1. Lapátfülű kutyák (Otocyon Lcht.)

TARTALOM

3. Ázsiai vadkutyák (Cuon Hodgs.)

2. Kutyák (Canis L.)

A kutya-félék nagyobb számának 42 foga van, s ezeket tágabb értelemben a Canis L. nemben foglalják össze. Ismertetésüket a rókákkal kezdjük, azaz olyan kutyákkal, amelyek külsőleg a napvilágon tojásdad alakú pupillával, lapos szembolti ívükkel és aránylag nagyon kicsiny felső tépőfogakkal, biológiai alapon pedig magányos életmódjukkal jellemezhetők. Különböző középalakulásokban fokozatosan a farkashoz közelednek, melyeknek pupillája kerek, felső tépőfoguk nagy, szembolti ívük domború és időközönként csapatokban élnek. A két végletből az átmenet fokozatos, amiért Hilzheimer azt gondolja, hogy közöttük éles határt vonni nem lehet. A farkasokhoz természetesen a házikutyák csatlakoznak. Ennek az állatnemnek végét a nemnek két eltérő ágazata alkotja.

A lapátfülű kutya koponyájának leírásánál említettük a rókák alnemének az Urocyon Baird koponyájával való hasonlóságát.

a) Sörényesfarkú rókák (Urocyon Baird)

A szürke vagy sörényesfarkú rókák (Urocyon) alneme nyitja meg a kutyák nemét. Ezek, mint az összes kutya-félék, igen változatosak és helyi alakok kifejlődésére igen hajlamosak, melyek közül ezidőszerint 17-et különböztetünk meg. Mindannyinak hazája a 35. szélességi foktól délre eső Észak-Amerika Guatemaláig.

A szürke róka (Canis cinereoargentatus Schreb.)

A legrégibb idő óta ismert a szürke vagy virginiai róka (Canis cinereoargentatus Schreb.). A szürke róka a mi rókánktól alacsonyabb lábaival, hosszabb farkával és általánosan tetszetősebb testalkatával különbözik. 1 m testhosszából 40 cm a farok hosszára esik, marmagassága 30 cm. A homlok, fejtető, pofák, nyak és a test felső felülete különlegesen pettyezett szürke színű, az állaton általában a fekete és ezüstszürke szín keveréke uralkodik. Az egyes szőrszálak gyökerük közelében fehérek, egyebütt feketék és hegyük előtt széles sávon fehérek. Az ajkak és a nyak toroki része sárgásfehérek, a fülek és a nyak oldalai szürkéssárgák, a test alsó és felső felületén világos rozsdássárga vagy sárgásfehér, a mellkason sötétebb, az elülső végtagokon fekete sáv; végül a farok felül fekete, alján rozsdavörös, hegyén szürke.

Audubon legkimerítőbb leírása szerint életmódja a rókánkéhoz meglehetősen hasonló. A szürke róka nem annyira kitartó és gyors futó, testének kipárolgása sem terjeszt annyira bűzös szagot, mint vörös rokonáé, de egyéb tulajdonságokban a vörös rókától nem különbözik lényegesen. Tartózkodási helye a nehezen járható, vagy ragadozóktól átjárhatatlan sűrűségek, továbbá sziklaszakadékok barlangjai és repedései. Vadászterülete tartózkodási helye környékén, a tengerparttól a falusi lakosság udvaráig terjed. Audubon szerint a szürke róka lényegesen ijedősebb és félénkebb, mint rokonai. Nemcsak a kutya ugatására, hanem már ágreccsenésre is gyorsan menekül, úgyhogy védett baromfitenyésztelepek, vagy akár juhnyájak elleni rablótámadásokról a tudósító keveset, vagy semmit se hallott. A tudósító azonban kifejezetten megjegyzi, hogy a délvidéken a szürke rókát éppen úgy gyűlölik és üldözik, mint északon a vörös rókát. Audubon jellemzése nyomán az utóbbi fortélyos és bátor rablóval, az előbbi pedig lopakodó tolvajjal hasonlítható össze; ámde mind a két faj fias nőstényei egyenlően vakmerőek. A csalavér rókához hasonlatosan a szürke róka is előszeretettel az egereket és a patkányokat, különösen a mezei egereket és a betűfogú patkányokat fogyasztja, ám azért minden élvezhetőt megeszik. Ha a pulykák és más hasznos madaraknak általa kirabolt fészkeit megtaláljuk, a pulyka és közte lezajlott viaskodás nyomait is láthatjuk, megértjük, hogy rokonához hasonlóan a szürke róka is üldözött, jóllehet feltehető, hogy ez is, mint rokona, a kártékony rágcsálók irtásával inkább hasznot hajt, mint kárt okoz. A szürke róka rovarokra is leselkedik, például szétkaparja a félig korhadt fatönköket, hogy rovarokhoz jusson. A növényi anyagok különböző fajait hasonlóképpen elfogyasztja.

Audubon nagyon feltűnőnek tartja, hogy a róka a fára mászik, ezzel szemben mi a csalavér róka révén tudomásunkra jutott próbálgatásokból ítélve, nem osztozunk kételkedésében. Olyan ügyes állatnak, mint amilyen a róka, semmiesetre sem okozhat különös nehézséget, hogy mélyen alul elágazódó fára az oldalain levő kinövéseken, csomókon és más egyenetlenségeken kapaszkodva felmásszék. Mindenesetre igaz, hogy erre a műveletre csak kevés kutya-féle képes. A szürke rókák prémje rövid és kemény szőre miatt csekély értékű. Rendszerint útibundák bélésére használják. Brasz szerint a kereskedelembe évente 200–400.000 darab jut, darabjáért kb. 10–18 pengőt megadnak.

b) Nagyfülű rókák (Megalotis Ill.)

A legkedvesebb rókák Afrikának és Ázsiának határos részein élnek. Az egész kutyacsalád és az egész rókanemzetség törpéi ezek. Szerfölött kecses termetüket fakósárga szőrme fedi. Rokonaiktól különböznek nagy füleikkel, melyek két fajnál minden megszokott mértéket felülmúlnak, de általában a többi rókáknak füleit észrevehetően túlszárnyalják. Ezért nagyfülű róka vagy fennek (Megalotis Ill. alnem) névvel jelölik őket. Koponyaalakulásuk révén az előbbiekhez csatlakoznak, amennyiben egységes koponyatarajuk nincsen. Az összes nagyfülű rókák hazájuknak hűséges gyermekei. Szőrruhájuk minden körülmények között többé vagy kevésbbé a homok színéhez hasonló. A homoksárga színnek előforduló eltérései lényegtelenek. Testük a viszonyokhoz mérten kicsiny, de e mellett különlegesen tetszetős és könnyed, a leggyorsabb mozgásra és nagyon meglepő kitartásra alkalmas. Nagy füleik révén a legkisebb neszt is meghallják, éles szemeikkel a messzeségben mindent áttekinthetnek, s finomszimatú orruk minden szagot megérez. A talajjal hasonlószínű bundájuk a legkopárabb helyeken is elrejti őket a szem elől. A mi kis rablóink így egészen kitűnően védettek és minden nagy gond nélkül eleget zsákmányolnak.

Az ezüsthátú róka (Canis chama A. Sm.)

A délafrikai ezüsthátú róka egyesek szerint a strucctojásokat is elfogyasztja. Ezeket úgy töri fel, hogy kövek fölött addig gurítja, amíg szét nem esnek, azután tartalmukat kinyalogatja. Az egész alnemben ennek a fajtának füle a legkisebb.

A sivatagi róka vagy fennek (Canis zerda Zimm.)

A leghatalmasabban kifejlődött füleket a tulajdonképpeni sivatagi róka vagy fennek (Canis zerda Zimm.) viseli, mely a sivatagot még a gazellánál is jobban jellemzi. Képzeljünk el gyöngéd, finom rókaarcot, amelynek kifejezése a mi vörösfrakkosunkhoz hasonlóan fortélyos, furfangos és ravasz, de ebből az arcból szokatlanul nagy szemek tűnnek elő és az arc két oldalán oly hatalmas fülek nyúlnak fölfelé, amilyeneket nemcsak az egész rókafajnál, hanem az egész kutyacsaládban találni alig lehet. Karcsú törzse rendkívül gyöngéd, tetszetős lábacskákon nyugszik, és vaskos, hosszú, bozontos farokban végződik. Az egész állat az első pillantásra elárulja, hogy éppen oly ügyes, mint fürge. Elsőrangúan éles, finom érzékeinek jeleit már külsőleg megmutatja.

A füleik belső szegélye fehér szőrökkel fedett és pedig oly módon, hogy a fülnyílások előtt két szőrpamacs emelkedik fölfelé, melyek bajuszszerűen megrövidülnek és megvékonyodnak. A kis arcorri részt hosszú, sörteszerű bajuszszőrök díszítik, amelyek az állatnak lényeges külső jellegeihez tartoznak. Szőrméje selyempuha és tél idején igen sűrű, gyapjas szőrrel gyarapodik, mely a vedlés idejében a testnek gallyakhoz és egyébhez való dörzsölgetés közben csomókban leválik. Tulajdonképpen nem kell hinnünk, hogy a sivatagi rókának meleg hazájában szüksége van sűrű bundára, azonban a kicsi koma felette érzékeny a hideggel szemben és ezért melegítő takaróra van szüksége. A test felső részeinek színe általában a homokhoz hasonló, mellső része fehér. A szemei fölött fehér folt és e fölött egy sötétebb csík húzódik. Igen hosszú, bozontos zászlója majdnem okkersárga, a farok tövén levő folt és a farok vége fekete. A nőstényeknél a szőrme inkább szalmasárga, mint ahogy az előrehaladott korban világosabb színű lesz. A sivatagi róka a rókák között a legkisebb. Testhossza kb. 65 cm, melyből 20 cm a farok hosszát alkotja, marmagassága pedig alig 20 cm.

Alkonyatkor, ha szerencsések vagyunk, és a homokbuckák, a szakadékok között, vagy a lapályon, a füves területen a sivatagi rókának megfontolt, elővigyázatos, leselkedő, szemlélő, szimatoló mozdulatait megfigyelhetjük, olykor gyenge rikácsolás hallható, amely hangnak megfelelő leírása lehetetlen. Ilyenkor nem lehet semmi sem, ami a kitanult kis rabló figyelmét elkerülné. Amott a sáska, amely az utolsó esti ugrásokat végzi, kis zajt okoz, s íme a nagyfülű azt meghallja. Az inkább kíváncsi, mint éhes állat tetszetős alakja elősompolyog, hogy pusztítson. Főtápláléka más állatokból, nevezetesen madarakból áll. Jaj a sivatagi pacsirtának, amely véletlenül útjába kerül; elveszett, ha csak egyszer is megröppenti szárnyát, halál fia, ha csak egyetlen hangot hallat. Jaj a pusztai tyúknak is, mert ez a róka szenvedélyesen erre veti magát. Nem kell neki sokat összefogdosnia: egyetlenegy már ízletes falat elegendő neki és talán egész éhes pereputtyának. Akkor láthatjuk csak valóságosan lopódzni, midőn a pusztai tyúkok szagát megszimatolta. A nyomot gondosan felkutatja, mélyen süllyesztett orral hangtalanul, nesztelenül és észrevétlenül halad tova. Nyomozó munkájában a hasonlóan színezett kövek vagy földkupacok nem tévesztik meg, mert orra és elsőrendű fülei minden tévedést kizárnak. Bármennyire is jelentéktelen, részünkről felfoghatatlan a szag, amely egy tyúk nyomán marad, a sivatagi rókák érzékszerveinek figyelmét mindez nem kerüli ki. Sivatagi rókánk mindenről meggyőződve és a szemnek és fülnek felfoghatatlanul, hasoncsúszva előrelopódzik. Ott az utolsó bozót mögött megáll. Szemei csillognak, füleit szétterpesztve előremereszti és a biztosan álmodozó szundikálásra kész madarat sóvárgóan szimatolja. Egész alakja él, de mozgását nem látjuk, oly merev és nyugodt, mintha egész alakját a sivatagi homokból alakították volna. Majd egyetlen ugrás, rövid ideig tartó szárnycsapkodás és végzett a pusztai tyúkkal. A többi hangos szárnycsapkodással felrebben.

A sivatagi róka Afrika egész északi részét lakja, de csakis a valóságos sivatagokon és különösen a vízben dús mélyebb fekvésű helyeken, amelyek a területen nem gyakoriak, található. Elővigyázatos és menekülésben rendkívül ügyes, ezért nem túl gyakran fogják meg.

Természetrajza a legújabb időkig nem volt felderítve. Brehm utazótársa, Buvry, figyelte meg, s írta le behatóan a sivatagi rókát úgy a szabad természetben, mint a fogságban. A többi közt így jellemzi:

„A fiatalkorában fogott sivatagi róka a rabságban különösen élénk, felette szórakoztató állat. Hamar megszelidül és új urához bizalommal ragaszkodik. Némelyek oly ragaszkodóak lesznek, hogy az embert követve, ki- és bejárnak, végül este maguktól visszatérnek ketrecükbe. Kevésbé szeretetreméltóak fajuk más egyedeihez. Együtt tartott több sivatagi róka egymást marja, a nőstények nem ritkán a hímek rossz hangulata miatt a rövidebbet húzzák, sőt azt is tapasztaltam, hogy egy gyengédtelen és udvariatlan hím egy bájos nőstényt megölt. Foglyaim a meleget minden fölött kedvelték és gyakran előfordult, hogy a tűz helyén, a még tüzes hamu bundájukat és mancsaikat megégette. A nyilt tűzhelytől óvni kellett őket, mert többször tapasztaltam, hogy minden további nélkül beleugrottak. Étkezés közben kedvencem állandóan lábaim mellett ült és amit az asztalról ledobtam, azt mind gondosan felszedte. Tej és zsemlye kedvenc eledelei közé tartozott. Szobámban madarakat is tartottam kalitkában, amelyek élénken lekötötték a róka figyelmét. Főfoglalkozása az volt, hogy a madarak mozdulatait órák hosszat figyelte. Ezalatt elég csodálatraméltóan változott meg arckifejezése, amelyben szembetűnően kifejezésre jutott a madárkák utáni vágyakozása. Célirányos tartás és gondozás mellett a sivatagi róka hosszú ideig életben marad a fogságban is.”

Állatkertekben a sivatagi rókát ismételten bemutatták. Budapest Székesfőváros Állat- és Növénykertjében egy pár nagyfülű róka két évig élt és gyomorgyulladásban, egy másik hat évig élt és bélbetüremkedés folytán pusztult el.

c) Igazi rókák vagy vörös rókák (Vulpes Briss.)

A valódi rókák vagy a vörös rókák (Vulpes Briss.) koponyaalakulásuk alapján az előbbi alnemhez annyiban csatlakoznak, hogy egységes koponyatarajuk nincsen, vagy a halántéklécek egész hátul nagyon rövid tarajjá egyesülnek. A vörös rókák az egész világon nagyon messze északig elterjednek. Ezeknek az állatoknak különösen változatos a színük és koponyaalakulásuk egyaránt. Két teljesen hasonló rókát találni nagyon nehéz. Természetesen szűkebb és korlátolt határok között élő rókák egymás között bizonyos mértékben hasonlók. Ily körülmények között számos úgynevezett fajt és alfajt írtak le, a nélkül, hogy ezeket minden esetben éles határral megkülönbözethették volna. Amit az egyik szerző fajnak tekintett, a másik alfajnak véli. Mindenkor adódnak oly egyedek, amelyek egy bizonyos terület megszokott alakjaitól eltérők. Hilzheimernek alkalma volt nagyszámú keletázsiai róka szőrmét az európaival összehasonlítani. Voltak egyes keletázsiai róka szőrmék, melyek az európaival megegyeztek és ugyanezt a szerző fordított viszonyban is tapasztalta. Az egyiptomi Canis aegypticus Desm. nyúlánk, tetszetős és nagyon világos színű, a mi vörös rókánktól színben és testalkatban különbözik. Ha azonban más déleurópai és ázsiai rókákkal hasonlítjuk össze, az éles határ eltűnik. Némely rókafajnál a vörös szín inkább a szürkés vagy barna színezetbe megy át, mint a tibeti Canis flavescens Graynél vagy északnyugatamerikai kitrókánál (Canis velox Say.), melyhez a tibeti Canis ferrilatus Hdgs., vagy a szürkésvörös indiai Canis bengalensis Shaw közelállónak látszik.

Meg kell említeni, hogy a róka Ausztráliában is előfordul. Természetesen ezen a földrészen eredetileg ismeretlen volt, mert ott őseredeti magasabbrendű emlősállat nincsen. A rókákat az üreginyulak pusztításának csökkentése végett utólag telepítették le. Ennek ellenére a rágcsálókkal szemben a róka semmit sem tett, annál inkább a baromfiudvarok ellen, úgyhogy e miatt mindenütt kíméletlenül irtják. Ausztráliában annyira elszaporodott, hogy Brasz szerint ott évente 50.000 rókaszőrmét bocsájtanak áruba. Úgy látszik, Ausztráliában az európai leszármazott átidomult, mert napjainkban jobban hasonlít a japánrókához, mint az európaihoz.

Az amerikai vörös róka (Canis fulvus Desm.)

Színeződés és nagyság tekintetében jól elkülönült alak az amerikai vörös róka (Canis fulvus Desm.). Általánosságban vörössárga, a hát, amelynek hátulsó része feketén tarkázott, a mellkas és a has fehér, a faroknak fekete szalagszerű sávja mögött a vége fehér.

Az állat teljes hossza 135 cm, amelyből 40–50 cm esik a farkára. Vállmagassága 36 cm, súlya 5–11 kg között váltakozik, bár vannak ennél súlyosabb példányok is.

Életmódja olyan, mint a közönséges rókáé, azzal a különbséggel, hogy nem szeret annyira ásni. Az amerikai vörös rókának a színe, különösen a hidegebb tájakon, nagyon variál és pedig a vöröstől a tiszta feketéig minden színárnyalatban előfordul. Az árnyalatok között elég jól elhatárolható négy típust különböztetünk meg: a vörös, keresztes, ezüst és feketét.

A vörös róka egészen vörhenyes szürkével és barnával kevert halvány- vagy sötétsárga. A láb és a fülek elhatárolt részei feketék, farkuk vége rendesen fehér; fehér ezenkívül néhány fedőszőr vége is. A vöröstől a következő fázisig mindig több és több a fekete.

A keresztes rókán már a fekete szín dominál, míg a vörhenyes sárga szín csak a hát, vállak és a fejen marad meg, fedve fekete fedőszőrökkel.

Ha a fekete szín fokozatosan tovább terjed és ezzel egyidejűleg a vörhenyes sárga teljesen eltűnik, illetőleg részben fehérrel helyettesítődik, akkor a következő színárnyalatnál az ezüst rókával állunk szemben.

Végül a fekete róka bundájából teljesen hiányzik a fehér is, kivéve farkának végét, amely minden színváltozatban tiszta fehér.

Általában véve a keresztes róka elég közönséges, az ezüst gyakori, a tiszta fekete igen ritka.

Az ezüstróka

A rókának ma már széltében tenyésztett színváltozata az ezüstróka, amely a szőrmekereskedelemben tért hódított, kiváló jelentőségénél fogva és mert általában a legértékesebb szőrmét hordja, megérdemli a bővebb ismertetést. Az ezüstrókák előfordulnak Észak-Amerikában, Kanadában, Alaszkában, a honnan az Aleutákra és a határos Szibériába terjednek át. Az ezüstrókák színezetükben szintén igen változatosak. Brasz („Aus dem Reiche der Pelze”) írja: „Színe igen változó, alapszíne állandóan fekete, a szürkeszőrök részben feketék és hegyük részben többé vagy kevésbbé mélyen lefelé ezüstfehér. Nyaka és hasa mindig fekete, hasonlóképpen a végtagok és a mancsok felső felülete is. A végtagok oldalain gyakran ezüstös sáv vonul végig. A farok mindenkor fekete világosfehér véggel, amely nem ezüstös, hanem tiszta fehér. Az értéke a minőségén kívül a szőrzet sűrűségén, finomságán és főképpen az ezüstösvégek elrendeződésén múlik. A legértékesebbek az egészen feketeszínűek, melyek azonban különlegesen ritkák. Az ilyen fekete rókák, ha elsőrangú minőségűek, darabonkint 6–8000 márka (8160–10.860 pengő) értékben első kézből elkelnek. Ezután olyan szőrmék következnek, amelyeknél az egész hátvonalon a fekete szín uralkodó és csak a törzsön ezüstszürkék. A kevésbbé értékesek az olyanok, melyeknél az ezüstös szálak sárgás színbe mennek át. A nyak szőrzete, mint említettük, állandóan fekete és a hátszőrzeténél sokkal hosszabb és finomabb. A jóminőségű ezüstróka (nem feketeróka) 1500–3000 márka (2040–4080 pengő) értéket képvisel.”

Az ezüstróka prémeket az ezüstözés foka szerint osztályozzák. Hatféle változatot különböztetünk meg, és pedig a fekete vagy 0 ezüst, extra sötét vagy 1/8 ezüst, sötét vagy 1/4 ezüst, ezüst vagy 1/2 ezüst, világos vagy 3/4 ezüst, extra világos vagy 1/1 ezüstöt. Minőség szerint van I., II., III. és IV. rendű prém. Érdekes lesz talán megemlítenem, hogy Amerikában a középnagyságú bőrök a keresettek, Európában pedig a különösen nagy példányokat becsülik a legtöbbre. A színárnyalatok közül a középezüstöt kedvelik a legjobban.

Brasz fent közölt adatai az 1914. évi állapotot adják vissza. 1925-ben pl. már az árak a következőképpen alakultak (aranymárkában): vörösróka 80–220, keresztes 160–500, ezüst 250–1800 és a tiszta fekete rókaprém alig ér többet mint a vörös, minthogy a feketerókát ma már festéssel a legtökéletesebben bírják utánozni; a feketére festett róka ára 125–200 aranymárka között váltakozik.

A legjobb ezüstrókák Labradorból, a csekélyebb értékűek Észak-Amerika nyugati partjairól származnak. Évente ma már körülbelül 10.000 darab ezüstróka szőrmét hoznak forgalomba.

Alig lehet kérdés, hogy az ezüstrókák fajt vagy alfajt alkotnak; csupán színváltozatok, melyek különböző északamerikai és északkeletázsiai rókáknál előfordulnak. Úgy látszik, e mellett szól az is, hogy az ezüstrókák a mi vörös rókáinkkal eredményesen kereszteződnek, mint azt Loewis 1888. évben közölt livlandi kísérlete bizonyítja. Ennek nem mond ellent az a körülmény, hogy ezüstrókák egymásközött párosítva tisztavérben továbbtenyésznek, ami fekete rókáknál nem mindig történik. Ez a tény az ezüstrókák tenyésztése nézőpontjából nagyon fontos. Nevezetesen Amerikában mintegy 2700 farm (40.000 darab állattal) foglalkozik az ezüstrókák tenyésztésével, de számuk Amerikában és Európában gombamódra szaporodik. Így csak Norvégiában 290 tenyésztelep van. A rókafarmok főnyereségét egyidejűleg a továbbtenyésztésre szolgáló élő fiatal ezüstrókák eladása alkotja. A valóságban a tenyésztésre alkalmas ezüstrókapár ára aránytalanul nagy volt, 1914-ben egy párért 60.000 márkát (81.600 pengő) is fizettek, ma már egy pár tenyészállat ára 10.000–20.000 pengő között váltakozik, vagyis amíg a tenyészállatok ára a harmadára, sőt még alább is csökkent, addig az elsőrendű gerezna ára nem egészen a felére esett vissza.

Hazánkban legelőbb a dőri uradalomban, majd Békessy Jenő kezdeményezésére a gödöllői m. kir. baromfitenyésztőtelepen ezüstrókatenyészetet rendeztek be. A harmadik ezüstróka-tenyésztelep hazánkban az abonyi, melyről a következőkben számolhatunk be:

„Az abonyi ezüstrókatenyészetet 1927 november 11-én alapította dr. gróf Teleki István és vitéz Jékey Sándor társasviszonyban. Még 1927 tavaszán vásároltak az International Foxes and Furs Inc. nevű, a Michigan állambeli Owosso városban székelő északamerikai ezüstrókatenyésztő társaságnak a kanadai Prince Eduard szigeten levő tenyészetéből egy pár ezüstrókát 2000 dollárért, azzal a kikötéssel, hogy a tavaszi szaporulattal együtt köteles a társaság a rókákat őszig ott tartani és amikor a kicsinyek szállíthatók, tehát késő ősszel elszállítani. November hóban jöttek meg a gödöllői állami tenyészet számára hozatottakkal együtt: két öreg és négy kölyök. Tizenhatnapi tengeri út után Hamburgtól gyorsvonattal jöttek és kifogástalan egészségben érkeztek. Tágas ketrecekben, teljesen a szabadban vannak elhelyezve, páronként elkülönítve, csupán minden párnak cementből és téglából épített és kivezető faládával bélelt mesterséges oduja van, nagy hidegekben faforgáccsal kialmozva, amelybe félig a földbe süllyesztett folyosó vezet. Etetés kétszer napjában, reggel 8–9 és délután 4–5 között, egyszer napjában fejenként 16 deka húsféle és egyszer 31/2 deci tej, tojással vagy rókakeksszel, hús, marhamáj, tüdő, szív, pacal stb. Eddig vagy nyolc darab ellés közben vagy után elpusztult borjút ettek meg, ezeket pár pengőért a környék gazdaságaiban vásárolták. Egyébként elég szelíd, igénytelen, kevés gonddal járó állatok.

Sajnos, 1927 telén a telepük még nem volt készen és mikorra teljesen felépítettük, a sok munkálkodás zaja már megzavarta őket az egyébként is enyhe télben korán bekövetkezett párosodási időben, és így az azévi szaporulat elmaradt. Az idén két pár husvét táján már párosodott, a harmadik párnál azonban, az időközben elpusztult hímet egy hazai vörös rókával helyettesítettük, ezt még nem észleltük. Az öreg hím elöregedésben – tízéves volt – pusztult el, sajnos ugyanis a nagy távolság miatt a fentemlített társaságra kellett bíznunk a tenyészpár kiválasztását, amely a business reményében a hat róka közé egy elaggott, beteges és tenyészképtelen hímet is betett. A szerencsére legjobb prémben – december közepén – elpusztult hatalmas hím rókának a prémjét, bár a betegeskedés kissé megviselte és túlkevés ezüstözéssel bír, a budapesti szűcsök 1200 pengőre értékelik.”

Általában az ezüstrókát a kutyaféléknél súlyos veszteségeket okozó betegségek, a gyomor-, bélgyulladás, bélférgesség, különösen orsóférgek (Ascaris, Ankylostoma) és a kutyák legveszedelmesebb fertőző betegsége, a szopornyica veszélyeztetik.

Végül meg kell még emlékeznünk arról a rendkívül érdekes ezüstrókáról, amely 1897-ben Eszterházy Béla gróf ajándékából, a veszprémvármegyei Akáról került a Nemzeti Múzeumba. Ennek a gyönyörű példánynak arcorra, füle, testének egész alsó oldala s a végtagjai térd és könyöktől lefelé tiszta szénfeketék; a farka hegye fehér; feje, háta és törzsének két oldala fekete alapon, ezüstösen csillogó, fehér deres; csak a szőrök finomsága és a bunda alapszíne nem megfelelő, mert amaz durva, emez barnás árnyalatú. Hasonló példányt ejtettek el Erdélyben 1887 táján Nagycsür és Karnecel környékén. Megemlítem még, hogy tiszta fekete rókát is többet lőttek már Magyarországon és pedig, hogy közelebbi adatokat is mondjak, 1873-ban lőttek egyet Talmács közelében.

A keresztesróka

A másik hasonlóan igen értékes válfaj a keresztesróka, ha bundája az ezüstrókáéval nem is ér fel. Brasz szerint értéke 20–300 márka (27–408 pengő). [Brasz adata 1914. évre vonatkozik; a jó minőségű gerezna ma 160–500 aranymárka.] A keresztesróka szőrméje vörös- vagy sárgabarnaszínű, hátán sötét kereszttel, hasa és tarkója fekete. Egyeseknél a szín változó. A keresztesrókák sokkal jobban elterjedtek, mint az ezüstrókák. Legszámosabbak Észak-Amerikában, ahonnan évente kb. 9000 szőrme kerül a kereskedelembe. Európában ez a rókaszínezet nagyon ritka, mégis egyszer-egyszer alkalmilag előfordul. A többi rókák mellett ez a nagy elterjedettsége és szórványos jelentkezése jelzi, hogy a keresztesróka csak színváltozat, mely egymásközötti párosítás után egyidejűleg tisztán továbbtenyészthetőnek látszik. (Macfarlane.)

Ezeknek a helyi alakoknak és színváltozatoknak életmódja meglehetősen megegyező és így bizonyos tekintetben ugyanolyan, mint a mi rókánké, melyet behatóbban ismertetünk.

A közönséges róka (Canis vulpes L.)

Hazánkban a vadonélő emlősállatok között a róka (Canis vulpes L.) kétségtelenül és méltán az első helyet foglalja el. Egyetlen állat sem örvend oly általános hírnévnek és közismertségnek, mint a csalavér róka, a fortélynak, álnokságnak, galádságnak és ha szabad mondanom, a közönséges lovagiasságnak jelképe. A közmondás dicsőíti, a monda magasztalja, a költemény megénekli. A legnagyobb német költő, Goethe, méltónak tartotta arra, hogy állateposzt szenteljen neki. „A monda és költészet rókája”, – írja Pechuel-Loesche – és a közönséges róka a valóságban mégis különböző állat. Aki teljesen elfogulatlanul megfigyeli a sokat dicsőített állat lélekjelenlétének, okosságának, fortélyának és találékonyságának állítólag szokatlan mértékét, nem tud felfedezni ilyen kivételes tulajdonságokat. A többi ragadozó állatot, nevezetesen a farkast, véleményem szerint semminemű kiváló tehetsége révén nem szárnyalja túl, legfeljebb annyit lehet elismerni, hogy a szokatlanul üldözött állat ügyesen tud alkalmazkodni a természetes viszonyokhoz, de semmi esetre sem jobban, mint más nem kimondottan bárgyú állat. A jámbor állatok között is sok van, mely az öreg rókák közül is nem egyet csúffá tenne. Minden vadász, aki ezekkel a rablókkal ismételten találkozik, igazat fog nekem adni, hogy nagyon sok nem kitanult, sőt éppen ostoba is akad, nemcsak a tapasztalatlan fiatalok, hanem az elég öreg rókák között is. Csak össze kell hasonlítani, ahogy sok más üldözött állat viselkedik, hogy a mi csalavér rókánknak költött tehetségére vonatkozóan megváltoztassuk véleményünket. Sohase értettem, miért került valamennyi állat fölé furfangos híre tekintetében. Földönfutó kópé, a mesterségét érti, azt tudniillik, hogy a maga módja szerint táplálkozik, csak akkor szemtelen, ha az éhség gyötri, és a kölykeit el kell látnia. Kellemetlen helyzetben sem lélekjelenlétet, sem megfontoltságot nem mutat, sőt teljesen fejét veszti. Még nagyon ügyetlenül felállított csapdákba is ismételten belemegy. Szabad mezőségen az őt bekerítő szán lövésnyire megközelítheti. A rongyoktól minden esetben megijed. Erdei hajtásnál minden lárma és lövöldözés ellenére állandóan a legközelebbről vált, ahelyett, hogy a távolodást okosan keresné. Mindig a megszokott, sőt gyakran puskatűz alá eső váltókon jár és ismételten mindig egyenesen a vadász felé fut, habár a hajtók gyűrűjét biztosabban áttörhetné. Halálos ellenségének alakját, míg az mozdulatlan, nem ismeri meg, sőt jó szélben, bár feltűnően megközelítette, szimatját sem veszi észre.

Az erdő és mező lakóihoz viszonyítva, kíméletlenül üldözött; mindezek ellenére nem tanulta meg az ember mesterkedéseinek felismerését és azokkal szemben való alkalmazkodást. A hagyományok csalavér mestere és az erdők-mezők rókája valóban nem tekinthető egy és ugyanannak az állatnak, mert ez utóbbi a többi közül ki nem tűnő s különlegesen kimagasló tehetséggel nem bíró teremtés.”

Az írásban és képben lerajzolt róka minden ember felfogásában él és jól ismert. Mindazáltal a természetnek kevésbé ismerői részére különleges bemutatását megérdemli. Hossza az 1.4 m-t eléri, ebből 50 cm a farokhosszát adja, magassága 35, legfeljebb 38 cm. Súlya közepesen 6–10, ritkán 13 kg-ig terjedhet. Feje széles, homloka lapos, hirtelen keskenyedő arcorra hosszú és keskeny. Szemei ferdén nőnek és tövükön szélesbbedő és felül elhegyesedő fülei felállóak. Törzse meglehetősen sűrű szőrzete miatt aránylag testesnek látszik, de valóságban rendkívül karcsú, mégis különlegesen erőteljes és a legkitartóbb mozgásra alkalmas. Végtagjai rövidek és vékonyak. Farka hosszú és bozontos. Szőrméje sűrű és puha. A csalavér róka egész nemes pereputtyával együtt olyan ruhát hord, mely zsiványságának a legcélszerűbb módon megfelel. Színe fakó szürke-vörös, mely a talaj színével valóságosan egybefolyik, éppen úgy illik a lomboserdőhöz, mint a fenyvesekhez, a pusztasághoz, a mezőhöz, a köves talajhoz, vagy a sziklaparthoz. Ha rablólegényünk ruháját pontosan vizsgálgatjuk, a következő színbeosztást fogjuk felismerni: szőrméje az egész felső felületén rozsda-, vagy sárgásvörös színű és pedig a homlok, a vállak és a hátnak hátulsó része, a farok tövéig, mert az egyes szőrszálak fehér csúcsban végződnek, fehér színnel tüzdelt, az ajkak, pofák és a toroktájék fehér. A végtagokon fehér sáv vonul lefelé, a fülek a mancsokhoz hasonlóan feketék, végül a farok rozsdavörös, vagy sárgás-vörös-feketés színnel árnyékolt, a végén egyszínű vagy fehér. Mindezek a színárnyalatok észrevétlenül egybefolynak, egyik sem üt el a másiktól kirívóan és ebből következik az, hogy az egész ruha minden környezethez igen jól alkalmazkodik. Minden róka eltér szín dolgában fajtársaitól, és így a mi csalavér rókánk is. A legszebb vörös róka az északi, de színben ez is igen változatos. Minél inkább északról délfelé haladunk, a róka annál kisebb, gyengébb és vörösszínű. A legsilányabb a sík, mocsaras vidékeken, ha azonban hegyes területek akadnak közbe-közbe, akkor újból valamivel erőteljesebb lesz. A német vadászok kétféle rókát különböztetnek meg. a tompaszínű kormos rókát, fekete arcorral és szürke torokkal, amelynek szőrméje égettnek, vagy korommal behintettnek látszik és a tisztább, élénkebb színű nyíri rókát, melyet aranyos rókának is neveznek, fehér farokvéggel és torokkal. Mind a kettő sok változatban, Tirol déli részein és Svájcban; mint a hegyi róka eléggé nagy és durva, de inkább szürke. Lombardiában és Veneciában már egészen más külsejű, kisebb, színben fakultabb. Dél-Franciaországban hasonlóan, mint Spanyolországban, már igen kicsiny és fakó.

Magyar vadásznyelven vörösfrakkosnak is nevezik. Párosodás idejében koslat, és a kölykezés idejében földalatti kotorékában, katlanában tartózkodik. A farkatövétől néhány ujjnyira levő mirigyet, mely párzás idejében „ibolya” illatú, egyszerűen ibolyának (németül Viole) nevezik. Az említett helyen majd mindegyik kutyafélénél többé-kevésbbé csökevényes mirigy található.

A csalavér róka Európa legelterjedtebb ragadozója. Sokoldalúsága révén mindenütt megfelelő lakóhelyet talál, ahol más ragadozók megtelepedni nem tudnak. Fortélyossága, ravaszsága és ügyessége képesíti arra, hogy ezeket a lakóhelyeket állhatatossággal és makacssággal megőrizze. Ellensége a farkas, a tulajdonképpeni farkasjárta helyeken a róka ritka és a farkasok kipusztulásával arányos mértékben elszaporodik.

Lakóhelyét a legnagyobb elővigyázatossággal választja meg. Ezek rendszerint a szakadékban, gyökerek között, vagy más kedvező helyeken elágazódó mély üregek, folyosók, amelyek tágas katlanban végződnek. Vadásznyelven lakóhelyét „kotorék”-nak nevezik. Kedvező körülmények között kotorékát nem maga ássa, hanem régi, elhagyott borzkotorékban telepedik meg, vagy a lakott borzkotorékban üti fel tanyáját, bár a borz nem szívesen társul más állatokkal. Mindegyik nagyobb rókakotorékot, vagy rókavárat eredetileg a borz építette. Amikor a róka kotorékát a hegyoldalakon készíti, az alagutak fölfelé vezetnek, a nélkül, hogy a földszínét közelebbről közelítenék meg. Lapályos területeken a katlanok mélyen a talaj felülete alatt helyeződnek. Pusztaságokon a róka ősszel és télen összedobott rőzsében és kőrakásban is szívesen tanyázik, sőt igen gyakran korhadt fának üregével, vagy a sűrű bozótos területek valamely mélyedésével, elhagyott homokbányák üregével is megelégszik. Az 1928/29. évi igen szigorú hideg időjárás az emberlakta helyek közelébe kényszerítette a rókákat, úgyhogy magyar vadászaink szerint a kazlakban is téli lakást talált, ahonnan könnyűszerrel megtizedelte a baromfiállományt. Esős időjárás, vihar, hideg időjárás, nagy hőség, párosodás és kölykezés esetében kóborol és neki tetsző helyen, amely éppen útjába akad, megpihen. Az erdőben szegény pusztaságon, nevezetesen Alsó-Egyiptom termőföldjein, kotorékot csak a kölykei részére ás, míg az öregek az enyhe éghajlat alatt az év minden szakában a szabadban tanyáznak.

A róka vadászportyázására az éjjeli órákat kedveli. Csendes elhagyatott helyeken fényes nappal is szívesen vadászik. A nyári hónapok hosszú napjain természetadta fedezet alatt több órával a nap nyugta előtt kölykeivel vadászni indul. Állandó hideg időjáráskor és nagy hóban, úgy látszik, csak a reggeli órákban pihen, mert már délelőtt 10 órától kezdve barangolni látják vadászterületén. Szép időjárás esetén napon sütkérezve, öreg fatönkön, vagy kövön fekszik és csöndes nyugalomban néhány órácskát átszunyókál. Ott, ahol biztonságban érzi magát, kevésbbé rejtett helyen is meglehetősen gondtalanul alszik, s a kutyához hasonlóan hangosan hortyog. Ilyenkor oly mély az álma, hogy okos vadászkutya révén figyelmessé lett vadász meglepheti és megfigyelheti. Napszürkületkor, vagy már a délutáni órákban, sompolyogva belopódzó vadászáshoz fog. Felette elővigyázatos zsiványkodással halad előre, éles szemével szertetekint és időközönként szimatol. Amerre útja, csapája, vagy váltója halad, mindenkor fedezéket keres a bozótban, kövek között, vetésekben és magas fűben. Ameddig csak teheti, a sűrűségben halad előre, de ha mégis kénytelen nyitott útra lépni, erre csak akkor hajlandó, amikor egymáshoz kellő közelségben fedezetet szolgáló bozót, bokor, vagy más hasonló alakulat van, ahol gyorsan elrejtőzhet. A rókajárást az előrebocsájtottak szerint a tapasztaltabb vadászok nagyon pontosan ismerik és az adott körülmények között biztosan meg tudják állapítani, hogy a róka melyik ösvényt fogja kiválasztani.

A róka a fiatal őztől kezdve a bogarakig minden mozgó állatra vadászik. A legszívesebben az egereket fogdossa, melyek főtáplálékául szolgálnak. Sem fiatal, sem öreg állatot nem kímél meg. A legszenvedélyesebben a mezei és házi nyulat üldözi, sőt az anyás őzikét, vagy a szarvasborjacskát is, hozzájuk lopódzva, zsákmányul ejti. Hasonmásait sem kíméli meg, ha azok betegek vagy sebesültek. Nemcsak a földön fészkelő különböző madarak tojásait rabolja el, vagy a fiókákat marcangolja szét, hanem a repülni tudó fejlettebb madarakhoz is odalopódzik, és célját nem ritkán el is éri. Jól úszik, a mocsarakon és ingoványos talajon átgázol, hogy a vízimadarak fészkelő helyeit megközelíthesse. Ismert dolog, hogy kotló hattyúkat is megfojt. Az említetteken kívül a házi baromfiállományt támadja meg; éj idején a baromfiudvarok közelébe lopódzik és ha megfelelő búvóhelyre talál, akkor a baromfiakat fényes nappal is zsákmányul ejti. A kölykes anyaróka gonoszul garázdálkodik. Kölykei részére nem elegendő az összefogdosott egér, melyekből egyik felvidéki vadászunk mondása szerint, szájában tartva egyszerre többet cipel kotorékához. A nagyobb vadat szívesebben fogdossa össze, csakhogy éhes kölykeinek nagy étvágyát csillapíthassa. „Vadászom – írja Homeyer Eugen – a kölykeihez haladó idősebb anyarókát lőtt, amely egész csapat kitollasodott bibicet cipelt kölykeinek, míg saját gyomrában egy egéren kívül semmi egyéb nem volt. Más alkalommal meggyőződtem arról, hogy a kölyöknevelés idejében az anyaróka kizárólag egerekkel táplálkozik, míg kölykeit nagyobb vaddal látja el. Így egy kotorékban két nyulat, egy friss, de már megrágott őzborjút, egy öreg vadkacsát és egy kacsatojást találtam. Ezek közelében több mint 20 nyúlcsontváz hevert.”

Ily garázda módon a kanróka nem pusztítja a hasznos vadat, sőt inkább az apró állatokat kedveli és csak néha változtatja étrendjét. A nagy kertekben és a szőlőkben sokkal gyakoribb vendég, mint gondolnánk. Ezeken a helyeken sáskákat, cserebogarakat és lárvákat, földi gilisztákat és más efféléket fogdos, vagy édes körtével, szilvával, szőlővel s más gyümölccsel táplálkozik. A patak partja mentén ólálkodik, hogy pisztrángot vagy rákot fogjon. A tengerparton a halászok hálóiban és erdőségekben a vadászok tőreiben levő zsákmányból lop. A nyár folyamán mindenféle rovar, darázs, kukac, légy és effélék rendszeres táplálékul szolgálnak. Ezek szerint a jó időben bőséges és változatos táplálékra talál. Csak akkor jönnek a szűkös napok, amidőn vadászterületét magas hó borítja. Akkor minden megfelelő neki, nemcsak a dög, kiszáradt csontok, félig elrothadt bőrdarab is csillapítja éhségét. Ilyenkor szívesen keresi fel a favágók tanyáját és tűzhelyeit, hogy az emberi ételhulladékokat megszerezhesse. Amikor félig-meddig jóllakott, zsákmányával előbb hosszabb ideig kegyetlenül el-eljátszik, mielőtt azt megfojtaná. Hébe-hóba többet öl meg, mint amennyit elfogyaszt.

Méhely írja: „Százszor vitatott, a legkülönbözőbb szempontokból megvilágított, mindazonáltal valójában soha el nem döntött kérdés marad, hogy hát a róka hasznos-e vagy pedig kártékony állat?!” Ha két okos ember makacsul vitatkozik valamin, bizonyosak lehetünk benne, hogy a vita onnan van, mert nem egy malomban őrölnek”, mondja találóan Szily Kálmán, s így van ez a mi esetünkben is. A gazda, az erdész s a természetvizsgáló is az egyik malomban őröl, a vadász ellenben a másikban. Minthogy a róka a kártékony egereknek pusztítója, azért a földmívelő s az erdész rendkívül hasznosnak tekinti és teljes tiszteletre, becsülésre, kímélésre tartja érdemesnek. A róka nagyrészben mondhatni kizárólag egerekkel táplálkozik, állítják a gazdák; a vadászok ellenben úgy tartják, hogy nagy étvágyával gyenge arányban állanak ezek az apró falatok, s hogy erre a sovány eleségre csak jobbnak a hiányában fanyalodik rá, ha süldő nyulakra, foglyokra és mindennemű majorságra nem vadászhat. A gazdák csak addig állíthatják, hogy a róka egerekkel él, amíg nem láttak rókalyukat és saját szemükkel meg nem győződtek, mily töméntelen mennyiségű lúd, réce és tyúkszárny, fiatal és öreg nyulak, őzgidák és szarvasborjak csontjai hevernek halommal a tanyáján, – mondja Diezel – aki folytatólag még azt fejtegeti, hogy a róka semmiképpen sem képes az egerek millióit megapasztani. Az egyensúlyt csakis a természet tudja helyreállítani esővel, hóval, faggyal, de nem az ember, sem a róka. Még ha túlságosan magas számot véve feltesszük, hogy egy éj folyamán száz darabot is fog, ez mind semmi az állatkák roppant szaporaságával szemben. Egérjárás idején az apadást észre sem lehet venni. Így nyilatkozik Diezel, a kitűnő vadász, és egyben hangsúlyozza, hogy az a régi vadászmondás: „Egy róka egy év alatt hatvan nyulat fog el” – nagyon megközelíti a valóságot, – természetesen oly vidéken, ahol nyúl van.”

„A róka minden elfogulatlan vizsgáló szemében tulajdonképpen hasznos állat, mert elsősorban egérpusztító, s ha más kisebb rágcsálók nagyon elszaporodnak, elsősorban mindig ezekre veti magát. Abban a vitában, amely évekkel ezelőtt a német vadászok és természetvizsgálók között a felett folyt, vajjon a nyúl vagy a róka kártékonyabb-e, a mérleg a róka javára billent, amennyiben az a kár, amelyet némely elszemtelenedett róka pl. majorságban okoz, elenyészően kicsiny ahhoz képest, amelyet a nyúl a faiskolákban, stb. okoz, ellenben az a haszon, amelyet a róka a folytonos egerészésével a földmívelésnek hajt, szinte megbecsülhetetlen” – ezt írja Herman Ottó. Így látja a dolgot a természetvizsgáló szeme, ámde egészen máskép a vadászé.

„Aki a rókáról azt mondja, hogy az apróbb vadakban, mint a fogoly, nyúl, stb. nagy pusztításokat visz végbe, annak teljesen igaza van. Húszévi tapasztalatom alapján állíthatom, hogy az apróbb vadnak nincs nagyobb ellensége, mint a róka. A laikus nem is képzeli, hogy egy róka tavasszal mennyi kotló fogolyt és fácánt elpusztít és mennyi apró nyúlnak okozza korai halálát: kemény télen, ha nagy a hó, hideg és éhség következtében az őzek elgyengülnek, a róka ezekre is vadászatot tart és közülök többet elpusztít” – vallja Németh Ede erdész. Íme a két malom. Mindegyikben jóhiszeműleg s egész buzgósággal őrölnek, mind a kettőből az igazság színlisztje pereg alá, csakhogy ezt a kétféle igazságot soha sem fog sikerülni összeegyeztetni és általános érvényű tételben kifejezni.

„Az 1885/86. évi rendkívül szigorú tél nagyon siralmas sorsra juttatta a béllyei rókákat: a rémítő hideg a nyulakon és egereken kívül a rókákat is megtizedelte, amelyek ürülékében a szokásos egér- és pocokszőrök és csontok helyett csak kukoricatörmeléket és más növényi anyagok maradványait találták” – írja Mojsisovics Ágost. Ilyen és hasonló esetek valószínűleg nem is olyan nagyon kivételesek.

Egész könyvbe sem férne belé, ha mind el akarnók mondani azt a sok csalafintát és furfangos fogást, melyeket a vadászó rókán apránként megfigyeltek. Nem csak az állatmesék, hanem a természetrajzi könyvek is egész sereget sorolnak fel belőlük, s ezek közül igen sok bármily kevéssé is valószerű, mai napig sem vesztette el hitelét. „Ravasz, gonosz indulatú, furfangos és büdös állat, – mondja az öreg Gesner – lassan, óvatosan hátára fordítja a tüskés disznót, rávizel a fejére, amitől a tüskés disznó megdöglik.”

Miskolczy Gáspár is sok hasonló mesét tud. „Midőn a Darásoknak sokasága reá támad, olyankor valami szoros száju lyukba rejtőzik előttük, melyből tsak a farkát tartja ki. És midön a darások derekasan a farka szőrei közé ragaszkodnak, onnan ki-menvén, vagy kőhöz, vagy valami fához erősen hozzáveri a farkát, és így a darásokat megbádjasztván onnét ki-rázza, és megeszi. A’ viz parton járván, a’ halak után is tsudálatosan intselkedik, az ő lombos farkát a vizbe nyujtja, mellynek bojtos szőri közé az apró halatskák oda akadozván, hirtelen kirántja és őket megeszi. Midőn meg-éhezik azonban másképen prédát nem kaphat, látván az égi madarakat repdesni, azok előtt magát holttá teszi és midőn reá mint meg-holt dögre a’ madárkák felesen szállnak, azokat hirtelenséggel mind fel-faldossa.”

A róka vadászportyázása közben elsősorban a védelemre figyel. Minden, ami előtte még nem ismert, felkelti gyanuját, és amikor gyanussá lesz a helyzet, elővigyázatlan tettre csak kínzó éhsége késztetheti. Ilyenkor azután példátlanul szemtelen. Világos nappal az udvaron előbukkan, a gazda szemeláttára nyakoncsíp egy tyúkot vagy libát és zsákmányával elinal. Csak különös veszedelem esetében hagyja ott nehezen szerzett zsákmányát, de többször visszatér, vajjon nem cipelhetné el mégis. Hasonlóan vakmerő oly körülmények között, amidőn a leggyorsabb menekülés szükségessé válik. Így kutyáktól hajtott és kétízben megsörétezett róka legsebesebb menekülésében felkapott egy beteg nyulat és egy darabon magával cipelte. A kotorékából kiűzött másik róka a mezőségen tartózkodó vadászok előtt sebzett nyulat zsákmányolt, melyet a vadásztársaság szemeláttára megfojtott, a hóban gyorsan elásta és a vadászok és a hajtók vonalát áttörve, eltűnt.

A róka mozgása gyors, kitartó, fürge és felette ügyes. A föld színén valósággal előrekúszik, nesztelenül sompolyog, de futása, vágtatása elsőrangú és ugrani rendkívül messzire tud. Gyors futás közben bozontos farkát egyenesen hátrafelé nyújtja, míg lépésben az szinte a talajt söpri. Ha leskelődik, a földhöz lapultan hasal, ha pihenni tér, nem ritkán kutya módjára összekuporodva oldalára, sőt hátára fekszik. Igen gyakran kutyamódra farán ül, miközben lompos farkát tetszetősen elülső lábai mellé veti. A víztől egyáltalán nem irtózik, könnyen és gyorsan úszik. A mászásban sem ügyetlen, mert a kedvező növésű fákon elég magosan megfigyelték. Unrug olyan rókát említ, mely egy nagyobb tölgyfa ágain 15 m magasságra felmászott.

A róka hangja rövid csaholás, mely erősebb és magasabb rikácsolással hangzik el. A felnőtt rókák csak zivatar előtt, viharban, nagy hidegben és párosodás idejében „ugatnak”. A kölyökrókák ellenkezően éhségükben, vagy unalmuk közben vonítanak és sivalkodnak. A róka egyébként mérgében és veszedelem esetében dühösen „nyeffeg”, s ilyenkor hangja hasonló ahhoz a hanghoz, amikor kocsis módra fogaink között hirtelen beszívott levegővel éles, magos, csattogó, helyesebben „csettegő” hangot hallatunk. Az említett hangot legjobban megfigyelhetjük, amikor a rókavadász foxterrier vagy tacskó a vörös komával szembekerül. A róka fájdalmát hanggal csak akkor jelzi, ha puskagolyó sebezte meg, vagy ha a sörét csontjait szilánkokra zúzta szét, minden más sebesülés esetében állhatatosan hallgat. Télen, nevezetesen havazáskor és fagyban hangosan és panaszosan vonyít. Hangját leggyakrabban a párosodás idejében hallhatjuk, s ilyenkor részben a holló károgásához, részben a páva rikácsolásához hasonló. A csalavér róka nem tartozik a társaságkedvelő állatok közé, s már ennek alapján is különbözik a farkasoktól. Bár nem ritkán találunk több rókát egy sűrűségben és ugyanabban a rókalyukban vagy kotorékban. Ezeknek együttlakását a legtöbb esetben inkább megszokás, a hely alkalmassága, nem pedig az egymás iránti rokonszenv magyarázza. Bizonyos körülmények között, kivételes szükség idején a rókák társaságban vadásznak, de kérdéses, hogy ezt érdekközösségben hajtják végre. Rendszerint azonban minden róka a maga útján jár és fajtársaival csak annyiban törődik, amennyire saját előnyét látja. Még a szerelmes rókák is addig élnek együtt, amíg a párzás azt megkívánja, de utána azonnal széjjelválnak. A rókában más állatokkal szemben nyilvánuló barátság éppoly kevés, mint a társasélet szeretete. Állítólag ismételten észlelték, hogy még halálos ellenségével, a kutyával is barátságot köt: ez azonban mindenesetre a legkivételesebb esetekben tapasztalható. A borzzal való viszonya sem minősíthető barátságosnak, mert a vörösfrakkos nem a borzért, hanem annak jól elkészített lakásáért él vele együtt. Különleges cselfogáshoz vagy furfanghoz nem folyamodik, hogy a borzot elűzze. Minden további nélkül elfoglalja a borzkotorékot és a borzlyuknak azt a részét választja ki lakóhelyéül, melyben a borz rendszeresen nem tartózkodik. Abban az esetben, ha a borz a kiköltözködésre nem hajlandó, ugyanabban a kotorékban közösen élnek, anélkül, hogy egymással sokat törődnének, hacsak a gyengébb róka nem lesz az erősebb borz zsákmányává. Hoffmann főerdész közli, hogy egy róka hajtás közben egy borzlyukba menekült és ezért a kotorék leásásához kellett fogni; mivel az éj közeledett, a borzlyuk elé tüzet raktak és az ásást másnap folytatták; több helyen leástak, végre nem a rókát, hanem csak fejét, bizonyos mennyiségű szétszaggatott bundarészt és vérrel kevert homokot találtak. A kotorék lakói téli nyugalmuk megzavarása feletti mérgükben barbár módon éltek a házigazda jogával és szétszaggatták a betolakodott rókát.

A párzás ideje február közepén néhány hétig tart, ebben az időben rendesen több kan róka egy nőstény rókához csatlakozik, ennek minden lépését kíséri és kutyamódra udvarolgat neki. Ez idő alatt bőrkipárolgásuk nagyon erős. Ekkor hallható csaholásuk gyakrabban, mint máskor, s a vetélytársak között élénk harc tapasztalható. Egy nőstényért két róka a legnagyobb dühösséggel marja egymást. Egyiptomban, ahol a rókák távolról sem oly elővigyázatosak, mint nálunk, a szabad mezőségben párosodnak, miközben nem ritkán az ember észrevétlenül megközelítheti. Brehm is egy alkalommal párzó hímet lőtt le és ugyanezt egyik ottani vadásztársától is látta. Müller Adolf közlése szerint nálunk is a nyílt mezőségen „a szabad síkon” párosodnak, de rendszerint mégis inkább a rókalyuk belsejében. Ezt Bischofshausen is megerősíti. A kotorék mélyéből jól kivehető az állandó szaladgálás, kergetődzés, miközben marakodnak, morognak, nyeffegnek, mintha csak kotorékkutya hajszolná várában a rókát. Mindkét rókalyukban, amelyet Bischofhausen kiásatott, rókapárt talált. Mihelyt a nőstényróka anyás lesz, elkülönítve él olyan sűrűségekben, amelyek a rókalyukhoz közel esnek, ahol kölykeit világrahozni szándékozik. A vemhesség ideje alatt Beckmann szerint, tartózkodási helyének különböző rókalyukait keresi fel és csak abba költözködik be a legnagyobb csöndben, amelynek környékéhez a legutóbbi időben a legritkábban közeledtek emberek vagy kutyák.

Abban az esetben, ha megfelelő rókalyukat nem talál, külön folyosót ás magának, vagy üreges, odvas fába, kő- vagy rőzserakásba, vagy valahol a sűrűben jól elrejtett vackot készít, amelyet különös gonddal rendez be és szőrökkel bélel ki. Meyerinck fővadászmester két esetet tud, amikor a nőstény róka üreges tölgyfába kölykezett. A Nauendorf melletti Harte-erdészet területén egy ilyen tölgyfa odvas üregéből egy erdész 7 fiatal rókát emelt ki az öreg nősténnyel együtt. Schwab közlése szerint kivételesen előfordul, hogy két anyaróka egy rókalyukban kölykezik. A tudósító egyik alantasa egy rókaanyával együtt 14 kölyköt ásott ki. A rókacsalád a kotorék különböző helyén tartózkodott és a kölykek nagyságban lényegesen különböztek egymástól; míg 6 nagyon kicsiny volt még, 8 meglehetősen fejlett volt. Látszólag a két nagy család egészen jól megfért egymással.

Az anyaróka már a vemhesség ideje alatt kitépi hasáról a szőrt. Ezt a műveletet a köldöktájékon kezdi meg és a nyak aljáig folytatja. Mindezt azért teszi, hogy majdan világrajött kölykei emlőihez könnyen hozzáférhessenek, valamint azért is, hogy a szőrből részükre jó puha és meleg vackot készítsen. A kölykek száma 3–12 között ingadozik, leggyakrabban azonban a rókaalom 4–7 kölyökből áll. Pagenstecher megfigyelései szerint a kölykök összetapadt szemhéjakkal és fejhezlapult fülekkel jönnek a világra, szőrzetük egészen sima, rövid, barnássárgás és szürkés hegyben végződő szőrökkel, homlokukon fakószínű, meglehetősen éles határú sáv, farkuk vége fehér és a mellkas elején elmosódott határú kis fehér folt. A kölykek nagyon lassan fejlődnek, igen esetlenek és fölötte gyámoltalanok. Szemük legkorábban a 14. napon nyílik ki és ebben az időpontban már minden tejfoguk kibujt. Az anyaróka nagy gyöngédséggel bánik velük, életük első napjain nem hagyja el őket, később a sötét éjben rövid időre távozik tőlük és családi vackát eltitkolni igyekszik. A tetszetős külsejű, vörösesszürke, gyapjas szőrrel fedett rókafiak egy vagy másfél hónapos korukban csendes környezetben szülőhelyükről a szabadba merészkednek, hogy a napon sütkérezzenek, egymással, vagy anyjukkal játszadozzanak. Anyjuk bőségesen hordja részükre az eleséget; mindjárt kezdettől fogva eleven vadat is: egereket, madárkákat, békákat és bogarakat hurcol eléjük és a reményteljes növendékeket élő állatok fogására, kínzására és szétmarcangolására tanítja. Ebben az időben sokkal elővigyázatosabb, mint bármikor. Már teljesen közömbös jelenségekben is veszélyt sejt. Kölykeit a legcsekélyebb nyugtalanító neszre szájába ragadva családi otthonába cipeli. Amikor észreveszi, hogy üldözik, szorultságában egy-két kölykét a legközelebbi rókalyukba viszi, hogy biztonságba helyezze. Amikor a rókakölykök megfelelő nagyságúra nőttek, jó időjárás esetében reggel és este a rókalyuk nyílása előtt várják anyjuk hazaérkezését. Ha a rókaszülő késik, akkor „ugatnak” és ezzel elárulják hollétüket. Július havában a kölykök az öreg vadászó rókát követik, vagy egyedül vadásznak nappal, szürkületkor nyulacskákra, egérkékre, madárkákra, vagy ha nem egyébre, rovarra. A fiatal rókák július végén szülőhelyüket, a kotorék-katlant, véglegesen elhagyják és anyjukkal együtt a szántóföldeket keresik fel, mely bőséges vadászzsákmányt és biztonságot nyújt. Az aratás után sűrű bozótokba, pusztákra vagy nádasokba vonulnak, ahol tökéletes és valóságos vadászokká, valamint alattomos belopódzó tolvajokká lesznek. Késő ősszel elválnak anyjuktól, hogy saját erejükből megalapítsák boldogulásukat.

Még mindig kérdéses, hogy a kanróka a kölyöknevelés melyik részét teljesíti. Megbízható megfigyelők tapasztalatai szerint a kanróka az anyaróka életében sem hagyja el a családját. Löns megfigyeléseiről („Wild und Hund” 1911) a következőket írja: „A kanrókát nem ritkán találhatjuk a rókalyukban a kölykei mellett, mert a kanróka egyáltalában nem rossz apaállat, amint azt sok oldalról állították. Régebben azt hitték, hogy a róka soknejűségben él. Újabb beható kutatások az ellenkezőjét állapították meg. Valóban a rókatársadalomban a kanok száma nagyobb. A nőstényróka sok udvarlója közül csak egyet választ ki. Jómagam egy igen kicsiny kotorékból négy egyhetes rókakölyökkel a nőstény mellett a kant is kiástam. A kan porontyait éppen olyan mérgesen védte, mint a nőstény, annak ellenére, hogy könnyűszerrel megugorhatott volna, mert a rókalyukban kivezető folyosó volt. Kétségtelenül a kanróka szintén törődik kölykeivel, a táplálékbeszerzésnél csak addig nem segít, amíg nem szükséges. Amikor az anyaróka a vadász zsákmánya lett, akkor a kanróka vezeti a kölyköket, vagy legalább is bőségesen ellátja azokat eleséggel.”

Igen kedves az a ragaszkodás, amellyel a rókaszülők a tehetetlen fiatal, és jól megjegyzendő: egészséges kölyköket elhalmozzák. Valóban e rokonszenves tulajdonsága révén nem jogtalanul nevezik a legnagyobb mértékben önzetlen ragadozóállatnak. „Egy kutya-tenyésztelepen láncon tartott, teljesen szelíd idős nőstényróka feküdt – beszéli Beckmann. – Közelében három rókakölyköt tartalmazó drótketrecet helyeztem el. A nőstényróka, amint a kölyköket észrevette, farkát csóválta, nyugtalanul ide s tova futkosott és minden lehetőt elkövetett, hogy a ketrecet elérhesse. Most a ketrecet még messzebbre helyeztem. Az esti etetésnél csodálkozva láttam, hogy a nőstényróka állandó vinnyogás közben a táplálékul szolgáló lóhúst szájában ide-oda cipelte, a nélkül, hogy abból evett volna Amidőn láncától megszabadítottam és a ketrec ajtaját kinyitottam, azonnal a kölykök ketrecébe osont. Nagy buzgalmában a húst útközben elejtette. Az összeismerkedés első pillanatában egymással szemben öreg és fiatal mozdulatlanul állott, de a farkcsóválással kísért néhány szagoltatás után az egész társaság tomboló örömmel össze-vissza ugrált és a hancurozás nem akart megszűnni. Amikor a kölykök nevelőanyjuknak emlőjét kezdték keresni, a nőstény nyilvánvalóan bosszús lett s a ketrec ajtaját kezdte hevesen kaparni, hogy kiszabadulhasson; és azóta semmi kedve nem volt a ketrec belsejébe való belépésre. Ezzel szemben az esti etetésnél soha nem mulasztotta el, hogy eleségének nagyobb részét, még a nagy esőben is, órák hosszat ide-oda cipelgesse. Amint láncától megszabadították, két ugrással a ketrec mellett termett és a húst közvetlenül a ketrec mellé helyezte, ennek megtörténte után azonnal megnyugodva visszatért. A kölykök növekedésével arányban figyelme fokozatosan csökkent. Egyik barátomnak éppen akkor fogott egészen fiatal rókakölyke megszökött és nyolc napon keresztül nyomtalanul eltűnt. A meglehetősen nagy kertnek legtávolabb eső sarkában egy lánchoz kötött kanróka feküdt: egyik estén meglepődötten látta, hogy a kanróka egy kölyökkel játszik. Az emberkerülő kölyökróka azonnal az ólba osont és az öreg róka a bejárat előtt szembeszállt mindenkivel, aki neveltjéhez közeledni akart.”

Fiatal korban fogott rókakölykek könnyen felnevelhetők, mert a fiatal kutyák részére szolgáló eleséget szívesen eszik. Ha jóindulatú nősténykutya kölykének elfogadja, akkor a fiatal rókakölyök szívesen csüng nevelőanyja emlőin. Ha sokat foglalkozunk a rókakölyökkel, akkor hamarosan megszelidül, élénksége és mozgékonysága sok mulatságot szerez.

„A sok rókafi közül, melyet felneveltem, – beszéli Lenz – a legutolsó, igen fiatal korban kapott nőstény, a legszelídebb volt. Éppen akkor már önállóan kezdett enni, mégis már oly rosszakaratú és harapós volt, hogy amikor kedvenc falat volt előtte, akkor is állandóan morgott, és bár senki sem zavarta, mégis a szalmát és a fát harapta. Szeretetteljes ápolással hamarosan oly szelíd lett, hogy azt is eltűrte, ha az éppen megölt házinyulat véres torkából kivettem és ennek helyébe ujjamat tettem be. Fejlett korában is szívesen játszott velem, magánkívül volt örömében, ha felkerestem, farkát csóválta és vinnyogva ugrált körülöttem. Hasonlóképpen minden idegennel szemben barátságos volt, sőt az idegeneket már 50 lépésről felismerte, amikor a ház sarkához értek, hangos vinnyogással hivogatta őket; ilyen tiszteletben engem és testvéremet, bár mi etettük rendesen, sohasem részesített, mivel jól tudta, hogy mi amúgyis hozzámegyünk. Ha kutya közeledett hozzá, villogó szemmel és fogvicsorítással ugrott neki. Nappal éppen olyan élénk volt, mint éjjel. Legboldogabb volt akkor, ha bezsírozott cipőkön rágcsálhatott, vagy hempereghetett. Kezdetben szabadon járt a részére készített istállóban. Ha jó nagy és harapós hörcsögöt eresztettem hozzá, azonnal villogó szemekkel csendesen sompolyogva hozzá közeledett és leselkedve lelapult. A hörcsög fújt, fogait vicsorgatta és dühösen nekiugrott. A rókám kitért, a hörcsög körül a leghajlékonyabb mozdulatokkal ugrált, vagy annak feje fölött magasan átugrott, hol a mancsaival, hogy a fogaival ráütött. A hörcsögnek szakadatlanul szembefordulni, forgolódni kellett; ezt végre megelégelte és hanyattvágódott, hogy karmaival és fogaival egyidejűleg védelmezhesse magát. Azonban a róka tudta, hogy a hörcsög háton fekve megfordulni nem tud, mire szűkebb körben ugrált körülötte, és ezzel felkelésre kényszerítette, s mialatt ellenfele megfordult, nyakonragadta és agyonmarta.”

A vörösfrakkost a vadászok rendkívül gyűlölik, ezért pusztítása az év minden szakában szabad, részére nincsen vadvédelmi időszak. Lövik, fogják, mérgezik, biztonságát szolgáló várából kiássák és közönséges doronggal, kapával, ásóval agyonverik, a végkimerülésig agyonhajszolják, a föld alól fogóval kihúzzák, újabban fojtó, mérges gázokkal ölik, egyszóval minden módot és alkalmat megragadnak, hogy kipusztítsák. Vadászhoz méltóbb rókafogó foxterrierekkel és tacskókkal való vadászata. A tacskók inkább kiugratják vagy helybentartják a rókát. A foxterrierek inkább fogják és fojtják. A vadászfoxterrier vagy tacskó és a róka küzdelmében a vadászok kutyáinak természetes kotorék-munkájukban segítséget nyújthatnak. A kutya-róka marakodást a talaj fölött kihallgatják és a megfelelő helyen leásnak, hogy teljes sötétségben dolgozó kutyájuknak a róka rovására segítségére legyenek. A természetes kotorékozás a szabad vadászterületen csakis akkor eredményes, ha a kotorék, illetőleg a rókalyuk esős, zivataros, zimankós, hideg időben, párosodási és kölyöknevelés idejében lakott. Magyar kotorékozó vadászaink jelentése szerint nem egyszer egy és ugyanabból a földalatti várból a derék foxterrierek és tacskók rókával együtt borzot is terítékre hoztak.

Minden vadász szentül hiszi, hogy a földkerekségének legkárosabb állatja a róka. Ez okból az egész nemzetséget szőröstől-bőröstől, a szülőktől kezdve a csecsszopókölyökig kiirtani szükségesnek tartják. A máskülönben egyenes lelkületű, nemes gondolkodású vadász nézőpontja, hogy az erdő-mező egyedül a vad életének fenntartására szolgál, s ezért a róka kérlelhetetlen és embertelen üldözését jogosnak tünteti fel, más nézőpontból, mint azt már Méhely kifejtette, nem állja meg helyét. Az erdőt, és mezőt, továbbá az ültetvényeket nem az őzek, nyulak, fajdok, foglyok és fácánok részére, hanem hasonlíthatatlanul fontosabb célból ültették és gondozzák. Ezek szerint az erdészeknek és mezőgazdáknak területüktől mindent távol kell tartaniok, ami jövedelmüket csökkenti vagy őket más módon megkárosítja. Senki sem fogja komolyan állítani, hogy az előbb felsorolt vadak a mezőgazdaságnak és erdészetnek hasznot hoznak, mindegyik kivétel nélkül a káros állatok közé tartozik.

A vadállomány károsodásánál a csalavér rókának van a legcsekélyebb szerepe, sokkal több hasznot hajt az egerek pusztításával. Általában a kártékony rágcsálók főtáplálékául szolgálnak. Nemcsak annyit fogdos össze, amennyi táplálására elegendő. Egy étkezésre szolgáló 20–30 darabon kívül gyakran vadászó kedve folytán még többet öl meg és otthagyja. Ennek révén igen hasznos állat. Távol állok attól, – írja Brehm – hogy bűnei alól, melyeket elkövet, feloldozzam, mert igen jól tudom, hogy semminemű nálánál gyengébb teremtést nem kímél. Sok hasznos madarat fölfal, ezeknek fészkeit kirabolja, a baromfiállományban a görényhez hasonlóan pusztít és más károkat okoz. Mindez azonban nem áll arányban a tőle származó haszonnal. A vadászterületen érzékeny károkat okoz, ezért érthető, hogy míg a vadász gyűlöli és üldözi, a nem vadászó gazda védelmére áll.

A rókavadászat a vadászok nagy gyönyörűsége. A csalavér rókát rendszerint hajtóvadászatok közben ejtik el. Némelykor leshelyen lövik, miközben fiatal nyúl vagy egér hangjának utánzásával ingerlik. Holdvilágnál portyázása közben ejtik zsákmányul. Erdei vadászatnál hajtókutyákkal hajtják a vadváltók felé, a hova jó lövő vadászok állanak. A lövéstől sérült róka panaszhangot ritkán hallat, alkalomadtán feltűnő módon viselkedik. Winckell egy rókának lábát a lapocka alatt golyóval két darabra lőtte szét. Menekülése közben a lóbálódzó roncsolt lábvég a fejéhez vágódott, ettől megmérgesedett, azt szájába ragadta és hirtelen leharapta. Ezután éppen olyan gyorsan futott, mintha nem lett volna semmi baja. Sok észlelés azt bizonyítja, hogy a holtnak hitt róka, hirtelen fölugorva, elmenekül. Holtnak hitt rókák embereket haraptak meg, akik már hosszabb ideig, mint zsákmányt, cipelték azokat. Wildungen látta, hogy egy róka, amelynek bundáját már a füléig lenyúzták, a nyúzónak ujját alaposan megmarta. A róka három lábon éppen olyan sebesen fut, mit a négy lábán, sőt még akkor is elfutott, mikor a hátulsó lábait, az elejtett nyúlakhoz hasonlóan a felvágott résen egymásba keresztezve dugták. A „holtnak tetetés” érdekes példáit (Raitsits) a kotorékversenyeken és gyakorlatokon szereplő rókáknál is tapasztalhatjuk. A foxterriertől fogott róka nem egyszer tökéletes hullának látszik. Állcsont-, tarkó- vagy fülfogás közben a foxterrier görcsösen összeszorított fogai közül nagynehezen kiszabadított róka élettelennek látszóan elterül a földön, de néhány másodperc múlva hirtelen felugrik és sebesen tovafut, mintha semmi sem történt volna.

A rókát élve igen különböző csapdákban fogják, leggyakrabban mégis csapóvasakban, melyek összevágódnak, mihelyt az állat a csalétket érinti. A csapda felállítását megelőzően, több nappal előbb, a rókának szoktatása végett csaliételt kell elhelyezni. Amikor több éjjel a csalétket felszedte, az alkalmas csapdát, megtisztítása s vadszaggal való bedörzsölése után, fogásra készen felállítjuk. Úgy a csapdába, mint annak környékére pedig csalétek-darabkákat helyezünk, végül a kiálló csapdarészeket természetes anyagokkal eltakarjuk. „Hihetetlen, – mondja Winckell – hogy a róka a felállított csapdát mily elővigyázatossággal közelíti meg. Egyik zimankós télen szemtanuja voltam annak, amikor egy helyre szoktatott róka számára csapdát állítottak föl. Éppen alkonyodott, amint az éhségtől űzött vörösbundás odairamodott. A távolabb szétszórt falatokat gyorsan és gyanakodás nélkül szedte össze; mialatt egy-egy darabkát elfogyasztott, kényelmesen leült és a farkát csóválta. De minél közelebb ért a csapóvashoz, annál óvatosabb lett és annál hosszabb ideig fontolgatta, mielőtt felkapott volna egy falatot és méginkább elkerülte a csapóvasat. A csapóvas csalija előtt vagy tíz percig mozdulatlanul ült. Leírhatatlan sóvárgással szemlélte, de még sem mert hozzányúlni, mielőtt háromszor vagy négyszer újból meg nem kerülte. Végre, mikor azt hitte már, hogy gyanakodásra oka nincsen, a csapóvas elé állt, a falat felé nyújtotta egyik elülső lábát, de azt elérni nem tudta. Rövid szünet következett, mely alatt, mint előbb, kimeresztett szemekkel nézett az ingerlő falatra. Végre szinte kétségbeesetten odakapott s ugyanabban a pillanatban a vasgyűrű a nyakán ékeskedett.” Számos ősi irtási módszer használata mellett, már régi idő óta a mérget is igénybeveszik. Fagyos, hideg télen a mérgezett dögöt, vagy húsdarabokat a róka cserkésző útjaira dobják és a legtöbb ilyen irtás eredménnyel jár. A szegény kópé, a kínzó éhségtől hajtva, meggondolatlanul megeszi a méregfalatot, s rövid idő alatt kiadja páráját.

Angliában, legalább olyan vidékeken, amelyek bizonyos mértékben a vadászlovaglásra alkalmasak, az, aki a rókát kiásná vagy meglőné, nagyot vétene a szokások és illendőség ellen. Az említett vidékeken vörös komát a XVIII. század vége óta népszerűvé vált hajtóvadászatra tartogatják. Külön e célra tenyésztett és idomított kutyák kinyomozzák és hajtják a rókát, míg a falkavadászatban résztvevők árkon-bokron utána vágtatnak, az akadályokat a lovas és a ló ügyességéhez mérten átugratják vagy megkerülik. Az angolok, ahol csak módját ejthették, hazájukon kívül, így Indiában is meghonosították a falka-rókavadászatot különböző eredménnyel. Amerikában itt-ott és Európa országaiban is a lovassport fejlesztése érdekében, különösen a lovasezredek tisztikara felkarolták a falkavadászatot. Hazánkban a lovasezredek tisztikara és egyesületek áldoznak a falkavadászatnak. A rókahajtó kutyákat (foxhound) Angliából hozzák be; a rókakutya-falka gondozása és tartása elég költségesnek mondható. A lóratermett magyar részére az ilyen falkavadászatok felkarolása megokolt.

Annak a régi vadászmondásnak: „Pusztul a róka, megmarad a bundája”, még a mai korban is megvan a jelentősége. A közönséges rókaprémet nálunk ugyan nem nagyon keresik, de annál inkább Lengyel-, Török- és Oroszországban, valamint egész Szibériában. A szőrmekereskedelemben az európai rókaszőrmék keresettek. Brasz adatai szerint Németország negyedmillió, Oroszország kb. 200.000 és Európa többi országai 400.000 rókaprémet adnak a kereskedelemnek. Értékük 10–12, sőt 18 márkára (13–26 pengő) emelkedik a nagykereskedelemben. A legjobb rókák Németországban Pomerániából, Mecklenburgból és Holsteinből származnak.

Az emberen kívül a rókának még számos ellensége van. Nemcsak a farkas fogja és eszi meg, hanem a kutyák is ellenséges viszonyban vannak vele, s ha szerét ejthetik, széttépik. Csodálatos, hogy kankutyák a vemhes vagy szoptatós rókát igen gyakran megkímélik és egyáltalában nem üldözik. Rókakomának a többi emlősök nem igen árthatnak, de a madarak között több igen veszedelmes ellensége van. A rókakölyköket a héjja szívesen elkapja, a szirti sas, bár némelykor póruljárt velük, a fejlett rókákra is vadászik. Ilyen esetről Tschudi emlékszik meg: „Egy róka a gleccseren futott s egy szirti sas villámgyorsan lecsapott és vele a magasba repült. A ragadozó madár csakhamar szokatlanul kezdett csapdosni szárnyaival és egy sziklafal mögött eltűnt. Az eset megfigyelője sebesen a madár után kúszott s nagy meglepődésére a róka, mint a kilőtt nyíl elszáguldott mellette, – valamivel odább szétmarcangolt mellkassal a haldokló sas hevert. A rókának sikerült nyakát annyira kinyujtania, hogy ellenségének torkát átharaphatta. Elégedetten vágtatott odább, de a nyílsebes légiutazásra valószínűen egész életében visszaemlékezett.” Az állatok többi osztályában a rókának veszedelmes ellensége nincsen, csak azok, amelyek kínozzák, így nevezetesen a bolhák.

Bebizonyított tény, hogy a róka életét is ugyanazok a betegségek veszélyeztetik, melyek a kutyáknál közismertek. Így a kutyák szopornyicája átterjed a rókákra is. Raitsits tapasztalatai szerint, ha a rókaállományban a szopornyica elterjed, bár az észlelő ismételten ojtotta a beteg rókákat, mégis a felette ragályos és veszedelmes betegségben valamennyi elpusztul. A róka veszettségben is megbetegedhet. Arra is tudunk példákat, hogy ettől az irtózatos betegségtől űzetve fényes nappal a falvak házai közé rohant és ami csak útjába került, mindent megmart. Noll szerint a veszettség a rókaállományt néha kipusztítja; így Nassauban 1823–26 és 1847–48-ban Baden 500 négyzetkilométernyi területén a róka teljesen kipusztult.

d) Pusztai vagy sarki rókák (Alopex Kaup)

A koponyaalakulás és életmód alapján a vörösrókáktól a sarkirókák élesen különböznek. Oly nagy a különbség közöttük, hogy az egymás között való keresztezés nem jár sikerrel. (Collett, „Norges Pattedyr”. Ezzel szemben a sarkirókák bonctani jellegeik révén szorosan a pusztai rókák (korzak) közé tartoznak, úgyhogy Hilzheimer („Zoologica”, 1908.) mindkettőt az Alopex Kaup alnembe foglalja össze. A pusztai rókák a mérsékeltebb klímájú földrészeken a jegesróka helyét foglalják el. Mindkét állat az erdőket irtózva kerüli. Ezek alapján megerősödik az az egyébként is gyakori észlelet, hogy a sarki állatoknak legközelebbi rokonai a pusztai állatok között a mérsékeltebb éghajlat alatt élnek. Nyilvánvalóan ezeknek az állatoknak, melyeknek életmódja a síkságokhoz alkalmazkodott, könnyebb volt a fák nélküli sarki vidékekre behatolniok, mint az erdei állatoknak. Bár külsőleg a vörösrókákhoz nagyon hasonlóak, az Alopex-fajok a koponya és a fogak alakulása alapján már valamivel a Canis alnemhez közelebb állanak. Homloknyújtványuk már nem homorú, mint a vörösrókánál, hanem lapos, sőt már enyhén domború. Mind a kettőnek szembogara már inkább kerekded. Hosszú farkuk azonban mégis valóságos rókafarok.

A jeges vagy sarkiróka (Canis lagopus L.)

A jeges- vagy sarkiróka rövid és lekerekített füleivel, alacsony lábaival, mancsait és a test többi részét fedő sűrű szőrözetével, nagyon bozontos farkával és változó színével különbözik a mi rókánktól. Amellett észrevehetően kisebb, teste körülbelül 95 cm hosszú és ennek jó harmada a farokhossza. Nyáron bundája föld- vagy sziklaszínű, télen hószínű vagy sötét. Collett („Norges Pattedyr.”.) háromféle szőrruhát különböztet meg s a Norvégiában élő jegesrókára vonatkozóan az átszíneződést a következőképpen ismerteti. Tavasz közeledtével a hófehér téli ruha sárgás. Az állat vedleni kezd. Tavasszal elég korán a fehér téli szőrök közül a sötétebb színű szőrök bújnak elő. A szőrváltás csak lassan fejeződik be. Még késő nyáron is észrevehetők egyes fehér szőrszálak. Június havában a bunda nagyon tarka, amikor a barnásfekete nyári szőrzet mindinkább uralkodóvá lesz, előbb a fej közepén, a háton és a végtagok elülső részén, majd a többi testrész elszínesedése következik. A legtovább a gerincoszlop környékén fehér.

A nyári szőrruha felül sötét szürkésfekete, a fej majdnem egészében fekete, az arcorron és a szemek környékén sok fehér szőrrel tüzdelt. Ez a tüzdeltség a végtagok elülső felületén is látható. A test alja szürkésfehér, de ez a szín a szürkebarna színtől egészen a feketéig változó. A nyári bundát a sarkiróka csak rövid ideig hordja; a fehér téli szőrök már augusztus havában és szeptember elején előbukkannak a sötét nyári szőrök közül. Szeptember végén a felnőtt jegesrókák bársonyfinomságú kékes barnássárga gyapjas bundát viselnek; a világos barnásszürke téli bundának gyapjas szőrzete félig kinőtten előtűnik a már részben lelógó rövid nyári szőrzet közül. Ez az őszi ruhájuk. A nyári szőrök fokozatosan kihullanak és a hosszú fehér téli szőrök a kékesszürke, bársonyos őszi bunda szőreit túlnövik. A fehér fedőszőrök növekedésével egyidejűen megkezdődik a kékesszürke őszi bundának átszíneződése, mely a gyapjas alsószőrzetté alakul át. Így az alsó gyapjas szőrzet minden szőrváltás nélkül fokozatosan fehér színűvé lesz. Az északibb vidékeken a szőrruhák gyakran úgy követik egymást, hogy a tulajdonképpeni nyári bundának kifejlődése alig következik be.

Meg kell említeni, hogy Szent-Pétervárosán fogságban tartott és meleg helyiségben ápolt jegesróka fehér téli bundája éppen abban az időben nőtt ki, mint szabadban élő testvéreié. Olyan jegesrókák is vannak, amelyek télire sem fehérednek meg. Ezeknek a színe a világoskék színtől a barnáig és vörösesbarnáig váltakozik. Ezek a „kékrókák”, ha nem is mindenütt, a többi sarkiróka között élnek. Egyes vidékeken gyakoribbak, mint a többiek. Egymással való párosítás után, tisztavérben továbbtenyészthetők. Ennek ellenére nem külön fajt, hanem csak különleges sötétebb színváltozatot alkotnak.

A szőrmekereskedelem kimondottan kék- és fehérróka szőrmét, s mindkettőnél téli és nyári szőrméket különböztet meg. A kékróka szőrméje a legdrágább, a téli szőrmék 130–260 pengő, a nyáriak 27–55 pengő értéket képviselnek. Ezekkel szemben a fehér jegesróka téli szőrméje csak 27–80 pengőért, a nyáriaké 4–5 pengőért kel el. Brasz összeállította, hogy a jegesrókák hozzávetőleg a következő statisztika szerint kerülnek terítékre: a Spitzbergákon, Grönlandban és Islandon 800–1000 fehérróka és 500–1000 kékróka, Észak-Amerikában 14.000–18.000 fehérróka és 3–4000 kékróka. Néhány év óta a Pribylov-szigeteken a kékrókát farmokban tenyésztik.

Mint ahogy a neve is jelzi, a sarkiróka az ó- és újvilágnak legészakibb fekvésű szárazföldrészeit és nem ritkán a szigeteket is lakja. Feltételezhető, hogy a zajló jégmezőkkel és hegyekkel az egész északi vidéken elterjedt. Jegesrókákat ugyanis láttak a tengeren ily természetes kompokon hajókázni, vagy pedig nagy számban találtak egymástól nagyon távol fekvő szigeteken, ahová bevándoroltak. Saját jószándékából a sarkiróka nem szívesen vonul az északi szélesség 60. fokán túl délre. Kivételesen csak Szibériában fordul elő alacsonyabb szélességi fokok alatt. Azokon a helyeken, amelyeken a jegesróka honos, mindenütt gyakori, a szigeteken mégis gyakoribb, mert onnan nem oly könnyen vándorolhat ki. A közelgő vihar elől, vagy onnan, ahol nem érzi magát biztonságban, sziklaüregekbe vagy magakotorta oduba rejtőzik. Ily körülmények között zsákmánya után csak éjjel merészel járni. Ott azonban, ahol emberek elől nem kell elbujdosnia, nem fáradozik azon, hogy magának lyukakat, üregeket kotorjon, hanem prédájára kövek és bokrok mögül leselkedik. Semmiféle eleséget nem vet meg és mindennemű állati táplálékot kedvel, legszívesebben egerekre vadászik. A lemmingek vándorlását gyakran messze földekre követi, s még folyókon és tengereken át is utánuk megy. A madarak osztályából a hódfajdra, a lilikre, továbbá a parti és tengeri madarakra vadászik. A madárfiókákat különösen pusztítja. A tengerből minden kivetett és bármely osztályhoz tartozó állatot felfal. Szükség esetén az állat ürülékét és hasonlókat sem veti meg, vagy betolakodik a házakba, és ami elhurcolható, azt elviszi, legyen az bár hasznavehetetlen tárgy is. Amikor eleség bővében él, annak egyrészét elássa és alkalomadtán felkeresi; akkor is így tesz, ha attól tart, hogy az ember megzavarja. Megtöltött éléskamráit betemeti és orrával a felületet oly símára egyengeti, hogy alig lehet észrevenni.

Newton a Spitzbergákon figyelte meg a jegesrókát és észleleteiről ezt írja: „A sziklák közelében, amelyeken az alkák költenek, nemcsak ismételten, hanem állandóan hallottuk csaholó ugatásukat. Valóban a szigetség minden madarának legveszedelmesebb ellensége és tőle való félelmük a kotlás helyének megválasztásában őket lényegesen befolyásolja. Amidőn a tengeri madarak a Spitzbergákról elköltöznek és egyedül a hófajd marad ott, vajjon mi lehet a sarkiróka zsákmánya? Ez oly kérdés, amelyre fölötte nehezen felelhetek; a jegesrókák nagyobb tömege e vidéken helyben marad és télen éppen úgy, mint nyáron igen élénk. A Spitzbergákon bogyó nem terem, mely életfenntartását biztosítaná és nyilt vízhez sem juthat; legfeljebb arra gondolhatunk, télire eleséget gyüjt össze és rak félre.

Keleti Grönland jegesrókáiról Copeland és Payer a következőket közli: „A sarkirókában ritka kivétellel nincs meg az a furfang, amelyet a mi rókáinkban annyira dícsérnek. Legalább is jómagunk, néhány kivételtől eltekintve, teljesen ártatlannak találtuk. A fiatal récéket nagyon kedveli, ezért ezeknek veszedelmes ellensége. Mindent, amit megkaparíthat, megeszik, télen kagylókat és más tengeri állatokat is, amelyekhez a parti jég rianásain át hozzáférhet. Úgy látszik, hogy nyáron a lemming a főtápláléka. Az európai sarkiróka az ember közelségétől irtózik, ezzel szemben a grönlandi gyanakodás nélkül keresi az ember társaságát, mert az ember révén a maga javára csak nyereséget remél. Ő az első, mely elismeréssel fogadja az ember vadászszerencséjét és a zsákmányból siet kivenni a részét. Vadászatán és szánutain az embert illő távolságban kíséri és álmát felhasználja arra, hogy élelmiszerzsákjait kinyitogassa és kirabolja. A befagyott hajót nagy megelégedéssel szemléli, mert ott hulladék akad. Oly annyira hozzászokik az élősködéshez, hogy gyakran nehéz a védekezés arcátlansága ellen. Ha az ember a sátorból kilép, hogy órák hosszat hallható rágcsálásának, vagy ha többek társaságában van, irígykedő morgásának, vagy a vászon tépdesésének végett vessen, nem sompolyog el meghunyászkodva, jótevőjét arcátlanul végigméri, ha rálőnek ugat és kedvetlenül s habozva távolodik el. Más alkalommal a rókák kíváncsian felénk ügetnek, anélkül, hogy a lövés elijesztené őket, s ha egy darab elejtett szalonnára akadnak, a szánkó nyomát mérföldekre követik.”

A sarkirókák gyakran falkákban is élnek, de nem valami nagy egyetértésben; a szemlélőt véres és mulattató marakodásokkal szórakoztatják. Az egyik megragadja a másikat, földreteperi, rátapos s lábaival addig tartja lefogva, míg azt hiszi, hogy már eléggé összemarta. A viaskodók macskamódra nyávognak és amint türelmetlenek lesznek, éles hangon vonítanak. Ezek szerint életmódjuk alapján is a vörösrókáktól szembetűnően különböznek és a sakálokhoz hasonlítanak. A sarkirókákat észak sakáljainak nevezhetnők.

A jegesróka értelmessége semmiesetre sem csekély. Ez irányú észleletek a legcsodálatosabban ellentmondásosak egymásnak. A megfigyelt jegesrókák mindannyia furfangosságot és alattomosságot árult el, e mellett azonban olyan merő esztelenségét is észlelték, mely más állatoknál alig fordul elő. Erről magam is meggyőződtem. Ezeknek a rókáknak egyikével Dovrefjelden (Norvégia) este találkoztunk és puskánkkal hétízben találás nélkül rálőttünk; a helyett, hogy elmenekült volna, ez a róka még 20 percig, mint a jólnevelt kutya követett bennünket. A jól célzott kődobásoktól éppúgy nem riad vissza, mint ahogy a mellette elsivító golyóktól sem futott meg. Brehm vadásza jegesrókát többízben csupasz kézzel fogott.

Steller már a XVIII. században leírta a jegesrókát, a legpontosabban és legvonzóbban: „A Bering-szigeten egy négylábú szárazföldi állat, a sarki vagy jegesróka él, melyet kétségtelenül az áramló jég sodort oda, ahol a tengerből kivetett szerves anyagokkal táplálkoztak és nagymértékben elszaporodtak. Ezen a szigeten való szerencsétlen tartózkodásunk ideje alatt ezeknek a rókáknak a közönséges rókáét felülmúló arcátlanságát, furfangosságát és alattomosságát volt alkalmam megfigyelni. A számtalan bohókás esemény, mellyel bennünket megtréfált, joggal felveheti a versenyt azokkal a majomtörténetekkel, melyeket Albertus Julius átélt. Lakóhelyünkbe úgy nappal, mint éjjel behatoltak és minden tárgyat, bárha olyan volt, melynek hasznát nem látták, elcipeltek, lett légyen kés, bot, zsák, cipő, harisnya, sapka vagy egyéb holmi. Oly hihetetlen ügyességgel tudtak élelmiszerhordóinkból néhány pudnyi mennyiséget lehengergetni és abból a húst kilopni, hogy kezdetben nem is nekik tulajdonítottuk a lopást. Ha egy-egy elejtett állat bőrét lenyúztuk, gyakran megtörtént, hogy 2–3 rókát a nyúzás közben, miközben a húst kezünkből akarták kitépni, késünkkel leszúrtunk. Bármennyire jól elástunk valamit és arra köveket helyeztünk, nemcsak megtalálták, hanem mint az ember, vállukkal tolták félre a köveket. Ha valamit a levegőbe lógatva valamelyik oszlopra helyeztünk, akkor az oszlopot annyira és addig ásták körül, míg az ki nem dőlt. Azt is megtették, hogy valamelyikük majom- vagy macskamódra az oszlopra mászott és erre a holmit hihetetlen ügyességgel és furfanggal ledobálta. Minden cselekedetünket megfigyelték és bárhova is mentünk, elkísértek bennünket. Ha a tenger valamilyen állatot kivetett, a mi hátrányunkra, mielőtt azt elérhettük volna, felfalták. Ha azonnal felfalni nem tudták, akkor darabonként cipelték a hegyekbe, szemünk láttára kövek alá ásták. E közben egyesek őrt állottak és megfigyelték az ember közeledtét. Ha távolról valakinek közeledését látták, akkor az egész csapat egyesült és a homokot fokozott serénységgel kaparták és a tengeri vidrát vagy a medvefókát nyomtalanul elásták. Éjjel, amikor a földön aludtunk, kihúzták a fejünk alól, vagy lehúzták fejükről a sapkát, kesztyűinket elhordták és alólunk a hódtakarót és a bőröket kirángatták. Amikor a frissen elejtett tengeri vidrára ráültünk, hogy el ne lophassák, akkor zsákmányunk húsát és belsőrészeit alattunk kezdték ki. Ezért kezünkben furkósbottal aludtunk mindig, hogy amint bennünket felkeltenek, elűzhessük és agyonüthessük.”

„Ha valahol útunkban lepihentünk, megvártak minket és szemünk láttára százféle bohósággal szórakoztattak. Amikor csöndesen viselkedtünk, vakmerőségük olyan szertelenséggé fajult, hogy sajátkészítésű cipőinkből a szíjakat, sőt az egész lábbelinket felfalták. Ha lefeküdtünk és alvást színleltünk, akkor orrunkat szaglászták, hogy élünk-e még, ha lélekzetünket visszafojtottuk, akkor már orrunkat kezdték csipdesni és majdnem a marcangoláshoz fogtak. Első tanyánkon halottainkat alig tudtuk eltemetni, míg a sírjukat ástuk, halottaink orrát, kéz- és lábujjait lerágták, sőt a betegekre és kimerültekre is rárohantak, úgyhogy alig tarthattuk őket vissza. Minden reggel ezek a szemtelen állatok a parton heverő oroszlán- és medvefókák között futkostak, az alvókat körülszaglászták, vajjon döglött nincs-e közöttük. Ha dögöt találtak, akkor nyomban nekiestek, széttépték és szertehurcolták. Különösen az oroszlánfókáknál fordul elő, hogy álmukban kicsinyeiket agyonnyomják; a rókák ezt jól tudják, mert minden reggel átvizsgálják a fókacsapatot és az élettelen fiatalokat pecér módjára elhurcolják.”

„Mivel sem éjjel, sem nappal nyugton nem maradhattunk tőlük, annyira felbőszültünk, hogy egy cseppet sem sajnálva őket, apraját, nagyját kíméletlenül agyonvertük. Reggelenként ébredéskor lábaink előtt 2–3 agyonvert róka hevert. A szigeten tartózkodásunk alatt én magam legalább 200 rókát pusztítottam el. Megérkezésem harmadnapján 3 óra alatt baltával hetvennél többet vertem agyon. Kunyhónknak tetejét ezeknek bőréből készítettük. Falánkságuk oly mohó volt, hogyha egyik kezünkben egy darab húst odanyújtottunk, a másikban tartott fejszével vagy bottal leüthettük. Elébük tartottunk egy fókát és ettől két lépésnyire doronggal állottunk és úgy cselekedtünk, mintha nem láttuk volna őket; hamarosan odasompolyogva a faláshoz fogtak, mire agyonvertük őket a nélkül, hogy a többiek ettől visszariadtak vagy elmenekültek volna. Máskor gödröt ástunk, amelybe húst vagy társainknak hulláit vermeltük el; alig néztünk másfelé, az egész gödör hemzsegett a rókáktól, mire valamennyit doronggal agyonvertük. Ámbár szép szőrméjüket, melyeknek harmadrésze a kékrókák színváltozatát mutatta, nem becsültük meg, és így lenyúzásukkal sem vesződtünk, mégis a vadonban állandóan üldöztük. Minden reggel az élve elfogott rókákat kiirtásuk végett a vesztőhelyre hurcoltuk. Ha bozontos farkuknál fogva tartottuk, teljes erejükből szabadulni törekedtek és ha eközben farkukat levágtuk, néhány lépésnyire előre futottak, majd megfordultak és farkuk hiányzását észrevéve, húsznál többször körbe forogtak. Még ez sem riasztotta el kunyhóinktól, úgyhogy a szigeten számtalan faroknélküli, két vagy három lábon bicegő róka futkosott. Az említettekből kitűnik, hogy ezek az állatok embert még eddig sohasem láthattak és az állatoknak embertől való félelmük nem veleszületett tulajdonság, hanem hasznos tapasztalat következménye.”

Stellernek ez a véleménye nem lehet általános érvényű, mert ha jegesrókák csak tapasztalásból okulnának, akkor a Norvégiában élőknek egészen másképpen kellene viselkedniök, mint a Bering-szigeten. Már pedig itt is ugyanolyanok. Mindamellett a sarkirókák most már azok az északnyugati vidéken sem viselkednek úgy, ahogyan azt Steller ismerteti, azóta valóban a változott viszonyokhoz alkalmazkodtak. Pechuel-Loesche, aki a múlt század hetvenes éveiben ugyanezen a vidéken utazott, a Bering-tengeren levő szigeteken nem tapasztalta, hogy a jegesróka együgyű és tolakodó volna. Sőt egy-egy szebb szőrű rókának lövése igen nehezen sikerült, mert az üldözöttek elmenekültek és jól elrejtőztek. A jegesróka állományt, különösen az értékes kékrókát akkortájt már csaknem teljesen kiirtották. Nordenskiöld határozottan állítja, hogy sem ő, sem társai a Bering-szigeten egyetlen jegesrókát sem láttak.

Elliott H., ki a XIX. század utolsó harmadában az említett területeket különösen a szőrmés állatok elterjedése és azok vadászásának módjai miatt tanulmányozta, ugyancsak nem említ olyasfélét, ami Steller leírására emlékeztetne. Ezzel szemben másféle tapasztalatokat közölt. Közlése alapján tudjuk, hogy Attu lakói az Aleuti-szigetcsoport legnyugatibb szigetén a kékrókát tudatosan honosították meg s ott bizonyos mértékben tenyésztik. Attuban a közönséges vörösrókát már rég kiirtották volt, amikor a bennszülöttek a Pribylov-szigetekről származó szép kékrókákat telepítettek le. Más, kevésbbé értékes rókák a távoli szigetre nem juthatnak, mert a jég sem készít számukra hidat. A benszülöttek a kékrókák fajtisztaságára gondosan ügyelnek. Így minden keresztezés kizárt és az évente innen forgalomba hozott 200–300 darab kékrókaprém kifogástalan és általánosan elismert. A Pribylov-szigeteken más a helyzet. „Az ott élő rókákról – mondja Elliott – a benszülöttek azt állítják, hogy elődjeik első megtelepedésük idején (1786–87) kizárólag tisztavérű kékrókákat találtak és a prém minőségének és színének lassanként bekövetkezett, de most már felismerhetetlen elsilányulása a keleti szárazföldről származó és a jég közvetítésével való fehérróka bevándorlásra vezethető vissza. A szigeteken a fehérrókák manapság már igen gyakoriak és hozzávetőleges számításom szerint ezeken a szigeteken élő rókák ötödrészét alkotják. Ezek a kékektől nem különváltan élnek, hanem velök keverednek. Már Veniaminov (1842), aki minden bizonnyal tévesen fehérróka helyett a közönséges vörösrókát említi, megállapítja a zajló jég útján elősegített kellemetlen bevándorlást és hozzáfűzi, hogy a benszülöttek serényen azon fáradoznak, hogy a nem kívánatos vendégek prémállataik utódjainak értéktelenítésénél szerephez ne jussanak s mihelyt azoknak közeledése vagy megérkezése tudomásukra jut, azokat ártalmatlanná teszik.”

„Mindenesetre igen szépen hangzik a kékrókák elértéktelenedésének ez a magyarázata, de a mai kor képzettebb állattenyésztője jól tudja, – ezt megjegyzésre méltónak találja Raitsits –, hogy a fekete vagy szürkésfekete kutyáknak fokozott rokontenyésztéséből származó utódok egyrésze kékszínű lesz, majd a kékszínűeknél már így nagyobbmértékű rokontenyésztéséből származó utódok egész testükön fehér szőrrel jönnek a világra. A fajtiszta kékrókák fokozott rokontenyésztése a legnagyobb valószínűség szerint fehér, vagy nem teljesen albino utódok keletkezéséhez vezethet!”

A jegesrókát sokféle módon fogják és vadásszák: lövik, hálóval vagy hurokkal fogják, vastőröket is elhelyeznek fogásukra. Az emberen kívül a jegesmedve is veszedelmes ellensége és a halászsasok is üldözik.

A pusztai róka vagy korzak (Canis corsac L.)

A jegesróka legközelebbi rokona az ázsiai steppei róka, ahogyan az oroszok nevezik: korzak (Canis corsac L.). Ez állat testhossza körülbelül akkora, mint a sarkirókáé: 55–60 cm, farokhossza 35 cm. Alakban is hasonló rokonához. Sűrű, tömött bundájának színe nem igen változik, az évszakok szerint mégis különböző. Az újonnan nőtt nyári szőr vöröses, a téli szőr sötét, vége előtt egy szélesebb ezüstfehér gyűrű következtében inkább fakófehér az általános színe. A farok, a végtagok alsó és belső része sárgásfehér, az arcorri részen a szem előtt sötétszürke, háromszögletes folt, mellkasán vöröses sáv, a végtagok fakósárgák, a farok töve izabellaszínű, felső felülete feketével keverten fakósárga, a farok aljának végső harmada és a farok vége fekete. A fül kívül egyszínűen fakó szürkéssárga, a szem szivárványhártyája rézsárga.

A pusztai róka elterjedésének területe a pusztaságoktól (a Káspi-tenger környékét is ideszámítva) Mongoliáig húzódik el. A pusztai róka kizárólag csak sivatagi vagy puszta jellegű vidékeken tartózkodik. Erdőkben vagy hegyekben sohasem él. Elterjedési területének északi részén minden évben vándorútra tér délfelé és tavasz kezdetével újból északra visszatér. Állandó tanyája egyébként nincsen, mert kotorékát (rókalyuk) nem maga ássa, inkább folyton csatangol, a szabad ég alatt pihen, legfeljebb a szármáti mamota tanyáján, miután azt kibővítette, húzódik meg. Ily marmotakatlanokban gyakran több, leggyakrabban két korzakot találnak, mely a csalavér rókáknál nem tapasztalható nagyobb társaság kedvelésére vall. Valószínű főtápláléka a vadnyúl és a pockok számos faja. Az említetteken kívül madarakra, gyíkokra, békákra, valószínűen nagyobb rovarokra, nevezetesen sáskákra is vadászgat. Fajfenntartásának történetét mindezideig nemigen derítették ki. Lágyan sűrű, meleg és tetszetős téli bundája miatt különösen a kirgizek szívesen vadásszák. A rókalyukak elé helyezett csapdák és hurkok segélyével fogják, vagy amikor már kifüstölték, kutyákkal agyonhajszolják.

Radde szerint oly vidékeken, ahol a szármáti marmota is honos, nappal ritkán vadásszák, mert ilyenkor az elhagyott marmotalyukakban alszik. Alvótanyájáig a friss havon követik nyomát, s ott a szokásos ijjascsapdát állítják föl. Az öreg pusztai róka a végzetes csapdát jól ismeri, s amint azt megpillantja, gyakran ismét visszahúzódik és csak a hatodik, sőt kilencedik éjszakán, a kínzó éhség kényszere folytán bújik ismét elő. Egyesek inkább éhen halnak, semhogy csapdába essenek. Az ilyenek hulláját azután csak a következő tavasszal, mikor a mélyen befagyott pusztaság földje felenged, ássák ki. Nevezetesen szelidített szirti sasokkal és nemes vadászsólyomokkal is fogják. Az ilyen szárnyas rablóktól a szegény fickó el nem menekülhet.

Egyedül az említett törzsek évente 50.000 korzakbőrt adnak át a kereskedelemnek, ebbe nincsenek beleszámítva azok, melyek saját szükségletüket elégítik ki. Ezt a prémet Oroszországban nem igen viselik, de annál inkább Kínában, ahová Kiachtán keresztül exportálják.

e) Boronásrókák vagy délamerikai vadkutyák (Cerdocyon Ham. Smith)

A délamerikai vadkutyák csoportja következik, amelyek éppúgy viszonylanak a rókához és a farkashoz, mint a pusztai rókák. Újabban Studer („Mitt. Naturf. Gesellsch.”, Bern, 1905) azararóka (Cerdocyon Ham. Smith) név alatt csoportosítja és így jellemzi őket: „Testük rókaszerű. Szőrük elég hosszú, puha és szálkás, a hosszú farok bozontos szőrrel fedett. A fej hosszú és kihegyesedő arcorral végződik. A fül viszonylagosan erősen fejlett. A szembogara világosságban tojásdad alakú.” A felső szembolti nyujtványok a pusztai rókákéhoz hasonlóak.

Azara rókája (Canis azarae Wied)

Az alnem típusának Studer Azara rókáját tartja. Testhossza 76 cm, amelyet körülbelül 35 cm farok egészít ki. Paraguayból származó rókák, Studer szerint, még nagyobbak voltak. Testhosszuk 77.5 cm és fülük 8.4 cm. Törzsük alapszíne szürke, a háton sok feketével kevert, mely a faroktövén és a farkon fokozódik, a mellkasalja, a torok és a nyakalja fehér, két barnásszürke sávtól elválasztott, amelyek közül egyik a toroktáj fehér részét a nyak aljától, a második sáv a nyak aljának fehérségét a mellkasétól választja el. Az áll feketésbarna és az állkapcsok érintkezési vonalánál fehér. A fej a nyakig barnásvörös, fehér szőrvégekkel, az orrháton és a koponyatetőn sötétebb feketés színnel kevert; a szemek körül világosabb, a szemek alatt egy sötétebb, félkörszerű terület. A végtagok kívül rozsdasárga-vörösek; a térdhajlástól a lábszáron túl széles sötét rozsdavörös sáv halad, mely hátul a farokba megy át, az elülső végtagok belső felülete vörösessárgás, a hátulsóké fehér. A színezetnek és jeleknek változatos eltérései megnehezítik ennek a fajnak mindenkori felismerését. Azara rókája e mellett külsőleg az egészen más alnemhez tartozó maikonghoz (Canis thous) hasonlít. Így gyakran más vadkutyákkal tévesztették össze. Egyáltalában nem minden esetben könnyű megállapítani, hogy – nevezetesebben a régebbi – kutatók a délamerikai faunából mely kutyafajt figyelték meg.

Az azararóka hazája egész Dél-Amerika a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig, az egyenlítőtől Patagonia déli csúcsáig. Magaslatokon és lapályokon egyaránt tartózkodik, a mérsékelt éghajlatú vidéken szívesebben, mint a forró tájakon. Az Andres-hegységben a tenger színe felett 5000 m magasságban is elterjedt. Paraguayban a ritkás, bozótos vidékeket lakja és az erdőket éppen úgy kerüli, mint a síkságot, bár vadászútjain mindkettőt felkeresi. Nyáron és ősszel egyedül, télen és tavasszal párosan él. A nappalt átalussza. Este zsákmányolásra indul, hogy agutikat, pakákat, házinyulakat, fiatal őzborjacskákat, vad- és házimadarakat raboljon. A jaguárt vadászatán koldus s élősködő gyanánt követi. A gyíkokat és békákat sem veti meg, rákokat is fogdos. Gyakorisága, vérszomja és lopásai révén országcsapásnak minősítik.

Azara, Rengger és Tschudi kutatóknak köszönhetjük az állat életleírását.

Rengger előadása szerint kevésbbé lakott vidékeken az aguarahay, vagy a spanyol délamerikainak zorraja gyakran rendkívül tolakodó. Göring beszélte nekem, hogy az udvarházak mellett még nappal is mutatkozott. Az állatnak kitűnő emlékezőtehetsége van: pontosan megjegyzi, hogy hol zsákmányolt. Az olyan baromfiudvart, amelyet már egyszer meglátogatott, gondosan őrizni kell, máskülönben a zorra addig jár oda, míg az utolsó tyúk is áldozata lesz. Göringnek a gauchok beszélték, hogy a mocsarakban rendszerint akkor indul zsákmányolásra, amikor előzetesen vadászok jártak ott. Okossága révén jól tudja, hogy a vadászok egy-egy madarat részére is le fognak lőni.

„Télen, a párosodás idejében – folytatta Rengger közlését – a párok „a-gua-a” hangon vonítanak, melyet egyébként csak időváltozás idejében hallatnak. A párok a bozótosban, laza gyökerek alatt vagy a tatu elhagyott barlangjaiban közös vackot készítenek. Külön kotorékot nem ásnak. Az aguarahayt Paraguayban igen gyakran kölyökkorában fogják és szelidítik. Ha az utóbbit kellő gondossággal hajtják végre, akkor háziállattá szelidíthető. Jómagam kettőt láttam, amelyek majdnem olyan szelídek voltak, mint a házikutya, bár oly engedelmeseknek nem bizonyultak. Mindkettőt egész fiatal korukban szoptatós anyakutya alá helyezték, amely fel is nevelte. Gazdájukat hamar megismerték, hívására hozzá mentek, játszottak vele és kezeit nyalogatták. Ismeretlen személyekkel szemben közömbösöknek bizonyultak. Kutya tejtestvéreikkel jól összefértek, de amint idegen kutyát vettek észre, szőrüket felborzolták és csaholtak. A nélkül, hogy megszöktek volna, szabadon jártak-keltek, bár egész éjjeleken át a háztól távol voltak, otthonukba visszatértek. A fenyítés bizonyos cselekedettől visszariasztotta őket.”

„Mivel mind a két állat kutya-tejtestvéreivel jó pajtás volt, együtt ment a kutyákkal, amikor a gazda vadászatra lovagolt. A vad felkeresésében és üldözésében segédkeztek. Magam is vadásztam többízben ezekkel a rókákkal és kitűnő szaglásuk ámulatba ejtett, mert a nyom keresésében és a vad üldözésében a legjobb kutyákat is felülmúlták; ha a vad megugrott, szimatját sohasem vesztették el, bármennyire is keresztezte útját más nyom. A legszívesebben foglyokra, agutikra, tatukra és mezei szarvasokra vadásztak. Egyszóval mindarra az állatra, amelynek zsákmányolását éjjeli csatangolásuk közben megszokták. A nagy szarvasoknak, pekariknak és magának a jaguárnak vadászatánál is segédkeztek. Amikor a vadászat több óra hosszat tartott, akkor hamarabb fáradtak el, mint a kutyák, egyszerűen hazafutottak és gazdájuk hívását figyelmen kívül hagyták. Ez alkalommal az aguarahaynak egy csodálatos szokását észleltem, melyet már több vadász közölt velem. Nevezetesen, ha egy darab májat vagy posztódarabot, vagy más ismeretlen tárgyat talált útjában, azt szájába fogta és bizonyos távolságra elcipelte, majd valamelyik sűrű bozótban vagy a magas fűben elrejtette, azután iramodását folytatta a nélkül, hogy később az elrejtett tárgyhoz visszatért volna. Utazásomban egy zablát, egyik utazótársamnak zsebkendőjét cipelték el: másnap reggel tanyánktól bizonyos távolságra a sűrűségben mindkettőt sértetlenül megtaláltuk.” Tschudi ez állat üregében egy darab kengyelt, egy sarkantyút és egy kést talált, amelyeket szintén ezek a rókák cipeltek oda.

Azara rókájának szőrméjét csak ritkán, húsát azonban visszataszító szaga és íze miatt a bennszülött paraguayak sohasem használják. Nagy kártevése miatt mégis nagy buzgósággal üldözik, csapdában fogják, vagy leselkedése közben lövik, végül kutyákkal halálra üldözik. Az utóbbi esetben a bozótos részből a szabad területre hajtják, hogy a lovas vadászok kutyákkal üldözhessék. Eleinte oly gyorsan fut, hogy a lovas szeme elől eltűnik. Negyedóra múlva azonban fáradni kezd, mire a vadászok rövidesen elérik. A kutyákkal szemben védekezik, ezek azonban hamarosan szétmarcangolják. Az aguarahayt búvóhelyéről a szabadba zavarni egyébként eléggé nehéz, mert a kutyák az ágas-bogas bozótokon és szúrós broméliákon átbujni kevésbbé tudnak. Peruban a földbirtokos minden zorráért, melyet neki beszolgáltatnak, egy birkával fizet. Az indiánok ezért szorgalmasan üldözik. A nyájak tulajdonosai nagy tisztességnek tartják, ha épületeiket lehetőleg sok kitömött rókával díszíthetik. Az emberen kívül az aguarahaynak már ellensége alig van. Éles hallása és különösen jó szimatja minden támadástól megvédi és gyorsasága üldöztetése esetében könnyen segíti meneküléshez.

A magellan róka (Canis magellanicus Gray)

A Cerdocyon alnem második képviselője, a magellan róka, a legszebb és a sörényes farkas után a legnagyobb délamerikai vadkutya. Fejétől a faroktőig 89 cm, farka 41 cm hosszú. Bundája rendkívül sűrű, hosszú, bőséges gyapjas alsó szőrzettel. A hátának színe a fekete és szürke színnek egyenlőtlen keveréke, a törzsének oldalai barnásszürkék, a végtagok külső felülete többé-kevésbbé élénk rozsdabarna s mindig világosabban színezett. Az áll, orca, mellkas és has szennyes sárgásfehér. A fülek kívül égettvörös színűek, ilyenek a koponya oldalai is. Bozontos farka tompasárgás és feketével kevert. A farok tövén fekete folt. A magellanróka Tűzföldtől a Kordillerákon végig fel Ecuadorig él. Koponyáján a szembolti nyujtványok erősen lefelé íveltek. A koponya eléggé hosszú és keskeny, különösen az orcai rész nagyon nyujtott. Ily jelek mellett az abesszíniai rókához feltűnően hasonló. Így az egyébként is észlelhető párhuzamosságnak csodálatos példányképe egyrészt Amerika, másrészt Európa és Afrika között. Az Ó- és Újvilágban a farkas és róka terjedt el, azonban távolabb Délen a róka mellett kistestű és farkasalakú Canidák jelentkeznek, Amerikában a prerífarkasok, Délkeleti-Európában, Indiában és Észak-Afrikában a sakálok. A délibb területeken oly kutyafélék élnek, melyek a farkasok és a rókák között állanak, e mellett mindkét részről egy eltérő faj, ott a Speothos és itt a Lycaon él.

f) Abesszíniai rókák (Simenia Gray)

Az előbb már említett abesszíniai róka (Canis simensis Rüpp.) a Simenia Gray alnemnek egyedüli képviselője. Helytelenül igen gyakran abesszíniai farkasnak is nevezik. Hilzheimer („Zoologica”, 1908) azonban kiderítette, hogy koponyaalakulása és különösen fogazata kicsiny felső tépőfogaival a rókáéhoz nagyon hasonló, bár a homlokcsontok a szemüregek felett enyhén homorúak. Koponyája, mint azt már említettük, a magellanrókáéra emlékeztet, csupán még hosszabb és az arcorri rész még nyujtottabb. Külső megjelenésében is a róka jellegeit hordja magán, bár farka nem rókafarok hosszúságú, sőt jóval kisebb, úgyhogy már Neumann Oszkár („Verhdlg. d. V. Intern. Zoologenkongr.” 1902) kifogásolta az abesszíniai farkas elnevezést.

Teste meglehetősen egyenletesen vörösbarna színű, némi sárgás árnyalattal. Álla, toroktája, mellkasa, hasa, a végtagjainak belső felülete, farkának alsó része, füleinek belső felülete és a szemek környéke fehér; végtagjai sárgásak. Farka inkább feketés, farokvége fekete. A törzsoldalain sok a fekete szőr. Testhossza orrkúpjától a farokig 1 m. Farka 25–30 cm, marmagassága 45–50 cm. Hazája Abesszínia.

g) Sujtásos sakálok (Schäffia Hilzh.)

Az afrikai vadkutya-félék egyes képviselői inkább a farkasokat, vagy még jobban a sakálokat közelítik meg s külsőleg tökéletes sakál jelleget hordanak magukon. Rendesen a sujtásos sakálok (Schäffia Hilzh.) alnemébe csoportosítják ezeket. A koponyaalakulásukról szóló beható vizsgálatokat Schäffnek köszönhetjük („Zool. Jahrb.” Abt. System. 1892). Fogazatuk rókákéhoz rendkívül hasonló. A szembolti nyújtványok, valamint a koponya egyéb részei, inkább a sakálokéhoz, mint a farkasokéhoz hasonlók. A koponya sajátságos jellege az orrcsontok hátsó részének erős domborulata, melynek révén az arcorri vonal ettől a ponttól egyenesen húzódik hátrafelé.

Szőrruhája teljesen sakálszerűen színezett, de legalább is az egyik fajnál fehér farokvége rókaszerű. Az utóbbi a Canis kaffensis Neumn.-nál fekete. A nevüket méltóan feltételező jelleg, a törzsoldalain levő világos sávok, melyeket fekete színűek árnyékolnak, nagyon bizonytalan jelleg. Ez kor és időszak szerint változik. Neumann („Sitzber. Gesellsch. Naturf. Freunde”, Berlin 1902) az idetartozó és általa leírt Canis kaffensis példányairól a következőket mondja: „Amikor Adis-Abebában 1900. évi október havában ezeket megfigyelhettem, hátfolt vagy csíkoltság nyomait sem láttam. Amikor az előbbi évben a frankfurti állatkertben láttam, az oldalsáv kifejezetten szembetűnő volt. Valószínű, hogy a színezet kor és időszak szerint nagyon változó.” Hilzheimer a frankfurti állatkert példányain az oldalsávok eltűnését és jelentkezését szintén észlelte. A Canis adustus Sund. és Canis lateralis Scl. nevű canidákról De Winton („Proc. Zool. Soc.”, London 1899) és Mivart („Monograph of the Canidae”) az előbbiekhez hasonlókat közölnek. Ezért említjük, hogy ezek a nagyon szembeötlő jellegzetességek az afrikai sakálok nyári és téli, illetőleg száraz és esős időjárásbeli szőrruhájukon mennyire különbözők lehetnek, mert hasonló nagy különbségek a többi sakálnál is mutatkoznak. A sujtásos sakálokra nagyon jelentőségteljes jellegzetesség a fülek külső felületének a szürkeszínűségig sötétbarna színe, amely sohasem fekete.

A sujtásos sakálok a többi sakálokkal ellentétben, úgy látszik, kizárólag őserdei állatok. Hazájuk Afrika őserdői a Kaffer-földtől Abessziniáig és Nyugat-Afrikáig.

A sujtásos sakál (Canis adustus Sund.)

A sujtásos sakálok közül bizonyos mértékben jellemző jellegekkel bír a sujtásos sakál (Canis adustus Sund.), mely közöttük a legrégibb idő óta és a legjobban ismert. A test nyújtott, a feje az arcorri részén kúpszerűen elhegyesedő. Arcorrának vége oldalt mérsékelten vagy egyáltalában nem csapott, melynek folytán rókánkhoz hasonló. Ferdén álló szemeinek szivárványhártyája világosbarna, szembogara tojásdad. A sakáléhoz hasonlóan egymástól távol álló fülei a fejhosszi negyedrésznél hosszabbak és harmadrészénél kisebbek. Nem különös mértékben bozontos farka a földet éri. Bundája hosszú, laza, szálkás szőrzetű, a ritka gyapjas szőrt tökéletesen fedi.

Sundevall, a sujtásos sakálnak első leírója szerint testének egész hossza 1.1, farokhossza 33 cm, marmagassága 45 cm. Egész testfelülete általánosan barnás világosszürke színű; ez a színezet az oldalakon sötét- vagy feketésszürke, a háton vörösbarna, a mellkason fakó, a toroktájon és hasi részen világossárga színbe megy át. A fej vörösesfakó, a fehér szőrvégektől világosabb csillogású, a homlok fakóbarna, a felső ajak oldalt sötétszürke, az ajakszél fehér, ettől a fülekre elmosódott határú sötétszürke sáv halad. A mellkason a mellcsonti tájékot határoló sáv, és egy háromszögletes folt az elülső végtagok között feketés. A törzs oldalain végighúzódó széles sáv sárgásfakó, mely alul feketén árnyékolt. Hátulról és felülről előrefelé és lefelé a combokon túlhaladó sáv sötétfekete. A végtagok előlről hosszant előtűnő sötétebb sávtól élénkebb rozsdavörösnek látszanak. A nagyrészt feketeszínű farokszőrzet a faroktövön szürke, oldalt fakó és a végén fehérszínű.

„A sujtásos sakál – írja Pechuel-Loesche, aki azt Alsó-Guineában, főképp Loangóban úgy vadon, mint szelidítve megfigyelte – nemesebb és nevezetesen magasabb, mint a mi rókánk. Arckifejezése bár furfangos, de egyben előkelőbb és jobbindulatú vonást hord magán. Alig találhatunk két teljesen egybevágó színű és jegyű állatot. A fiatalok szőrruhája a mi rókánkéhoz hasonló. Mindig magányosan vagy másodmagával kóborol, csapatosan nem látható. A nagyobb vadat hajtóvadászattal nem üldözi, hanem az apróbb vadat meglesi és megtámadja. Amint szerét ejtheti, a beteg nagyvadat is zsákmányul ejti. Az olajpálma gyümölcsét is ellopkodja. Estefelé vagy reggelenként, a rá jellemző előkelő, hanyag járással szimatolva barangol a ritkás fűben. A lakóhelyek közelébe is merészkedik, mert a falusi kutyáknak eszükbe sem jut velük kikötni. Loango bennszülöttei „mbulu” néven ismerik és szintén nem bántják. Ha a sujtásos sakált megijesztik, akkor rendszerint rövid ideig tartó futás után megáll, zavaróját megfigyeli és nyugodtan bevárja, mi történik. Ilyenkor nem nehéz sörétes töltéssel leteríteni, ha ugyan az embert jóérzése ráviszi, hogy a csinos és gyanutlan állatot megölje. Hosszan elnyujtott, éles csaholását az év minden szakában, úgy éjjel, mint hajnal felé hallatja. Ha hangos és élesen sivító ugatása a falu vagy táborozó hely közvetlen közelében felhangzik, akkor aki ehhez nem szokott, ijedtében talán össze is rezzen. Egy alkalommal siralmas üvöltésére még idejében egy kis csalitos erdő szélére értünk, ahol a „mbulu” egy nagy python óriáskígyónak esett áldozatául. Egy lövéssel megszabadítottuk, mire elsőbben nagyon megdöbbent, de azután nyöszörögve elfutott.”

Volt egy szelidített példányunk,”mbulu” néven szólítottuk.

„Mbulu hívónevét igen jól értette, de a hívásra nem mindig hallgatott. Ha szolgáink a szobából el akarták távolítani, derékon fogták és karjuk alá vették, miközben macskamódra hajlékonyan lelógatta testét. Csak így tehették ki szűrét az ajtón kívül, mert máskép nem lehetett vele boldogulni. Háziállataink és kedvenceink tarka seregével nagyon jól megfért, így a majmokkal, kutyákkal, kecskékkel, juhokkal, sertésekkel és papagájokkal békében élt, de azért mindig különvált tőlük és olykor nagyon is pajzán tréfáikba és játékaikba sohasem elegyedett. Rendszerint nem ült kutyamódra, hanem az árnyékban gondosan kiválasztott helyen elnyujtózott, a nélkül, hogy kutyák részéről szokásosan körbejárta volna, fejét elülső végtagjaira nyugtatva, pislogó szemekkel álomba merült.

Felső-Kongó vidékén később Comber misszió-előljáró tulajdonában és a már említettekhez hasonlóan szelid sujtásos sakált láttam. Ez a példány nem volt oly szép alakú s karcsú, feje sem volt oly finom élű, mint a többié, amelyet láttam. Viselkedése az előbbiekhez hasonló volt, de ez a misszió európai kutyáival is jóbarátságban élt, velük evett, aludt, játszott és társaságukban kóborolta be a falut és annak környékét.”

h) Panyókás sakálok (Lupulella Hilzh.)

A panyókás sakálok külsőleg a legszembetűnőbben jellegzetes kutyafélék csoportját alkotják. Koponyájuk még néhány vonást mutat a róka jellegéből. A tépőfogak kivételével az előzápfogak a rókáéhoz nagyon hasonlóak. Az utóbbiakkal ellenkezőleg tépőfogaik nagyon fejlettek, az utánuk következő zápfog kicsi, úgyhogy a fogazatnak ez a része a farkasokéhoz nagyon hasonló. A többi sakálhoz képest a farkashoz hasonlatosabb. A homloküregek egész különös módon hatalmasan fejlettek, úgyhogy a koponyának szikár, gyengéd arci részlete az erősen fejlett homloktól elüt. Külsőleg nagy füle és bozontos farka az, ami a rókákra emlékeztet, de különleges színezete, a hátát befedő panyóka, nyeregtartó (németül: Schabracke, ez alapon a németek Schabracke-schakal néven jelölik) és a fején leírt jellegzetesség az önálló fejlődésirányt jelzi.

A panyókás sakál (Canis mesomelas Schreb.)

Ez alnemhez egyetlen, mindenesetre alfajokra széttagolt faj, a panyókás sakál (Canis mesomelas Schreb.) tartozik. Ennek fején különösen feltűnőek a nagyon nagy, alapjukon széles, felül elhegyesedő, egyenletes és alul valamivel keskenyedő, háromszöget alkotó és egymás mellé szorosan illeszkedő fülei, amelyek inkább a fennekhez, mint a sakálhoz teszik hasonlóvá. Barna, nagy szemeinek szembogara kerek. Farka a talajt érinti. Bundája sűrű, finomszálú és puha. Sárgás, szürkés vagy rozsdavörös színe alul sárgásfehér színbe megy át. A törzs egész felületét oldalt meglehetősen élesen elhatárolt, fehér harántrajzolatokkal tüzdelt fekete nyeregtakaró, panyóka teszi jellegzetessé. A nyakon ezt a panyókát hátrafelé elmosódó vonal szegi. A bunda harántrajzolata a szőrök elrendeződése szerint változik; a harántrajzolatot okozó őszes szőrszálak vége világosabb színű. A toroktáj, a mellkas és a has alja fehéres vagy világossárga. Az utóbbi szín a végtagok belső felületén sötétebb, az elülső végtagok között a szürke színbe megy át. Álla nagyon világos vöröses és a kevésbbé világosszínű toroktájéktól elütő. A fej általánosan rozsdabarna színe szürkével kevert. Nagyon hegyes és rókaszerű arcorrának háti felülete fekete, míg ajkai nagyon világosszínűek, majdnem fehérnek látszanak. Fülei kívül és a széleken élénk rozsdavörösek, belül világos szőrökkel fedettek. A fülek előtt mind a két oldalon egy-egy sárga folt, és a szemeket hasonlószínű gyűrű veszi körül, melyek alatt egy sötétebb sáv vonul végig. A panyókás sakál nyakán a többi vad kutyánál és nevezetesen a sakáloknál előforduló sötétebb színű nyakszalag teljesen hiányzik. A farok a törzs egyéb részeihez hasonlóan, tövén rozsdaszínű, de hosszának végső két harmadában fekete. A panyókás sakál testhossza nagyobb, mint az aranysakálé, magasságban azonban az utóbbi mögött áll. Mivart mérése szerint az orrkúptól a farok tövéig 91 cm, farokhossza 31 cm.

A panyókás sakál elterjedési területe Közép-Nubiából indul ki. Ettől a vidéktől kezdődően Kelet-Afrika partjai mellett egészen a Fokföldig honos. Ám e területen belül, úgy látszik, némely vidéken hiányzik. Dél-Afrika vidékeit keresztül-kasul lakja, északi határa bizonyosan Kunenetől legalább is Mossamedeszig terjed el. Nyugat-Afrikában és a Kongó vidékén még a nyomára sem találtak. Ez a sakál éppen úgy él a síkságon, mint az erdőkben és elsősorban a hegyes vidékeket kedveli. Dél-Afrikában és Abesszíniában közismert. A Vörös-tenger nyugati partjain a Szamharaig terjedő keskeny sivatagon, az ezen keresztül haladó számos vízmosás partjai mellett levő sűrűségekben él. Ezekben a buja sűrűségekben tanyázik rendszerint a panyókás sakál. Az ott élő sok nyúl és frankolin madár bőséges zsákmányul szolgál neki. A panyókás sakál, bár tulajdonképpen éjjel szokott vadászni, nappal is gyakran csatangol, sőt a falvak közelében is látható. A hajnali órákban mindenütt találkozhatunk vele a sűrűségekben éppen úgy, mint a pusztai síkságon. Tanyájára csak a délelőtti órákban sompolyog vissza. Éjjel a falvaknak rendes vendége, sőt a táborhelyek közepébe is bemerészkedik, mert úgy látszik a tolvajkodástól még a tűz sem riasztja vissza. Brehm gyakran látta a szállítóládák és a nyugvó tevék között az ólálkodó panyókás sakált, sőt első afrikai utazása alkalmával a parttal egy szál deszka útján összekötött hajóján is meglátogatta egy sakál. Afrika benszülöttei gyűlölik, mert minden elképzelhető tárgyat elcipel kunyhóikból s a baromfi-, sőt néha még a kisebb termetű nyájban levő állatállományt is megtizedeli. A szomáliak állítják, hogy a kövérfarkú juhok farkát lerágja. Szudánban ugyan erről mitsem tudnak, ellenben közismert, hogy a kis antilop-féléket, az egereket, a földi mókusokat és a többi rágcsálókat buzgón vadássza. Ennek a vadkutyának fajfentartásáról Brehmnek azt mondották el, hogy kölykeik száma 4–5 és hogy ezek a nagy esőzés kezdeti idejében jönnek a világra. Afrika belsejében ennek a csinos állatnak szelidítésére senki sem gondolt és így ezt a sakált csak hellyel-közzel találtuk élve. Ha a fogságban tartottal sokat foglalkozunk, akkor az emberrel hamar bizalmas lesz. A panyókás sakál alapjában véve jóindulatú és összeférő fickó. Mindenesetre a társaséletre és a békére jobban hajlik, mint a közönséges róka. Ahogy kezdetben ijedősnek és vadnak mutatja magát, éppoly gyorsan felismeri a szeretetteljes gondozást és ezt hálás ragaszkodással hálálja meg. Az a csaknem meglett hím, melyet Brehm Londonban vásárolt, kezdetben fölötte élénk, vad és harapós volt, ketrecében majdnem őrjöngött, tombolt, ha megpillantotta ápolóját, 1–2 m magasat is ugrott s szorongva elrejtőzni törekedett. Nemcsak az embertől akart megszökni, hanem a rokon vadkutyáktól is félt. A félelem és szorongás miatt az összezárt vegyes társaságban gyakran heves marakodás tört ki. Ez azonban nem tartott sokáig. A panyókás sakál átlátta hiábavaló tombolását és dacoskodását s ettől fogva már illedelmesen viselkedett, néhány héttel később, talán fogolytársai jó példáján felbuzdulva, a neki nyujtott húst és kenyeret már elvette ápolója kezéből. Erre egy hónap múlva már annyira nekibátorodott, hogy a hívásra is előjött s az ember kezét gyengéden nyalogatta. Lassanként fogolytársaival is megbarátkozott, a szorosabban kifejlődő barátságukat csak egy-egy jobb falaton való összezördülésük zavarta meg.

Dél-Afrikában a panyókás sakál puha prémjét nagyon kedvelik. 10–20 prémből egy ágytakarót (karosz) varrnak össze, melyet szívesen vesznek és a fekvőhelyre terítik. Ha a rajzban és színben nagyon különböző bőröket ízlésesen összevarrják, úgy ezek a takarók nagyon csinosak.

Raitsits észlelése szerint a panyókás sakál állatkertünkben többízben kölykezett, de kölykeit nem az anyasakál nevelte. A kölyköket kétízben egy rövidszőrű német vizsla, mint sajátját nevelte fel, de elválasztásuk idejében, egy kivételével, mind elpusztult. Ezek a kölykek is a szopornyicával szemben túl érzékenyeknek bizonyultak.

i) Délamerikai sakálok (Lycalopex Burm.)

Míg a délamerikai kutyák alneme a rókákhoz áll közel, a következők inkább a sakálokhoz hasonlók, éppen ezért délamerikai sakáloknak vagy sakálrókáknak nevezhetők. Burmeister Lycalopex név alatt csoportosította ezeket. Kerek szembogaruk és domború szembolti nyujtványuk a sakál-hasonlóságokat jelzi. Az erősen kifejlődött felső zápfogak önálló fejlődési irányt jelölnek meg és ezek a viszonyokhoz mérten lényegesebb növényi táplálkozásra utalnak. Fogazatuknak fejlődési irányához a később ismertetésre kerülő Chrysocyon és Nyctereutes alnemek hasonlóak. A pusztaságokat kedvelő azararókával és a sakálokkal ellentétesen, ezek kizárólag őserdőlakók. Rájuk vonatkozóan Studer összefoglalva a következőket mondja: „Merev- és rövidszőrűek, farkuk mérsékelten bozontos, mely a csánk alatti tájig terjed, erőteljes fejük arcorri része tompa és fülük viszonylagosan rövid.” Az a jelenség, hogy a kutyák nemének tagozatai már magukban véve igen változatosak, a sakálrókáknál még inkább mutatkozik. Winge („E Museo Lundii”, 1895) az idetartozó Canis vetulus Lund. alnem tizenkét példányát vizsgálta meg. Ezeknek az állatoknak farka majdnem egészen világos, majd a faroktövükön levő folt, vagy a farok felső felületén végighúzódó sáv feketés, vagy farkuk egész felső felülete sötétebb. A háti rész színének leírásánál szürkésfekete, ezüstszürke vagy sárgásszürke színek előfordulását említi. Rendszertani nézőpontból nagyjelentőségű fogazatuk egyedek szerint változó, mert egyeseknél a másoknál hiányzó fogcsúcsok megtalálhatók. Így lényeges különbözőségek révén természetesen igen nehéz általános érvénnyel bíró leírást összeállítani.

A braziliai sakál vagy a maikong (Canis thous L.)

[Más neve: cancrivorus.]

Ennek az alnemnek legismertebb képviselője a braziliai sakál vagy maikong. A sakálrókák valamennyi faja közül felső tépőfogai a legkisebbek, a C. t. parvidens Miv. alfajnál különösképpen csekély mértékben kifejlődöttek. Azok után, ahogy láttam őket, a külsőleg sakálszerű nyúlánk termetű, hosszú lábú vadkutyák fejének arcorra rövid, széles és tompa. Fülei alapjuknál egymástól távol állóak, középnagyok és felül lekerekítettek. Ferdén álló szemük szivárványhártyája vörösesbarna, szembogaruk tojásdadalakú. Farkuk majdnem a földig ér. Testük 65–72 cm, farkuk 28–30 cm és marmagosságuk 55 cm. Bundájuk közepesen hosszú és durva fedőszőrökből és ritka gyapjasszőrből áll. Általános színük meglehetősen egyenletesen fakószürke, mely a háton, részben a lapockatájon a feketevégű szőrök révén sötétebb, és lefelé a fakószürke színűségből a sárgásfehér és a fehér színbe megy át. A szem körüli táj világosabb sárgásfehér. A fülek alapjukon kívül vörösesfakók, a hegyükön barnásfeketék, a belső oldalon és a fül szegélyén sárgásfehér szőröktől fedettek. Az ajkak, az arcorr csúcsa, az állon egy folt, a végtagok a kéztőig vagy a sarokízületig sötétebb színűek. A kulcscsonti tájékon levő valóságos kereszt, mely a toroktájéktól a mellkas elejére terjed le és oldalvást meglehetősen széles sávban a vállizületek tájáig ér, sárgásfehérnek látszik. A szőrszálak gyökerük közelében sárgásak vagy fehérek, majd felfelé szürkések és végül hegyük sötétebb színű.

A brazíliai sakált állítólag már a spanyolok, mint háziállatot találták az Antillákon. Azóta kipusztult, azonban, ha Schomburgk közlése alapos, akkor még sok indiánus törzs félig szelidített háziállatul tartja. A ravasz és okos állat – mondja az említett kutató – a hegyes vidékeken, ezek között szétszórt erdős síkságokon, valamint a szavannák folyóinak környékén szívesen tartózkodik. Ott falkákban él. A nyilt mezőségen ezek a kutyák, úgy látszik, inkább a szemükkel, mint szimatukkal kutatják fel zsákmányukat. Az erdőkben azonban fordítva áll a dolog, mert itt mindig hangos csaholással hajszolják zsákmányukat. Ha a vadkutyák falkája valamely telepítvényhez közelférkőzhet, akkor csak a tetőkön és a magasabb fákon alvó tyúk vagy papagály menekülhet meg tőlük. Zsákmányukat sohasem ott falják fel, ahol azt megfojtották, hanem mindig csak az erdőben, vagy más búvóhelyen. Az indiánok azt állítják, hogy az őzeken kívül a csapatjától elmaradt vízimalacot is vadásszák, míg végre a kimerült állatot zsákmányul ejtik.

Egy fogságban tartott maikong, melyet Brehm ápolt, egész valójában és viselkedésében oly tökéletesen hasonlított az óvilági sakálhoz, hogy nem lehetett kettőjük között különbséget találni.

j) Északamerikai sakálok (Lyciscus H. Sm.)

Az előbb említett alnemhez északon a vonító farkasok vagy északamerikai sakálok (Lyciscus H. Sm.) alneme csatlakozik. A déli Costaricától körülbelül az 55. északi szélességi fokig terjed el. Manap már néhai elterjedési területüknek nagy részén teljesen, vagy majdnem teljesen kipusztították. Kansas és Nebraska nagykiterjedésű vidékein, úgy látszik, teljesen eltűntek. Rendkívül hasonlóak a farkasokhoz, amelyektől koponyaalakulásukban csak a hosszúra megnyúlt orcai résszel különböznek. Fogazatukban a zápfogak valamivel fejlettebbek, mint a kutyaféléknél, de a tépőfoguk hasonlóan hatalmas.

A prerí-farkas vagy coyote (Canis latrans Say)

Az amerikai kutatók utján megkülönböztetett számos alak közül a legrégibb a prerí-farkas, vagy coyote. Erőteljes törzse, szokatlanul dús bundája révén még tömzsibbnek látszik, mint a valóságban. Nyaka rövid és erőteljes. Koponyája szikár, mint a farkasé, felül széles, arcorrán elhegyesedő. A fül meglehetősen nagy, alul széles, de felül nem kerekített. A világosbarna szemek csillaga kerek. Bundájának színe szennyes sárgásszürke, a nyakélen és a háton feketés színbe megy át, mert ezeken a helyeken a szőr feketevégű. A nyak oldalai, a lapockatájék, a combok és a végtagok külső felülete világos rozsdavörös vagy világossárga. A végtagok alsó és belső felülete fehér. A fülek rozsdaszínűek imitt-amott fekete szőrvégekkel. Belső felületük fehéres szőröktől sűrűn fedett. Az ajak széle fehéres. A szemek környéke világosfakó vagy barnásszürke és a szőrök vége fehér. A kéztőizületen végigvonul egy keskeny fekete sáv. Farka a tövén fakó és feketével kevert, hegyénél sötétfekete. A háton a szőrök télen 10 cm-nél hosszabbak. A szőrök gyökerük közelében hamuszürkék, ettől felfelé sárgásvörösek, majd feketésbarna színnel gyűrűzöttek, mely fölött fehérek, a végükön pedig újra feketebarnák. Igen különböző színárnyalatok fordulhatnak elő. A kinőtt prerí-farkas testhossza eléri az 1.4 métert, melyből a farok hosszára 40 cm számítható. E mellett marmagassága az 55 cm-t alig haladja túl. Angol természetkutatók állítják, hogy a prerí-farkas nagy falkákban él és a vadra nagyon veszedelmes. Nevezetesen a bizon-csordákat régebben arcátlan szemtelenséggel követte és a beteg, kimerült vagy megsebesült bikát megtámadta, hogy szétmarcangolhassa. Wied herceg, akinek, Audubon-on kívül, az állat legjobb leírását köszönhetjük, ellenkezően azt állítja, hogy a prerí-farkas csak egyenként vagy párosával kóborol és a mi európai farkasunk szokásai szerint él. Amit hatalmába ejthet, mind elrabolja és ebben a tekintetben ravaszsága révén a mi farkasunkhoz és rókánkhoz teljesen hasonló. Az indián falvakba éjjel gyakran bemerészkedik és télen nappal is a mély hóban farkasunk módjára csatangol. Párzása idején magaásta üregekben, katlanokban tartózkodik s a nőstény – mint mondják – április havában 6–10 kölyöknek ad életet. A prerí-farkashoz sok indiánkutya nagyon hasonlít, így feltételezhető, hogy e két állat keresztezése lehetséges. „A farkasok – írja Thielmann báró – az egész prerín mindenütt feltalálhatók, de a nagy deres farkasnál sokkal gyakoribb kisebb rokona, a prerí-farkas vagy coyote. Nappal magányosan vagy párosan a prerín kóborol. Egy-egy dög körül, vagy a sebzett vad nyomában nagyobb számban áll össze. A prerí-farkas, a dögkeselyűvel együtt, minden elhullott állatnak megsemmisítője, de a feloszlásnak indult bűzös dögöt nem eszi meg. Minden sebzett, vagy a dulakodásban megsérült bölény neki biztos préda volt; mihelyt egy ilyen a vérveszteség folytán kimerülve összerogyott, a prerí-farkasok éles fogaikkal hamarosan végeztek vele. Az emberre nézve a nagy farkas éppen úgy, mint a coyote teljesen veszélytelen, de az utóbbi éjnek idején oly orcátlanul tolakodó, hogy a tanyázó helyen minden darab húst és hájjal megkent csizmát el kell rejteni.”

A prerí-farkasnak bőre is felhasználható. Brasz adatai szerint 40 000 prerí-farkas szőrme kerül forgalomba, amelyeknek darabja 6–26 pengő értéket képvisel. A legértékesebb prémek a Szaszkatsevan-vidékről származnak, ahonnan 2–3000 prémet szállítanak el.

k) Igazi sakálok (Thos Oken)

Az újvilág vonító farkasainak az óvilágban a tulajdonképpeni sakálok felelnek meg. A farkasok déli elterjedési területét megosztják, de ezeknél sokkal délebbre terjednek el. Északi határuk a Kaukázus (Canis [Th.] aureus L.), déli határuk körülbelül a déli szélességi 2 foka Afrikában (Canis [Th.] holubi Lorenz). Az összes sakálok oly állatok, amelyek a nyilt területeken, sőt a pusztaságokon élnek. Nagyságban a vonító farkasoknál sokkal változatosabbak. Legkisebb képviselőjük a Canis (Th.) mengesi Noack, mely a Szomáli-földön él, alig éri el a középtermetű pumink nagyságát, ezzel szemben nemzetségük legmagasabbja a Canis (Th.) doederleini Hilzh., mely német juhászkutya nagyságú. Szenegalban egy igen nyúlánk és csinos sakál, Canis (Th.) anthus F. Cuv él. Ezt a nevet gyakran hamisan más északafrikai sakálokra alkalmazták, nevezetesen az alábbiakban behatóbban ismertetett, északnyugatafrikai Canis lupaster nevű sakállal hozták vonatkozásba. Az eddig felsorolt alnemekkel szemben a valódi sakálokat koponyaalakulásuk alapján könnyen lehet megkülönböztetni. A farkasoktól való megkülönböztetésük sokkal nehezebb, mint azt Hilzheimer („Zoologica” 1908) kimutatta, mert átmeneti alakokkal egymással szorosabb összefüggésben vannak. Ennek ellenére jellegeik hasonlósága alapján a kutyáknak összetartozó alnemét alkotják. A farkasoknál kisebbek, tépőfogaik gyengébbek, az utózápfogak erőteljesebben fejlettek, úgyhogy kevésnél több növényi táplálékból is élnek. A felsőszembolti nyujtványok állandóan homorúak. Koponyatarajuk a nagyobb testűeknél egységes, a kisebbeknél a halántéklécek egymástól távolállóak. Egyik nemnek vagy alnemnek kisebb fajainál az agykoponya viszonylag nagyobb, mely a gyengébb izomzatnak nagyobb tapadási felületet biztosít, úgyhogy közöttük tapadási felület – taraj – nem keletkezik, hanem az izmok az agykoponya oldalfelületén nagy területen tapadnak és mivel nem érnek össze – az egységes koponyataraj helyett –, a koponya mindkét oldalán levő csontos léc, a halántéknyujtvány szolgál a jobb, illetőleg a bal rágóizmok tapadásának helyéül. Külsőleg a sakálfajok, mint azt Hilzheimer kimutatta, nem kevésbbé változatosak, mint a délamerikai sakálrókák. Ezek szerint valamelyik utazó részéről észlelt fajt nem lehetséges mindig biztosan megállapítani.

A sakálfarkas (Canis lupaster Ehrbg.)

A gyakoribb és jobban ismert északafrikai sakál, a sakálfarkas, lényegesen kisebb, mint a mi ordasunk, de alakjában és életmódjában hasonló. Spic arcorrú széles koponyáján magasan tűzött fülei nagyok, szélesek és elhegyesedők. Teste erőteljes és aránylag magas lábakon alátámasztott. Bozontos farka csánkáját éri, a legtöbbször lelógó, de időnként nagy ívben felfelé hajlott. Nem különösen sűrű, de egyenletes szőrtakarója sötét fakóbarna. A szőrszálak alul sárgásak és hegyükön feketék.

Ehrenberg a sakálfarkast Észak-Afrikában találta. Az őt követő utazók Észak-Északkelet-Afrika egész területén Marokkóig megfigyelték. Már a Nílus alsó folyásának sivatagain sem ritkaság, ámbár csak egyenként találkozhatunk vele. „Ott, ahol a Nílus termékeny völgye a pusztában csak keskeny szalag gyanánt folyik – írja Hartmann –, a sakálfarkas mindenütt előfordul. A nappalt a folyóval határos partvidéknek nehezen hozzáférhető szakadékaiban tölti el, este és éjjel azonban a vidéken szerteszét csatangol, szomját oltja a folyóvízben és ahol megteheti, a telepítvényeket fosztogatja.”

Rendszerint meglehetősen szűk határú területen tartózkodik, ahol különböző kisvadra vadászik, mint amilyenek: a törpe antilopok, nyulak, egerek, vad- és házi tyúkok. Az említetteken kívül különböző gyümölcsöket is elfogyaszt. Időközönként, különösen az esős időjárás beálltával, falkákba összeáll és akkor nagyobb vándorútra megy. A sakálfarkas-falka a juh- és kecskenyájat megtámadja, és többet szétmarcangol, mint amennyit felfal. A nyáj szétugrasztásával a pásztornépet bosszantóan ijesztgeti. A dögre mohón rohan és éhségtől kínzott gyomra, Hartmann szerint, minden emészthetetlen tárgyat is elfogyaszt. Schweifurtnak következő közlése ez alnemek egy másik fajára, a Canis variegatus Crtzschm. nevű sakálra vonatkozik: „Kulongóban földidióval nagy lapályokat ültettek be, mely a vidék sakáljait nagyszámban odacsalta. A földidió kiásására nem sajnálták a fáradságot és azt fogaikkal feltörték. A sakál Észak-Afrikában a Bongo-vidéken a leggyakoribb. Ezt a sakált Núbiában basohmnak nevezik. Alakra a középnagyságú rókához hasonlít. Színe itt a farkaséhoz hasonló, de háta és farka fekete. A hajnali órákban bizonyosan ott találjuk őket, ahogyan ülőhelyzetükben a diókat ropogtatják. Ezek közül többet durva söréttel lelőttem, bundájukat összegyüjtöttem, melyekből szép prém készült.” A Canis algirensis Wagn. nevű s legkisebb termetű északafrikai sakálról Zedlitz gróf közli („Wild und Hund” XVII. 1911), hogy a gazellaborjakat „társaságban hangosan hajtja”.

Belső-Afrika pusztaságain a sakálfarkast az ottani gyors agarakkal vadásszák, amelyek rokonukat, élénk ellenkezésük ellenére földrerángatják és addig tartják, míg a vadászok odaérkeznek, hogy lándzsájukkal leszúrhassák. Ezen a vidéken a többi vadkutyához hasonlóan fogságban nem igen tartják.

Brehm egy sakálfarkas párt tartott és észlelt. Viselkedésük a farkaséhoz volt hasonló. Kezdetben félénkek, ijedősek és ingerlékenyek voltak, ápolójukat rövid időn belül megszokták. Hívásra előjöttek és a kedveskedést szívesen eltűrték. A rokonfajok vonításában résztvettek, egyébként hangjukat alig hallatták. A vemhességük 63 napig tart. A fogságban tartott sakálfarkas kölykeit gyengéden neveli. A kitünően fejlődött másfél hónapos kölykek a házikutya módja szerint játszottak. Bár a legjobb reményben gyorsan növekedtek, sajnos a kutyák fertőző betegségében: a szopornyicában elpusztultak.

A közönséges vagy aranysakál (Canis aureus L.)

A tulajdonképpeni sakál a közönséges vagy aranysakál ugyanaz az állat, melyet az ókoriak thosz és aranyfarkas néven ismertek és amelyet Sámson a Biblia szerint arra használt, hogy a filiszteusok vetését felgyujtsa. Neve a perzsa „shigal”-ból származik, amelyet a törökök „sikal” névvel vettek át. Keleten mindenütt ismerik és cselekedeteiről oly hangulatos történeteket mondanak, mint a rókáról.

A sakál testhossza 65–80 cm, farokhossza 22–30 cm, marmagassága 45–50 cm. Testalkata erőteljes, végtagjai hosszúak. Arcorra a farkasénál keskenyebb, de tompább, mint a rókáé. Bolyhos farka a sarkáig lóg. Nagyon szétálló és rövid füle a fejhosszúságának legfeljebb negyedrészét teszi. Világosbarna szemének csillaga kerek. Közepes hosszúságú és durva szőrzetének színét nagyon nehéz leírni. Alapszíne szennyesfakó, vagy szürkéssárga, mely a háton és a törzs két oldalán feketébe hajlik, néha a fekete árnyalattól hullámosnak látszik, vagy sötét szabálytalan sávok huzódnak a vállán. Ez a színezet lényegesen elüt a testoldal, a comb és lábszár színétől, mely a fej két oldalához és a nyakhoz hasonlóan élénk aranysárga. Homlokának közepe sötétebb szokott lenni, mert ott a szőrszálak vége fekete. Fülét kívülről sűrű vörössárga, belső felületét ritkább, de hosszabb világossárga szőr fedi. Teste alsó részeinek fakósárga színe a toroktájon és hasán fehéresbe, a nyak alján szürkésbe, mellén vörösessárgába megy át. A kulcscsont tájékán elmosódott harántirányú sávok vehetők észre. A faroknak sötét és a végén feketeszínű szőrzetéhez fakósárga szín vegyül. Az állat testsúlya 10 kg-ig terjedhet.

A sakál eredeti hazája Ázsia. Indiából a földrész nyugati és északnyugati részein is elterjedt, Beludzsisztánon, Afganisztánon, Perzsián, a Kaukázuson, Kis-Ázsián, Palesztinán és Arábián át Észak-Afrikában is meghonosodott. Európában is előfordul, nevezetesen a Káspi-tenger körüli déloroszországi pusztaságokon, Törökországban, Görögországban, valamint Dalmácia némely vidékén. Majdnem egy emberöltővel ezelőtt Magyarország és középső részein is megjelent.

Méhely erről a következőket írja: „A Nemzeti Múzeumban van egy példány, melyet 1882 január 17-én Heves megyében a debrői pagonyban lőttek. 1879 november 7-én Eszék közelében a nyárdi erdőben került egy példány terítékre, mely jelenleg a bécsi múzeum birtokában van. 1891-ben pedig Bellyén (Baranya) ejtettek el egy példányt, melyet a zágrábi múzeumban őriznek. Ugyanabban az évben állítólag Rumában (Szlavónia) is lőttek egyet, de hogy ez a példány hova lett, arról nincs tudomásunk. – Mojsisovics („Das Thierleb. d. österr.-ungar. Tiefebenen”, 1897) azt hiszi, hogy hazánk délvidékein gyakran a nádi farkassal tévesztik össze, sok vadász pedig a farkas és róka korcsának tekinti.” Hilzheimer („Kosmos” 1906 és 1909) legalább is valószínűnek tartja, hogy az úgynevezett „nádifarkas” Magyarország pusztáin nem egyéb, mint a közönséges sakál. Indiában és Ceylonban a sakál részben erdőségben, részben pusztaságokon él. A síkságokon éppen úgy előfordul, mint a hegyvidékeken, így a Himalája hegységben még 1000 m magasságon felül is elterjed. Kelet felé száma ritkul, de Birma nyugati részén egészen Tenasszerimig, sőt talán a Maláji-félszigeten is előfordul.

Nappal visszavonultan él. Este zsákmányolásra indul, miközben hangosan vonít, hogy saját faját előcsalogassa és velük együtt kóboroljon. A társas életet nagyon kedveli, bár egyedül is vadászgat. A sakál az összes vadkutyák közül a legvakmerőbb és legtolakodóbb. Az emberi településektől a legkevésbé sem fél, sőt arcátlanul betolakodik a falvakba, a népes városokat is meglátogatja és az udvarházakból, valamint a lakásokból minden elcipelhetőt ellopkod. Tolakodása sokkal kellemetlenebb és bosszantóbb, mint nevezetes éjjeli hangversenye, melyet csodálatos kitartással ad elő. Mihelyt az éj tényleg beköszöntött sokhangú és nagymértékben panaszkodó vonításukat hallhatjuk, mely a házikutyánkéhoz hasonló, de ezt változatosságban felülmúlja. Vonításuk nem minden esetben minősíthető siralmas hangnak, mert a sakálok bőséges lakomázás közben is üvöltenek. Nagy dög körül oly szánalomra keltően és keservesen üvöltenek, hogy azt hinnők, mintha bizony legalább is nyolc napon keresztül egy falatot sem ettek volna. Mihelyt valamelyik elüvöltötte magát, a többi nyomban követi s így megesik, hogy a kies fekvésű tanyákon a legcsodálatosabb hangversenyben van részünk, mert üvöltésük a szélrózsa minden irányából felharsan. Ez a hang némelykor megdöbbentően hat, mert emberi segélykiáltáshoz, vagy fájdalmas nyögéshez hasonlít. Az indiai angolok az általánosan ismert és jellemző vonítást a következő szavakkal utánozzák: „Dead Hindoo! Where, where, where!” A sakálok szakadatlan éjjeli üvöltése néha teljesen tűrhetetlen; ha az ember a szabadban alszik, éjjeli nyugalmát tökéletesen megzavarja. Ezekután nem csodálkozhatunk, ha a keletiek a mindenütt gyakori állatot gyűlölik.

Egyébként a sakál tetteivel is rászolgál a gyűlöletre. Az a kis haszon, melyet a dögök eltakarításával és a különféle kártékony állatok, különösen az egerek pusztításával nyujt, semmiképpen sem áll arányban azzal a nagy kárral, melyet arcátlan kópéságaival okoz. Nemcsak minden élvezhető eleséget fölfal, hanem a házból, az udvarból, a sátorból, szobából, konyhából, istállóból minden neki tetsző, de egyébként meg nem ehető tárgyat is elcipel. A tolvajlás szenvedélye éppen olyan nagy nála, mint falánksága. A baromfiudvarban a sakál a mi rókánk szerepét játssza, a menyét vérszomjával gyilkol és a róka szenvedélyével rabol. Néha egy magányos bárányt vagy kecskét támad meg, a kisebb vadat agyonhajszolja és a gyümölcsösöket s a szőlőket fosztogatja. Indiában a sakálok állítólag még a cukornádültetvényeket és kukorica földeket is pusztítják. Jerdon, valamint Sterndale szerint a kávéültetvényeken is kárt okoz, mert nagymennyiségű érett kávébogyót fogyaszt el. A sakál emésztőcsatornája a nyers kávét nem emészti meg és az ürülékkel emésztetlenül eltávolodott kávészemeket a benszülöttek szorgalmasan összegyűjtik, mert állítólag a legjobb kávé, ami nem lehetetlen, de nem azért, mert a sakálok belén keresztül halad, hanem azért, mert a ravasz állatok mindig a legcsalogatóbb bogyókat válogatják ki. A tengerpartok mellett döglött halakkal, puhatestű állatokkal és más hasonlókkal táplálkoznak. A nagyobb ragadozókat csapatosan kísérik, hogy zsákmányuk hulladékain lakmározzanak. A karavánokat néha napokig követik s alkalom adtán a táborba is betolakodnak, hogy kényükre-kedvükre tolvajkodhassanak. Ha vadászataikon emberrel találkoznak, kitérnek előle és jobbra-balra elszélednek, de csakhamar megint összeverődnek és folytatják útjukat.

Ceylon északi részein, hol a homokos talajon bokros és egyes facsoportok csak gyéren állanak, Tennent szerint nagyon sok sakál él. Itt rendesen falkaszám vadásznak, és a vezető sakálnak engedelmeskedő falka hihetetlenül vakmerő. Nemcsak nyulak és egyéb rágcsálók, hanem a szarvasok is zsákmányul esnek nekik. Ha alkonyatkor észreveszik, hogy egy nyúl vagy más állat valamely bokorba meghúzódott, a zsákmányt minden oldalról körülfogják, menekvésének útját el-elállják, erre a vezető sakál nyujtott üvöltéssel megadja a jelt a támadásra, a többiek a kiállhatatlan hangokat megismétlik és a sűrűségbe egyszerre berohannak, hogy onnan az állatot kihajtsák és végül szétmarcangolják. Tennent egy szemtanu közlése nyomán ezt írja: első gondjuk, hogy a zsákmányul ejtett vadat a lehetőség szerint a legközelebb eső sűrűségbe cipeljék, ahonnan körültekintgetve a legártatlanabb arckifejezéssel rögtön előbújnak, vajjon a közelben nem kóborol valami erősebb állat, mely prédájukat elrabolná. Ha biztonságban érzik magukat, akkor elejtett áldozatukhoz visszatérnek és azt vagy elcipelik, vagy a helyszínen fölfalják. Ember vagy erősebb ragadozó előtt, ahogy Tennent szemtanuja állítja, szájukba valamit felkapnak és azzal eliramodnak, mintha színlelt zsákmányukkal menekülni akarnának, de az alkalmas időben zsákmányukhoz visszatérnek. A szingalézek a sakált éppen úgy a furfang és fortély jelképének tartják, mint mi a rókát, és számtalan mesét és történetet tudnak róla.

Az indusok különösen azt hangoztatják, hogy a sakál a tigris vagy párduc közelében egy teljesen különleges, egyébként tőle máskor sohasem hallatott hangon ordítanak. A vadászoktól jól ismert ordítása jogosan vészhangnak minősíthető, mert az éhes tigris elég sokszor, és a párduc biztosan a sakállal is megelégszik. Megbízható megfigyelők tudósítása szerint az éhes fickók a tigrist nem előzik meg, hanem követik őt, hogy a királyi lakomáról valamit elcsenhessenek, miközben felette óvakodnak attól, hogy a nagyúr közelébe érjenek.

Sanderson egy alkalommal megfigyelhette a sakálokat. A tigristől nem régen megölt tulok mellett este lesben állt s várta a ragadozó visszatértét, hogy azt lelőhesse. Mielőtt a tigris megjelent, három sakál mulattatta őt. Kettő már napnyugta előtt odalopódzott – írja Sanderson – és a szabadon fekvő tulokhoz roppant óvatossággal közeledtek, bár tudniok kellett, hogy a tigris nincsen ott. Midőn végre megközelítették, bohókás ugrásokkal visszaszökelltek. Végre eléggé nekibátorodtak és a lakmározáshoz fogtak. Az egyik mohón nekiesett a tuloknak és nem éppen zajtalanul tépte és marcangolta, a másik arra sem gondolt, hogy hasonlóan éhségét csillapítsa, hanem figyelmesen őrködött ezalatt. Egyszerre szőrzete felborzolódott, megrettent kutya módjára behúzta farkát s mint a felfuvalkodott kanpulyka mulatságosan tipegett előre. Most jön a tigris, gondoltam magamban, de helyette egy harmadik sakált pillantottam meg, melyet a féltékeny őrszem nem akart a terített asztalhoz engedni. Az újonnan érkezett sakál lefeküdt és látszólag közönyösen várta, míg rákerül a sor. A lakmározó sakál már jó félórája falatozott, az őrtálló azonban a húshoz hozzá sem nyult. Végre prédájuktól mind a ketten hirtelen elugrottak és a leshelyül szolgáló fa közelében egy helyen mintegy elbűvölten bámultak a sűrűségbe. Aztán nyugtalanul ide-oda futkostak és különös módon tüszköltek, de arról a helyről, amely nyugtalanította őket, a szemüket egy pillanatra sem vették le. Most már meg voltam győződve, hogy a tigrist észrevették, ámbár ily fogadtatáson sohasem voltam jelen. Viselkedésük oly kifejezésteljes volt, hogy másra nem is gondolhattam. Ez a pillanat meglehetősen izgalmas volt, mert abba az irányba nem fordulhattam, ahonnan a tigrisnek jönnie kellett. A sakálok hirtelen abbahagyták a tüszkölést és éles csicsergéshez hasonló hangot hallattak, mire eltűntek, mialatt én majdnem magam alatt hallottam a tigrisnek nyugodt, kimért lépéseit. Majd a hold fényében látókörömbe került a tigrisnek csíkos feje és lapockatája. Néhány pillanatnyi mozdulatlanság után a tigris zsákmányának hátsó részeihez közeledett és a sakálok után tekintett. Nem mulasztottam el a kedvező pillanatot és célbavettem; a meglőtt tigris dühében és ijedtében hangosan felordított és nehézkesen vágtatott el talán 80 lépésnyire, ahol összerogyott. Közvetlenül ezután a csöndes éjszakában felhangzott a haldokló tigris hörgése.”

A sakál tavasszal éli násznapjait. Ezidőtájt a hímek a legérzelmesebben vonítanak. Kilenc héttel később a nőstény jól elrejtett helyen 5–8 kölyöknek adnak életet. Kölykeit a farkasok, vagy a rókák módjára táplálja, védi és mesterségükre neveli. Körülbelül kéthónapos korukban már portyázásra vezeti őket. A reményteljes csemeték ennyi idő alatt az öregeknek már csaknem minden képességét elsajátították, az üvöltéshez mesteri módon értenek és a lopást is elég gyorsan tanulják meg. Indiában a kölykök száma átlagosan 4, az anyasakál őket földalatti folyosókban, alkalomadtán száraz vízmosásokban az előreálló part alatt hozza a világra.

Kölyökkorukban fogott sakálok gyorsan igen szelídek lesznek és minden esetben kezesebbek a rókáknál. Gazdájukat teljesen megszokják, kutyamódra követik, és mint a kutya, a cirogatást, kedveskedést nem csak hogy szeretik, hanem meg is kívánják. Hívásra hallgatnak és farkukat csóválják, egyszóval úgy viselkednek, mint házikutyánk. Az idősebb korukban fogott sakálok, bár kezdetben harapósak, idővel szintén megszelidülnek. A fogságban párosan tartott sakálok szaporodnak és a megfelelő házikutyával is kereszteződnek. Kühn ily sakál és kutyakeresztezésű kölykeket felnevelt („Zeitschr. d. Provinz Sachsen”, 1884) és azt találta, hogy egymás között, valamint házikutyával eredményesen párosodnak.

A kutyáknak legborzalmasabb betegsége, a veszettség (Lyssa) a sakálra is átterjed. Úgy Indiában, mint Ceylonban ismételten tapasztalták, hogy a veszett sakálok betörtek a falvakba, ahol a háziállatokat és embereket megmarták.

l) Igazi kutyák (Canis L.)

A kutyafélék sorának végtagozatát a szűkebb értelembe vett Canis alnem alkotja. Ennél az alnemnél hasonló nehézségekkel kell számolnunk, mint a rókánál. Észak egész területén elterjed egyetlen egy fajt fogadjunk-e el, amely nagyszámú alfajokra oszlik, vagy önálló fajokat különböztessünk-e meg? Mindenesetre egészen fordított dolog volna, ha az amerikai farkasokat, mint egységes fajt Canis occidentalis Rich. név alatt, az óvilágival, Canis lupus L. néven állítanók szembe. Az újvilági farkasok éppenúgy helyi fajtákat alkotnak, mint az óvilágiak, de semmi sem utal arra, hogy együvétartozó egységet alkotnának. A farkasok között kétségtelenül vannak helyi alakok, amelyek a szomszédos területeken élő farkasoktól koponyaalakulásuk, testalkatuk és színezetük szerint megkülönböztethetők, általánosságban egymással külsejükben megegyeznek, de mindenesetre egyedileg nagyon változók lehetnek. De vajjon a megkülönböztető jellegek közül melyek azok, amelyek a valóságban változhatatlan örököltségek és melyek azok, amelyek a külvilág átalakító hatására vezethetők vissza, ami mindenkor minden egyedre újra és ugyanazon a vidéken természetesen egyenlően hat és így hasonló alakokat hoz létre. A fogságba fiatalkorukban jutott farkasnak koponyajellegzetességei elvesznek, amit Wolfgram kimutatott és Hilzheimer megerősít. A szín rendkívül változó. Egy amerikai farkast Canis variabilis Wied néven írtak le, mert ugyanabban a falkában fekete, szürke, egészen világosszínű és majdnem fehér egyedek is fordulnak elő. Ezenkívül a nyári és téli szőrruha is különböző. Nagyon gyakran előfordul az úgynevezett melanismus (nagyobb mértékű bőr- és szőrfesték lerakodás). Ez mindenütt észlelhető, ahol farkasok élnek. Ezeket a „fekete” farkasokat igen gyakran különleges fajoknak tekintették és külön névvel látták el őket, így: az amerikaiakat Canis lycaon Schreb. C. ater Rich., az ázsiaiakat (tibetieket) C. niger Scl., az európai fekete farkasokat C. lycaon Desm., C. lupus niger Hermann, C. lupus var. niger Bogd. nevekkel jelölték meg. Ezek az állatok ritkán egyszínűen feketék, rendszerint a mancsokon és a mellkason fehér jegyük van. Rendszerint tulajdonképpen nem is feketék, hanem inkább sötét barnák, amely szín azonban nem egyenletes, hanem rajta megfelelő világítás mellett, a fekete párduchoz és jaguárhoz hasonlóan, bizonyos rajzolat látható.

Az eddigiekkel ellentétben a fekete szín gyakran nagyon háttérbe szorul, így a tibeti C. laniger Scl. vagy a kistermetű délindiai C. pallipes Syk. fajoknál. Az északindiai nagy farkas kevésbbé különböző színű. Az albinóktól eltekintve, egészen fehér farkasok is élnek, főleg azonban északon. Amerikában úgylátszik az északi szélesség 40. fokától kezdődően a szürke farkasok fehérekkel keverednek (Kaudern „Zoolog. Jahrb.” 1905), ettől jobban északra a szürke farkasok száma mindinkább kevesbedik és végül csak fehérek találhatók. Ezeket sarkifarkas (C. tundrarum Mill., („Smithson. miscell. Collections” 1912) név alatt írták le, miközben Szibériából a fehér farkasok C. lupus albus Kerr név alatt lettek ismertekké. Éppen olyan mértékben, mint színük, nagyságuk is igen változó. A legnagyobb farkasok a hajdani Lengyel királyság területén éltek. Hilzheimer számos farkaskoponyát mért és úgy találta, hogy a 236 mm-t kitevő leghosszabb alapi koponyahosszat a Smolenskből való farkaskoponyán, Galiciából és Posenból származó két farkaskoponyán pedig 235 mm hosszat állapított meg. A legkisebb hosszúságú az indiai C. pallipes Syk. 180 mm-rel, és a japán C. hodophylax Temm. 172 mm-rel volt.

Ami elterjedésüket illeti, a farkasok cirkumpolárisak és palaearcticusak. Az óvilágban csak Afrikában, Délkelet-Ázsiában és az ehhez csatlakozó szigettengeren nem tartózkodnak. Amerikában dél felé egész Mexikón keresztül terjednek el, és észak felé, amennyire a szárazföld csak megengedi. Ezidőtájt úgylátszik még előretörőben vannak. Kaudern térképe szerint („Zoolog. Jahrb.” 1905), elterjedési területe az Ellesmere-föld északi végéig, azaz 80. északi szélességi fok fölé ér. Innen a legnagyobb valószínűség mellett a legutóbbi húsz éven belül Grönlandba nyomult, amelynek déli részén még teljesen hiányzik.

A közönséges farkas (Canis lupus L.)

A farkas (Canis lupus L.) alakja körülbelül olyan, mint a nagy, hosszúlábú és szikár kutyáé, mely a farkát lelógatja. Törzse szikárabb, hasa felhúzódott, izmos és inas végtagjai egyenesek és az elülsők nagyon szűken állók, hosszúszőrű farka sarkáig lóg le. Vaskos fejéhez viszonyítva arcorra megnyúltnak látszik és elhegyesedő. Széles homloka rézsutosan halad lefelé. Szemei ferdeállásúak. Füleit mindig felállóan hordja. Bundájának színe, valamint szőrnövése tartózkodási helyének éghajlati viszonyai és az évszakok szerint változik. Télen és az északi vidékeken szőre hosszú, durva és sűrű növésű, testének alsó részein és combjain a leghosszabb, nyakán és törzsének két oldalán tömött és fölfelé álló (ú. n. nyilt szőrzet), a farkán bozontos, nyáron és a déli vidékeken általában rövidebb és durvább. A színe az úgynevezett „ordasszürke”, vagyis feketével vegyes fakószürkéssárga, alulsó testrészein világosabb, igen gyakran fehéresszürke. Legtöbbször a lapockák mögött nyeregszerű rajzolat tűnik elő és elmosódott keresztsáv látszik. Nyáron általános színe inkább vörhenyesbe játszik, télen pedig sárgásabb, az északi vidékeken inkább fehéres és a déli területeken nagyobbrészt feketés. Homloka fehéresszürke, arcorra sárgásszürke, de mind a két helyen állandóan fekete színnel kevert. Ajkai fehéresek, pofája sárgás, feketén sávolt. Sűrű gyapjas szőre fakószürke. Az újszülött farkasok, mint általában az összes vadkutyakölykek, kormosbarnák. A kifejlődött farkasnak testhossza az 1.6 m-t érheti el, melyből a farok hossza 45 cm, marmagossága kb. 85 cm. Egy erős példány 40–50 kg súlyt nyomhat. A nőstény farkas párjától gyengébb testalkatával és hegyesebb arcorrával különbözik. Méhely írja: „Hazánk alföldi vidékén és a Szerémségben a vadászok kétféle farkast különböztetnek meg: a nádi és az erdei farkast. Az előbbi (Canis lupus minor) vörhenyesszürke, nem nagyobb, mint a középnagyságú vizsla, többnyire nagy csapatokban él és a sík, mocsaras, nem nagyon erdős vidékeket kedveli: az utóbbi (Canis lupus typicus) inkább hamvasszürke színű, jóval nagyobbra nő, mint a nádi farkas, csak párzás idején verődik nagyobb csapatokba, máskülönben csak 2–5 főnyi társaságban kóborol és a nagyobb kiterjedésű erdőket lakja.

A nádi farkas tudományos leírásával nem rendelkezünk, azonban, hogy nemcsak a vadászok képzeletében élő, hanem valósággal létező alakkal van dolgunk, azt számos irodalmi feljegyzés bizonyítja. Még ha természetrajzi szempontból nem is tulajdonítunk fontosságot Arany János szavainak, ki örökbecsű Toldijában említi a nádi farkassal bizonyára azonos réti farkast vagy toportyánt:

„Miklós pedig indult a szokatlan útra
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta:
……………………………………………
S amint visszafelé mene, mendegéle,
Egy helyütt a zsombék csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt éppen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta”

A szakirodalomban nem egy adat utal a kérdéses állatra. Már Kramer, a Bécsben 1756-ban megjelent „Elenchus vegetabilium et animalium per Austriam Inferiorem observatorum” szerzője tud róla és kiemeli, hogy a vadászok a farkasnak két fajváltozatát ismerik, melyek egyike nádasokban tartózkodik, kisebb, szürkébb (?) színű, és nádi farkasnak neveztetik. Tschudi szerint „a Hanságon, a Fertő taván nagyon gyakori az úgynevezett nádi farkas. A pontos vizsgálat talán önálló fajt deríthetne ki, mert testtagjainak aránya a közönséges farkasétól nagyon elütő.” Mojsisovics Ágost, a gráci műegyetem néhai tanára 1890-ben egy béllyei, sajnos, már szőnyegnek kikészített farkasbőrt vizsgált (Das Thierleben d. Österr.-ungar. Tiefebenen. 1897. 242.), melyen az volt a feltűnő, hogy a sárgásvörösbarna alapszínen a hát közepétől a testoldal felé, valamint a végtagok külső oldalára is fekete sávok húzódtak; a végtagok belső oldala feketésszürkébe hajlott, torka tiszta fehér, füle vörösbarna volt, fekete foltsávokkal: feje teteje a fülek között rozsdavörös és fekete, arcorra feketésszürke volt. A bozontos fark tövén vörösbarna, hátrább sárgásszürke alapon fekete árnyalatú és közepe előtt a felső oldalán széles fekete foltot viselt; hegye fekete, tömöttszőrű, hasoldala szürkésfehér. A bőr az orr hegyétől a fark tövéig 1.18 m, a fark 44 cm hosszú volt. Mojsisovics ebben a bőrben határozottan a nádi farkast vélte felismerni, helyesen-e, nem-e, azt a jövő kutatásoknak kell megállapítaniok. Annyi bizonyos, hogy a nádi farkas nem önálló faj, nem is fajta, hanem csak a közönséges farkasnak kisebb, illetőleg alföldi alakja. Minthogy Eversmann is egy nagyobb hegyi és egy kisebb, sárgásszínű pusztai alakot különböztet meg (Middendorf, Reise… Sibiriens, IV. 1867. p. 984.) az orenburgi kerület farkasai között, lehetséges, hogy Jeitteles helyes nyomon járt, amidőn a magyarországi nádi farkast az Eversmanntól említett pusztai farkassal azonosította. Jeitteles több élő nádi farkast látott s ilyképpen jellemezett egy vasmegyei (Szt.-Gotthard) példányt, mely 1866-ban élve jutott a schönbrunni állatkertbe: Elülső lábain egy-egy fekete sáv volt, farka hegye fekete, füle hátrafelé irányult, farkát felkunkorítva hordta, mint a szelíd kutya. A színezetről – sajnos – nem emlékszik meg.

Hazánk mindenesetre azok közé az országok közé tartozik, amelyekben még mostanáig is meglehetős gyakori a farkas, azonban kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben nagyon megcsappant a száma. Az erdőmívelés megváltozott rendje, a mezőgazdaság terjeszkedése s a régente parlagon heverő területek okszerű kihasználása, a mi ordasunk paradicsomi életének is gátat vetett. Az ősfüzesek eltűntek, a zsombékok hajdani útvesztője helyén az eke fényes acélja hasít barázdát s az aranjuezi szép napok, amikor még a „réti csikasz” falkaszámra csatangolt hazánk délvidékein, csak bús emlékezetében élhetnek a dúvad legöregebbjeinek.

Észak-nyugati Felföldünkön már csaknem teljesen kiirtották. A Magas-Tátrára nézve Kocyan tanuskodik erről (Természetrajzi Füzetek. XI. 1887. p. 6.) mondván: „Már mintegy 12–15 éve, hogy strychninnel kiirtották: csak egyesek tévednek ide s azok is tovább vonulnak Galiciába.” Ugyanezt bizonyítja egy másik vadászati író is. (Der Weidmann, XVII. (46), 1886. p. 414.) Az észak-keleti Felföldön valamikor nagyon bőviben volt a farkas: Jeitteles szerint a hatvanas években egész Felső-Magyarországon gyakori volt, különösen a Szepességen, s még Kassa városa közelében is tanyázott, (Verhandl. zool.-bot.-Ges. Wien XII. 1862. p. 256.) azonban ma már Szepes megyében az állandó vadak sorából kipusztult és legfeljebb mint ritka, de annál kellemetlenebb vendég vált át Galiciából vagy a szomszédos megyékből.” Az utolsó farkas Szepes vármegyében a javorinai uradalomban 1880-ban mérgeztetett meg – írja Szönyey Kálmán. (Szepesi Emlékkönyv. 1888. p. 133.) Erdélyben még mostanság sem ritka, ámbár az utóbbi időben ott is meggyérült. Amikor Herman Ottó a Mezőség madárvilágát tanulmányozta, a farkas igen gyakori volt ott a szakadásokban s téli időben a falvak közepében is gyakorta megfordult. (Erdélyi Múz. Egyl. Évk. V. (1) 1869. p. 15.) Csató János feljegyezte (Erdélyi Múz. Egyl. Évk. VI. 1873. p. 139.), hogy a Sztrigy mentén az erdőkben különösen télben fordult meg, honnan éjjel a falvakba is betekintett”, állítólag Kriseny községbe egyszer bement az oláh templomba s az egyedül ott levő oláh pappal farkasszemet nézett, mire a pap elkezdett énekelni, s az annyira meghatotta zeneérzékét, hogy meghunyászkodva eltávozott”. Ezekhez Bielz Ede még a Barcaságot és Beszterce vidékét sorolja termőhelyül. (Verhandl. Siebenb. Ver. XXXVIII. 1888. p. 25.) A bihari hegyvidéken még elég gyakori lehet, mert Kertész Miksa szerint 1885, 86 és 88-ban is több példányt lőttek. (Nagyvárad Természetrajza. Szerk. Bunyitai Vince. 1890. p. 150.) A Dunántúl legnagyobb részében és az Alföld középső vidékein már csak nagyon elvétve fordul elő. Margó Tivadar szerint (Budapest és körny. természetrajzi stb. leírása. 1879. p. 319.) ugyan „olykor Budapest körül is megfordul,” Somogyi Ignác Szolnok vidékéről (Szolnoki főgimnázium Értesítője, 1888. p. 13.) és Varga Geiza Hajdú megyéből (Hajdú megye leírása, Debrecen. 1882. p. 142.) is említi, mindamellett ezek csak szórványos esetek lehetnek.

Az igazi farkas-dorádó hazánk legdélibb része volt, ahová Horvátországból és különösen a Szerémségből csapatostul jött az ordas. A hajdani katonai határőrvidéken 1865-ben nem kevesebb, mint 813 farkast lőttek s még sokkal később is mindenfelé bőven volt. Horvátországban és Szlavóniában négy év alatt (1886–1890) 178 farkas került terítékre. Baranyában a bellyei uradalomban még a nyolcvanas évek elején is elég gyakori volt, azonban 1882 óta csaknem teljesen eltűnt. (Mojsisovics, Das Thierleben d. österr. ungar. Tiefebenen, 1879. p. 241.) Pfenningberger erdőmester azt hiszi, hogy a farkas egyrészt évről-évre szokatlan erővel beköszöntő tavaszi áradás, másrészt az erdőmívelés megváltozott módja miatt fordított hátat ennek a vidéknek.

A farkas még manapság is nagyon elterjedt, bár a régi időkhöz viszonyítva elterjedési területét megszűkítették. Jelenleg majdnem egész Európában előfordul, habár a lakottabb területekről eltűnt. Svájc, Dánia, Hollandia és Anglia kivételével, egyetlenegy országból sem hiányzik teljesen. A Földközi-tenger szigetei közül úgy látszik, csak Sziciliában él („Naturalista siciliano,” 1889). Magyarország és Galicia, Horvátország, Krajna, Szerbia, Bosznia, Lengyelország, Oroszország, Svédország, Norvégia és a Lappföld azok az országok, amelyekben még most is tetemes számban jelentkezik. Megcsonkított hazánkra vonatkozólag a „német Brehm” előbbi megállapítása nem állhatja meg a helyét, mert a legutóbbi terítékre került farkasok legtöbbje német juhászkutyának bizonyult. A farkast, bár fokozatosan nagyobb és nagyobb mértékben irtják, mégis Európában az ordas utolsó napjai még távol állanak. A XVIII. században Németország minden nagyobb erdejében ott volt ez a kártékony ragadozó s még a 19. században is a hivatalos jelentések szerint ezerszámra ejtették el ezt a duvadat. Poroszország határain belül 1817. évben 1080 példányt lőttek. Egyedül Pomerániában 1800: 118, 1801: 109, 1802: 102, 1803: 186, 1804: 112, 1805: 85, 1806: 76, 1807: 12, 1808: 37, 1809: 43 darab esett. Ily módon a farkas jelentékenyen megfogyatkozott. Az Oroszországból menekülő francia hadsereggel, mely emberi hullákat bőségesen juttatott részükre, Németországba ismét nagyobb tömegek törtek be. Posenben 1814–15. évben újból 28 gyermeket és 1820. évben is 19 gyermeket és felnőttet téptek szét. Ma már ritka a farkas Németországban. Ám azért minden évben oda kalandozik néhány Oroszországból és a keleti határtartományokból. Skowronnek a „Berliner Tageblatt”-ban (1914, Nr. 569) közölte, hogy körülbelül nyolc-kilenc év óta Litvániában és Mazuriában a farkasok állandó vadakká lettek, miután ezt megelőzően teljesen ki voltak irtva. Minden nyáron több ordast találtak és irtottak ki. Skowronnek a farkasoknak Németországba való vándorlását Oroszország legutolsó forradalmával hozza vonatkozásba, mert minden kisgazdának fegyvere volt és így a farkasokat nyugtalanították, minek következtében ezek Németországba vándoroltak. A további bevándorlás a mostani világháborúval állhat összefüggésben, mintahogy minden háborúnak következménye a farkasok elszaporodása. Kelet-Poroszország különböző vidékeiről érkezett tudósítások szerint az orosz csapatokat farkasok követték. Németország délnyugati részén az utolsó farkast valószínűen csak hosszú idő mulva fogják terítékre hozni. Az Oroszországban évente elejtett farkasok számát nem tudjuk pontosan. Skandinávia déli részén egy fél évszázad óta teljesen eltűnt a farkas, csak középső és északi részein fordul elő.

A farkas úgy a magasabb, mint alacsonyabb fekvésű kies, csendes vidékeken, délen pedig a pusztákon tanyázik. Spanyolországban a falvak közelében levő gabonaföldeken is megtelepszik. A lakott helyeket általában sokkal kevésbbé kerüli, mint hiszik, mert ameddig az éhség nem gyötri, észrevétlenül igyekszik maradni. A fajfenntartás nem köti le egy helyre, ugyanazon a vidéken is csak ritkán marad hosszabb ideig. Ilyenkor szívesebben elbarangol és tanyájától messzire napokig, sőt hetekig elmarad, majd visszatér előbbi tartózkodási helyére, hogy azt újból levadássza. Népesebb vidékeken napnyugta előtt csak ritkán mutatkozik. A csöndes, sűrű erdőkben a rókához hasonlóan, már a délutáni órákban talpon van, ide-oda lopódzva csatangol és szimatol, hogy örökké éhes gyomrának nem jut-e valami. Tavasszal és nyáron egyedül, kettesével, hármasával él, ősszel családosan, télen kisebb- vagy nagyobbszámú falkákban, és a szerint, hogy a vidék részükre kedvezőnek bizonyul nagyobb csapatokba egyesül. Nagyobb csapatokban mindig több a hím, mint a nőstény.

Ha a farkas csapatosan barangol, akkor mindent közösen végeznek, farkastársát mindegyik támogatja és szükség esetén üvöltve hívja. A hangja társaséletéhez alkalmazkodva, változatokra nagyon alkalmas. Pfungst tíz különböző hangváltozatot tudott megállapítani, melyeknek fele a dühösséget fejezi ki. Pfungst a régi nézetekkel ellenkezőleg határozottan megerősíti, hogy oly farkasok dühös ugatását is hallotta, melyek nem kutyák mellett nevelődtek fel és ezek szerint az ugatást nem utánzásból tanulták el. A hegyvonulatot követik, a pusztaságon végig száguldanak, egyik erdőből a másikba vonulva, egész tartományokat bekóborolnak úgy, hogy néha egész váratlanul oly vidékeken is felbukkannak, ahol hosszabb ideig, talán évek óta nem látták. Bebizonyosodott, hogy egy éjjel alatt lezajló vadászbarangolása közben 40–70 km utat tesz meg. Télen azonban nem ritkán hosszú sorban vonulnak; mint a harcba vonuló indiánok, a farkasok is szorosan egymás mögött haladnak és ahogy a hiúzokról ismeretes, minden következő az előtte lépdelőnek nyomába lép. Ezek szerint még a tapasztalt vadász sem tudja, hogy a falka hány tagból áll. Reggel felé a vándorló társaság részére valamelyik sűrű erdőrészlet nyújt menedékhelyet; a következő éjjel tovább haladnak vagy visszatérnek. Tavasz közeledtével a párosodás idején a csapatok elszélednek és a vemhes nőstény, szavahihető vadászok állítása szerint, legtöbbször a hímfarkas társaságában valami tanyájukat keresi fel, hogy ott kölykezzen és kölykeit felnevelje.

A farkas mozgékonysága nagy erőkifejtést, gyors anyagcserét s ezért aránytalanul sok táplálékot igényel. A veszedelmes ragadozó ez okból, ahol csak megjelenik, az állatokban érzékeny kárt okoz. Leggyakoribb zsákmánya a háziállatok és nagyobb vadak, éppenúgy a szőrmések mint a tollasok, de a legapróbbakkal is beéri, sőt a rovarokat is megeszi, végül a növényi táplálékot sem veti meg, mert a kukoricát, dinnyét, tököt, ugorkát, és burgonyát is fölfalja. Bár az általa okozott kár elég jelentékeny, mégis eltűrhető volna, ha féktelen vadászszenvedélye és hihetetlen vérszomja el nem ragadná s nem ölne meg többet, mint amennyi táplálkozására elegendő. A pásztorok és vadászok ez okból igen gyűlölik. Nyáron kevesebb kárt okoz, mint télen. Az erdőben, a nagyobb vad mellett sok egyéb táplálékot talál, ilyen a róka, sündisznó, egér, különböző madár, csúszó-mászó, sőt növényi eleség is. A háziállatok közül nyáron egy-két kisebb termetű állatot zsákmányol, mely tanyája közelében gyanútlanul legelész. Az erdei vadat nagy mértékben pusztítja, azokat szétmarcangolja vagy a vadterületről, a szarvast, őzet, dámvadat és a jávorszarvast elriasztja. Tanyázó helyéről a nyulakat teljesen kiirtja. A nagyobb háziállatokat csak kivételesen támadja meg. Északon a szelíd rénszarvasnak legnagyobb ellensége, természetesen a vadrénszarvast is üldözi, melynek vándorlását követi. Néha hosszabb ideig megelégszik hitványabb állatok vadászásával is, mint azt Islawin mondja, a lemmingek vándorló raját több száz versztnyire követi és ebben az időben egyedül ezekkel a rágcsálókkal táplálkozik. Máskor gyíkokat, kígyókat és békákat keres és cserebogarakra leselkedik. A dögöt szenvedélyesen kedveli és ahol a hiúzzal egy területen él, az utóbbi lakomájának minden maradványát tisztára eltakarítja.

Ősszel és télen egészen másként viselkedik. A szabadon legelő barmok körül ólálkodik, ilyenkor sem a kisebb, sem a nagyobb háziállatokat nem kíméli, az ellentállásra kész lónak, szarvasmarhának és sertésnek csak akkor hagy békét, ha zárt csordában legelnek, és ő maga még nem tömörült társaival falkába. Tél kezdetén a falvakhoz mind közelebb húzódik, Oroszország nagyobb városainak, mint Szent-Pétervár, Moszkva külvárosi utcáiba is ellátogat, ahol leginkább kutyákra szokott vadászni.

Méhely írja: „Hazánk észak és délkeleti részein ritka eset, hogy a farkas télen a falvakba is betör. Brachmann Emil orsovai órás 1889 telén a szomszéd Jesernica község főutcáján egyet bottal vert agyon.”

Minden kínálkozó alkalmat megragad, hogy a rosszul zárt istállókba belopódzék, sőt a nyitott ablakon vagy bármilyen nyíláson, amelyhez hozzáférhet, beugrik és ha azt látja, hogy veszedelem nélkül visszavonulhat, minden kisebb állatot irgalom nélkül megfojt. Mindamellett a szemtelen rabló az istállókba mégis ritkábban tör be, ellenben a házőrző kutyák nagy része áldozatul esik neki, éppenúgy, mint ahogy a farkasvadásznak nyáron szintén sok hűséges kutyáját pusztítja el. Amikor a farkasok falkában vadásznak, még az életüket védeni képes lovakat és szarvasmarhákat is megtámadják. Oroszországban – írja Loewis – azt beszélik, hogy az éhes farkassereg még a medvét is megtámadja és heves küzdelem után le is győzi. Krementz megfigyelései szerint a farkasok a medvét téli álmából néha felverik, a megsebesültet üldözőbe veszik, a medveanyától a bocsokat elrabolni iparkodnak, ámbár valószínű, hogy zsákmányolásuk nem vezet mindig sikerre. Annyi kétségtelen, hogy minden élő állatra rátör, amelyről azt hiszi, hogy legyőzheti. Az ember elől, ameddig csak lehetséges, mindig és mindenütt kitér. A tigrisről vagy a farkasról szájról-szájra járó rémes történetekben nagyon kevés az igazság. Ám az éhségtől gyötört farkassereg vak dühében tagadhatatlanul az embert is megtámadja és szétmarcangolja, de azért a farkasoktól látogatott országok lakosait koránt sem fenyegeti oly rettenetes veszély, mint képzelnők. Egyedül kóborló farkasok, ereje teljében levő férfit, hacsak egy dorongot látnak is nála, nem támadnak meg, kivéve, ha éheznek; védtelen asszonyok és gyermekek inkább eshetnek áldozatul.

A farkas hasonló furfanggal űzi vadászatát, mint a róka, melynek tulajdonságai közül még az arcátlanságot is, alkalomadtán felhasználja. Kiszemelt prédájához a legnagyobb óvatossággal közeledik, az összes vadászszabályok szerint nesztelenül lopódzik áldozatához és azután ügyes ugrással torkonragadja és földre rántja. A vadváltókon órákhosszat leselkedik a vadra, legyen az őz vagy szarvas, vagy akár a Dauria pusztáin vackába menekülő marmota; a vad csapáját csalhatatlan biztossággal követi. A falkában vadászó farkas, társaival egyetértően működik, az egyik rész a zsákmányt hajszolja, a többi pedig menekülése útját állja el. „Ha a farkasok – írja Loewis – a síkságon rókával találkoznak, azonnal szétoszlanak és a vörös komát körülfogni törekszenek, míg egyesek a hajszoláshoz fognak. A csalavér mester ilyen esetben elveszett; hamarosan megragadják, még gyorsabban tépik szét és fölfalják.” Ha a farkast vadásszák, akkor a kutyák ugatására azonnal elmenekül.

Mindebből eléggé kitűnik, hogy a farkas mily kártékony lehet. Úgy a nomád népeknek, mint az állattenyésztéssel foglalkozóknak kétségkívül legveszedelmesebb ellenségük. Kobell oly farkasról emlékszik meg, mely Schliersee és Tegernsee között kilenc esztendeig garázdálkodott s ez idő alatt kb. 1000 juhot és igen sok vadat tépett szét, úgyhogy az okozott kárt 8–10 ezer forintra becsülték. A temesvári „Vadászerdő”-ben, mely a várostól alig 1 km-nyire fekszik, a farkasok egy télen hetvennél több őzet téptek szét, egy román határfaluban két hónap alatt 31 ökröt és 3 lovat, a horvát Basna faluban egy éj folyamán 35 juhot faltak fel. Ahol ezek a ragadozók tanyáznak, mindenütt hasonló tapasztalható. Mindehhez még az is jöhet, hogy a megveszett farkasok embert és állatot marásukkal fertőzhetnek. Oroszországban a veszett farkas az embernek állítólag leginkább arcát marja meg.

A farkas közeledése minden háziállatot megfélemlít. Egyedül a kutya kivétel. A jó kutyának nincs nagyobb élvezete, mint a farkasvadászat. A fogós kutya, melyet a farkas nyomára vezetünk, vadászszenvedélyében mindent elfelejt, s nem nyugszik addig, míg az ellenséget torkon nem ragadja. Akkor sérüléseire sem ügyel, még társainak halála sem ijeszti meg. Haláltusájában arra törekszik, hogy a farkast megmarja. Nem mindegyik kutya érzi meg a farkas csapáját. Sok ezzel ellenkezőleg azonnal vissza fordul, ha a farkas szagát szimatolja. E tekintetben nem a kutya nagysága teszi képessé, hanem egyfajta leszármazás és az erre való idomítás. A kisebb csaholó kutyák nem ritkán sokkal elkeseredettebb ellenfelei ennek a ragadozónak, mint a nagy, de nem eléggé bátor kutyák. Mégis úgy látszik, a kutyáknak gyűlölete a farkassal szemben az erre való nevelés eredménye. Pfungst észlelése szerint a kutyáknál a vadkutyákkal szemben tapasztalt gyűlölet vagy félelem nem a természet adománya.

Más háziállatok is sikeresen védekeznek a farkas ellen. „A déloroszországi pusztákon – írja Kohl – a farkasok néha ölnyi mélységű magukásta üregekben tartózkodnak. Ukrajna és Kis-Oroszország erdős és bokros síkságain élnek a legtömegesebben. Minden emberi lakás valóságos erődítés, melyet a farkasok ellen 4–5 m (?) magas tüskekerítés véd. Ezek az állatok egész éjjel az orosz puszták nyájai körül ólálkodnak. A ménesekhez csak óvatosan közelednek és csak a kissé elmaradt csikókat igyekszenek elejteni vagy magányos lóhoz lopódzkodnak és ezeket torkonragadják és a földre rántják. Ha a farkast a többi ló észreveszi, habozás nélkül rárohan, és ha el nem illan, elülső patáival rúgja, vágja, sőt a mének fogaikkal is megragadják. Gyakran már az első rúgás megöli a farkast, de megesik az is, hogy hirtelen fordul és a torkonragadt lovat leteperi. A nagyobb farkasfalkáktól megtámadott ménesek sem futamodnak meg, hanem ellenkezően, ha a farkasok idejében el nem menekülnek, azokat körbefogják és agyonrúgják.” Az ordas hasonlóképpen póruljár, ha a spanyol- vagy horvátországi erdőkben disznópecsenyére vásik a foga. Az egyedül járó disznó talán áldozatául esik, de a nagyobb zárt disznócsorda, ahogyan azt Spanyolországban és Horvátországban megegyezően megerősítik, rendszerint a farkastól érintetlenül maradnak, sőt ezeket elriasztják. Abban az esetben, ha a farkas a kedvező pillanatot elmulasztja, a dühös sertések irgalmatlanul leteperik és éppoly jó étvággyal költik el támadójukat, mint a hogy fordított esetben az tette volna. Egyedül legelő disznók is életre-halálra küzdenek, mielőtt a farkasnak martalékául esnének. Csak a juhok nyugosznak meg bambán végzetükben. „Ha a farkas észreveszi, – folytatja Kohl – hogy a juhász és a kutyák nincsenek kéznél, a legközelebb eső birkát megragadja és a földrerántja. A többi 200–300 lépésnyire elszéled, majd összesereglik és a farkas felé fordultan a legbambább szemekkel néz bele a vak világba, míg az újra vissza nem jön, hogy egy másikat ragadjon ki közülük. Ekkor ismét eliramodnak pár száz lépésre s ott a ragadozót megint bevárják.” A marhacsordát a farkas rendszerint nem meri megtámadni, mert valamennyi ellene fordul és szarvaival felnyársalni iparkodik. Ezért rendesen a magányosan legelő borjaknak és teheneknek zsákmányolására törekszik, s ezeket is, mint a lovakat torkonragadja.

A farkasban kutyánk minden tehetsége és tulajdonsága megvan: erőteljes, kitartó és érzékszervei éppolyan kitűnőek. Bátorsága semmikép sem áll arányban erejével. Amíg nem éhes, a leggyávább és a legfélénkebb állatok egyike. Ilyenkor nemcsak az emberektől, kutyáktól, hanem a tehéntől és kecskebaktól, sőt a juhnyájtól is megszalad, mihelyt a birkák fejükkel vele szembefordultan zárt csoportban állanak. Kürtharsogás vagy más lárma, így a lánccsörgés, kiabálás, stb. rendesen megszalasztja. A farkas furfangosság és óvatosság dolgában a legkevésbbé sem áll a róka mögött, sőt még túl is tesz rajta. Rendesen a körülményekhez alkalmazkodik és szorult helyzetben a kibúvót jól megtalálja. Zsákmányát a legnagyobb elővigyázatossággal lepi meg, és ha üldözik, a legnagyobb óvatossággal menekül. Látása, hallása és szaglása kitűnő. Azt állítják, hogy nemcsak a nyomot érzi meg, hanem a vadat nagy távolságból is megszimatolja. Gyávasága, tavaszsága és érzékeinek élessége leginkább támadásai alkalmával tűnik ki. Ebben fölötte óvatos, elővigyázó, hogy szabadságát és életét ne kockáztassa. Leshelyét nem hagyja el a nélkül, hogy előbb ki ne puhatolta volna, biztonságban van-e. Kóborlása közben a legnagyobb elővigyázatossággal minden neszt elkerül. Gyanakodása minden kötélben, nyílásban vagy még ismeretlen tárgyban hurkot, tőrt vagy vermet lát. Megkötött állatot hasonlóan csak a legnagyobb szükség esetében ragad meg, mert bizalmatlansága visszatartja. Ha észreveszi, hogy a visszavonulás útját elvágták, akkor gyáván meghúzódik és szorongva várja a bekövetkezendőket. Hasonló a viselkedése, ha más kellemetlen helyzetbe kerül, például, ha a farkasverembe esik. Itt nem a rablásra és a gyilkolásra gondol, hanem egyesegyedül menekülésére.

Egészen másképp viselkedik a farkas, ha kínzó éhség hajtja. Ilyenkor teljesen megváltozik, mitsem törődik a furfanggal és az óvatossággal, mert az éhség felkelti és fokozza dühét. Az éhes farkas szinte őrületesen vakmerő, nem fél semmitől és semmi sem riasztja vissza, „Abaújban, az Aranyos völgyében, melyen az út Kérből Zemplén vármegyében Erdőbényére vezet, az 1825-i télen éjjel egy farkas a hegyről leereszkedvén, a felső malom udvarára tört, ahol két kutyát kegyetlenül összemarcangolt, s a molnárt, ki fegyverét szerencsétlenül reásütötte, nagyon megmarta, azután a patak mentében lefelé kullogván, egy asszonyt és egy legényt harapott meg; utóbb egy másik udvaron a kutyát nyaggatta, mire a gazda ki akart menni, de alig nyitotta ki az ajtaját, midőn a felbőszült állat a félig nyitott ajtón berohant; azonban a szemes pór az ajtóval hirtelen odacsikarta s addig tartotta, míg a felesége a dühöngő állatot fejszével agyon nem verte”, – így olvassuk Hanák János Természetrajzában.

Számos kísérlet elegendő módon bizonyítja, hogy a farkashím és a nőstény házikutya, vagy a hímkutya és nőstényfarkas után tovább szaporodó keresztezett utódok jönnek a világra. Már Buffon tenyésztett ilyen farkas- és kutya-keresztezéseket, melyeket a negyedik nemzedékig tovább tenyésztett és mindannyia termékeny volt.

A sokszor emlegetett szelíd farkasoknál lényeges azt megállapítani, hogy olyanok-e, amelyek a simogatást tűrik, vagy olyanok, melyek valóságban szelídek s a házikutya módja szerint ragaszkodóak és azok maradnak idősebb korukban is. Általánosan ismert, hogy ragadozó állatok szelídek lesznek, sőt egy bizonyos korig, azaz testi erejüknek teljes kifejlődéséig, szabadon futkoshatnak. Mindez sok más ragadozó állatról, vagy a nagytestű macskaféléről és a medvékről köztudomású. Később azonban őseredeti vadságuk kitör. Raitsits állatkerti tapasztalata szerint megállapította, hogy a ragadozó állatoknak legnagyobb része fiatal korban teljesen szelíddé, majdnem jámborrá lesz. De amint az ivarérettség teljes korát elérték, akkor már nemcsak az emberre, hanem saját fajrokonaikra nézve ivarra való tekintet nélkül veszedelmesekké lehetnek. Állatkertünk megnyitása után cirkuszi mutatványok részére összeszoktatott oroszlánokat együtt a nagy barlangban, amelyek közé ápolójuk naponta bemehetett és egyikét másikát akár simogathatta is. A társaság barátságos élete az idők múlásával mindinkább felbomlott, úgyhogy az egymással marakodókat külön-külön ketrecbe kellett zárni. Amikor külön éltek, egyik hímoroszlánunk ketrece előtt álló ápolóját, ki gyanútlanul beszélgetett állatkertünk egyik látogatójával, mancsaival a ketrec alján keresztül hirtelen kinyult és körmeit combjának vastag húsába mélyesztve, a ketrechez magához ragadta. Az ápolóval beszélgető férfiú lélekjelenlétének köszönhető, hogy az ápolót a kellő pillanatban elrántotta és így a hatalmas ragadozó karmai közül kimentette. Ellenkező esetben tragikusan végződött volna az állatkert derék ápolójának élete.

A farkasokra vonatkozóan vitás az a kérdés, hogy a fiatal és megfelelően nevelt farkasok oly szelídek lesznek-e, mint a házikutyák? Erre a kérdésre a szelíd farkasról szóló számos elbeszélés közül csak keveset használhatunk fel. Cuvier említ egy farkast, amelyet kutyaként neveltek fel, s amely, amikor fejlettségét elérte, a párisi állatkertbe került. „Itt néhány hétig vigasztalhatatlan volt, nagyon keveset evett és ápolójával szemben nagyon közömbösen viselkedett, végre vonzódást mutatott azokkal szemben, akik körülötte vagy vele foglalkoztak. Valóban úgy tűnt, mintha régi gazdáját elfelejtette volna. Nevelő gazdája 18 hónapi távollét után visszaérkezett Párisba. A farkas a zajos csoportosulás ellenére megismerte gazdájának hangját s midőn szabadon eresztették, örömének kifejezését nyilvánította. Erre újra elválasztották gazdájától, mire megint elszomorodott. Háromévi távollét után gazdája újra Párisba jött. Már este volt és a farkas ketrecét teljesen lezárták, úgyhogy a farkas a ketrecen kívül történteket nem láthatta, csupán közeledő gazdájának hangját hallhatta, mire félelmetesen üvöltözni kezdett. Mikor ketrece ajtaját feltárták, gazdájához rohant, vállaira ugrott, arcát végignyalta, és mikor ápolója megkísérelte, hogy fogságába visszavezesse, harapásra vicsorította fogait. Végül, amidőn felnevelője újból elhagyta, a farkas megbetegedett és minden eleséget visszautasított. Csak sokára gyógyult meg, de azóta minden idegen részére veszedelmes.” Pfungst, aki újabb időben a farkasok szelidíthetőségével nagyon behatóan foglalkozott, annyira vitte, hogy farkasai mindenféle vizsgálatot, sőt a végbélen keresztül történő belső hőmérsékletmérést is eltűrték, kézből ettek és nem bánták, ha eleségüket elvitték. A kaukázusi farkas, most egyéves, egészséges és rendkívül erős hím, a pórázonvezetésre teljesen betanított, továbbá gazdájának távollétében az idegeneket is kutyamódjára farkcsóválással, ugrálással, nyaldosással és játékszerű harapdálással köszönti.

A szelíd farkasokról szóló egyéb közlemények legtöbbje fiatal farkasokra vonatkozik, amelyek ugyan szabadon futkostak, azonban rendszerint meglehetősen fiatal korukban valamely betegség áldozatául estek. Jól tudjuk, hogy a tigrisek és más nagy macskafélék, továbbá más ragadozók fiatal korukban, azaz addig, míg a 3–4 éves életkort elérték, szelídek lehetnek és gazdájuk udvarában szabadon járhatnak-kelhetnek. Egyébként a mi nagytestű kutyáink is, különösen a bernáthegyiek, dogok és dobermann-pincserek stb., ha nem megfelelő kezekben vannak, idősebb korukban harapósak és veszedelmesekké válnak.

Idősebb farkasoknál a párosodási idő december végétől január közepéig tart, fiatalabbaknál pedig január végétől február közepéig húzódik el. A hímek ilyenkor egymással életre-halálra marakodnak. A mi nagy kutyáinkhoz hasonlóan az anyafarkas 63–64 napig tartó vemhesség után, a sűrű erdő védett helyén 3–9, rendszerint 4–6 kölyket hoz a világra. Kölykei nagyon sokáig vakok. Schöpf a drezdai állatkertben megfigyelte, hogy csak 21 napos korukban nyitották fel szemeiket. Az utóbbit azonban nem nevezhetjük szabálynak. Collett 11 napig tartó vakságot említ. Kezdetben lassan, később nagyon gyorsan nőnek. A kölyökkutyákhoz egészen hasonlóan viselkednek, vígan játszadoznak, némelykor messze hallható üvöltéssel és csaholással marakodnak. Az anyafarkas kölykeivel nagyon gyöngéden bánik. Kicsinyeit nyalogatja, tisztogatja és sokáig szoptatja és fejlettségüknek megfelelően bőséges eleséget hurcol nekik. Mindig aggódva vigyáz, hogy el ne árulja vackukat; ha gyanakodik és veszedelmet sejt, akkor szájában egyenként biztosabbnak vélt helyre cipeli azokat. A kölykek három éves korukig nőnek és ugyanakkor ivarérettek lesznek. A farkas körülbelül 12–15 éves korig él. Sok közülök éhen pusztul, mások különféle betegségeknek esnek áldozatul, amilyenek házikutyáinkat is pusztítják. Raitsits ismételten tapasztalta fogságban tartott farkasoknál a szopornyicát.

„Tanyája közelében – írja Kade – a farkas sohasem rabol, ezért a fiatal farkas és őzborjacskák egy hajtási területen nevelkednek. A legtöbb farkasvadászat alkalmával azt tapasztaltam, hogy egy hajtásban fiatal farkasok mellett fiatal őzeket lőttem és hasonlóan terítékre hozni láttam. A csinos őzek előtt a farkasok közelsége nem maradhat titokban, mert a farkaskölykek már július vége felé vonítani kezdenek.” „Miskolczi Gáspár – írja Méhely – nagyon találóan jegyzi meg, hogy a farkas prédát sem igen szokott környül ragadozni, a holott kölykeit neveli, hogy azzal is, az embereket maga üldözésére ne ingerelje.”

Fiatal farkasok, ha anyjukat megölték, nyomtalanul eltűntek; a legnagyobb valószínűség szerint idősebb rokontársaik gyomra lett temetőjük. Ha az öregebbek a farkaskölykeket tanyázó helyükön nem bántják, ez inkább csak az anya gyanakvó elővigyázatának, mint a hím atyai szeretetének tulajdonítható. Az öreg hímfarkasok a kölykökkel csak később törődnek, amikor felserdültek és hozzájuk csatlakoznak.

A farkasok irtására minden eszközt felhasználnak. Puskapor és ólom, leplezve elhelyezett méreg, tőr és verem, különösen a farkasverem, a dorong és más egyéb fegyver irtja. A legtöbb farkast sztrichninnel irtják.

A népesebb vidékeken nagy hajtóvadászatokat rendeznek. A felfedezett farkasnyom mindenkor egész községeket mozgósít. Az orosz nagybirtokosok éppoly kedvvel űzték lovon a farkashajtóvadászatot, mint az angolok a rókafalkavadászat sportját. Ahogyan a rókavadászatnál a kopót, úgy Oroszországban az orosz agarakat használják.

A farkas a legnagyobb hasznot akkor hajtja, ha téli bundáját zsákmányolhatjuk, melyből készült jó prémjét sokféleképpen használják. A legjobb és a legnagyobb farkasbőrök, Brasz szerint, a Hudson-öbölbeli Fort Churchill környékéről származnak. Ezek a Churchill-farkasok hét láb hosszúak, szőrük majdnem teljesen fehér, sűrű, hosszú és selymes. Az ilyen bőrnek értéke kb. 60 angol shilling. Amerikában, ahol egy farkas elejtéséért 15 dollár jutalmat adnak, évente kb. 5000 farkasbőrt adnak át a kereskedelemnek, melynek egyenkénti értéke 4–5 dollár. Oroszország 100.000 bőrt szállít évente. Itt minden elejtett farkas után 10 rubel jutalmat adnak. Szibériában 10–20.000 farkasbőr 21–36 pengő értékben kerül a szűcsökhöz. Kínából évente 1000 darabot exportálnak, melyeknek darabjáért 11–14 pengőt fizetnek. Sokkal nagyobb azoknak a farkasbőröknek a száma, melyek az országok belső szükségletét elégítik ki.

Spanyolországban bőre érthetően nem nagy értékű, a vadász más módon értékesíti. Amikor ugyanis farkast lőtt, azt egy öszvérre helyezi és faluról-falura vándorol, leginkább a nagyobb nyájtulajdonosokhoz; később, midőn a farkas már ki is tömette, házról-házra megy a kedves fiatalság legnagyobb elragadtatására. A nagyobb nyájtulajdonosok egy farkasért lényeges összeget fizetnek s ilymódon, ha a vadász szerencséje kedvező és előnyös helyzetét ki tudja használni, a viszonyokhoz mérten, lényeges összeget tud összegyüjteni.

Raitsits szerint állatkertünkben tartott farkasok tavasszal ismételten hoztak világra életképes kölyköket, melyek közül a szoptatás utáni fiatal korukban ismételten a kutyák fertőzőbetegségében, az ú. n. szopornyicában elpusztultak. A veszedelmes betegség ellenére mégis sikerült ily fogságban született farkasokat hosszabb ideig életben tartani. A legutóbbi időkben, különösen 1928–29. évi felette szigorú telén ismételten az a hír terjedt el, hogy Magyarországon farkast lőttek. Két esetben volt alkalmam az ilyen állítólagos farkas bőrét és koponyáját vizsgálni s mindkét alkalommal az összehasonlító vizsgálatok kiderítették, hogy azok az állítólagos farkasok hazánkban már nagyon elterjedt német juhászkutyák, helytelenül: farkaskutyák, voltak.

A dingó (Canis dingo Blbch.)

Ausztráliának dingó (Canis dingo Blbch.) nevű vadkutyájával szemben igen különleges helyzetben vagyunk. Az a kérdés, hogy eredetileg vadkutya-e, vagy csak házikutyáknak elvadult alakja-e? Az utóbbi nézet mellett szól, hogy Ausztráliában a dingótól eltekintve néhány denevéren kívül, amelyeknek repülőképességük nagyobb elterjedtséget biztosít és néhány patkányon kívül, mely a tovaúszó fákon könnyen partot érhet ott, magasabbrendű emlősállatok nem élnek. A Nagy-óceán szigetein a házikutyák széles területen elterjedtek. Már Cook kapitány találkozott velük Tahitin. Új-Zéland szigetén előbb élt egy különleges és már kihalt fajta („Trans of N. Zealand Inst.”, X. 1877). Végül úgy látszik, hogy a dingók egy bizonyos mértékig szelidíthetők. Legalább is Ausztrália bennszülöttei a dingót félszelíd állapotban tartják. Természetesen éppen oly nehéz azt a körülményt közelebbről elbírálni, vajjon Ausztrália bennszülöttei az európaiak bevándorlása előtt tartottak-e dingót, vagy csak akkor fogtak a dingó megszelidítéséhez, mikor már az európaiak révén a szelíd kutyákat megismerték. Egyedül az állapítható meg biztosan a látszat szerint, hogy a dingó a házikutyával minden esetben termékenyen kereszteződik, bár mind a kettő, mint a farkas és a házikutya, rendszerint izzó gyűlölettel ellenségeskednek egymással. A szelidített dingóról különböző tudósításokat ismerünk, amelyeket azonban éppen úgy értékelhetünk, mint a szelíd farkasról szólókat. Ismernek dingókat, amelyek mindig vadak és harapósak maradnak. Biztos az, hogy a dingók a fogságban az ugatást eltanulják.

Más oldalról Mc. Coy Frederick a dingó maradványait Victoria Tertier (Pliocén) rétegeiben többi harmadkori ausztráliai állattal együtt megtaláltnak véli („Geol. Survey of Victoria”, VII. 1882), s azt állítja, hogy a dingó őseredeti vadkutya. Ha ez az eset fennáll és még ha ezek a maradványok csak Pleistocén-korúak is, mint ahogy azt újabban feltételezik, akkor is a dingót őseredeti vadállatnak kell tekinteni. Mert a harmadkor embere még nagyon kérdéses és a tudomány mai álláspontja szerint a pleistocén-korabeli embernek még nem volt háziállatja. Abban a feltevésünkben, hogy a dingó vadállat, nem téveszthet meg bennünket az a körülmény, amely jelzi a dingónak gyakran emlegetett változékonyságát. Ez a változatosság az európai házikutyák meghonosítása és keresztezése előtti időben alig lehetett nagyobb, mint bármelyik más kutyafélénél, amelyeknél, mint már hangsúlyoztuk, a sokféleség igen nagy. A dingónál, úgy látszik, az európai kutyák letelepítése lényeges befolyást gyakorolhatott, mert az uralkodó vörösszínűség mellett, fekete és fehér dingók is jönnek a világra, s a vörösök többségénél, azonban nem mindegyiknél, a farok vége fehér volt. Ugyanez áll a végtagokra és az arcorra. Általában az alsó gyapjas szőrzet szürkés, a fedőszőrök vöröses- vagy fehéres-sárgák. A homlok és a hát élénkebb vörös színű és gyakran feketén foltozott. A végtagok belső oldala és a testalja világosabb színű, majdnem fehér.

Nagysága a középtermetű német juhászkutyáéval (helytelenül: farkaskutya) megegyező. Feje erősségével és vaskos pofájával tűnik ki, fülei a farkaséhoz hasonlítva, kicsinyek. Testalkata megnyúlt, elülső testrésze pontosan úgy alkotott, mint a valódi vadkutyáé. Hilzheimer megállapította ezt két albinó példánynál, amelyek Hartmeyer útján a berlini állatkertbe kerültek. Mozgásuk ennek folytán a valódi vadkutyamozgás, ami a házikutyáknál sohasem fordul elő. Mindez a mellett szól, hogy a dingó valódi vadkutya.

Ha tényleg így van, feltűnő, hogy a dingó Ausztráliában, földrajzilag a többi vadkutyától oly félreesően él, amikor most a maláji szigetcsoportokról, a Cuon-nem kivételével, a vadkutyák hiányzanak. De ez nem lehetett mindig így. Jáva-szigetén, úgy látszik, élt egy már kihalt vadkutya, a tengger-kutya (Canis tenggerana Kohlbrugge), amelynek életmódjáról Kohlbrugge néhány, sajnos, nagyon gyér adatot, bonctani viszonyairól pedig Jentink („Notes from the Lyeden Museum”, XVIII., 1896–97) leírást adott. Ez a Kelet-Jávában honos vadkutya – az adatok szerint – feketebarna színnel sávozottan vörösbarna színű volt, a dingóhoz nagyon hasonlított és bizonyos mértékben az ázsiai szárazfölddel és a többi kutyafélékkel legalább is földrajzilag összekötötte a dingót. Ezek szerint az a vélemény, hogy a dingó valódi vadkutya, sok megerősítő támasztópontot talált.

Akár az egyik vagy a másik nézet felé hajlunk, mindenesetre a dingó északi bevándorlónak tekinthető, mely előbb egész Ausztráliában elterjedt volt, de Tasmániát nem érte el. A mai korban már nagyon ritka, helyenként egyáltalában teljesen kiirtották. Igen gyakran idegen kutyákkal való keresztezések is előfordulnak, úgyhogy nagyon nehéz teljesen tisztavérű példányokat beszerezni.

Életmódja, úgy látszik, inkább a sakáléhoz, mint a farkaséhoz hasonló. A rókához hasonlóan a bennszülötteket vadászataikban követi, hogy a zsákmány maradékait elfogyaszthassa. Nagyobb társaságban ritkán vadászik. Rendszerint öt-hat példányból álló csoportokban láthatjuk, amelyeket legtöbbször az anya alkot kölykeivel, mégis előfordul, hogy a dög körül sok dingó összesereglik. A telepesek szerint alkalmilag 8–100 példány dingó áll össze egy csoportban. Azt is mondják, hogy a dingócsalád hűségesen együtt él saját területén és sohasem lép be más falkába, de éppen oly kevésbbé tűri, hogy mások az ő területére betörjenek.

Mielőtt a telepesek nyájuk legveszedelmesebb ellensége ellen rendszeres irtást nem kezdtek, temérdek birkát vesztettek el. Megerősítést nyert, hogy három hónapon belül csupán egy birka-farmban nem kevesebb, mint 1200 darab birkát és bárányt rabolt el a dingó. A ragadozónak támadása esetén, a közvetlen veszteségeken kívül, nagyobb közvetett kárt okoz, mert a birkák az ellenség puszta megjelenésére eszükvesztetten menekülnek, vakon szertefutnak, hogy azután más dingóknak vagy a szomjúságnak essenek áldozatul. Lendenfeld szerint az idősebb szarvasmarhát a dingó nem támadja meg, de az eltévedt borjakat annál inkább. Azonkívül a kenguruk minden faját fölfalja, más nagyobb és kisebb, bozótban élő állatot is pusztít. Ausztrália minden honos állatját megtámadja és valójában csak a házikutyától fél.

A nőstény dingó 6–8 kölyöknek ad életet rendszerint valamely fa gyökerei alatt levő üregben. Veszély esetében kölykeit biztonságba helyezi. Egy alkalommal a dingó vackát egy sziklarepedésben találták meg; mivelhogy az anyadingó nem volt jelen, a felfedező a helyet megjelölte abból a szándékból, hogy majd rövidesen visszatér, és az egész családot egyszerre lemészárolja. Amidőn egy bizonyos idő múlva visszatért, a barlangot legnagyobb bosszúságára üresen találta. Az öreg az idegen látogatónak nyomát megszimatolhatta és kicsinyeit elcipelte. A fogságban tartott dingó kölykezésekor észlelték, hogy az anya és a kölykek a házikutyákhoz teljesen hasonló módon viselkednek.

Az ember elől a dingó rendszerint elmenekül. Menekülése közben a róka csalfaságával és furfangjával minden alkalmat mesterien ki tud használni. Ha ellensége keményen üldözi, és az állat érzi, hogy nem tud már szabadulni, akkor megfordul és vad dühvel védekezik, de még ekkor is arra törekszik, hogy mielőbb elmenekülhessen. Életének szívósságáról, éppen úgy, mint a mi rókánkéról, hihetetlen eseteket mesélnek. Ez is, mint a másik, alkalomadtán holtnak teteti magát, hogy ily állapotban az adott alkalmas pillanatot kilesve, tovafuthasson. Mindenféle módon s mindenkép üldözik. Lövik, csapdában fogják és sztrichninnel mérgezik. Fegyverrel csak ritkán hozzák terítékre, mert túlfélénk és sokkal fortélyosabb, semhogy gyakrabban puskacső elé kerüljön.

A pária-kutyák

A pária-kutyáknál éppen oly nehéz kérdés előtt állunk, mint a dingónál. A háziállattá való szelidítésnél felfelé haladó, vagy lefelé haladó állatok-e? A kérdés tulajdonképpen azt jelenti, hogy vajjon oly kutyák, amelyek a háziállattá szelidítésre hajlamosak, vagy olyanok, amelyek az ember igájából megszabadulva, már nem rabszolgák, hanem csak volt gazdáik élősködői?

Pária-kutyák azok a kutyák, melyeknek sem gazdájuk, sem gondozójuk nincsen, szaporodásukkal és jólétükkel senki sem törődik, amelyek egyidejűleg azonban az ember mellett és tőle lakott helységekben élnek. Keleten, legalább is oly messzire, ameddig Egyiptom és Palesztina terjed, a pária-kutyák ősieknek látszanak. A pária-kutya őseredetisége Ó-Egyiptomban irodalmilag igazolva van (Albrecht: „Zur ältesten Geschichte des Hundes”, München 1903). Maradványait a sírokban megtalálták (Gaillard, „Faune momifiée”). Mezopotámiában ellenben a pária-kutyák nincsenek kétségtelenül megállapítva. A kal-bu si-g u-u fordításban: „csatangoló kutya” kétségtelenül nem dísztadó elnevezés. És az Izdubar éposz „vadkutyái, amelyek a juhásznak gondot okoznak”, valóban inkább a farkasra, vagy talán cuon-fajokra vonatkoznak, mint a páriákra, melyekről sohasem halljuk, hogy a juhnyájakra veszedelmesek. Úgy itt, mint főképpen a háziállatkutatásnál, éles különbséget kell tennünk a között, amit az ősrégi szövegekbe belemagyarázni lehet, és a között, amire a szövegek adatai minket kényszerítenek. Hilzheimer az irodalomból nem tudta megállapítani, hogy Ó-Indiában éltek-e pária-kutyák. Ezzel szemben Palesztinában, úgy látszik, biztosan előfordultak, mert Psalm L. IX. 7, 15, I. Kir. XXI. 19, 23, 24, Lukács XVI. 21. és más helyen határozottan állítják előfordulásukat. Európára nézve Keller O. („Die antike Tierwelt”) összegyüjtötte az ókori írók adatait, melyek szerint Athénben, sőt Rómában is éltek utcai kutyák. Ha mindezeket összefoglaljuk, a pária-kutyák őskorúak, mindenesetre idősebbek, mint maga az Izlám. Ezt a vallást és a kutyákkal szemben ellenséges érzületű tanait okolják egyes szerzők, így Beckmann („Die Rassen des Hundes”), azzal, hogy pária-kutyák keletkezésére vezettek, mert e tanok elterjedésével a házikutya-fajták gazdátlanok lettek és elvadultak.

Az előbbi nézet ellen szól, hogy ezek a kutyák egész elterjedési helyükön megközelítően hasonló külsejűek. Beckmann a pária-kutyáról a következőket írja: „Mérsékelten elhegyesedő arcorrával, felálló és a hegyén leggyakrabban lebicsakló és sárgás-szürke vagy vöröses-sárga, durva szőrével, mely a nyakon és a farok alján valamivel hosszabb, különböztethető meg”. Az állatok azonban helyenként és egyedileg igen változók, a nélkül, hogy belőlük különleges fajták keletkeztek volna. Egy és ugyanabban a városban egymás mellett könnyű és nehéz súlyúak élnek (Braun: „Natur u. Haus”, IX.; a konstantinápolyi utcai kutyák ismertetése).

Nagy elterjedési területük mellett változataik ellenére meglehetősen egységes jellegzetességük nagyon csodálatos. Studer szerint („Anhandl. Schweiz. Paläont. Gesellsch.”, 1901) a pária-kutyák „a Himalájától délre egész Indiában és a Szunda-szigeteken, Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában és többé-kevésbbé az afrikai kontinensen túl terjedtek el Európában oly messzire, ameddig Mohamed-hívei megtelepedtek”.

A pária-kutyák őseredetisége, nagymértékű elterjedésük, egyenlő jellegzetességük, uralkodó és egyenletes fakóvörös színük és a tarka állatok tökéletes hiánya (eltekintve a keresztezésektől), mindez arra utal, hogy valóban lehetséges a pária-kutyákat mint: leendő háziállatokat tekinteni. Studerrel együtt el kellene fogadnunk, hogy az említett területeken egy kisebb Canida, mely sem farkas nem volt, még kevésbé sakál, a Canis ferus élt, amely mindenütt szorosan az embert követte s a vadon élettől letért. Csak messze keleten, Jávában és Ausztráliában a tengger-kutya és a dingó maradt meg őseredeti vad állapotban. Megemlítendő az is, hogy mind a kettőnek koponyája és testalkata a páriákéhoz rendkívül hasonló és ez is, mint amazok, vörös. Ezután arra is rá kell mutatni, hogy a pária-kutyák elterjedési területén más vörös kutyák is élnek, így az abesszíniai róka, és a Cuon-fajok. Ezek mind egyszínűen vörösek, mint a pária-kutyák, és színük nem fehérrel futtatott, mint a vörös rókáé. A pária-kutyák elterjedési körében élő aranysakál színében is feltűnő a sok vörös, sokkal több, mint más sakáloknál, s színe Indiában szintén gyakran vörös. A Canidák-nak említett vörösszínűsége ugyanazon a területen, holott különben egymással közelebbi rokonságban nincsenek, más valami külső, talán éghajlati okokból keletkezik.

Brehm a pária-kutyákat Egyiptomban gyakran megfigyelte. Egyiptom minden nagyobb városa részben a régi helységek romjain, némileg törmelékhalmokon épült. A legtöbbet igazi törmelék-hegyek veszik körül. Az egy fajtához tartozó pária-kutyák leginkább ezeken a hegyeken tartózkodnak. Nagyságra akkorák, mint a juhászkutya. Alakjuk zömök, arckifejezésük visszataszító. Hosszú és meglehetősen bozontos farkukat többnyire lelógatják. Durva, sörteszerű bundájuk szennyesvöröses barna, többé-kevésbbé szürkés vagy sárgás árnyalattal. Feketék és világossárgák ritkábbak. Az említett helyeken a legteljesebb szabadságban élnek. A nappal legnagyobb részét átalusszák és éjjelenként kóborolnak. Mindegyiknek nagy előrelátással vájt külön oduja van, mégpedig kettő, egy keletnek, a másik nyugatnak fekszik. De amint a dombok úgy húzódnak, hogy az északi szelek mindkét oldalról érik, akkor a kutyák a hegy déli felén egy harmadik lyukat is vájnak, ebbe azonban csak akkor húzódnak be, ha keleti és nyugati tanyájukat a hideg északi szél kellemetlenné teszi. Reggeli 10 óráig rendesen keletnek fekvő odujukban hevernek, a hűvös hajnal után bevárják ott a felkelő nap sugarait, hogy felmelegedjenek. Mikor a nap sugarai egyre forróbban tűznek rájuk, akkor az árnyékot keresik. Egyik a másik után föltápászkodik, a hegyeken átkullog és a nyugatnak fekvő lyukba sompolyog, hol alvását tovább folytatja. Délután pedig, mikor ide is besüt a nap, megint átvándorolnak előbbi tanyájukra és napnyugtáig ott heverésznek.

Alkonyat táján a hegyek megelevenednek, kisebb-nagyobb csapatok, sőt egész falkák ugatással, marakodással, vonítással, a szerint amilyen az állatok hangulata, adnak életjelt. Egy nagyobb dög körül mindig sok állat gyűl össze. Az éhes falka egy-egy döglött szamarat vagy öszvért egyetlen éj folyamán szőröstől-bőröstől egészen a legnagyobb csontokig felfal. Ha nagyon éhesek, akkor nappal is járnak a dögre, különösen, ha leggyűlöltebb ellenségeik, a keselyűk odaérkeznek, mert féltik hullaeltakarítási iparukat. A legnagyobb mértékben kenyérirígyek, e azért minden hivatlan vendéggel hevesen összemarakodnak. A keselyűket azonban nem tudják olyan könnyűszerrel elriasztani, mert a dögevők közül ezek szállnak velük szembe a legbátrabban; valóban e madaraktól szenvednek a legtöbbet. A dög minden körülmények között legfőbb táplálékuk marad, de a futó egerek lyukainál is látni őket, s úgy az utóbbiakra, mint a madarakra, akár csak a róka, vagy a sakál, loppal leselkednek. Ha dögre nem találnak, akkor messze elkóborolnak, besompolyognak a városokba és az utcákon csatangolnak. Mivel minden mocskos hulladékot felfalnak, megtűrik őket, bár nem szívesen látott vendégek. Ma már csak elvétve történik meg, hogy egy-egy igazhívő mohamedán, mint hajdanában, eltartásukról végrendeletében megemlékezik. A párzás ideje, mint a többi kutyánál, az egyik tavaszra, a másik őszre esik. A nőstény mélyebbre ásott odujában hozza világra kölykeit. Bizonyos idő múlva láthatjuk, hogy kölykeivel vígan játszogat. Gyakran megesik, hogy a vemhes kutya a kölykezés idejében a város belsejében, az utca közepén vagy legalább is csak mérsékelten védett zúgban gödröt ás, ahol aztán kölykeit neveli. Mintha tudná, hogy a mohamedán lakosság könyörületességére és jószívűségére számíthat. És valóban megható, ahogyan ezek a vendégszerető mohamedánok az ilyen anyakutyát gondozzák. Többször láttam, hogy arra lovagoló előkelő törökök és arabok gondosan kikerülték őket, hogy a fiatal kölykekben kárt ne tegyenek. Az ilyen kölykes kutya mellett az egyiptomi ember ritkán megy el a nélkül, hogy ne dobna elébük egy darab kenyeret, egy marék főtt babot, vagy néhány csontot. A mohamedánok a kutyáknak oknélküli megölését és bántalmazását bűnnek tartják, könyörületességük néha azonban minden határon túl megy. Beteg és rühös kutyák gyakran kínosan vonaglanak az utcán s nem akad könyörületes kéz, mely véget vetne szomorú vergődésüknek. Kölyök korában elfogott és hosszabb ideig fogságban tartott pária-kutya teljesen háziállattá lesz s mint az ember hűséges társa, nagy megbecsülésben részesül. A pária-kutyák tanyájukon kívül meglehetősen félénkek és óvatosak. Nevezetesen a feléjük közeledő szokatlanabb ruházatú embert minden időben kikerülik. Ha az ember valamelyiket bántja, valóságos zendülés támad közöttük. Minden lyukból kikukkan egy fej és a dombok pár perc múlva szakadatlanul csaholó kutyákkal fedettek. Én többízben valósággal vadásztam ezekre a kutyákra, részben, hogy megfigyelhessem őket, másrészt, hogy húsukat felhasználjam a dögkeselyűk számára készült csalétek készítésére, vagy fogvatartott keselyűimet vagy hiénámat etettem meg velük. Vadászataim közben eléggé meggyőződhettem, hogy az állatok társaséletet élnek. Sőt egyebek közt észrevettem azt is, hogy rövid idő múlva felismertek és féltek tőlem. Khartumban pl. lövésük végül már lehetetlen volt. Az ilyen gazdátlan kutyát 400 lépésnyire sem lehetett megközelíteni. Az idegenekkel szemben nagyon bizalmatlanok; mihelyt az ember megpillantják, azonnal vakkantanak, s amint az ember szembe fordul velük, rögtön el is futnak. Az is gyakran megesik, hogy valamely nagyobb falka az embert megrohanja s ilyenkor helyes, ha a legarcátlanabb koponyájába golyót szalajtunk. A mohamedánokkal, a keleties ruhájú emberekkel jó barátságban élnek, ezektől nem félnek, s gyakran oly közel mennek hozzájuk, mintha szelídek lennének. A házikutyákkal ellenben örökké civakodnak, s ha valamelyik a városból az ő területükre kitéved, azt rendesen alaposan összemarják. Az egyes pária-tanyák lakói nem férnek meg egymással s amelyek nem köztük nőttek fel, azokkal rögtön összemarakodnak. Ezek a kutyák néha hihetetlenül elszaporodnak és valósággal országos csapássá lesznek. Mohammed Ali egyszer egy egész hajót ezekkel a kutyákkal rakatott meg, hogy megszabaduljon tőlük, azután a tengerbe dobatta valamennyit, hogy biztosan megfulladjanak. Nagy szerencse, hogy a veszettség csak ritkán támadja meg őket, sőt valóban alig tudnak rá esetet, hogy a veszett pária-kutya bárkit is megmart volna. A mohamedánok minden dögevő állatot, így ezeket a kutyákat is tisztátlanoknak tartják; ha megszelídítik őket, akkor megváltozik ez a vélemény, mert most már csupán az állatnak állandóan nedves orrát tekintik tisztátalannak.

Konstantinápoly kutyái egészen hasonló viszonyban élnek az emberekkel. Itt Braun szerint („Natur u. Haus” Jahrg. IX.) határozott ivarzási idejük nincsen, hanem a kölykeket egész éven át minden időben hozzák a világra.

Mahmud szultán régebben néhány ezer ilyen kutyát a Herceg-szigetek mellett fekvő kopár sziklákra helyeztetett ki, ahol azután egymást felfalták. Az irtásnak ez a módja azonban nem sokat használt, mert a kutyák szaporasága igen nagy. Csaknem minden lépésre az utca sarában vájt gödröt találunk, melyben a kis kutyacsalád fekszik és éhezve várja azt az időt, amelyben önálló lehet és elődei módjára Konstantinápoly utcája kényelmét is biztonságát veszélyezteti. „1910. évben, Törökország újjászervezése idejében, újból megkísérelték az urcai kutyákat Konstantinápolyból kiírtani, miközben több ezer pária-kutyát a Márvány-tenger Oxia szigetére vittek.”

Ázsia és Afrika sok néptörzsénél, sőt Új-Guineában többé-kevésbbé pária-jellegű kutyák vannak, amelyek mégis részben európai fajtákkal keresztezettek. Loangó kutyái, valamint a keleti Kongó-vidéken élők, Pechuel-Loesche szerint, legnagyobb részt gazdátlanok és csak a helységek körül tanyáznak. Ezek a valódi pária-kutyák, nyomorultak és soványak, mert önmaguknak fenntartására vannak utalva, gyávák, tolvajok, bizalmatlanok és harapósak. Hulladékból táplálkoznak, az ember ürülékét megeszik, az olajpálmák olajdús bogyóit rágcsálják, bár kisebb állatokat is összefogdosnak, de egymással falkába állva nagyobbakra nem vadásznak. Nem ugatnak, de kultúrkutyákkal való érintkezés folytán azt is megtanulják. Nagy területeken nem minden faluban találjuk őket, egyesekben azonban nagy számban. A vidékek szerint változók és behozott kutyákkal való keresztezésekből származóknak tekintik őket. Ezek a kutyák középtermetűek, szikárak és nyúlánk testalkatúak, hosszú és mérsékelten kunkorodó farkukat lelógatva hordják, nagy, hegyes fülük felálló, arckifejezésük egyáltalában nem visszataszító; bár tisztán tartják magukat, mégis a rovaroktól hemzsegnek. Kellő ápolás és bőséges táplálás mellett a legtöbb néhány hét alatt igen csinos, különleges állatokká fejlődnek és alaptermészetük is jóra változik. Szőrzetük síma és rövidszőrű; túlnyomóan sárgásbarnák és tompafényű fehérfoltosok, ritkábban egyenletesen barnák, vannak izabellaszínűek is, az ilyenek jegytelenek. Egyes falvakban feketén tigrismódra sávozott és ezüstszürke kutyák találhatók. Ezek határozottan nemesebb kutyák, értelmes és kifejezésteljes arccal; vadászfalkákban csoportosítva nagyrabecsülik őket. Annyira feltűnően hasonlók a régi egyiptomiaktól kitenyésztett kunkorodott farkú agarakhoz, hogy azok utódjaiként tekinthetők.

Alkalomadtán ha valakinek egyik vagy másik pária-kutya megtetszik, azt nyakörvvel megjelöli és ez alapon birtokába veszi, mint az már a régi Egyiptomban történt, és az utcai kutyát ily alapon házikutyává avatja. A pária-kutyák a vadkutyáktól a házikutyához átmenetet alkotnak.

A házikutya (Canis familiaris L.)

Már a történelemelőtti időben megtaláljuk az ember mellett a kutyát. Négylábú élőlényeink közül a kutyák voltak az elsők, melyek az önzetlenség legszebb élőpéldájaként az embert kultúrájának bölcsőjétől kezdve minden időben a leghűségesebben követték. A perzsák legrégibb vallási törvénykönyve, az „Aveszta”, súlyos büntetést szab arra, aki kutyát öl. Az Aveszta második kötetében, a Vendidadban olvashatjuk: „A világ a kutya eszétől áll fenn”. Az összehasonlító néprajzi tudomány még jobban betekint az ősi multba és a háziállattá-levés alapjául azt a különleges emberi találmányt tartja, mely az embert tulajdonképpen emberré tette, s ez a tűz – írja Klatt („Entstehung der Haustiere.” 1927.), mely az állatokra nagy vonzó hatást gyakorol. A sótartalmú hamu, a barátságos meleg és a tűzhely mellett elszórt ételhulladékok még inkább oda vonzották az éjjeli dögevőket, mint amilyen a legtöbb vadkutya. Csak azt kell feltennünk, hogy az ember a vadkutyát megtűrte és nem kergette el, úgyhogy a kutya a korral fokozatosan beleszokott a háziállat szerepébe. Ennek a legöregebb háziállatnak, a kutyának háziállattá válását már Much, Verworn és mások is hasonlóan képzelték el. Curvier írja, hogy a kutya a legnevezetesebb és leghasznosabb társ, mellyel az ember dicsekedhet. A kutya az emberiség tulajdonává lett és az ember szokásai szerint igazodik, ismeri és védelmezi az ember vagyonát, halálig hű szolgája marad, s mindezt nem szükségből, vagy félelemből, hanem egyedül hűséges ragaszkodásából cselekszi. A kutya ősi tulajdonságai mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni az ősembernek lélektani alapon nyugvó felfogását sem. Az őskori ember gondolatvilága kétségtelenül egészen más volt, mint a kultúremberé. Annak a nagy szakadéknak épségben tartása mellett, mely tárgyilagosan gondolkodva a legfejlettebb állatfajok és a legalacsonyabbrendű emberfajok között jelen van, a primitíveknél e szakadéknak tárgyilagos megállapítása nem ismert. Az állatkultusz, a totemizmus, a fiatal kutyák és sertések szoptatása asszony emlőjén és más hasonló jelenségek mutatják, hogy az ősember a többi állat között természetesen az állathoz közeledett. Humboldt mondja: „Az ember magához hasonlóra vadászik, mihelyt a beszédjét nem érti meg, mint más vadállatra”. Mikor egyrészről azt látjuk, hogy az ember minden korban hajlamos volt arra, hogy állatokat édesgessen magához, másrészről azt tapasztaljuk, hogy különösen a vadkutyák más őstulajdonságuknál fogva, azt mondhatni önszántukból az ember szolgálatába állottak, igen helyesnek mondhatjuk Klatt leszegezett megállapítását: „nem az ember, hanem a kutya találta fel a domesztikálást”.

Az őskori ember figyelmét vándorlása közben nem kerülhette ki, hogy bizonyos állatok követik őt és elhagyott tanyáját illő távolságban felkeresik. Az ősember mellé szegődő és a szelídítésre hajlamos állatok fiataljait az ősember maga nevelte, sőt az ősanya maga sem restelt szoptatni befogadott vadkutya-kölykeket, ami a mai korban is tapasztalható egyes vad négertörzseknél.

Az embernek legelső háziállatáról, a kutyáról, számos ásatási lelet maradt vissza az utókorra, mely leletek alapján óhajtották megállapítani a földkerekségén mindenütt élő kutyafajták őseredetét. Erre vonatkozóan Klatt alapos ismertetését az alábbiakban adom közre: Habár a Canidáknak még mai napon is az egész földkerekségén nagy számmal élő vad képviselői kedvező alkalmat nyujtanak a rokonság megállapítására, és habár a koponyatani nézetek a háziállatok koponyáira vonatkozóan nagyrészt a kutyakoponyák vizsgálatán nyugszanak, a házikutya törzs atyjának megállapításánál különböző szerzők között mind mai napig nem következett be megegyezés. Sok esetben megerősített kutya-róka keresztezés alkalomadtán eredményre vezethet, de a szakértők azt a véleményt, hogy a róka valamilyen kutyafajtának keletkezésénél részes, álláspontul nem fogadják el. A házikutyák beosztására vonatkozóan a koponyavizsgálatoknak alapját Studer műveiben találhatjuk meg. Vizsgálatai közben a háziállattá levés befolyásainak nézőpontjából messzemenő módon számításba vette azt a különösen Rütimeyer által hangsúlyozott nézőpontot, hogy sok fajtajellegzetesség a fiatalabbkori jellegzetességek megmaradása közben keletkezett. Az őstípust Studer alapján a nagyság és a növekedési hajlamosság szerint osztották be. A kisebb, történelemelőtti alakokat magába foglalja a palustris jelleg (Rütimeyer), melynek utódaiul a spic-terrier csoport tekinthető. A mai pápuakutya Rütimeyer szerint „a legkisebb részletében a tőzeg kutyának (Canis familiaris palustris) felel meg. Strobel a legkisebb történelemelőtti alakokat Canis spaletti néven írta le. A középnagy kutyakoponyák: a matris optimae Jeitteles és az intermedius jellegnek felelnek meg (Woldrich). Az általános nagyságra vonatkozóan a jelleg mind a kettőnél egyenértékű, míg a növekedési irány mind a kettőnél ellentétes: a juhászkutya (Canis familiaris matris optimć) csoportnál a kutyák koponyája hosszabb és keskenyebb, a vadászkutya-fajtáknál (Canis familiaris intermedius Woldrich) a koponya rövidebb és szélesebb. Épp így különbség van a tekintetben a legnagyobb, történelemelőtti kutyakoponyák között is: a Canis leineri koponya (Studer) egy nagyobb és egyidejűleg inkább agárszerű kutyáé, az inostranzewi-jellegű (Anutschin), koponyák hasonlóak, mint a C. fam. decumanus-jellegűek (Nehring), éppen oly nagyoknak vagy nagyobbaknak értékelhetők, de viszonylag szélesebbek és rövidebbek. Ehhez viszonyítva Studer szerint a leszármazottak: a dogok, a bernáthegyiek, bulldogok. Az egyes csoportoknak későbbi fajtái az őstípusnak tenyésztéséből keletkeztek. A koponyaalakulatnak nagyban egészében egymáshoz nagyon hasonló törpealakokból való kitenyésztése különböző fajtacsoportokká, példa arra, hogy a háziállattá-levés hatásainak nagyobb részük van a fajtaalakulásoknál, mint a származási különbözőségeknek. Studer szerint a legnagyobb kutyafajták a világ igen különböző helyein egymással párhuzamosan és függetlenül keletkezhettek. Kraemer Kellerhez csatlakozva azt véli, hogy magában véve oly távolságban élő alakok, mit a tibeti kutya és a bernáthegyi, vérrokonok, és megkísérli megállapítani elterjedésüket történelmi alapon Asszírián és Rómán keresztül, amely úton a bernáthegyi Európába jutott. Ezek a példák mutatják a legjobban a különböző felfogások határait. A történelmi leszármazáskutatás jogosultságát élettani elmélkedés semmi módon sem vitatja. Amíg kellő támasztópont áll rendelkezésre egyenlő alakoknak egy bizonyos pontból való fokozatos elterjedésére, addig az illető esetre inkább a vérrokonságot, mint a független keletkezést vesszük fel. Ezzel szemben a tisztán történeti kutatást az élettani elmélkedési mód alapjául csak akkor nem fogadja el, ha a történelmi folytonosságot minden esetben megállapítani nem lehet. Kraemer említett nézetével ellenkezik, hogy a Studer által leírt koponya, mely a korábbi felsőbajorországi vaskorszakból (Kr. e. 1000) való, és a Brinkmann által leírt és más Campignien korból származó északeurópai kutyák dog-jellegűek és végül Armbruster már a legrégibb Egyiptomban előforduló dogokra felhívta a figyelmet, melyek az asszír történelem előtti korban már ott ismertek voltak.

A további kérdés az, hogy az előbb leírt őskutya-jellegek nem keletkeztek-e háziállattá-levés behatásai alapján. Studer nézete a nagytermetű fajták keletkezésére vonatkozólag az, hogy pl. úgy az inostranzewi jelleg kifejlődésénél, hasonlóképpen Nehring gondolatmenetének szellemében a tőzegspic-nél (C. palustris) is az elsődleges háziállattá szelidítésnek volt szerepe. Az intermedius jellegre vonatkozólag, mely a Canis matris potimae jellegű koponyától rövidebb és szélesebb arcorri rész alapján különbözik, még inkább bizonyíték arra, hogy az őskutya jellegek már a háziállattá-levés hatása alatt keletkeztek.

A legtöbb kutató megegyezik abban, hogy a kutyák kurtafejűsége (brachycephalia) a háziállattá-levés folyományaként keletkezett. A koponya arcorri részének megrövidülése és különösen a kifejezettebb arcorri hajlás (gabella, angolul: stop) keletkezését Wolfgram fogságban tartott farkasokra és Noack a sakálra vonatkozóan megállapította, és hasonló koponyaátalakulást észlelt Raitsis az állatkertünkben hosszabb ideig tartott több farkas koponyáján. Raitsis: „A foxterrierkoponyák különbözőségei és az ebből bevonható következtetések” című értekezésében („I. Magyar Foxterrier Évkönyv”, 1925) ezt írja: „Az utóbbi évtizedekben végrehajtott tudományos vizsgálatok és összehasonlító koponyamérések oly eredményre vezettek, amelyeknek alapján házikutyánk eredete, leszármazása, továbbá az egyes kutyafajták keletkezése és kialakulása a legvalószerűbb alapon magyarázható. A tudomány mai álláspontja szerint házikutyánk a Jégkorszakban élt ősi vadkutyákból származik. Az ősi és már a történelemelőtti korban kipusztult vadkutyák és a mai korban is élő vadkutyák (farkas) koponyája a házikutyánkétól jellemzően különbözik. A vadkutyák koponyáján az úgynevezett arcorri hajlás (latinul: gabella, sportnyelven: stop) hiányzik, ezzel szemben a házikutyafajták koponyájának arcorri részén mindegyiknék sekélyebb vagy mélyebb hajlás, illetőleg behorpadás van jelen.”

„A házi- és vadkutyák koponyái között észlelhető szembetűnő különbségek okainak tanulmányozása végett Schäme a kutyakoponyákat behatóbban vizsgálat alá vette és azt a nézetét bizonyítja: hogy a vadkutyáknál az arcorri hajlás hiánya és a házikutyáknál annak jelenléte a fejcsontok különböző munkateljesítményének folyamánya.” Raitsits az előbbi kutató véleményét dúvadirtó munkát végző és munkára nem használt pedigrés foxterrierek koponyáinak összehasonlító vizsgálatai alapján megerősítette és ezt értekezésében a következőkben írja le: „A természettudósok előtt már elvitathatatlan tényként áll, hogy a csontok oly alakot vesznek fel, amely munkateljesítésüknek a legmegfelelőbb. Ez a tétel a csontváz összes csontjaira vonatkozik. Kivételt a koponya csontjai sem alkothatnak, ezek is a reájuk ható erő befolyása alatt állva azokhoz alkalmazkodnak. A csontokra a test súlya szerint nyomó, és az izmok működése szerint húzó és nyomó erő hat. A szerint, hogy a csontokra húzó- és nyomóerő mily irányban és erősségben hat, a csontok az erőhatásának összetevője szerint a célirányosság kényszerítő hatására a legmegfelelőbb módon átalakulnak. A csontok a reájuk ható erők segélyével ezek szerint munkát végeznek, melyet a csontok munkateljesítésének nevezünk. A vadkutyák és a házikutyafajták koponyájának kétségtelen különbözőségeinek oka tehát a koponyák különböző munkateljesítésében keresendő. A vadkutyák koponyáján a hatóerő a metsző- és főleg a szemfogak irányából hatnak a rágóizmok felé, illetőleg az utóbbival ellenkező irányban. Ezzel szemben a házikutya metsző- és szemfogait az életviszonyaihoz mérten alig használja, a rágásnál inkább zápfogait veszi igénybe, mely okból a hatóerő a rágóizmok irányából a zápfogak felé és ellenkező irányban halad. A vadkutya a létért való küzdelemben a napi eleségszükséglet megszerzésénél, a zsákmány elejtésénél és elhurcolásánál, annak szétmarcangolásánál szem- és metszőfogait használja, mely okból a koponyacsontok az előbbi munkateljesítményhez megfelelőbb arcorri hajlás nélküli, sőt némiképp elődomborodó arcorr fejlődött ki.” Raitsits értekezésének anyagát kiegészítve hozzáfűzi még, hogy nemcsak a fiatalkorú kutyaféléknél alakul át a koponya, hanem a már teljesen megcsontosodott és kifejlődött koponyaalakulás az idősebb korban a munkateljesítések szerint lényeges átalakuláson megy keresztül. Oly kutyáknál, amelyek életük folyamán metsző- és szemfogaikat egyáltalában nem használták, legalább is az erősebb arcorrihajlás kifejlődése vagy nem egy esetben az arcorricsontok teljes sorvadása következett be, mely utóbbi nem az úgynevezett csontlágyulás folyamányának volt tekinthető, mert a csontosváz többi csontjain a csontlágyulásra utaló jelenségek egyáltalában észlelhetők nem voltak. A házikutya élete folyamán – folytatja Raitsits – a létért való küzdelemből alig veszi ki részét. Eleségét kölyökkorától kezdve már készen, sőt felaprózva kapja s ezért az eleség feldarabolásánál legfeljebb zápfogait használja, annál is inkább, mert kutyaszokás az, hogy a feldarabolt puhább eleséget, majdnem rágás nélkül, egyszerűen lenyeli. A házikutyánál ezek szerint a húzó- és nyomóerő hatását a zápfogakkal és a rágóizmokkal összefüggésben levő koponyacsontok fogják fel, aminek következményeként a koponyának ez a része erőteljesebben fejlődik ki és a tulajdonképpeni arcorrirész a fejlődésben természetesen visszamarad. Házikutyáinknál ezek szerint a munkateljesítés sekélyebb vagy mélyebb arcorrihajlást állandósít. Azoknál a házikutyáknál, amelyek használati módjuk szerint a dúvadakkal való viaskodás közben metsző- és szemfogaikat használják nagyobb mértékben, az arcorrihajlás sekélyebb, sőt az arcorrihajlás környékén levő szemgödöralatti tájék elődomborodó, mint azt a szerző vizsgálatai szerint vadászfoxterrier kutyák koponyáján szembetűnően tapasztalta.

A koponyaalakuláson kívül házikutya-fajtáinknál még más szembetűnő jellemzőséget észlelhetünk, miért is Raitsits az egyedül a kutyakoponya alakulásain alapuló kutyafajta-beosztásokat sem célszerűnek, sem áttekinthetőnek nem tartja. Ez okból a németnyelvű Brehmtől eltérően fogjuk tárgyalni a házikutyák fajtáit.

Már az eddigiekből kitűnik, mily nehéz egy kutyának vagy kutyacsoportnak leszármazását biztosan megállapítani. Ez még inkább érthetővé válik, ha tudjuk, hogy az éghajlati és talajviszonyok, a használat és a táplálkozás módját beleértve, nem kevésbbé lényeges befolyást gyakorolnak bizonyos faji és fajtajellegek keletkezésére. Már a vadkutyaféléknél is ismerjük a fejnek különbözőségeit a szerint, hogy az illető állatfaj inkább növényi eleséggel és kisebb vad ragadozásával elégíti ki napi szükségletét (rókák), vagy a szerint, hogy nagyobb vad zsákmányolásával tölti el életét, az arcorri rész kisebb, illetőleg nagyobb mértékben kifejlődött. A sík pusztaságok területe már magábanvéve hajlamosságot ad az agárjellegű kutyák kifejlődésére. Míg a régi egyiptomi birodalomban házikutyáink legrégibb alakja, az egyiptomi rövidszőrű agár, addig Perzsiában a perzsa agár, Afganisztán síkságain az afgánagár és Oroszországban az oroszagár keletkezett, mely utóbbiaknak testfelületét a hideg ellen jól védő hosszú szőr borítja. A tenyésztési kísérletek határozottan bizonyítják, hogy rövidszőrű kutyából hosszú, illetőleg hosszúszőrűből rövidszőrű tisztavérben való tenyésztés után nem keletkezhetik. Bár az éghajlati viszonyoknak a szőrzet minőségére és hosszára kétségtelenül lényeges hatásuk van, mégsem tehető fel, hogy a hosszúszőrű perzsa-, afgán- és oroszagarak az ősrégi egyiptomi agár északra való elterjedése alapján keletkeztek. Ezek a kutyafajták testalkotásban és koponyaalakulásban nagyon hasonlóak, csupán szőrzetük minőségében különböznek egymástól. Eredetüket nem egy törzsből tételezhetjük fel, hanem ezek a helyiviszonyokhoz alkalmazkodva külön-külön a megfelelő vadkutyajellegekből fejlődhettek ki.

Az újabb tudományos kutatások szerint összes házikutyáink az ősi és már kihalt vadkutyákból származnak, s bár a sakál és kutya, valamint a farkas és kutya keresztezése eredményre vezet, sem a farkast, sem a sakált a kutatók nagyrésze nem tekintheti bizonyos házikutyafajták törzsszülőinek. Házikutyáink leszármazására és keletkezésére vonatkozóan a vita még nem befejezett és minél inkább közeledünk ahhoz az időhöz, amikor már a kipusztult ősibb jellegű kutyafajták helyét nagy általánosságban az emberi beavatkozás alapján kitenyésztett kutyafajták fogják elfoglalni, a tudományos kutatások ezt a nehéz kérdést még kevésbbé fogják határozottan felderíteni.

Raitsits („A magyar kutyák”, 1924) írja: „A Jégkorszak ősembere tulajdonképpen a szó legszorosabb értelmében vadász volt. A Jégkorszak embere kisebb vagy nagyobb csoportokban bejárta a napi élelmét biztosító vadászterületeket és világot hódító útjában a vadkutyák követték, melyek az emberek nyomán elegendő ételhulladékra és főleg csontmaradványokra találtak. A csontok megrágására és a lenyelt csontrészek megemésztésére felette alkalmas szervezetük már eleve arra jelölte ki a vadkutyákat, hogy az emberrel társuljanak. A mai kor házikutyái is bármily előkelő konyhán étkezzenek, a vadkutyák módjára mégis időnként főleg az emberi, s nem ritkán az állati ürüléket mohó étvággyal, habzsolva falják fel. Az ősember természetadta megfigyelőképessége alapján a nyomát követő vadkutyák hasznos voltát már jó eleve megismerte. Ugatásukkal az éj leple alatt közeledő ellenségre hívták fel az ősember figyelmét. Őselődeink a vadkutyának őrző, óvó és veszélyt jelző szerepét hamar felismerték, s ennek ellenében ételhulladékokkal kedveskedtek neki. A vadkutyák vonzódása az emberhez mindinkább fokozódott és bizalmatlanságuk mindinkább csökkent. Az ősember életküzdelmei közepette oly feladatok előtt állott, amelyeket kellően felfogni, megismerni nem tudott, s így képzeletvilágában a láthatatlan szellemekkel való küzdelem képe is kifejlődött. A közelebbi veszélyt az ősember tanyájára boruló sötétségben a vadkutya felismerte s ugatásával jelezte. A primitív ember az előbbiekből kifolyóan a vadkutyát oly emberfeletti szellemi tulajdonságokkal ruházta fel, hogy ez még inkább magához láncolta a szellemeket látó s már ebben a korban talán félig-meddig szelidített vadkutyákat.

A Neolith-korszakban, amikor az embernek csak a legegyszerűbb kőszerszám és fegyver állt rendelkezésre, a tőzegkutya már a szelidített házikutyák közé tartozott. A cölöpépítmények korának ősembere a tőzegkutyával megosztotta otthonát és őrzésre vagy vadászatra használhatta. Az ősembernek a tőzegkutya táplálékul is szolgálhatott, mert az ásatásoknál talált kutyakoponyák nagy részén külső sérülésből származó léket találtak, melyen keresztül, úgy látszik, az ősember a kutya agyvelejét elfogyasztotta.

A történelemelőtti korokból – írja Raitsits – az utókorra csupán az évezredek előtt élő kutyák csontváza, főleg azok koponyája maradt vissza. Érthető okokból az őskori kutyafajták testalkatára, szőrzetük minőségére és színére vonatkozólag semmi adatunk nincsen. Ezzel szemben a történelmi kor kezdetétől fogva az utókorra számos ábrázolás, dombormű, szobor és más leírás maradt vissza, melyekből az akkortájt élt kutyafajták külsejének elbírálása és ez alapon az egyes kutyafajták osztályozása már hozzávetőleg könnyebb. Az őskori ember misztikus történetének homályából az ősikutya legelső ábrázolása az újabb Neolith korszakból származó fésűn, mint a legősibb kutyakép, az utókorra megmaradt, felállófülű spic-alkotású kutyát ábrázol. A kutyakultusz az egyiptomiaknál erősen fejlett volt, így már K. e. 4–6000 évvel előbbi időkből származó leletekből látható a kutya ábrázolása. Különösen az egyiptomi Cinopolis városban istenítették az ebeket. Strabo írja, hogy a város lakói bizonyos mennyiségű eledelt a kutyák elé raktak ki, azok táplálására. Egyízben a szomszédos város lakóival hadat viseltek, mert ezek ebeiket elfogták és megették. Ahol ily becsben tartották a kutyát, ott kimúlása után természetesen a gyász jeléül az egész család fejét leborotválta. Az ókori kutyafajták történetéről, mely részben a mitológia útján maradt reánk, csak rövid vonásokban emlékezhetünk meg. Az akkortájt élő fajtákról a görög Oppianos és a római Grattius írt. (Keller Ottó: „Die antike Tierwelt.”) A mitológia szerint Helena, mikor Párissal megszökött, útközben elvesztette „Szirius” nevű kutyáját. Helena akkor Zeust arra kérte, hogy elveszett kutyáját vegye magához az égbe. Zeus teljesítette ezt a kívánságot, s azóta „Szirius” (kutyacsillagkép) az Orion közelében csillog az égen. Odysseus „Argos” nevű kutyáját maga nevelte fel, de a trójai háborúba nem vitte magával. Amikor 20 évi viszontagságos távollét után, mint koldus, hazaérkezett, egyedül hűséges kutyája ismerte meg. A már végelgyengülésben levő Argos fekvőhelyén gazdáját felismerve, füleit hegyezve figyelt és farát csóválta, a hűséges pára azonban már nem tudott felkelni és a viszontlátás pillanatában kimult. A görög történelem is megemlékezik egy hőskutyáról. A peleponesusi háborúban egy kutya éberségével megmentette az Akropolist, mire a város tanácsa a kutyát „szoter”, azaz „megmentő” névvel tüntette ki és érdemei jutalmául ezüst nyakláncot, élete végéig nyugdíjat adott neki. Az ókorban a tőzegkutya egyik utódjának, a máltai spicnek képét sok emlékművön megörökítették. Az e fajtából származó egyik kutyát, mint a ház főszemélyét, Martial is megénekelte. A máltai spicen kívül az ókorban élt az etruriai spic, mely nagyobb, mint az előbb említett és teljesen hasonlatos volt a mai kor spickutyáihoz. A pária- és utcai kutyák sem hiányzottak, tulajdonképpen Egyiptomban éltek nagy számban. Keller szerint ezeknek múmiáit nagy mennyiségben fedezték fel; ezeket a kutyamúmiákat teljesen gyárszerűen minden fényűzés nélkül készítették, ezzel szemben a vadászagarak hulláiból díszesebb múmiák készültek. A Talmud a kutyát az állatok legszegényebbjének mondja, mert részére a városokban semmit, és a vidéken csak kevés eleséget dobnak. Az ellenség hulláit a homéroszi hősök a kutyáknak dobták ki szétmarcangolásra. Az ókor papjai a kutyát tisztátlansága folytán bizonyos szent helyekről, ünnepélyekről eltiltották. A kutyákról az ókoriaknak nem mindig volt kedvező véleményük, s így érthető, hogy Zeusznak rosszindulatú és utálatos Hárpiáit kutyáknak is nevezték. Ha becsmérlő szó esett is egyes helyeken a kutyákról, mégis többet írtak dicsőítésükre. Erre vonatkozóan egy vázakép maradt az utókorra, amelyen egy vak koldust egy ilyen kutyácska vezeti, vagy egy másik, amelyen egy ily csinos kutya figyelmesen hallgatja a zenét. A tacskólábú kutyák sem voltak ismeretlenek. Ez a fajta csak Egyiptomban, de ott is ritkaságszámban, a második és harmadik évezredben Kr. e. élt. Egy sziklasíron levő faragáson a nőstény kutya már félig-meddig tacskószerű. Ez a testalkat, nem ahogy régebben állították, angolkóros elferdülés, hanem célirányos kitenyésztés következménye. Az Oroszország ázsiai és keleteurópai pusztaságain manapság tenyésztett oroszagárhoz (barsoi) hasonló perzsaagarat az ókorban tenyésztették, ezzel szemben Krisztus előtt 2500. évben már ismert volt az óegyiptomi agár, mely azonban világosbarna, vörösesbarna, sárgásbarna színű és rövidszőrű volt. Innen terjedt el az agár fokozatosan észak felé, s ezúton lettek ismertté a manapság élő olasz, magyar és angol agarak. Amit mi dog-kutyának nevezünk, az Keller szerint az ókorban mollosszusz volt. (Canis molossus.) A nagytermetű mollosszuszokat vadászatokra és vadállatok lefogására használták. Az ókoriak úgy azt, mint keresztezéseit, valamint a lakoni vagy krétai kutyákat farkasok, medvék, vadkanok vadászatára használták. Plutarchos egy molosszusz kutyáról a következőket írja: „Amidőn Pyrrhus király hadseregével menetelt, útközben egy kutyát talált, mely egy meggyilkoltnak holttestét őrizte. Érdeklődésére megtudta, hogy a kutya már három nap óta nem evett és agyonütött gazdája mellől nem távolodott el. A király megparancsolta, hogy a holtat temessék el és a kutyát gondozzák. Néhány nappal később, amikor seregszemlét tartott, s a csapatok a király előtt elvonultak, a mellette ülő kutya nyugodtan viselkedett. A katonák között meneteltek azonban gazdájának gyilkosai is, s amint a kutya ezeket észrevette, hangos ugatással dühöngve rájuk rohant, miközben ismételten a király felé tekintgetett. Pyrrhus megértette, hogy ezek a katonák állnak a gyilkosság gyanujában és börtönbe vetette őket. Egyéb bizonyítékok felsorolása után a gyilkosságot a tettesek beismerték és megkapták méltó büntetésüket.

Nevezetes kutya volt még a tibeti, az indiai és asszír kutya, amelyek nagyságukkal és erejükkel a legtöbb kutyafajtát fölülmulták. A trák kutyákat hadiszolgálatra is használták. Az említett kutyafajtákon kívül természetesen a legtöbb irodalmi feljegyzést a vadászkutyákról olvashatunk. Ezek közül az ismertebbek a krétai, lakoni, umbriai stb. vadászkutyák. Az ókorban is, mint a mai napon háromfajta vadászkutya jelleget különböztettek meg: 1. a vezető- és nyomkereső-, 2. az agár- és falka-, valamint 3. az erősebb hajtó kutyákat. A vadászkutyákat Spartában államosították. Az állam vadászkutyáit a vadászok kölcsönkérték, és amikor nem használták, a község kutyaóljaiban tartották (Keller O.). Herodotos írja: Amikor a perinthiaiak trák szomszédaikkal harcbaszálltak: ember-ember ellen, ló-ló ellen, kutya-kutya ellen küzdött. Az ókori kutyát híradószolgálatra is használták, nyakörvébe leveleket varrtak be.

Vulcanus a mitológia szerint Aetna-szigetén levő templomát kutyákkal őriztette, melyek csak az igaz lelkeket eresztették be, míg a gyanúsakat megugatták. A kutya jó tulajdonságainak egyikét emeli ki ezzel az ókori mitológia, mely tulajdonságot, hogy a jót a rossztól meg tudja különböztetni, mindmai napig megtartotta. A kutya hűséges ragaszkodásáról oly temérdek adat áll rendelkezésre, hogy csupán erről köteteket lehetne írni. Ikarius megvendégelte Dionysost és megtanította a bor élvezetére, egyúttal a pásztorok is ittak a borból. Részegségükben azt hitték, hogy megmérgezte őket, ezért Ikariust agyonütötték és egy fügefa alá ásták. Ikarius hűséges kutyája „Mära” a fügefa alól el sem mozdult és gazdájáért keservesen vonított. Ez feltűnt a meggyilkolt leányának, Erigonénak, aki kétségbeesésében a fára akasztotta magát. Zeus mind a kettőjüket a csillagok közé helyezte, melléjük a hűséges kutya került. A nagyvilág legtöbb népénél a kutya a hűség jelképe. A japán házasélet istenét kutyafejű bálványképpel ábrázolják. Az araboknál a kutyának megtisztelő neve: „ar-arkim”, azaz „irgalmas”. Napoleon hadseregének egyik katonája „Mussino” nevű kutyáját 1812-ben Oroszországban a Beresina mellett elvesztette. Egy év múltával a hűséges kutya csontvázzá soványodottan felkutatta Milanóban urát. Szívhezszóló mondát, mely a kutya hűségét örökítette meg, az irodalomban számosat találunk. Ilyen Kleinpaul szerint a következő: Abdias zsidó kalmár hazatértében útját öszvér hátán folytatta és útjában kölyökkorától felnevelt „Asu” (annyi mint a „szőrös Ézsau”) nevű kutyája követte. A kalmár egy erdőszélen megpihent s amint útját folytatni akarta, „Asu” feltűnően nyugtalankodni kezdett, gazdájának útját morogva elállta, majd visszafutott az erdő felé. Abdias amint tovább haladt, a kutya szakadatlanul az öszvér felé kapott. Egy gázló előtt a kutya nyugtalansága fokozódott, az utat elállta és az öszvér lábát megharapta. Abdias abban a tudatban, hogy a környéken a veszettség ismételten előfordult, kutyáját megveszettnek hitte és pisztolyával kutyájára lőtt. Amint Abdias a gázlón tovahaladt, újabb rettegésbe esett, mert csak akkor vette észre, hogy pénzerszénye hiányzik. A pénzerszényt ugyanis a ligetben övéről lecsatolta és ott feledte. „Asu” viselkedésén most már nem csodálkozott, az öszvérrel a gázlón át visszaügetett. A tulsó parton hűséges kutyájának vérnyoma után a ligetbe ért, ahol a vérveszteségtől végsőt lehellő hűséges kutyáját pénzerszénye mellett találta. Még feltápászkodott, gazdája kezét végignyalta, a másik pillanatban azonban visszahanyatlott a földre és kiadta hűséges kutyalelkét. Schranka írja („Buch berühmter Hunde”): III. Henrik francia király Liline, Mimi és Titi nevű kutyácskáit igen kedvelte és állandóan magánál tartotta. 1589 aug. 1-én, amikor III. Henrik Saint Cloud-ban tartózkodott, Clement Jaques aljas fondorlattal, hogy fontos levelet akar átadni, a király közelébe férkőzött. Amint a király elé lépett, a parányi Liline éktelen ugatásba fogott, amit azelőtt sohasem tapasztaltak nála. Erre a király kedvenceit a szomszédos terembe vitette, mire a más alkalommal ilyen esetben szeliden viselkedő Liline még dühösebben kezdett ugatni. Clement erre két tőrdöféssel megsebezte a királyt, s bár az uralkodó maga húzta ki sebéből a tőrt, a következő napon sérüléseibe meghalt.

A kutya sokoldalú képességeit az alábbiakban kiválasztott néhány válogatott történet bizonyítja a legjobban. Házikutyánk az emberéletmentés terén elévülhetetlen érdemeket szerzett. „Barry”-ról, a szent-bernáthegyi kolostor életmentő kutyájáról és nemes tulajdonságairól igen sokat lehetne írni. Életmentő pályáját megszüntette egy veszedelembe jutott ismeretlen félénksége, ki „Barry” közeledtére megijedt és a nemes állatot golyóval leterítette. A híres életmentő „Barry I.” és „Barry II.” bernáthegyi kutyákat kitömve a berni múzeumban helyezték el és működésük helyén, Szent-Bernáthegyen felállították „Barry I.” kőszobrát. A szobor alapzatán a következő felírás örökítette meg érdemeit: „A hősi bátorságú Barry 40 ember életét mentette meg, a 41-ik őt ölte meg.” Faurel „Barry halála” című festményével dicsőíti. „Barry II.” 34 ember életét mentette meg, míg végre hivatásának teljesítése közben 60 láb mélységű sziklahasadékba zuhant és összezúzott testtel kimúlt. „Caro” az említetteknél még híresebb bernáthegyi kutya volt, mert 100 alpesi hegymászó életét mentette meg. A kutyának életmentésre való hivatottságát a legszebben a következő eset jellemzi. Párizsban történt, hogy egy „Bismarck” névre hallgató újföldi kutya gazdájának veszettgyanúsnak tűnt és erre gazdája megbízta szolgáját, hogy a kutyát a Szajnába fojtsa. A szomorú kötelesség teljesítése közben a szolga esett a vízbe és vízbefulladt volna, ha a mellette levő újföldi kutya ki nem mentette volna. A szolga az életmentés jutalmául a kutyát magánál tartotta. „Domingo” nevű spanyol újföldi kutya egy földrengés alkalmával a romok közül számos embert mentett meg (Schranka).

A kutya sokoldalú képességeit rendőri, tűzjelzői, könyöradományt gyüjtő, szarvasgombát felkereső, vakotvezető, tehervonó, stb. csodálatraméltó szolgálatai révén sok való irodalmi adat dicséri. Madách „Az ember tragédiája XII. szín” phalanster jelenetében, amikor a tudós a kutyát mutatja, így szól:

Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén, az ember gondolatjait.
Mi több, mondják, hogy elsajátítá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,

Madách ezzel is mély gondolkozásának tanujelét adta, mert az irodalomban valóságos „tolvaj” kutyákról is találhatunk feljegyzéseket: Cook Jeremiás, Manchester mellett lakó kertész „Bobby” nevű kutyáját betanította, hogy a szénszállító munkásokat megugassa. A munkásokat az éktelen ugatás haragra lobbantotta és a csaholó kutyára szenet dobáltak. A földre hullott széndarabokat a kutya gazdája családjával együtt felszedegette és így fűtőanyagszükségletét költség nélkül látta el. A leleményes széntolvajlásra a hatóság természetesen csak későn jött rá. A fekete gyémántok tolvajlásán kívül a valódi gyémántok csempészésére használt nevezetes kutyát „Topsi”-nak hívták (Schranka: Buch berühmter Hunde).

A kutyafajtákat ismertető külföldi írók írásaikban és könyveikben általában saját nemzeti kutyáikat domborítják ki és a nálunk meghonosodott, vagy csak ismert kutyafajtákról csak néhány szóval emlékeznek meg. Hazánkban, a többi európai államhoz viszonyítva, a pásztor- és juhászkutyák még őseredeti alakjukban élnek. Ez okból a magyar őstermelők és állattenyésztők legértékesebb kutyáinak, ezek csoportjának, a pásztor- és juhászkutyáknak ismertetését és tulajdonságait Raitsits a következőkben részletesen írja le:

A pásztorkutyák őseit Indiában már 8000 évvel ezelőtt szelídítették, ahonnan Mezopotámiába jutottak és innen a bronzkultúrával nyugat felé terjedtek el. Általában az a vélemény terjedt el, hogy az összes pásztor- és juhászkutyák a Canis familiaris matris-optimae nevű úgynevezett bronzkutyától származnak. Sőt Buffon véleménye szerint a juhászkutyából származnak az összes kutyafajták. Aki a pásztor- és juhászkutyák jellegzetességeit és elterjedési körüket ismeri, joggal kételkedhetik az egy törzsből való származásukban.

Aristoteles (K. e. 384–322) osztályozta a korabeli kutyákat és az epirotusi juhászebeket különösen nagytermetűeknek és bátraknak mondja. A rómaiak a juhászkutyánál a fehérszínűt előnyben részesítették, mert a sötétebb színű a farkassal könnyen összetéveszthető. A legrégibb nyájörző kutyák ábrázolása egy ősi babyloni leleten maradt az utókorra. A pásztornak, vagy a juhásznak nélkülözhetetlen segítőtársa a kutya, melyet a mitológia is bizonyít, mert Hermes, a pásztorok és utasok istene, Silvanus, az erdők és mezők istene, Pan, az erdők, legelők és nyájak istene és Priapus, a mezei termékenység istene mellől az ábrázolásokban és leírásokban a kutya sohasem hiányzik. A belga-kelta istennőnek, Nehalemnia-nak jobbja mellett a kutya áll. Az ókori nyelvek ismerői és kutatói szerint a „bastard” vagy „hybrida” szó tulajdonképpen olyan kutyát jelent, mely két különböző fajtából származik. Az ókoriak ily keresztezésekkel különlegesen jó tulajdonságokkal felruházott kutyákat óhajtottak létrehozni. Általánosságban azonban az ókoriak kutyáikat mégis fajtisztavérben tenyésztették. A természetes keveredésen kívül az ókori népek kutyatenyésztésre a kutyák változatosságát és felette nagyszámú fajták keletkezését nagyban elősegítette.

A házikutyák bár igen különböző fajtájúak és külsejükben, testalkatukban lényegesen különböznek egymástól, életmódjukban, tulajdonságaikban és szokásaikban teljesen hasonlók. A legtöbb éppúgy nappali, mint éjjeli állat és a társas életet kedveli. Utóbbit különösen elvadult vagy félvad kutyáknál tapasztaljuk. A zsákmány elejtése és közös védelem céljára falkába állanak össze. A kutya elesége az emberéhez hasonlóan úgy állati, mint növényi anyagok, amelyeket nyers vagy előkészített állapotban egyaránt elfogyaszt. Természetes, hogy mint eredetileg húsevő ragadozó állat, a húst és a csontokat kedveli a legjobban. A csontvelőt és a vajat szívesen eszi, de azért a zsíros anyagokkal elkészített eleséget sem veti meg. A kutya azt az eleséget eszi meg, amihez szoktatják és így gyakran előfordul, hogy a hozzá nem értő kutyagazda hús és mészsókban szegény eleséggel tartja növekedő kutyáját és az rövidesen angolkórban betegszik meg. A cukrot, vagy cukrozott eleséget hamar megkedveli és az ilyen kutya minden édes eleséget, sőt szeszesitalt is elfogyaszt. Természetesen az édes gyümölcsöt sem veti meg, különösen a körtét, szilvát, és szőlőt szereti. Az utóbbi miatt a kutyákat távoltartják a szőlőhegyektől és ha a szőlőcsősz kóborló kutyát talál, nemcsak Bordeauxban, hanem hazánkban is, joggal lelőheti. Kedvenc tápláléka a többi között a szemes kukorica, földimogyoró, dió, mogyoró, kendermag és más hasonlók, amelyeket fogai között összeropogtatva szívesen fogyaszt el. A húsos táplálék közé keverve a lőttvad belsőrészeit, így főleg mindenféle állat máját, szerfölött kedveli, és ha ehhez szoktatják, akkor csak több napi koplalás után fogad el más eleséget. A rothadásra emlékeztető állati termékeket szívesebben eszi, mint a frisset, ezért kedvenc falatai közé tartoznak a különböző sajtfélék. A dögöt felette kedveli. Még a legjobban nevelt és elkényeztetett házikutya is mohón felfalja az emberi és állati ürüléket. A tiszta víz főszükségletét alkotja, de szomjúság esetén a pocsolya vizének ivásától sem riad vissza. Lúgos és szódás oldatokat nem tanácsos könnyelműen a kölyökkutya tartózkodási helyének közelében a földre helyezni, mert a kölyökkutya nem egyszer belelapatyol nyelvével mikor is Raitsits tapasztalatai szerint a maró folyadék az ilyen szerencsétlen kutya nyelvét gyakran lemarja. A kutya cukros, feketekávés, oroszteás, sőt alkoholos folyadékok elfogyasztására is hozzászokik; a tejet kedveli ugyan, de még sem tanácsos, különösen kölyökkutyáknak, táplálékul adni azt. A folyadékot nyelvének felhajlított végével bekanalazza, belapátolja, vagy ahogy népszerűen mondják, belapatyolja. Mielőtt az eleséget vagy folyadékot elfogyasztaná, azt előbb megszagolja s csak akkor fog hozzá annak elfogyasztásához, ha fejlett szaglóérzéke azt megfelelőnek tartja. A kölyökkutyák ebben elővigyázatlanabbak s így a mérgezések náluk gyakoribbak. A jóllakott kutya felesleges eleségét rendszerint lábaival ásott gödörbe dugja, orrával földet túr rá, betemeti. Zsákmányát, legyen az nyúl, madár vagy más efféle, félreeső helyen elássa s ha észreveszi, hogy valaki megfigyelte, akkor az eldugott zsákmányt újra kiássa és más helyen vermeli el. A szobakutyáknál ez az őstermészetű tulajdonságuk abban nyilvánul, hogy az ételmaradékokat a fekvőhelyük párnái, takarói vagy más egyéb tárgy alá rejtik orruk túró mozgásával. A ragadozó állatok, így a kutya is, igen könnyen hány. Ezt az ősi tulajdonságukat Raitsits úgy magyarázza, hogy a kutya-félék sokkal gyakrabban kerülnek abba a helyzetbe, hogy egészségükre ártalmas és húsmérgezést okozó dögöket fogyaszthatnak el s ez okból a legnagyobb valószínűség mellett az ilyen húsmérgekkel (ptomain) szemben fejlődésük folyamán hányási középpontjuk felette érzékeny lett. Ily alapon az igen érzékeny hányási középpont a meg nem felelő eleség felvétele után ingerületbe jut és a hányás kiváltódik. Ellenkező a helyzet a növényevő állatoknál, amelyek a legelőterületeken a mérges növények elfogyasztását elkerülik s így ezeknél a hányás csak bizonyos állatfajoknál és akkor is csak a gyomrok túlterhelése következtében keletkezhetik. A kölyökkutyáknál a hányás gyakran jelentkezik; ez különösen nagyon falánk és túlterhelt gyomrú kölyköknél észlelhető. A kutyák még eddig biztosan meg nem állapítható okokból előszeretettel rágnak füvet és azt lenyelik, vagy földet, homokot, apró kavicsot esznek, s ezeknek elfogyasztása után hánynak. Ez a jelenség a gyomor hurutos megbetegedésének következménye is lehet.

Bizonyos vidékeken – írja Brehm – a kutyák elesége változik. Így Kamcsatkában és Norvégiában tisztán halakkal táplálkoznak. Ha a kutya valahol dögöt talál, mely a trágyadombokon nem ritkaság, akkor hátát sebtiben meghempergeti rajta. A dögnek, a rothadásnak szagát általában igen kedveli, ezzel szemben az embernek kellemes illatú anyagoktól, továbbá a dohányszagtól undorodik. Öreg cipőkkel, rothadt vagy száraz bőrrel, vagy szőrmével, szennyes ruhadarabokkal szívesen játszik és azokat rejtekhelyére cipeli. Saját vagy társának gennyes sebeit, vagy természetes nyílásainak váladékát szívesen nyalogatja. Ez alapon az a babona terjedt el, hogy a kutya sebe a nyalogatás révén gyorsan gyógyul; ezzel szemben Raitsits szerint való tény az, hogy a kutya beteg testfelületének nyalogatásával, épp ellenkezően, kárt tesz testi épségében és a sebek gyógyulását késlelteti. Látszólag egészséges bőrfelületének szokatlanul nagymértékű nyalogatása esetén az illető testrésznek valamely viszkető vagy fájdalmas betegségére lehet következtetni.

A kutya mozgása tulajdonképpen gyors és kitartó ügetés, miközben hátsó végtagjait kissé ferde irányban viszi előre. Igen gyors és kitartó futása közben ismételten ugrik. Elég gyorsan és ügyesen tud fordulni, ha azonban erős iramban van, irányát nehezen tudja változtatni. A legnagyobb meredekek szélein szédülés nélkül jár. A kutya jó ugró és az akadály előtt megfelelő távolságról nekifut. A modern biztonsági szolgálatot teljesítő kutya két méternél magasabb kerítésen is átugrik, helyesebben átkúszik, mely műveletnél a végtagok karmainak és ujjainak elsőrendű szerepe van. A kutya, mint mindegyik állat, úszni tud. Egyes fajták a vizet nagyon kedvelik, az elkényeztetett kutyák ezzel szemben nagymértékben irtóznak tőle. Brehm azt tapasztalta, hogy a kutyák Afrikában nagy bátorsággal felkúsznak a falakra és a kevésbbé alkalmas háztetőkön és azoknak legkeskenyebb párkányain is macskamódra futkosnak. Pihenés közben a kutya hátsó végtagjaira ül, vagy oldalára, illetőleg a hasára fekszik, közben hátsó végtagjait kifelé, elülső végtagjait előrefelé tartja, s fejét ezek közé nyugtatja. Fekvésének másik módja, mikor egészen az egyik oldalán fekszik és mindnégy végtagját kinyujtja. Meleg nyári napokon különösen a nagyobb kutya szeret az árnyékban feküdni. Nedves és hideg időjárás esetén teljesen összekuporodik, gerincét behajlítja, végtagjait maga alá vonja és fejét igen gyakran a hátsó végtagok közé helyezi. Egyes fajták a meleget nagyon kedvelik és hasonlóképpen a puha fekvőhelyet. Igen sok a takaró alá bújik, úgyhogy teste nem látható, de a takaró alatt marad mindig annyi rés, hogy azon éppen csak az orrát dugja ki. Mielőtt a kutya lefekszik, néhányszor körüljárja fekvőhelyét, a talajt kaparja, vagy legalább is azt mimeli, s csak azután fekszik le. Az ásás, kaparás, vájkálás kedves foglalkozása, és szórakozásból elülső vagy hátsó végtagjaival ásómozgást végez. A kutya szívesen és hosszú ideig alszik. Úgy nappali, mint éjjeli alvása igen éber. Az éjjeli szolgálatot teljesítő kutyák rendszerint a nappalt alusszák át. A kutya alvásközben nyugtalan, helyét igen gyakran változtatja, végtagjait rángatja, farkát csóválja, járó mozgást végez, csukott szájjal morog, felvakkant vagy gyengéden ugat, nyöszörög, felvisít vagy más hasonlót cselekszik, ami mind azt jelzi, hogy a kutya alvásközben álmodik. A hosszúszőrű és hideghez szokott kutyák szívesebben alszanak még a fagyos télen is kinn a szabadban a fagyos vagy havas talajon. Ezzel szemben a rövidszőrű kutyák már a kissé lehűlt levegőjű környezetben is fáznak, és ezt az egész testükre kiterjedő izomremegéssel jelzik. A kutya felkeléskor fejét, füleit rázza, ásít és nyujtózkodik. Meleg nyári napokon a rövidszőrű kutyák szívesen sütkéreznek a napon, ezzel szemben a lompos- és hosszúszőrű kutyák szívesebben a pincékben vagy a földbeásott üregekben tartózkodnak, vagy egyszerűen a talajon gödröt ásnak és abba fekszenek. A kutya tisztaságkedvelő állat, miért is csak tiszta fekvőhelyen érzi jól magát. Amint valamely testrésze beszennyeződik, azt nyelvével tisztogatja. Ha szőrét víz éri, akkor azt lerázza magáról. Bélsár ürítésekor puszta helyet keres és szükségletét rendszerint a talajról kiemelkedő kövekre végzi, aminek megtörténte után az ürülékre hátsó végtagjaival földet vagy söpredéket kapar. Az ivarérett, illetőleg kilenc hónapnál idősebb hímkutya vizeletét részletekben üríti, minden kiálló kerítést, tárgyat, sarkot, buckát, fát, bozótot, stb. rövid sugárban levizel, miközben hátsó végtagját felemeli. A kilenchónapos kornál fiatalabb hímkutya, mint a nősténykutyák, hátsó testrészükkel leguggolva vizelnek. Amikor a hímkutya idegen kutyával találkozik, végigszaglálják egymást. Izléstelen ismerkedési módjuk után a hímek a környezet tárgyaira néhány csepp vizeletet ürítenek. A kutya a legnagyobb melegben vagy a fokozott futás közben nem izzad, mert bőrében az ujjak közötti bőrt és talpát kivéve verejtékmirigyek nincsenek. A nagy hőségben, vagy hosszabb ideig tartó futás vagy ugrálás után száját kitátja, nyelvét kanálszerűen felfelé irányítva erősen liheg, miközben az izzadás hiányában a felesleges víztartalom a száján keresztül vízpára alakjában távolodik el. A kutya érzékszervei a különböző fajták szerint nem egyformán fejlettek. Szaglása és hallása a legtökéletesebb. Látóképessége gyengébb, mert az álló tárgyakat nagyobb távolságról kevésbbé veszi észre. Ámde látóképessége azért csökkentnek nem mondható, mert vannak kutyák, amelyek a távolabbi tárgyakat is jól meg tudják különböztetni. Raitsits szerint szívesen tekintgetnek a tükörbe és saját képmásukat megfigyelik. A továbbiakban azt tapasztalta, hogy egy foxterrier kutya egy kuvasz kutyának földrehelyezett festett alakját megugatta, mint a hogy azt a kisebb kutya megszokta tenni, ha nagyobb kutyát lát. Hilzheimer oly kutyákat ismert, amelyek a futó nyulat nagy messzeségről észrevették. Berlin utcáján séta közben Hilzheimer azt is tapasztalta, hogy egy airdale-terrier, amikor észrevett egy szűcs kirakatában álló kitömött rókát, nekirohant a kirakat ablakának és azt megugatta. Ebben az esetben a szaglás teljesen ki volt zárva. Egyik vadászaton megtörtént az is, a hogy azt Raitsitsnak tudomására hozták, hogy egy kölyök drótszőrű foxterrier, amint észrevette az egyik főúri vadász nyakán lógó rókaprémes kézmelegítőjét, nekirohant és letépte azt a nyakáról. Raitsits azt is megfigyelte, hogy a kutya a fehérszőrű kutyának tetsző fehérszínű tárgyakat vagy élőlényeket már messziről észreveszi. Mindezek például arra szolgálnak, hogy az állatoknak „látó- és szaglóállat” alapon való éles különválasztása teljesen nem fogadható el. A kutya ízlelőszerve is tökéletes, mert a rendesnél szokatlanabb ízű anyagokat nem fogyasztja el, és ha arra a szájukba való öntéssel kényszerítjük, akkor azt csak nagy ellenkezés után, csak részben nyeli le. Minden olyan ingert, amely érzékszerveit nagyon izgatja, nagyon gyűlöl a kutya. A harangozás, zene, a fúvóshangszerek hangja, a teli hold sütése stb. A kutyát nyugtalanná teszi, vonítani, „tutolni” kezd, amiben társai természetesen szívesen segédkeznek. Az erős szagokat ki nem állhatja. Szaglóérzéke oly csodálatos módon kifejlődött, hogy azt felfogni is alig vagyunk képesek. Hogy a kutya életében a szaglás mennyire fontos, azt Bissi és őt követően Schiff vizsgálatai bizonyítják. A nevezett kutatók szopóskutyáknál átvágták a szaglóideget és a szaglógumót. Ennek megtörténte után a kölykök vackukban látszólag egészségesen ide-oda kúsztak, de anyjuknak csecsbimbóit már nem tudták megtalálni, amire nem maradt más hátra, hogy fecskendő segítségével kellett őket táplálni. Felmelegített prémen megkísérelték a szopást és anyjuk közeledését csak az érintkezés folytán vették észre. Amidőn járni kezdtek, eltévedtek és vackukat nem találták meg. A tejben a húst és a kenyeret otthagyták. Csak olyan táplálékot vettek fel, amelyet megláttak, ezért őket a legcsodálatosabb módon tévedésekbe lehetett ejteni. Az erősebb, csípősebb szagokat nem vették észre. Amikor nagyobbak lettek, az emberhez való ragaszkodás legkisebb jelét sem mutatták. A német Brehm szerint a kutya lelki tulajdonságairól és szellemi képességeiről általános következtetést levonni rendkívül nehéz. Valóban egy állatról sem lehet oly határozottan állítani, mint a kutyáról, hogy: olyan a kutya, mint a gazdája. Raitsits ezt az általános megállapítást megerősíti, mert aki a kutyákat ismeri, a kutyának viselkedéséből meglehetősen biztos következtetést vonhat le a tulajdonos jellemére. Brehm szerint a kutya elbírálásánál mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy az ragadozó állat. Mint az összes ragadozók, úgy a kutya is eredetileg gyáva. Az idomítás folytán a tulajdonságokban meg nem változtatott kutya az embert elkerüli, ha az megfenyíti, s oly messzire menekül, amennyire csak tud. De ha már nem tud tovább menni, akkor védekezik. Ezzel nem állhat ellenmondásban, hogy egy megfelelő módon nevelt kutya nagyon bátor, sőt ha rosszul nevelik, harapós lesz és az embert ok nélkül is megtámadja. Ez nem veleszületett, hanem nevelésen alapuló tulajdonság, s ez mutatja a legjobban, hogy a kutya jelleme a nevelés folytán mennyire befolyásolható. Némelyik kutya a harapósságra könnyebben rászoktatható, mint más. Raitsits nem egy kutyát figyelt meg a különböző fajtájúakból, nagyrészt a magyar kutyák közül valókat, s megállapította, hogy minden különleges és a szó legszorosabb értelmébe vett idomítás nélkül is, a jó tulajdonságok legszebb példáit mutatták. Egyik faluhelyen tartott kuvaszkutya, bár a kőkerítéstől távolabb levő emeletes kőház folyosóján tölti az éjjelt, a piactérről a templom és a kőkerítés közötti útra térő idegen leghalkabb lépéseire is felneszel, kezdetben morog, majd az idegen közeledésére erősebben ugat és ezt addig folytatja, míg a neki nem tetsző ember a ház környékét túl nem haladta. Ha a házbeliek valamelyike bármennyire is megváltoztatja lépéseit, arra soha nem ugat. Egy másik kuvasz, amelyet egy magas palánkkal körülvett udvaron tartanak, a palánkhoz közeledő barát lépéseit, sőt a kapu döngetését sem ugatja meg, míg ellenkező esetben idegen vagy neki nem tetsző ember közeledésére éktelen haragra gyullad. Az udvar pincéjében állanak a vállalat lovai; ha valamelyik, már régi kocsis hazaérkezik, azt az istálló lejáratáig ugatva követi, majd az illetőt a pinceablakon keresztül ugatva szemmel kíséri, hogy vajjon nyugalomra tér-e? Ez mind, és még sok más ismert példa azt bizonyítja, hogy a megfelelő ápolás és tartás mellett tartott kutyáknál az értékes őstulajdonságok kerülnek túlsúlyba és a kutya az idők folyamán saját tapasztalatai révén a kutya gazdájára hasznos tulajdonságok révén lesz okosabb. Természetesen évszázadokon keresztül tisztán vadászatra használt kutyafajták utódainál nem kívánhatjuk azt, hogy már az első nemzedékben jó őrző- és védőkutya legyen. Különösen áll ez a viszonylagosan szűk és kis koponyával bíró agarakra, melyeknél már régi idő óta a gyorsaság volt a legfontosabb, nem pedig az őskutyáknál is tapasztalható szellemi képesség. Az ember a kutya tenyésztésének irányításával igen jó tulajdonságú fajtákat tenyésztett ki és azokat szolgálatuknak megfelelően csoportosította. A kutya már ragadozó természeténél fogva szívesen vadászik. Erre már abból is lehet következtetni, hogy a kutya minden előtte gyorsan elvonuló, tovafutó tárgy, alak után szalad, azt megugatja és annak megharapását megkísérli. Éppígy őseredeti tulajdonsága a kutyának az őrzés. Az ellenséget ugatással jelzi és ha veszély nélkül teheti, harap. A vadkutyában rejlő igen különböző lelki tulajdonságok rejtve vannak, az ember azonban azokat éppen úgy, mint a testalkat jellegzetességeit, a kutyák tenyésztésének révén egy bizonyos számú fajtában szétosztotta. Egyiknél ez, vagy az a tulajdonság, különlegesen fejlett vagy tompított, illetőleg teljesen elnyomott alakban van jelen a szerint, amint azt a tenyészirányzat megkívánta. Házikutyáink ősi nemes tulajdonságait az ember a tenyésztés s az ezzel kapcsolatos idomítással minden korban formálja, átalakítja és mindig arra törekszik, hogy a használhatóság felé minél tökéletesebbet tenyésszen ki. Brehm szerint azok a dicshimnuszok, amelyek a kutya hűségéről, ragaszkodásáról, szeretetéről, éberségéről szólnak, a józan kritikát nem állják meg. Ezenfelül annak a nézetének ad kifejezést, hogy a kutya jó tulajdonságait csakis az ember oktatásának, idomításának köszönheti. Raitsits azonban a tételt ellenkezőleg állítja fel abban, hogy az ember magasabb szellemi képességei folytán a legősibb háziállatnak éppen jó tulajdonságait: hűségét, ragaszkodását, szeretetét, éberségét, jó hallását, látását és felette finom szaglóérzékét és még más nemes tulajdonságait használta ki a maga javára azért a rabszolga falatért, amelyet odavet neki. A továbbiakban azonban Brehm a következőket írja: „A kutya idomíthatósága az, amely a többi állatok közül kitünteti és csakis ezzel a tulajdonságával fejlődhetett az embernek társasviszonyban levő háziállatává. Az a kutya, amelyik – a mondás szerint – minden szót megért, gazdájával többnek látszik, mint állat; barátjának tekinti, talán a kutya agyvelejét túlszárnyaló gondolkozási képességet tulajdonít neki. Tényleg azonban a kutya természetesen nem ért többet, mint amire megtanították.” Egyik kiváló természetmegfigyelő nagyon szépen ismertette az ilyen kutyákat.

„Én ismertem kutyákat – mondja Lenz –, melyek gazdájuk minden szavát szemlátomást megértették. Parancsra az ajtót zárták vagy nyitották, a széket, asztalt, vagy padot előhúzták, a kalapját levették vagy elhozták, az eldugott zsebkendő vagy hasonlókat felkeresték és előhozták, a megjelölt idegen kalapok közül egy megjelöltet szaglásuk révén kiválasztottak, stb. Nagy öröm ilyen okos kutyát munkája közben megfigyelni, ahogyan füleit és szemeit forgatja, mikor gazdájának parancsát várja, mennyire magánkívül van, ha annak engedelmeskedik és ezzel szemben mennyire bánatos arckifejezése, ha otthon kell maradnia. Mennyire boldog továbbá, ha előre futott és keresztúthoz ért és visszatekintve megtudja, hogy jobbra vagy balra kell neki mennie. Ha okosan cselekedett, megelégedett, ha pedig csínyt tett, elszégyenli magát. Ha tilos dolgot végzett és ha nem tudja biztosan, vajjon gazdája azt észrevette, ásítozva, félig alvó helyzetben fekszik, és a közömböset mutatja, hogy minden gyanút magától eltereljen, a mellett azonban időnként félénk és lopva néz gazdájára. Öröm látni továbbá, hogy a ház barátját hamar tanulja megismerni, az idegenek között az előkelőt és az alacsonyabb rendűt könnyen megkülönbözteti. Haragját különösen a koldusokra ontja stb. Nagyon kedves látvány az is, amikor gazdája kedvére szarvasgombát keres, bár természete szerint ez nem tartozik kedvenc falatai közé. Más fajta gazdájának talicskát húzni segít és annál inkább erőlködik, minél jobban látja, hogy gazdája hasonlóan cselekszik.” A kutya bizonyos állatokkal szemben minden elfogadható alap nélkül, nagy mértékben ellenséges; így a macskát és a sündisznót gyűlöli, az utóbbi tüsketakarójának dühöngő harapásával élvezetet talál abban, hogy szájának felsebzésével saját magát sanyargassa. A rátermett fogós kutya a sündisznóval, a tüsketakaró ellenére, gyorsan végez.

Figyelemreméltó a kutyának nagymértékű előérzete az időjárás változásaival szemben. A kutya kellemetlen kipárolgásával a közelgő esőt jelzi.

A kutya hangja, mint a farkasé is, bizonyos mennyiségű, egymástól különböző hangokból van összetéve. Mennyire más az a dühös ugatás, mellyel az idegent ugatja, mint az a majdnem ujjongó vonítás, amellyel gazdája felé rohan. Milyen más a morgása, mellyel csontját védi, mint az a nyöszörgő kérés, amellyel éhségét jelzi. Az ugatás, nyöszörgés, morgás, vonítás kifejezésekkel, amelyekkel a kutyának hangadásait beszédünk megjelöli, annak változatait még távolról sem merítettük ki. Ám egyes kutyakedvelők állítása, hogy kutyájuk sokszor emberi szavakat ejt ki, sőt hogy kutyájuk öntudatosan emberi szavaknak ad hangot, a mesék országába való. Ezek az emberek minden kritikától ment vak szeretettel ítélik meg állatjukat és a félig tompított ugatáson és nyöszörgésben végül emberi hangokat sejtenek. Pfungst („Bericht über den 5. Kongress. für experimentelle Psychologie”, 1912) több „beszélő” kutyát a kísérleti psychologia minden eszközével megvizsgált és megállapította, hogy ezeknél nem utánzó beszédről, hanem tévesen értelmezett természetes hangokról van szó. Az összes kutyák mindig egy és ugyanazt mondják.

A kutyák egymás között különösen nem férnek össze; ha találkoznak s nem ismerik egymást, előbb egymást megszagolgatják, majd fogukat vicsorítják és megkezdődik a marakodás. Ezzel szemben sokkal feltünőbb az egymással egyforma ivarú kutyák bensőséges barátsága. Ilyen barátok sohasem civakodnak, egymást felkeresik és szükség esetén egymásnak segítségére állanak. Igen gyakran hasonló barátságot más állatokkal is kötnek, úgyhogy a kutya rendszerint a ház saját macskájával összefér. Ennek a barátkozásnak igen feltűnő alakját láttam egy kuvasz hím kutyánál, mely a pelyhes csibefiókákat egyenként megszagolgatta és nyelvével gyengéden megnyalogatta, majd szőröktől dús bundás hasával melengette, végre mikor már megúnta nevelő szerepét, a legnagyobb óvatossággal kelt fel és vigyázva tova lépett, hogy a gyenge fiókákban kárt ne tegyen.

Ivarzás idején a kutyák nyugtalanok, ilyenkor a hím kutya gyakran éjjeleken át elkóborol. A nőstény rendszerint február és augusztus hava körül fogadja a hímek udvarlását. A nőstény 63 nap mulva sötét helyen 3–10, rendszerint 4–6, a nagytestű kutyák egészen 21 kölyköt is hozhatnak a világra. Az anyakutya rendkívül szereti kölykeit s azokat az idegenektől és a többi kutyától, vagy más állattól félti. Kölykeit szájában óvatosan védett helyre cipeli és odaadóan szoptatja. Az anyakutyának tejet adni semmiképpen sem ajánlatos. Az anyakutya csakis akkor neveli fel kölykeit minden baj nélkül, ha naponta 3 ízben bőségesen húsos vegyes eleséget kap. A kutyakölykök a gyorsan fejlődő állatok közé tartoznak. A világra vakon jött kölyökkutya szemét a szülés után a 10–12. nap körül nyitja ki, ritkábban később, némelykor valamivel előbb látja meg a napvilágot. Az anyakutya kölykeit 3–4 hétig nagy gonddal szoptatja. Ez idő után az anyaszeretet fokozatosan csökken. A kölyökkutyák míg vakok, inkább csúszva másznak, amint azonban szemük kinyílt, kezdetben ugyan esetlenek, de járásuk, mozgásuk és testtartásuk egyre tökéletesbedik. A kölyökkutya érzékszervei fejlettségük idejét különböző időpontban érik el. A szaglás és ízlés érzéke a leghamarabb fejlődik ki, ezt követi a 11. nap után, a tapintás érzékszervének fejlődésével, a látás és hallás tökéletesbedése. A szemek eleinte kékszínűek és a fényre igen érzékenyek. A hallás érzéke fejlődik ki a legkésőbben. Igen érdekes – írja Raitsits –, hogy az idősebb korban az egyes érzékszervek érzékenysége fordított sorrendben csökken. Így elsősorban a hallás, majd a látás, és végül a szaglás tompulását, illetve csökkenését észlelhetjük. Amidőn az anyakutya kölykei éles fogainak szúrását a 3-ik hét után emlőin megérzi, ősi ösztönétől hajtva teleeszi magát és félig emésztett gyomortartalmát a kölykek előtt kihányja; azután ennek elfogyasztásában jó példával előljár, hogy a kölykek is megszokják az evést.

Míg a nőstény szoptat, a szoptatási ösztön oly fokozott, hogy kölykeit ki lehet cserélni másokkal vagy más állatok kölykeivel. Így macskakölyköt vagy nyúlfiókákat lehet aláhelyezni. Állatkertünkben, mint egyébként a külföldi állatkertekben is, oroszlán, tigris, párduc és sakálkölyköket szeretettel szoptatott és nevelt fel anyakutya. A kölyköket rendszerint 5 vagy 6 hétig hagyjuk az anyakutya alatt, ez idő után már elválaszthatók. Igen érdekes jelenség a be nem párosodott nőstény kutyánál gyakran észlelhető álanyaság. Az ilyen nőstény kutya tejmirigyei tejjel bőségesen megtelnek, az állat nyugtalanul fel-alá járkál, nyöszörög, mintha kölykeit keresné. Bell írja, hogy Junó névre hallgató vadászkutya házinyúl- és macska-kölyköket szoptatott. (Raitsits: Áltejelés. Állatorvosi lapok. 1912 és Falsche Lactation, Berliner Tierärztliche Wochenschrift, 1913.)

A fiatal kölyökkutyákat az elválasztás után, amikor már engedelmességre szoktatjuk, rosszindulatúan megütni vagy erősebb hangon megfenyíteni nem szabad, legfeljebb komoly, hangsúlyozott szóval kell őket figyelmeztetni. Ily nevelés mellett elsőrangú vadásztársakká és vadászsegédekké lesznek. A fiatal kutyákkal úgy kell bánni, mint a gyermekekkel, nem pedig, mint botütéshez szokott rabszolgákkal. Kivétel nélkül mindannyi készséges és tanulékony tanítvány, nevelőjének minden szavára hamarosan és nagyon értelmesen figyel. A szeretetteljes gondozással sokkal több eredményre juthatunk, mint a félelemgerjesztéssel. Kölyökkutyánál a tejfogak a 3 hetes korban törik át az ínyhúst és a tejmetszőfogak és az előzápfogak az 5–6 hetes korban már jelen vannak, a tejszemfogak 4 hetes korban bújnak ki. A tejfogak kiváltódása állandó fogakkal 2 hónapos korban indul meg, a 2–5 hónapos korban a metszőfogak, a szemfogak a 4 1/2–6 hónapos korban, az előzápfogak az 5–5 1/2 hónapos korban, az első utózápfogak 4–5, a második utózápfogak 5–6, a harmadik utózápfogak 6–7 hónapos korban nőnek ki. Amint a kutyánál az összes állandó fogak jelen vannak… magyar kutyáink tömör, fehérzománcrétegű fogazata alig kopik, ezzel szemben a nagy rokontenyésztésből származó kutyák fogazata már fiatalabb korban a kopás jeleit mutatja. A fogak kopását a túlságba hajtott kemény tárgyakkal való apportírozás nagyban elősegíti, a terelő juhászkutyáknál a juhász a szemfogakat lereszeli, nehogy a fogós kutya a birka gyapjában kárt tegyen. A beteg fogak hamarabb kopnak, mint az egészségesek. Állandó puha eleséggel tartott szobakutyáknál a fogak kopása nem következik be, de a fogakhoz tapadt fogkövek a fogak korai kihullását idézik elő. A fogak ellenállóképességét fokozhatjuk, ha a kutyának az elválasztási idő kezdetétől állandóan csontot adagolunk, melynek rágása közben a fogak tisztulnak és ellentállóbbakká lesznek. Elsatnyult kutyafajtáknál, különösen a törpenövésűeknél, gyakran tapasztalható, hogy a kinőtt állandó fogak mellett a tejfogak megmaradnak. A kutya 12 éves korában legtöbbnyire az aggkor idejét éli. Ez éppúgy testalkatán, mint viselkedésén meglátszik. Nevezetesen a sötétszőrű kutyák homlokán, szemboltjain, pofáin és az ajkainak bőrén őszülés jelentkezik. Az irodalmi adatok szerint a kutyák legvégső életkora 27–29 év.

Házikutyáink a legkülönbözőbb betegségekben betegedhetnek meg. Ezek közül a legveszedelmesebb betegség úgy az emberre, mint az állatra átterjedő veszettség. A statisztikai adatok szerint az emberek és állatok között jelentkező rettenetes betegségnek, a veszettségnek terjesztői leggyakrabban a kutyák. A veszettség okozója a megláthatás határán túl levő és agyagszűrőn keresztülhaladó fertőző anyag, mely a veszett kutya nyálában és agyvelejében van a legnagyobb mennyiségben. A veszettség kétféle alakja ismeretes és pedig a dühöngő és a csendes veszettség. A veszett kutya nyála legerősebben fertőző a veszettség kitörésekor és ezt követően a betegségnek néhány napig tartó és kivételes esetektől eltekintve minden esetben elhullásra vezető lefolyása alatt. A veszettség kitörésének első jelei előtt is fertőző a nyál, ezért minden egészségesnek látszó ebet, mely embert vagy állatot mart meg, legalább is 14 napig megfigyelés alá kell helyezni. A veszettség az elhullott állatok agyvelejének vizsgálata alapján (Állategészségügyi Intézet, Budapest) az idegsejtekben keletkezett úgynevezett „Negri”-féle testecskék kimutatása útján határozottan megállapítható. A veszettség ellen csakis úgy védhetjük meg kutyáinkat, ha megtartjuk és megtartatjuk a veszettség ellenes védekezésnél előírt hatósági rendszabályokat. Általános elvül kell elfogadni, hogy mindenki óvja és védje kutyáját az idegen s még inkább a kóborló kutyától. Újabban a kutyáknál veszettség ellenes, nem kötelező védőojtással kísérleteznek. Ha valakit a kutya megharap, a marási sebet rögtön mossa ki alaposan tiszta folyóvízzel és a vérzést ne csillapítsa azonnal. A megmart személy forduljon azonnal tanácsért a budapesti Pasteur Intézethez (IX., Rákos-utca 7.).

A kutyatenyésztés legveszedelmesebb ellensége, a szopornyica, leggyakrabban az egy éven aluli ebek fertőzőbetegsége, Európában a XVIII. század második felében lett közismert. A betegség okozója a mikroszkópos megláthatás határán túl levő kórokozó. A betegség lappangási ideje 2–4 nap. A szopornyica lázzal, tompultsággal, étvágytalansággal kezdődik, majd könnyezés, gennyes szemkifolyás, trüszkölés, köhögés, hurutos tüdőgyulladás, hányás, hasmenés, időközben különösen a has alsó részének bőrén úgynevezett szopornyicás kiütések és a betegség végső szakaszában az idegrendszer betegségét jelző rángógörcsök, tántorgó járás és bénulások jelentkeznek. A betegség általában 3–4 hét, gyógyulásra vagy elhullásra vezet, a tapasztalatok szerint azonban a szopornyica igen gyakran fél évnél hosszabb ideig is eltarthat. A szopornyica orvoslásánál mindezideig a legmegfelelőbben a szopornyicaellenes antistreptococcus szérum bőr alá ojtása vezetett eredményre. A betegség ellen hatásos védőoltás nem ismert.

Az emberek között, sajnos, nagy mértékben elterjedt gümőkór folyományaként a kutyák gümőkórja is elég gyakori. A fertőzés a táplálék felvétele útján történik, amikor ugyanis a beteg tulajdonos vagy beteg családtag tányérján maradt eleséget a kutyának adják és így a fertőzést lényegesen elősegítik. A fertőzés másik módja, amikor a kutya rossz szokásánál fogva beteg emberek köpetét felnyalja, vagy a nyilvános helyiségekben elhelyezett köpőcsészéből iszik. A gümőkór a kutyáknál is rendszerint gyógyíthatatlan.

Kutyáinkon a bőrrühösséget a bőrben alagutakat fúró Sarcoptes scabiei var. canis és a Notočdres cati nevű atka okozza. Az előbbi nehezen, az utóbbi, mely rendszerint rühös macskákról terjed át a kutyákra, könnyebben gyógyítható. Mind a két bőrbetegség, úgy emberre, mint állatra ragályos. A bőrbetegségeken kívül a hosszúszőrű és lelógófülű kutyáknál a fülrühösség gyakoribb, melyet a kutya tulajdonosa rendszerint csak későn vesz észre. A fülrühösséget a hallójáratban élősködő Dermatophagus auricularis okozza.

Az eddig gyógyíthatatlannak minősített akarusz-bőrbajt a fiatal kutyáink szőrtüszőiben élősködő Demodex folliculorum var. canis idézi elő. Raitsits tapasztalatai szerint a Demodex szőrtüsző-atka, úgy mint az embernél, minden kóros elváltozás nélkül a kutyák szőrtüszőiben rendszerint élősködhetik; amint a bőr ellentállóképessége valamilyen oknál fogva csökken, akkor a Demodex okozta bőrbaj kórképe kifejlődik. Elősegítő okok: a szopornyica, a gyakori fürösztés (lúg, vagy túllúgos szappan!), a Sarcoptes-rühösség ellen használt mélyreható gyógyszerek alkalmazása, továbbá minden olyan hatás, mely a bőr ellenállóképességét csökkenti.

Kutyáink bőrén a kutyabolha (Pulex canis s. seraticeps, Stenocephalus canis) élhet tömegesen. A kutyabolha csak elvétve támadja meg az embert. A kutyabolha-fészkek ekcéma kifejlődésére vezethetnek. A majd mindegyik kutyában jelenlevő tökmagalakú galandférgek (Dipylidium caninum L.) után származó petékből kikelő ébrények lárvái mint „cysticercoid” a kutyabolhában és szőrtetűében (Trichodectes latus var. canis) talál átmeneti gazdát. Ha a kutya ily lárvákkal fertőzött tetvet vagy bolhát, a bőr harapdálása (bolházás) közben, lenyel, kifejlődik beleiben a 10–40 cm hosszúra is növekedő tökmagalakú garandféreg, melynek feje igen apró és horgaival a bél falába erősen belekapaszkodik. De az utóbb említett szőrtetűn kívül a vérszívótetű (Haematopinus piliferus) is elszaporodhat, mely különösen a fiatal állatokat nyugtalanítja és egészségi állapotukat befolyásolhatja. Erdős-bokros helyeken járó kutyákon a kullancsok is megtelepedhetnek és e helyeken leginkább cserkésző vadászkutyákban a Piroplasma canis nevű vérélősködő okozta, vérvizeléssel járó betegségeket közvetítik.

A kutya beleiben élősködő galandférgek közül a leggyakoribb a már említett Dipylidium caninum. A Taenia echinococcus, melynek hólyagférge az emberekben és állatokban okoz súlyos és gyógyíthatatlan betegséget, a húsvizsgálat szigorú rendszabályai folytán, már csak ritkán fordul elő kutyák beleiben. A vadászkutyáknál a vadnyulak és házinyulak bélfodrán levő Cysticercus pisiformis nevű hólyagférgek, az állatnak nyersen való elfogyasztása után Taenia serrata nevű galandférgek fejlődnek ki. A rendszerint juhászkutyákban élősködő Taenia coenurus petéi az ürülékkel keverten a legelőt fertőzik; a juhok azt legelés közben felszedik, mire agyvelejükben a kergeséget okozó Coenurus cerebralis hólyagféreg fejlődik ki. A növényevő állatok belsejében élősködő Cysticercus tenuicollis hólyagféreg a belsőrészek nyers elfogyasztása után mint Taenia marginata fejlődik ki a kutyabélben. A legtöbb fiatal kutya beleiben az orsóférgek közül az Ascaris (Belascaris) marginata leggyakrabban és a legtömegesebben élősködik. Ennél sokkal veszedelmesebb az Ankylostoma caninum nevű fonalféreg. Végül érzékenyebb kutyáinkat a belek nyálkahártyájában élősködő Coccidium bigeminum betegítheti meg.

A kutya betegségét meleg, száraz orra, viselkedésének megváltozása, a bágyadtság és étvágytalanság jelzi a legjobban. Kutyánk megbetegedése esetében forduljunk mielőbb állatorvoshoz tanácsért. A kutyamarásból származó sebek igen veszedelmesek és csak körültekintő ápolás után gyógyíthatók.

A kutya haszna, mellyel az embernek szolgálatot tesz, kellően alig értékelhető. Mindegyik olvasónk saját tapasztalatából tudja, mit jelent a kutya a művelt népeknél. A műveletlen vagy vad néptörzseknél még nagyobb hasznot hajt. A déli tengerek szigetlakói húsát eszik éppen úgy, mint a különböző afrikai néptörzsek is; a tunguzok, kínaiak, eszkimók és Észak-Amerika indián törzsei sem vetik meg a kutyahúst. Kínában sokszor láthatók mészárosok, kik levágott kutyákkal megterhelten járnak és e közben a szabadon futkosó és falkákban összecsoportosult kutyáknak támadásai ellen kell védekezniök. Kutyahús-mészárszékek Németországban se ismeretlenek. A keletázsiai kutyáknak bőre a szőrmekereskedelemben szerepet játszik. Brasz szerint különösen a mandzsuriai kutyák bőre kiviteli cikk, darabjáért 4 pengőt adnak meg; a kereskedelem részére évente 100.000 darabot szállítanak belőle. A kutya az embernek társa és segítője. A legalacsonyabbrendű délövi néptörzsek embere is, bár a kutyának hívónevet nem ad, ha nem is őrzőnek, de a veszedelmet jelzőnek tartja, vagy a vadászatainál használja. Az Észak lakói nélküle tehetetlenek volnának. A kutya a jég- és hósivatagokon keresztül az ember szánkóját húzza, vagy a vadász szerszámait, mint a teherhordó állat, hátán hurcolja. Ázsia északi részein a kutya bőréből ruházatot, Németországban sapkákat, táskákat és kézmelegítőket készítenek. Csontjaiból és inaiból enyvet főznek. A szívós és vékony cserzett kutyabőrből tánccipőket vagy kesztyűket készítenek. Szőrével párnákat tömnek. Franciaországban úgy hírlik, a hosszú, elnemezesedésre hajlamos kutyaszőröket gyapjúként szövetek készítésére is felhasználják. A kutya zsírját ipari célokra használják és régebben a tüdővész ellen háziszer volt. A főleg csontos táplálékon tartott kutyák bélsarát „görög fehér”-nek (graecum album) nevezik, mert a görögök voltak az elsők, akik használatára a figyelmet felhívták. Régebben keresett gyógyszer volt. Mint már említettük, a kutyákat hadviselésnél is felhasználták. Amidőn Krisztus előtti 108-ban a cimbereket a rómaiak legyőzték, még a legyőzöttek málháit őrző kutyákkal is kemény harcot kellett folytatniok. Az ó-britannoknál is voltak ilyen hadikutyák. Anewien kelta költő a VI. században a szászok ellen vívott ütközetről a következőket írja: „A túlnyomó erő elől csak három harcos menekült meg. Aeron és Cyon két hadikutyája, meg én.” A XVI. században egy angol segítő csapat 400 kutyát hozott a szárazföldre (Hahn „Die Haustiere”.) Amikor a spanyolok az Új Világ-ot meghódították, a vérebeknek nem kis részük volt harcos előnyomulásukban. Ezeket az állatokat bátorságuk és kitűnő cselekedetük révén nagyrabecsülték és a zsákmányra éhes bandák között, mint a hódítók hőseit ünneplésben részesítették. Később és még a legújabb időkig szokásos volt, hogy a rabszolgákat vagy bennszülötteket, akik az európaiak rendszabályai elől elmenekültek, a vadonban vérebekkel nyomozták ki.

A mai napon a kutyák már nem harcos társak. Az előörsöknél mint őrzőkutyák, vagy járőröknél mint jelentőkutyák célszerűeknek nem bizonyultak. Ezzel szemben a világháborúban, mint egészségügyi kutyák elsőrangú szerepet töltöttek be. Zajcsek Alfonz „Az eb nevelése, kiképzése, a közbiztonsági és hadiszolgálati ebek vezetése” című kitünő könyvében részletesen ismerteti a hadikutyák idomítását. Általában az úgynevezett egészségügyi kutyák a háborúban kitünően beváltak és pedig azért, mert a sebesülteket kikutatták és ha megtalálták, akkor a kutya valami tárgyat szájába kapott és így futott a vezető katona felé, ami jelezte, hogy sebesültet talált. A kutya az egészségügyi katonát a sebesülthöz vezette. A belga hadseregben a kutyákat a géppuskák vontatására használják. Újabban a kutya a rendőrség szolgálatában nagyon fontos. Felhasználják a rendtartásnál; a rendőrnek védője és kísérője, a menekülő tetteseket helybentartja, a vízbefulladók megmentésénél segédkezik stb. Ennél a szolgálatnál a német juhászkutyák, a dobermannok, airdaleterrierek, és a rotweili kutyák használatosak. Hazánkban és Németországban erre a célra a magyar kuvasszal is kísérleteznek.

A házi kutyafajták osztályozása

Feltünően nagy különbözőségek észlelhetők a házikutyáknál. Nincs egyetlen háziállatfaj sem, amely ily alakváltozásokban bővelkedne. Ez valószínűen onnan származik, hogy a kutyánál a többi háziállattól eltérően, melyeknél fontos az erő és a húsmennyiség kihasználása, a testalkat nem volt annyira fontos. Az őrzőkutya, melynek hangjával az idegent jelezni kellett, lehetett nagy vagy kicsiny, hosszú- vagy durvafejű, fülei lehettek kicsinyek vagy nagyok és végül szőre lehetett hosszú vagy rövid, az mindegy volt. Az utóbbi fajta jellegnélküliség, Raitsits szerint, csakis az embernek s így a kutyáknak is nagyobb forgalma és keveredése folytán s csak az újabb korban keletkezhetett. Az egymástól távolabb élő régi néptörzseknél mindenesetre az illető vidék viszonyainak megfelelő helyi alakok fejlődhettek ki. A kutyák különböző fajtáinak kifejlődésénél igen különböző tényezőknek volt szerepük. Így elsősorban az éghajlati viszonyok, ezzel szorosan együttható talajviszonyok, a használati módok különbözőségei, a népvándorlások folytán szerteszéledt kutyafajták útján keletkezett keresztezések és végül a modern használati módok és a kutyadivatok hozták létre a kutyafajták nagy különféleségét. Minden egyes jellegzetes kutyafajta között számtalan, az egyikhez vagy a másikhoz testalkatban, a szőrzet minőségében, elrendeződésében és színében hasonlatos úgynevezett keresztezések ismertek. A kutyafajták igen nagy változatossága miatt a legnehezebb feladat ezeknek rendszertani osztályozása. Újabban és általában Studer munkája alapján („Die praehistorischen Hunde mit ihren Beziehung zu den lebenden Hunderassen”, „Abh. d. Schweiz. Pal. Gesellsch.”, 1901) csoportosítják a kutyafajtákat. Való igaz, hogy a szakértőnek a kutyafajták helyes csoportosítása a legnagyobb gondot okozza. A mai napon állandósult kutyafajták fejlődésének menetét – írja Raitsits – megfelelő biztos adatok hiányában annál kevésbbé követhetjük, mert a mai napon, mondhatni szemünk előtt létrejött kutyafajták keletkezését is készakarva elhallgatott tenyésztői titok, vagy tudatlanságból származó nagy homály fedi. A kutyafajták törzsfejlődésének fonalát már alapjában véve elvesztettük és azok a nyomok, vagy a tudományos kutatások eredményei, amelyek rendelkezésünkre állanak, legyen bár a legmodernebb geológiai és koponyatani vizsgálat eredménye, vagy egyéb képírásos vagy ókori lelet, a mostani kutyafajtákat áttekinthető és a kellően nem képzett érdeklődő előtt könnyen felfogható rendszerbe nem osztályozhatjuk. Véleményem szerint nem az egyes őskori koponyaleletekhez kell keresnünk és hozzá csoportosítanunk a mai napon élő kutyafajtákat, hanem erre a célra kutyáink testalkatát és elsősorban szőrzet hosszát, minőségét, elrendeződését és színét kell, a testnagyság mellett, figyelembe vennünk. Aki az ősjellegű kutyafajtáknak, így a komondornak és a kuvasznak földrajzi elterjedését ismeri, az az orosz síkságokon élő orosz pusztasági kutyát, a hazánkban élő komondort, a Németországban és más országokban kipusztult lomposszőrű juhászkutyákat, végül az ó-angol juhászkutyát kétségtelenül egy nagy főcsoportba fogja osztályozni, mert ezek úgy testalkatukban, mint szőrzetük hosszában és minőségében annyira hasonlók, hogy joggal egy törzsből származóknak tekinthetjük. A hosszúszőrű, de a fejen és a végtagok elülső részén rövid szőrrel fedett kutyákhoz, ennek a csoportnak elsőrangú képviselőihez, a mi kuvaszunkhoz tökéletesen hasonló kutyák pedig a kaukázusi, campagnei, pyrenei, az újföldi; valamint a többi között e fajta jelleghez legközelebb álló bernáthegyi kutyák ismertek, s mint ilyenek joggal a kutyafajták másik nagy csoportját alkotják. A kutyafajták elkülönítésénél a szőrzet vizsgálata igen fontos, bár igaz, hogy a tenyésztés, tartásmód és az éghajlat is befolyásolja a szőrzet hosszát és minőségét. Így azt állítják, hogy a Földközi tenger éghajlata a selymes szőrzet vagy a göndörödő bunda képződését segíti elő. E felfogással az a gyakorlati tapasztalat áll szemben, hogy az ősidőkben keletkezett és Egyiptomból származó rövidszőrű agarak az idegen éghajlat alatt is egyformán rövidszőrűek maradtak. A törpe, lomposszőrű terelőkutyák, úgy Spanyolországban, mint Franciaországban vagy Magyarországon, sőt az északi országokban is egyformák. A máltai selyemszőrű eb a római előkelő hölgyek kedvenc kutyája, melynek bölcsője a melegebb égöv, a világ minden részén hasonló szőrzetével ragadtatja el az ebkedvelőket. Ha a szőrzet hossza és minősége megváltozik, úgy az idegenvérű kutyák keresztezésével keletkezik. Ez a gyakorlati tapasztalat azonban nem zárja ki, hogy az évezredes éghajlati befolyás a törzsfajtákon a kültakaró minőségét megváltoztassa. Beckmann volt az első, aki felhívta a szakértő körök figyelmét arra, hogy az igen különböző jellegű juhászkutyák helyes csoportosítása a szőrzet nagysága, elrendeződése és minősége alapján célirányos. Raitsits összehasonlító vizsgálataival kiderítette, hogy a kültakaró jellegzetességeiben megegyező kutyafajták koponyái is nagyban és egészben felette hasonlóak egymáshoz. A használati mód figyelembevételét a csoportosításnál teljesen mellékesnek tartom, mert köztudomású, hogy bizonyos korokban egyes kutyafajtákat egy megjelölt célra használták, majd a későbbi időkben más fajták foglalták el azoknak helyét, illetőleg bizonyos használati módokra különleges kutyafajtákat mondhatni máról holnapra tenyésztettek ki. Amire a legszebb példát mutatja, az állattenyésztés terén első helyen álló angol- és a példát helyesen követő német-kutyatenyésztés. A kutyafajták csoportosítására Raitsits a következő rendszertani beosztást állította össze:

A lompos és elnemezesedésre hajlamos szőrű kutyák. Ezekhez: 1. nagy-, 2. közép- és 3. kistermetű kutyák tartoznak. Az egyes kutyafajták mellett a használati módot külön-külön jelöli meg.

II. A hosszú, de nyilt szőrzetű, elnemezesedésre nem hajlamos szőrzetű kutyák, amelyeknél a fej, a végtagok elülső felülete síma rövid szőrrel borított. Ezeknél szintén 1. nagytermetű, 2. középtermetű, 3. kistermetű kutyák tartoznak, melyeknek keretében a kutyafajták használat szerint megjelöltek.

III. A síma és rövidszőrű kutyák csoportja, ahol szintén a nagy-, középnagy- és kistermetű kutyák alcsoportja adja meg a legmegfelelőbb osztályozást és az egyes fajtáknál a használati mód külön van feltüntetve.

IV. A szálkás- vagy drótszőrű kutyák, melyeknek képviselői sem az őstípusú kutyáknál, sem pedig a vadkutyaféléknél nincsenek, keletkezésüket határozottan az ember tenyésztői beavatkozásának köszönhetik. Ezeknél szintén 3 alcsoport ismert és pedig 1. nagy-, 2. közép- és 3. kistermetű kutyák csoportja és hasznosításuk külön megjelölt.

V. A kopaszkutyák csoportja, melyeknek testfelülete vagy teljesen kopasz, vagy pedig az egyes testrészeken, így főleg a fejen ritkás szőrpamacs foglal helyet.

VI. Az elvadult vagy félvad kutyák, melyekhez főleg az Amerikában élő „kolumbusz-utáni” (másodlagos) és talán részben a „kolumbusz-előtti” (elsődleges) kutyafajták tartoznak.

A páriakutyákat külön csoportba nem osztályoztam, mert ezek amúgy sem tartoznak a házikutyák tulajdonképpeni nagy csoportjába, mint azt páriakutyák tárgyalásánál olvashattuk.

I. A lompos és elnemezesedésre hajlamos szőrzetű kutyák.

Nagytermetű lomposszőrű kutyák

A komondor

Hazánk komondoraihoz hasonló jellegű lomposszőrű pásztorkutya Európa számos országában élt és még a mai napon is előfordul. Coler J. A XVI. század végén megjelent „Oekonomia Ruralis et Domestica” című könyve szerint: „Izland szigetéről és Norvégiából igen haragos nagy kutyákat hoztak, amelyeknek egész testét és farkát hosszú lompos szőr fedte. Egy juhász igen gyakran 14–15 kutyát is tart, amelyek egy lovat egyszerre megesznek.” Ezeket a norvégiai pásztorkutyákat a kereskedők Angliába is bevitték, ahol igen jó szolgálatot teljesítettek a szabadban felhalmozott áruk őrzésénél. Pethe Ferenc 1815. évben kiadott Természet historiában írja: „Ez hatalmas és igen szép kutyafajta, mely Magyarországon kívül tsak némely nagy utasok előtt esmeretes, mert ha esmernék, ezt tennék a Pásztor lajstromában Vezérnek, mely tisztes nevét érdemesen is viseli a Commendeur frantzia szót. Különben juhászkutyának is hívják azért, mert nálunk többnyire juhnyáj-őrzés a kötelessége. Rendes nagyságban, mint egy jó nagy szelindek. de szálasabb, bolyhos, suta fejér szőr teszi köptzössé, mely többnyire farkas-szőr tömöttségű, de gyakran fürtös is, kivált az apróbb fajtáknál, melyeket a juhászok még inkább szeretnek. Nyaka különösen bolyhos, e miatt rövidnek tetzik. Tompa – tsutsos kobak feje, szügye vaskos, válla izmos, lábai csontosak, tapsiros, buckós talpai vadratermett nagy tompa körmökkel, úgyhogy a nagy féléknek a nyoma a Farkas-nyommal megegyez, farka hosszú és lompos, letsüngő, egy kis kunkorodással. Felére lefityegő tompa füleit rendszerint leszokták vagdalni tőből, valamint az ángluskutyának, melyhez komoly természetében eléggé közelít.” Pethe úgy leírásában, mint a könyvében közölt eredeti képen kétséget kizáró módon a mostani komondorunkhoz tökéletesen hasonlatos nagytestű pásztorebet ír le komondor neve alatt. A kisebb termetű komondorjellegű kutyák alatt a pulikat értette. Raitsits irodalmi kutatásáig, míg Pethe leírását nem ismertük, a nagytestű magyar pásztorkutyák elnevezésről és eredetéről nagy vita folyt, mert volt idő, amikor úgy a komondort mint a kuvaszt a komondor névvel jelölték. Az előbbi a lomposszőrű komondor, a másik a símafejű komondor neve alatt szerepelt. Az egyöntetű elnevezésének, sajnos, az volt a következménye, hogy a két teljesen különálló kutyafajtát minden további nélkül keresztezték, pedig már Pethe határozottan leírta, hogy a más tartománybeli pásztorkutyákat annak idején „Kovaszok”-nak hívták. A más tartománybeli kutyák közé a XVIII. század elején még különálló Erdély pásztorkutyái, így a kuvaszok is, odatartoztak. A kuvasz legtökéletesebb alakjai Erdély és a Felvidék hegyi legelőin levő nyájak mellett éltek. Treitschke (1841) a komondort gubancos magyar juhászkutyának nevezi. Leírásából igazolásul szolgáljon a következő: „A kutya szőre, a pofatájék kivételével, az egész testén hosszú tincsekben lelógó, egészen fehér, télen és tavasszal az egyes tincsek rendszerint sárgás koloncokká gubancolódnak, amelyek még sokáig függve maradnak a frissen maradt szőrzeten.” Hanák János 1846. évben megjelent „Természetrajzá”-ban ezt írja: „A magyarhoni komondor teste hosszú, bozontos fehér szőrrel mezelt, mely tél utóján és tavasszal egyes koloncokban csüng az újdonnőtt szőr közül, arcát és szárai előrészét apróbb, farkát rendesen leghosszabb szőr borítja.” Hanák leírásából inkább a kuvaszra gondolhatunk. Mindezekből látható, hogy a nemrégmult állatleírói is az egyes fajtákat nemhogy határozottan elkülönítették volna, hanem sok esetben összezavarták és kicserélték egymással Herman Ottó, a juhászok nagy ismerője, a komondorról írja: „A komondorok vagy komonderek nagy nyájak és gulyák körül nem terelő, hanem őrző- és védőkutyák, a fehérek néha nagyon lomposszőrűek.” Páriz Pápay Ferenc 1767. évben megjelent szótárában a következőket találjuk: „Komondor-eb = Molossus és angol kutyával veszi egyenlőnek.” Méhely Lajos a tulajdonképpeni komondort bagolyszemű komondornak nevezi. Raitsits vizsgálatai szerint („A magyar kutyák”, 1924) a komondor és a kuvasz teljesen különálló fajta. A hosszú-, lomposszőrű komondorok a pusztaságok lakói, míg a kuvaszok, mint a továbbiakban látni fogjuk, a hegyes vidéken terjedtek el.

A komondor megtekintésekor a szemlélő, ha ezt a komoly és bátor megjelenésű és az egész testén lompos szőrrel borított kutyát meglátja, a kellő tiszteletet és megbecsülést átérzi. Külseje az idegenben félelmet gerjeszt, mert vele tréfálkozni nem lehet. Udvaron, ház körül, vagy a nyáj, csorda őrzésénél egyedül a jelenléte biztosítja már az idegenektől nem érinthető területet. Ok nélkül öblös torkából nem ugat, különösen az éjjeli órákban; ha hangosan ugat, biztosan veszély fenyegeti a ház, a tanya környékét. Azt az örömet, amelyet csak gazdájával szemben tanusít, mással szemben, bár az a legjobb falatokat is nyujtja, soha sem fogja nyilvánítani. Amennyire bátor és határozott fellépésű ismerős környezetében, annál inkább meghunyászkodó, begyulladt, legtöbb esetben búskomor az idegen helyen. A lompos szőrrel borított fejének agykoponyai része mérsékelten elődomborodó, mely után a mérsékelt arcorri hajlás a rövidebb és egyenes irányú arcorri részben végződik. Az orr az arcorri részhez viszonyítva elég széles, nyílása elég tág. Az orr bőrének színe a mai komondornál fekete, palaszürke, esetleg sötétbarna színű, de az előbbi szín a kívánatosabb. A komondor tekintete mélységes, némelykor szúrós, máskor barátságosan és hűségesen szelíd, de annál inkább élénken felcsillanó, ha ellenséggel áll szemben. A szemgolyó az ívelt szemboltoktól lefelé hajoló függönyszerű szőrzettől fedett. A komondorok egyik fajta változatánál a szemek szivárványhártyája világos sárgásbarna színű, ezzel szemben sokkal kívánatosabb, ha a szivárványhártya kávébarna színű. A lompos szőrrel borított, lekerekített szélű fülek lelógóak és ezek a fej alakját még szélesebbekké teszik. A fülek szokásos kurtítása a komondor fejének jellegét nagyon megváltoztatja. Marmagassága 56–80 cm. A főleg őrző szolgálatot teljesítő komondoroknál a test alakja teljes négyzetesen alkotott, vannak azonban olyan komondorok is, mint a Kúnság vidékéről származók, melyeknek törzse, ha nem is teljesen agárszerű, de mégis szembetűnően megnyúltabb végtagokon nyugszik. A kúnsági komondor járása is peckesebb és így helytálló az a magyar mondás, amikor a rátarti emberre, Magyari-Kóssa adatai szerint, azt mondják: „Úgy jár, mint a kúnok ebe a homokon.” Komondoraink előbb említett különbözősége bizonyítja a legjobban, hogy a nagy pusztaságokon hosszú, kitartó és gyors mozgást végző komondorok testalkata az agárszerűség felé hajlik. A komondor egész testét orrától kezdve a farok és a végtagok végéig, igen hosszú, sekély hullámokat alkotó, selymes-gyapjas, sűrű szőrzet borítja. A szőrzet hossza az egyes testtájakon igen különböző. A szoptatási idő elteltével úgy a komondor, mint közeli rokonai, a puli és a pumi nyakán, vállán, mellkasán és elülső végtagjain elveszti jellemzően lompos szőrzetét, erre a magyar pásztor azt mondja: hogy komondora: „gatyára vetkőzött”. Az egész testfelület szőrzetének színe minden tarkaságtól mentesen tiszta fehér. Hazánkban nemzeti kutyánk tenyésztése újabban fellendült.

Az ó-angol juhászkutya

Angliában a mai korban is az ó-angol juhászkutyát tenyésztik, mely a mi komondorunkhoz a szőrzet hosszúságában és elrendeződésében teljesen hasonló, csakhogy szőrét gondosan ápolják és fésülik, amiért az egész alakja sokkal tetszetősebb. Ezt a példát a mi komondortenyésztőinknek is követniök kell, mert ellenkező esetben a külföld nem igen fogja ezt a nemzeti kutyánkat megkedvelni. A kékes-szürke színű, nagyobb foltokkal tarkított ó-angol juhászkutyát bobtailnak is nevezik. Leszármazásáról igen keveset tudunk. Az irodalmi adatok szerint (Brown 1829) arra lehet következtetni, hogy az orosz pusztai ebnek Angliába való importálása után keletkezhetett. Nem zárható ki, hogy a mi komondorunk is ősei között lehetett.

A német lomposszőrű juhászkutya

Németországban a mi komondorunkhoz nagyon hasonló kutya majdnem teljesen kipusztult. Strebel azt hiszi, hogy ez a fajta vagy már előbb elterjedt volt, vagy pedig Oroszországból származott át, illetőleg Flemming szerint az 1719. évben Izlandból származó hasonló kutyák az ősei.

A lengyel pásztorkutya

A lengyel pásztorkutya a magyar komondor és a lomposszőrű orosz pásztorkutya (aftsarka) között áll, és mind a kettőhöz hasonló. Szóbeli értesülés szerint úgy látszik, hogy már teljesen kipusztultak, mert Lengyelország földes urai közül többen az ő régi kutyájukhoz hasonló komondorokat óhajtottak beszerezni Magyarországból.

A lomposszőrű orosz pásztorkutya

Elterjedési területe igen nagy. Északról a Himalájától Bucharián, Turkesztánon, Kaukázuson át az északi szélesség 55 fokáig terül el. Az orosz ebtenyésztők részéről írja Strebel, – a fajtiszta oroszjuhászkutyáról helyes, tökéletes fajtaleírást közölni nagyon nehéz, mert már nagyon ritkán látható. Marmagassága 55–75 cm. Színe fehér, vörös vagy szürke. Az oroszok is, mint a magyarok, nemzeti kutyáikat nagyon elhanyagolták. Az orosz lomposszőrű juhászkutya, Raitsits összehasonlító vizsgálatai szerint, nemzeti kutyáinkhoz teljesen hasonló, csak a színben különbözik tőle.

Ebbe a csoportba tartoznak még az afganisztáni, a góbi-sivatagi és Strebel ábrázolta bergamaszki juhászkutya.

A lomposszőrű griffon

A lomposszőrű griffon egész testfelületét hosszú, lompos, viszonylagosan puha és finom szőrzet fedi és a végtagok körkörösen hosszú és összecsapzott szőrökkel fedettek. Erre a kutyára jellemző nyughatatlan, uszkárszerű lénye, mely rövid táncszerű lépésekben nyilvánul. Főleg a franciáktól és a belgáktól tenyésztett griffont vízivadvadászatra használják.

A göndörszőrű retriever

Angliában, ahol azt a fényűzést megengedhetik, hogy a vad kinyomozására és a lőtt vad elhozására külön-külön kutyát használhatnak, kizárólag vadelhozó-kutyát tenyésztettek ki és ezt retrievernek nevezik. Ezekben uszkár újföldi- és labradorkutya vére csergedez. A göndörszőrű retriever szőrzetének minőségénél fogva a lomposszőrű kutyákhoz közelebb áll. A nyakszirttől egészen a farok végéig egyenletesen göndörödött a szőrzet. Színe fekete- vagy világosbarna.

Az ír vízikutya

Az ír vízikutyára vonatkozóan megjegyzi Strebel, hogy ez a lomposszőrű juhászkutyáknak a szálkásszőrű vizsláig terjedő fejlődési fokát kiegészíti. A barnaszínű, 50–58.5 cm magas kutyát vízivadvadászatra használták.

Középtermetű, lomposszőrű kutyák

A puli

A pulira vonatkozó irodalmi adat Hoffmann félezernél több oldalra terjedő könyvében, bár különleges magyarfajtájú juhászebeinkről egyáltalában nem emlékszik meg, az uszkár neve alatt zárójelben olvasható: „Der Pudel, canis familiaris genuinis s. aquaticus, Budel, Wasserhund, Barbet, ungarischer Wasserhund”, azaz magyar vízikutya! A hortobágy és a kunsági magyar kijelentése szerint: „Van vízenjáró puli is”, ezek szerint a puli elnevezés a pudliból származhatott. Heppe az 1751. évben írt könyvében a hollófekete magyar vízikutyáról a többi között ezt írja: „a pudli, vagy a magyar vízikutya, ha kitanítva van, a szárnyasvad, a nyúl és hasonló vad elfogásához ért, keresési modora tökéletes, nem olyan gyors, mint a fürjező ebé, de szorgalmas és a fegyver mellett nagyon jól használható.” Kenéz ezt írja: „A csikós-kancákat a zsombékok közül két vízenjáró puli tereli ki, mert a lovas-legények oda be nem juthatnak.” A régi magyar irodalomban a puliról, mondhatni, semmit sem találunk. Ezek szerint a puli elnevezés újabb eredetű és csak akkor vált általánosan elterjedtté, amikor a farkasok kipusztulásával a belterjesebb gazdálkodással kapcsolatban a nyájak mellett a terelő szolgálat fontosabb, mint a farkasokkal szemben való védelem. Régebben lelógó- és felálló-fülű pulikat különböztettek meg. Kenéz szerint pásztoraink egész külön fajtának tekintik és beszélnek magyar, német és erdélyi puliról. A nyáj, a konda és a csorda mellett terelő-szolgálatot teljesítő és nagy vonásokban egymáshoz nagyon hasonló kutyákat egyik helyen pulinak és ugyanazt a jellegűt másik helyen puminak nevezik. Különböző jellegű, magyar lomposszőrű kutyafajtáknak nem egyöntetű elnevezése s az ebből kifolyóan bekövetkezett keresztezések a magyarfajtájú kutyáink eltüntetését még inkább elősegítették volna, ha Raitsits fel nem hívta volna az ebtenyésztők figyelmét arra, hogy a most ismertetett terelőkutyát pulinak, a gyorsabb mozgású, viszonylagosan kissé magasabb termetű, elállófülű és fogósabb magyar terelőkutyát puminak kell végérvényesen elnevezni.

A pulira jellemzésül röviden csak a következőket említjük meg. Kenéz szerint: „A pulit az igazi pásztor nem tekinti kutyának, csak puli marad. Nagy értéket képvisel és egy malac vagy jerke-bárány az ára.” Egyéves pulikölyökért egy mázsa búza árát megadják. Suk Dezső a puliról így beszél: „Ez a kis kutyazseni, mit nyájőrző, egyszerűen mesével határos, mint juhterelő a szó szoros értelmében utólérhetetlen. Tanulékonyabb, intelligensebb ebfajta a világon nincsen még egy. Láttam pulit, amelyik a juhász nélkül őrzött 400 darab birkát 25 hold gyepen, amely nem volt szélesebb 150 méternél és körül volt véve vetésekkel. Ennek ellenére egy szál gabonát a birka le nem haraphatott…”

A terelő puli neve alatt ismert fajta a komondor testalkatához és szőrzetéhez nagyon hasonló. A puli olyan, mint komondor kicsiben, de szikárabb, acélosabb, csontváza finomabb szerkezetű, testét hollófekete, avét-fekete (szürkésfekete), rozsdaszürke, kékesszürke, barnásszürke, világosszürke, sárgásfehér vagy teljesen fehér, lompos, selymesen finom, komondoréhoz hasonló hosszúságú, elnemezesedésre hajlamos koloncokká összecsapzódó szőrzet borítja. A szőrzet ápolása ennél a magyar fajtánál is kívánatos. Fülei lelógóak, de nem nagyon hosszúak. Farkát a farára és hátára sátorszerűen borítja. Igen gyakran kurtított farkú példányok is láthatók. Marmagassága legfeljebb 50 cm-ig terjedhet, mert ha ennél magasabb, akkor mindinkább a komondor jellegéhez közeledik. Raitsits majdnem negyed évszázad óta a magyar fajtájú kutyák megmentése érdekében úgy irodalmi kutatásai alapján, mint a tenyésztés irányításával a „Magyar Kutyafajták Törzskönyve” révén olyan tapasztalatokra jutott, melyek még inkább azt igazolják, hogy a puli a komondornak kicsinyített alakja. A továbbiakban kiderítette, hogy teljesen állandósított jellegű puli alig van. A legjellegzetesebb puliknak tisztavérben való tenyésztése után is spic vagy nem ritkán göndörödésre hajlamos szőrű uszkár jellegű kölykök jönnek a világra. A megfelelő tenyészkiválasztás után arra a tapasztalatra jutott, hogy a puli utódok testnagyságban mindinkább növekedőben vannak.

A teljesen lompos szőrzettel fedett puli igen élénk vérmérsékletű, felette éber és ragaszkodó, hűsége csodálatraméltó. Napestig fáradhatatlan és inkább poroszkáló, nem magasra emelt lábakkal futkározva kerülgeti a nyájat és minden figyelme fárasztó munkájában is gazdájára összpontosul. Jelleme a juhásszal összeforrott. Csak gazdáját és annak parancsait ismeri. A puli őstehetség, tanulékonysága határtalan, csupán kellő módon foglalkozni kell vele. Egy szempillantás vagy alig észrevehető intés elegendő ok arra, hogy a puli kötelességét teljesítse. Igen helyesen nevezi Suk ezt a kutyafajtát kutyazseninek.

A barbet

A barbet hazája Franciaország. Heppe 1751. évben ezt írja: „Uszkár, de barbetnek nevezik szakálla miatt. Eredetileg magyar vízikutyák, igen göndörödő és elnemezesedésre hajlamos szőrűek és közönségesen hollófeketék. Vannak magasabbak és kisebb növésűek.” Magassága 45–50 cm. Szőrzete hosszú, gyapjas, göndörödésre és elnemezesedésre hajlamos. A barbetet mint vadelhozó és vízikutyát használják.

Franciaországban schiendebrie név alatt még ma is él pulinkhoz hasonló kutyafajta.

A pumi

A ménesek, gulyák, kondák mellől a farkasok kipusztulása és belterjesebb legelőkben szűkös gazdálkodás után a nagytestű pásztorkutyák mindinkább eltüntek és helyüket egy gyorsabb mozgású és pulinkhoz nagyban – egészében hasonlatos színű, szőrzetű, de inkább terrier megjelenésű, fürgébb mozgású és fogósabb természetű kutyafajta, a pumi foglalta el. Fülei felállóak vagy csak végükön kissé lebicsaklóak, farkuk kurtított. A nyughatatlan természetű pumi minden neszre kitartóan ugat, a legbőszültebb bikával is szembeszáll, fogóssága révén legerősebb kandisznót is megállásra és engedelmességre kényszeríti. A kártékony rágcsálókat éppoly kitartóan irtja és szenvedélyesen vadássza, mint a foxterrier. Megfelelő idomítás után vadkan-vadászatnál nem vallhatunk szégyent a pumival. A pumi a kitenyésztés kezdetén áll s így külföldön ezt a fajtát még nem igen ismerik.

Puminkhoz az Angliában kitenyésztett kerry-blueterrier hasonló.

Az uszkár

A mindinkább gyérülő számú és divatját mult uszkárra vonatkozólag Strebel ezt írja. „Az uszkár, ahogy mi azt ma látjuk, tulajdonképpen német származású, vagy helyesebben mondva, a német tenyésztés alkotása”. Mi természetesen inkább elfogadjuk Heppe 1751-ből való leírását, mely szerint, amint már olvastuk, a Pudel, azaz uszkár a magyar vízikutyával egyezik meg, amit Hoffmann leírása megerősít. Doewel 1746-ban az uszkárt szintén magyar vízikutyának nevezi. Eredetileg az uszkárt is a nyájak mellett, a vadászatnál pedig, vagy mint a neve mondja, víziszolgálatra is használták. Így azután az eredetileg nyájőrző kutyafajta nyomával, amint már az előbbiekben láthattuk, különböző kutyafajták tenyésztésénél találkoztunk. Régebben, amikor már kedvtelésből tartott kutyaként szerepelt, az összes kutyafajtáknak bohócául tekintették. Elvitathatatlan, hogy jelenleg a németek tenyésztik tovább tisztavérben. Újabban jelentőszolgálatra is alkalmazzák. Az uszkár ma is, mint a legtöbb lomposszőrű kutya szőrzete, ha nem ápolt, nem gondozott, nem tetszetős. Az uszkárt manapság körülbelül 50 cm magasságú nagyobb testnagyságban és egy törpe alakban tenyésztik, ez utóbbit törpeuszkárnak neveznek. Színük mindig teljesen jegytelenül, egyszínben fekete vagy egyenletesen barna. Szőrgondozás szerint gyapjas uszkárnak, vagy pedig zsinorozott szőrű uszkárnak nevezik. Komondorunknál, pulinknál és puminknál az úgynevezett zsinórozott szőrűség nem tartozik a ritkaságok közé, mely szintén azt jelzi, hogy a tulajdonképpeni uszkárnak kitenyésztett kutya eredetileg legközelebbi rokonai a mi magyar kutyáink. A törpe uszkár a kedvtelésből tartott kutyák közé tartozik. Mind a két fajta kutyaokosság tekintetében a mi pulinkhoz igen közel áll.

Kistermetű lomposszőrű kutyák

A máltai kutya

A kistermetű lomposszőrű kutyák már az ókortól kezdve a kedvtelésből tartott kutyákhoz tartoznak. Kalimachos K. e. 230. év körül említi a Canis meliteus néven a máltai selyemszőrű kutyát, melynek szőrzete pulinkéhoz elrendeződése és hosszúsága alapján teljesen hasonló, de a szőrselymesség a gondos ápolás mellett még finomabb. Walther 1817-ben a máltai kutyácskát angora, spanyol kutyácskának is nevezi. A 2–3 kg testsúlyú, tiszta fehérszőrű kutyácska bőre halvány rózsaszínű.

A tibeti hosszúszőrű törpekutya

Ennek a fajtának egyetlenegy példányát látta Raitsits; színe barna volt, hosszú, lompos szőre, az ebbe a csoportba tartozó kutyák szőrzetét hosszúságban felülmúlta.

A yorkshirei kutyácska

Az igen selymes, hosszúszőrű, inkább megnyúlttestű, rendszerint kurtítottfarkú, lelógófülű kutya színe sötét kékesszürke, vagy a hátvonalon ezüstszürke, fejen rozsdabarna. Az ezüstösfényű yorkshirei-kutyácskák a legértékesebbek. Eredetükről keveset tudni, de valószínű, hogy ezek is keletről származtak Angliába, ahol kitenyésztették.

A skye kutya

Úgy a yorkshirei-, mint a skye-kutyácskákat terrier szóhozzáfűzésével (mint a foxterrier) jelölik meg, de mivel a terrarius, illetőleg terrier jellegzetességeknek egyáltalán nem felelnek meg, helyesebb angol nevük jelzés mellett a kutyácska szóval egyúttal kedvtelésből tartott voltukat feltüntetni. Mint az előbbi, a skye-kutyácska is a tacskószerű testalkathoz hajlik, fülei fölállóak, szőrzete sötét kékesszürke, világos kékesszürke, sötét ezüstszürke színű. Testük átlag 15 cm hosszúságú, lompos szőrrel borított. Az ismertetetthez hasonló a clydesdale vagy paisley kutyácska.

II. A hosszú, elnemezesedésre nem hajlamos szőrzetű kutyák

Hosszúszőrű, nagytermetű kutyák:

A kuvasz

Buffon francia természetrajzának 1773-ban kiadott német fordításában Martini a mi kuvaszunkhoz hasonló kutyát parasztkutya néven ír le, mely egész életét a szabadban tölti. Ezekhez hasonló jellegű kutyák az ó-kor népei előtt sem lehettek ismeretlenek, mert róluk számos ábrázolás maradt. Földy János szerint (1801) a kuvasz a farkaskutyával egyenlő, valószínűen nem azért, mert talán a farkashoz volt hasonló, hanem a farkasjárta időkben minden olyan pásztor- vagy juhászkutyát, mely a jószágot a farkasokkal szemben megvédte, farkaskutyának neveztek. Pethe (1815) írja: „Nállunk fejér legtöbb van, mellyeket mi általjában Kovasznak hívunk. Ez az a legközönségesebb házi- vagy tanyai kutya.” Páriz Pápay szótárában kuasz vagy kuvasz nagyobb kutyával, pásztorkutyával egyenlő. A kuvasz szó alatt pásztorkutyát, nem pedig korcs, keresztezett fajtát ért. Raitsits már jelzett könyvében kimerítően bebizonyította irodalmi adatok alapján, hogy a kuvasz nem korcsot jelent, hanem különálló kutyafajtát, mely a hegyvidékeken és azok lankáin elterjedten él. Keller Konrád („Studien über die Haustiere der Kaukasusländer.” 1913.) könyvében a mai magyar kuvaszunkhoz nagyon hasonló kutyafajtát kaukázusi hegyikutya, vagy tatár-juhászkutya név alatt írt le. Ha kelet felé még tovább haladunk, akkor a tibeti kutyával találkozunk, mely a szőrzet elrendeződésében és hosszúságában szintén nagyon hasonló kuvaszunkhoz, csupán színben tér el, mely Strebel szerint egész testén főleg fekete, de a szemek, a pofák, a végtagok egyes részein levő jegyek vöröses kukorica- vagy szürkéssárgák is lehetnek. Előfordulnak barnák és kékszínűek is. Magasságuk 56–78 cm. Úgy a tibeti, mint a kaukázusi kuvaszjellegű kutyák, valamint a ki kuvaszunk elterjedési helyétől távolabb eső campagnei és pyrenei nagytestű juhászkutyák hasonlósága a legjobban jelzi, hogy a pusztaságokon lakó komondorjellegű kutyákon kívül, a különböző földterületen, az erdős magaslatokon élő kutyák, mind kuvaszjellegűek. Ezek szerint joggal írhatják a kutatók, hogy a nevezett hullámosszőrű, de fejükön és a végtagjuk elején rövid szőrrel borított pásztor- és juhászkutyák a tibeti kutyától, illetőleg a kaukázusi kutyától származnak s fokozatosan egyre tovább terjedtek el. Varga (1872) kuvaszunkat már a fentjelzett használati mód szerint magyar farkasebnek nevezi, mely rendkívül nagy, izmos, erőteljes fajta. Farka dús szőrzete végett vastagnak, hosszúnak és bozontosnak látszik, testének szőrzete (kivéve a rövid és síma szőrzetű pofát és lábakat) hosszú, puha és fénylő, többnyire egyszínű fehér vagy sárgásfehér, fülei gyakran sárgásszínűek.

A kuvasz név a magyar juhászat példabeszédeiben is előfordul, mint Hermann írja: „amely kuvasz egyszer átalússza a Dunát, másszor is megpróbálja. Kuvasz szénán fekszik, de abból nem eszik, de azért morog az ökörre.” Egyébként legrégibb költőink a kuvasz név alatt pásztorebet értettek. Két jellegzetes s egymástól teljesen különálló nagytermetű pásztorkutyánk közül a szőrápolást alig igénylő, csinosabb és tetszetősebb külsővel bíró tulajdonképpeni kuvaszainkból Németországba „komondor” néven vittek ki és tenyésztőik „Komondor Verein”-ben egyesültek és a legutóbbi korig tulajdonképpen nem komondorokat, hanem kuvaszokat tenyésztettek. Ily alapon nem csodálkozhatunk azon, hogy Strebel hatalmas nagy művében a komondor neve alatt valójában kuvaszunkat ismerteti, s „Düllő” kan és „Pici” nőstény komondor jelzésű sajátkezű rajzának reprodukcióján, tulajdonképpen jellegzetes kuvaszpárt látunk. Stefanitz volt az első, aki a német juhászkutyákat tárgyaló nagyértékű könyvében a komondor és a kuvasz helyes képét közli. Magyar kutyáinkra vonatkozólag, mint az eddig előadottakból kitűnik, a legnagyobb zavarosságot az okozta, hogy a hazánkban élő őseredetű kutyafajtákat nem a fajtajellegek szerint nevezték el külön-külön névvel, hanem a használati mód szerint. Pásztor-, juhász-, vagy őrzőkutya volt a komondor éppen úgy, mint a kuvasz. Az egyik régibb szerző jobban ismerte a komondort és ezt írta le pásztorkutya elnevezés alatt és a kuvaszt helytelenül vagy csak mellesleg említette meg. A szerzők másik része viszont a kuvasz jellegűeket emelte ki. A kutyatenyésztés fejlődésével a fogalmak tisztultak és hazánk kutyafajtáinak csoportosítása a vele rokon külföldi kutyafajták nézőpontjából is helyes irányba terelődött.

A mi kuvaszaink tekintete nyilt és okos. Barna szemének tükrében a legönzetlenebb hűség tükröződik. A komondornál rendszerint hatalmasabb termetével és határozott felléptével az idegent elriasztja és ha az illetőben ellenséget nem lát, azzal szemben nem is bizalmatlan. Veszély esetében szemtől-szembe támad. Különösen a pusztákon és a havasokon élő kuvaszok bátorsága határtalan. Emberismerte bámulatos. Hűséges ragaszkodása példátlan. Megjelenése tetszetős, az életben igénytelen, az idő viszontagságait kitünően tűri s legszívesebben a szabad levegőn tartózkodik. Éjjel éber, minden neszre figyel, de ok nélkül soha sem ugat. Fejének arcorri hajlása a komondoréhoz viszonyítva sekélyebb. Közép, nagy V-alakú fülei lelógóak, úgy a fej, mint a fülek, valamint a végtagok eleje rövid, síma szőrrel borított. A test egyéb részein a szőr hosszú, hullámos, vagy tömöttebben birkabundajellegű. Az utóbbi szőrzet a legkívánatosabb. Marmagassága 55–80 cm között ingadozik. A kuvasz rendszerint hófehér színű a fiatalabb korban, az idősebb korban eleinte mérsékelten, később sötétebb sárgásfehér vagy krémsárga színű árnyalatú. A gyengén világos sárgásfehér szín nem hiba.

Az eddig a nyáj őrzésére tartott kuvasz jelenleg, mint a legkitünőbb házőrző teljesíti szolgálatát. Jó szaglásánál, hallásánál, valamint felette nagy tanulékonyságánál fogva rendőrkutya-szolgálatra is felette alkalmas. Egyik svájci rendőrkutyaversenyen ki is tüntették. Vagyonőrző tulajdonsága felbecsülhetetlen. Az utóbbi időben kuvaszaink a helyes irányú tenyésztés folytán nemcsak hazánkban, hanem a külföldi államokban is elterjedtek.

A campagnai olasz juhászkutya kuvaszunk rokona, egy példánya Ten-Scotto felírású nyaklánccal a világháború idején hősi halált halt olasz tiszt mellől hozzánk került.

A pyrenei kutya

A pyrenei kutya a kuvasz tárgyalásánál említett campagnai juhászkutyához és a többi kuvaszjellegű kutyához hasonló kutyafajta.

Az újföldi kutya

Az egyidőben hazánkban is divatos újföldi kutya fekete színű. A teljesen kuvaszjellegű újföldi kutya mindinkább háttérbe szorult, bár nemes tulajdonságai és tetszetős külseje révén más sorsot érdemelt volna. Ezidőtájt Németországban a „Neufundländer Klub” foglalkozik tenyésztésük irányításával. A vízben szívesen úszik s ezért nem egy példánya emberéletet mentett meg.

A hosszúszőrű bernáthegyi kutya

A bernáthegyi kutyákat nemcsak Szent Bernáthegyen, hanem Svájc más hegyein is tenyésztették. A bernáthegyi kutyák már a 17. században önálló fajtát alkottak. A 19. század elején az ott élő hegyikutyákat állítólag nehéz dán, pyrenei és újföldi kutyákkal keresztezték. Raitsits szerint valószínűbb, hogy kitenyésztésüknél a pyrénéi kuvaszjellegű kutya helyett a campagnai juhászkutyákat használták fel és nem lehetetlen, hogy a svájci kuvaszjellegű hegyikutyákból alakultak ki a bernáthegyi kutyák. A keresztezések folytán az eredeti bernáthegyi jelleg a 19. század első felében átalakult és a régi képektől eltért. Ebből alakult ki a mai bernáthegyi kutya, mely dogszerűsége mellett a hosszúszőrű déli juhászkutyák keveredett jellegét hordja magán. A bernáthegyi kutyáknak a tibeti kuvaszjellegű kutyával való rokonsága kétségtelen.

Tekintettel arra, hogy a bernáthegyi kutyában rövidszőrű dog vére is csergedez, kétféle válfajtája ismert: a hosszúszőrű és rövidszőrű bernáthegyi kutya. A rövidszőrű bernáthegyi kutyákat, mint különálló kutyafajtát ismerték el és fajtájukat tisztavérben tovább tenyésztik. A bernáthegyi kutya feje igen erőteljes, nagy és széles, az arcorri hajlás szembetűnő, az arcorr az agykoponyánál rövidebb. A hímek legalább is 70 cm, a nőstények 65 cm magasak. A fehér alapszín sárgás-, sötétbarna, vagy szürkésbarna színnel árnyalt vöröses foltokkal tarkított. A nevezetes „Barry” után 1913. év teléig bezárólag a „Türk” nevű bernáthegyi kutya 35 emberéletet mentett meg. A bernáthegyi kutyáról Tschudi a következőket írja: „A kolostor két kutyája mindennap a hágók veszedelmes útjain, a kolostor legmélyebben fekvő majorjából az egyik menedékházig, a másik pedig lefelé haladva kutat. Zivataros idő és jégármegindulás esetében a létszámot megháromszorozzák és a nyomkeresőket lapátokkal, rudakkal hordágyakkal és üdítőszerekkel felszerelve a szerzetesek követik. Ha a kutyák szerencsétlenül járt embert találnak, visszafutnak a kolostorba, hangosan ugatnak és a szerzeteseket a szerencsétlenség helyére vezetik. Ha jégárhoz jut, úgy annak minden részét átkutatja és abban az esetben, ha szaglásuk révén embernyomra akad, úgy a szerencsétlent a jég alól is ásásra alkalmas karmaival kiássa. A bernáthegyi kutya nyakán rendszerint erősítőszert vagy egy üvegecske bort tartalmazó kosárkát és hátukon gyapjútakarót hord.” A menedékházak lakói mindenütt megerősítik, hogy a kutyák a zivatart különösen télen, egy órával előbb megérzik és ezt nyughatatlanságukkal kétségtelenül jelzik. Más országokban a bernáthegyi kutyákat házőrzőknek vagy kedvtelésből tartják.

A leonbergi kutya

A leonbergi kutya Leonberg városából származik, ahol a legtöbb példányát tenyésztették és pedig a bernáthegyi kutyáknak más hosszúszőrű kutyákkal való keresztezése alapján. Jellege a kuvaszjellegű kutyák és a bernáthegyi kutyák között áll, szőrük hosszú ugyan, a test felületéhez azonban jobban hozzásimul. Színe általánosan sárgás vagy szürkés és fején az arcorr, szemek környéke és a fülek feketeálarc-szerűen árnyaltak. Magassága: 70–80 cm. Értelmes és tanulékony őrzőkutya.

Az angol szetter

Az angol szetter a legrégibb és leggyorsabb hosszúszőrű angol vizslák csoportjába tartozik. Szőrzete a fejen és a végtagok elején rövid és sima, a testfelület egyéb részein hosszú, de meglehetősen simán fekvő. Fején az arcorri hajlás kifejezett. A nagyobb részben fehér alapszíne sárga, barna vagy fekete foltos. Igen finom szaglású, túltenyésztettsége folytán túlérzékeny és ideges. Magyarországon tenyésztett szetterek Ötvös szerint nyugodtabbak. Mezei és vízi vadászatoknál használják. Válfajtái a skót vagy gordon-szetter és az ír-szetter.

A hullámos szőrű retriever. Retriever angol szó annyit jelent, mint elhozó, vagyis vadat elhozó. E szerint az angol tenyésztésű hullámos szőrű retrievernek nincs más feladata, hogy azt a lelőtt vadat, amelyet a pointer vagy a szetter kitűnő szimatjával a vadász részére megtalált, parancsra elhozza. Nálunk nem terjedt el, éppen úgy, mint a göndörszőrű retriever sem.

A hosszúszőrű németvizsla származásának eredetére vonatkozólag Strebel határozott állást foglalni nem mer. Németországba származott fürjező kutyákból veheti eredetét. Ziegler szerint a hosszúszőrű németvizsla, mint az angol hosszúszőrű vizslák, a rövidszőrűeknél régebbi eredetűek.

A nagy münszterlandi vizsla fekete-fehér színű és a kitenyésztés kezdetén van. Tenyésztésükre csak 1919. évben alapítottak egyesületet. Az egyébként angol szetter jellegű vizsla fehér alapszínén fekete nagyobb foltok és pettyezettség van jelen, vagy feketeszürke. Magassága 55–60 cm. Mindezekből azt láthatjuk, hogy a német az angol példán okulva, arra törekszik, hogy a legkülönbözőbb kutyafajtákat kitenyéssze és így nemcsak saját honfiainak szükségletét, hanem a külföld keresletét is kielégítse.

Ebbe a csoportba tartozik az angol golden retriever vadelhozó vizsla.

A kis münszterlandi vizsla

Általános jellegeivel az angol szetter jellegű kutyákhoz testalkatban és szőrzetben hasonló. Marmagassága azonban botmértékkel mérve 48–52 cm. Hosszú és hullámos szőre fehér, meglehetősen egyenletesen barna foltokkal tarkított. A most tárgyalt nagy csoporttal jellemzően az egész fej, a végtagok eleje rövid szőrrel borított. Löns volt az első, aki ennek a kutyának vadászképességét felismerte. Természeténél fogva a vadat felkutató kis vizsla a vadat állja. Nagy városok vadászai szívesen tartják, mert kocsin, vonaton vagy a lakásban kevesebb helyet foglal el és élelmezése sem okoz oly nagy gondot, mint a nagyobb vizslák.

A skót juhászkutya

Collie-nak is nevezik, mely szó Yolland angol szótára szerint juhászkutya névvel azonos. Már a régi angol írók is említik, hogy Angliát izlandi kutyákkal árasztották el és ezektől származtatják. Ahogy hazánkban nemzeti kutyáink a juhok mellett szolgálatot teljesítettek, Angliában ezt a szerepet a skót juhászkutya töltötte be. Rövidszőrű fején rövidszőrrel fedett fülei felállóak és csak a hegyük bicsaklik le, egyébként a végtagok elülső részének kivételével nagyon sűrű s hosszú fedőszőrök alatt bőséges a gyapjas szőr, a leghosszabb a szőrzet a nyakon és mellkason, valamint a faron. Magassága 50–60 cm. A szín igen különböző lehet. Ez a kutyafajta sem őseredetien állandósult fajta, mert rövidszőrű juhászkutya válfajtája is ismert, mely az izlandi kutyához hasonló.

A hosszúszőrű német juhászkutya

A mai korban általánosan elterjedt és helytelenül farkaskutya névvel nevezik. A német juhászkutya nem volt mindig a mostani símán fekvő, de durvaszőrű kutyákhoz hasonló, hanem felálló fülét és szőrének színét nem tekintve, a hullámos szőrű kutyák jellegeit hordta magán. A német tenyésztési irányzatok mindinkább kiküszöbölték ezeket az ónémet juhászjellegű kutyákat a továbbtenyésztésből, míg végre a farkashoz látszólag nagyban hasonlatos és a mai korban mindenütt elterjedt német juhászkutyát tenyésztették ki.

Ebbe a csoportba tartozik még a chien de berger néven Franciaországban ismert és a hollandiai juhászkutya, valamint a svéd vagy jávorszarvaskutya.

Az orosz agár

Az orosz agár nagyon régi kutyafajta, melynek származástörténelméről semmi sem ismeretes. Hazájában farkasvadászatra használják. Az oroszok barsajanak, barsajapssowaja, azaz dússzőrzetű agárnak, vagy egyszerűen barsoi-nak nevezik. A hatalmas termetű és nagyon tetszetős kutyák egész testfelületét, a fejet és a végtagok elülső részét kivéve, hosszú, dús, hullámos, selyempuhaságú szőrzet fedi s mint ilyenek a kedvtelésből tartott kutyák közül főúri kastélyok díszei. A legkedveltebb szín a teljesen fehér, de van a fehér alapszínen fekete-, barna-, vörös-, sárga- vagy ezüstszürke foltokkal tarkított. Az orosz agárnak legközelebbi rokona az afgán agár, melynél a hosszú szőrzet a faj és a végtagok egyéb részeire is kiterjed. Angliában saluki néven oly világos színű agarakat tenyésztenek, melyek az előbbiekhet testalkatban nagyon hasonlók, hosszú szőr csak a füleken és a farkon díszíti az egyébként hosszúszőrű állatot.

Középtermetű, hosszú, hullámos szőrzetű kutyák

Ennek a csoportnak legtöbb képviselője az úgynevezett spanielekből, azaz fürjész-kutyákból adódik. A fürjész-kutyafajták tenyésztésénél is az első helyet az angolok foglalják el. A fürjész-kutyának legrégebbi ábrázolását Strebel szerint Nagy Sándor atyjának, a Macedon II. Fülöpnek korából maradt vissza. A spanielek legrégebbi korokban igen közkedveltek voltak, s számos mester festményén megtalálhatjuk a spanielek törpe vagy középtermetű alakjait. A spaniel szó eredetéről és értelméről a szakértők még biztosat nem tudnak, egyesek azt állítják, hogy esetleg spanyol származása révén kapta e nevet. Krichler pedig azt állítja a spanyol „espantar”, azaz „epouvanter” megegyezik megijesztés, felhajszolással. Egyszóval a spaniel felhajszoló kutya, melyet a német Wachtelhund-nak, fürjész-kutyának nevezi. A spanieleket régebben csupán arra használták, hogy a vadászni való vadmadarakat felhajszolja, felzavarja, hogy azokat a vadászsólyommal elfoghassák. Ennek a vadászatnak megszüntével, amikor a fegyverrel való vadászat terjedt el, mert a sűrűségtől a vadat csakis a kisebb termetű spaniel tudta felhajszolni és egyúttal, mert a vízivad vadászatánál, különösen kacsavadászat alkalmával jól kitűnik, továbbra is megmaradtak. Az ezt követő korokban a megfelelő idomítás révén, a vad kinyomozása után a kinyomozott vadat vizslamódjára állta és így jelezte. Különböző spaniel fajták közül első helyen az angol cocker és a springer spaniel áll. Ezek a spanielek közül a kisebb termetűek és fácán erdei szalonka, kacsák vadászására használják. A clumber, sussex- és mezei spanieleket fogolyvadászatra használják főképpen. Ezek közül a legnehezebb és a leglassúbb a clumber spaniel. Hazánkban leginkább a cocker- és a springer spanielek terjedtek el. A vad fürkésző és vadelhozó kutyák tenyésztésénél a németek sem maradtak vissza és kitenyésztették a német fürjész-kutyafajtát, amely nagyon elterjedt és közkedvelt. A német fürjész-kutya a vadász spaniellel egyenrangú. A hosszúszőrű német vizslához hasonló, csupán nagyságra 40–50 cm. Szőrzete a spanielekhez hasonló, melynek színe sötétbarna és gyakran fehérfoltos, illetőleg a fehér foltok barna színnel pettyezettek.

A csau-kutyák

A spic jellegű kutyák nagy csoportja, melyhez egész Közép-Ázsiában meglehetősen délfelé elterjedt csau-kutya tartozik, szőrzet elrendeződése, hosszúsága és minősége szerint szintén ebbe a nagy főcsoportba tartozik. Felálló fülekkel díszített fején a szőr rövid s a test egyéb részein, különösen a nyakon és a mellkas elején, hosszú, dús és sűrű szőr fedi és bozontos farka sátorszerűen a kereszt és ágyéktájra borul. E fajtának érdekessége az, hogy a keményszájpad és nyelve kékesfekete. Legrettenetesebbek a teljesen fekete, vörös, ordas, kék, barna és a fehér színűek. A csau hízásra hajlamos, ezért a kínaiaknál főtáplálékul szolgál, de bundáját is felhasználják, máskülönben őrző szolgálatot teljesít. Hazánkban csak elvétve látható, mert Angliából való importálás révén csak drága pénzen szerezhető be.

A spic

Talán nincs a földkerekségen oly elterjedt fajta, mint a spic. Hazánkban is sok spickutyát és ennek keresztezéseit láthatjuk. Régebben juhnyájaink mellett a spickutyák is teljesítettek terelőszolgálatot s ily körülmények között meg volt a bő lehetősége annak, hogy a puli vagy pumi kutyáinkkal kereszteződhessenek. Ennek hatását a későbbi utódokban is gyakran tapasztalhatjuk. A teljesen jellegzetes pulipár után ugyanis nem egyszer egy-egy spictípusú kölyök jön a világra. A spic fején az elődomborodó agykoponyából a lényeges arcorri hajlást alkotó és elhegyesedő arcorri rész folytatódik. A fejét, a végtagok elülső részleteit rövid szőr fedi és az összes spicekre jellemzően a fölálló fülek mögötti testrészek, különösen a nyak és a mellkas eleje hosszú, dús szőrzettel borított. Az igen tetszetős, bozontos farok előrecsapva sátorszerűen borítja a törzs hátsórészeit. Az ezüstszürke ordas, sárgásszürke vagy hamvasszürke színű farkas-spic, továbbá közismert a fehér spic és a fekete spic. A spicjellegű kutyáknál tapasztalható tarkaszínűség jelzi a legjobban, hogy nem fajtatiszták. A fehér és a fekete spicek után vagy fehérek vagy feketék, de tarka spicek sohasem jönnek a világra.

A szamojed spic, melynek hazánkban is van képviselője, teljesen hasonló a német félvér spichez, de annál erőteljesebb és nagyobb termetű. A kamcsatkai laika kutyának hosszúszőrű alakja, nagyon hasonló az előbb említett spicekhez, csupán abban különbözik, hogy fehér szőrét fekete foltok tarkítják. Ennek a fajtának van egy középhosszú, durvaszőrű válfaja, mely azt jelzi, hogy ez az a fajta nem egészen tisztavérű spicjellegű kutya. A lapföldi, az eszkimó- vagy sarki kutya, az izlandi kutya és a laika kutya fajták már a német juhászkutya fajta jellegéhez közelednek és így, bár fejükön és végtagjaik elején a szőr rövid, a test egyéb részeit hosszú, meglehetősen durva, de a farkasénál mégis lágyabb, nem hullámos, de bőségesen gyapjas szőrrel kevert szőrbunda borítja.

A német juhászkutya

A laika kutyához és a farkashoz többé-kevésbé hasonló kutyákhoz a legközelebb áll a német juhászkutya, melyet, mint már említettem, a hozzá nem értők különös büszkeséggel „farkaskutyának” neveznek. Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a német juhászkutya a farkastól közvetlenül származik, mert a német juhászkutyának farkassal való keresztezése folytán a tulajdonképpeni német juhászkutyától nagyon eltérő és képesség dolgában alacsonyabb fokon álló keresztezett korcs kutyák jönnek létre. Farkassal a német juhászkutyát nemesíteni nem lehet, ez csak a megfelelő tenyészirányzattal érhető el. Még sohasem volt kutyafajta, mely oly rövid idő alatt elterjedt volna, mint ez. A világháború befejezése után a győztes államokba bőséges német juhászkutyaállomány került zsákmányul. Ma már Angliában is számos német juhászkutya tenyésztő van, azonban ezeket a kutyákat nem valódi nevükön, hanem „Alsation Wolfdog” néven nevezik, ami magyarul „elzászi farkaskutyát” jelent! Erre a kutyára jellemző rövid szőrrel borított értelmes feje, amelyen két hatalmas, végén lekerekítetten elhegyesedő felálló füle igen jellegzetes. A végtagokat kivéve, a testfelületet hosszú, durva fedőszőrök mellett bőséges gyapjas szőr borítja; hosszú, lomposszőrű farkát a saroktájig lelógatva s ott mérsékelt ívben hátrafelé hajlottan tartja. A szőrzet színe a fekete szőrök, illetve a fekete szőrvégek mennyisége szerint különböző ordasbarna színárnyalatú lehet. Igen gyakran a test felső részeit fekete szőr takarószerűen borítja. Lehet azonban egészen fekete, vasderes, hamuszürke, vörösessárga, vagy gesztenyebarna, az egyszínű alapon sötéten csíkolt is. Megkülönböztetnek még egy durva vagy drótszőrű válfajtát is.

A tacskó-testalkatú hosszú és hullámos szőrű kutyák csoportjába a hazánkban kevésbbé ismert dandie dinmont-terrier angol dúvadirtó kutyán kívül, a sokkal jobban elterjedt és ismert hosszúszőrű tacskó tartozik. A németek a tacskókat „Dachshund”-nak nevezik, ami magyarul „borzkutyát” jelent. Nevét onnan kapta, hogy ez a kutyafajta a borz természetes kotorékában minden erőlködés nélkül jól tud előrehaladni és ha a borzot lakásában megtalálja, állhatatosan nagy tűzzel ugatja, úgyhogy megfelelő talajon a vadászok a támadó kutyához leáshatnak és a katlanba szorított borzzal végezhetnek. Ezt a fajtát a kutyatenyésztők mint állandó fajtát csak a legújabb korban ismerték el. Fejét és végtagjainak elejét rövid szőr borítja, de annál hosszabbak a szőrök, különösen lelógó fülei és a nyak, valamint a mellkas elején. A sűrű és puha szőrzet hullámos lefutása különös díszt kölcsönöz a tetszetős állatnak. Színe fekete rozsdabarna árnyalattal, vagy egyszínűen vörösesbarna. A hosszúszőrű tacskót kotorékmunkára, valamint vadat fürkésző és vízimunkára használják.

Kistermetű hullámosszőrű kutyák

A spicjellegű kutyák közül a legjobban elterjedtek a 4 kg-on aluli, egyszínű fekete és barna törpespicek. Ezeknek sokkal ritkább a selyemszőrű spic, mely valószerűleg a máltai selyempincser és a törpe spic keresztezéséből keletkezett. Újabban egy kisebb, de hasonló kutyafajtát, mint lepkekutyát tenyésztettek ki.

A törpe spaniel ebfajtákat már Buffon a nagytestű spanyolországi fürjészkutyából származtatja. Angliában tenyésztésük fokozatosan odairányult, hogy arcorri részük minél rövidebb legyen. Így a mai korban élő spanielek arcorrirésze teljesen fitos-tömpe. Fejükön és a végtagok elején a szőr rövid, egyebütt, különösen a füleken, a nyak és mellkas elején hosszú selyemszerű és hullámos. Színezetük szerint megkülönböztetjük: s feketeszínű és mahagoni, barna-árnyékolású Károly király kutyát, a fehér- s barnafoltos Blenheim spanielt, továbbá a háromszínű Károly herceg spanielt, melynél fehér alapon, fekete- és mahagonibarna árnyalatú foltoktól tarkított, végül az egyszínűen vörös törpespanielt, az ún. rubi spanielt. Ezekhez nagyban hasonló a fehér alapon, fekete- vagy sárgafoltos, japán csinkutya. Az utóbbi hazánkban is ismert. Újabban tért hódít a pekingi törpe kutyácska, mely szőrének minőségében és elrendeződésében az előbbiekhez hasonló. Fejének arcorra fitos, csupán alacsony és megnyúltabb termetével, valamint rendszerint egyszínűen vöröses-barna színével különbözik hasonló társaitól. Vannak azonban fehérfoltosak is.

III. A rövidszőrű kutyák

A rövidszőrű nagytestű kutyák sorát különösen a régi korokban elterjedt és általánosan „mészároskutya” szolgálatot teljesítő szelindek kutyafajtával kezdjük meg, melyeket a mai korban az angolok „mastiff” néven tenyésztenek. Nagyságban ezeket a német dog követi, melynek füleit kurtítják. Angliában a fülek kurtítása tilos. Megkülönböztetünk egyszínű, csíkolt és foltos dogokat. A hatalmas termetű és erős kutyafajta manapság igen szelíd természetű, de bebizonyosodott róla, hogy némelykor különleges izgalmi állapotában, saját gazdáját is megmarja. Ezt a kutyafajtát igen sokan helytelenül dán dognak is nevezik, holott az igazi dán dog már ritkán fordul elő, s az is a régi angol dogokból származó válfaj.

A vadászkutyák legnagyobb száma a rövidszőrű kutyafajták közül való. Vérebeink közül első helyen áll az angol véreb, általánosabban a hannoveri véreb és a bajor véreb. Ezeknek legtöbbje rőtvörös, szarvasvörös, vörösesbarna és ehhez hasonló színű. Ezeket a kutyákat az erdős, hegyes vidékeken a sebzett vad megkeresésére használják.

A magyar vizsla

Ennek a fajtának megmentése és kitenyésztése érdekében Polgár Kálmán követett el mindent, hogy most már magyar vizslánk jelentőségét a vizslás vadászok elismerik. Raitsitshoz intézett levelében Polgár a következőket írja: „A vadászat nálunk, főként az 1729. évi t.-c. óta a nemességet illette. Ez az első kétségtelen adat, hogy elődeink vizslával vadásztak. Az 1510. évben reánk maradt, hogy Komlóssy Mihály fürjészetre használatos vizslát kért Tamás öccsétől.

A magyar vadászat gyakorlásánál a vizsla és az agár volt a hű társ. A társas vadászatnál az agarászat fejlődött ki hazánkban is, úgy hogy már 1836-ban alakultak agarász-egyesületek. A régi magyar nemes azonban vizslával is vadászott. Hogy ezek a vizslák honnan kerültek elő, kik tenyésztették, azt nem írták le, nem tudjuk. Öreg uraink elbeszéléseiből azonban tudjuk, hogy volt nekik egy közkedvelt, sárga vizslájuk, amely nemcsak a mult század második felében bevándorolt cseh jágerek új otthonában, Magyarország felvidékén, hanem a Dunántúlon, az Alföldön és az egész országban otthonos és közismert volt. Gróf Somsich Pongrácz mikei földbirtokosnak, aki 1868-ban halt meg, a mikei mauzoleumban életnagyságú arcképét saját kívánságára akként örökítették meg, hogy fiatalkori, hű társát, zsemlyesárga vizsláját melléje festették. Az 1880. évben Hamvay Zoltán a pointerek és Bárczy István a szetterek importálása végett nagy mozgalmat indított. Fanatikus lelkesedéssel szereztek híveket és oly sikert értek el, hogy pár év múlva már vizslaversenyeket is rendeztek. Ezzel a mozgalommal és a német vizslák nagymérvű importálásával a régi magyar vizslák feledésbe mentek. Lovag Kerpely Béla, mint az akkori „Nimród” szerkesztője, a magyar vizslák megmentése érdekében felvetett eszmét felkarolta. Erre többen a nevezett lap hasábjain magyar vizslák érdekében írtak s köztük Sétaffy Gyula írja: „A magyar sárgavizslát láttam ezelőtt 30 évvel Pozsony megyében igen sokat. Ideálisan szép kutyák voltak és elsőrangúak vadászatilag. Engedelmességükkel, szimatjukkal, keresési modorukkal és a vadelhozó munkában kitűntek. Sokat jártam a kontinens vizslaversenyein és kiállításain, ilyen tiszta, sárga vizslát azonban sehol sem láttam. A sárga vizsla tényleg magyar kutya lehetett.” Polgár Kálmán Kaposvárt megalapította a Magyar Vizslatenyésztők Egyesületét és a magyar vizslák törzskönyvébe 1920 május 19-én vezette be az első magyar vizslát. Azóta a magyar vizslák tenyésztése fokozatosan fejlődik hazánkban. A magyar vizslák ügyét később Bába Károly vette át, ki ezen a téren lelkes elődjéhez hasonló ügybuzgalommal intézi a magyar vizslatenyésztés ügyeit és megírta „A magyar vizsla” című könyvét. A magyar vizsla standardját 1928 tavaszán az Országos Vizsla Club felkérésére: Mesterházy, Raitsits és Puntigam szerkesztésében az Országos Vizsla Club magyar vizslaszakosztálya végérvényesen elfogadta s ez alapon az 1928. évben a „Magyarországi Telivér Kutyatenyésztő Egyesületek Szövetsége” által megrendezett kiállításon megtartott kötelező magyar vizsla bemutatón megjelent nagyszámú vizslák közül a köztenyésztésre nem megfelelő egyedeket kiselejtezték.

Az angolok legkiválóbb és leghírnevesebb vadászkutyája a pointer, melynek szaglóérzéke a legfinomabb.

Színe fehér alapon barnasárga vagy fekete foltos, de vannak egyszínűen sárgák, barnák és feketék. Hazánkban a pointerek Hanvay idejében érték fénykorukat, most már azonban csak gyér számban vadásznak velük. Az előbbinél nálunk sokkal elterjedtebb a német rövidszőrű vizsla, de ezeknek legtöbbjénél is, sajnos hiányzanak a származási adatok. A pointernél nehezebb, de azért nemes, erőstestű vizslának farkát kétharmadrészre kurtítják. Színe barna, és fehér tüzdeltséggel keverten igen különböző színárnyalatú lehet. A német rövidszőrű vizslát vadászaink azért kedvelik, mert a különböző vadászmunkáknál egyformán használhatják. Igen sokan már túl sokat kívánnak ettől a vizslától, vagy helyesebben mondva, az általános vadászhasználatra legalkalmasabb vizslától, mert nemcsak a vad felkeresését, a vad állását, a lőtt vad elhozását, hanem vérnyom keresésén kívül a lőtt vad feltalálását s ennek ugatással való jelzését, valamint dúvadirtási képességet is megkívánják. Az előbbinél kevésbbé ismert a weimari ezüst-, őz- vagy egérszürke színű vizsla.

Ide tartoznak az úgynevezett falkakopókutyák is, melyeket általában kopóknak neveznek. Ezek közül a legelterjedtebb és hazai falkavadászatainknál is használt kutya a fekete-fehér-vörös, vagy fekete-fehér, vagy fehér-nyúlszürke-barna színű angol rókakopó. A falkavadászatnál az erre a célra szabadon eresztett róka vagy ennek mesterségesen készített nyomára bocsátja a falkamester a kutyákat és a lovas társaság a falkát árkon-bokron követi.

A nagytestű őrző- és védőkutyák közül általánosan ismert és elterjedt az 1860. év körül Apolda-ban élő Dobermann gyepmester által kitenyésztett fekete, barna és kék színű dobermann pincser, melynek füleit és farkát kurtítják. Hazánkban igen fejlett a tenyésztésük és általában ez a kiváló kutyafajta rendőr-, csendőr-, valamint hadiszolgálatban tünteti ki magát. Hasonló célra újabban a rottweili kutyákat is tenyésztik.

A nagytestű rövidszőrű kutyáknak csoportját az angol agarak zárják be, amelyek hazánkban, különösen az Alföldön közkedveltek, hol a magyar urak régi nemes sportját, az „agarászatot” mai nap is űzik. A nyúlánk, előkelő testalkatú és az angol telivérre emlékeztető kutya gyorsasága és kitartása elsőrangú. Színe fekete, vörössárga, sárgásszürke, de lehet az alapszín csíkolt is. Hazánkban a mi viszonyainkhoz teljesen alkalmazkodott régi magyar agár szintén ismert. Az előbbiekhez nagyon hasonló, de már a középtermetűekhez tartozik a 40–50 cm marmagasságú, símaszőrű angol „whippet”.

A középtermetű rövidszőrű vadászkutyák közé tartoznak: a német kopó, a tarka vesztfáliai tacskókopó és az angol beagle kopó, ezeknek utóbbi alakjai a tacskólábú kutyákhoz hasonlóak. Ide sorolható a kiveszőfélben levő fehér alapon feketefoltos dalmát kutya, a Szumatra szigetén élő battak kutya, amely szintén rövidszőrű és nagysága 30–35 cm, valamint a sipperke nevű, egyébként spic testalkatú, de rövidszőrű és most már kedvtelésből tartott kutya. A német fekete és rozsdabarna árnyalatú, vagy feketés ordas, vagy ezüstszürke színű rövidszőrű pincser már nem annyira közkedvelt, mint régebben.

Az angol nemzet legelterjedtebb kutyája a símaszőrű foxterrier a világon a legközismertebb kutyafajták közé tartozik. Dúvad, valamint kártékony rágcsálók irtására használják. Hazánkban tenyésztett foxterrierek a külföldiekkel eredményesen veszik fel a versenyt. Patkányirtásuk révén felbecsülhetetlenek. Ehhez nagyban hasonló, de teljesen fehérszínű, kurtított fülű, de nem kurtított farkú bullterrier nevű kutyafajta, mely csak néhány példányban élt hazánkban. Ennél kisebb, de hasonló a feketebarna terrier.

A rövidszőrű középtermetű kutyák között széles, nagy, fitosorrú fejükkel, valamint széles mellkasukkal, továbbá természetes körülmények között veleszületetten tört farkukkal feltűnnek az angol bulldogok. Tőlük kevésbbé erőteljes termetükkel különböznek a felálló fülű francia bulldogok. A régebbi korban divatos, szürkeszínű és fekete álarcrajzolattal feltűnő, fitosorrú kedvtelésből tartott kutyákat már csak Angliában tenyésztik. A német boxer is a bulldogokhoz és a kisebb termetű szelindekekhez hasonló. Arcorri része bár rövid, de nem fitos, teste részarányosabb, füleit és farkát kurtítják. Hazánkban ezidőszerint egy tökéletes példány él. Egyébként őrzőkutya.

Ebbe a csoportba tartozó tacskótermetű kutya a rövidszőrű tacskó, mely lehet fekete, barna árnyalattal, lehet barna, fekete kékesszürke foltos, kékesszürke fehér foltos színű és éppen úgy, mint rokona, a hosszú és szálkásszőrű tacskó kotorékmunkára használatos. A törpekutyák közül: a német rövidszőrű törpe pincser, a törpe feketebarna terrier, a törpe tacskó és az agárjellegűek közül az olasz agár közismert.

IV. A szálkás vagy drótszőrű kutyafajták

A szálkás- vagy drótszőrű kutyák nem a természet hatása alatt keletkeztek, hanem azt az ember keresztezések útján tenyésztette ki. Raitsits tenyésztési tapasztalatai szerint a komondornak, tehát egy hosszú, lompos szőrű kutyának és a kuvasznak keresztezése után világrajött utódok fején és végtagjainak az elülső részén a szőrzet a szálkásszőr jellegét ölti magára. A tenyésztés művészetével behatóbban foglalkozó angolok ezen a téren mesteri munkát végeztek, amikor az egész világegyetemben élő vadállatoknál nem tapasztalható és az egész testfelületükre kiterjedő szálkás, illetőleg drótszőrzetet kitenyésztették. Hogy a drót- és szálkásszőrű kutyafajták kitenyésztése különös tapasztalatokon nyugvó keresztezések útján következik be, arra következtetni lehet abból a körülményből is, hogy a szálkás- és drótszőrűek rokontenyésztése után hosszú- és selymesszőrű kutyautódok származnak, illetőleg ezek közül sok egyed, mint hullámos szőrű vagy mint rövidszőrű jön a világra. A különlegesnek mondható szőrzettel fedett kutyafajták a különböző bőrbajokra is hajlamosak, ami szintén megerősíti azt a felfogást, hogy ez a szőrzet természetellenes. A szálkás vagy drótszőrzet, mivelhogy a test felületéről szerte áll, a kutyafajták testalkatának nemes vonalait elleplezi, miáltal az ilyen kutyákat a teljesen kinőtt szőrzet teljesen idomtalanokká alakítja. E hibán az angol tenyésztők e mesteri szőrápolással, az ú. n. „trimmingelés”-sel segítenek, amikor a testalkatot nem előnyösen befolyásoló dúsabb szálkás vagy drót szőrzetet részleges eltávolításával, illetőleg a szőrök fekvésének irányát és helyzetét fésüléssel megváltoztatják.

A szálkás- vagy drótszőrű kutyák csoportjába tartozó nagytestű kutyafajták közül Németországban az uszkár, illetőleg a lengyel vízikutya és a pointer keresztezésével az uszkár-pointert tenyésztették ki. Bazile („Die Kennzeichen unserer Hunde”) írja: „Az uszkár-pointer már évek óta kitenyésztett vadászkutyafajta, mely Közép- és Észak-Németországban fordul elő. Kifejezetten pointer jellegű, kurtított farkú vadászkutyánál a közepes hosszúságú, durva, sűrű drótszőrt megkívánják. Hasonló módon rövid- és hosszúszőrű kutyák keresztezésével tenyésztették ki német szálkásszőrű vizslát. Az angolok alkotása pedig a nagyobb termetű airdale terrier, az ennél kisebb ír terrier. Abelington-terrierek, a szálkásszőrű agarak (deerhound) szintén ide tartoznak. Ezenkívül a középtermetű, szálkás- vagy drótszőrű kutyafajták közül a legismertebb a drótszőrű foxterrier, jól ismert a szálkásszőrű német pincser, melyet „Schnautzer”-nak is neveznek. A tacskó-testalkatúak között első helyen áll a szálkásszőrű tacskó, a felálló fülű, rendszerint fekete vagy szürkésfekete, illetőleg rozsdafekete skót terrier, a felálló fülű white terrier, a hasonlóan felálló fülű fekete és barnásszürke színű cairnterrier, végül a lelógó fülű és a drótszőrű foxterrierhez nagyon hasonló, de tacskószerű testalkatú sealyhamterrier a kutyafajtáknak ezt a sorát bezárja.

A törpe termetű kutyafajták közül a szálkásszőrű majompincserek, a szálkásszőrű belga pincserek tenyészete is elterjedt.

V. Kopasz kutyák

A kopasz kutyákról még keveset tudunk. Hazájuk, úgy látszik, Közép- és Dél-Amerika. Az összes kopasz kutyáknak fogazata hiányos. Hasonló fogrendellenességet a többi emlősállatnál, sőt az embereknél is tapasztalhatunk szőrrendellenességekkel kapcsolatban. Zimmermann („A kopasz kutyákról.” A Természet. 1922.) behatóan vizsgálta két kopasz kutya bőrét s annak szerkezetét a kutya bőrének közönséges szerkezetétől eltérőnek, de nem kórosnak találta. Ez a bőrszerkezet a kopasz kutyafajta jellemző sajátsága, mely utódaikra átöröklődik. Krieg („Über Süd-Amerikanische Haustiere”, Der Zoologische Garten. 1929.) a Kolumbusz előtti és a Kolumbusz utáni kutyafajták ismertetésével kapcsolatban megemlíti, hogy a kopasz kutya az indián kutyák között gyakran előfordul. A bőr sohasem teljesen kopasz, hanem mindig kis homloküstök vagy a testfelületen, főleg a háton, a végtagokon, vagy a farok végén egyes szőrsziget fordul elő. A szerző a chaco kutyáknál a kopaszság öröklékenységét megállapította.

A kutyafajták ismertetésének befejezésére maradt kopasz kutya rendszerint Amerikából visszavándorolt honfitársaink útján került gyér számban hazánkba. Kékesszürke színű, igen gyakran szennyes palaszürke színű kopasz bőrükön levő szemölcsszerű kiemelkedések és a bőrfelületnek hűvösebb tapintata alapján ez a kutyafajta semmiképpen nem mondható tetszetős kutyának.

Házikutyáink az időtlen időkön keresztül változtak, keveredtek, újjáalakultak, a szűkreszabott ismertetésük leírása közben egyes kialakult fajták elpusztultak és ezalatt új fajták keletkeztek. Lényükön az alak változott csupán, de a lényeg, az emberhez való vonzódásuk, hűségük, közös sorsunk végezetéig változatlan marad.

m) Sörényes farkasok (Chrysocyon H. Sm.)

A Canis nemnek még két, a nemzetség legeltérőbb, legkülönösebb alkotású fajait magában foglaló alneme van hátra. Ezek egyike a Chrysocyon H. Sm., melynek egyetlen képviselője az alábbi faj.

A sörényes farkas (Canis jubatus Desm.)

A bennszülöttek guara néven ismerik. Koponyája alkatában megnyilvánuló egyéb sajátságain kívül különösen hatalmas fejlettségű zápfogai jellemzik. Nincsen egyetlen más kutyafaj sem, amelynek annyira fejlett zápfogai volnának, úgyhogy a sörényes farkas a legjobban fejlett növényevő típust képviseli a kutyafélék közt. Lehetséges hogy közelebbi rokonságban áll a Lycalopex alnemmel, azonban ma már annyira magánosan áll, még atyafisága között is, hogyha valóban az utóbb említettel közös törzsből sarjadt is ki, az attól való elválásnak már mindenesetre nagyon régen kellett megtörténnie. A sörényes farkas hosszúlábú, a gyors futásra egészen különlegesen berendezett szervezetű állat. „Az állat – mondja Hensel – tulajdonképpen idétlen formájú. Törzse aránytalanul rövidnek látszik, ellenben lábai, különösen a kézközép és lábközép túlságos meghosszabbodása miatt, a mi felfogásunk szerint, természetellenesen hosszúak.” Fülei szokatlanul hosszúak és szélesek. Bundája is sajátságos. Miként Burmeister írja, pofájának és lábafejének szőrözete rövid és lesímuló, azonban lábszárain fokozatosan hosszabbá válik, a legnagyobb hosszúságát pedig nyakán és hasa középvonalában éri el, ahol erős, felborzolható sörényt alkot; ez a sörény mintegy 13 cm hosszúságú. Színe világos, tiszta fahéjbarna, de a háta közepe felé valamivel sötétebbé, a hasa felé pedig világosabbá, sárgássá váló. Arcorra barna, csupasz orra tiszta fekete, pofája világosabb, füle kívül vörösbarna, belül fehéressárga; tarkóját nagy, feketésbarna, a hát felé nyuló folt díszíti; lábfejének elülső oldala fekete, a hátulsó barna, lábszárainak belső oldala majdnem fehér; farka felül vörösesbarna, alul sárgás, hegye fehér. Egyébként azonban színe épp annyira változó, mint valamennyi többi vadkutyáé. Teste 1.25–1.3 m, farka 40 cm hosszú, vállmagassága 70 cm, vagy még több.

Még manapság is rendkívül keveset tudunk ezen, a múzeumokban és az állatkertekben egyaránt ritka állat életéről. Jóllehet Dél-Amerikában eléggé messze elterjedt és déli Brazilia, Paraguay és Argentina északi részének megfelelő pontjain, ha elszórtan is, de általánosan előfordul, azonban félénk, óvatos és gyanakvó természete miatt, mely az emberi telepektől távol tartja, csak ritkán látható, és még ritkábban esik zsákmányul. Magánosan él, falkákba sohasem verődik össze. Messziről kíváncsian szemléli az embert, de a lehető leggyorsabban tovaillan, tolakodóvá nem válik sohasem. A legelő marhát csak kivételesen támadja meg, az embert azonban semmi körülmények között sem. Apró emlősökből és mindenféle gyümölcsből és más növényi részekből, különösen cukornádból, narancsból és Solanum lycocarpum-ból él. Hensel szerint alkalomadtán megtámadja a juhnyájakat és így, ha gyakoribb volna, esetleg károssá válhatnék. Miként Bornmüller A. értesít bennünket, nekimerészkedik néha még a fiatal szarvasmarhának is. E megfigyelő egyszer vagy 150 m-nyi távolságból szemlélhette végig mintegy 10 percig tartó támadását egy jól megtermett sörényes farkasnak, melynek során egy 1–1 1/2 éves tinó torkát iparkodott megtámadni. A tinó csak nagy üggyel-bajjal tudott védekezni a támadó ellen, míg végül egy vén tehén, nyilván a tinó anyja, elkergette a farkast. A támadás visszaverése után sikerült elejteni azt, és ekkor kiderült, hogy nagyon vén nőstény volt, melynek már csak három, feléig elkopott zápfoga volt meg. A sörényes farkas nappal, mint Wied herceg írja, csalitos, cserjés vidékek szétszórt bokrai közt rejtőzködik. Tápláléka után éjjel, de lakatlan vidékeken nyilván a délutáni órákban is jár, amikor hallható éles, messzeható hangja is. Estefelé, Hensel szerint, néha a mocsaras, magas fűvel benőtt síkságokon látható, amint az apereára (vad tengeri malac) vadászik. Ezek az állatok oly sebességgel suhannak tova a fűcsomók közt, hogy semmiféle vadászkutya sem tudja elfogni őket, de a sörényes farkas meg tudja tenni. Hosszú lábai lehetővé teszik számára, hogy vadászterületét mesze áttekinthesse és olyan hatalmasakat ugorhasson, melyek elől az apró vad nem tud kitérni. Hogy azonban e mellett kitartó-e a futásban, arról Hensel nem győződhetett meg. Az ember ezt sejthetné, jóllehet a kutyák néha állítólag elérik. Braziliában egyáltalán nem vetik meg a guara húsát. Burmeister, aki elé szarvashúsként tették, jóllehet kissé rágósnak, de jóízűnek találta, s csak miután megette, tudta meg vendéglátó gazdájától, hogy szarvaspecsenye helyett farkascombot evett.

n) Nyestkutyák (Nyctereutes Temm.)

A kutyák ez utolsó alnemét szintén minden evésre berendezett fogazat jellemzi; jól fejlett fogaik gumósak. Koponyájuk szerkezete tekintetében leginkább a Lycalopex alnem fajaival egyeznek meg. Viszont egész alkatuk szerint inkább hasonlítanak a menyétekhez, mint a kutyákhoz, úgyhogy legismertebb képviselőjük valóban jogosan viseli a nyestkutya nevet.

A nyestkutya (Canis procyonoides Gray)

A nyestkutya megnyúlt, hátul megvastagodott teste alacsony, gyenge lábakon nyugszik. Feje rövid, keskeny és hegyes, farka nagyon rövid, majdnem csonkszerű és bozontos, füle rövid, széles, lekerekített és majdnem olyan, mint a nyesté, de eléggé változó, egyszer világosabb, máskor sötétebb, kivéve egy meglehetősen széles, a vállon keresztül az elülső lábak felé húzódó sötétbarna sávot és az ugyanolyan színű lábszárakat. Feje és nyakának oldala rendesen világos hamuszürke, a többi része barnás; pofája és fülének nagyon éles határú szegélye barna, hasoldala világosbarna. Farkának nagyobbik hátulsó fele feketésbarna; az említett vállsáv előtt a nyakon, és a sáv mögött a törzs oldalán egy-egy nagy, szennyes izabellasárga folt látható. Az egyes szőrszálak töve barna, hegye a szőrnek körülbelül egyharmadáig leterjedően fakósárga. Gyapjúszőre, Radde szerint, dúsabb minden más kutyáénál és ezért prémje nagyon értékes volna, ha nemezszőre nem volna olyan durva, mint a borzé, és ha erősen változó általános színezte nem zavarná a belőle készített prém egyenletességét. A színezet nyáron észrevehetően sötétebb. Az állat egész hossza, tehát beleértve a 15 cm hosszú farkat is, 75–80 cm, marmagassága csak 20 cm. Hazája Japán, Kína északi része és az Amur-tartományok.

Radde szerint szabadon élő, részben fogságban tartott példányok megfigyelése alapján életmódját a következőképpen ismerteti: Miként a farkas, a sakál és a pusztai róka, a nyestkutya sem ragaszkodik egyetlen helyhez, hanem meglehetősen tág területet kóborol be. Télen folyó- és patakvölgyekben telepszik meg, nyáron ellenben valószínűleg nem igen válogatós abban, hol üsse fel sátorfáját. Nappal összegömbölyödve, fejét és lábait majdnem teljesen elrejtve hosszú szőrözetébe, a magas sászsombékok között alszik, melyek kedvelt tartózkodási helyét sokszor járhatatlanokká teszik, de behúzódik alkalmasint elhagyott rókalyukakba és más állatok lakásaiba is. Vadászni éjjel megy. Nem fut gyorsan, járása inkább a cibetmacskáéhoz hasonló, hátát gyakran felpúposítja és hirtelen oldalugrásokat tesz. A rókához hasonlóan szívesen jár éjjel a jégre. Ha teheti, régi csapáját követi, kisebb ugrásokkal halad, mint a róka, ritkán rakja mind a négy lábát egyenes vonalba, s gyakrabban ugrik, mint üget. Hangja halk nyávogás, haragjában sajátságos morgás, melyet rendesen nagyon elnyujtott, panaszos vinnyogás követ. Nappal félénk és ijedős, éjjel azonban még a magánál erősebb kutyával is szembeszáll. Mivel eléggé óvatos és fölötte falánk, könnyen áldozatul esik a csapdának és a méregnek.

Leginkább egerekre és halakra szokott vadászni. Amazokat nyáron társasan, vagy családja tagjaival üldözi, s e végből a hegység lankásaira és a síkságokra is leereszkedik. A vadászatot akként űzi, hogy a társaság szétszóródik, egy pontból ívalakban szertefut, s egy másik ponton ismét találkozik. A halakra éppoly buzgón és mohón leselkedik, mint a róka s ezért ott ólálkodik a patakok és folyók partján. A halat annyira szereti, hogy ameddig ehhez hozzájuthat, a magasabbrendű gerinces állat húsára rá sem néz. Nyolc-tíz, araszos halat meg tud enni egyszerre, anélkül, hogy jóllakna, s ha bőviben van e különösen kedvelt táplálékának, nem tud belőle eleget enni. A frissen fogott, vagy még elevenen elébe vetett halnak néhányszor gyorsan a fejébe harap, hogy biztosítsa magának a zsákmányt. E mellett nagyon kedveli a legkülönfélébb növényi táplálékot is, így a földi epret, a vackort, sőt a birártunguzok állítása szerint a makkot is, szóval inkább mindenevő, mint bármely más kutyaféle. A telet csak akkor tölti a szabadban, ha nem tudott meghízni, máskülönben, miután mint a medve és a borz még a lehullott vackort is fölfalta, novemberben valami elhagyott rókalyukba, vagy a földbe mélyebben behatoló üregbe vonul vissza rövid téli álomra, tehát még ebben a tekintetben is inkább bizonyos nyestfajokra emlékeztet, mintsem a kutyákra. Radde, aki a téli hónapokban csak nagyon ritkán találkozott vele, ezt a meglepő dolgot a tunguzoktól tudta meg, akik, mint minden vadásznép, kiváló megfigyelők. Azt is tőlük hallotta, hogy a nyestkutya csak fagymentes üregekben telel.

A nyestkutyát strichnin-pirulákkal nagyon könnyen el lehet ejteni, de megtalálni már kissé nehezebb, mert elnyeli a mérget, de még jó messzire elmegy, mielőtt összerogyna. Radde a méreg által elhullott állatokat rendesen a patakokmente tisztásain lelte meg, ahova az állat utoljára még inni ment. Gyors és gyakorlott kutyák hamar fölhajtják és rövid küzdelem után legyűrik. A szibériai bennszülöttek, a japánok és a kínaiak a húsát is megeszik, a bőréből pedig rendesen kucsmákat készítenek.

A fogságba került nyestkutya rendesen meglehetősen gyorsan megszokja az embert, vadságát is hamar elveszíti, de félénkségét nem. Eleinte csak akkor eszik, ha azt hiszi, hogy nem látják, később azonban, különösen, ha halat lát, ezzel sem törődik. Állatkertjeinkben több alkalommal élt már nyestkutya. Frankfurtban egy nőstény 1898 június 1-én öt kölyköt szült. Ezek bundája kezdetben egészen fekete volt, októberben azonban már csak kissé kisebb termetüknél és gyámoltalanságuknál fogva tértek el az öregektől.

1. Lapátfülű kutyák (Otocyon Lcht.)

TARTALOM

3. Ázsiai vadkutyák (Cuon Hodgs.)