3. Ázsiai vadkutyák (Cuon Hodgs.)

Az ázsiai vadkutyáknak a Cuon nemben egyesített fajait, fogazatuk és koponyájuk bizonyos sajátságai alapján az alább ismertetendő afrikai hiénakutyák legközelebbi rokonainak akarják tekinteni. Azonkívül, hogy füleik kisebbek és másszínűek, eltérnek tőlük abban is, hogy elülső lábaikon, miként a többi kutyaféléén is, öt ujjuk van, és hogy alsó utolsó zápfoguk teljesen eltűnt. A Pleisztocénben el voltak terjedve egészen Közép-Európáig, ma azonban csak aránylag szűkre szorított területen élnek Ázsia belső és délkeleti részében, nevezetesen a Nagy Szunda-szigeteken, Elő- és Hátsó-Indiában, s innen Tibeten át elterjedtek egészen Szibéria déli részéig. Ma három fajukat különböztetik meg.

Az indiai vadkutya (Cuon dukhunensis Sykes)

Indiai vadkutya (Cuon dukhunensis Sykes).

Az indiai vadkutya, kolszun vagy buanszu, Trouessart szerint Elő-Indiában, Kasmirban, Nepalban, Asszamban és keleti Tibetben fordul elő. Szőrözete meglehetősen hosszú, élénk rozsdavörös színű, arcorrának, füleinek, lábainak és farka végének színezete sötét, a hasoldalé világosabb. Gereznájában gyapjúszőr is van. Magassága 45–50 cm, hossza 1.2 m, amiből 20 cm a fark tengelyére esik.

Mint igazi erdőlakó, leginkább kiterjedt rengetegekben, vagy pedig a dzsungelekben tartózkodik, de elterjedési körének északi vidékein, ahol nincs erdő, a nyilt mezőséggel és a sziklás területekkel is meg kell elégednie. Úgy látszik, hogy seholsem gyakori, s nem is marad sokáig ugyanazon a vidéken, mivel vadászatának a módjával csakhamar szétrebbenti a vadat. Csapatban szokott vadászni, s egy-egy csapat tagjainak a számát régebben 50–60 darabra is tették, de az újabb megfigyelések szerint 20-nál több csak ritkán, sőt rendesen csak 2–12 verődik össze. Zsákmányát egészen csendben űzi, illetőleg hangját csak közbe-közbe hallatja. Hangja nem ugatás, hanem inkább szükölő vinnyogás. Valamennyi tudósítás megegyezik abban, hogy a kolszun nagyon ügyes vadász. Williamson, aki többször megfigyelte állatunkat, amint zsákmányát üldözte, azt hiszi, hogy huzamosabb vadászatnál egyetlen vad sem menekülhet meg előle, s ugyanezt véli Sanderson is. Vadászatának módja hasonlít a hiénakutyáéhoz. Mihelyst a csapat fölverte a vadat, azonnal a legnagyobb kitartással üldözi, sőt néha szét is oszlik, hogy minden irányban elvágja az útját; állítólag még a gyorslábú szarvas sem menekszik előle. A vadat nem elülről támadják meg, és nem ragadják meg torkát, hanem az oldalán és a lágyéka táján, melyet üldözés közben villámgyorsan fölszakítanak, mire az üldözött vad csakhamar összeroskad.

Mivel ez a vadkutya nagyon félénk és kerüli a sűrűbben lakott vidékeket, a háziállatok közt rendesen nem okoz kárt, azonban Jerdon, McMaster és Blanford tud egy-egy esetről, melyben a kolszun még olyan hatalmas és magát megvédeni tudó állatot is legyőzött, mint amilyen a bivaly. Rendesen szarvasokra, antilopokra és disznókra vadászgat, de a medvét, leopárdot és a tigrist is megtámadja. Ámbár ezt csak a bennszülöttek mondják, állításukat még az olyan tapasztalt vadászok is hajlandók elhinni, mint Baldwin, Sterndale és Sanderson. Viszont Blanford véleménye szerint ez a hiedelem onnan ered, hogy a vadkutyák néha a leopárdokkal és a tigrisekkel is összemarakodnak a zsákmányon, amiből heves, gyakran halállal végződő harc támad. Ámbár a kolszun néha nagyon vakmerő és vérszomjas, még sincs róla tudósításunk, hogy embert is megtámadott volna. Sanderson többször megfigyelte vadászatát, s erről a következőket írja: „A vadkutyákat vadászatukban éppen úgy vezeti a látásuk, mint a szaglásuk, és kitartásuk olyan nagy, hogy ritkán üldöznek állatot eredménytelenül. Egy reggel két vadkutya egy szarvast űzött el a sátram előtt. Az egyik, tanyánkat megpillantva, elmaradt, a másik azonban, mely a szarvas sarkában volt, villámgyorsan a lágyékába harapott, mielőtt szintén eliramodott volna. A szarvas rövid futás után kiomló belekkel roskadt össze. Más alkalommal tanuja voltam, amint egy büszke szarvas, három vadkutya által üldöztetve, egy irtáson át menekült. Az üldözőknek csak annyi idejük volt, hogy néhányszor a szarvas oldalába haraphattak, mert elkergettük őket. Ez a szarvas is csak pár lépést futott még, azután összeroskadt és egyik emberem adta meg neki a kegyelemdöfést. Ennek is az alsó testét hasították fel és letépték a heréit; egyik combjának a belső feléről mintegy 2 kg hús hiányzott. Hasonló sebeket könnyen ejthettek volna akár a tigrisen is.”

Szaporodásának ideje télre esik. Vemhességük idejét nem ismerjük pontosan, de Blanford szerint valami 2 hónapig tart. A nőstény január és március közt lyukakban és üregekben hozza világra hat, vagy néha még több, de Hodgson szerint átlag csak 2–4 kölykét. Ez észlelőnek sikerült egy kolszun-kölyket bizonyos fokig megszelidíteni, más példányok azonban éveken át egyformán félénkek és vadak maradtak. Az általános tapasztalat egyelőre az, hogy ezt a vadkutyafajt vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megszelidíteni.

A maláji vadkutya (Cuon javanicus Desm.)

Maláji vadkutya (Cuon javanicus Desm.).

Az indiai vadkutya elterjedésének keleti határát Burmában, valahol az Asszam és Tenasszerin közé eső területen sejtik. És ugyanitt van a hasonlóképpen kétes északnyugati határa a másik délázsiai vadkutya, a maláji vadkutya hazájának. Ez az állat a Maláji-félszigetet, Szumatrát, Jávát és Borneót lakja.

A maláji vadkutya vagy adjag kisebb és gyengébb, mint indiai rokona; színe sárgás, rókavörös és mély rozsdavörös közt változik, a hasoldala világosabb; gyapjúszőre nincs. Farkának a hegye fekete.

Az adjag életmódja, valamint vadászatának a módja tekintetében, mint látszik, nem nagyon tér el a kolszuntól, csak arról nem tudunk, hogy nagyobb és magukat jól védeni tudó állatokat is megtámadna. Az említett szigeteken, ahogy mostanáig tudjuk, a tengerparttól kezdve mintegy 100 magasságig fordul elő, ahol, Junghuhn szerint, néha nagyon sajátszerűen szokott vadászni. „Midőn 1846 május 14-n, írja nevezett észlelő, a Tandjung-Szodong parti bokraiból kilépve, végignéztem a széles, homokos parton, a tulsó földnyelvig, Pangarokig, azt hittem, hogy valódi csatatér van előttem. A roppant teknősbékák csontjai, pajzsai százával hevertek szanaszét a homokon. Egynémelyiket már fehérre szítta a nap heve, másokban még ott rothadtak a büzlő belek, a többi pedig még nem régen szenvedhetett ki, mert friss vér csurgott belőlük; azonban valamennyi a hátán hevert. Ez az a hely, ahol a teknősbékákat, midőn éjszakánként a tengerpartról a parti homokbuckákig s onnan vissza a tengerbe sétálnak, a vadkutyák meg szokták támadni. A 20–30 főnyi csapatokban vadászó kutyák megragadják a páncélos állatoknak hozzáférhető részeit, szaggatják, marják lábaikat, fejüket, végbelük tájékát, s egyesült erővel még ezeket az óriási állatokat is hátukra tudják fordítani. Akkor azután elkezdik minden oldalról marcangolni őket, fölszaggatják haspáncéljaikat és véres lakomát csapnak a húsukon, belükön és tojásaikon. De sok teknősbéka mégis megmenekszik dühük elől, és gyakran maga után vonszolva a beléje csimpaszkodó ellenséget, eléri a tengert. A kutyák az elejtett prédát nem falhatják föl mindig békén. Megtörténik, hogy a rengetegek ura, a királytigris, kitör az erdőből, villogó szemeit végigjártatja a parton, azután lassan oda sompolyog s egyetlen ugrással a kutyák közé csap. Azok szétrebbennek és vad futással iramodnak be az erdőbe. Futásukat szakadozott, inkább sivító, mint morgó hang jelzi.”

De az adjag lakott vidékeken is, fel magasan a hegyekig, űzi szilaj vadászatát. Mint Junghuhn 1844-ben értesült, néha tucatnyi, sőt nagyobb csapatokban is átvonul körülbelül 1000 m magasan fekvő, félig megművelt területeken és éjjelenként megtámadja a kecskéket, sőt a legelőn maradt, vagy magukban a falvakban cölöpökhöz kötött lovakat is. Zsákmányukat egyszerre és közösen támadják meg, belekapaszkodnak hátuljába és nemzőrészeibe, fölszaggatják hasát és lágyékát, s így ölik meg áldozatukat. A jávaiak állítása szerint ily támadások után évek telnek bele, míg a szilaj vendégek ismét jelentkeznek, ami annak a bizonyítéka, hogy rokonaikhoz hasonlatosan ők is szerte kóborolnak a vidéken. Forbes megfigyeléseiből, az elmondottak kiegészítéséül, még azt említhetjük meg, hogy a maláji kutya, eltérően indiai rokonától, rendesen hangosan csaholva szokott vadászni. „Ugatásukat, írja Forbes Jávából, gyakran hallottam, de minden fáradságom hiábavaló volt, hogy vadászatuk közben is megfigyelhessem őket. Olyan félénkek és óvatosak, hogy nagyon nehéz puskavégre kapni őket, és csak egyetlen példányát tudtam megszerezni, az is nagyon rossz állapotban volt.”

Arról, hogy megkísérelték-e megszelidíteni ezt a fajt, semmiféle értesülésünk sincs. Én láttam egy adjagot az amsterdami állatkertben, ahova Cseribonból, Jáva szigetéről került. Ezt a példányt csak hússal etették, máshoz hozzá sem nyúlt. Ápolójához egy cseppet sem ragaszkodott. Ellenségeskedésben élt emberrel, állattal egyaránt. Nappal csaknem mindig aludt, éjjel azonban eleven volt és néha szinte őrjöngve tombolt ketrecében. Többet, sajnos, nem tudhattam meg róla.

Az alpesi vadkutya (Cuon alpinus Pall.)

Alpesi vadkutya (Cuon alpinus Pall.).

Az alpesi vadkutya, alpesi farkas vagy vörös farkas olyan, mint valami bozontos juhászkutya. Feje széles, arcorra tompa, szemei közepes nagyságúak, fülei közepesen hosszúak, fölül lekerekítettek, kívül-belül sűrűn szőrösek. Végtagjai erősek, farka a földig ér. Teljes hossza 1.3 m, miből a farkára 35 cm esik, magassága 45 cm. Szőre nagyon hosszú, durva és merev, a nemezszőrök közt levő gyapjúszőre tömött, lágy és hosszú, farka zászlaja rendkívül lágy és bozontos. A test felső oldala szőrözetének a töve sötét vörösbarna, közepe rozsdabarna, a hegye pedig fehér vagy fekete, amiből fakó rozsdabarnás általános szín adódik, míg a lábszárak alsó és belső fele, valamint a lábfejtáj halovány izabellasárga. Elszigetelt színfoltok csak a lábszárak előrészein vannak, ahol a felső oldal rozsdás fakóvörös vagy fakósárga színe az alsó oldal világos izabellasárga színe mellett hosszúkás folt alakjában mutatkozik. Farka észrevehetően sötétebb, mint a test felső része, körülbelül fakószürke. A füle szőrözete kívül vörösessárga, belül fehéres. Kelet- és Közép-Ázsia hegyvidékein él.

Az állat elterjedését és szokásait Radde ismertette meg. Az alpesi vadkutya néhol igen gyakori azokban a hegységekben, amelyekben a Jenisszei keleti mellékvizei erednek, azonban a burjátok és szojoták éppen olyan kevéssé vadásszák, mint az orosz vadászok, hanem csak alkalmilag ejtik el. Ennek nem annyira durva prémjének csekély értéke az oka, mint inkább az, hogy félnek tőle. Elterjedése bizonyos vidékekhez van kötve, nevezetesen azokhoz a vad, zordon hegyvidékekhez, ahol a szarvasok is a legszívesebben tartózkodnak. Így például a karagasszák vadászterületén, az Oka középső folyásától nyugatra, 10–15 főnyi csapatokban is csatangol, szarvasokra, különösen szarvastehenekre és borjakra vadászgatva. Inkább egyenként él a szojoták területén, különösen a Fekete Irkut mentén, és főleg a kőszáli kecskére vadászik. A felső Irkut völgyében 1859-ben a szarvasokat annyira szétugratta, hogy ezek vadászata teljesen meghiúsult. A déli Alma-hegységben Radde hiába kereste, ellenben úgy értesült, hogy Dauria magas steppéin néha megfordul. Az alsó Amur hegyvidékén gyakori.

Az Amur-völgyi vadászok félnek tőle. Az állat csapatosan jár, körülfogja zsákmányát és bizonyosan elejti. Ha a vadász több ilyen ragadozóval találkozik, nincs más menekvése, mint a fára mászni. A szarvasokat és a zergéket a mélység szélére szorítja, a lövést kapott állatot üldözőbe veszi és csakhamar leteríti. A zsákmány láttára fütyülő sziszegést hallat s oly módon tör reá, hogy ilyenkor egészen közel lehet hozzája férkőzni. Radde-nek egy birár-tunguz ismerőse egy sereg alpesi kutyából, mely az éppen elejtett szarvasnak esett neki, egymásután hármat lelőtt, anélkül, hogy összerogyásuk a többit zavarta volna lakomájában. A benszülöttek nagyon ravasz és gyors állatoknak ismerik őket. A csapatot a legerősebb vén hímek vezetik, és rendesen több áll annak az élére. A tapasztalt vadászkutyák nem üldözik e rokonaik nyomát, sőt inkább felborzolt szőrrel, a félelem minden jelével sompolyognak vissza gazdájukhoz, mint amikor tigrisnyomra akadnak. Húsát nem eszik, s az orosz bőrkereskedők prémjét sem keresik. Radde-tól 6–10 rubelt is kértek egy-egy bőrért, de csak azért, mert látták, hogy mennyire szeretne teljesen ép példánynak a birtokába jutni.

Az alpesi vadkutya újabban nem éppen ritkán látható állatkertjeinkben is, ahol szaporodni is szokott.