MÁSODIK ALTÖRZS: Csillóthordók vagy Ázalékállatkák (Ciliophora, Infusoria)

FEJEZETEK

I. OSZTÁLY: CSILLÓSAK ILL. MINDIGCSILLÓSAK (CILIATA SEU EMPEDOTRIDIA – GELEI)
II. OSZTÁLY: IFJANCSILLÓSAK VAGY SZÍVÓKÁSAK (PAIDOCILIATA GELEI, SUCTORIA, ACINETARIA)

A tudományban is bevett szokás, hogy a Ciliophora-csoport tagjait válogatás nélkül ázalékállatkáknak nevezzék, noha rajtuk közönségesen inkább a Ciliata-osztály értendő. Az eddig megismert állatokból abban különböznek a mi ázalékállatkáink, hogy a testüket többé-kevésbbé borító, rövid, állandó nyujtványkákkal, az ú. n. csillókkal, vagy ciliumokkal mozognak. A csilló (lásd a bevezetést is) az ostorosállatkákban megismert ostortól belső alkata s a testhez való viszonya szerint nem igen különbözik. A csillóban is, meg az ostorban is közbül vékony, rugalmas tengelyt, a felületén pedig burokként összehúzódásra képes protoplazmát különböztetünk meg. Mozgásához a csilló sem a tengelyt, sem a protoplazmakérget nem nélkülözheti. A mozgási energia forrása ugyan a kéreg kontrakcióiban rejlik, e kontrakciókból csapkodó mozgás azonban csakis a rugalmas tengely segítségével lehet. A csilló is, meg az ostor is a testbe egy kis bogszerű vastagulat, az ú. n. alapitestecske által van beültetve, mely egyrészt beerősíti, másrészt neveli, pótolja s mozgásában kormányozza a csillót, vagy az ostort. A tengelyszál az alapitestecskétől befelé a testbe mint csilló-, vagy ostorgyökér folytatódik tovább. A csilló csak annyiban különbözik az ostortól, hogy belőle sok van és hogy a csillók a testhez mérten jóval rövidebbek, mint az ostorok. Egy-egy nagyobb testű ázalékállatkán 20–30 ezer csillóból áll a csillóbunda, ezzel szemben pediglen az ostorok átlagos száma kettő s tízig vagy ezen túl (lásd Polymastigina) már ritkán emelkedik. Élettani szempontból talán abban különbözik az ostor a csillótól, hogy az előbbi igen bonyolódott munkára képes, az utóbbi azonban rendszerint csak egyöntetű és egyirányú csapkodást végez.

Egy-egy csilló úgy működik mint valami evező s a csillók összessége a csillóbundában olyanképpen teljesít szabályos és eredményes munkát, hogy a haránt, vagy rézsutos sorban szomszédosan állók egyszerre csapkodnak, az egymásután következő sorok azonban bizonyos késéssel végzik ugyanezt a munkát, minek következtében több, szabályos mozgáshullám száguld végig a testen. Aki a csillók munkáját idegen példán szabad szemmel szemléli vagy szemléltetni akarja, kerítsen valamely százlábú állatot, Scolopendrát vagy Julust és figyelje meg a lábak mozgásának szabályos egymásutánját. A Julusnak is minden ötödik-hatodik lábpárja van a mozgás azonos fázisába, a szomszédok pedig az előző lábpár mögött csekély késéssel hátramaradnak. A közönséges ázalékállatkákban igen változólag minden negyedik-tizenharmadik csilló egyszerre csap s így egy-egy állaton 6–13 hullám száguld végig.

Az ázalékállatkáknak a csillómozgásból származó másik közös jellemvonásuk a többé-kevésbbé merev bőrke, vagy pellicula, mely egyfelől a csillóknak mozgásukban szolgál támasztékul, másfelől pediglen a testnek szabályos alakot kölcsönöz. Némelyek testét a pellicula egyenesen megmerevíti, s ezek alakjukat csakugyan semmi hatásra nem tudják változtatni. Másoknak puhább a testfelületük s az a szomszédos tárgyakra támaszkodó csillók nyomása alatt, különösen, hogyha az állatok réseken bújnak keresztül, behorpad. Mivel a bőrke kisebb-nagyobb mértékben merev és rugalmas, rendszeres és aktív alakváltozásra csak azok az ázalékállatkák képesek, amelyek kéregplazmájukban összehúzékony izomszálacskákkal, ú. n. myonemákkal vannak felszerelve; ilyenek a Stentorok, Spirostomumok és a Vorticella-félék, de ezek is alakjukat csak addig és annyira tudják megváltoztatni, ameddig és amily mértékben izomszálaik összehúzódnak. Mihelyt a rostocskák elernyednek, a test a bőrke rugalmassága miatt szokott alakját ölti fel. Az emlősök belében élősködő Entodinium-szerűek testét kutikula borítja.

Harmadik közös jellemvonása az ázalékállatkáknak a kettős mag. Minden idetartozó lényben legalább egy nagyobb, szemcsés, a rendes alkatra emlékeztető magot: makronukleust tudunk megkülönböztetni s amellett rendszerint ennek horpadásába befészkelődve egy kisebb egynemű, fénylő, kismagvat (mikronukleust). Az előbbit mint nagymagvat, vagy makronukleust, mely az élet változásaival kapcsolatosan nagyfokú változatosságot mutat az ázalékállatkák világában, dolgozómagnak is nevezzük. A kismagvat, vagy mikronukleust azonban, amely fajról-fajra meglehetősen egyforma s amelynek különleges szerepe az ivarzáskor válik nyilvánvalóvá, ivari, vagy generatív magnak nevezzük. A kismag képes arra, hogy oszlás útján a nagymagot létrehozza, fordítva azonban, ha a kismagot kísérleti úton eltávolítjuk, vagy valami oknál fogva elveszti az ázalékálatka, a nagymag nem tud új kismagot létrehozni. A makronukleusnak annyiban van némi önállósága, hogyha kísérletileg kiöljük a mikronukleust, az állat se el nem pusztul, se oszlásait nem szünteti meg.

Az ázalékállatkák szaporodása rendszerint kettéosztás útján történik, bimbózás ritkán fordul elő (lásd Spirochona gemmipara) és a spórázás is csaknem ismeretlen dolog. Az oszlás, szemben az ostorosok hosszanti oszlásával, mindig harántul megy végbe. Kivételt csak a Vorticella-félék képeznek, melyek hosszant oszlanak. Oszlás alkalmával a kismag mindig bonyolódott szálazatos oszláson esik át, a nagymag azonban gyakorta egyszerűen befűződéssel oszlik. Időnként ivarzás iktatódott közbe (l. a bevezetést), amely rendszerint egybekelés (conjugatio) és csak nagyon ritkán egybeolvadás (copulatio). A kísérleti megállapítások arra vallanak, hogy ugyanazon egyén utódai nem párosodnak egymásközt, hanem csak különböző származású egyének egyesülnek. Ez több esetben abban is megnyilvánul, hogy a párosodó felek nem egyenlő méretűek. A nyélenülő állatocskák közül a Carchesium nevezetes arról, hogy ennek telepében csak egyes egyedek válnak ivaros lényekké. A telep némely tagja erősen megnő és abból macrogameta, vagy női egyed lesz, a másik pediglen kisebb testet fejleszt s rajzóként leszakadva a nyélről, a macrogametával egyesül és azzal összeolvad.

A bevezetésben részletesen szólottunk a lüktető hólyagokról, amelyek az ázalékállatkákban mindig helyhez vannak kötve s a bőrkén át rendszerint a csillósorokban meghatározott helyen szájadzanak a felületen; a lüketőhólyagból mindig egy vagy több kiürítőcsatornácska „húgycső” vezet a szabadba. Említettük azt is, hogy a közönséges ázalékállatkában milyen bonyolódottá válik a kiválasztószerv. Részletesen megbeszéltük azt is, hogy a testen szintén megszabott helyen szájnyílás (cytostoma) és alnyílás (cytopyge) képződik. A kettő között az összeköttetést a bélcső híján a bél- vagy entoplazma peristaltikájának kérdését: e szerint a nem áramló entoplazmával ellátott állatkákban az emésztőhólyag az entoplazma contractilitása alapján haladna előre, olykép, hogy a hólyag előtt kitérne és mögötte összecsukódna a protoplazma. Ez a felfogás német részen követőkre talált.

Mint a későbbiekben látni fogjuk, a szájnyílás kialakulásának s a vele kapcsolatos felületi betüremkedéseknek és az odatartozó csillószerelvényeknek nagy jelentősége van a Csillóthordók osztályozásában. A rendszertan még a csillókból keletkező különleges képződményeket is figyelemre méltatja. Így egyetlen csillóból részeinek és mikrotechnikai viselkedésének teljes megőrzésével merev érzőserték vagy éppoly merev kormányfarok képződik, hogyha az megnyúlik és mozgóképességét elveszíti. Ha viszont megrövidül és festékekkel szemben protoplazmás burka is megváltozik, akkor meg éppen vegyi érzősörték lesznek belőle. Ha a mozgó csillók többedmagukkal állanak össze, akkor különféle összetett elemek, ú. n. synciliumok jönnek létre. Ha a synciliumok hengerded vagy gúlaszerű csoportot formálnak s összetapadván hosszú, ostorszerű járólábat, vagy kormányszervet formálnak, cirrusoknak lásd a Stylonychiát nevezzük; ha pediglen egy vagy többsoros összetapadásukkal lapos, evező-, szárny-, vagy hártyaszerű képződményeket hoznak létre, membranelláknak vagy membranuláknak, pectinelláknak hívjuk. Ilyen membranellákkal vannak az örvényszervesek (Spirotricha) ellátva, hová a sokat emlegetett kürtállatkáink (Stentorok) is tartoznak.

A Ciliophorákat, vagy ázalékállatkákat a szerint, hogy egész életükön át hordanak-e csillókat, a csillósok (Ciliata) osztályába, a szerint, hogy csak ifjú korukban vannak csillókkal ellátva, később azonban ezek helyett szívókarok fejlődnek, a szívókásak (Suctoria) osztályába osztják. Mivel itt az osztályok megnevezésében két külön szempontot vesz a rendszertan figyelembe, sokkal helyesebbnek tartom ezt a két osztályt, egyfelől a mindigcsillósok (Empedotricha) és az ifjancsillósok (Paidotricha) osztályaként megkülönböztetni.