MÁSODIK REND: Bogárcsigák (Placophora)

A bogárcsigák hátoldalát megnyúlt héj borítja, amelyet 8, egymás mögött sorakozó lemez alkot; ezek a lemezek az állat testét látszólag ízeltté teszik, magyar nevük, amely egyébként csak egyszerű fordítása a német népszerűsítő irodalomban használt névnek, erre a felületes hasonlóságra utal, amint arról egyébként már volt szó. Ez a hátpajzs általábanvéve megnyúlt tojás- vagy inkább elipszisalakú, felül domború. A hasoldal viszont lapított és azon két, egy barázdával egymástól élesen elválasztott rész különböztethető meg; elül van a körvonalai szerint a félköralakú fej, hátul az izmos láb. A fej közepén látható a szájnyílás, hátul, a láb vége fölött a végbélnyílás. A lábat a törzstől elhatároló és köpenyüregnek tekinthető hosszanti barázdában sorakoznak a szám szerint nagyon változó kopoltyúk, többnyire egy-egy sort alkotva a test két oldalán; a test hátulsó részén, szintén a köpenybarázdában foglalnak helyet egymástól elválasztottan az ivar- és vesenyílások.

Nagyságuk igen tekintélyes határok közt változik, mert míg a legkisebbek alig nagyobbak 1 cm-nél, mások megnőnek ökölnagyságúra is, s egyesek 1, sőt több kilogramnyi súlyt is elérhetnek.

Mielőtt a több tekintetben változékony külső sajátságok ismertetésére térnénk át, egy rövid pillantást kell vetnünk ez állatok belső szerkezetére is. Idegrendszerük lényegileg ugyanolyan szerkezetű, mint a féregcsigáké. Szájnyílásuk terjedelmes garatüregbe vezet, benne szilárd radulával, amely hosszú, esetleg a test harmadnyi hosszát is elérő, hengeres radulahüvelyben keletkezik. Minden egyes sorban 17 fogat találunk, közülük a középső a leggyengébben fejlett. Bélcsatornájuk erősen megnyult, többszörösen csavarodott, s vele nagy emésztőmirigy, „máj” függ össze. Véredényrendszerük, megfelelően a test erős izomzatának és a kopoltyúk hosszú sorainak, eléggé bonyolult összetételű. A szív felül a középvonalban fekszik, a legutolsó pajzspikkely alatt; megnyúlt kamrából s az annak kétoldalán elhelyezkedő egy vagy több pár pitvarból áll. A szívburok nem függ össze az ivarmirigyekkel, ez utóbbiak pedig nem függenek össze a vesékkel, de a vesék, mint a Molluscákban általában, egy-egy járat közvetítésével összeköttetésben állanak a szívburokkal. A hasonlóképpen a test középvonalában elhelyezkedő ivarmirigyből jobbra és balra egy-egy nagyon egyszerű kivezető járat vezet ki.

És most térjünk ismét vissza az állat külsejéhez. Láttuk, hogy a hátoldalukat 8 lemez borítja, de nem borítják a tulajdonképpeni köpenynek megfelelő részt, amely az állat testének mintegy külső peremét alkotja. Ezt az övnek nevezett részt, amely egyébként szorosan a héjhoz csatlakozik, pikkely- vagy tövisalakú mészképződmények fedik. Az egyes héjlemezeket izmok kapcsolják egymáshoz, melyeknek megtapadására a lemezek elülső végén külön nyúlványok alakulnak ki (ú. n. apophysisek). Minden lemez két egymás fölött elhelyezkedő rétegből áll. A külső réteget tegmentumnak, a belsőt pedig articulamentumnak nevezzük. Az élő állaton csak az előbbi látható, az utóbbi ellenben teljesen el van fedve. Az articulamentumok anyaga tömör, egészen meszes, a tegmentum anyaga ellenben hajlékony, rugalmas konchin, tehát az az anyag, amely mint már láttuk, a puhatestűek héjának szerves alapanyagát alkotja. A két réteg között egy lágy szövetréteg foglal helyet, amely a köpeny nyujtványa és azzal össze is függ. A tegmentumot csövecskék törik át, a szövet anyaga behatol ezekbe a csövekbe is s ott különböző érzékszervek alakulnak ki bennük. A többi puhatestű állat héjának ez az articulamentum felel meg, míg a tegmentumnak megfelelő rész azok héján nincsen.

Egyes alakok, mint pl. a Cryptochiton Gray héjából nem látható semmi sem, mert a köpeny föléje hajol és összenő fölötte. A Cryptoplax Blv. (Chitonellus Lam.) héjlemezei külsőleg még láthatók ugyan, azonban megkisebbedtek és keskenyebbekké lettek, úgyhogy részben már nem is érintkeznek egymással. Ezzel kapcsolatban az egész állat is nagyon karcsúvá, majdnem féregszerűvé lesz. De a legfeltűnőbb, hogy az állat lába is nagyon keskennyé válik, nem széles, húsos mászólemez többé, hanem nagyon közeledik egyes féregcsigák hasoldali barázdájában kialakult finom redőhöz.

A bogárcsigák érzékszervei általábanvéve eléggé gyengén fejlettek. Fejükön hiába keresünk szemeket, és nincsenek statocystáik sem, viszont a kopoltyúik táján olyan idegekkel kapcsolatos kiemelkedések találhatók, amelyek nyilvánvalóan a víz sajátságairól értesítik az állatot. És végül vannak nagyon jellemző érzékszerveik a hátoldalukon is. Láttuk már, hogy a tegmentumot csövek törik át, s hogy ezekbe a csövekbe behatolnak az alattuk lévő szövetek nyújtványai is és azok végén szabadon végződnek. Minden egyes ilyen szövetfonalat egy-egy konchinból álló sapka fed, mely pontosan beleillik a tegmentum nyílásába, a nagyobb nyílások végén tehát nagyobb, a kisebbekén kisebb ilyen sapkát találunk. Általában felteszik, hogy ezek a szervek a víznyomás különbségeinek a megérzésére valók. De a fedősapka sok esetben átlátszóvá lesz és lencsealakúan megvastagszik, s ezzel a szóban levő szervek látószervekké lesznek, ú. n. héjszemekké, hátul megfelelő fényfelfogó berendezésekkel. S a legcsodálatosabb az, hogy amint a héj nő, a szélén ilyen szemek állandóan keletkeznek, számuk tehát az állat élete végéig gyarapodhatik. Számuk rendkívül megnövekedhetik, Moseley szerint pl. az egyik fajnak mintegy 11.000 ilyen szeme lehet.

Színük rendesen okkersárga vagy barnatónusú, de a szivárvány összes színeiben mutatkoznak rajtuk különböző rajzolatok és foltok is. Nápolyban a piros Chiton rubicundus Costat alig lehet megkülönböztetni azoktól a piros korállféléktől, amelyeken 50–60 m mélységben él.

Lényegileg a fenéken élő állatok, amelyek előfordulnak valamennyi rendes sótartalmú tengerben, és valamennyi mélységben, a partok tájától kezdve le 4000 és még több méterig. A kevés mélytengeri faj egyúttal a legősibb szerkezetű is, azok tehát nyilvánvalóan a legközelebb állanak a már a paleozói rétegekből ismert ősökhöz. A legjobban fejlett alakokat viszont a hullámtörés színtájában találjuk, ami könnyen érthető, mert hiszen itt kell kifejlődni a köpenyüknek és a héjuknak legjobban, hogy védekezhessenek a hullámok csapkodása ellen, és itt kell a legjobban kifejlődnie a szívólábuknak is, hogy minél erősebben a part szikláihoz tudják kötni magukat és így védekezni az elsodródás ellen.

A Cryptoplax-félék zátonyépítő korallokon élnek, illetőleg a zátonyok hasadékaiban, a többiek ellenben, tehát a nagy többség köveken tapad meg, és sohasem szerves tárgyakon. Minél jobban tombol a hullámverés, annál erősebben odaszivják magukat. Ha erőszakkal mégis leszakítjuk őket, akkor begömbölyödnek, hogy azután csak lassan egyenesedjenek ki ismét. Blainville beszéli, hogy egy állatnak ehhez 7–8 napra volt szüksége. Bármilyen renyhének lássék is a legtöbbjük, mégis vannak egyesek, amelyek eléggé élénken mozognak előre. Fischer megfigyelte, hogy a Chiton fulvus Wood egy példánya nagy gyorsasággal felmászott egy horgony láncára. Lehetséges, hogy sokkal gyakrabban mozognak ilyen élénken, mintsem gondolnók, mert éjjeli állatoknak látszanak. Mivel sok faj a vízszín tájékán él, a levegőre jutást is baj nélkül elviseli. Sőt úgy látszik, hogy még levegőt is vesznek fel a kopoltyúüregükbe, legalább is Blainville szerint megfigyelhető, hogy erős ingerre víz és levegő távozik el belőle. Ezzel megegyezik Hedley adata is, amely szerint egy ausztráliai Chiton a dagály felső vonalánál él, ahol víz csak alkalmilag jut fel hozzá.

Táplálékukat mindenesetre a sziklákat bevonó szervezetek alkotják. Hogy több növényt esznek-e, mint állatot, kérdéses; az irodalom adatai szerint növényevőknek kellene lenniök, mert belükben gyakran kovamoszatokat találnak, Middendorf pedig a Bering-tengerben élő Cryptochiton stelleri Midd. belében még hüvelyk hosszúságú algafonalakat is talált. Azonban ezekből a megfigyelésekből nem lehet minden további nélkül az állatok táplálkozására következtetni, mert hiszen a kovaváz és a moszatok cellulózeja sokkal tovább ellenáll az emésztőnedveknek, mint az állati eredetű táplálék. Egyes fajokat mindig csak bizonyos kagylókon lehet találni, mint pl. az Ischnochiton exiguus Sow.-t gyöngykagylókon; hogy azonban milyen természetű a két állat kapcsolata, erről nem tudunk semmit sem.

Miként látszik, valamennyien váltivarúak. Tekintettel ivarszerveik említett egyszerűségére, párzás nem lehetséges, hanem mindkét ivar a vízbe üríti ki termékeit és azok a vízben egyesülnek egymással. A petéket a nőstény vagy kisebb csomókban, vagy igen tekintélyes nagyságúakban, esetleg 1000 darabot is tartalmazókban, kövekre erősíti, és pedig az európai fajokéi, amennyire ismeretes, tavasszal vagy nyár elején. Egyes fajok ivadékgondozók, amennyiben az anya a petéket köpenyüregében tartja s ebben az esetben a fiatalok a peteburkot a fejlődésnek előbbre haladott stádiumában hagyják el.

Valami sok ellenségük nem lehet a bogárcsigáknak, már csak erős védőpajzsuk miatt sem. Egyes fajokat itt-ott esznek is. Egyik fajuk, Guilding szerint, mérges.