I. OSZTÁLY: MÉSZVÁZÚ SZIVACSOK (CALCAREA SEU CALCISPONGIAE)

A mészvázú szivacsokat lágy testük, egyszerű és őseredetű formákat feltüntető szerkezetük miatt az első rendbe kell ismertetnünk: A már korábban ismertetett szivacs-organizációnak legegyszerűbb alakulása ezek közt található meg a legtisztább kiképződésben. A váz csak calcitból, azaz szénsavas mészből áll és a vázelemek vagy csak nagyító alatt látható, néha azonban már szabad szemmel is kivehető váztestek formájában vannak szétszórva a testben. Szabad szemmel is láthatók sok fajban az osculum körül levő nagy mésztűk, melyek mint valami gallér fogják a nyílást körül s alakjuknál fogva nagyon emlékeztetnek a kötőtűre. Jóval kisebbek már a három- vagy négysugaras csillagok. Az egyes szivacsfajoknál vagy mindig egy és ugyanazon vázelem van, vagy pedig két- vagy háromfélének a legkülönbözőbb kombinációja, amikor egysugarasak, háromsugarasak és négysugarasak találhatók. Tájékozásul a váztestek nagyságáról megemlíthetjük, hogy a legismertebb mészvázú szivacsnak Sycon raphanusnak egysugaras váztesteiben a sugarak hossza 150–200 μ a négysugarasak tetősugarai 60–120 μ. A bőrben lévő tűk kb. 400–800 μ hosszúak, holott az osculumot körülvevő tűk 1–3 mm-t is elérnek. A mészrészek a szivacsot rendesen olyan tömegben töltik ki, hogy a test alakja és kerülete a kiszáradás alkalmával is változatlanul megmarad és ha kiszáradt, a mészváz alig fehérebb valamivel, mint az élő állapotban lévő állat. Hogy milyen kinézésű egy mészvázú szivacs, az először is függ a lelőhelytől; a formák változatossága igen nagy és ennek következtében a fajok elhatárolása felettébb nehéz. Már Haeckel azt a kijelentést teszi, hogy az általa elkülönített nagymennyiségű faj talán nagyobbára csak lelőhelyi forma, amelyeknél bizonyos tulajdonságok a helyi körülmények által erősödnek meg és ezek a fajoknak vett alakok bizonyos, magukban véve többnyire jelentéktelen tulajdonságban eltérnek ugyan, de egyébként számtalan és sokféle átmenettel egymásba folynak. A szivacsok a faj változékonyságának legkitünőbb példái. Éppen ezért, amikor Dendy és Row (1913.) 436 mészszivacsfajt sorolnak fel, ők is előzetes fenntartással teszik, mivel ma még teljesen ismeretlen, hogy az egyes fajok milyen mértékben változnak.

A mészvázú szivacsok igen egyszerű formák, közülük csak egy pár főképviselőt említünk fel, így azokat a tömlőszerű mészszivacsokat, (Homocoela vagy Ascones) melyek nem emelkednek felül az ascon állapot fokozatán. Ezek egyszerű vagy elágazó, zárt vagy nyitott hengerek, melyeknek vékony faluk van. Gyakran annyira finomak, hogy a vízben csak halványfehéres csillogásuk által vehetők észre. Néha azonban szoros, tömött fonadékot alkotnak, melyek dió-, sőt ökölnagyságúak lesznek s aztán, mint fehér vagy sárgás „növevények”, természetesen szembetűnnek. Így például a szép Ascetta clathrus (O. Schm.) Népoly mellett a Posilipo-fok és a Nisida-sziget barlangjaiban bőven található. Az északi tengerekben nagyon elterjedt az Ascaltis botryoides (Ellis et Solander), melyet először Lieberkühn vizsgált meg tüzetesebben.

A legszebbek az ú. n. sugárcsatornás mészszivacsok, (Syconidae) amelyeknek szervezete már a sycon fokán áll. Rendszerint magukban álló egyének ezek, melyek mint finom, díszes tiszta fehér, selymesen fénylő hengerecskék és kelyhecskék, kb. 1–2 cm átlagos nagyságban találhatók. Vannak azonban olyan egyes csövek is, amelyek kb. 10 cm magasak és 1–2 cm szélesek, mint pl. az ausztráliai Sycon giganteum Dendy. A leggyakoribb a kosmopolita Sycon raphanus (O. Schm.) amelynek szájadékát vékony tűcskék tölcsérszerű koszorúban veszik körül. A tengervizi akváriumokban, hacsak egy darabot is viszünk be belőle, lassanként egész tömegben lepik el az üveg falát és a köveket. Lárvák kedvező körülmények között a Sycon szövetében egész éven keresztül találhatók.

Az ostorkamarás mészszivacsoknál (Leuconidae) a falazat bonyolult leucon-csatornarendszer képződése által erősen megvastagodik és többé-kevésbbé szabálytalan formák keletkeznek, gumósak és göbösek, de lehetnek palack- és pohárszerűek is. Az idetartozó formák vagy magánosan álló egyének, vagy laza kolóniák, melyeknek egyes egyénei még jól megkülönböztethetők, mint a Földközi-tengerben gyakori Leuconia aspera (O. Schm.).

A mészvázú szivacsok életviszonyainak ismertetését legjobban Häckel útján tehetjük, aki már említett nagy munkájában ezt írja róluk:

„Valamennyi mészszivacs a tengerben él. Eddig e csoportnak egyetlenegy alakját sem találták édesvízben, vagy féligsós vízben. A sóban szegény Keleti-tengerből mindeddig egyetlenegy mészszivacsot sem ismerünk. Éppen úgy hiába kerestem mészszivacsokat Norvégiának mélyen benyúlt fjordjaiban is, mindazokon a helyeken, ahol a víz csak kevéssé sós, vagy édesvízzel kevert, míg kint a nyilt tenger partján nagyon gyakoriak. Úgylátszik ennélfogva, hogy a mészszivacsok az óceán átlagos sótartalmával bíró tengervízben élhetnek meg. Az édesvízben, vagy higított tengervízben gyorsan elhalnak”.

„Valamennyi eddig ismert mészszivacsot, vagy közvetlenül a tengerparton, vagy csak tőle, kis távolságban gyüjtötték. A nyilt tenger fenekén eddig még egyetlenegy mészszivacsot se találtak. Nem hoztak fel egyetlenegy mészszivacsot se azok a kutatások sem, amelyeken az utóbbi években a mélytenger fenekének minőségét vizsgálták, s amelyek egész csomó sajátságos kovaszivacsot hoztak napvilágra a nyilt tenger mély fenekéről.”

„A legtöbb mészszivacs szereti a sötétséget és elrejtőzik a fény elől. Csak kevés faj nő olyan helyeken, melyet többé-kevésbbé ér a fény. Ezért azokat a fajokat, melyek legszívesebben sziklákra és kövekre telepszenek, leginkább a tengerpart üregjeiben és barlangjaiban, a sziklahasadékokban és a kövek alsó lapján találjuk. A legtöbb faj a moszatok sűrűségében, árnyas csalitjaiban és sötét erdeiben él s minél sűrűbben nőnek az algák a sziklás partokon, minél kevesebb fény szűrődik át ág-bogaik közt, annál inkább remélhetjük, hogy találunk mészszivacsokat ágaik közt elrejtőzve. A sötétségnek ez a szeretete arra is rávisz sok mészszivacsot, hogy különböző állatok otthagyott üres házaiban, mint kagylóhéjakban, tengerisün páncélokban, csöves férgekben és másokban telepedjen meg”.

„A mészszivacsok többsége szilárdan a tenger fenekéhez nőve él. De mint kovaszivacsok, úgy a mészszivacsok közt is van néhány faj, mely teljesen meglett állapotban sem nő szilárdan a fenékhez, hanem szabadon áll a tengerfenék iszapjában s a hullámok, vagy áramlások alkalmilag elsodorják”.

„A Quarneróban Dezső Béla szerint 4 nembe tartozó 6 mészszivacs-faj él, melyek közül felemlítjük a Leucortis catinellii Dezső nevű fajt, mely a Quarnero és Adria sajátos faja.”

A Földközi-tenger olasz és francia partjain szinte hihetetlen mennyiségben fordulnak elő a mészszivacsok. A legtöbb mészszivacs a parti övben él, sok található az árapály területén, ami magyarázatát adja annak, hogy a kiszáradással szemben igen ellenállók, így pl. a Syconok még 24 órás szárazontartás után is csapkodnak ostoraikkal. A mészszivacsok a partok 3–4 méter mélységéig terjednek. Már innen egészen 18 méter mélységig nagyon szembetünő a csökkenés: azon túl már ritkaságszámba mennek és 700 méter mélység alatt már nem mutattak ki bizonyosan. A „Challenger” mélytengeri expedíció 30 fajt hozott haza, melyek közül csak kettőt fogtak 150 fonalnyinál nagyobb (nevezetesen 450 fonalnyi) mélységben. Valószínű, hogy e szembetűnő jelenségnek elsősorban az az oka, hogy a mélyebb tengerrétegekben, minthogy vizükben sok az elnyelt szénsav, a mész feloldódik. Úgylátszik, hogy egyetlenegy állat se táplálkozik a mészszivacsok lágy részeivel. Üregeikben is csak kivételesen található idegen lakó”.