizekben élnek. Kisebb tavakban csak egészen kivételesen találhatók, és ha ilyenekben mégis előfordulnak, ezek majdnem kivétel nélkül olyan vizek, amelyeken valami patak folyik keresztül, olyan patak, amely viszont valami nagyobb folyóvízzel áll összeköttetésben. Halak által elhurcolva az Unio tumidus és Unio pictorum is, nagyon ritkán még valami batavus-féle alak is előfordul tavakban is.” (Israel.)

Ezen a helyen nem emlékezhetünk meg az annyira változékony állatok valamennyi alakjáról, de a legfőbbekről röviden mégis csak szólanunk kell néhány szót. A középeurópai alakok nagy általánosságban két csoportra oszlanak. Az Unio tumidus Retz., a duzzadt folyami kagyló és az Unio pictorum L., a festőkagyló alkotja az egyik csoportot; ezeknek a héja hosszas vagy kihegyesedő, a búbjukat pedig apró kis bibircsókszerű kiemelkedések borítják. Ezek sok változata közül az egyiket, az U. pictorum platyrhynchus Rossm.-t mint tavi alakot már megismertük föntebb. A másik csoportot vastaghéjú, zömök, megrövidült testű alakok alkotják, ezeknek a búbja koncentrikusan ráncos. Ezt az alaksort Unio batavus Lam. néven sokan össze is foglalják. Három alcsoportra lehet taglalni, amelyek mindegyikébe számos helyi alak tartozik; e három csoport a következő: Unio crassus Retz., ez Észak-Európában honos, azután az U. batavus Lam., ennek hazája Nyugat-Európa, belészámítva a Rajna vidékét is, a harmadik pedig az U. crassus consentaneus Rm., ennek hazája Svájc, a Duna vidéke és Csehország északi része. Mindezek ismét több helyi alakra tagolódnak.

A magyarországi és általában a Duna-vidéki Uniókat Modell tanulmányozta behatóan. Megállapítása szerint ezen a területen három faj, az U. crassus, az U. tumidus és az U. pictorum alakköre van képviselve. E három faj közül a crassus megkülönböztethető a másik kettőtől azáltal, hogy főfogai többé-kevésbbé rézsutosan állanak a teknő felső élvonalához, rövidek, vastagok, erősek, kúpalakúak, hegyük, illetőleg élük csipkézett; jobboldali teknőjén egy nagy főfog és e fölött gyakran egy kicsiny járulékos fog van, a baloldali teknőn két főfog ül, melyeket többé-kevésbbé széles árok választ el egymástól, búbja hullámosan ráncos, azonban többnyire lemart, háza eléggé hasas, tojásdad alakú, elül szélesen lekerekített, hátul jobban megnyúlt, elülső része keskenyebb a hátulsónál. Az U. crassus, miként azt föntebb már láttuk, északeurópai faj, s előfordulása Szepesbélán, a Poprád egyik mellékfolyójában, bizonyára már előfordulásának legdélibb határát jelzi. Tőle délebbre is előfordul azonban több alfaja. Ezek egyike az Unio crassus consentaneus Rm. Ennek háza hosszas tojásdad alakú, elül és hátul majdnem egyenlő széles és majdnem egyformán kerekített, felső és alsó széle majdnem párhuzamos, búbja lapított és jobban elül fekszik, azért a hátulsó része (t. i. a búb mögé eső része) 3–4-szer hosszabb az elülsőnél, hossza 70–95, magassága 35–45 mm. Ez az alfaj a felső Duna folyamkörnyékének jellemző kagylója, elterjedését kelet felé körülbelül a Kis-Alföld keleti határvonala jelzi, de a Dunában magában leér egészen Budapestig. A másik alfaj az U. crassus bosnensis Mlldff. Háza hasonló a megelőző alfajéhoz, de lapítottabb és átlag alacsonyabb nála, búbja kevésbbé duzzadt; ez az alfaj maga csak Szlavóniából ismeretes, ellenben van két alakja, melyek északabbra is előfordulnak, nevezetesen a forma ondavensis Haz., az Északkeleti Kárpátok területén, a Tisza mellékvizeiben és Erdélyben honos, a másik pedig, a forma serbica Drt., melyet rövid, tojásdad, erősen hasas háza és duzzadt búbja jellemez, az Alföldön és a Dunántúlon fordul elő, a leggyakoribb a Bánságban.

A másik két fajt a crassus alakkörétől megkülönbözteti az, hogy a főfogak körülbelül párhuzamosan futnak a teknő felső élvonalával, átlag alacsonyabbak, jobban megnyúltak, oldalt összenyomottak, hosszabbak, mint amilyen magasak, a baloldaliakat (ha t. i. két fog megkülönböztethető rajtuk), csak keskeny rés választja el egymástól. Az Unio tumidus maga nem fordul elő nálunk, hanem annak csak solidus Zel. nevű alfaja. Ennek jobboldali teknőjén csak egy főfoga van, a baloldalin ellenben kettő, a hátulsó rendesen magasabb az elülsőnél, háza hasas, hosszas tojásdad, hátrafelé ékalakúan vékonyodó, elül széles, hirtelenül lekerekített, hátrafelé a magassága is, meg a vastagsága is egyenletesen csökken, ez utóbbi irányba szinte kihegyesedő, a felső széle majdnem egyenes, az alsó széles ívben hajlott, búbja megduzzadt, színe olajzöld vagy gesztenyebarna. A Nagy-Alföldön él, annak a legészakibb részétől a legdélebbig, de alkalmasint a Dunántúlon is előfordul, amit már abból is lehet következtetni, hogy nyugat felé messzebb elterjedt az ország határainál.

Végül a harmadik fajnak a jobboldali teknőjén is két fog van, azonban a felső rendesen nagyon elmosódott s beléolvad az él vonalába, úgyhogy első pillanatra a teknő egyfogúnak látszik; baloldali teknőjén eredetileg szintén két fog van, az elülső hosszú, lemezalakú, a hátulsó ellenben nagyon csenevész s beléolvad az elülsőbe, úgyhogy ezen a teknőn rendesen csak egy fog ismerhető fel; háza oldalról nézve körülbelül nyelvalakú, hátul megnyúlt és eléggé kihegyesedő. Ez az alak a nyugat-európai U. pictorumnak magyarországi alakja, az U. pictorum balatonicus Kstr. Előfordul az egész Nagy-Alföldön, nagyon közönséges a Balatonban, a Drávában fölhatol Zákányig, a Szávában Zágrábig, Erdélyben is előfordul, de csak nagyon ritkán. Az U. pictorum másik alfajáról, a platyrhynchus Rm.-ről föntebb már volt szó. Ez a megelőző fajváltozatnál abban tér el, hogy háza hátul erősen lapított s ez a rész meg is nyúlt. Elterjedésének keleti határát nagy általánosságban szintén a Kis-Alföld keleti határa jelzi, de magában a Dunában előfordul egészen Bajáig. A Dunából behatolt a Rákos-patakba is, de innen újabban, mint látszik, egészen kipusztult a víz beszennyeződése következtében.

A tavi kagyló (Anodonta Lam.) még az Uniónál is sokkal változékonyabb, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Westerlund a németországi vizekből 87, Servain pedig csak a Majnának Frankfurt és Hanau közé eső részéből 26 „fajt” írt le. Azonban Israel joggal jegyzi meg: „Clessin közvetlen megfigyelésekre támaszkodva, melyek szerint a tavi kagyló a korral vagy a szerint, hogy milyen létfeltételek közé juttatják, szinte a végtelenségig változhatik, megállapította, hogy az Anodonta cygnea pontosan utánaigazodik a víz- és talajnyujtotta körülményeknek, azért ugyanabból az alakból az elképzelhető összes alakok kifejlődhetnek.” De az alakoknak ez az egész gazdagsága két jó fajra vezethető vissza, az egyik a rendesen nagyobb s nagyon szép zölden sugaras házú Anodonta cygnea L., a másik pedig a kisebb A. complanata Rm. Az előbbi faj glochidiumainak hosszú lárvabisszusa van, az utóbbiénak ellenben egyáltalában nincsen. Az előbbi fajra vonatkozik Israel következő ismertetése: „Az Anodonta nagysága igen tág határok között változik. Míg az óriási tavi alak, a cellensis Schröt. nevű változat 7–10 cm szélesség mellett 20–22 cm hosszú is lehet, a kopoltyúikban glochidiumokat hordó nőstények pedig 6–8 cm vastagságot is elérhetnek, addig a patakokban élő alakok ennél sokkal kisebbek maradnak. A legnagyobb tavi kagyló, amelyet mértem és egyáltalában láttam, egy tóból származik a Sachsen-Altenburgban lévő Hummelshain mellől; ennek hosszúsága 22.2 cm, szélessége 9.6 cm, vastagsága pedig 8.2 cm. Az élő állat héjával együtt 649 g, a héj maga 221 g-ot nyomott. A patakokban élő alakok viszont az éhezés következtében elcsenevészedett képviselői ennek a fajnak. Ezek a kicsiny patakokban alig nőnek meg 5–7 cm-nél nagyobbra, s még a terhes nőstények sem haladják meg ezt a mértéket, míg a nagyobb folyókban ennek a méretnek körülbelül a kétszeresét érhetik el.

„A varjú és a csóka nagyban vadász erre a nagytermetű állatra, és azért alkalmilag lehet is olyan példányokat találni, amelyeken határozottan fel lehet ismerni a csőrrel való lyuggatás nyomait, melyeket az állat egészen vékony gyöngyházréteggel zárt el. Az ilyen héjak belsejében rendesen sötétnek látszó, nagy hólyagok és egyenetlenségek találhatók s a vékony gyöngyházrétegen keresztül lehet látni a sérüléseken át betódult iszaprészeket. Az ilyen példányok testében gyakran apró kis gyöngyszerű képződményeket is lehet találni.”

A tavi kagyló nagy változékonysága jól megfigyelhető akkor, amikor egyes tavakban helyenként olyan tömegekben élnek egymás mellett, hogy a tó fenekét mintegy kikövezik. Mivel ilyenkor kölcsönösen akadályozzák egymást a növekedésben, a helyhiány következtében gyakran egészen szabálytalan, megrövidült, részaránytalan alakok jönnek létre.

És most szóljunk még néhány szót az annyira változékony najádok gazdasági jelentőségéről. „Az a haszon, melyet ezek az ártatlan folyó- és tólakók nyujtanak az embernek, írja Israel, nagyon csekély, ha nem vesszük számba az általuk termelt gyöngyöt és tudományos fontosságukat. Némely helyen felhasználták ugyan őket a sertések és a tyúkok etetésére, sőt felhasználják még ma is, máshol meg régebben meszet égettek belőlük, vagy egy-egy útdarabot kavicsoltak velük, ez azonban éppen úgy nem számítható komoly haszonnak, mint az, hogy ha itt-ott egy-egy konyhatündér kagylóhéjat tart kéznél az edény kikaparására. Sokkal fontosabbak az ősnépek szempontjából, mert azok élelemnek használták fel őket. Így Észak-Amerika bennszülötteinek nagyon kedvelt tápláléka volt a kagylóhús, amint eléggé beszédesen bizonyítják üres héjaiknak azok a halmai, melyeket az indiánok táborhelyein lehet találni. Afrikában a négerek a Spatha-fajokat, a kínaiak pedig a Nodulariákat nagyon szeretik. Azonban az állat lábát rendesen megvetik, mert az állítólag nagyon szívós. Az is általánosan ismeretes, hogy az olaszok még ma is szívesen eszik a kagylókat, mint ahogyan a rómaiak is igen sokra becsülték őket. Az egyetlen, általam eddig megismert hiteles adat arra nézve, hogy Németországban is megeszik a kagylót, Ottweilerből, a trieri kerületből származik. Ott a gyermekek a Saar egyik mellékfolyójának, a Bliesnek a malomárkaiból összeszedik az Unio batavust és a folyami Anodontákat, a folyó egyetlen najádjait, amelyeket azután kosárszámra adnak el ez eledel kedvelőinek. A lágy részeket főzéssel távolítják el a héjból, megmossák őket, mégegyszer megfőzik és végül megsózva, serpenyőben vajjal megsütik. Ízük állítólag kitűnő. Az állóvizekből való kagylókat nem eszik meg, mert iszapízűek.”

Megemlíthetjük azt is, hogy a falvak közelében, ahol a libák és kacsák kijárnak a sekély patakokra és tavakra, a kagylók nem igen tudnak nagyra nőni, mert ezek az állatok a fiatal kagylókat kiszedik az iszapból és héjastól megeszik őket. Az is általánosan ismeretes, hogy alacsony vízállás alkalmával a varjak és a csókák is kiszedik a kagylókat a vízből s héjukat feltörik, hogy hozzájuthassanak a lágy részekhez. Kárt ezek az ártatlan lények nyilvánvalóan sohasem okoztak még, legfeljebb annyit, hogy néha egy-egy hal talán belepusztul abba, hogy túlságosan sok kagylóivadék fertőzi meg.

Tudományos fontosságuk az elmondottakból már eléggé kiderült, arról tehát külön nem is szólunk már, ellenben szólnunk kell még a külvilág tényezőihez és lakóhelyükhöz való viszonyukról, először is bizonyos szűk határokon belül.

„Minden folyót három szakaszra lehet felosztani, mondja Israel. Bizonyos fokig minden folyó felső folyásának pataki faunája van, amely nem igen tér el a mellékvizek faunájától. Azután egy olyan rész következik, amelyet folyói faunával benépesítettnek lehet nevezni. Ezt a faunát már főképpen az Unio pictorum és Anodonta cygnea megnagyobbodott folyami alakjai jellemzik. De az Unio pictorum megjelenésének az a főfeltétele, hogy a folyó gyors felső folyása megenyhüljön, a durva hordaléka elmaradjon és hogy nyugodtabb részek alakuljanak ki benne, ahol természetes iszap rakódhasson le (de természetesen nem pl. gyári iszap). Az Anodonta cygnea a forráspatakokban éppen olyan messzire felhatol, mint az Unio batavus, azonban itt már nagyon csenevész alakokká törpül el, a patakok ú. n. anatina alakjává. De azokban a folyókban, amelyekben az Unio pictorum első előfordulását megállapíthattam, azt találtam, hogy ott már az Anodonta elérte a tekintélyesebb 12–15 cm hosszúságot és alakja is jobban állandóvá vált, mint amekkora az Anodonta cygnea folyói alakjai vagy a piscinalis alakot jellemzi. A nyugodt alsó folyást azután a folyami fauna népesíti be, amelyet elsősorban az jellemez, hogy benne az illető folyamvidék általában előforduló valamennyi alakja megtalálható egymás mellett... Sok gyüjtőkirándulásom alkalmával feltűnt nekem, hogy a tarkahomok területéről jövő patakokban rendesen semmiféle kagyló sem szokott előfordulni.”

Ha már ezek a részletek arra vallanak, hogy a najádoknak nagyon fontos szerepe van valamely terület történetének a megítélésében, ez a fontosság még sokszorosan megnövekszik akkor, ha a folyóágyak történetét és azoknak változásait követni akarjuk visszafelé az alluvium és diluvium korábbi időszakaiba. Ebben az esetben a geológia által nyujtott bizonyítékok mellett a legnagyobb fontossága van a szervezetek elterjedésének, és ez utóbbiak között ismét nincs egy is, amely fontosabb volna a folyami kagylónál, különösen az Uniónál. A háború alatt elhúnyt kiváló német malakológus nagy mester, Kobelt érdeme, hogy ezeket a viszonyokat tisztán felismerte, egyes példákon világosan szemléltette és így a nagy probléma megoldásához vezető utat kijelölte. Mindenekelőtt Haast kell említenünk, mint aki felvette a Kobelt által elejtett fonalat és a többször idézett Israelt is azok közé kell számítanunk, akik Kobelt munkájának közvetlen folytatói.

Kobelt kezdett először behatóan foglalkozni az öreg Rajna problémájával. Ez a folyó mai alakjában sem nem nagyon öreg, és még kevésbbé egyike a legöregebb német vagy éppen európai folyóknak, hanem éppen ellenkezően, nagyon is fiatal. Csak az újabb időkben alakult ki négy különböző, egymástól független folyórendszerből. Ebből a történetből legalább néhány, hozzánk közelebb eső pontot ki kell emelnünk. A schaffhauseni és lauffeni vízesések, valamint a bingeni szoros vadregényes tájai a folyam útjának legfiatalabb részei, melyeknek az elkészítésén az még ma is dolgozik. A vízesések fölé eső részletet az Aareval együtt eredetileg elválasztotta tőle a Jura-hegység láncolata, és az a víz, amely a jégkor után az Alpesek északi oldaláról eredt, egyideig a Dunán keresztül a pannóniai tengerbe folyt; a Dunának a vízkörnyéke akkor a Boden-, sőt a Genfi-tóig ért. A felső Rajna síkságának a Fekete-erdő és a Vogézek közé eső része akkoriban a mainzi medencének egy részét alkotta, amely egy ideig észak felé az Északi-tengerrel, délnyugat felé pedig a Földközi-tengerrel állott összeköttetésben; ebbe folyt belé a Majna, mint egyike a legrégibb német folyóknak. Egészen független és éppen olyan ősrégi volt a Mosel, amely csak a sokkal későbbeni bingeni áttörés után lett a Rajna alsó folyásává. Kobelt határozottan kimutatta, hogy a svájci vizek batavoid (vagyis az Unio batavushoz hasonló) kagylói a Duna környékének jellemző alakjához, az Unio crassus consentaneushoz tartoznak, és – mintegy negatív ellenképül – az Unio tumidus ez utóbbi folyam környékén hiányzik, magában a Dunában legalább is le Pozsonyig.

A mi najádjainkhoz nagyon közel állanak a trópusok alatt, főképpen Abessziniában élő Aetheriidák vagy folyami osztrigák, ezek a nagyon sajátságos kagylók. Ezek is rendesen hozzánőnek az alzathoz, azonban nekik két záróizmuk van, csakhogy az elülső esetleg vissza is fejlődhetik; anatómiailag jellemzi őket, hogy szívkamrájuk a bélcsatorna alatt fekszik; héjukon zárófogak nincsenek. Tulajdonképpeni hazájuk Afrika folyóinak számos sellős része. Itt az alkalmazkodásnak csodálatos példáit tárják elénk. A Kongó vízeséseiben két, külsőleg teljesen eltérő fajt különböztethetünk meg a szerint, hogy laposan fekvő köveken élnek-e, avagy a függélyes sziklafalakon. Az előbbi olyan, mint valami osztriga, de amelynek felső, szabad teknőjét hosszú, csöves tüskék borítják, mint valami Spondylusét. Az utóbbinak odanőtt nagyobb, bemélyedt teknője fecskefészekhez hasonlatosan ül a sziklafalon, a szabad teknő pedig lapos, sima fedőként ül rajta.

Ismét hazai alakokat is magában foglaló családdal ismerkedünk meg a Sphaerium-félék (Sphaeriidae) családjával. Általános alakjukat illetőleg jellemző rájuk, hogy hajlanak a gömbalak felé, miként arra a tudományos név is utal. Nagyobb részt nagyon apró termetű fajok tartoznak ebbe a családba; búbjuk vagy középen fekszik, vagy erősen hátra tolódott, minek következtében elülső felük a hátulsóhoz képest erősen megnyúltnak látszik, míg az utóbbi feltűnően megrövidültnek. Az állat köpenyének a szélei összenőttek, csak elül marad szabadon egy kis rés, melyen át lábát kitolhatja; ez utóbbi karcsú, erősen megnyúlt, majdnem féregszerű; egyeseknek fiatal korukban bisszusuk van, ez azonban későbben visszafejlődik; a köpeny hátulsó nyílásai rövid siphókba nyúltak meg. A családba három nemzetség tartozik. Az első a Sphaerium Scop. (Cylas Brug.) Ez nő meg a legnagyobbra közülük. Háza kerekded, domború, aránylag erős héjú; az állat lába nyelvalakú, siphói elég hosszúak. Fiataljainak a fejlődése a kopoltyúkban kezdődik meg, ahol sajátságos költőzacskó alakul ki a befogadásukra. A fiatalok nagyon élénkek, mikor már szabadon élnek, felkapaszkodnak a vízi növényekre, gyakran bisszusuk segítségével erősítik meg magukat azokon. Nálunk két faja él, az egyik, a nagyobb termetű S. rivicola Lam., megnő 20–25 mm hosszúra is; folyókban, patakokban és tavakban él, s a síkságon valószínűleg általánosan elterjedt, ha egyébként nem is gyakori; a nála kisebb és sokkal gyakoribb S. corneum L. átlag 15 mm hosszú; álló és lassan folyó vizekben, árkokban, mocsarakban az iszapban él; a síkságon általánosan elterjedt és közönséges, és alkalmasint a dombvidéken is otthon van mindenütt, ellenben a hegyvidékeken már ritka, azonban Erdélyben elterjedtnek látszik.

A másik nemzetség a Musculium Link (Calyculina Cless.). Ennek a háza kissé a négyszögletesbe hajló, nagyon vékony, törékeny héjú, búbja erősen, szinte csőalakúan megnyúlt s a végén mint egy sapka ül; ez a sapka nem egyéb, mint a fiatal állat héja, az úgynevezett embrionális héj. Ennek is két faja él nálunk. A kisebbik a M. lacustre Müll., 11 mm-nél hosszabbra nem nő meg; árkok és mocsarak iszapjában él; a sík vidékeken, mint látszik általánosan elterjedt, de csak szétszórtan fordul elő, a hegyvidékeken ellenben sokkal ritkább. A másik, nagyobb, 16 mm-re is megnövő faj hazánk speciális faja, melyet Hazay írt le M. hungaricum néven; ez a csinos faj eddig csak Budapestről és Albertiból ismeretes.

A harmadik nemzetség, a Pisidium C. Pfr., a borsókagylók nemzetsége, majdnem kivétel nélkül nagyon apró termetű fajokból áll. Az egyik faj, a P. amnicum Müll. eléri ugyan a 11 mm nagyságot is, azonban a többiek nagysága csak 3–5 mm; e mellett rendesen erősen duzzadtak, alakjuk tehát a gömbbe hajló, ami megmagyarázza nevüket, mert valóban emlékeztetnek a borsószemre. Nagyon könnyen meg lehet különböztetni valamennyit, még a legnagyobb termetű P. amniciumot is a többi kisebb termetű kagylóktól arról, hogy héjuk hátul erősen csonkítottnak látszik, mivel búbja egészen erre az oldalra tolódott el, éppen azért egyes fajok oldalról nézve szinte háromszögalakúaknak látszanak. Az állatok lába nagy, nyelvalakú, erősen kinyujtható, siphói nagyon rövidek, egész hosszukban összenőttek egymással. Valamennyi faj folyó- és különböző állóvizek, árkok, mocsarak, tócsák iszapjában él, s ilyen helyeken vízihálóval kotorászva a fenéken, minden bizonnyal belékerül néhány példány a kagylók e törpéi közül is. Hazánkból eddig vagy hét fajuk ismeretes, azonban még csak nagyon fogyatékosan.

A Cardita Brug. nemzetségről csak azért emlékezünk meg, mert egyik faja, a Dél-Afrikában honos C. concamerata Burg.-nek egészen sajátos és egyedülálló berendezése van ivadékai védelmére. Ugyanis a teknői a hasoldalon egy erős, zacskóalakú beöblösödést alkotnak s a két teknő ily beöblösödése együtt majdnem zárt zacskót formál; a fiatalok ebben az üregben fejlődnek ki.

A Carditával közeli rokonságban áll az óriás kagylók családja (Tridacnidae). A Tridacna a két záróizmú kagylók közé tartozik, azonban két izma annyira közel esik egymáshoz, hogy első pillanatra egynek látszanak. A köpeny három nyílás kivételével teljesen zárt. A középső, az alsó szélén lévő nyílás ereszti be a lélekzésre való vizet és a táplálékot. Tőle meglehetősen távol esik a végbélnyílás (b). Az elülső nyílás tekintélyes hasadék (d) a rövid láb számára, amelyből a bisszus (e) ered. A teknők szabályos szerkezetűek, a két fél egyforma, de nem egyenlő hosszú. Az ú. n. lunula (holdacska), vagyis az a legtöbb kagylón jól felismerhető körülhatárolt tér, mely a búb előtt látható, nyitott, úgyhogy a láb és a bisszus számára nincsen szükség még egy nyílásra, mint a többi bisszusos kagylón. A láb számára való hasíték ilyenképpen egészen fölfelé tolódik. Valamennyi Tridacna-faj hazája a Kínai-tenger és az Indiai-óceán, a Vörös-tenger és a Csendes-óceán. Teknőjük mindig nagyon vastag, erős, elülső-hátulsó irányban rendesen többé-kevésbbé erősen megnyúlt, kívül mintegy erős bordákkal borítottnak látszik, azonban azok voltaképpen nem bordák, hanem a héj hullámos redői, tehát a külső látszólagos bordáknak belül megfelelő bemélyedés felel meg; a látszólagos bordákat kívülről gyakran erősen kiálló, éles lemezek borítják; a két teknő berendezése olyan, hogy becsukódásuk alkalmával redőik pontosan egymásba illenek s így a kagylók szorosan, ha nem is tökéletesen zárhatók. Valamennyi kagyló között a legnagyobb az óriáskagyló (Tridacna gigas Lam.), melyet sok templomban szenteltvíz-tartónak vagy keresztelő-medencének is szoktak használni, a nagyobb múzeumokban pedig rendesen külön oszlopra szokták állítani, pl. a Nemzeti Múzeumnak is van egy 94 cm hosszú példánya.

Egy másik Tridacna-fajt, a T. elongata Lam.-ot nagyon tüzetesen tanulmányozta Vaillant francia zoológus. Ez a faj a Vörös-tengerben él. A kisebb fajok közül való, mert csak 12–20 cm hosszú. Magát a homokba ásva él, olyanképpen, hogy csak teknőjének fogas szegélye látszik ki abból. A hátán lévő, fentebb említett nyílás tehát lefelé fordult, s a belőle kinyúló lábbal és bisszussal hordja össze a homokot és a köveket; alkalmilag rátapad az alatta lévő sziklákra is, úgyszólván horgonyt vet hosszabb tartózkodásra. Hogy azonban időről-időre változtatja a helyét, abból következteti, hogy a nagyobb példányokat mindig a nagyobb mélységekben kell keresni. Vaillant nem talál szavakat ama gyönyörű kép leírására, amelyet a majdnem mindig nyitott kagyló köpenyszegélyei nyujtanak, midőn csendes vízben 12–16 lábnyi mélységben megfigyelhetjük. Ez a faj, amelyet az arabok „arbi-nem-bousz” néven ismernek, Szuez közelében olyan közönséges, hogy teknőit mészégetésre használják; nagyon kedvelt eledel is, s kiváltképpen állítólag az izmai olyan ízűek, mint a rák húsa.

Azt az adatot, hogy az óriáskagyló a kötelet is el tudná metszeni, a francia zoológus kétségbe vonja, nem azért, mintha az állatnak nem volna hozzá elegendő ereje, hanem azért, mert az ilyen erőfeszítés összezúzná a teknőt. Minthogy a kagylószegélyek nem csukhatók össze tökéletesen, Vaillant az egyik teknőbe horgot akaszthatott, amelyre az egész kagylót felfüggesztette, a másikra pedig ráerősíthetett egy edényt s ezt fokozatosan vízzel töltötte meg. Az edény és a víz súlyához természetesen hozzá kell még számítani az alsó félteknő súlyát s a sarokpánt ellenállását, amelyet az izomerőnek szintén le kellett győznie; s midőn a ráaggatott súly maximumához közel volt, a tudós izgatta a kagylót s ez nagy erőfeszítéssel összecsukta a teknőit. Egy 24 cm hosszú példány ilymódon többet tudott felemelni 7 kg-nál.

A Tridacnában gyakran porcellánszerű gyöngyöket is lehet találni. Meg kell még emlékeznünk a köpenye szélén levő szemfoltokról is, amelyekhez hasonlókat a szívkagylónak (Cardium) a siphóin találunk; ezek a szemek tökéletlenebb megvalósulásai a fésűkagylók oly tökéletes fejlettséget elért szemeinek.

A Dreissenidae családdal ismét olyan család ismertetésére térünk át, amelynek hazánkban is van képviselője, és pedig maga a Dreissena Bened. nemzetség. (Dreissensia, Tichogonia, talán leghelyesebben Congeriának volna nevezendő.) Nagyon hasonlít valami kisebb feketekagylóhoz, azonban teknői élezettek, kevésbbé sötétek, sőt néha harántul csíkozottak, amiért zebrakagylónak is szokták nevezni. Köpenyének a szélei összenőttek, csak három rés marad szabadon, a két sipho rése és az, amelyiken át a láb és a bisszus nyúlik ki. A teknők alakja általában véve háromszögletes, búbja a háromszög hegyes szögében, az állat rendes helyzetében elül foglal helyet. Jellemző ezekre a teknőkre, hogy a belső oldalukon, mindjárt a búb alatt, tehát a teknő elülső csúcsában, egy kis választófalszerű lemez van, ez hordozza a záróizmokat. A nemzetség mintegy hat élő faja közül a legnevezetesebb a nagy feltűnést is keltett vándorkagyló, vagy másképpen oroszkagyló (Dreissena polymorpha Pall.). Rendesen csomókban, mintegy fürtöket alkotva él, bisszusfonalai segítségével megkapaszkodva a vízben élő mindenféle tárgyon, így nagyon gyakran Uniók vagy Anodonták héjain, köveken, nádszálakon és más efféléken, és nem ritkán hajók oldalain, melyek azután elszállítják a folyókon felfelé is. Télen elveti bisszusát és a mélyebb vizekbe húzódik vissza. Lárvái, miként azt Apstein megállapította, a holsteini vizekben nyáron olyan tömegben hemzsegnek, hogy azok alkotják a plankton főtömegét. Ha ebből valamennyiből valóban fejlődne is ki kagyló, akkor a tavak fenekét hamarosan ez kövezné ki egészen. Mivel a lárvák nagyon aprók, úszóképességük pedig nagyon kicsiny, azért könnyen megérthető, hogy minden kis vízáramlás magával ragadja őket és azért mindig alább sodródnak, míg végül a tengerben kötnek ki, ahol azonban természetesen elpusztulnak. Annál feltűnőbb az elterjedése. Ismerjük néhány gyom rendkívül gyors elterjedését, valamint néhány élősködő rovarét, melyeket a melegházakba hurcoltak be eredeti hazájukból, ellenben talán egészen egyedülálló az alsóbbrendű állatok történetében a vándorkagyló rendkívül gyors, ha nem is teljesen önkéntes elterjedése nagyon rövid időn belül, amelyhez csak Európa nyugati részének a vándorpatkány által való ellepetése fogható. De mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy nem kevés adat a vándorkagyló elterjedésének e közkeletű magyarázata ellen szól. A csigák és kagylók elterjedése tekintetében oly fontos kutatásokat végzett és ebben igen nagy érdemeket szerzett Martens foglalkozott behatóan a vándorkagyló elterjedésének a kérdésével is; az ő eredményeit némi részletek elhagyásával az alábbiakban szó szerint közöljük.

„A gerinctelen állatokat illetőleg, írja, a fajok elkülönítése általában véve nem olyan régi keletű, hogy előfordulásuk históriai időben történt változásáról szó lehetne. Az e szabály alól való kivételek egyike a Dreissena polymorpha, és pedig nem azért, mert a búvárok már régebben ismerik, hanem azért, mert csakugyan egész Európában ez az egyetlen faj ebből a nemből, alakja miatt pedig még a laikus sem tévesztheti össze semmiféle más édesvízi kagylónemmel sem.

„A mi (német) édesvizi kagylóink fajainak az ismerete, kevés faj kivételével, csak a 18. század második felétől kezdődik, Martinival 1768-ban és Schröterrel 1779-ben, míg a dánokat Müller F. O. 1774-ben, a svédeket Linné 1746–1766-ban, az észak franciákat Geoffroy 1767-ben, az angolokat pedig Lister már 1678-ban, tehát majdnem egy századdal korábban fajok szerint elkülönítette. Hogy e kutatók egyike sem figyelte meg az említett kagylót, az világos jele annak, hogy nem élt akkor az általuk átkutatott területen; ez a következtetés természetesen nem állhatna meg az apróbb, ritkább, nehezebben található vagy elkülöníthető fajokra nézve, de igenis megállhat erre a kagylóra vonatkoztatva, amely ezidőszerint tömegesen található a Havel-ben, a Tegel-tóban, stb., a parthoz közel, köveken vagy más kagylókra telepedve és szintén nagy számban található a partra kivetve is. A 18. század valamennyi tudósa csak Pallas ismertetése nyomán említi, mint délorosz kagylót. Az újabb előfordulására vonatkozó első adat 1825-ből való, amikor Baer K. E. azt írja, hogy töméntelen számban gyüjthető a Frisches- és Kurisches-Haffban, valamint a nagyobb folyókban, a tengertől több mérföldnyire, s csomókban erősíti magát oda a bisszusa segítségével a kövekhez, sőt más kagylókhoz is.

„Azonban ugyanabban az időben egyszerre csak megtalálták a Havelben is és a szomszédos tavakban, nem messze Potsdamtól, mégpedig nagy mennyiségben. Személyes visszaemlékezés és nyomtatott adat, amit Berlinben fölkutathattam, egybehangzóan erre az időpontra utal. Néhány évvel későbben, körülbelül 1855-ben, a Páva-szigeten, nem messze Potsdamtól, azt a kellemetlen fölfedezést tették, hogy csomókban tapad a vízben lévő cölöpökre. Ettől az időtől fogva tömegesen fordul elő állandóan a Havelben és a Tegel-tóban s a legújabb időben a Spreeben is mutatkozott, közvetlenül Berlin mellett. Kagylónk előfordulását a Dunában egész bizonyossággal követhetjük egészen 1824-ig, de az nem mutatható ki, hogy már előbb nem élt-e ebben a folyóban. Az Elbe területéhez tartozó Havelből a mai napig az ár ellen egészen Magdeburgig és Halléig felhatolt. A Rajna torkolatában 1826-ban látták először, most a Hüningen és Heidelberg közé eső területet mindenütt megszállotta. Előnyomulása Hollandiából tovább követhető északi Franciaországba egészen Párizsig s a legújabb időben a Szajna területéről a Loireba is behatolt. Végül Angliából 1824 óta ismerik; először a londoni dokkokban jelentkezett, most azonban már Anglia és Skótország különböző folyóiban is honos.

„Ámbár azokra az adatokra, amelyek e kagylónak a középeurópai folyamvidékeken való első megjelenésére vonatkoznak, nem sokat adhatunk, mindamellett kagylónknak egyidőben való megjelenése Németország és Anglia legfontosabb folyamvidékein mégis érdekes jelenség. A Rajna vidékén határozottan csak folyam ellenében hatol fölfelé a torkolattól; az Elbe vidékén viszont nyilvánvalóan keletről nyomult be a Havelbe. Már ez is jelzi némiképpen elterjedésének útját és módját. Valószínű, hogy vándorlása nem önálló, önkéntes, hanem hajók és tutajok által való tovahurcoltatás, amelyekre a kagyló rátapad, s azért útja az embernek a vízi útjai, a folyamok és a hajózható csatornák. Az utóbbiak segítik át egyik folyamvidékről a másikra. E feltevésnek azt vetik ellene, hogy előfordul egyes olyan tavakban is, amelyeknek nincsenek hajózható összeköttetéseik a folyamokkal, így Mecklenburgban és Pomerániában, továbbá kiváltképpen az európai Törökországban; Albániát illetőleg van súlya ennek a feltevésnek, a keleti-tengeri vidékekre ellenben hajózható vizek közelsége miatt már kevésbbé, amennyiben itt csak azt bizonyítja, hogy kisebb távolságban, kivételesen más eszközök útján is lehetséges az elterjedése. Nagyjában és egészben azonban az a szabály, hogy a keleti- és északi-tengeri területen csak hajózható folyamokban található. Ami a tengeren való áthurcolást illeti, valószínűbbnek tartom, hogy a Rajna-torkolatokba és Angliába inkább a hajók belsejében hurcolták be hajóépítőfa-rakománnyal, mint kívül a hajók oldalán, a tenger vizében. Nagyobb csomókban, ahol nedvesen maradnak, egyes példányok napokig is élnek a vizen kívül és valószínűleg tovább, mint a tenger vizében, amely általában nagyon káros hatású az édesvízi állatokra. A Dreissena azonban egyáltalában nem édesvízi és tengeri állat is egyúttal, mint gyakran állítják, vagy legalább nem inkább az, sőt kevésbbé az, mint a Neritina a csigák közt. [A legdélibb pont, ahol maga Schmidt Oszkár is gyűjtött még Dreissenát, Dalmáciában van, nem messze Sebenicótól, abban a természetes csatornában, melyen át a Kerkát és híres vízeséseit magában fogadó Vrana-tó összefügg a sajátos Sebenicói-öböllel. Itt a víznek alig van egy kis tengeri mellékíze. Kissé tovább a tenger felé a kagyló teljesen eltűnik. Geológiailag a dolog annál könnyebben érthető, mert Európa délkeleti részében a pontusi emeletre, vagyis a régebbi pliocénre a Congeria, mely állítólag azonos volna a Dreissenával, nagyon jellemző. A kagyló e szerint ezen a területen több más fajjal egyetemben túlélte volna a jégkort.]

A Keleti-tengerben csak a haffokban él, de azokon kívül nem, s én az Odera területén, Wollin szigetén csak a szigetnek a haff felé eső oldalán találtam, de nem a tenger felé néző oldalon, Swinemünde mellett pedig egyesével még megtalálható a gát belső oldalán, Paludina impura és Limnaea ovata nevű igazi édesvízi csigák társaságában, de sohasem a gát külső oldalán, ahol a különben édesvízi csigák közül csak a Neritina fluviatilis található. A mysdroyi nyilt keleti-tengeri parton még csak egyesegyedül a Mytilus edulisnak volt az a szerepe, melyet a haffban és a Havelben a Dreissena játszik, hogy egyes kövekre és cölöpökre telepedjen.

„Ilyen módon elfogadhatónak látszik az a feltevés, hogy a Dreissena nem a Keleti-tengerből, hanem a keleti-tengeri tartományokból került Németországba és Angliába.” A származás vizsgálatának az eredményéből kitűnik, hogy a Dreissena valamivel több, mint egy évtized alatt terjedt el mesterséges és természetes vízi utakon déli Oroszországból a keleti-tengeri tartományokba s innen szintén közvetítő csatornákon át egészen a Havelig. Sajnos, ez még nem felelet arra a kérdésre, hogy a Dreissena polymorpha a Fekete-tenger vidékén is úgy tekintendő-e, mint a történelmi időben és jelenlegi alakjában bevándorolt faj.

Martens e véleményével azonban nem egyezik meg teljesen a geológiai kutatások eredménye, mert azok kiderítették, hogy ez a faj a pleisztocénban már élt Kelet- és Nyugat-Poroszországban, sőt Angliából is ismeretes már elég régi üledékekből. Másrészt meg az is valószínű, hogy tengereken keresztül is továbbterjedhet, mert miként Brandt és Vanhöffen megállapította, és félsós vizekben is, és így a tengervizet is állja, legalább is egy darabig. Nálunk egész bizonyosan már sokkal korábban is élt, mint arra már id. Entz Géza is utalt, aki szerint „egy már elfelejtett régi magyar megfigyelésből kitűnik, hogy a vándorkagyló a Duna vízrendszerének magyarországi részében sokkal régebben honos, mint Martens hitte. Grossinger János ugyanis nagy munkájában jellemzően írta le a Dreissenát, melyet nagy mennyiségben talált 1790-ben Kurtakeszi és Isa között a Holt-Zsitvában és a Büdös-érben.”

Ma a vándorkagyló nálunk a Dunában és ennek mellékvizeiben fordul elő, azonban pontos elterjedése, sajnos, még mindig nem ismeretes; a Tiszában bizonyosan felhatol egészen Szolnokig és itt benyomult a Zagyvába is, mint azt Papp Dezső megállapította. A Tisza alsó folyásában a mult század elején már bizonyosan élt, ahogy azt a Nemzeti Múzeum gyüjteményében lévő, Törökbecse mellett gyüjtött példányok bizonyítják.

Arra már utaltunk, hogy a Dreissenával közel rokon a Congeria Partsch nemzetség. Fajai valamikor nagyszámban népesítették be hazánk és délkeleti Európa miocén- és pliocénkori, kiédesülőfélben lévő tengereit. Ez az a nemzetség, amelynek fajai a Balaton környékén olyan gyakoriak és búbrészük „kecskekörmök” néven általánosan ismeretes.

A Chamafélék (Chamidae) családjába egyenlőtlen héjú, vastag, helyhez kötött fajok tartoznak. Ezeket Neumayr a kihalt Caprinidákkal (Caprinidae) és a Rudistákkal (Rudistae) együtt zárjuk szerkezete alapján külön csoportba egyesítette Pachyodonta néven, ami magyarul körülbelül nagy- vagy öregfogút jelent. A Chama Burg. nemzetség fajai főképpen a melegebb tengerekben élnek, különösen korallzátonyokon, de van képviselőjük a Földközi-tengerben és a Quarneróban is.

De az élő Chamáknál sok tekintetben sokkal érdekesebbek a kihalt rokonaik, elsősorban a Rudisták. Ezeknek általános alakja és teknőik szerkezete annyira eltér a ma élő kagylókétól, hogy a búvárok sokáig egyáltalában nem tudtak tisztába jönni a szervezetükkel, s a lábasfejűek, kacslábú rákok, majd a pörgekarúak, a korallok, sőt a férgek között keresték a helyüket, és csak aránylag nem régen állapították meg kétségtelen bizonyossággal, hogy kagylók s hogy a Chamákkal állanak rokonságban. Két teknőjük nagyon egyenlőtlen nagyságú s oda volt nőve a talajhoz; ez az odanőtt héj igen nagy, hosszú kúp- vagy szarvalakú, s a másik héj ennek csak mintegy a fedelét alkotja. Alsó teknőjük külső oldalán hosszú bordák futnak, szerkezete nagyon sajátságos, a ma élő kagylókétól nagyon elütő. Ugyanis a teknők belső oldalán hosszú csapok és mély vájulatok láthatók, melyek felette bonyolulttá teszik a szerkezetüket s az állat teste számára alig hagytak helyet szabadon. Valamennyien a tengerben éltek, és pedig társaságban, úgyhogy gyakran egész rétegeket töltenek meg, így pl. a Hippurites nevű faj. Csakis a krétakorszakban éltek.

A szívkagylók családjába (Cardiidae) csak kevés, rendesen bordás teknőjű nemzetség tartozik. Köztük a legfontosabb a szívkagyló (Cardium L.), melynek nagyszámú faját alnemek egész sora közt szokták szétosztani. Nevüket onnan kapták, hogy összecsukott házuk elülről vagy hátulról nézve szívalakú. Kiemelkedő, becsavarodott búbja van, ahonnan sugáralakban bordák futnak a héj pereme felé. Az állat köpenye elül a felehosszánál tovább hasított, hátul számos hosszú tapogató van rajta s két rövid, hasonlóképpen tapogatókkal borított csőben, a két siphóban nyúlik meg. Lába nagyon hosszú, hengeres és térdalakúan meghajlott.

Az ehető szívkagyló nemének többi tagjaival együtt azok közé a szívós életű puhatestűek közé tartozik, amelyek a tenger sótartalmának igen nagyfokú ingadozásait kibírják, azért messze elterjedtek azon a határon túl is, melyet a környezetük sótartalma iránt érzékenyebb (ú. n. stenohalin) állatok már nem tudnak átlépni. Nevezetesen elterjedt nemcsak a Keleti-tengerben, hanem a Finn- és a Bottni-öbölben is. Baer K. E. a következőket írja erről a kérdésről: „A Cardium edulét, amely az Északi-tengerben a kis alma nagyságot is megüti, Svédország partjain, Stockholmtól délre, a Mälarból származó édesvíz és a Bottni-öböl áramlásainak a határain mogyorónagyságúnak találtam, de ekkorákat is csak jelentékeny mélységben, mert a part közelében kivetettek mind jelentékenyen kisebbek voltak. Königsberg mellett csak jókora mogyorónagyságúra szokott megnőni, a Reval mellett találhatók azonban csak apró mogyoróhoz vagy ahhoz a szürke borsóhoz hasonlíthatók, mely nagyobb szokott lenni a közönséges sárga borsónál.” Az ehető feketekagyló is elő szokott fordulni ott, de már oly elnyomorodott és apró, hogy nem élvezhető. Ezekhez és más, a tulajdonképpeni nagy sótartalmú tengerekből származó kagylókhoz csatlakoznak azután az édesvizi állatok, nevezetesen a Limnaeák és a Paludinák, amelyek az előbbiektől ellentétes irányban, vagyis a sósvízhez alkalmazkodtak. A szívkagyló előfordul még a Kaspi-tóban is, ami újabb bizonyítéka nagy alkalmazkodóképességének.

A Venus-félék (Veneridae) és a Tellina-félék (Tellinidae) fajokban nagyon gazdag családjainak a tagjai főképpen a parti tájak homokjában és iszapjában élnek, amelyből rendesen csak hosszú siphóikat dugják ki. A Tellina-félék családját nálunk főképpen a Tellina L., Donax L. és a Scrobicularia Schum. nemzetségek képviselik. Bisszusuk nincsen, ellenben megvan, bár kisebb fokban, ugyanaz a tehetségük, amely a szívkagylónak, hogy t. i. lábuk meggörbült végét a talajnak feszítik és annak hirtelen megduzzasztásával hátrafelé tudnak ugrani. A Tellina-fajok ilyen módon valóságos vándorlásokat tudnak tenni. Egyébként azonban a lábukat a rendes körülmények között szintén a talajba való beásásra használják. A Venus-félék családjába tartozó alakokat, a Venus L. és Cytherea Lam. nemzetségek fajait, melyeknek a száma több százra rúg, a gyüjtők különösen szeretik nagy szépségük miatt. A velük közel rokon Petricola Lam. nemzetség tagjai közül a P. pholadiformis Lam. azért keltett bizonyos feltűnést, mert bár hazája eredetileg Észak-Amerika keleti partjain van, évszázadunknak az elejétől kezdve megjelent az angol és a német Északi-tengerben is és ott meglehetősen el is szaporodott. Sajnos, a tengeri kagylók legtöbbjének az életéből alig tudunk többet, mint amennyit megfigyelhetünk akkor, amikor a vízből kifogjuk, és így nem tudjuk eldönteni, hogy vajjon ez a szóbanlévő kagyló már régebben is itt élt-e, de csak olyan kevés számban, hogy a figyelmet elkerülte és csak újabban szaporodott el nagyobb számban, vagy pedig a veliger-lárvája különösen kitartó és így a Golf-árammal át tudott jutni Európába is, avagy esetleg valami más körülmény következtében szaporodott ilyen nagyon el. Ezen a helyen kell megemlékeznünk arról is, hogy a melegebb tengerekből egy kis barnáshéjú, pelagikusan élő kagyló vált ismeretessé, amelyet Simroth Planktomya néven írt le, azonban arról, hogy milyen korú, hogy pontos rendszertani helyét hol kell kijelölni, semmi biztosat sem lehetett megállapítani.

A hüvelykagyló (Solen L.) elül és hátul egyaránt nyitott, tátongó. A két teknő együtt megnyúlt hengert vagy hüvelyt alkot, amely mindenesetre a legalkalmasabb alak az ásó életmódot folytató állat számára; a héj búbjai apró, gyakran szinte nem is látható halmocskák, több fajon majdnem közvetlenül a héj elülső, meredek szélén foglalnak helyet. A teknőket többnyire vastag, barna, de a búb tájékán gyakran lekoptatott kutikula fedi. A vastag, hengeres, bunkósvégű láb az elülső köpenyhasítékon nyúlik ki s hathatós fúróeszköz a laza parti homokban. Valamennyi, a nedves homokban ásó kagyló meglehetősen egyformán dolgozik. Ha kivesszük őket az üregükből, azzal kezdik, hogy meggörbítik kinyujtott lábukat s olyan mélyen belevájják az iszapba vagy homokba, hogy testük függélyes vagy rézsutos állásba jusson. Azok a kagylók, melyeknek, mint pl. a Myának, bunkósabb a lába, mint a Solené, kénytelenek a lábukkal előbb vájt lyukat teknőjük ide-odaforgatásával fáradságosan kibővíteni. Azonban a Solen lábának bunkós vége majdnem ugyanolyan vastagon nyúlik ki, mint aminő az egész kagyló, azért beásni is sokkal gyorsabban tudja magát. Az állatot, amelyet a Földközi-tenger menti szegényebb nép capa lunga vagy capa di Dio néven eszik, úgy gyüjtik, hogy óvatosan megközelítik és azután, mint a vakondokat, hirtelenül kivetik a lapáttal, vagy pedig úgy, hogy lyukjaikba, amelybe nagy ügyességgel fél méter mélyre is lesiklanak, vékony, horgosvégű vasbotot szúrnak le s miután beledöfték a teknői közé, az állatot annál fogva kihúzzák. Az európai partok mentén különösen három faja közönséges, a S. vagina L., a S. ensis L., és a S. siliqua L. Az egyik afrikai hüvelykagylóról (Solen marginatus Pult.) elbeszéli Deshayes, miként tud magán segíteni akkor is, amikor befúrásra nem alkalmas, köves talajra kerül. Megtölti a köpenyüregét vízzel, elzárja a cső nyílásait s aztán egyetlen rándítással olyan hevesen behúzza kinyujtott lábát, hogy a víz nagy erővel lövell ki a siphókból s ez a lökés 1–2 lábnyira is ellöki a testet. Ezt mindaddig ismétli az állat, amíg megfelelő talajra nem jut.

A nagyjából háromszögletes alakú Mactra L. annyiban egyezik meg a megelőzővel, hogy a homokra helyezve 4–5 lökéssel teljesen el tud tűnni, miközben, mint az ásó kagylók esetében sejthetőleg mindig, statocysták segítik őket abban, hogy a függélyes irányt meg tudják tartani. Újabban Jordan H. a Mactra inflata Brown nevű fajról azt állapította meg, hogy az másképpen ássa be magát a homokba, mint ahogyan a többiek. „Miután az állat jó hosszú ideig nyugodtan feküdt, egyszerre csak megjelenik a lába, amelyet gyors egymásutánban ütemesen ki-kilök és ismét visszahúz. Először csak mintegy tapogatja a talajt, későbben azonban ezekkel a mozdulatokkal annyira bevájja magát a homokba, hogy abban meg tud kapaszkodni... Ha egyszer a lába meg van erősítve, lábizmait hosszában összehúzza s ezzel eléri azt, hogy az állat felemelkedik az élére; eddig tudniillik az oldalán feküdt. Ekkor a láb, hogy a talajon meg tudja magát rögzíteni, begörbül. Megrövidülésének az az eredménye, hogy a kagyló elülső fele a talajhoz nyomódik, a hátulsó fele ellenben a siphókkal együtt szabadon kiáll s fölfelé néz.

„Most következik a főtámadás a homok ellen: a láb húz, s egyszersmind hevesen összecsukódnak a teknők, felül pedig a siphók záródnak be. Mindennek pedig az az eredménye, hogy a víz igen nagy erővel lökődik ki a köpenyüregből azon a nyíláson keresztül, amelyen az állat a lábát szokta kidugni. Ez a víz felkavarja vizet, úgyhogy a homok is felörvénylik a magasba; a láb mélyebbre hatol és magával húzza a testet abba a tölcséralakú mélyedésbe, amelyet a kilökött víz mosott a homokba. A felkavart homok leüllepszik és betakarja az állatot azzal a homokkal együtt, amely a tölcsér oldaláról hull le rá. Még néhány csapás, és az állat teljesen el van takarva, kivéve a siphóit, amelyek a szokott módon kiállanak a homokból.” Ugyancsak Jordan szerint az állat olyan módon hagyja el a helyét, hogy nagy erővel előreveti a lábát, amivel a fenéken egészen tekintélyes módon előre tudja magát lökni, illetőleg kilökni a homokból (egyik megfigyelt esetben 10 cm távolságra). Nagyon érdekes dolog nézni, amint a kagyló hirtelenül, látszólag minden indíték nélkül kiugrik a homokból, mint az a bizonyos játékördög a dobozból.

A Mya L. nemzetséget tátongó kagylónak is nevezhetjük. Ez a legjellemzőbb képviselője a Myidae-családnak. Az állat köpenye majdnem teljesen zárt, de elül egy kis hasítéka van, hogy az apró, kúpalakú láb kidugható legyen, hátul pedig két hosszú, vastag, egymással teljesen összenőtt csőbe nyúlik meg. A látszólag egységes siphót felül erős felbőrburok fedi. A tojásdad alakú héj mindkét vége tátong, ott tehát nyitott. A bal teknőnek a búb alatt egy nagy, összenyomott, kanálalakú, a héjra majdnem merőlegesen álló foga van, a jobbon pedig egy megfelelő bemélyedés látható. A Mactrákhoz hasonlatosan állítólag a Myák is tudnak hátrafelé mozogni olyanképpen, hogy a lábukat először behajlítják, azután kinyujtják s ezzel tovább tolják magukat. A nemzetség nem nagyszámú faja közül a Mya arenaria L. az Atlanti-óceán északi részében mindenütt nagyon közönséges. A homokos partokon magát annyira elásva él, hogyha nem zavarják, abból csak siphóinak rojtos széle áll ki egy kissé. Ha rázással vagy megérintéssel megzavarjuk nyugalmában, a legnagyobb ügyességgel tűnik el a mélyben. A szegényebb nép helyenként nyilvánvalóan ezt is eszi, azonban inkább csak csalinak használják.

A fúrókagylók családját nálunk is a fajok egy egész sora képviseli. A leggyakoribb közöttük a Saxicava rugosa L. Valamennyi Saxicava-fajnak annyira hasított a köpenye elül, hogy azon a kicsiny, kúpalakú s bisszussal bíró láb kényelmesen kibújhat, hátul meg két meglehetősen hosszú és egymással majdnem végig összenőtt csőben nyúlik meg, amelyek közül a vizet bevezető cső hosszabb a bélsarat kivezetőnél. A teknők nem ritkán, s nevezetesen a Saxicava rugosaéi kissé szabálytalanok; tulajdonképpen egyforma teknőjű, de egyenlőtlen oldalú, elül és a hasoldalon kissé tátongó, hosszan tojásdadalakú, nagyon vékony, de feltűnő kutikulával borított. Többnyire apró, 1–2 1/2 cm hosszú állat, mely részben kőben él magakészítette lyukakban, részben csupán beszorulva különböző hasadékokba, de néha tengeri makkok vagy pedig különböző tengeri moszatok gyökerei között él. A Pholasokhoz hasonlatosan rendesen csak a lágyabb kőzeteket fúrja meg, s ahol ilyenek nincsenek, mint például a dalmát partokon mindenütt, beéri puszta búvóhelyekkel vagy a már meglévő és részben iszappal megtöltött üregekkel. Legalább nekem, mondja Schmidt Oszkár, úgy tetszik azok után, amiket ott láttam. Gosse azonban nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az angol partokon ezer meg ezer Saxicava turkálja össze-vissza nagy darabon azt a mészkőzetet, amely keményebb a más fúrókagylók által keresztül-kasul furdaltnál. Ha megérintjük őket, akkor a lyukból kissé kiérő siphójukon keresztül vízsugarat lövelnek ki, és azután gyorsan eltűnnek; siphóik vége vörös, azért a halászok „vörösorrú”-nak nevezik. Ha a járataik keresztezik egymást, akkor az állatok is keresztülszelik egymást. Üregeikből kivéve meglehetősen hosszú ideig elélnek az akváriumban is. Egyes fajok ugrani is tudnak, hasonlatosan már említett más fajokhoz.

A Gastrochaena-félék családjában (Gastrochaenidae) olyan csoportokat foglalunk össze, melyek nevezetesek részint arról, hogy fészket építenek, részben meg sajátságos mészcsöveikről. Ilyen például maga a Gastrochaena Spengl. nemzetség. Ennek a kagylónak nagyon vastag, egy keskeny, elül lévő és a láb kidugására való nyílás kivételével összenőtt köpenye van, amely hátul két, egész hosszában összenőtt siphóban nyúlik meg. A láb nagyon kicsiny, hegyes és bisszust visel. A két teknő egyenlő, majdnem ékalakú, vékony, a hasoldalon, különösen elül, erősen tátongó és nem fedi egészen az állat lágy részeit. Egyes fajok, mint az angol partokon honos G. modiolina Lam. sziklahasadékokban lakik s apró köveket és kagylótörmelékeket rakosgat össze palackalakú fészekké, amely a teknőit egészen betakarja. A fészek külső oldala durva, a belső ellenben síma és az állat meszes váladékából származó vékony rétegekből áll. Egészen zárt, fel a nyak nyílásáig, amelyen át kinyúlnak a siphók. Az állat növekedésével növekszik a fészek és meghosszabbodik annak a nyaka is. Ugyanaz a faj, amelyről itt szó van, állítólag be tudja magát fúrni a lágyabb és keményebb sziklákba is, míg más fajoknak csak ez a tulajdonságuk van meg és kagylóhéjak, korallok, Balanus-tömegek belsejében élnek, ahol nem egészen tökéletes csővel veszik körül magukat. Megtörténik az is, hogy osztrigák héját teljesen átfúrják.

A Gastrochaenához közel áll a Clavagella Lam. nemzetség. Ennek egyik félkagylója teljesen összenőtt egy meszes, bunkószerű csővel, a másik szabadon van abban. Ez a cső egyszer szabadon hever a homokban, máskor ellenben ránőtt korallokra, sziklákra, Balanus-tömegekre. Elülső végén gyakran egy rés és nyitott kis csövek vannak, a hátulsó vége pedig szabad. A csövecskéket a köpenyből kinövő húsos, meghatározatlan számú fonalak választják ki. Ezek az állatok, melyek közül két faj a Földközi-tengerben, a többiek pedig a meleg öv tengereiben élnek, átmenetül szolgálnak a rostakagylóhoz (Aspergillum Lam.). Ábránkon

az A jelzésű a csövéből kivett állatot mutatja be, amelyet tökéletesen zárt, zacskó- vagy palackalakú köpeny (a) burkol be; ábránk ezt a szervet nagyon összehúzódott állapotában tárja elénk. A köpeny elül valami korongfélébe (b) megy át, amelynek a közepén egy, a kagyló hasítékának megfelelő nyílás van (c). Mindjárt mögötte egy pontszerű nyílás (d) látható a megfelelően kicsiny lábcsúcs számára. A köpeny hátulsó fele harántul ráncos s ez a rész a két siphonális nyílásban (e) végződik. A többi kagylók teknőjének megfelelő részek nagyon fejletlenek az Aspergillumon, mindössze egypár apró lemezke az, amely be van nőve egy hosszú, hengeres vagy hátrafelé szűkebbé váló és ottan nyitott mészcsőbe. Az elülső vége (B) korongot formál, melynek közepén hasíték, a felületén és az oldalain pedig számos apró nyitott csövecske van. A rosta-kagylók előfordulásának a legészakibb pontja a Vörös-tenger. Házukkal függélyesen állanak a homokban. A kettős teknőből, amely, bár belé van nőve a cső anyagába, azonban azért mégis mindig határozottan megvan, joggal következtethetünk arra, hogy a fiatal állat külseje nem nagyon tér el a többi, normális alkotású kagylókétól.

A fúrókagyló (Pholas L.) azoknak a kagylóknak a körébe vezet be bennünket, amelyeket gyakran feltűnően megnyúlt voltuk és házuknak részben a felismerhetetlenségig eltérő alakja miatt külön rend, a csőlakó kagylók (Tubicolae) képviselőinek is szoktak tekinteni.

Az idetartozó fajoknak a siphói egész hosszúságukban egyetlen csővé nőttek össze. Köpenyük széle hasonlóképpen teljesen összenőtt egymással, csupán elül marad szabadon egy kerek lyuk, melyen át az állat a lábát dugja ki. A láb elülső vége szívókorong gyanánt szolgálhat. A két teknőt nem a ligamentum köti össze, mert az eltűnt, hanem az ezek helyét elfoglaló pótló héjdarabok. Pontosabb útbaigazításul a fúrókagylók eléggé tekintélyesen módosult szervezetének a megértéséhez a Pholas szolgálhat például. Ez állat teste megnyúlt

Ha kivesszük a héjából, két elülső csücsköt (a), egy vékonyabb (b) és egy vastagabb, különböző izmokkal ellátott részt (g, f) láthatunk rajta, melyekben a visszahúzóizmok is fekszenek; ez izmok a hosszú siphók visszahúzására valók. A gömbölyű dobalakú elülső köpenyrészen egy kerek lyuk van, ebben látjuk a lábat (d); a láb izmos, rövid, s széles és szívókorongul is szolgáló lemezben végződik. Háza hosszas s elül is, hátul is nyitott, tátongó. A mindig fehér teknőket mindig csipkézett szélű, apró fogacskák sorozata borítja, melyek felületét durva reszelőhöz teszik hasonlóvá.

A Pholas fúrását nagyon gyakran megfigyelték és nagyon sokat írtak is róla, a nélkül, hogy annak minden részletét fel tudták volna deríteni. Úgy látszik, hogy a Pholas-fajok csak a lágyabb kőzetekben és a puha fában fúrnak, amihez a rendelkezésükre álló durvább mechanikai eszközök is elégségesek siker elérésére. Nápoly mellett a leggyakrabban találhatók trachitokban.

Osler az izomzat munkájának a pontosabb szemmeltartásával írja le a járatok kivájását. „A Pholas kétféleképpen fúr – írja. – Az egyik mód az, hogy a lábával megkapaszkodik s majdnem függőlegesen fölegyenesedik, miközben teknőjének működő részét odaszorítja ahhoz a tárgyhoz, amelyre tapad. Most forogni kezd a tengelye körül, amit a bal és a jobb oldalizmok váltakozó összehúzódásával végez, s minden ilyen rándítás után ismét visszatér a függőleges helyzetbe. Ilyen módon majdnem kizárólag a fiatal állatok fúrnak, s a céljuk bizonyára az, hogy függőleges irányban haladjanak, úgyhogy ez által a lehető legrövidebb idő alatt teljesen beássák magukat, mert életük első szakaszában teknőik hátulsó vége sokkal kevésbbé tökéletes, mint amilyenné későbben lesz. Ha azonban elértek 2, vagy legföljebb 3 vonalnyi hosszúságot, akkor irányt változtatnak és vízszintesen dolgoznak... A lakás kiszélesítéséhez szükséges mozgások keresztülvitelében más izmok is jelentékeny szerepet játszanak. A magát a lábánál fogva megerősített állat teknőjének elülső részét egymáshoz érteti. Azután összehúzódnak a dörzsölőizmok (a láb visszahúzóizmai), a héj hátulsó részét felegyenesítik és annak működő végét az üreg fenekéhez nyomják; a következő pillanatban a hátulsó húzó- (azaz záró-) izom összehúzódása következtében a héj hátulsó részei ismét érintkeznek, ezzel egyidejűleg viszont az elülső vésőalakú részek hirtelenül szétválnak s gyorsan és erősen végigkarcolják azt a testet, amellyel érintkeznek. Mihelyest ez megtörtént, a test hátulsó vége alásüllyed s mindjárt rá ugyanazon sorrendben megismétlődik ez a munka az elülső záró-, az oldal- és a hátulsó záróizom összehúzódása következtében.”

Valóban, minden Pholason szabad szemmel is, de még inkább nagyító segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a teknőjük elülső részén lévő fogak lekoptak a dörzsölés következtében. E fogak állománya meglehetősen szilárd s a lágyabb testeket bizonyára lekoptatja, kivési. Ennek megfelel Robertson J. angol búvár leírása is: „Brightoni tartózkodásom idején – írja – bőségesen volt alkalmam tanulmányozni a Pholas dactylust. Legalább három hónapig 20–30 ilyen állatot ápoltam, melyek krétadarabokban működtek az ablakom alatt egy üvegben és egy tengervízzel töltött edényben. A Pholas úgy vájja az üregét, hogy a krétát vésőszerű teknőjével ledörzsöli, ezt a port a lábával felnyalja, siphóján keresztülhajtja és hosszas csomócskákban kilöveli.” Azonban úgy látszik, hogy nagyon lágy anyagokban maga a láb is el tudja végezni az üregvájás munkáját. Mettenheimer megfigyelt egy Pholast, amely csak elülső végével volt benn néhány vonalnyi mélyen egy darab turfában, s három nap alatt teljesen eltűnt annak a belsejében. Csak nagyon ritkán és alig észrevehetően forgott a tengelye körül, amit azonban éppen nem lehetett a fúrás forrásának nevezni. A hátul kinyúló siphókat időről-időre összehúzta, miközben kissé mélyebben behatolt az üregbe. Ameddig az állat működött, látni lehetett, hogy a fúrt lyukban a kagyló mellett még szabadon maradó tér lassanként finom tőzegporral telt meg s végül az üreg száján kitódult. A tőzeg lemorzsolását Mettenheimer kizárólag a lábnak tulajdonítja. E szavahihető tanuk megfigyelése szerint egészen kétségtelen, hogy a Pholas fúrás közben különböző mechanikai munkát végez, de az sem lehetetlen, hogy közben, például a mészkő megfúrása alkalmával, esetleg szénsavat is felhasznál, erről azonban éppoly keveset tudunk, mint a Lithodomus esetében (l. föntebb).

A Pholasok egy másik sajátsága a világításuk. Ezt a folyamatot és a jelenség természetét Panceri és Förster ismertette meg. Ha a lyukjaikból kivett állatokat tengervízzel töltött edényben nyugodtan magukra hagyjuk s a sötétben megfigyeljük, akkor nem világítanak. Egészen úgy viselkednek, mint a tenger többi világító állata, amelyeket mind ingerelni kell, hogy világítsanak. De ha megfogjuk és mozgatjuk őket, akkor világítófelhők áradnak ki belőlük a vízbe, amelyek lassanként mind világítani kezdenek. A világítás forrása az a nyálkás anyag, amely kiválik az állatból s mindenhez odatapad, amihez hozzáér. De az anyag nem világít többé, amint szétterjed a vízben és nem mozog többé, de izgatásra és mozgatásra ismét világít. Habár az izgatás megkezdése után csakhamar az állat egész testét elborítja a világító nyálka, az mégis csak a testnek egyes és nem is nagyon terjedelmes részeiből válik ki, és pedig a felső köpenyszegélyen, a köpenycső elülső bejáratán és a lélekzősiphón két párhuzamos sávon. A nyálkát kiválasztó szervek tulajdonképpen nem egyebek, mint zsírtartalmú sejtek csoportjai. Dubois R. a világító nyálkában két anyag jelenlétét állapította meg, amelyeket ő luciferin, ill. luciferáz névvel jelöl; a foszforeszkálás csak a két anyag találkozása után következik be. Újabban a világítószervekben kétféle sejt előfordulását állapították meg; lehetséges, hogy a kétféle anyagot ez a kétféle sejt választja ki.

Ezt a fúrókagylót aligha lehet a kártékony állatok közé sorolni. Azonban a Pholashoz csatlakozik egy másik faj, amelyet rendkívüli kártékonyság jellemez. Ez az állat a hajóféreg (Teredo L.). Az állatról mindenekelőtt történelmi áttekintést nyujtunk Johnston nyomán. „A pusztítás, amelyet ez a féregszerű állat okoz, eléggé nagy ahhoz, hogy igazolja mind azt a gyűlöletet, amellyel beszélnek róla, mind pedig Linné szigorú ítéletét, aki a hajók veszedelmének (calamitas navium) nevezte el. Az a tulajdonsága, hogy befúrja magát a fába, szétrombolja a hajóroncsokat, keresztülrágja az óceán megszűkítésére épült facölöpöket, keresztül-kasul lyuggatja a hajókat, hídpilléreket és cölöpépítményeket, úgyhogy azok csakhamar elpusztulnak, mert nem állják a hullámok csapkodását. A kár összegét, amelyet a Teredo ilyenképpen évenként okoz, nehéz volna kiszámítani. Hogy azonban nagyon jelentékeny lehet, kiderül abból a sok panaszból, amely majdnem minden tengerben felhangzik ellene, s a számos és költséges intézkedésből, amelyet pusztítása ellen tesznek. Él az indiai tengerekben egy kis féregfajta – írja egy ismeretlen utazó – amely befurakodik a hajók falába s úgy keresztüllyuggatja azt, hogy mindenütt átereszti a vizet; s ha nem is fúrja mindjárt egészen keresztül, mégis úgy megrongálja, hogy többnyire lehetetlen kijavítani. Némelyek ugyan terpentint, szőrt és meszet használnak a hajók beburkolására, de mindezek az anyagok nem elégségesek a férgek elűzésére, a hajót pedig akadályozzák haladásában. A portugálok égetik a hajóikat, úgyhogy (1666-ról van szó) köröskörül egy hüvelyk vastag szénburok fogja körül azokat. De míg ez az eljárás egyrészt nagyon veszedelmes, mert nem ritkán megesik, hogy az egész hajó megég, másrészt a valóság az, hogy a féreg azért nem fúrja meg a hajóikat, mert a használt építőfa rendkívül kemény. Nyugaton éppen ennyire tevékeny a hajóféreg. Az első angol hajósok merész vállalkozásai többször azért nem sikerültek, mivel hajóik hasznavehetetlenek lettek, s az angol kereskedelem további terjeszkedése során ez a baj annyira érezhetővé vált, hogy a hajók fenekének ólom- és rézlemezekkel való bevonását határozták el. Rendesen azt állítják, hogy a hajóférget a XVII. század közepe után hurcolták be Európába a tropikus tengerekből. Mivel azonban bizonyos, hogy több faja Európában is honos, vége van annak a reményünknek, hogy valamikor egy csapásra elpusztul valamennyi egy hideg télen vagy a természetükre kártékony időjárás következtében. Ugyanis a Teredo legtöbbnyire a víz szintjéhez közel s gyakran olyan helyeken tartózkodik, amelyek apály idején szárazon maradnak és szükségképpen ki vannak téve a légköri változások hatásának. Az 1731. és 1732. esztendőkben az Egyesült Németalföldet riasztó izgatottságba ejtette az a fölfedezés, hogy ez az állat olyan pusztítást vitt végbe Seeland és Friesland gátjainak cölöpépítményeiben, amely az egészet megsemmisüléssel fenyegette, s úgy látszott, ismét elrabolja az emberektől azt, amit példátlan erőfeszítéssel hódítottak el az óceántól. Szerencsére pár évvel későbben ismét elhagyta a töltéseket, azonban az ellenség visszatérésétől rettegve, amely még a törökénél is félelmetesebb volt, a hollandok nagy jutalmat igértek annak, aki valami eszközt javasol, amellyel a hajóféreg támadását el lehet hárítani. Rögtön százával ajánlgatták a kenőcsöket, firnájszokat és mérges anyagokat. Nehéz lenne kiszámítani a kárt, amit ez a pusztítás okozott. Sellius, aki 1737-ben kiadta a hajóféreg természetrajzát, mert egyéb okát nem tudta adni a pusztításnak, Istentől az országra bocsátott csapásnak tartotta, hogy vele a dölyfös hollandusokat megalázza. A kárt az akkori írók általában igen nagynak mondják; dr. Baster Tóbiás szerint azon a vidéken több milliónyi kárt okozott. Angliát is sokszor meglátogatta és még mindig meglátogatja ez a csapás. A legegészségesebb és legkeményebb tölgyfa sem tud ellenállni ennek a veszedelmes teremtésnek. A fát már 4–5 év alatt annyira összefurkálja, hogy okvetlenül el kell távolítani, amint az a plymouthi kikötőben ismételten megtörtént. Hogy az ott használt és támadásuknak kitett építőfát megmentsék, megpróbálták a fa víz alatt lévő részét rövid, szélesfejű szögekkel kiverni, amelyek a sósvízben csakhamar bevonták az egész felületet vastag rozsdagyűrűvel s azon a féreg fúrója valóban nem hatolhatott keresztül. Ez a kísérlet, úgy látszik, valóban eredménnyel is járt, mert a Teredo a plymouthi és falmouthi kikötőkben, ahol különben nagyon gyakori volt, most csak ritkán vagy egyáltalában nem található. De más vidékeken állandóan megmaradt, s pl. pár év alatt egész csomó cölöpöt rongált meg vagy pusztított el a port-patrichi hídoszlopokon, Ayrshire partján, úgyhogy azt mondják, hogy ez az állat egy, az ászkák közé tartozó, szintén káros rákkal, a Limnoria terebransszal, elpusztítja a hídlábak egész anyagát. Úgylátszik, egyetlen fanem sem tud ellenállani e kagyló végzetes fúrásának. Az indiai teakfát (Tectona grandis), a szisszu- és szaulfát, amely rokona a teaknak, de még keményebb nála, rövid idő alatt megfúrja; még könnyebben lyuggatja át a tölgyet és a cédrust, s a leggyorsabban az olyan puha fákat, mint az éger és a fenyő.”

Már ezekből az adatokból is kiderül, hogy már régen elvetették azt a téves nézetet, mely szerint csak egy hajóféreg-faj volna s lassanként azt hurcolták széjjel az egész világon. A mai napig legalább 8–10 faját írtak le; ezeket Linné, amennyire ismerte őket, mind a Teredo navalis gyüjtőneve alatt foglalta össze. Még olyan fajai is vannak, amelyek a trópusok alatt a brakvizekbe is behatolnak. Az európai partokon honos Teredo-fajok természetrajzáról a legtöbb ismeretet Quatrefages párisi zoológusnak köszönünk. Ezek között van a nagy Teredo fatalis Qtrf., amelynek a legnagyobb része van a töltés- és kikötőépítmények említett pusztításában. Ha szemügyre vesszük ennek az állatnak a képét, megértjük, hogy az összes megfigyelők, akik nem bocsátkoztak az állat bonctani viszonyainak tanulmányozásába, nem a kagylók közé sorolandó puhatestűnek, hanem a férgek közé számítandó állatnak vélték. Az állat megvastagodott fejvégén lévő teknő elül és hátul annyira kitágult, hogy voltaképpen csak egy rövid, abroncsszerű héjroncsnak látszik. Azonban a héj elülső nyílását annyira benőtte a köpeny, hogy a hasítékból csak egy apró szemölcske nyúlhat ki, ez a láb. A két teknőfél fölött, azok között bújik ki a köpeny s egy ráncot alkot, a csuklyát, amely különböző egymást keresztező izmokkal minden irányban mozgatható. Az állatnak e fajalakú duzzanat mögött fekvő része egészen a hosszú siphókig erősen meghosszabbodott és szabálytalanul hajlott mészcső fogja körül a siphókkal együtt. Ez a mészcső hátul nyitott és hosszanti választófal osztja ketté olyan szélesen, amilyen széles a hasíték a siphók között. Ahol a köpenycső a siphókba folytatódik, erős gyűrűszerű záróizom van egy keresztizommal, amely nyilvánvalóan a többi Dimyáriák hátulsó záróizmainak felel meg, míg az elülső a kicsiny teknők között fekszik. Ezen a hátulsó záróizmon két lemezes teknődarab van, az ú. n. paletták, s ez az egyetlen hely, ahol a köpeny az említett csővel közvetlenül összenőtt. Ezzel a külalakkal, amely annyira elüt a többi kagylókétól, természetesen összhangban van a belső testrészek alakja és fekvése is, nevezetesen a májé, a szívé, a kopoltyúké, az ivarszerveké. Az eltérés voltaképpen abban nyilvánul meg, hogy ezek a szervek itt nem egymás mellett vagy egymás fölött, hanem egymás mögött fekszenek, míg a testalkat általános alapvonásai teljesen azonosak a többi kagylókéival.

Van a kagylóknak egy csoportja, amelyre jellemző az, hogy kopoltyúik egészen sajátságos módon alakultak át, amennyiben egy, a köpenyüregben harántul kifeszített és többszörösen, szinte rosta módjára átlyuggatott lemezzé lett, amely a köpenyüreget egy felső és egy alsó kamrára osztja fel. A lélekzőszerveknek ez az átalakulása talán a mélytengeri élethez való alkalmazkodás eredménye, mert a csoport, Pelseneer Septibranchiái, legfontosabb nemzetségei, a Cuspidaria Nardo és a Poromya Forb. részben igen nagy, 5000 m-es mélységekig lehatolnak. Életnyilvánulásaikról közvetlen megfigyelés útján jóformán semmit sem tudunk. Mint látszik, egyesek azzal tudják elkerülni a laza iszapba való belesüllyedést, hogy hosszú bisszusfonalakat szőnek és azokat széles, lapos lemezzé ragasztják össze. Az magától értetődik, hogy táplálékuk itt már nem lehet növényi eredetű, hanem a víz azok köpenyüregébe már tisztán állati eredetű táplálékrészeket szállít.

A kagylók között is van legalább is egy valódi élősködő faj, amely nemcsak fiatal korában ilyen, mint az Unió-félék, hanem meglett korában is. Érdekes jelenség, hogy amiként az élősködő csigák, akként az élősködő kagylók léte is szorosan kapcsolatos a tüskésbőrűekkel, mert Voeltzkow ezt a kis kagylót, az Entovalva mirabilis Voeltzk.-ot egy madagaszkári tengeri ugorka nyelőcsövében fedezte fel. A legújabb vizsgálatok egyébként azt tanusítják, hogy e kagyló szervezetében semmi különösebb megváltozást sem okozott az élősködő életmód. A szabadon élő kagylóktól főképpen abban tér el, hogy köpenylemezeinek a széle ránőtt a héjára, az tehát olyasféleképpen el van rejtve, mint a házatlan csigáké.

Ezzel az alakkal kapcsolatosan megemlékezünk néhány kicsiny, rendszertanilag meglehetősen bizonytalan helyzetű kagylóról is. Dall, a kiváló amerikai malakológus, egy kagylót, amely szintén arról nevezetes, hogy a héja el van rejtve a köpenye alá, Chamydoconchának nevezett el. E faj esetében a házatlan kagylóvá való alakulás, ha szabad ezt a kifejezést használni, egy lépéssel még tovább haladt, nevezetesen a záróizmok eltűnéséig, itt tehát ugyanannak az esetnek vagyunk tanui, mint a házatlan csigák példájában, amelyek héjának a maradványa szintén nem függ már össze a visszahúzóizommal. A Scintilla Desch. és a Galeomma Turt. átmenetet alkot annyiban, amennyiben köpenyük széle a héjat csak felényire takarja el. A Scintilla lapos felületen, pl. üvegen nagyon élénken tud mászni, mint valami csiga, a Galeomma mászás közben teknőit laposan széttárja.

A Montacuta substriata Mont. táplálkozása tekintetében annyiban emlékeztet az Entovalvára, hogy tengeri sünökre kapaszkodva él, míg más fajok a homokban vagy üres héjakban élnek. Az előbbit nyilvánvalóan asztaltársnak kell tekintenünk, amely gazdája asztalának a hulladékaiból él. Ilyenek a Vulsella-fajok is, amelyek spongyáknak vizáram-járta csatornarendszerében élnek, nem kevésbbé a Lepton longipes is, ez meg csőlakó férgek és rákfélék csöveiben él, míg más Lepton-fajok szabadon élő, sőt nagyon mozgékony állatok, s alkalomadtán még a víztükrön függeni is tudnak.

MÁSODIK REND: Sorosfogúak (Taxodonta)

TARTALOM

HARMADIK OSZTÁLY: ÁSÓLÁBÚAK (SCAPHOPODA)