| IV. OSZTÁLY: SÖRTÉSÁLLATKÁK (GASTROTRICHA) | TARTALOM | ELSŐ REND: Kétpetefészkűek (Digononta) |
V. OSZTÁLY: KEREKESFÉRGEK (ROTATORIA)
A német szöveg némi figyelemre méltatásával
magyarra átültette és kibővítette dr. Varga Lajos
Ha hosszabb időn keresztül nem esik az eső, akkor a házeresz csatornáiban finom por halmozódik fel. Ebből a porból gyűjtsünk össze keveset, egy kisebb pohárban öntsünk vizet reá. Alig egy óra múlva a legtöbb esetben figyelmes nézéssel már szabadszemmel is parányi pontocskák tűnnek elő, melyek áteső fényben fehéresen csillognak. Ezek a piciny pontok ide-oda mozognak. Ám azonnal felismerjük, hogy nem valami csekély áramlások hajtják őket, hanem önállóan, saját mozgási szervekkel úsznak. Picinységük miatt azt gondolhatnánk, hogy véglények. Fogjunk csak ki egy pipettával egy vagy több ilyen úszó pontocskát s egy vízcsöppben tegyük mikroszkópium alá! Rögtön látni fogjuk, hogy sok ázalékállatkához hasonlóan csillangó sörték segítségével vígan tovább úszkálnak. Az állatkák olyan élénken mozognak, hogy nagyon nehéz testük felépítését részletesebben megfigyelni. Mert vízcseppünkbe néhány korhadt faszálka vagy parányi szalmatörmelék is jutott, melyeket a porral együtt a szél hurcolt a csatornába. Ezek most a vízcsepp aljára süllyedtek s így állatkáink közöttük és a parányi homokszemcsék között pompás búvóhelyre találnak kíváncsi tekintetünk elől.
De nini! Amint a mikroszkópium látómezejét átkutatjuk, egyszerre észrevesszük, hogy az egyik állatka testének keskeny végével megtapadt az egyik törmelékszemcsén. Testének másik vége szabadon előreáll s ezen közepes nagyítással is két köralakú fogaskerék tűnik föl, melyek élénken forognak. Most már tudjuk, hogy mikkel van dolgunk. Kerekesférgek ezek, a Rotatoriák, vagy Rotiferák rendjébe tartozó állatkák. Nem véglények, hanem igazi szervekkel ellátott többsejtű állatok, Metazoák.
A kerékszervek mozgása mellett még egy másik szerv mozgása is azonnal feltűnik. Az állatka testében, azon a helyen, ahol a nyakhoz hasonló befűződés van, szilárd, két félre oszlott szerv van, melynek részei egyenletes ütemben egymásra préselődnek, majd újra eltávoznak egymástól. A zúzómalomra emlékeztető szerv közben szabálytalanul ide-oda forog. Ez a szerv az úgynevezett rágókészülék. Részei kemény kitinából állanak s azt a táplálékot aprózzák fel, melyet a kerékszerv sodort a szájnyílásba s innen a garatba és a rágógyomorba.
Mik azok az említett kis fogaskerekek? Ennek tisztázása céljából valamivel erősebb nagyítást kell vennünk s az állatkák élénk mozgását is meg kell akadályoznunk. Ezt úgy érjük el, hogy vízcseppünkhez nagyon kevés hígított kokainoldatot teszünk, mely rövidesen kifejti bódító hatását. Ekkor világosan láthatjuk, hogy állatkánk testének elülső részén két kerekded, lebenyes nyújtvány tör előre, melyeknek peremén finom csillangók csapdosnak, mégpedig most már a bódítószer hatása alatt nagyon lassan. Alaposabban megfigyelve, észrevesszük, hogy a csillangók mozgása a lebeny kerületének egyik pontján indul meg s meghatározott irányban egyik csillóról a másikra terjed át hullámszerűen. Rövidesen egy újabb hullám következik, úgyhogy egyidejűleg több hasonló hullám halad végig a szegélyen. Ez a mozgás okozza azt, hogy a rendesen gyorsabb hullámzás azt a benyomást kelti, mintha a kerek lebenyek fogaskerékszerűen maguk mozognának. Mindkét körlebeny között, kissé a hasoldal felé, foglal helyet a szájnyílás, melyet szintén nagyon finom csillangók bélelnek ki.
Hogyan jutottak a vizünkbe ezek az érdekes állatkák, melyeknek neve „távcsöves kerekesféreg” (Rotaria rotatoria Schrank)? Hiszen az ereszcsatorna finom száraz porában, ha szárazon vizsgáljuk meg, a mikroszkópium alatt is csupa élettelen, mozdulatlan, szilárd testecskéket találunk. S mégis a porszemecskék között kell lenniök ezeknek a piciny állatoknak. Ám nem mutatják azokat a megkapó élettevékenységeket, melyeket az imént a vízcseppben megismertünk. Tetszhalottak, teljesen kiszáradtak, összezsugorodottak s csak a szakember tudja megkülönböztetni nagy fáradsággal a környezetükben látható igazi élettelen testektől. Ám megnedvesítve csodálatos módon képesek arra, hogy újból életre keljenek. Mindjárt meg kell azonban jegyeznünk, hogy állatkáink a lappangó életnek ebben az állapotában is némi életműködéseket mégis végeznek. Mindenekelőtt a kiszáradás csak külsőleges; a test sejtjeiben a nedvesség nyomainak meg kell lenniök. Ha erős felmelegítéssel vagy teljesen száraz levegőn a víznek ez a parányi mennyisége is eltűnik, akkor állatkáink elpusztulnak és többé nem kelthetők életre. A legfontosabb életműködések: lassú anyagcsere, elenyészően csekélyfokú lélekzés még a lappangó élet állapotában is megvannak, ha eszközeinkkel nem is tudjuk kimutatni.
A kerekesférgek elevenen is tekintélyes számban találhatók a korhadó falevelek között, moha- és zuzmópárnákban, a nedves talajban, a porban és iszapban. Biológiai értelemben a „földi kerekesférgek” csoportjába sorozzuk ezeket. Velük szemben rengeteg kerekesféreg él a vízben; leginkább az édesvizekben. De csekélyebb fajszámuk megtalálható a tengerben és a féligsós vízben is. Vannak élősködő fajok is. Testük külső alakja rendkívül változatos, de a belső szervek felépítésében mégis sok hasonlóságot és megegyező alaptervet mutatnak.
Kísérjük a kerekesféreg alakját, testtagozódását a rajzok segítségével nyomon, Az 1. kép a Daday által felfedezett Schizocerca diversicornis alakját és alkatát, a 4. kép a Rotaria rotatoriát (Schr.), a 2. kép a Asplanchna rágóját a 3. kép pedig a Varga által felfedezett Rhinops fertőensis tartós téli tojását mutatja be.
Sok kerekesféreg teste hosszúkás, megnyúlt, „féregalakú” és megvastagodott bőr takarja. Ez az aránylag szilárd külső takaró a kutikula, melyet az alatta levő, élő, igazi bőrsejtek építenek fel. Ez a külső kutikula némely helyen rendkívül vékony s így ezen a helyen a bőr puha és hajlékony. Puha és hajlékony helyek különösen a nyaki részen találhatók, ahol fej gyakran elég jól elkülönül a „törzs”-től, valamint a törzs és „láb” között. A láb rendesen a hasi oldal felé foglal helyet s gyakran gyűrűszerű szelvények különböztethetők meg rajta. Ezek a gyűrűs szelvények a kerekesférgek nagy részének testét látszólag olyan módon tagolják, int az ízeltlábúakét vagy a gyűrűsférgekét. Ez utóbbiakban azonban a szelvényezettség a test belső szerveire is kiterjed, a kerekesférgeké pedig csak a bőrre szorítkozik. A külső szelvényezettség célja kettős. A szelvények egyrészt a testrészek nagyobb mozgékonyságát segítik elő, másrészt a leginkább veszélyeztetett fej és láb védelmét teszik lehetővé. A víz legcsekélyebb megrázkódására ugyanis rögtön behúzzák a fejüket és lábukat a törzsbe, mert azok ízei úgy mozgathatók el egymás mellett, mint a távcső részei. Sok kerekesféreg törzsét külön páncél védelmezi, melybe gyakran mész rakódik s többnyire lapos alakot ölt. Ilyen kemény páncéljuk van az ú. n. páncélos kerekesférgeknek (Loricata).
A kerékszerv alakja rendkívül változatos. Elterjedhet több lebenyen, melyek a szájnyílás körül türemkednek elő, de gyakran (főleg a kúszó fajokon) csak egyszerű csillópamatot alkothat, amint néhány később szóbakerülő fajon látni fogjuk. A láb, mely csak kevés fajon hiányzik, a végén egy vagy több „lábujjat” hordozhat. A láb végén elhelyezett mirigyek váladéka arra szolgál, hogy az állatka megkapaszkodhassék s akaratától függően bizonyos ideig (esetleg állandóan) valamilyen tárgyon egyhelyben maradjon.
A kerekesférgek testén nagyon gyakran olyan függelékeket, tüskéket, sörtéket, vagy úszószerű függelékeket is találhatunk, melyek szintén a mozgás szolgálatában állanak. Nagyon sok faj van, melyek az úszáson kívül a mozgásnak egy másik sajátságos faját is végzik, t. i. az ugrást. Rendesen harántcsíkolt izmokkal ellátott és erősen fejlett ugrósörték képessé teszik őket arra, hogy a nagy ellenállást kifejtő vízben is jókora távolságra pattanjanak (Filina-, Polyarthra-, Pedalia-fajok). Ám az úszás sebessége is nagyon változó. Némelyek valósággal száguldanak a vízben, mások azonban nagyon lassan, csaknem méltóságteljesen úsznak ide-oda, miközben állandóan változtatják az úszás irányát. Vannak olyan fajok is, amelyek a piócákhoz hasonlóan araszolva is mozognak (Rotaria, Philodina stb.).
Rendesen a tapintás szolgálatában állanak azok a nyújtványok, függelékek, ormányszerű képletek, melyek a kerekesférgek fején és testének egyéb részein helyezkednek el; rendesen mozgathatók és nagyon érzékenyek. Különösen jól fejlettek azokon a fajokon, melyek a vízben lebegő életmódot folytatnak (plankton-élőlények).
Említettük, hogy a páncélos-kerekesférgek (Loricata) testét sokszor nagyon kemény és más állatok által meg nem emészthető héj védelmezi. Ám vannak olyan fajok is, melyek sűrű, kocsonyás és parányi zsákhoz hasonló védőburkot választanak el s benne élnek. Ha veszedelem fenyegeti őket, akkor ebbe húzódnak vissza, nagy hirtelenséggel.
A Melicerta és Oecistes nevű fajok a kocsonyás lakózsákocska falát még külön meg is erősítik apró idegen, szervetlen anyagokkal.
A kerekesférgek külső takarója alatt hosszanti és harántizmok vannak; különösen ezek az utóbbiak jól fejlettek. Ez az izomrendszer sok tekintetben hasonlít a többi féregbőrizomtömlőjéhez. Számos izom van a testüregben is, mely a kültakaró és a belső szervek között fut le. Ezek között legfontosabbak azok az izmok, melyek a kerékszerv behúzását és kiterítését, valamint a láb behúzását és kitolását végzik.
Állatkáink tápcsatornája – amint láttuk – a többnyire hasirányban elhelyezkedő szájnyílással kezdődik. Rendesen a kerékszervnek különleges része veszi körül. A garatban folytatódik, mely után a rágógyomor következik, a rendesen jól fejlett rágókészülékkel, melynek apró részei minden fajra jellemző különbségeket mutatnak s így az állatkák nagyon jellemző faji bélyegeinek tekinthetők, melyeknek a fajok meghatározásában jelentékeny szerepük van. A rágókészülékre jellemző az is, hogy alkotórészei mindjárt végleges nagyságban fejlődnek ki s így jól megkülönböztetik az egymáshoz gyakran nagyon hasonló fiatal alakokat. A rágókészülék részeit erőteljes izmok mozgatják, melyek rendesen csak az állatka halálakor fejezik be működésüket.
A rágógyomorból rendesen igen keskeny nyelőcső vezet a gyomor felé. A rágókészüléktől felaprózott táplálékot a nyelőcső bélelő csillói vezetik tovább. Ám a nyelőcső fala erősen kitágítható, úgyhogy nagyobb falatok is keresztüljuthatnak rajta. Vannak olyan fajok, melyekben a rágókészülék ősi formáját megőrizte, amennyiben nem a táplálék felaprítását végzi, hanem igazi fogókészülék. Ezt úgy használja az állatka, hogy a garaton és szájnyíláson nagy sebességgel kiölti s vele ragadja meg zsákmányát, melyet aztán rágógyomrába ránt be. A zsákmány ilyenkor felaprózatlanul jut be a tulajdonképpeni gyomorba.
A nyelőcső gyomorfelőli végén rendesen két jól fejlett emésztőmirigy foglal helyet. Ezek váladékukat a széles emésztőgyomorba vezetik, melyet kerek vagy hosszúkás, jól fejlett pillákkal kibélelt hatalmas sejtek alkotnak. A gyomor után hosszabb vagy rövidebb bél következik, mely a test végén lévő nyílik. Vannak egyes fajok, melyeknek emésztőgyomra vakon végződik (Asplanchna, Paraseison). Az emészthetetlen táplálékot ezek rendesen a szájnyíláson ürítik ki igen nagy sebességgel.
A kiválasztás életfolyamatát két vízér (protonephridium) végzi, melyek rendesen a nyak tájékán kezdődnek s hosszú csatornák alakjában a test jobb és baloldalán futnak lefelé. Oldalt több vagy kevesebb, vakon végző ágat viselnek, melyeknek végében a lángsejtek helyezkednek el. Mind a két csatorna a kloakába nyílik, de a legtöbb fajban az úgynevezett összehúzékony- vagy lüktető-hólyag közvetítésével, mely sokszor tekintélyes nagyságúra duzzadhat meg. Ezt a kiválasztó készülék által összegyűjtött váladékot, ill. a szervezetet elárasztott vizet (lásd a Véglények lüktető hólyagját!) halmozza fel s időnként rendszeres ütemben hirtelen összehúzódva a kloakába üríti ki.
A kerekesférgek idegrendszere meglehetősen egyszerű alkotású. Legfontosabb része a páros vagy páratlan agydúc vagy agy, mely rendesen a fejben a garat fölött helyezkedik el. A test egyes részei felé, főleg a külső érzőszervekhez nagyon vékony idegeket bocsájt. Az érzőszervek között legfontosabbak a már említett tapogatók, vagy érzősörték, melyek legnagyobb tömegben a fejen vannak elhelyezve. Fontos idegpálya vezet a szemhez is, mely többnyire kerek vagy X-alakú. Száma rendesen egy vagy kettő, ritkán három. A szemeket fekete vagy vörös festék színezi s gyakran lencseszerű parányi fénytörő közeg van rajtuk. Ám sok olyan kerekesféreg van, melyeknek szeme egyáltalánban nincsen.
A kerekesférgek váltivarú állatok. Minden, amit eddig róluk mondottunk, csak a nőstényekre érvényes. Testükben az eddig említett szerveken kívül találunk még egy vagy két petefészket s ezeknek megfelelően egy vagy két szíktömlőt, melyek a peték fejlődéséhez szükséges táplálékokat szállítják, illetőleg termelik. A zacskóalakú petefészkekben keletkeznek a peték, melyek rövid petetartóba jutnak; ez a kloakába nyílik. Nagyon sok faj lerakja a petéket; más fajok a testükhöz kívül hozzátapasztva addig cipelik magukkal (néha 8–10 petét is!), amíg a fiatal állatka ki nem bújik belőle. Valójában tehát magzat: embriumtartók. Vannak azonban olyan fajok is, melyeknél a fiatal egyedek az anyaállat testében érik el teljes fejlettségüket, tehát elevenen hozzák a világra. A fiatalok mindig az anyaállathoz hasonlítanak, tehát álcaállapot nem fordul elő.
A hím egyedek, már amennyire egyáltalában ismerjük őket – úgy látszik, hogy a Bdelloidea-alrend tagjainál hímek nincsenek – sokkal kisebbek, mint a nőstények s szervezetük rendkívül elcsökevényesedett. Nincsen tápcsatornájuk, persze szájnyílásuk sem s ezért csak néhány napig tudnak élni. Lüktetőhólyaguk is hiányzik s kerékszervük erősen visszafejlődött. Ezért van az, hogy sok faj hímjei nagyon hasonlítanak egymáshoz. Testüket csaknem egészen kitölti az erősen fejlett, körte- vagy golyóalakú here, mely rendesen a megtermékenyítőszervben végződik.
A hímek csak a tengerekben élő Seisonidáknál hasonlítanak a nőstényekhez s minden szervük megvan. Ezek a fajok mindig megtermékenyített petékkel szaporodnak. Velük ellentétben a hímekkel nem rendelkező Bdelloideák állandóan termékenyítetlen petékkel, tehát szűzen, parthenogenetikusan szaporodnak. A többi kerekesféreg nagy tömegénél a szaporodásnak mind a két módját megtaláljuk. Nőstényeik kétféle petét termelnek, mégpedig termékenyítetlen (subitanus) és tartós- (téli-) petéket, amint ezt néhány örvényféreg esetében is látjuk. A tartóspetéket kemény, gyakran érdes felületű, dudorokkal vagy tüskeszerű képletekkel ellátott burok védelmezi a tél viszontagságai és a kiszáradás ellen. A nemzedékváltozásnak, az ú. n. heterogoniának olyan esetével állunk szemben, melyre jellemző az, hogy mindkét nemzedéksor ivarosan szaporodik tovább (szemben a metagenezissel, melynél az ivaros és ivartalan nemzedékek váltogatják egymást). Lange A., aki a kerekesférgek szaporodási viszonyairól szóló korszerű ismereteinket összefoglalta, erről a következőket írja:
„A kerekesférgek heterogoniája meghatározott forma szerint történik, melyen belül csekélyebb módosulások jelentkezhetnek ugyan, ám egészben véve mégis szigorúan megmard. A vastag, kemény burokkal ellátott tartóspetéből mindig nőstény állat fejlődik. Ez szűzen, parthenogenetikusan az ivartalan ivadékok egész sorát hozza létre, mellyel leginkább nőstény egyedekből állanak. Elvétve hímek is felléphetnek. A parthenogenetikus időszak vége felé, melyben az illető faj egyedeinek nagyfokú elszaporodása észlelhető, egyszerre nagyobb tömegben jelennek meg a szűzen létrehozott hímnek. Ezek megtermékenyítik a nőstényeket, melyek most csakis tartóspetéket termelnek. És ezzel befejeződik egy nemzedéksor, mert a tartóspetékből később megint parthenogeetikusan szaporodó nőstények fejlődnek. Aszerint, hogy évente egy, két vagy több ilyen sor jelentkezik, a Daphnidákhoz hasonlóan mono, di- és polyciklusos fajokat különböztetünk meg.”
Megtörténhetik, hogy az ivaros időszakok eltolódnak, sőt teljesen ki is maradnak. Egy és ugyanazon faj a különböző helyeken, vagy hasonló vizekben különböző esztendők folyamán a ciklusok- és ivaros periodusokat tekintve, különbözően viselkednek. A nagyfokú eltérések okai nagyon változatosak és még egyáltalában nem tisztázottak. Sokan a víz fizikai és kémiai viszonyaiban, mások pedig az állatok belső szervezettségében keresik az okokat. Ám az ivaros időszak tartama is nagyon különböző lehet. Gyakran csak néhány napig tart, néha azonban hónapokig megmarad. A két ivaros időszak közötti idő a különböző fajoknál igen tág határok között, egytől tizenkét hónapig, mozoghat.
Az bizonyos, hogy egy és ugyanazon állat fiatal utódai egymás között kivétel nélkül egyneműek és – legalább az Asplanchna- és Hydatinannemmél, valószínűleg azonban a heterogoniát felmutató más nemeknél is – a nőstényeknek két fajtája található meg. Az egyik nőstényfajta szűzen ismét nőstényeket hoz létre (amiktikus nőstények), a másik fajta pedig szintén szűzen hímeket hoz világra (miktikus nőstények). Sikeresen csak a miktikus nőstények termékenyíthetők meg. Ám a megtermékenyített peték mindig csak tartóspetékké lesznek. A tartóspeték képződésének feltétele tehát a megtermékenyítés. Ennek következtében a kerekesférgek különösen alkalmasak arra, hogy a nemmeghatározásnak az utóbbi esztendőkben olyan sokat vitatott kérdését tisztázzák. Ebből a célból valóban alaposan fel is használják állatkáinkat s külön tenyésztik őket.
Ha valamely szaporodási időszak ivadékait vizsgáljuk, akkor ismételten bukkanunk a sok kerekesférgen tapasztalható csodálatos jelenségre: a későbbi nemzedékek egyedei nagyon gyakran lényegesen különböznek az előző egyedektől, pl. testük alakjában, a páncél nyúlványainak, rajzolatának, tüskéinek és lebegtető képleteinek nagyságában és számában is. A még későbbi nemzedékek azután újra az eredeti, kezdő egyedhez válnak hasonlókká. Ezt a megfigyelt jelenséget Lange a következő mondatban foglalja össze: „A filogenetikai szempontból őseredeti szaporodási mód a filogenetikailag őseredeti morfológiai állapotot is visszatükrözi. Azáltal, hogy az első nemzedék az utána következő parthenogenetikus nemzedékek során lassanként vagy ugrásszerűen ismét más alakú egyedekbe megy át, a szexuális ciklussal összefüggésben morfológiai ciklus is keletkezik. Erre a jelenségre, amikor ugyanis egy faj ciklusos ütemben megváltoztatja az alakját, Lauterborn a ciklomorfózis (szakaszos alakváltozás) szerencsés és találó megjelölését alkalmazta.”
Sachse azonkívül kimutatta, hogy a tartóspetékből mindig csak a tipusos alakok fejlődnek ki. Könnyen érthető tehát, hogy ugyanazon faj alakjainak ilyen változékonysága következtében a meglehetősen eltérő egyedeket külön fajként írták le, mígnem kiderült, hogy egy talán már régóta ismert faj szakaszos alakváltozásának tagjai közé tartoznak. Dieffenbach kísérletileg kimutatta, hogy az ilyen alakváltozások legfőbb okainak egyike a táplálék mennyiségében rejlik. A szabad vizekben lebegő életmódot folytató kerekesférgeknek ezt a táplálékát a rendkívül kicsiny planktonszervezetek („centrifugált plankton”) adják, melyeket a kerékszervükkel okozott vízörvénylés juttat testükbe. Különben a „földi-kerekesférgek” is hasonló parányi élőlényekkel és ezek részecskéivel táplálkoznak s a kerékszerv pilláinak örvénytokozó játéka juttatja a szájnyílásba.
A kerekesférgek sok faja igazi kozmopolita s az egész földön mindenütt megtalálható. Állatkáink nagy földrajzi elterjedettségének okát régebben azzal magyarázták, hogy összeszáradhatnak s így a szél mindenhová elhurcolhatja őket. Ám a tartóspeték még jobban alkalmasak a széthordásra. Mindenesetre kétségtelen, hogy kerekesférgeket találni lehet a háztetők zuzmó- és mohapárnáiban éppenúgy, mint az esőcsatornák porában. Ehrenberg ugyanazokat a fajokat megtalálta Berlin moháiban és Libanon cédrusainak zuzmóiban. Ugyanazok a Callidina-fajok laknak egész Európában, Észak-Amerikában és Új-Zeelandban is. Schmarda a felsőegyiptomi El Kab tócsájának sós vizében és a Kordillerák magaslatain is talált kerekesférgeket. Ehrenberg a Philodina roseola nevű fajt megtalálta az alpesi csúcsok haván, ahol különleges algákból táplálkoznak, éppenúgy, mint abban a talajpróbában, melyet a Schlagintweit-testvérek a Himalája 18.000 lábnyi magasságában gyűjtöttek. Joseph Krajna barlangjaiban 9 fajt fedezett föl.
Magyarországon szintén nagyon sok kerekesférget ismerünk s legalább 500-ra tehető a talált fajok száma. Megtalálhatók a tavaszi hóolvadások tócsáiban, a keréknyomok, útszéli árkok időszakos vizeiben éppenúgy, mint a nagyobb tavakban és állandóvizű mocsarakban, valamint a falusi kacsaúsztató tócsákban. Megélnek a csendesen folyó patakok és folyók vizeiben is. Daday, Kertész, Langer és Varga vizsgálták behatóan a hazai kerekesférgeket. Utóbbi néhány fajokat az erdei mácsonya levelei által képezett parányi vízmedencékben, a héjakutakban is megtalálta s Dudich az Aggteleki-barlang vizeiben is gyűjtötte. Hazánk vizeiben a téli faunának is fontos alkotórészei. A jég alatt természetesen a hideg vizeket kedvelő, ú. n. hideg sztenothermás-fajok – előfordulnak mindaddig, amig a vizek iszapjaiban végbemenő korhadás és rothadás a vizet meg nem fosztja oxigéniumtartalmától s a mérges kénhidrogéngázok hatására minden élet meg nem szűnik. Ám a mélyebb s így jobban átszellőztetett vizekben egész télen keresztül megtalálhatók. Így a Balaton, Fertő, Velencei-tó s a mélyebb halastavak téli faunájának lényeges alkotói.
Minthogy a kerekesférgek az édesvizek faunájának fajszámuk és tömeges megjelenésük következtében nagyon fontos tagjai, azért gazdasági hasznuk – főleg haltáplálék szempontjából – igen nagy.
A Rotatoriák világát két rendre osztjuk: l. kétpetefészkűek (Digononta) és 2. egypetefészkűek (Monogononta) alrendjére. Az előbbieknek – amint nevük is mutatja – két petefészkük van, az utóbbiaknak azonban csak egy. Ám meg kell említenünk, hogy úgy ezt a felosztást, valamint az alsóbbrendű rendszertani egységekbe való taglalást a különböző szerzők nem mind fogadják el s nagyon sokféle beosztás van forgalomban. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a kerekesférgek rendkívül formagazdagsága miatt minden igénynek megfelelő rendszerezést igen nehéz felállítani.
| IV. OSZTÁLY: SÖRTÉSÁLLATKÁK (GASTROTRICHA) | TARTALOM | ELSŐ REND: Kétpetefészkűek (Digononta) |