ELSŐ REND: Állkapcsos piócák (Gnathobdellidae)

Az állkapcsospiócák legközönségesebb képviselője az orvosi pióca: Hirudo medicinalis.

2. Az Orvosi pióca, Hirudo medicinalis, 1. a pihenő állat felülről, 2. úszó helyzetben, 3. felmetszett garattal, 4. tojása (kokon).

Ez az állat a magyar édesvizek egyik legközönségesebb lakója. A fej a szájszelvénnyel gyűrűs szívókává alakul át. A szája annyira kitüremlíthető, hogy három karajszerű izmos ormó, mely a bélcső hosszában helyezkedik el, teljesen a szabadba kerül. Az orvosi pióca mellső vége keskenyebb, mint a hátulsó. Ha hosszanti metszéssel felnyitjuk a száját, akkor a 4. ábra tanúsága szerint mindjárt a garat elején ott látjuk a három félköralakú redőt. Ezek a pióca állkapcsai, melyek szívós izomtömegből állanak. Az izomrostok úgy keresztezik egymást, hogy az állkapcsok öregfűrész módjára mozgathatók s eközben az állkapocs élén megerősített 60–70 fogacska egyszerre szúr és szakít. A pióca ezzel az eszközével vágja azt a jellegzetes háromsugarú sebet, melyet a vérszívás nyomán megtalálhatunk. Már jó régen tudják azt, hogy a pióca testében a szívott vér nem alvad meg; ennek okát Apáthy derítette ki, aki a pióca garatjába torkolló nyakmirigyekben kimutatta azt a váladékot, mely szívás közben a vér közé keveredvén, megakadályozza a megalvadást. Ma már a piócák nyakmirigyeiből kivonatot, az úgynevezett hirudint, vagy hirudinint készítenek, mely igen fontos gyógyszerül szolgál. Magyarországból már csak hirudin gyártására is rengeteg piócát szállítanak ki.

4. Az Orvosi pióca bélszervei: a = szemek, oe = garat és izomzata, m, dbl és dbl' = vakbelek, h = bor, rm = körkörös, lm = hosszanti izmok, ne = kiválasztószerv, r = végbél, s = tapadókorong.

A pióca izmos garatjára a 11 pár vakzsákszerű kitüremkedéssel ellátott középbél következik, amely a szívás folyamán vízzel az utolsó szakaszig föltelik s megtölti azt a hosszú 11. vakbelét is, mely a végbél mellett nyúlik hátrafelé. A föltelő béllel együtt a testfal is nyújtható s így megérthetjük azt, hogyha egyszer vérhez jut az állat, akkor eredeti térfogatát háromszor, sőt négyszer túlszárnyaló vízmennyiséget is magába szív.

Az orvosi piócának igen bonyolult vérrendszere van. Ha valaki a vérkeringés kialakulása iránt érdeklődik, mivel ez az élő orvosi piócán nehezen látható meg, keressen tanulmányozás végett valamelyik más, átlátszó piócafajtát, így példának okáért a Herpobdella atomaria Carena (Nephelis vulgaris)-t. Ha ennek az állatnak fiatal példányát üvegcsőben a nap felé tartjuk, lupe segítségével az egész vérkeringést megfigyelhetjük s mindjárt megállapíthatjuk azt, hogy a vér a háti főértörzsben hátulról előre áramlik.

Az orvosi piócának tíz szeme (a) van; a szemek a mellső hat gyűrűn párosával vannak elosztva. Ha az orvosi pióca fejéből metszetet készítünk, mindjárt megállapíthatjuk azt, hogy a test széle számos, sajátlagos, kehelyszerű szervvel van behintve, melyekben alkatuk szerint érzőszemölcsökre ismerünk. Azt még nem döntötték el egészen biztosan, hogy ezek a szemzillák vajjon tapogatásra vagy szaglásra valók-e.

Az orvosi pióca a többi piócákkal együtt hímnős; a hím ivarnyílása a 11. szelvényen az elülről számított 30. és 31. gyűrű között, a női pedig a 12. szelvényen a 35. és a 36. gyűrű között fekszik. Ahhoz, hogy a peterakást és a petét burkoló cocon-képződését megfigyelhessük, az állatok életmódját igen alaposan szemügyre kell vennünk. Idevonatkozólag Salzwedeltől származnak a legpontosabb ismereteink. Az orvosi piócák az olyan sekélyvizű tavakban szaporodnak el nagyszámban, amelyeknek agyag- vagy palafeneke van s a fenék legfönnebb csak iszapos, azonban nem homokos. A vizeknek nyugodtaknak kell lenniök s növényzetnek kell a vizet borítania. Az előbbi lehet magyarázata annak, hogy a hullámzó Balaton partján orvosi piócát nem lehet fogni, holott a Balaton vizével közvetlen kapcsolatos oldalmocsarakban, amint én arról Tihany közelében meggyőződtem, bőségesen találhatók. A vizen kívül nem élnek hosszasan, noha tavasszal sütkérezni a vízszegély közelébe kimásznak, a nedves mohák közé. Ha azonban testfelületük kiszárad, amint azt a száraz szobában, a tartóedényükből kiszabadult piócákon tapasztalhatjuk, feltétlenül elpusztulnak, ha az állatokat vissza is tesszük a vízbe. A szárazra kikerült állatok jó darab időn keresztül bőséges nyálkaváladékuk segítségével védik magukat a kiszáradás ellen. Az állatok tavasszal az alig felmelegedő vízben már korán kijönnek a partra napolni, úgyhogy az Alföldön már március végén lehet piócát fogni. Nyáron azonban nagyon érzékenyek az időjárással szemben. Borús, szeles időben a vizek mélyére vonulnak és ilyenkor a közelükben járó állatra vagy emberre nem is hederítenek. Napsütéses, meleg időben azonban kijönnek a part sekély, meleg vizébe, ahol a víznek legkisebb megmozdulására azonnal a vízbe lépett állatra vagy emberre rontanak rá. Szemükkel csak a világosságot és az árnyékot tudják megkülönböztetni, különben nem látnak, hanem a víz hullámzásából érzik meg, hogy merre keressék áldozatukat. A piócásember a piócát úgy szedi, hogy belép a víz szélébe, botjával maga körül erőteljesen megkörözi a vizet s a tovaterjedő hullám irányából seregestül gyűlnek a piócák. Hogy ilyenkor nem az ember lábáról tovaterjedő szag irányítja az állatokat, arról akkor győződhetünk meg, ha piócafogásra a tóba csónakkal hatolunk be. A csónakunkat kitolván a parti növényzet közé, elegendő azt időnként jobbra-balra ringatni, hogy a piócák nyílegyenest a csónak testének törjenek. A csónakhoz érkezett piócák annak alját szűntelen körülússzák, keresvén közben azt, hogy mibe kapaszkodjanak.

Az orvosi pióca táplálékát kizárólag gerinces állatok vére, nagyritkán gerinctelenek testnedvei képezik. Az olyan tavakban, melyeket itatásra csorda szokott megjárni, vagy amelyben disznókkal nád- és sásgyökerek után túratnak, bőven megkapják táplálékukat. Szeged környékén egyik ilyen tó szélén turkáló disznónak a hasán 29 piócát számoltam meg. Némelyek megfigyelése szerint a piócák időközönként vedlenek. Martini azonban több kifejlett állat megfigyelése közben arra a tapasztalatra jutott, hogy csak több hónap multán következik be egy-egy vedlés.

„Az orvosi pióca tavasszal párosodik. Párosodás után a parton a víz színénél valamivel magasabb, laza földet keres fel sokadmagával, melyben fejével túrva, járatokat igazít magának. Az olyan mocsaraknak és tavaknak partján, amelyben sok pióca él, ilyenkor a föld felszíne alatt néhány cm mélyben több száz piócát lehet a part mentén együttesen találni. Ezt a tevékenységüket az utolsó párosodás utáni napokon már elkezdik és a különböző vidékeken május végétől július kezdetéig túrnak-fúrnak a parti földben. Június végén hozzákezdenek kokonjaik vagy tojástokjaiknak elkészítéséhez. Ezek nagysága és alakja hasonlít a tölgymakkhoz. A pióca a kokonkészítés céljára a szájából nyálkás, összefüggő, zöld folyadékot ereszt ki; az állat ebbe a nyálkatömegbe egészen a petevezetékének torkolatáig bebújik s így hüvelyszerű burkot formál, amely a jövendő kokon hosszával egyenlő. Ebbe a zöldes vagy barnás, nyálkás tömegbe együtt 10–16 kicsiny, szabadszemmel nem látható petesejtet rak le. Ugyanakkor a nyálkahüvelyből kiérő szabad szájával a kokon körül fehér, nyálszerű habot képez, amely fölér a kisebb tyúktojás terjedelmével. Erre hátrafelé visszahúzódik a tokba, a fejvégi nyílást belülről összecsavarja és elzárja s akkor hátul teljesen kihúzódik a kokonból, miközben az elhagyott rést kívülről zárja le. A pióca ezután még egypár napon át a kokona mellett pihen. A hab nemsokára spongyás bevonattá szárad s így a kokon a maradandó nagyságra zsugorodik össze. A kicsinyek az időjárás változatossága szerint a tojásrakás után 4–6 hét mulva bújnak ki. Fonalszerűek és világosak, azonban mindenben hasonlítanak a szülőkhöz. Növekvésük rendkívül lassú. Orvosi célokra csak 3 éves korukban érettek és rendes nagyságukat csak az ötödik évben érik el. Azt mondják, hogy egy-egy orvosi pióca 20 évig is elél.

A végett, hogy orvosi célokra állandóan piócákhoz lehessen jutni, az állatokat némelyütt egyenesen tenyésztik is vagy tavakban, vagy mesterségesen készített piócakoloniákban, ahol a fiatal nemzedéket békaálcákkal, később halakkal táplálják. Magyarország nagy tömegben szállítja a piócákat Európa északi országaiba, különösen Német-, Angol- és Svédországba. Pióca nagy mennyiségben tenyészik még Lengyelországban, Dél-Oroszországban és Törökországban is. A magyar piócának különösen nagy híre van külföldön. A szállítása kisebb lenzsákokban történik, amelyeket a fuvarozó kocsiban átkötött kötélre, hevederre erősít fel az ember. Vonaton nedves moha között olyan ládikákban lehet szállítani, melyeknek oldala, az átszellőzés végett, apró résekkel át van fúrva.

Az orvosi pióca színben és rajzolatban akkora változatosságot mutat, hogy régebben a német piócát (Hirudo medicinalis L.) ezen az alapon különböztették meg a magyar piócától (H. officinalis L.). Ma azonban az állatok belső anatómiája alapján biztosan tudjuk, hogy ezek csak színváltozatok. A német pióca hasán sötét és hazája Európa északibb fele, így Francia-, Német-, Orosz- és Angolország, valamint Dánia. A magyar pióca azonban inkább Délnyugat-Európában él, így magyarföldön kívül Szlavóniában és Olaszországban.

Az Európán kívül eső világrészeknek is megvannak a maguk, más fajba tartozó orvosi piócáik. Így Algériában és a Berber-földön a sárkánypióca: H. troctina Johnson, mely különben már Spanyolországban is található, használatos orvosi célra. A sárkánypiócát különlegesen Marokkóban fogják s innen szállítják Angliába és Dél-Amerikába. A francia birtokok közé tartozó Szenegálban egy kisebb faj, a Limnatis mysomelas Vir., Indiában pedig a Limnatis granulosa Sav. használatos orvosi célra. Az indiai Limnatis nagyra nő s igen veszedelmesen harap, úgyhogy a vérzést, mivel a sebbe, úgylátszik, alvadékgátló nyálkát köp be, meglehetősen nehéz elállítani.

Az állkapcsos piócák másik közismert képviselője a lópióca, Haemopis sanguisuga L. (vorax), másik nevén Aulastoma gulo. Ezzel sokkal sűrűbben találkozunk, mint az orvosi piócával, mivel a tavakon kívül a folyóvizeket és a patakokat is kedveli, sőt az utóbbiakon át a dombosvidékek hidegforrásaiba is behatol; a Dunántúl 9°-os forrásaiban is találtam piócát s viszont ezzel szemben a dunántúli hévforrásoknak 30–35°-os vizeit is benépesíti. A lópióca teste kissé lapos, testszegélye nincsen élesen fűrészelve s állkapcsi fogai tompábbak. Színe a sötét kávébarna és fekete között váltakozik, hátán nincsenek hosszanti csíkjai, de a test szegélye sárgás vonalkeretbe van befoglalva. Az északafrikai lópiócák a lovak és szarvasmarhák nagy ellenségei. Nevezetesen rátörnek a tóban ivó marhának vagy lónak a szájára s behatolván a torokba, sőt a gégefőn át a tüdő légcsöveibe, az állatnak rövid időn belül halálát okozzák. A lópiócák áldozatukat még a halál után is továbbszíják. Az állatok lényegileg nem a piócáktól okozott vérveszteségben pusztulnak el, hanem az általuk okozott fájdalom szülte kínlódás és vergődés közben. A lópiócát az ember kézzel is könnyen megfoghatja, mivel az embert rendszerint nem bántja. Mégis a Balatonban egyik fürdőzőn magam tapasztaltam, hogy a part vizében heverő ember hónaljába belekapaszkodott. Csendesen folydogáló vizekben nagyon érdemes az állatok szaglóképességéről tapasztalatot szerezni. Hogy a piócákat a folydogáló vízben rejtekhelyükből előcsaljuk, ahhoz elegendő az, hogy kezünket a vízbe alaposan bedörzsöljük. Ha meg éppen húsdarabot szúrunk le hegyes pálcikával, akkor mindjárt seregestül gyűlnek rá az állatok.

Tavainkban és csendesen folydogáló, náddal borított s helyenként tavirózsáktól fedett vizeinkben közönségesek a Herpobdellák. A Herpobdella 5 cm hosszú, lapostestű állat. Gyűrűzete bizonytalan, 4 pár szeme van és garatja fogazatlan. Állati táplálék mellett növényivel is él. Fönnebb említettük, hogy a Herpobdella atomaria Carena (Nephelis vulgaris) vörösösen áttetsző fiatal példányait a vérkeringés megfigyelésére igen könnyen felhasználhatjuk.

Az állkapcsos piócákra vonatkozó ismereteink nem volnának tökéletesek, ha leírásunk végén meg nem ismerkednénk Ceylon vérszipójával, melyről Schmarda „Földkörüli útjá”-ban a következőket írja:

3. Haemadipsa ceylonica M.-T d.

„A különböző svábbogarak és szúnyogok által okozott kínok mind eltörpülnek ahhoz a gyötrelemhez képest, mely az erdők és rétek vándorait egy kicsiny, szárazföldi vérszipónak, a Hirudo ceylonicának, mai nevén Haemadipsa ceylonica M. Td. D. B. úton-útfélen bekövetkező támadásából származik. Ezek az állatok a fűben, vagy lehullott levelek, kövek alatt, vagy éppen a fákon és bokrokon tartózkodnak és onnan leselkednek az arra haladó emberre, állatra. Rendkívül gyorsan mozognak és a zsákmányukat jó távolságra kiszimatolják. Mihelyt észreveszik az embert, vagy az állatot, az egész szomszédságból odasereglenek és áldozatukra törnek. Sajnos, a bőrön oly észrevétlenül ejtik a sebet, hogy az ember alig veszi észre, hogy vérét szívja valami. Néhány órába telik, míg az állatok teleszívják magukat és akkor minden további nélkül lehullanak az emberről. A bennszülöttek, akik minket kísértek, a sebhelyet maró kálilúggal nedvezik, melyet tarisznyájukban hordanak magukkal, vagy pediglen nyállal kevert meszet kennek a sebre. Természetesnek találtam, hogy ennek a kezelésnek nyomán heves gyulladás támad a seb körül s így megmagyaráztam magamnak azokat a mély forradásokat, melyek sok bennszülöttnek a lábát tarkítják. Sokan citromlevet csavarnak a sebre. Mindezek a dolgok azonban csak arra jók, hogy a piócára csepegtessük s ezt így arra kényszerítsük, hogy levesse magát, azonban az állkapcsukkal okozott sebet határozottan veszedelmesen ingereljük vele. Különösen kellemetlen az, hogy a vérszipók nagyon kedvelik a test olyan részeit, ahol mások már azelőtt is jó legelőre akadtak, ugyanis a meggyulladt és vérrel telített meleg bőr igen csalogatja őket. Hogy ezek ellen a piciny, de rettenetes ellenség ellen biztosítsa magát a vándor, elkerülhetetlenül kell lába védelméről gondoskodnia. Erre a szolgálatra bőr- vagy vastag gyapjúharisnya alkalmas, melyet ruháinkra kívül húzunk fel. Mi az utóbbiakat elegendőnek és kényelmesnek találtuk, ebből azonban tartalékban is kell az utasnak magával vinnie, mivel a gyapjúharisnya a bozótban könnyen szakad, vagy hamar kopik. Ahol a harisnyát a térd alatt átköti az ember, sokszor tucatjával gyülekeznek meg a piócák, azon buzgólkodván, hogy a kötést áttörjék. Menetelés közben keveset szenvedtünk a vérszopótól. Legkevésbbé van a sorban első a bántódásnak kitéve. Ha azonban az elsőn megszimatolták a piócák a vándorcsapat közellétét, akkor van idejük, hogy mohón az utána következőkre vessék magukat. A legnagyobb vigyázat ellenére azonnal hajunk között, vagy nyakunkon, vagy csupasz kezünkön teremtek, mivelhogy nemcsak a fűben, hanem a fákon is leselkednek, ahonnan az arrahaladó utas nyakába vetik le magukat.”