1. rend: Hatoscsillagúak (Hexasterophora)

Ezek közé a legszebb formájú üvegszivacsok közé tartoznak a csodálatos vázú Euplectellidák, a „szépszövésűek”, közöttük a kancsószivacs, vagy a Venus-kosár: Euplectella aspergillum. Ennek a Hexasterophora üvegszivacsnak falazatát számos szabályosan elhelyezett nyílás fúrja át és szabálytalanul fellépő lécek mint bordázat húzódnak rajtuk végig. A hátsó végéből, amely az iszapba van mélyítve, finom, hajlékony tűkből álló, tincsszerű képlet nyúlik ki. A testnek a hosszú tűi, amelyek között számos különböző nagyságú és alkotású, gyakran mikroszkópikus kicsinységű csillagocska van, a fejlődés folyamán közbeiktatott új kovaállomány által összeolvadnak egymással. A folyamat alulról felfelé halad úgy, hogy a növekedés egy bizonyos idő mulva megszűnik, ilyen módon gyengén görbült, 3–4 cm vastag és 30–40 cm magas, üreges, hengeralakú képlet keletkezik, amelynek falazatában a tűk domborulatának elrendeződése teljes mértékben alkalmazkodik a mechanikus igénybevételhez. Hosszanti irányú és köralakú bordák teszik lehetővé az egésznek szilárdságát és a tengelyhez 45° alatt hajló jobb- és balfelé lefutó spirális vonulatok erősítik a falat a húzás és nyomással szemben, olyan módon, hogy ezek pontosan a kérdéses megterhelési trajectoriumok irányában futnak le. Az állat felső végét, az osculumot, fedél módjára borítja egy tágszemű, finomművű szövedékháló és elzárja a szivacs nyílását a külvilágtól. Ez a fedő, mintegy szűrő a kancsón, sok Hexactinellidában megtalálható és valamelyes összefüggésben van az életmóddal. Doflein úgy véli, hogy ezek ugyanoly módon szolgálnak, mint a varsa fedele s az üvegszivacsnak azért van rá szüksége, hogy mint helyhezkötött állat táplálékhoz juthasson ezáltal. Valóban némely Regadrella-faj szerkezetében feltűnő módon hasonlít ez a berendezés a varsákhoz (az öntözőkanna spanyolul „Regadera”). És ha továbbá figyelembe vesszük, hogy némely gyűrűsféreg, tüskésbőrű és rákféle mint álca kerül bele ebbe a kovaszivacsba, amelyben felnő annyira, hogy testnagysága lehetetlenné teszi, hogy díszes ketrecét elhagyhassa, úgy még inkább hajlandók vagyunk elhinni, hogy a szűrőnek csakugyan ilyenszerű jelentősége van. Nem lehetetlen azonban, hogy ez a berendezés nem ilyen célokat szolgál. Úgy áll ugyanis a dolog, hogy a Hexactinellidák legtöbbjénél a tetőnek ez a szerkezete nem alkalmas arra, hogy ilyen varsaszerű működést tulajdonítsunk neki. Valószínű, hogy a fedő arravaló, hogy a szivacs testének belső ürege védve legyen olyan felhalmozódásoktól, amelyek ártalmasok lennének ránézve, így hogy nagyobb holt állatok bele ne hulljanak, mert azok rothadásukkal megmérgezhetnék az élő szivacsot. E mellett szól az a tény is, hogy a táplálék felvétele a pórusokon keresztül a szivacs testének külső felülete felől történik és hogy a belső üreg a vízáramlás zavartalan lefolyása érdekében állandóan szabadon kell hogy maradjon.

Az Euplectella aspergillum először a Fülöp-szigetekről, nevezetesen a Cebu-szigetről volt ismeretes, későbben azonban a német mélytengeri expedíció az afrikai partok és Zanzibár között is megtalálta. Cebu város közelében nagy mennyiségben halásszák ezt a gyüjtőktől drágán vásárolt szivacsot. Előfordulásáról és gyüjtéséről Willemoes-Suhm ezt írja: „Az öntözőkanna szivacsot legelőször 70 évvel ezelőtt (1801-ben) véletlenül halászták egy példányban, amely vagy 30 évvel ezelőtt (1831-ben) Owen kezébe került. Magas díjakat tűztek ki a további példányokra, s a második is nagyon drágán kelt el. Még 8–10 évvel ezelőtt (1870–71) is nagyon drágák voltak, midőn egyszerre csak a magas áraktól ösztönzött halászok egészen közel Cebu városához egy helyre bukkantak, ahol egy bambusznádból készült és hordókkal ellátott állvány segítségével, amelyet a tenger fenekén vontattak, tömegesen halászták az Euplectellákat. A szivacs itt körülbelül 200 méter mélységben él a feketés iszapban. „Ebből a fekete iszapból a halászok ma is nagymennyiségben hoznak fel horoggal ellátott bambuszpálcákból készült szerszámaik segítségével.

Nem ritka eset, hogy a kannaszivacsban benne lakik egy ászkarák, az Aega spongiophila és rendszeresen található benne egy garnelarák-pár, a Spongicola venusta hímje és nősténye. Ezek az állatok még fiatal korban talán, már álcaállapotban bevándorolnak a szép, védelmet nyujtó, rácsos szerkezetű alkotmányba, amelyben rövidesen úgy megnőnek, hogy ezt a maguk által választott fogságot többé el nem hagyhatják. Vannak ezeken kívül még kígyókarú tüskésbőrű állatok is bennök. Cebu és Mania lakói ezért szivacsot úgy tekintik, mint a belsejükben élők által készített házat.

Az Euplectella oweni, melyben ez a rákpár van, Japánban hagyományos menyegzői ajándéknak tartják, amelyet a vőlegény visz a menyasszonynak, nemcsak mivel díszes ajándék, de értelmezése miatt is, Kiródokatsu – magyarul olyanforma, hogy „együtt élünk, együtt halunk”. Habár már Japánban is kezdenek pusztulni az ősi szokások, az Euplectellának jelentőségét a „holtomiglan-holtodiglan” értelmezésében mi sem igazolja jobban, minthogy a nemrég elhunyt uralkodópárnak házassági évfordulója alkalmából küldött népajándékok közt több Euplectella is vol.

Másformán alakult Hexasterophora már a Lophocalix philippensis (Gr.), amely fénylő, rugalmas üvegtűkötegével van az iszapba erősítve. Fészekalakú teste számos külső bimbóval van borítva, amelyek különböző fejlettségi fokon vannak; az éretteken már magukon is számos kis sugárköteg látható és végükön az osculum is kivehető.

Félméter magas alakot képez a Sclerothamnus clausi V. Marsch, amelyet a „Challenger”-expedíció hozott napfényre Timornál, körülbelül 700 m mélységből. A Periphragella elisae V. Marsh egymásba szövődött csövek és üreges ágacskákból álló kolóniákat képez. A Pharrea occa Bwk. pedig finom hálós szerkezetével hasonló a gázlámpa auerharisnyájához.