I. OSZTÁLY: OSTOROSAK (FLAGELLATA, MASTIGOPHORA)

FEJEZETEK

Az ide tartozó élőlényeknek egyetlen közös jellemvonása a mellső testvégen kiképződő egy vagy két, néha több ostor (flagellum). Minden egyéb tulajdonságban nagy mértékben eltérnek egymástól. Az ostor éppen olyan állandó képződmény, mint a csilló; vele belső alkatában is megegyezik; a kettő között mindössze azt a fokozati különbséget állapíthatjuk meg, hogy az ostor hosszú, rendszerint a test hosszát túlszárnyalja s éppen ezért, hogy az állat helyét eredményesen változtathassa, kevés is elég belőle; viszont a csillók rövidek és így azokból sokra van szükség. Az ostorosak többnyire orsódad állatok és így rendszerint egytengelyűek is, azonban mégis elég gyakran találunk kétféle tengelyű, vagy éppen kétoldalasan szimmetriás állatokat.

Nevezetes dolog, hogy az orsószerűleg megnyúlt lények között sokan csavarmenetes testtel vannak felruházva. A táplálkozásukat illetőleg is mélyreható különbségek vannak az egyes idetartozó családok, sőt nemzetségek tagjai között is. Egyesek ugyanis egyéb színanyagokon kívül a növényi levélzölddel vagy chlorophyllummal vannak felruházva, melynek segítségével teljesen növényi életmódot élnek, ugyanis képesek napfény segítségével vízből és széndioxydból cukornemű anyagokat termelni. Ezen az alapon az ilyen lényeket kénytelenek volnánk növényeknek tartani, annál is inkább, mivel egyesek ideiglenes ostortalan állapotukkal közvetlenül vezetnek át bennünket megfelelő algákhoz; ha azonban ezeket a zöld ostorosokat a chromatophoronokba lezajló asszimiláció ellenére is állati lényeknek minősítjük, annak az a magyarázata, hogy igen sokan növényi életmódjukkal egyidőben állati életet is folytatnak, amennyiben protoplazma-nyújtványaikkal apróbb élő véglényeket, vagy baktériumokat fogdosnak össze. Egyik neves magyar búvár, Scherffel hangoztatta először a Chrysomonadinákon végzett vizsgálatai alapján azt, hogy egyes zöld flagelláták növényi életmódjukkal egyszerre állati módon is táplálkoznak. A Dinobryonok is nevezetesek erről a vegyesétűségről. A chromatophoronok igen gyakran aranysárga, vörös, vagy barna, néha pedig kékeszöld színűek; ez a szín a chlorophyllumhoz keverődött sárga, piros, vagy barna festékektől származik. Az ostorosok között azok az ősibb alakok, melyek festéktestekkel vannak fölszerelve. Ha valamely nemzetség egyes fajai teljesen organikus táplálkozásra térnek át, a fajfejlődés folyamán elvesztik chromatophoronjaikat. Amennyiben a fölvett szerves táplálék nem oldott, hanem formált, a változott táplálkozás igen gyakran szájnyílás, sőt garat képzésére is vezet.

Viszont az ostorosok több rendjének azon tagjai, melyek a zsákmányolást szájnyílás nélkül, állábak segítségével tudják megoldani, a különböző Amoeba-félék szervezetéhez vezetnek át, minek alapján a gyökérlábúak egyes rendjeinek őseit az ostorosok különböző rendjeiben szeretik keresni. Amily nagy fontossága van ezeknek az amoeboidformáknak a rhizopódákkal való rokonság megállapítása és kiépítése szempontjából, éppoly jelentősek a zöld flagellátáknak ú. n. palmella állapotai, amellyel az ostorát vesztett és rendszerint legömbölyödött színes fagellát jelöljük az esetben, ha egyúttal nem tokozódik be. A palmella állapotban a mozgását vesztett ostoros lény teljesen növényi állapotra és életmódra tér át, vígan tovább asszimilál és kettéoszlás útján rendesen szaporodik.

Rendes körülmények között az állatokon csak egy-két ostort látunk, amelyek legalább is testhossznyiak. Az ritkább jelenség, hogy szabadonélő lényeken négy, vagy annál több ostor képződjék. Sokkal gyakoribb azonban az, hogy parazitikus alakok számos ostorral vannak felszerelve. A kétostorosok egyik nyújtványa, mint főostor motorként sok esetben a helyváltoztatásra, a másik mellékostor pediglen, amely egyúttal rövidebb, inkább mellékszerepet tölt be. Viszont máshelyen (Bodo-félék) a rövidostor a motor, a hosszú pedig hátra van csapva és passzíve utána húzatik. Van viszont arra is eset, hogy az egyetlen ostor vontatóvá lesz és az állatkák, teljesen rejtélyes módon, mégis mozognak.

Az ostorosok teste rendszerint merev, némelyek a merevség mellett is mutatnak alakváltozóképességet. Mivel ilyenkor pseudopodiumok nem képződnek, hanem a pelliculán belül idomtalan féregmozgás indul meg, ezen alakváltoztatást metaboliának nevezzük. Másutt azonban a testfelületen kutikuláris páncél, vagy néha hol kocsonyából, hol pediglen különféle organikus anyagokból, házak képében hüvelyek, burkok alakulnak ki, melyek megint a Rhizopodák megfelelő osztályaiban megismert anorganikus vázképződményekhez s azon át az illető osztályokkal való rokonsághoz vezetnek át.

Az ostorosok szaporodása rendszerint hosszában kettéoszlás s csak ritkán találkozunk bimbózással. Mivel az oszlásból származó egyedek, noha az oszlás tökéletes, nem mindenütt lesznek teljesen szabadok, hanem együtt maradva telepeket képeznek, vagy nyéllel, vagy a nélkül bojtszerűen együtt maradva. Az ivarzás különösen a Phytomonadinák osztályában ismeretes.

Az ostorosok a Földön mindenütt találhatók, ahol csak véglény megélhet. Különösen el vannak terjedve a zöldszínűek, illetőleg különbözőn színezettek, melyeknek éppen erre való tekintettel is nagyjelentőségüket a természet háztartásában a fehérjeállománynak gyarapítása szempontjából már megbeszéltük.

Az ostorosok édesvízben s tengervízben egyaránt láthatók s a magas hegyi tavakban és hűvös tengerszemekben éppúgy megélnek, mint a melegforrásokban, vagy hévvizekben. Az Alföld 37–40°-os hőmérsékletű pocsolyáiban oly nagy tömegben fejlődnek, hogy azokat rendesen szennyeszöldre, vagy barnára színezik. De a kristálytiszta vizekben is csak úgy honosak, mint a síkságok szennyes, bűzhödt pocsolyáiban, vagy a falvak utcáin megálló szennyvizekben. Sokszor a színes flagelláták nagy tömege okozza a tavak különböző színét, amint azt jelzi a vértó, a piros, vagy sárgató, illetőleg véres eső elnevezés is. A hó színeződése is részben ostorosoktól származik.

Színes havaink legjobb ismerőjének, dr. Kol Erzsébet adjunktus kisasszonynak vagyok hálás, a magyar Brehm számára írt alábbi soraiért:

„Az ostorosok társaságába tartozó élőlények tömeges előfordulása idéz elő olyan természeti jelenségeket is, melyeknek megszemlélése és csodálása csak kevés embernek jut osztályrészül. Ilyen pl. a magas hegységek és a sarkvidékek színes hava. Magas hegységekben (Tátra), ahol a havat, az ú. n. firnet, még a legforróbb nyári nap sem képes teljesen elolvasztani, az egész éven át megmaradt havon gyakran látható a felszínen 1–2 cm mélységig színeződés. Ismeretes veres, zöld, sárga, fekete, sőt kék hó is. Hazánkban is van színes hó, a legmagasabb hegységben, a Magas-Tátrában. Itt veres havat többen láttak, a Tátra több völgyében. Ez igen szép látvány, a hómező felülete sok-sok négyzetméter felületen vereses festődésű, mintha málnaszörppel egyenletesen megöntözték volna. Ki hinné, hogy azt a piros színt pici, apró, piros, gömbölyded élő szervezetek milliárdjai okozzák. Színes hó magas hegységekben, Alpesek, Antarktisz, Spitzbergák, Skandináv-félsziget stb., nem ritka jelenség.

„A veres havat legtöbb esetben a Chlamydomonas nivali „Azonban nagyító alatt a mozgását megfigyelni igen nehéz, mert csak +4 C° hőmérsékleten mozog, különben a hőmérséklet emelkedése vagy süllyedése esetén azonnal nyugalmi állapotba tér.

„A hó piros színeződését más ostorosok is előidézhetik, pl. több más Chlamydomonas: Pteromonas nivalis rózsaszínű festődést idéz elő.

„Leggyakoribb jelenség a fekete hó, utána a veres hó következik. Zöld és sárga hó már igen ritka jelenség. Zöld havat nálunk id. Buchholtz több mint száz éve és dr. Győrffy István látott a Magas-Tátrában. Európába mindössze csak egynéhányszor került szem elé, Svájcban egyszer és Skandináviában kétszer.

„Nálunk a Bélei mészhavasok két völgyében is van zöld hó, amelyet parányi egysejtű szervezet okoz.

„A sárga hó előidézője szintén ostoros, éspedig a Chlamydomonas, amelyet Rostafiuski J. látott és írt le a Magas-Tátrából.

Ezen parányi szervezeteknek, amelyek még a hó és a jég birodalmában is képesek életet fakasztani, legtöbbje a növények világába tartozik, azonban több állati szervezet is él itt. Ezek a már megülepedett, átjegesedett hó felületét lepik el. A hó, illetőleg a firn felületén megtelepedő élő szervezetek összességét kryovegetációnak nevezzük. A kryovegetációhoz feltűnően sok élőlény tartozik.

„A színes hó az örökhó és -jég birodalmában a sarkokon, az Antarktiszon sokkal impozánsabb jelenség. Itt több kilométer hosszúságban színezik a havat, a mérhetetlen tömegben fellépő parányi szervezetek, amelyek mérete legtöbbször mindössze néhány ezredmilliméter.”

A magyar Flagellata-kutatás nem tekint öreg multra vissza s mégis igen jelentős eredmények kapcsolódnak a magyar búvárok neveihez. Daday és idősb Entz idevonatkozó tanulmányai faunisztikai jellegűek. Ifj. Entz Géza már a Piridiniákról jelentős biológiai tanulmányokat írt. Legnagyobb nevet a Flagellata-kutatás terén Scherffel Aladár szerzett, tanulmányai mind morfológiai, biológiai, főleg azonban fejlődés- és származástani szempontból igen jelentősek, a világirodalomban általánosan elfogadottak. Már 16 éves korában fedezte fel a Lagynion scherffelit, de csak 1911-ben tette közzé. Mint föntebb említők, a chromatikus flagelláták állati táplálkozását ő fedezte fel. Ő írt le először olyan oszlásokat, melyek eredményeként az egyik Flagellata színes, a másik színtelen. Legjelentősebb dolga a Chrysomonadinák betokozódásának és a cysta-alkatának kiderítése, mert a cysta alkata alapján ma már a színtelen alakokról is biztosan meg tudjuk mondani a Chrysomonadinákhoz való tartozásukat. Azóta nagyon sok színtelen ostorosról sikerült megállapítani, hogy azok az aranyszínűostorosok közé tartoznak. Kiderítette, hogy a szemfolt, vagy stigma a chromatophoron része, de ha a faj életében bekövetkezik a színes test pusztulása: az achromatizálódás, akkor a szemfolt még tartja magát. Jelentős észlelete az is, hogy már az ostorok között is mutatkozik munkamegosztás, így a Schyzochlamys rajzóin az egyik ostor fúró, a másik három pedig evező szerepét tölti be.

Újabban Győrffy István vezetése alatt a kolozsvári-szegedi iskola is foglalkozik Flagellata-kutatással. Győrffy a színes hó kérdésével, tanítványa, Kol Erzsébet szintén a színes havak és a szegedkörnyéki ostorosok kérdésével foglalkozik.

Az ostorosok osztályozásában kénytelenek vagyunk a német Brehm-ben használt rendszertől eltérni, mivel az annak megjelenése óta napvilágot látott rendszertani művek szükségessé teszik a más csoportosítást. A Doflein-Reichenow művében: Lehrbuch der Protozoenkunde 1928-as V. kiadásában található rendszer szerint a következő rendeket különböztetjük meg: 1. Az Aranyszínűostorosokat (Chrysomonadina); 2. Sárgászöldostorosokat (Heterochloridina); 3. Tarkaostorosokat (Cryptomonadina); 4. Páncélosostorosokat (Dinoflagellata); 5. Szemesostorosokat (Euglenoidina); 6. Fakózöldostorosokat (Chloromonadina); 7. Növényiostorosokat (Phytomonadina); 8. Ősostorosokat (Protomonadina); 9. Sokostorúakat (Polymastigina) és 10. Gyökérostorosokat (Rhizomastigina).