5. Párducmacska (Leopardus Gray)

Ebbe a szintén újvilági, forróégövi csoportba tartoznak a kismacskáknak a hiúzok után legnagyobb, de valamennyi előtt legszebb alakjai. Mustrázatuk oly szép és gazdag rajzú, hogy a legszebb rajzolatú nagymacskákkal, mint párduc, tigris is felveszik a versenyt. Érdekessége ennek a csoportnak, hogy valószínűleg ez az egyetlen amerikai kismacskanem, melyet egy óvilági – mégpedig egy afrikai – nemmel, az aranymacskák (Profelis) nemével, közelebbi származástani kapocs fűz össze.

Az ocelot (Leopardus pardalis L.)

Ocelot (Leopardus pardalis L.).

Teljes hossza 130–140 cm, ebből azonban 40–45 cm esik a farokra, vállmagassága pedig 50 cm körül ingadozik; testméretei tehát nem maradnak el a hiúzéi mögött, magassága azonban mélyen alatta áll ezének. A törzs erőteljes, a fej aránylag nagy, a vége felé vékonyodó farok pedig hosszú, fül rövid, széles és kerekített, a szembogár hosszúkás-tojásdad, szőrözete dús, fényes, puha és a mellett éppoly tarka, mint ízléses. Alapszíne fölül barnás-szürke, vagy vörhenyes sárgás-szürke, alul sárgásfehér. A szemektől mindkét oldalon egy fekete hosszanti csík húzódik a fülekhez. A fejtető nem foltozott; a pofákon hosszanti csíkok futnak végig, ezekből indul ki egy toroki szalag, a nyakon pedig több, rendszerint négy, hosszanti csík fut végig, továbbá a hát hosszában egy sor keskeny fekete folt, mellette kétoldalt egy-egy sor szélesebb, nagy foltokból álló sor, melynek foltjai a válltól a test hátsó részéig nyúlnak és belül tompább, a szegélyen élénkebb fekete színt mutatnak, esetleg a belső mezőben is néhány élénk pettyet. A lábszárakat és a test alsó részét fekete telt foltok fedik, melyek a farkon gyűrűkké olvadnak össze. Ez a színruha nagyon is változó.

Az ocelot Dél-Amerika északi részét és déli Közép-Amerikát lakja. Inkább a mély, embertől nem bolygatott ősvadonba veszi be magát, míg az emberlakta vidékeken, bár ott is előfordul, ritka. A nyilt mezőn sohasem kerül szemünk elé, annál inkább azonban az erdőségekben, sziklás, mocsaras helyeken. Némelyik vidéken éppenséggel gyakori. Állandó tanyahelye – úgy látszik – nincsen. A napot az erdő legrejtettebb részén álomban tölti a bozót sűrűjében, esetleg valaki vén fa odvában; reggeli és esti szürkületkor, különösen pedig éjjel jár vadászni, mégpedig úgy holdfényes, mint sötét, viharos éjjeleken. Sőt, úgy látszik, utóbbit jobban szereti, mert ilyenkor úgy közelítheti meg a házakat, hogy a kutyák ne vegyék észre, és kedvére rabolhat. Sötét, éjjeleken a gazda ugyancsak jól el kell hogy zárja a baromfit mert ha ide bejut az ocelot, szörnyű vérengzést visz végbe a szárnyasok közt. Tápláléka a szabadban jórészt madarakból áll, melyeket a fákon, vagy a bokrok közt, fészkükön lep meg, továbbá kisebb emlősökből, mint fiatal őzek, disznók, majmok, aguti, paka, mindenféle patkány és egér stb.

„Tekintettel arra, hogy ez a macska éjjel jár vadászni, – írja Rengger – sohasem nyilott rá alkalmam, hogy vadászata közben megfigyelhessem; úgy látszik, nagy területet kóborol be. Az úgynevezett őserdőben néha órák hosszat követhettem a nyomát. Lakomájának nyomaira csak igen ritkán akadhatunk; rendesen az elejtett madár néhány tolla jelzi csak a lakmározást. Éppen ezért nem tartom vérszopónak, és azt hiszem, hogy nem öl meg egyszerre több állatot, mint amennyire éhsége csillapítására szüksége van; ezt a véleményemet fogságban tartott példányaim is igazolták. Jól mászik és ugrik; ahol a fák elég sűrűn állanak, egész könnyen ugrik át egyik fáról a másikra és így menekül üldözői elől, mindazonáltal messze elmarad e tekintetben a puma mögött. A vízbe csak végszükség esetén merészkedik be, pl. ha áradáskor a felduzzadt víz valami szigetté vált magasabb dombon elzárja a szárazföldtől és csak úszva érheti el a partot; ilyenkor igen jó úszónak bizonyul. Nem ritkán megesik, hogy az árvíztől az erdőből kiűzött ocelot valami város kellős közepén ér partot. Én magam láttam, amint egy ocelotot, mely jó darabot úszott le a Paraguay-folyón, Asuncion kikötőjében éppen akkor ejtették el, mikor partot ért. Az ocelot párosával él egy-egy vidéken. A vadász, ha egyet felhajtott, biztos lehet benne, hogy a közelben a másikra is rá fog akadni. Egy párnál többet azonban ugyanabban az erdőrészben sohasem találhatunk. A hím és nőstény nem jár együtt vadászatra, hanem külön-külön keresik meg táplálékukat; a vadászaton egymásnak nem segítenek, a megtámadott élettársnak sem kel védelmére a párja. A párzás októbertől kezdődőleg, januárig tart; a terhesség ideje ismeretlen. A fiatalok száma ritkán haladja meg a kettőt. A nőstény kicsinyeit valami fa odvában rejti el az erdő sűrűjében, és ha már enni tudnak, apró emlősöket és madarakat hord nekik ide.”

Paraguayban az ocelotot kutyával vadásszák, vagy csapóvassal fogják. [Ez már nem ocelot, hanem annak közeli rokona a Leopardus chibigouazou Griffith.] Igen óvatos és félénk és holdvilágos éjjelen észreveszi a vadászt, mielőtt az a macska közelségét még csak sejtené is. A kutyák elől hanyatthomlok menekül a fákra és a lombkorona legsűrűbb és áthatolhatatlan részében rejtőzik el. A megsebesített ocelot bátran védekezik erős karmaival a kutyák ellen, sőt bizonyos körülmények közt az emberre is veszélyessé válhat. Legkönnyebben csapdában fogható, mégpedig úgy, hogy csaléteknek kalitkába zárt tyúkot, vagy akár egy darab marhahúst helyeznek.

A fogságban a nap legnagyobb részét átalussza az ocelot. Ilyenkor összegömbölyödik, mint a házi macska. Az est beálltával nyugtalanná válik és egész éjjel ébren van. Míg fiatal, gyakran hallat valami nyávogásszerű hangot, különösen, ha éhes, szomjas, vagy únja magát; felnőtt korában már csak akkor nyávog, ha beteg. Ha lakmározás közben zavarjuk meg, morog. Megelégedettségét dorombolással adja tudtul, félelmét, vagy haragját pedig tüsszögéssel. Az öreg korában fogságba esett állat engedelmeskedik ugyan az embernek, ragaszkodást azonban sohasem tanusít vele szemben. Szabadságuk elvesztése feletti bánatukban teljesen közönyösekké válnak jó és rossz bánásmóddal szemben. Fiatalon fogságba esett és gondosan ápolt állatok magas fokban megszelidíthetők. Ezért a fiatal ocelotot igen gyakran nevelik fel és szelidítik. Ezek teljesen úgy viselkednek, mint a házi macskák, de a házi szárnyasnak egész életükre esküdt ellenségei, úgyhogy emiatt nem ereszthetők szabadon. Állatkertjeink vasketrecei gyakran látnak ocelotot. Ha egyszer megszokta a rabságot, évekig elél, akármilyen hellyel megelégszik, és csupán azt kívánja, hogy lakóhelye tiszta és meleg legyen, és táplálékban ne szenvedjen hiányt. A legtöbb Európába került ocelot már megszelidítve jut el ide és az előbb mondottaknak mindenben megfelel.

A hosszúfarkú macska (Leopardus wiedii Schinz)

Hosszúfarkú macska (Leopardus wieddi Schinz.).

A párducmacskák nemének egy további képviselője, a hosszúfarkú macska, vagy Wied herceg macskája, 90–100 cm hosszúságot ér el, amiből 40–46% esik a farokra, vállmagassága pedig 25–30 cm közt ingadozik. Nagyság tekintetében tehát egy erős házi macskával hasonlítható össze. Alapszíne vöröses barnásszürke, oldalán világosabb, alul fehér. Egész testét hosszsorokba rendeződött szürkés-, vagy fekete-barna foltok fedik; az egyes foltok világosabb udvarból és sötétebb szegélyből állanak. A test felső részén öt hosszanti sor fut végig, a homlokon két fekete csík, köztük pontok helyezkednek el, a fejen oldalt két sötét hosszanti csík, a torok alján pedig egy sötét harántcsík halad át. A talpak szürkésbarnák.

„A hosszúfarkú macska – mondja Wied herceg – mindazokon a vidékeken előfordul, melyeket beutaztam. Kezdetben mbaracaya-nak (ocelot) tartottam, míg a két állatot pontosabban össze nem hasonlítottam. Úgy a margay-tól (tigrismacska), mint az ocelottól, élesen elüt. Karcsú termete, a mbaracaya-éhoz hasonló, tarka bundája a macskák családjának egyik legszebb tagjává avatja. Vadászaim a legkülönbözőbb vidékeken bukkantak rá, úgyhogy állíthatom, miszerint Brazilia valamennyi nagy őserdejében honos. A braziliaiak foltos macskának hívják és szép bundája miatt gyakran vadásszák. Tekintettel arra, hogy sokkal karcsúbb és fürgébb, mint a mbaracaya, különös előszeretettel kúszik le és fel a folyondárokon, átkutatja a fák minden zugát, keresve mindenféle állatot és madárfészket, miközben mindent megkaparint, ami útjába kerül és legyőzhető. Mindenféle vad és házi szárnyasnak igazi réme és igen gyakran keresi fel a baromfiólakat, ahol nagy károkat okoz. Vackát odvas fákban, sziklahasadékokban, barlangokban rendezi be, és itt hozza világra kicsinyeit is.

Rendesen tányérvassal fogják. Ilyen módon a Mukuri-őserdőben 14 nap alatt nem kevesebb, mint 3 példány birtokába jutottam. A negyediket az egyik vadászom lőtte meg az egyik fán, de az megszökött, mikor el akarta fogni, mert csak könnyen sebesült meg. A kutya, ha ráakad, egykettőre felhajtja valami fára, ahol azután kényelmesen le lehet lőni. A vadász csak véletlenül jut a szép állatka birtokába, mert vándorlásait, melyeket úgy nappal, mint éjjel folytat, igen nehéz szemmel tartani. Hensel az előbbiekhez csak kevés újat fűzhet hozzá. „Mint minden macska, – mondja – a hosszúfarkú macska is a földön él és csak akkor mászik fel a fákra, ha a kutyák üldözik, vagy nagy zivatar után az erdő altalaja igen átnedvesedett. Ilyenkor szétterpesztett lábakkal, kinyujtózkodva hever valami vízszintesen fekvő ágon és sütkérezik. Mint a lábnyomokból is látni, éjjelenként rendszeresen felkeresi az erdei ültetvényeket.

A hosszúfarkú macska és rokonai elég gyakran kerülnek át élve Európába. Azok közül, melyeket láttam, egyik sem barátkozott meg az emberrel; sőt ellenkezőleg, valamennyi igen indulatos, vad állat volt fújtak, ha csak közeledett is feléjük az ember. Ha élesen rájuk szegeztem a szemem, vadul morogtak és farkukkal dühösen csapkodtak; ha egy lépést tettem feléjük, sziszegve estek neki a rácsnak és elszánt, védekező állásba helyezkedtek, akárcsak a mi ugyancsak rosszkedvű vadmacskáink. Mégis, mindennek ellenére is, távol áll tőlem, hogy szelidíthetetlennek tartsam őket.