4. Petymegek (Genetta Cuvier)

A petymegek nemét erősen megnyúlt törzs, csupasz hosszanti csík a talpon, 5 ujjú mellső és hátsó láb, visszahúzható karmok, hosszú farok és közepesen hosszú fülek jellemzik, fogazatában azonban igen közel áll a rasszékhez. Végbéltájékán kis mirigytasakot visel, melynek két különvált levezetőcsatornája a végbélnyílás két oldalán torkollik ki.

A petymegfajok nagy tömegét három alakkörbe foglalhatjuk össze. A G. tigrina csoport rövidszőrű, sörénye nincs, lábai világosak, törzsén nagy foltokat visel, melyek magva mindig világosabb; ezek az alakok Afrika pusztáit lakják, illetve a Fokföldtől Abesszíniáig és Szenegambiáig az őserdő-vidék egyes foltjait. A G. genetta csoport alakjainak szőrözete hosszú, durva sörtés, közepes, tömör foltokkal, sötét hátsó lábakkal, fölmereszthető hátsörénnyel, bozontos farokkal; ez a legnagyobb területen elterjedt csoport; egész Afrika pusztai vidékeit lakja, de Szíriában és Afrika földközitengeri vidékein is előfordul, sőt délnyugati Európába is átjön. Végül a harmadik alakkör, az apró foltú G. servalina csoportja a nyugati és belsőafrikai őserdők vidékére (Kongómedence) szorítkozik és hosszúlábú, rövid-, de puhaszőrű alakokat foglal magába, határozott hátsörény nélkül, sötét hátsó lábakkal és számtalan apró, sűrűn egymás mellett álló barnásfekete foltokkal.

Apró foltos petymeg (Genetta servalina Puch.).

Az északi petymeg (Genetta genetta L.)

Északi petymeg (Genetta genetta L.).

Testhossza eléri az 50–55 cm-t, farka 40–47 cm hosszú, vállmagassága pedig 15–17 cm. Az igen rövid lábakon nyugvó test rendkívül nyúlánk. Feje kicsi, hátul széles, arcorra megnyúlt, füle rövid, széles, tompán lekerekített. Szivárványhártyája olyan, mint a macskáé, azaz napközben hasítékszerű. Farmirigye lapos, csak kevés, pézsmaillatú, zsíros váladékot termel. Rövid, tömött, síma bundájának alapszíne sárgába hajló világosszürke, törzsoldalán különböző alakú, fekete, ritkán vörössárgával kevert foltok fekszenek, melyek 4 hosszsorba rendeződtek. A nyakon fölül 4 folytonos, változó lefutású hosszcsík tűnik fel. Farka és nyaka alul világosszürke, sötétbarna arcorrának tetején világos sáv fut keresztül. Egy nagyobb folt a szem előtt, egy kisebb pedig fölötte foglal helyet. A felső ajak csúcsa fehér; farkán 7–8 fehér gyűrű látható, hegye fekete.

Az északi petymeg Európában a Pyreneus-félszigetet, kissé elütő alfaja, a kisebbfoltú G. genetta rhodanica Matschie délnyugati Franciaországot, végül egy másik, nagyobbfoltú alfaja, a G. genetta balearica Thomas a Baleári-szigetcsoportot lakja. Az északi petymeg Spanyolországban az alkalmas helyeken eléggé gyakori, bár csak ritkán kerül szemeink elé. Úgy az erdőben, mint a kopár hegységekben egyformán előfordul, de ellátogat az alföldre is. Nedves helyek, források és patakok közelében lévő nyirkos foltok, a cserjés-bozótos vidékek, széthasogatott, összerepedezett sziklavidék a kedvenc lakóhelye. Itt a magányos vadász nem egyszer nappal is belébotlik, de bundája színének a sziklával vagy akár a puszta földdel való hasonlósága mellett nyomban el is tűnik, miért is a vadász csak elvétve kapja puskavégre. Az angolna símaságával, vagy a róka ügyességével siklik tova a kövek, fűpamacsok, bokrok közt, melyek pillanatok alatt láthatatlanná teszik.

Sokkal gyakrabban lehetne vele éjnek idején találkozni, ha az ember olyankor kutatná fel tartózkodási helyén. Csak jóval napnyugta után, a sötétség teljes beálltával búvik elő, nesztelenül siklik tova a bokrok és kövek közt, mindenfelé fülelve, szimatolva surran tova és minden pillanatban kész magát az útjába tévedt állatkákra vetni. Eleségét főleg az apróbb rágcsálók és madarak sorából szedi, de megeszi a madártojást, sőt a rovarokat is, mindezeket legrejtettebb búvóhelyükből is előkotorja. Nem jól védett tyúkólakra vagy galambdúcokra éppoly veszélyt jelent, mint a nyest, vagy görény, azonban mindeme kártevést bőségesen ellensúlyozza az a haszon, amit a patkányok és egerek kíméletlen pusztításával hajt, melyek táplálékának fő részét alkotják. Mozgása éppoly megnyerő és kecses, mint amily mozgékony és ügyes. Nincs még egy emlős, mondja Brehm, melynek mozgásában oly szépen egyesülne a kígyó hajlékonysága a nyest gyorsaságával. Mozdulatainak utólérhetetlen tökéletessége igazán bámulatba ejti az embert; úgy látszik, mintha testének ezer izülete volna. Vadászatain nesztelenül siklik a földön, karcsú testét annyira elnyujtja hogy farkával egyvonalat képez, lábait pedig annyira szétterpeszti, amennyire csak képes. Prédájára hatalmas szökéssel veti magát, bámulatos biztossággal ragadja meg és megelégedett morgás közt öli meg, hogy minél előbb felfalja. Szőre, míg eszik, felborzolódik, mintha állandóan attól félne, hogy valaki elveszi tőle zsákmányát. A kúszásnak nagy mestere, még a vízben is feltalálja magát. Arra vonatkozólag, hogy a szabadban hogyan szaporodik, még nincs adatunk. A fogságban tartottakon viszont azt tapasztalták, hogy 1–3 kölyket hoz a világra.

Az északi petymeg igen könnyen szelidíthető, mert alapjában jóindulatú állat. Napközben igen sokat alszik, a saját fajtájabeliekkel jól megfér, rendesen mindig azt teszi, amibe a másik belekezdett, azonban a nélkül, hogy annak terhére volna. Még az étkezés is legtöbbször békés egyetértésben folyik le, mindegyik a hozzá legközelebb eső húsdarabot kapja fel, a nélkül, hogy kenyérirígység nélkül morognának, vagy fújnának, mint azt oly sok más ragadozó teszi. Fekvőhelyüket megosztják egymással, gyakran látható, hogy az egész társaság egy csomóba összebújva alszik.

A berberek a petymeget éppúgy használják, mint minálunk a macskát. Azt állítják, hogy ezt a feladatát nagy buzgalommal és rátermettséggel látja el és rövid időn belül megtisztítja a házat kellemetlen rágcsáló-vendégeitől. Tisztasága kellemes társsá teszi, de az egész házban rövidesen szétterjedő cibetszaga az európai embernek szinte túlságosan átható.

A petymeg bőrét prémnek dolgozzák fel. Martel Károly seregének 732-ben a Toursnál a mórok fölötti diadala alkalmából igen sok petymegbőrrel díszített öltözék esett zsákmányul. Később Pennant szerint petymeg-rendet alapítottak, melynek tagjai csak a legelőkelőbb hercegek lehettek.

Úgy látszik, hogy a régiek nem ismerték ezt az állatot. Legalább is kétes, vajjon Oppianus „a kicsiny, pettyes párduc” alatt ezt értette-e. Isidorus Hispalensis és Albertus Magnus azonban megemlítik és úgy írják, hogy szőrméje már akkoriban is igen becses volt.