ELSŐ osztály: Tengeri liliomok (Crinoidea)

A tengeri liliomok nemcsak az első, hanem az egyetlen osztályát is alkotják a nyeles tüskésbőrűeknek. Ez az osztály szintén rendkívül hosszú multra tekinthet vissza, hiszen élt már a kambriumban is. Kehelyalakú testük szintén nyélen ült, azonban a ma élők egy része, így az Európa és Amerika partjain előforduló leggyakoribb fajok is, felszabadították magukat s mászkálni és kapaszkodni is tudnak. Szabaddá levésük nemcsak a törzsfejlődés során állapítható meg, vagyis ezeket a szabadon élőket nemcsak kihalt alakok során át lehet összekötni nyélen ülő ősökkel, hanem az egyéni fejlődés során közvetlenül is megfigyelhető, mert hiszen fiatal korában valamennyi élő tengeri liliom nyélen ülő lény. A kehelynek az a vége, amelyből a nyél kiindul, a szájellenes (apikális) oldalnak felel meg, tehát a tengeri sünök és tengeri csillagok fölfelé fordult oldalának. Szájnyílásuk viszont, szemben ez utóbb említettekkel, fölfelé néz és rendszerint a kehely fedőrészének a közepén foglal helyet. Itt nyílik egyik interrádiuszban a végbél is, gyakran egy kis kúp közepén. A kehelyfedő és az oldalfal határán erednek a hosszú karok. Számuk öt, rendesen egyszer vagy többszörösen elágaznak, befelé be tudnak pedrődni, jobb- és baloldalukon pedig a tövüktől egészen a csúcsukig finom függelékek, a kis cimpák (pinnulae) ülnek. Mint a már említett ősi alakokon is, a szájnyílásból öt barázda ágazik ki, melyek, megfelelően a karok számának, még a kehelyfedőn elágaznak s végigfutnak a karok csúcsáig, oldalágaikon át pedig még a függelékekre is átnyúlnak. Ezek az ambulakrális barázdák, melyeknek a széleit számos apró tapogató szegélyezi, táplálékbarázdák. Csillós hám béleli ki őket; a csillók csapkodása minden, a karok kitárt hálózatába jutott tárgyat a szájnyílásba sodor be. Onnan a táplálék a spirálisan csavarodott bélcsatornába jut. A külső barázdáknak belül velük megegyezően elágazó vízedényrendszer felel meg. A karokon végigfutó sugárcsatornákból a tapogatók edényei erednek, de nem erednek belőlük szívókorongokkal bíró lábak. A tengeri liliomok körcsatornájából nagyon sok, esetleg többszáz kőcsatorna indul ki. A kőcsatornák a testüregbe nyílnak, amely viszont számtalan „póruscsatornán” át a kehelyfedőn és a karok oldalán nyílik a szabadba. A karok mozgását a nagyon jól fejlett apikális idegrendszer kormányozza. Bennük nyúlnak el a hosszú ivarmirigyei a mindig váltivarú állatoknak. A peték és a hím csirasejtek egyaránt a cimpákban érnek meg, leginkább a kehelyhez legközelebb esőkben. A hím csirasejtek számára az érésük idején nagyon erősen megduzzadt cimpákon külön kivezetőnyílások keletkeznek, míg a peték egyszerűen áttörik a falat. A megtermékenyített petéből először hordóalakú lárva fejlődik ki, a végén csillókból alkotott bojttal s teste többi részén öt csillósorral. A lárva rövid idő mulva megtelepszik, csillói eltűnnek, nyél és azon fejecske alakul ki, egészen olyanformán, mintha a lárvából valami hidroidpolip (l. a következő kötetben) akarna kifejlődni. Azonban a kehelyen csakhamar megnyilvánul az ötsugaras szerkezet: a karok kisarjadnak és mintegy öt hét mulva (legalább is az Antedon esetében ennyi idő multán) apró kis tengeri liliom himbálódik a nyél végén, de az egész még 4 mm magas sincs egészen. A nyeléről későbben, mintegy hat hónap mulva leváló Antedonnak ez az ú. n. „Pentacrinus” stádiuma, melyet már régen ismertek Pentacrinus europaeus néven, mielőtt rájöttek volna, hogy tulajdonképpen nem más, mint az Antedon fiatalja. A nyél vastagabb és vékonyabb (helyesebb megjelöléssel talán inkább alacsonyabb és magasabb) mészkorongokból épült fel, melyek úgy következnek sorjába, mint a pénztekercs egyes darabjai. Egyes kihalt fajok ilyen kerek vagy ötszögletes korongjai (ú. n. trochitok) olyan tömegesen fordulnak elő, hogy egész rétegeket megtöltenek, mint pl. Közép-Németország felső kagylósmész-rétegeinek éppen róluk elnevezett trochitameszeit; Thüringiában a nép „Bonifacius-pfennigek”-nek nevezi őket. A nyél egyes részei ízületszerűen és izmok által mozgathatóan függhetnek össze egymással, belsejében egy csatorna fut végig. A tengeri liliomoknak a növényekhez való külső hasonlóságát még az is növeli, hogy nyelükön még azok ágörveikhez hasonló képződményeket is találunk, igaz, hogy inkább a gyökerekre emlékeztetnek, t. i. a kacsokat vagy cirrusokat, amelyek maguk ismét olyan felépítésűek, mint a nyél maga. Ez oldalágak kinövésének a helyeit, ahonnan tehát egy magasságból több kacs indul ki, csomóknak, a közéjük eső részeket pedig szintén a botanikából kölcsönzött névvel internodiumoknak, vagyis csomóközöknek nevezzük.

A tengeri liliomok ma élő két csoportjának a nyele egészen elütő módon fejlődik. Az egész életükön át nyélen ülő alakok kelyhe állandóan újabb és újabb nyélízeket hoz létre. A nyél növekedése tehát határtalan, s valóban több méter hosszúságú nyelek is jöhetnek létre annak ellenére, hogy a régebbi ízeket az állat fokozatosan elveti. Ezt látva az ember akaratlanul is a pántlikagiliszta növekedésére gondol, melynek szakadatlanul újabb ízei keletkeznek a feje mögött, ellenben legrégibb ízei sorjában leválnak a test hátulsó részéről. Viszont a későbben szabaddá váló tengeri liliomok lárvakorbeli nyelének a legfelső íze rajta marad a kelyhen, amikor ez leválik róla. Clark A. H. amerikai tudós legújabban felismerte, hogy a nyeles és nyeletlen tengeri liliomok két, egymással minden tekintetben párhuzamos sort alkotnak, amelyek származásuk tekintetében is teljesen egyenlő értékűek, holott régebben azt hitték, hogy az állandóan nyélen ülők a későbben szabadon élőknek az ősei. A nyeles tengeri liliomok kivétel nélkül a mélytengerek lakói. Mivel ott a létfeltételek nagyon egyformák, azért ezek is valamennyien olyanok, és legalább a mai napig még csak kevés fajuk ismeretes. 1912-ig 57 nyeles és 352 nyeletlen faj volt leírva, és ez a szám azóta sem igen növekedett meg tetemesen. Ez utóbbiaknak, mint a parti és sekélyebb régiók mozgékonyabb állatainak, sokkal inkább módjukban van, hogy különböző természetű területeket szálljanak meg, különféle körülményekhez alkalmazkodhassanak és így fajokra hasadhassanak szét. De ezek sem nagyon térnek el az általános alaptípustól, és a fajokat behatóbb vizsgálat nélkül gyakran nagyon nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. A ma élő tengeri liliomok elterjedésének középpontját, Clark szerint, az Indiai-óceán keleti részébe kell helyezni; a 28 ma is élő családból és alcsaládból kilenc csak itt fordul elő, és a többiek is, kivéve a nyugatindiai Holopust, főképpen itt fordulnak elő. Ami a tengeri liliomok elterjedését illeti, az Atlanti-óceán és a szomszédos tengerek csak „biológiai melléktengerei” az Indiai-óceánnak. Az alkalmazkodni különösen tudó, még „plasztikus” alakok elő tudtak nyomulni ide is, ellenben a főtömeg, a merev, már megrögzött fajok ottmaradtak ősi hazájukban.

Az európai partokon csak a nyeletlen tengeri liliomok egy családja, az Antedon-félék (Antedonidae) fordulnak elő, kevés fajjal. Viszont óriási nagy az egyedeiknek a száma. Akinek csak egyszer is alkalma volt végignézni, hogy a Földközi-tenger menti halászok miként húzzák partra a hálójukat, az bizonyára ismeri a csinos kis Antedon mediterranea Lam. nevű fajt. A háló szemei közt itt is, ott is, valami ágasbogas, élénk világossárga, mély narancssárga, vérpiros vagy esetleg csokoládébarna lény van fennakadva; tengeri liliomok azok, amelyek karjaikkal és kacsaikkal belégabalyodva a háló szemeibe, nem tudnak abból kiszabadulni. Egyetlenegynek sincs meg mind a tíz karja, amennyinek lenni kellene, és a meglévők közül is alig egy ép egészen. Ha azonban az ember eléggé szerencsés egészen ép példányra akadni s azt gondosan ki tudja szabadítani és le tudja mosni, akkor egy pohár tengervízbe téve az állatot, igaz gyönyörűséggel csodálhatja annak nagy szépségét. A bőrszerű, csak különálló mésztestecskék által védett „korong” közepén elhelyezett szájnyílásból ered az öt táplálékbarázda; az egyik interrádiuszban helyezkedik el a kiemelkedő kúp végén ülő végbélnyílás. A tíz élénken mozgó, egyszer befelé bepödrődő, azután ismét kiegyenesedő kar csinos koszorút alkot, a szájellenes oldalon pedig 40-ig menő, nagyon mozgékony, 8–20 tagú kacsokat találunk. Ezek a karok között a szájoldalra is felhajthatók, de a feladatuk az, hogy velük az állat moszatokon, korallokon és sziklák szögletein megkapaszkodhasson, s ezzel együtt mozgásszervek is, mert azok segítségével mászkálni tudnak a tengeri növényeken, de ebben természetesen a karok is segítik őket. De e tengeri liliomoknak, a legmozgékonyabbaknak a tüskésbőrűek flegmatikus törzsében, még egy másik, elegánsabb módszerük is van arra, hogy előbbre tudjanak jutni. Ha ugyanis hosszabb ideig ingereljük őket, akkor egyszerűen felszedelőzködnek és tovaúsznak – miközben karjaikat kecses mozdulatokkal fel- és lemozgatják – olyan módon, hogy mindig öt kart, mindegyik párból egyet, emelnek, ötöt ellenben süllyesztenek. Ilyenképpen az állat lökésszerűen, olyanformán halad előre, mint a medúzák, sőt még fordulni is tud, úgy, hogy testét egyik oldalra dönti. Az úszó mozdulatokkal nyert lökés természetesen sokkal gyengébb, semhogy az állat azok segítségével magasabbra tudna emelkedni, azért az úszó Antedon rendesen csakhamar ismét alámerül, s ugyancsak tehetetlen még a leggyengébb áramokkal szemben is.

A nyugodtan ülő tengeri liliomon még egy sajátságos mozgást lehet megfigyelni, azt t. i., hogy a végbélcső szabályszerű lökéseket végez s ezek útján tengervizet vesz fel s lök ki ismét magából. Valószínű, hogy ez a vízáram szerepet játszik a lélekzésben. De vehet fel vizet az állat azon az említett számos póruson keresztül is, amelyeken át a testüreg a szabadba nyílik.

Az ellenség elől való menekülésnek igen drasztikus módja egy vagy több karnak az elvetésén alapszik, melyet az állat odavet a támadónak, míg maga elmenekül, ha csonkán is. A tengeri liliomok ezzel segítenek magukon minden nehéz helyzetben, melyben a menekülés nem lehetséges vagy nem használ azonnal. Így különösen akkor, ha hőfokbeli vagy kémiai ingerek érik őket: a víz hőmérsékletének hirtelen emelkedésekor, ha töményebb tengervízbe, édesvízbe vagy konzerváló folyadékba tesszük őket. Ilyenkor az előbb rendkívül mozgékony állat valósággal megmerevedik és valósággal törékennyé lesz. A karok már a legkisebb lökésre is eltörnek, különösen a mésztestecskék nagy számban meglévő s erre a célra különösen alkalmas helyein. A szabad tengerből is alig lehetséges olyan példányt kapni, melynek valamennyi karja rendes növésű volna. Egy vagy több szinte állandóan regenerálódóban van, sőt Minckert olyan példányokat is kapott, melyeknek csak egyetlen eredeti karjuk volt meg, a többiek ellenben a regenerálódásnak ugyanazon a fokán voltak; tekintve az állatok nagy életszívósságát, valóban lehetséges, hogy az olyan kelyhek, melyek valami szerencsétlenség következtében valamennyi karjukat – legfontosabb táplálószervüket – elveszítették, kibírják még ezt a megcsonkítást is és elvesztett részeiket ismét kiegészítik. Amit az Antedonon a regeneráció tekintetében meg lehet állapítani, az tekintve az állat magasfokú fejlettségét, valóban bámulatos. Przibram kísérletei szerint regenerálni tudja kivágott egész rádiuszát (karját és a hozzátartozó kehelyrészt); a kétfelé vágott állatból két teljes egészítődik ki, sőt a kehelynek egész korongja is újra kinő a rajta lévő szájnyílással és végbélnyílással, és még ha ezenkívül az ember az egész kelyhet kikotorja, az sem akadálya a regenerációnak. Azonban az akvárium sajátos, a természetestől elütő viszonyai közt, ha valamennyi kart levágjuk, a regeneráció elmarad. A tíznél több karral bíró tengeri csillagok esetében az öncsonkítás és az azt követő regeneráció a rendes módja a karok szaporításának. Az állat elveti egyszerű karját és helyébe elágazó fejlődik.

Táplálékukat illetőleg az Antedon-fajok, miként valamennyi tengeri liliom, a fenékre süllyedő élőlények és azok holt maradványainak az „esőjére” vannak utalva; a táplálékdarabkákat kinyujtott karjaik számos cimpájával fogják fel és viszik a szájukba. Ugyanilyen módon táplálkoznak a helyhez kötött csalánozó állatok is, amelyek kinyujtott karjaikkal szintén arra várnak, hogy a közelükbe jusson valami táplálékul felhasználható tárgy. Hogy a sugaras szimetria különösen alkalmas ez életmód lehetővé tételére, az alig szorul bővebb bizonyításra. Láttuk föntebb, hogy az egyik csoport (a tömlőállatok) ebben a szimetriában a bélcsira ősi sajátságait őrizték meg, ellenben a másik csoport, a tüskésbőrűeké, azt utólagosan szerezte meg, mert hiszen azok bilaterális szimetriájú ősöktől származnak. Reichensperger arra figyelmeztetett, hogy a két csoport közt a táplálkozás tekintetében még egy másik kapcsolat is van. A tengeri liliomok ambulakrális tapogatóin számos apró kiemelkedés látható. Ezeken a kiemelkedéseken érzősertékkel bíró érzéksejtek vannak (tapogatószemölcsök), azonkívül öt, fonalas nyálkát termelő mirigysejt járul hozzájuk. Ezeknek a feladatának ugyanannak kell lennie, mint a tömlőállatok érzőpálcikával és csalántokkal bíró csalánsejtjeinek, ha t. i. érinti valami az érzékszőröket, akkor a szemölcs összehúzódik és a váladék kisajtolódik belőle. Ez a váladék a kisebb állatokat elkábítja és megöli, s azután a táplálékbarázdák útján a szájba jutnak. A nagyobb termetű békebontók ellen pedig e szervek, éppen úgy, mint a csalánsejtek is, kitünő védőfegyvert jelentenek. Egyébként a tengeri liliomoknak nincsen sok ellenségük, mert testük nagy mésztartalma miatt nem jelentenek valami kivánatos falatot. Rendszeresen csak a Myzostomidák családjába tartozó, sajátságosan átalakult, féregalakú állatok élősködnek rajtuk; ezek az Antedonon, valamint az összes többi tengeri liliomokon szabadon mászkálnak, vagy pedig főképpen a karokon különös, gubacsszerű duzzanatokat hoznak létre, s ezek már a kihalt fajokon is gyakoriak. Ezek ellen a meglehetősen ártatlan élősködők ellen tehát a szemölcsök váladéka mit sem használ.

Rhizocrinus lofotensis Sars.

Cenocrinus asteria L.

Pedicellariák.

Az európai tengerekben honos Antedon-fajok szaporodásának az ideje a tavasz és a nyár. Az A. mediterranea Lam. ivartermékeit az ebben az időszakban erősen megduzzadt pinnuláiból Nápolyban márciusban bocsátja ki, a Rivierán ellenben csak áprilisban, az A. adriatica Clark Triesztben júniusban, az atlanti A. bifida Penn. pedig Anglia partjai mentén csak július elején. Seeliger megfigyelései szerint a hímek spermájának a kilökése szolgál a nőstényeknek ingerül arra, hogy petéiket a pinnulák kifelé eső oldalának felrepedése után szintén kibocsássák. A repedés csakhamar ismét begyógyul. A trieszti Antedon esetében ez a folyamat szabályosan reggel hét órakor megy végbe. A petéket kilépésük helyén külön mirigysejtek által kiválasztott nyálka ragasztja meg, ott termékenyíttetnek meg és öt napig az anya karjain maradnak függve. Akkor u. i. kikelnek a kész, öt csillósgyűrűvel ellátott lárvák. De sokkal tovább megy az ivadékgondozásban egy, a Falkland-szigetektől délre talált Antedon-féle (Isometra Clark), amelyet Anderson a svéd antarktikus expedíció anyagából írt volt le. A peték magukban a cimpákban termékenyíttetnek meg és a petefészek mellett fekvő költőüregben fejlődnek ki. Itt élik át a fiatalok embrionális életüket, azután egy kis nyíláson át kijutnak a szabadba, rögtön megkapaszkodnak ismét az anya kacsain s azon élik át fejlődésük Pentacrinus-stádiumát.

Az Antedon nemzetség európai képviselői, ahogyan Clark a fajokat szétválasztja egymástól, külső és életmód tekintetében nagyon közel állanak egymáshoz, azonban elterjedési területeik, mint látszik, eléggé élesen elhatárolódnak egymástól. A legismertebb alak, az A. mediterranea Lam., Spanyol- és Franciaország földközitengeri, valamint Olaszország nyugati partjain fordul elő, az A. adriatica az Adriára szorítkozik, az A. maroccana Clark a Földközi-tenger déli partjain honos, Gibraltártól Túniszig, valamint ez él a szicíliai és szardíniai partok mentén is. Ez a három faj csekély mélységben mindig társasan és néha rengeteg tömegben található, s néha egyetlen hálóhúzással példányok százait lehet a felszínre hozni. Átlag mélyebben él a nyugati Földközi-tenger partjai mentén egy második, nagyon hasonló nemzetség képviselője, a zöld Leptometra phalangium Müll. Az Antedontól a legkönnyebben arról lehet megkülönböztetni, hogy kacsainak a száma csekélyebb és azok elrendeződése is más, s még hozzá 45-tagúak. Az atlantióceáni fajok közül az A. bifida Penn. nagyon hasonlít a földközitengeri fajokhoz, azonban karjai és pinnulái rövidebbek, zömökebbek, néha tíznél több karja van. Előfordul az Atlanti-óceán egész északi részében, dél felé le egészen az Azori-szigetekig és Marokkó partjaiig, s ahol megjelenik, ott mindenütt rendkívül közönséges. Így az amerikaiak expedíciójuk alkalmával Új-Anglia partjain egyetlen hálóhúzással 10.000-nél több darabot hoztak fel. Ez a mélyebb vizeket kedveli, azonban szökőár alkalmával néha a partok mentén is megtalálható. Lacaze-Duthiers bretagnei, roscoffi példányok alapján ismerteti; a tenger a legmélyebb apálykor visszahúzódva barázdákat szánt a talajba és a moszatrétekbe. Ezekben szargasszó telepszik meg, a között találhatók e tengeri liliom idősebb és fiatalabb példányai. Mivel a moszattörzs gazdagon elágazó, azért ágai erősen összefonódnak egymással és valami bozótfélét alkotnak, s az Antedon főképpen ebben él. És pedig néha olyan tömegekben, hogy a Sargassum ágait majdnem teljesen ellepi.

Feltűnő a nagyságbeli különbség a különböző mélységekből való példányok közt. Míg a sekély vízben élőknek a karjai csak mintegy 6 cm hosszúak, nagyobb mélységekből való példányok átmérője elérheti a 22 centimétert is. Clark véleménye szerint ennek a nagyságbeli különbségnek az a magyarázata, hogy a nagyobb mélységekben jobbak a táplálkozási viszonyok, mert annak a rétegnek a planktonszervezeteihez, amelyben a tengeri liliom él, még az is hozzájárul, ami a magasabb rétegekből alásüllyed. Ennek a kiadósabb tápláléknak a befolyása érvényesül a tengeri liliomok növekedésében általában: körülbelül 200 méter mélységig, ameddig a növényi élet és ezzel a planktonnak egy igen jelentős része lehatol, az egyének és a fajok is állandóan nagyobbak lesznek; innen kezdve körülbelül 1000 m mélységig (ez az az öv, amelyben a nagy, egyformán nyeles tengeri liliomok többsége él) bizonyos megállapodottság figyelhető meg, azután mintegy 3600 m-ig az alakok egyre kisebbekké válnak, még mélyebben pedig már csak törpe fajok élnek. Ennek az oka az, hogy a nagy mélységekbe a lehulló szerves maradványok már erősen felbomlott és tápláléknak kevéssé kiadós állapotban érnek le.

Kiváló példát nyujt a tápláléknak a nagyságra gyakorolt befolyására a nagy s a sarki tengerekben közönséges Heliometra glacialis Leach (Antedon eschrichtii Müll.). Ez a faj Európa északi partjain aránylag kicsiny, de már Grönland nyugati partjain 50 cm-nél nagyobbá válik az átmérője, az Ochocki- és a Japán-tengerben pedig már 70 cm-es példányai élnek (var. maxima Clark). Grönland partja ragyogó létfeltételeket nyujt a tengeri liliomok számára. A jéghegyekről és gleccserekről leolvadó édesvíz állandóan keveredik a tengervízzel, s ebben a kevert vízben tömegesen pusztulnak el az áramok által odasodort planktonszervezetek, hulláik a fenékre süllyednek és a szó szoros értelmében beléhullanak a tengeri liliomok kitárt karjaiba. A Heliometra a Csendes-óceánnak különösen azokban a részeiben ér el valósággal gigantikus méreteket, ahol hideg és meleg tengeráramok találkoznak egymással. A hirtelen hőmérsékletváltozás ugyanazzal a hatással van a planktonszervezetekre, mint a sótartalom megváltozása, azért azokon a helyeken a tengeri liliomok kitűnően tenyésznek.

A nagy nyeles, sok kacsörvös tengeri liliomok közül múzeumainkban mostanában különösen gyakran lehet látni a Metacrinus Carp. nemzetség képviselőit. Ennek több faja él az indopacifikus területen s ezek között is a leggyakrabban látható a Sagami-öbölből származó Metacrinus rotundus Carp.; itt sok más mélytengeri állattal együtt már kisebb mélységben (150 m) előfordul. „Gyakran az volt a benyomásom – írja Doflein – hogy az ősvilág egy része elevenedett meg előttem, mikor akváriumaim karcsú tengeri liliomokkal voltak tele, melyek lusta, tudatlan mozgásokkal ki-kinyitották kelyheiket és játszatták a pinnuláikat. Hiába próbáltam táplálni s azért nem is tudtam hosszabb ideig életben tartani őket.” És más helyen: „A csendes vizek faunájának a Hexactinellidáknál nem kevésbbé jellemző képviselői a Pentacrinidák vagy tengeri liliomok... Törékeny, szárnyas karjaik koronát alkotnak, amely tölcséralakúan kinyitva szembe néz a táplálékesőnek. Lusta mozdulatokkal hajlanak vonalszerű merevségükben egy kissé oldalt; gyorsabb mozdulatot alig is lehet valamikor látni tőlük. Csak a nyelükön ülő kacsok horogszerű végei kapaszkodnak bele görcsös keménységgel minden tárgyba, amely a közelükbe kerül. Hosszú nyelüknek rendkívül mélyen kell belekapaszkodni az iszapba, mert bár például a Metacrinus rotundusnak mintegy 1 1/2 m hosszú példányait is gyüjtöttem, de nem láttam egyetlen egynek sem az alsó végét.” A Metacrinus Döderlein szerint legföljebb egy méter magasan emelkedik a talaj fölé, azonban valószínűleg még több méter hosszú darabja fekszik a földön, azon azután mindenféle állat telepszik meg, mint foraminiferák, hidroidpolipok, korallok, csőlakó férgek, kacsakagylók, míg a felálló rész szabad marad. Mivel a tengeri liliomok úgy telepszenek meg, hogy valóságos erdőt alkotnak, a fekvő szárak kacsai egymásba kapaszkodnak és így együtt szétválaszthatatlan szövedéket alkotnak. Éppen azért a kotróháló mindig csak egyes kelyheket hoz fel a nyél kisebb vagy nagyobb, leszakított darabjával. Döderlein úgy sejti, hogy a Metacrinus nagyon fiatal példányai nyelének az alsó végén tapadókorong van s annak a segítségével tapadnak meg mindenféle idegen tárgyakon, esetleg idősebb példányok nyelén. Minél hosszabbra nő a nyél, annál nagyobb darabja fekszik lenn a földön s a tapadókorong annál jobban elveszíti a jelentőségét.

Nagyon jól ismert tengeri liliom a meduzafő (Cenocrinus asteria L., vagy más nevén Pentacrinus caput-medusae Lam.). Hosszú ideig válogatott ritkasága volt az állattani gyüjteményeknek. Koronája majdnem 10 cm magas, maga az erős, ötélű nyélen ülő, hosszú kacsokkal borított kehely alacsony, a karok karcsúak, többszörösen hasítottak, számuk gyakran több száznál. A medúzafő a Karib-tengerből körülbelül 250–600 m mélységből ismeretes. Mélyebb vizekből származik a hasonló s vele körülbelül egyenlő nagyságú Endoxocrinus wyville-thomsoni Jeffr.; ezt az Atlanti-óceán keleti részében, Portugália és Marokkó partjain találták, le egészen 2133 m mélységig; színe pompás fűzöld.

Az európai fauna tagja a Sars M. által felfedezett Rhizocrinus lofotensis Sars; ez a faj a nagyon nagy mélységekben (4842 m-ig) csak igen kicsire nő meg. A csinos, ötkarú korona karcsú, kacstalan nyélen ül. Csak a nyél legalsó részén jelenik meg néhány kacs, amelyek a nyél vége felé egyre jobban elágaznak s együtt erősen szétterjedő gyökérzetet alkotnak, a kis állat annak a segítségével kapaszkodik meg a fenéken. Ez a faj csupán csak az Atlanti-óceán északi részének a keleti felében fordul elő, körülbelül a sarkkörtől Írország délnyugati része tájáig, de csak a mélyebb és hideg vízben található. Az Atlanti-óceán amerikai oldalán egy hozzá nagyon közelálló faj, a Rh. verrilli Clark él. A hasonlóképpen csak a legmélyebb tengerekben előforduló Bathycrinus-fajok a Rhizocrinuson kívül az egyetlen élő maradványai a krétakorban virágzott Bourgueticrinidáknak; ezeknek a kelyhe is leválhat a nyélről és önállóan élhet, mint az Antedoné.

Egy egészen kalandos külsejű, valósággal megkövesedettnek látszó tengeri liliom-faj vált ismeretessé a Karib-tengerből, a Holopus rangi Orb. Ezt az állatot 4 cm magasra és 17 mm szélességűre megnövő kehely alkotja csupán, nyele tehát egyáltalában nincsen, színe feketészöld, s mint valami szabálytalan, meszes bevonat ül a köveken; nagyon ritkán található mintegy 200 m mélységben; tíz rövid és vastag karja nem ágazik el; ez is utolsó képviselője egy hajdan nagyon virágzó családnak.