4. Szurikáták (Suricata Desmarest)

[Más neve: Rhyzaena.]

Egy további, az előbb tárgyalt rókamangusztákkal közeli rokonságban álló, hátsó lábán szintén négyujjú délafrikai állatokat magábanfoglaló neme a cibetmacskafélék családjának a szurikáták, vagy négyujjú manguszták csoportja. Egyetlen faja ismert.

A szurikáta vagy négyujjú manguszta (Suricata tetradactila Schreb.)

Négyujjú manguszta (Suricata tetradactyla Schreb.).

Hazája Dél-Afrika északra a hajdani Orange-államig, a Nomaqua- és Griqua-földig. Ormányban végződő feje, magas, négyujjú lábai, egyenletesen ritkaszőrű farka és fogazata, melyből az első előzápfog hiányzik, jól elválasztják a szurikátát a hozzá közelálló magusztafajoktól. Lábai – az állat legfontosabb ismertetőjegyei – melyek miatt nem hiába nevezik kaparómangusztának is, hosszú, erőteljes karmokat viselnek; ezek különösen a mellső lábakon oly erőteljesen fejlettek, mint sehol másutt az egész családban. Karmai segítségével a szurikáta könnyűszerrel ás ki magának meglehetősen mély járatokat. A nőstény fartájékán egy pár mirigyet visel.

Külső megjelenésében a szurikáta úgy tűnik fel, mintha a manguszták és nyestek közt állana. Kistermetű, hosszúlábú állat, hossza 50–60 cm, amiből azonban szinte a fele a farokra esik. Meglehetősen durva bundája szürkésbarna alapszínt mutat, sárgás árnyalattal; a hát hátulsó részén 8–10 sötétebb keresztcsík válik ki az alapszínből. A keresztcsíkok éppúgy jönnek létre, mint a zebramangusztán, mert a szőrök alsó harmada világosszürke, a középső sötétbarna, a felső pedig világos fakószürke, a világos és sötét harántcsíkok úgy váltakoznak, hogy minden csík alsó harmadát az előtte fekvő felső harmada takarja, míg a középső, sötét harmad mindenütt fedetlen marad. A végtagok színe világosabb fakószürkétől ezüstszínűig változik, az ajak, áll és arc fehéres. Az orrhegy, fülek és egy gyűrű a szem körül, végül a fark hegye fekete. Szembogara nagy és kerek, szivárványhártyája barna, esetleg ezüstszínű.

Járásközben szinte egész talpára lép, de ezért mégis magasan tartja magát, és hallgatódzni felágaskodik hátsó lábain, miközben néhány apró lépést is tesz. Érzékszervei közt, úgy látszik, szaglása a legfejlettebb. Hallása rossz, látása sem túl jó. Táplálékát úgy szimatolja ki, ezért minden zugba, repedésbe beleszaglász. Ha valami különöset talál, megfogja elülső lábaival, megszaglássza, többször megforgatja, újra megszaglássza, azután, ha kedvére való, felfalja. Úgy eszik, hogy eledelét mellső lábai közé fogva viszi a szájához. Részben rovarokkal és húsos, gumós gyökerekkel táplálkozik, melyeket maga ás ki, a fogságban azonban a húst, tojást és halat is megeszi. A tejet, amit különben fölötte szeret, lefetyelve issza. Míg ide-oda futkos, halk „ui-ui” hangot hallat. A szabadban kis csapatokba verődik össze és a homokban földalatti építményeket készít magának.

A szurikáta, úgy látszik, könnyen szelídíthető. Hamar beleszokik a fogságba és már kis idő multán különbséget tud tenni jóakarói és barátságtalan emberek közt. Noack szerint föláll hátsó lábaira és kezeit koldulva tartja a látogató felé. A becézgetésnek nagyon örül és ha rosszul bánnak vele, hamar megsértődik. Feléje harap annak, aki bosszantja vagy nyugtalanítja. Azt állítják, hogy ha jól megszelídült és a házhoz szokott, az egerek, patkányok és más kártékony állat összefogdosása révén, Afrikában pedig különösen a kígyók pusztítása által jó szolgálatokat teljesít az embernek. Az európai állatkertekben egyáltalában nem ritka.