TÜSKÉSBŐRŰEK (Echinodermata)

FEJEZETEK

A tüskésbőrűek lényében valami csodálatos merevség, valami egészen sajátságos idegenszerűség, majdnem ősvilági idejemultság nyilvánul meg. Otthon vannak a tengerben mindenütt, annak a legsekélyebb parti részeitől legnagyobb mélységeiig, a legészakibb Jeges-tengertől a legdélibbig. Valóban ősrégi törzs, amely már régen túlhaladta léte delelőjét, s amelynek egész csoportjai régen kihaltak már, tehát csak mint kövületek ismeretesek. Visszafelé követhetők a föld legrégibb rétegeiig, amelyekben élőlények egyáltalában előfordulnak. A ma élő alakok közül az ötsugarú tengeri csillagok (Asteroidea) és a gömbded tengeri sünök (Echinoidea) általánosan ismeretes állatok. De nem ritka vendégei tengeri akváriumainknak a többi csoportok képviselői sem: a tengeri csillagokhoz hasonló, öt élesen elhatárolódott, hengeres és nagyon mozgékony karral biró kígyókarúak (Ophiuroidea), az esetlen, nehézkes tengeri ugorkák (Holothurioidea) és a tengeri liliomok (Crinoidea) sem, az ő merev s mégis olyan szép és csinosan cimpázott karjaikkal. A tüskésbőrűekhez tartozó valamennyi állatot már a külseje is nagyon élesen jellemzi, és nem számítva egyes, sajátságos életmódhoz alkalmazkodott és ezzel sajátos veretűvé lett alakokat, valamennyien annyira jellemző alkatúak, hogy bizonyára senkinek sem jutna eszébe valamelyik tüskésbőrűt más állatkörbe osztani be, még akkor sem, ha azoknak jellemző képviselőit csak felületesen ismeri.

De bármilyen élesen elhatárolódott, bármily szorosan körülzárt legyen is ez az állatkör, mégis csak kevés olyan bélyeget találhatunk, mely valamennyi tüskésbőrűre egyaránt jellemző. Már a „tüskésbőrű” megjelölés sem talál valamennyi ide tartozó állatra, mert jóllehet sok tengeri sünnek és tengeri csillagnak valóban olyan bőre van, mint a tüskésdisznónak, másoknak azonban, mindenek előtt a tengeri ugorkáknak, egyáltalában nincsenek tüskéik. De a helyett a külsőleg teljesen csupaszoknak látszó alakok bőrében is megvannak a mészváz nyomai. Ezek a mészelemek nagyon különbözőek az egyes csoportok szerint: a tengeri ugorkák szívós, bőrszerű testtakarójában számtalan, díszes mésztestecskét találunk, a tengeri liliomokéban, a tengeri csillagokéban, a tengeri sünökében és a kígyókarúakéban ellenben szilárd, szorosan egymáshoz fűzött lemezeket, s ezeknek a tüskéi tulajdonképpen csak a fejlődés során utólagosan emelkednek a valamennyi tüskésbőrű testében meglévő, lemezekből álló váz fölé.

Általánosabban jellemzőek rájuk testük szimetriaviszonyai. Miként a tömlőállatok, ezek is sugaras szimetriájú lények, melyeket középső főtengelyükből sugarasan kiinduló síkok mentén több egymással egyenlő, szimetrikus részre lehet feltagolni. Éppen ezért Lamarck és Cuvier a tömlőállatokat és a tüskésbőrűeket össze is foglalta sugaras állatok néven és csak Leuckart állapította meg egészen határozottan és világosan a két állatcsoport közt lévő nagy anatómiai különbséget és választotta el határozottan a tüskésbőrűeket a tömlőállatoktól. Szervezetük alapterve rendesen az ötös szimetria szerint épült fel. Öt karja van a Quarnero legközönségesebb tengeri csillagainak, öt meridionális sávban helyezkednek el, vagyis egyik saroktól a másikig húzódnak a tengeri sünök „szívólábacskái”, és öt sávban rendeződtek a tengeri ugorkák „lábai” s öt, széthasadó kar indul ki a tengeri liliomok kelyhéből is. Az említett „szívólábacskák” a test felületére jutott alkotórészei a tüskésbőrűek rendkívül jellemző szervének, a víz- vagy ambulakrális edényrendszernek. Mozgásszerveiként szolgálnak a rendszerint kevéssé ügyes, páncélba burkolt állatnak, s nem egyebek, mint üres, felette mozgékony, a test pórusain át a felületre kinyúló csövek, végükön rendesen egy kis szívókorong alakult ki. Ezek a lábak (ambulakrális lábak) egy csatornarendszerrel állanak összeköttetésben, amelyben vízszerű folyadék van. Minden egyes lábbal egy összehúzékony falú hólyag (ampulla) függ össze, a hólyagok működése a csatornák folyadékát besajtolhatja a lábakba, mire ezek megduzzadnak, gyakran egészen tekintélyesen megnyúlnak s izmaik segítségével nagyon élénken mozognak erre-arra, mintegy támasztékot keresve. Az állat „mászás” közben előre nyujtja őket; a tapadókorongok akkor szilárdan megtapadnak, magukat a lábakat az állat összehúzza, amivel természetesen a test is elmozdul a kívánt irányban. De amiként nem minden tüskésbőrű testét fedik tüskék, akként ambulakrális lábai sincsenek valamennyinek, nincsenek pl. némely tengeri ugorkának. Ha pedig a kihalt tüskésbőrűeket vizsgáljuk, akkor meg azt fogjuk látni, hogy az ötös szimetria sem valamennyi tüskésbőrűnek alapvető sajátsága.

Hol jelöljük meg a tüskésbőrűek helyét a rendszerben, miképpen jellemezzük őket, és miként válasszuk el őket a többi „alsóbbrendű” állattól? Ebben a tekintetben a legkiválóbb útmutatást a fejlődéstan és az összehasonlító anatómia adja. A fejlődéstan azt tanítja, hogy a megtermékenyített petéből éppen a tüskésbőrűek esetében majdnem sématikus átlátszósággal lefolyó barázdálódás után ú. n. gastrula, magyar nevén bélcsira fejlődik. Miként a többi, testüreges állat példájában is megfigyelhetjük, a fejlődés legelején kialakuló két ú. n. ősi csiralevél, az ekto- és entoderma között, melyekből bizonyos meghatározott szervek alakulnak ki, egy harmadik csiralevél, a mezoderma jelenik meg. Mindez még a bélcsirán. A következők megértéséhez tudnunk kell, hogy a bélcsira nagyon kicsiny, általában véve hengeres test, melynek belsejét egy üreg, az ú. n. ősbél foglalja el; az üreg falának a külső rétegét az ekto-, a belsőt pedig az entoderma alkotja; az ősbél üregébe a csira egyik végén lévő nyílás, az ősszájnyílás vezet be. A mezoderma olyanképpen alakul ki, hogy az ősbél falán jobbra és balra zacskóalakú kitüremlés keletkezik s ez a zacskó tolódik itt nem részletezhető módon a két ősi csiralevél közé, s annak ürege alkotja később a testüreget. A tüskésbőrűek fejlődésében nevezetes jelenség már most az, hogy eltérően a legtöbb féregtől, ízelttestű állattól és puhatestűtől, az ősszájnyílás nem jelzi az állat testének elülső végét és nem a végleges szájnyílás lesz belőle, hanem ellenkezőleg: a test hátulsó végén marad s a végbélnyílássá lesz, vagy legalább is közelében keletkezik ez a nyílás, viszont a szájnyílás az ellentétes testvégen tőle függetlenül alakul ki. Ez igazi alapvető különbség a többi felsorolt állatcsoporttal szemben, melyeket Prostomia néven állítunk szembe a Deuterostomiákkal (tüskésbőrűek, Enteropneusta, nyílférgek, gerinchuros állatok, Amphioxus és gerincesek). Ebből a társaságból a tüskésbőrűek megegyeznek az Enteropneustákkal, magyarul bélélekzőkkel, ezekkel a külsőleg megnyúlt testű férgekkel megegyező lényekkel azon kívül, hogy ősszájnyílásuk a végleges végbélnyílásuk lesz, abban is, hogy testüregükből egy külön csatornarendszer ágazik ki, amelyből a tüskésbőrűekben az ambulakrális edényrendszer, ezeknek pedig fúrószervül szolgáló ú. n. feje alakul ki. Közel áll ez a két csoport egymáshoz abban is, hogy a tengervízben szabadon úszkáló lárváik anatómiai tekintetben nagyon hasonlítanak egymáshoz, így pl. abban, hogy mindegyiknek a csillóberendezése közel ugyanaz. Ennek magyarázatául csak annyit, hogy a lárvák mozgásszerveiül ú. n. csillóssejtek szolgálnak, vagyis olyanok, melyeknek a testéből rendkívül finom, örökké mozgó fonalkák állanak ki, s éppen ezeknek a fonalaknak a mozgása szolgáltatja a hajtóerőt a lárvák számára; a csillóssejtek az itt szóban lévő lárvákon felette jellemző módon vannak elhelyezve. Ezekről a sejtekről egyébként bővebben lesz szó a következő kötetben, a véglények ismertetése alkalmával. A lárva mindkét esetben bilaterális szimetriájú szervezet, ami az Enteropneustákat illetőleg magától értetődő dolog, hiszen azok szimetrikus szervezetek egész életükön át, de már nem olyan természetes az, hogy a tüskésbőrűeké ilyen, hiszen azok, mint láttuk, nem bilaterálisan, hanem sugarasan szimetrikus állatok. Ebből pedig azt a következtetést kell levonnunk, hogy a tüskésbőrűek bilaterális szimetriájú ősöktől származnak! A sugaras szimetriának utólagosan kellett keletkeznie, valószínűleg az ülő, helyhez kötött életmód eredményeképpen. E mellett a feltevés mellett szól az a körülmény is, hogy a tüskésbőrűek fejlődése során ilyen páratlan szervek is jelennek meg, melyek nem a főtengelyben helyezkednek el, ahol éppen mert páratlanok, el kellene helyezkedniök, hanem az egyik sugártengely mentén (az egyik „antimerában”), tehát az ötsugarú szimetriába nem illeszthető be. De vannak azért olyan tüskésbőrűek is, melyeknek ötsugarú szimetriája elmosódott és helyét kétsugarú foglalta el, mint amilyenek pl. a „szabálytalan” tengeri sünök, de ez már megint legújabb módosulás, új életmódhoz való alkalmazkodás folyománya.

A törzsön belül csak a tengeri csillagok és a kígyókarúak rokonsága állapítható meg anatómiai szerkezetük alapján, ellenben a többi osztályok többé-kevésbbé mélyrehatóan eltérnek egymástól, ill. valamennyi többitől, így azok nem is származtathatók le egymásból. Minden bizonnyal ősrégi ágai egy közös törzsnek, melyek rengeteg idők során nagyon erősen eltávolodtak egymástól.

Bőrüket, miként a gerincesekét is, két réteg alkotja: a külső csíralevélből származó felhám (epidermis) s a belső csiralevélből eredő irha (cutis). Az előbbinek a sejtjei gyakran csillósak, s majdnem mindig vannak bennük mirigyek és érzéksejtek. Az irha szolgáltatja a vázat, de váz keletkezhetik a test kötőszöveteiben is. A tengeri sünök váza vagy héja úgy nagy általánosságban megfelel a gerincesek ú. n. fedőcsontjainak, de nem pl. a csigák házának, mert ez utóbbi tisztán a felhám származéka. A váz legelső nyomai, mint azt pl. a mészvázú szivacsok esetében is látjuk, parányi kis szénsavas mészszemcsék alakjában (mint apró kis lemezkék vagy tüskeszerű képződmények) a sejtek belsejében jelennek meg. Ha azután ezek a vázelemek túlságosan nagyokká válnak, kinyomulnak azokból. Vagy pedig lehetséges, hogy a vázképző sejtek magvai oszlás útján megszaporodnak és a mésztestecskék ebben a sokmagvú sejtben (úgynevezett syncytiumban) alakulnak ki. És miként a mészvázú szivacsok esetében három sejt együtt hoz létre egy-egy háromsugarú mésztestet, akként a tüskésbőrűek lárváinak a testében is, a mészelemek első megjelenésének idején mezodermális sejtek háromszögű csoportokká tömörülnek és szintén háromsugarú mészelemeket hoznak létre, melyekre egyre több mész rakódva rá, a vázelemek lesznek belőlük. Woodland szerint még a tengeri csillagok, kígyókarúak, tengeri sünök és tengeri liliomok nagy mészlemezei is ilyen módon jönnek létre. A tüskésbőrűek vázának felépítéséhez szükséges mész a szénsavas mésznek a tengervízben oldott állapotban lévő nyomaiból származik; a sokkal nagyobb mennyiségben jelenlévő kénsavas meszet (gipsz) az állat nem tudja felhasználni, miként azt Herbstnek ez irányú kísérletei bizonyítják. A tengeri sünök, tengeri csillagok és kígyókarúak bőrének lapos vázelemeiből rendkívül különböző alakú tüskeszerű képződmények emelkednek ki, melyek egyszer csak szemölcsszerűek, máskor ellenben akkorák, hogy sokszorosan hosszabbak a test egész átmérőjénél. Valamennyien pontosan úgy keletkeznek, mint a többi vázelemek, azonban azoknál legtöbbször erősebben elmeszesedtek. A tengeri sünök ilyen tüskéi apró dudorokon ízesülnek és külön izmok segítségével mozgathatók.

Csak a tengeri sünök és a tengeri csillagok bőrén keletkeznek ú. n. „pedicelláriák”, apró, 2–4 szárú fogók, melyek különböző hosszúságú, gyakran mészváz által megtámasztott nyélen ülnek. Feladatuk a test tisztogatása, de azon kívül méregmirigyekkel függhetnek össze s ebben az esetben védőszervekként szerepelnek, avagy szolgálhatnak a táplálékul szolgáló mindenféle apró állat megragadására és fogvatartására is. A bőrben foglalnak helyet a színsejtek is, forrásai a tüskésbőrűek gyakran oly szép tarka köntösének. Egyes tengeri sünök bőrében kiterjedni tudó színsejtek is vannak, ami azt jelenti, hogy ezek a színüket változtatni is tudják. Esetleg még világító mirigysejtek is lehetnek a bőrben, s ezek a forrásai annak a pompás fénynek, mely különösen egyes kígyókarúak testéből kisugárzik éjjelenként, ha izgatjuk őket.

A test ötsugarú szimetriája alig van befolyással a bélcsatorna szerkezetére, amely majdnem a maga teljességében az ősbélből alakul ki és csak ritkán különböztethetők meg rajta élesen egyes elhatárolt részek. A tengeri csillagok és kígyókarúak bélcsatornája egyszerű, rövid zacskó, ellenben a többieké az egész testüregen végigfutó, többszörösen csavarodott csatorna. A tengeri csillagok bélcsatornáján annyiban látszik meg az ötsugarú szimetria befolyása, hogy öt kétlebenyű, vakbélszerű függelék ül rajta. Az állandóan, vagy legalább fiatal korukban nyéllel az alzathoz erősített, tehát ülő életmódot folytató tengeri liliomok száj- és végbélnyílása egymás mellett található a testnek a nyéllel szembe eső oldalán, ellenben az összes többiek e két nyílása rendesen a testnek két szemben lévő sarkán helyezkedik el. A tengeri sünök, a kígyókarúak és a tengeri csillagok mozgás közben szájnyílásuk oldalát („orális oldal”) a fenék felé fordítják, ellenben a végbélnyílás oldalát („apikális oldal”) fölfelé. A kígyókarúak és a tengeri csillagok egy részének nincsen végbélnyílása, szerepét ilyenkor a szájnyílás tölti be. A tengeri ugorkák a férgek módjára szájnyílásukkal előre másznak tova, míg végbélnyílásuk a testük ellentétes végén van.

A tüskésbőrűek rendkívül jellemző szerve, a vízedényrendszer már jobban beillik az ötsugarú szimetria alaptervébe. Mint a testüregnek önállóvá lett része, ehhez hasonlatosan vizes, gyengén fehérjetartalmú folyadékot tartalmaz, amelyben alakjukat változtatni tudó (amöboid) vándorsejtek úszkálnak. A garat körül egy körcsatorna fut körül s abból öt mellékcsatorna ágazik ki, amelyek, ha az illető állatnak karjai vannak, azok csúcsáig haladnak, ha pedig nincsenek, akkor a test fala mentén az apikális pólusig futnak. Ez ú. n. sugárcsatornáknak (valamint a főidegtörzseknek és fővéredényeknek) a helyzete a tüskésbőrűek testének öt „sugarát” vagy „rádiuszát” jelzi; ezekben a sugarakban, ahogyan mondani szoktuk: radiálisan fekszenek a karok, radiálisan jelennek meg az ambulakrális lábak. A rádiuszokkal az „interrádiuszok” váltakoznak, vagyis a rádiuszok közé eső testrészek. Az ambulakrális lábak majdnem mindig lélekzésre szolgálnak, de egyszersmind egyes esetekben mozgásszervek is lehetnek, melyek segítségével az állat valami sajátságos módon tova tud mozogni. Ha ugyanis kinyujtja a lábait és az azok végén lévő tapogatókorongok a szilárd alzaton megtapadnak, akkor összehúzódnak hosszanti izmaik. Ha sok ilyen lábacska egyformán működik, akkor azok segítségével tulajdonosuk mászhat, megragadhatja a táplálékot és azt a szájához viheti. A kígyókarúak lábacskái ragadós anyagot választanak el és így tapadószervekként szerepelnek. Azonkívül általánosan mint tapogatószervek is működnek, és mint külön „ambulakrális tapogatókat” érzéksejtek vonhatják be őket. Azonkívül minden sugárcsatorna egy érzékeny végtapogatóban végződik. Ha az állat fel akarja duzzasztani a lábait, egyszerűen vizet sajtol beléjük a hozzájuk tartozó hólyagból, egyidejűleg elzárva egy billentyűt, mely megakadályozza a víznek a sugárcsatornába való visszaáramlását. A körcsatornán az interrádiuszokban több tágulat (Poli-féle hólyagok) ül, a tengeri csillagokén azonkívül még mirigyes, fürtös függelékek (Tiedemann-féle testecskék) is. Interradiálisan fut a „kőcsatorna” is, amely nevét a falában lévő mészlemezkéktől kapta. Ez a csatorna köti össze az ambulakrális csatornarendszert a külvilággal, azonban nem közvetlenül, mert először az ú. n. axiális öbölbe vezet, a testüreg egy elkülönült részébe, mely körülveszi a kőcsatorna mentén elhelyezkedő ú. n. axiális szervet. Az öböl a szabadba legtöbbször számos apró nyílás útján nyílik, melyek együttvéve a szita módjára átlyuggatott madrepora-lemezt alkotják. A tengeri ugorkáknak nincsen madrepora-lemezük, azok kőcsatornája számos nyílással a testüregbe nyílik. Az axilális szerv feladata, mint látszik, az, hogy vándorsejteket hozzon létre, amelyek szabadon mozognak a testüregfolyadékban és az a hivatásuk, hogy az anyagcsere nitrogéntartalmú végtermékeit (az exkrétumokat) felvegyék. Az utóbbiak vagy felhalmozódnak a test különböző pontjain, vagy pedig a sejtek, váladékokkal megrakottan, a test felületére vándorolnak s ott a szervezet kilöki őket.

Ami a lélekzés szerveit illeti, arra vonatkozólag tudnunk kell, hogy többé-kevésbbé lélekzőszerv a tüskésbőrűek testének egész felülete. Valamennyinek sok oxigénra van szüksége, azért a rosszul átszellőztetett akváriumokban nem sokáig bírják ki. Mivel azonban a vázképződés a testük felületének a jórészét megakadályozza abban, hogy a lélekzésben szerepet játszhasson, azért az egyes csoportokban különböző szerkezetű, külön lélekzőszervek alakulnak ki. A tengeri csillagok e „bőrkopoltyúi” a bőrnek hólyagalakú kidudorodásai, a kígyókarúakéi hatalmas, vékonyfalú, betüremkedett zacskószerű képződmények s az egyes karok eredési helyénél jobbra és balra helyezkednek el. A víz ezekben a zacskókban az azok falát bevonó csillóssejtek működése útján újul meg, de közreműködnek benne a test megfelelő lélekzőmozdulatai is.

Némelyik tengeri sünnek a szájnyílása körül vannak kopoltyúboltjai, és Perrier szerint egy sajátságos alakú mellékbélnek szintén a lélekzésben való segédkezés a feladata. A tengeri ugorkáknak egészen sajátságos lélekzőszervei a „tüdőfák”; ezek nem egyebek, mint a végbélnek hatalmas és fa módjára elágazó kitüremkedései. De a testnek minden finom, vékony bőrrel fedett része szerepet játszik a lélekzésben, mint pl. az ambulakrális lábak vagy a tengeri liliomok finom kis tapogatói. A felvett oxigént a test folyadékai viszik szét a testben. Ezt a folyadékot a testüreg falát bevonó csillóssejtek csillói állandó mozgásban tartják, és ugyanúgy állandó mozgásban a vízedényrendszerben is. Ellenben a madrepora-lemez, mint látszik, semmiféle szerepet sem játszik az oxigénban dús és az oxigénjétől megfosztott víz kicserélődésében, mivel Cuénot szerint nem állapítható meg, hogy azon állandóan víz áramlana keresztül. A lélekzés szempontjából állítólag a legkevésbbé jelentős szerepet játssza a harmadik üregrendszer, a vérüregek rendszere. Ez utóbbinak legfontosabb részei a sugárirányú véredények, melyek a vízedényeket követik, azután egy körkörös, a garat körül futó véredény, valamint a bélcsatorna véredényrendszere és az axiális szerv.

Egy gyűrűből és az abból kiágazó öt törzsből épült fel a tüskésbőrűek „orális”, vagyis a száj oldalára eső idegrendszere is. Mert tudnunk kell, hogy ez állatoknak háromféle, egymástól meglehetősen független idegrendszere van. Ezek egyike éppen az orális idegrendszer. Az ideggyűrű is, meg a belőle kiágazó sugáridegek is idegsejtekből és idegrostokból állanak, és miként az ízeltlábúak hasdúclánca, idegközpontként szerepelnek, melyek a külvilág ingereit felfogják s azokat az izmokhoz és a mirigyekhez továbbítják. A felfogott inger hatására a tüskék felmerevednek, az állat nyálkát választ el, stb. Ez az orális idegrendszer, melynek fősugarai a tengeri csillagok és a kígyókarúak karjainak a középvonalában egy barázdában futnak le, kevert, ami azt jelenti, hogy vezető, vagyis érző rostok mellett mozgatókat is tartalmaz, vagyis olyanokat, melyek a mozgásokat végző szervekhez vezetnek és azok mozgását irányítják. Ellenben a nála mélyebben fekvő „hyponeurális” idegrendszer majdnem tisztán csak mozgató rostokból áll. Ez az idegrendszer nincsen meg a keményvázú tengeri sünökben, a tengeri ugorkákban pedig csak a periferikus része van meg, vagyis itt hiányzik a garatot körülvevő körkörös rész. Végül a tengeri csillagoknak és tengeri liliomoknak még egy harmadik („apikális”) idegrendszerük is van. Ez a testnek a szájnyílástól elfordult oldalán alakult ki.

Tulajdonképpeni érzékszerveik kevéssé jól fejlődtek, annak ellenére, hogy sok tüskésbőrű nagyon érzékeny állat. Az érzékszervek tulajdonképpen csak a bőrben és az ambulakrális lábakban elszórt érzéksejtekre szorítkoznak. Az ambulakrális és a végtapogatók mint tapintó- és szaglószervek szerepelnek. Külön egyensúlyérző szerveket a tengeri ugorkákból és a tengeri sűnökből ismerünk. Sok tüskésbőrű határozottan érzékeny a fény iránt, külön fényérző szerveknek értelmezik a tengeri csillagok karjai végén lévő úgynevezett szemeket, azonban a kísérletek tanúsága szerint meglehetősen közömbösek a fényérzékenység szempontjából, mert hiszen az a tengeri csillag is érzékeny a megvilágítás és a beárnyékolás iránt, melynek a karjai végét levagdosták. A tüskésbőrűek egész magatartása a környezet és annak ingerei iránt arra vall, hogy idegéletük nagyon jól fejlett. Nagyon jól tudnak a „meg nem szokott” viszonyokhoz alkalmazkodni és „megszokhatnak” bizonyos dolgokat. Erről alább még bővebben lesz szó.

A tüskésbőrűek, kevés kivételt leszámítva, váltivarú állatok. Az ivarszervek tekintélyes nagyságú, fürtös mirigyek, melyek az interrádiuszokban helyezkednek el. A tengeri ugorkáknak csak egy ilyen mirigyük fejlődött ki, viszont a tengeri liliomokéi oly dúsan burjánzanak, hogy behatolnak a karokba is és azoknak a végső ágaiban peték és hím csirasejtek érnek meg. Csirasejtjeiket rendesen egyszerűen a tengervízbe bocsátják ki, ott folyik le a peték megtermékenyítése is. Nagyon sok faj, köztük feltűnően nagy számban antarktikus fajok, ivadékaikról is gondoskodnak bizonyos fokig. A peték és a lárvák az anya testén maradnak s ott a tövisek védik őket, vagy pedig a fiatalok külön költőzacskókban fejlődnek ki, amelyekről akkor, a tengeri sünök kivételével, a nemeket külsőleg is meg lehet különböztetni egymástól. A megtermékenyített pete fölötte bonyodalmas átalakuláson megy át. Azt már említettük, hogy a lárva mindig bilaterálisan szimetrikus lény, amely a bélcsira csillóruhájából megőriz egy, a szájtájékot körülvevő, nagyon bizarr alakban lefutó csillóssávot. Az egyes osztályok lárvái a fejlődés későbbi során nagyon eltérőekké válnak egymástól és többé-kevésbbé kalandos alakot vesznek fel. A meglett állat teste a lárva testének csak egy részéből alakul és részaránytalanul annak baloldalából sarjad ki. Ha a peték költőzacskóban fejlődnek ki, akkor átalakulásuk megrövidül és egyszerűbbé válik. Az ivaros szaporodáson kívül szaporodnak ivartalanul is oszlás útján. Némelyik tengeri csillag és kígyókarú testét a korong közepén ketté lehet vágni s mindegyik fél pótolni tudja hiányzó részét, ami ékesen szóló bizonysága annak, hogy a tüskésbőrűeknek milyen nagyfokú az a képessége, hogy elveszített testrészeiket regenerálni tudják. Tengeri liliomok, tengeri csillagok és kígyókarúak levágott karjai ismét csakhamar pótlódnak, sőt egyes tengeri csillagok egyetlen karjából teljes állat egészülhet ki, annak korongjával és a hiányzó nagy karral. A regeneráló erőnek ezzel a tökéletességével vele jár az a hajlandóság is, hogy alkalomadtán öncsonkítás révén meneküljenek meg. Tengeri csillagok és kígyókarúak nagyon könnyen otthagyják zsákmányul a támadónak egyik karjukat, melyet az megragadott; egyes tengeri ugorkák meg éppen széthullanak darabokra, míg mások védekezés céljából kihányják összes zsigereiket.