1. család: Menyét-félék (Mustelidae)

FEJEZETEK

A menyét-félék családja nagyon változatos. Éppen ezért nagyon nehéz róla egységes és általános érvényű meghatározást és leírást nyujtani; hiszen termetük, fogazatuk, valamint lábuk alkata sokkal többféle, mint a ragadozók minden más csoportjáé. Általában tehát csak annyit mondhatunk, hogy ennek a családnak tagjai termetre nézve közepesek vagy kicsinyek, nagyon nyúlánkak, aránylag kurta lábaikon pedig 4 vagy 5 ujjat találunk. Végbélnyílásuk közelében olyatén mirigyeik vannak, mint a cibetmacskáknak, de sohasem választanak ki jóillatú anyagot, mint ez utóbbiak, sőt ellenkezőleg, a legbűzösebb fajok éppen a menyét-félék közé tartoznak. Gereznájuk rendesen nagyon dús és finom, nem csoda tehát, hogy a legbecsesebb prémű állatokat a menyét-félék családjában találjuk.

Csontvázuk könnyed és föltűnően arányos. A mellkast 11 vagy 12 csigolyával kapcsolatos borda zárja körül; 8 vagy 9 csigolya alkotja a lágyékrészt, 3, rendszerint összenőtt csigolyából áll a keresztcsont, míg a rendesen hosszú farokban 12–26 csigolyát találunk. Lapockájuk jó széles, a kulcscsont azonban rendesen hiányzik. Fogazatukat jellemzi a szemfogak hatalmas fejlettsége. Zápfogaiknak száma is, alakja is nagyon változó, a szerint, hogy mi az illető faj tápláléka. A zápfogak száma mindig 1. - 2.. Karmaikat nem tudják visszahúzni.

A menyét-félék legelőször a Harmadkorban lépnek föl, még pedig közelebbről – mind Európában, mind Észak-Amerikában – az Oligocén korszakban. Egyes tudósok szerint a kutya-félékkel és medve-félékkel együtt a Cynodictis törzsről, mások szerint azonban minden bizonnyal valami cibetmacska-féle ősről kell családfájukat levezetnünk. A ma ismeretes nemzetségen már nagyon korán föltűnnek a geológiai multban. Így Schlosser szerint (Zittel „Grundzüge der Palaeontologie”, 1911) a Putorius nemzetség már a Pliocénben, a Martes a Felső-miocénben, a Lutra a Miocénben, míg a Meles az Alsó-pliocénben szerepelnek. Manapság, Ausztráliát kivéve, valamennyi földségen előfordulnak, de mégis leginkább az északi félgömb mérsékelt tájain élnek. Lakóhelyük pedig a hegyvidéknek bármely magassági öve, s a síkságnak is minden zege-zuga. Éppen oly jól érzik magukat erdőségekben, mint sziklás területeken, sőt nyilt pusztákon is épp úgy, mint kertekben, illetőleg az emberi lakások közelében. Egy részük szárazföldi állat, másrészük viszont vízben él; az előbbiek rendszerint kitünően kúsznak, úszni pedig valamennyi igen jól tud. Több faj lyukat vagy odút ás a földbe, esetleg valamely kész odút használ tanyahelyül. Vannak azonban olyanok is, amelyek fák odvába, mókusok vackába, vagy éppenséggel madarak fészkébe telepszenek. Röviden azt mondhatnók: ez a ragadozó család csaknem minden helyen jól érzi magát: a természetes sziklahasadékban épp úgy, mint a mesterséges üregben, az ember lakóhelyén talált búvóhelyen épp annyira, mint a rengeteg erdő fáinak ágbogai vagy gyökerei közt. Legtöbbjüknek állandó tanyájuk van, sok azonban szerte kóborol, aszerint, amerre a szükség kényszeríti. Az északon lakó fajok egynémelyike téli álmot alszik, a többiek azonban egész éven át éberek.

Csaknem valamennyi menyét-féle fölötte gyors, ügyes és mozgékony teremtés és mindenféle mozdulatban rendkívül gyakorlott. Járás közben egész talpukra lépnek, úszás közben végtagjaikat és farkukat is használják; kúszni pedig karmaik tompa mivolta ellenére is nagyon jól tudnak: sem a kapaszkodás, sem az egyensúlytartás nem esik nehezükre. Mozdulataik természetesen teljes összhangban vannak testük alkotásával. A coboly s a nyuszt merészen fölegyenesedett tartással ugrik, míg a velük nagyon közeli rokonságot tartó nyest már sokkal guggolóbb tartással mozog és inkább sompolyog, a görény csaknem úgy, mint a patkány, a menyét pedig egér módjára fürgén surran tova; a vidra lassan siklik mint az angolna, a rozsomák karikában gördül odább, a hiráre hátát kipuposítva perdül előre, a borz nehézkesen kocog, a méhészborz még lomhábban mászik, vagy mondjuk: mendegél. Minél hosszabbak a lábak, annál merészebbek az ugrások, s viszont minél alacsonyabbak, annál fürgébb és futósabb a járás, illetőleg a halékoz hasonlóbb az úszás a vízben. A menyét-félék érzékei közt a szaglás, látás és hallás meglehetősen egyformán fejlettnek látszik; ezeken kívül azonban az ízlés és a tapintás is elég fejlettnek mondhatók. Amilyen kitűnőek testi képességeik, épp olyan magas fokon állanak szellemi fejlettség tekintetében. A menyét-félék okosak, ravaszok, gyanakvók és óvatosak, nagyon bátrak, vérszomjasak és kegyetlenek, fiaikhoz azonban nagyon gyöngédek. Némelyek társaságot kedvelők, mások viszont magányosan vagy időnként párosan élnek. Jórészük éjjel-nappal egyaránt éber és tevékeny; de a legtöbbjüket mégis éjjeli állatnak kell minősítenünk. Lakott és élénk forgalmú helyeken valamennyi csak napszállta után indul vadászatra. Leginkább állatokkal, nevezetesen apró emlősökkel, kis madarakkal, ezek tojásaival, kétéltűekkel, sőt rovarokkal táplálkoznak. Egyik-másik faj csigákat, halakat, rákokat és kagylókat eszik; vannak köztük dögevők, sőt egyesek időnkint növényi táplálékkal is beérik, s különösen az édes, leves gyümölcsöt szeretik. Valamennyi föltűnően vérszomjas; azt mondhatnók: a vérengzés az elemük. Ha tehetik, sokkal több állatot mészárolnak le, mint amennyire éhségük csillapítása végett szükségük van; egyik-másik faj valósággal megittasodik az áldozat vérétől.

Kölykeik száma – amennyire ez ismeretessé vált – 1 és 10 közt változó, tehát tág határok közt ingadozik. Vakon jönnek a világra, az anyjuk sokáig szoptatja és gondozza. Lelkiismeretesen őrködik fölöttük, s veszély esetén elszánt bátorsággal védelmezi, vagy, mihelyt veszedelmet sejt, más búvóhelyre cipeli őket. Fiatal korban fogott és fölnevelt menyétek nagyon megszelídíthetők, annyira, hogy gazdájukat, mint a kutya, nyomon követik. Az egyik faj ivadékai meg éppen jó régóta élnek az ember fogságában; ezeket bizonyos vadászatokra használják.

Rablásvágyuk és vérszomjuk néha jelentős kárt okoz az embernek; általában azonban mégis meg kell állapítanunk, hogy a közvetett vagy közvetlen haszon jóval fölülmúlja az általuk okozott kárt. Sajnálatos, hogy ezt az igazságot csak kevés ember ismeri el, s ez az oka, hogy a menyét-félék ellen valóságos irtóháborút folytatnak, nem ritkán nagyon érzékeny károsodására az emberiségnek. A kártékony vagy egyébként ártalmas állatok pusztításával jelentékeny hasznot hajtanak, s ha nem is bocsáthatjuk meg nekik minden esetben, amit az emberi tulajdonjog ellen vétenek, el kell ismernünk, hogy rendesen csak önkéntelen kenyéradójuk hanyagságát büntetik meg betöréseikkel. Mert nincs igaza annak, aki rossz néven veszi a menyéttől, hogy rosszul őrzött vagy rossz karban tartott galambdúcát, meg tyúkólját megdézsmálja; s annak sincs igaza, aki fölhánytorgatja az emlős- vagy madár-vadállományban okozott kárt, mert meg kellene gondolnia, hogy legalább is a görény, hermelin és menyét sokkal több rágcsálót pusztít, mint hasznos vadat. Föltétlenül egyedül csak azok a menyét-félék károsak, amelyek a halállományt tizedelik; a többiek azonban okvetlenül hasznot is hoznak. A vadász talán kárhoztathatja a nyuszt és nyest tevékenységét, ám az erdész bizonnyal nem tör pálcát fölöttük:

Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy a nagyobb menyétfajok okszerű vadászata jogosulatlan.

A menyétek húsát a mongol menyétvadászokon kívül csak azok eszik, akik egyházuk fölfogásának megfelelően a vidrahúst böjti eledelként fogyaszthatják. Legföljebb még néhány vadász akad, aki a borz-pecsenyét nagyon ízletes étekfogásnak minősíti. Ám a család majdnem valamennyi tagjának gereznája nagyon értékes szőrmét ad.

A menyét-családba tartozó nemzetségek közelebbi ismertetését azokkal nyitjuk meg, amelyektől maga a család is nevét kapta, vagyis a tulajdonképpeni menyétekkel, s aztán azokkal a nemzetségekkel, amelyek – épp úgy, mint az előbbiek – szintén ujjon-járók. Ezek együttesen alkotják az első családot (Menyét-formák, Mustelinae). A második alcsaládba a borz, valamint a többi talponjáró tartozik (Borz-formák, Melinae); végül a harmadikba a vidra és rokonai sorozhatók, amelyeket úszólábúak néven különíthetünk el; ezek a vidraformák, Lutrinae.