5. Hiénakutyák (Lycaon Brook.)

A kutyaféléknek bizonyára egyik legfeltűnőbb és az átlagostól legeltérőbb neme a hiénakutyáké, jóllehet ezeknek is 42 foguk van, mint a nemzetség többi képviselőinek. Már rövidszőrű, élénk, háromszínű bundája is magára vonja a figyelmet. Nevüket fejük alakjának köszönhetik, mely nagy, széles füleivel, valamint koponyája hátulsó részéhez képest finom, rövid arcorrával némileg a hiénákéra emlékeztet, éppen úgy, mint rövid, bozontos farkuk is a hiénákéhoz hasonló. Azonban testük többi része a kutyafélékével egyezik meg, s ilyen nagy, körülbelül egyenlő hosszú, karcsú lábuk is. De eltérnek valamennyi többi kutyafélétől abban, hogy valamennyi lábukon csupán négy ujjuk van. Vaskos koponyájuk erős csonttarajaival és erősen elálló járomívével anatómiailag némileg szintén a hiénára emlékeztet, s azokét juttatja eszünkbe erős előzápfogak által jellemzett fogazatuk is. Azonban mégis valódi kutyafogazat, ha az alsó tépőfog bizonyos sajátosságai és az utolsó alsó zápfog gyenge fejlettsége tekintetében némileg el is tér a kutyafélék rendes fogazatától.

Fogazatuknak a hiénák fogazatával való bizonyos fokú megegyezése, ami már egyes északamerikai kihalt kutyaféléken is felismerhető, az azonos táplálékhoz való alkalmazkodás eredménye, és az izomzat erős fejlettségével egyetemben arra utal, hogy ezek az állatok a hiénákhoz hasonlatosan szintén csontokat morzsolnak szét. Hasonló irányú fejlődés eredményének és nem közelebbi rokonság bizonyítékának kell tartanunk azt a hasonlóságot is, mely fogazata és a Cuon, valamint a Speothos nemek fajainak fogazata közt megállapítható. Mind a három nemnek éppen a zápfogai, valamint alsó tépőfoguknak a függeléke fejlődtek vissza, vagyis éppen az a rész, amely főképpen a növények szétmorzsolására szolgál. E helyett a fogazat elülső elemei, melyek a hús feldarabolására valók, nevezetesen az előzápfogak különösen hatalmasan kifejlődtek. Így a három nem fogazatában megnyilvánuló megegyezés csakis azt tanusítja, hogy a családnak ezek a leghatározottabban húsevő tagjai. A koponyának egy másik sajátsága sem tekinthető közelebbi rokonság bizonyítékának, nevezetesen az, hogy az orrcsontok hátulsó része megduzzadt, minek következtében arcélvonaluk S-alakúan meggörbült. Ezt a bélyeget közelebbi összetartozóság bizonyítékának annál kevésbbé vehetjük, mert megtalálható más kutyaféléken is, így állandóan megvan a Schäffia alnemen, alkalmilag a Vulpes-en, különösen az amerikai fajokon, de az európaiakon is, és végül, habár gyengén fejletten, az agarakon is. És alkalmilag fölismerhető még más kutyaféléken is. Ez esetben nyilvánvalóan nincs is szó egyébről, mint az orrtő megmerevítéséről és megerősítéséről.

A hiénakutya (Lycaon pictus Temn.)

Hiénakutya

Hiénakutya (Lycaon pictus Temm.).

A hiénakutya teljes hossza 1.35–1.5 m, miből 35–40 cm esik a farokra, vállmagassága 70–75 cm, testsúlya pedig 30–35 kg. Bármily karcsú és könnyed is a testalkata, mégis erős, izmos állatnak a benyomását kelti. Színezete feltűnően tarka, de alig van két, teljesen egyforma rajzolatú példánya, csak a fej és a nyak rajzolatában mutatkozik bizonyos állandóság. Főszínei, melyekből rajzolata összetevődik, fehér, fekete és okkersárga. Egyik példányon a fehér, a másikon a fekete szín az uralkodó, tehát az egyik éppúgy lehet alapszín, mint a másik; tőlük a világosabb vagy sötétebb foltok rikítóan elütnek. Maguk a foltok is szabálytalanok, hol kisebbek, hol nagyobbak; alakjuk különböző, gyakran az egész testen szétszóródtak; a fehér vagy okkersárga foltoknak mindig fekete a szegélyük. Az arcorr, egészen a szemekig föl fekete, s ez a szín hosszú sávban folytatódik a szem és a fül közt, a fejtetőn és a tarkó hosszában. A füle fekete, a szeme barna. Farkának a töve okkersárga, a közepe fekete, bozontos végbojtja pedig fehér vagy okkersárga.

A hiénakutya hazája Afrikának a Szaharától délre eső steppéi. Az ezekkel szomszédos nyugati területeken, különösen a Kongó vidékén, mint látszik, egyáltalában nem fordul elő. Bár Zuchelli följegyzéseiből az látható, hogy a XVII. század végén a Kongótól délre eső partvidékről beljebb még előfordult, azonban az újabbkori utazók erre már nem találkoztak vele, és a bennszülöttek előtt is ismeretlen. Viszont alkalom adtán látható Benguellától délre és a Kunenén túl Német-Délkelet-Afrikában, azután a Ngami-vidéken és a keleti Zambézi tartományokban. Mindenesetre nagyon szórványosak a róla való híradások, ami annál különösebb, mert hiszen az állatnak mindenki előtt fel kell tünnie nyughatatlan és hangos természete, valamint tarkasága következtében, hiszen tarkább valamennyi vadon élő emlősállatnál. Elterjedési körének egyes pontjain állítólag éppen olyan gyakori, mint amilyen ritka más helyein és a szomszédos területeken, amit olyképpen lehetne magyarázni, hogy az állat nagyon nyughatatlan, a vándorló vadakat követi, s e közben hol itt, hol amott jelenik meg nagyobb csapatokban. Annyi bizonyos, hogy a vadban szegény vidékeket elhagyja s ő maga is elriasztja a vadat az éppen kiválasztott vadászterületről. Valódi pusztai állat; bundája tarka, természete eleven. Egész valójában túlnyomó a kutyatermészet. Nappali és éjjeli állat, szereti a népes társaságot, ezért gyakran látható 30–40 főből álló falkákban. Régente gyakori volt a Fokföldön is és sok tudósítás emlegeti innen.

Már a XVIII. századból egészen elfogadható híradások szólnak róla. A XIX. században először Burchell figyelte meg többször Dél-Afrikában, s egyet elevenen is hozott magával Angliába. Ez a kutató, aki állatunkat vadászhiénának nevezi, azt írja, hogy az nappal is csapatosan jár vadászni, s közben ugatásszerű hangokat hallat, melyek nagyon hasonlítanak a kutya ugatásához. Dícséri az állat bátorságát és éberségét. Rüppell első afrikai útjából hét darabot hozott haza magával; valamennyit a núbiai Bajuda-pusztán szerezte. Ott szimr néven nagyon jól ismerték és nagyon kártékony állatnak tartották őket. Még azt is beszélték róla, hogy az embert is megtámadja. Rendesen a kutak és az ivóhelyek körül leskelődtek az antilopokra és más apróbb állatokra.

Cumming Gordon Dél-Afrikában ismerkedett meg a hiénakutyával. Egy alkalommal egy forrásnál állt lesben, midőn egy vértől csöpögő gnút pillantott meg, mely egyenesen a vízbe rohant, mert négy hiénakutya üldözte. A gnú itt megállapodott és szembefordult üldözőivel. Mind a négynek véres volt a feje és a válla; szemeikben a rablás mohó vágya égett. Éppen rá akartak ugrani zsákmányukra, midőn Cumming kétcsövű puskájának egyik lövésével a gnút, a másikával pedig az egyik hiénakutyát terítette le. A megmaradt három hiénakutya el sem tudta képzelni, honnan szakadt rájuk a veszedelem, és kémlelve, szimatolva szaladgált ide-oda. Erre Cumming még egyet lőtt, mire mind a három állat elszaladt. „Ezek a kutyák, írja Cumming, csapatosan vadásznak, s néha 60 is van egy-egy csapatban. Kitartásuk olyan csodálatos, hogy még a legnagyobb, legerősebb antilopot is kifárasztják és legyőzik. A bivalyt, amennyire tudom, nem merik megtámadni. A vadat ennek végkimerüléséig üldözik, akkor egy pillanat alatt a földre rántják és néhány perc alatt fölfalják. Az embertől kevésbbé félnek, mint bármely más ragadozó állat. A nőstények nagy, magukvájta üregekben kölykeznek meg, ha ember közeledik feléjük, megugranak s nem védelmezik kölykeiket. A búrok nyájaiban hihetetlen pusztításokat visznek végbe, mert sokkal több juhot megölnek és megcsonkítanak, mint amennyit megesznek. Hangjuk háromféle: ha hirtelenül veszélyesnek látszó tárgyat pillantanak meg, hangosan ugatnak; éjjel, ha csapatokban vannak s valami fölizgatja őket, oly hangokat adnak, mely a hidegtől vacogó fogú ember beszédéhez hasonlít; ha gyülekeznek, kellemesen csengő kiáltást hallatnak, mely a kakuk szavának második szótagjára emlékeztet. Minden szelíd kutyával a legnagyobb megvetéssel bánnak, megvárják a támadását, de akkor egyesült erővel küzdenek és rendesen szét is tépik ellenségüket. A házikutyák ellenséges érzületüket gyűlölettel viszonozzák, s órákhosszat elugatnak, ha a hiénakutya hangját, csak távolról is, meghallják.” Őrizetlenül maradt ökröknek alkalomadtán megcsonkítják a farkát. „Reggelre, írja Burchell, megjött az ökrös szekerünk. De mivel az ökrök a kerítésen kívül maradtak, a hiénakutyák háromnak lerágták a farkát. Hogy milyen nagy veszteség ez az ökörre nézve, csak akkor érthetjük meg igazán, ha látjuk, hogy az állat farka segítsége nélkül nem tudja elhajtani magáról a legyeket. Különösen a juhok és szarvasmarhák vannak kitéve a hiénakutyák támadásának; az előbbieket nyiltan is megtámadják, az utóbbiakat meg alattomos módon, lesből ejtik el.”

Úgy látszik, igazuk van a Bajuda-steppe nomádjainak, hogy a hiénakutya az embert is megtámadja. Más ragadozókhoz hasonlatosan, valószínűleg ők is a körülményeknek megfelelően járnak el. Speke első útleírásában egy „tarka hiénáról” emlékszik meg, mely „nagyságra és külsőre az erős farkasra hasonlít, füle nagy, gyorsan fut, csoportosan vadászik, kutyamódra ugat és ezért vadkutyának is nevezik.” Elmondja, hogy három ilyen állat, mely kétségtelenül nem más, mint hiénakutya, egy napon hangos csaholással kirohant az erdőből, s egyik emberét meg akarta támadni, de amint a megtámadott szembe fordult velük és lőni akart, azonnal megfordult és elfutott. Heuglin is azt állítja, hogy a hiénakutya megsebesítve az embert sem átallja megtámadni.

Akármiképpen legyen is a dolog, annyi bizonyos, hogy ez a tarka ragadozó mégis nagyon vonzó állat. Pompás látvány e szép, fürge és lármás állat vadászatát figyelni. Különösen szép jelenet, mikor a remek kardszarvú antilopot fölriasztja. A megriadt vad ismeri üldözőjét és gyors lábainak minden erejét megfeszítve repül a pusztán. Nyomában a csaholó falka üvöltve és vonítva, csaknem azt mondhatnók: ujjongva, mert az állat hangja olyan, mint a csengő harangszó. A vadászat folyik tovább. Az antilop a nagy veszedelemben megfeledkezve mindenről, még az emberrel sem törődve, akit pedig máskor aggódva kerül, nyílsebesen vágtat tovább, nyomában, zárt sorban, a hiénakutyák falkája. Futásuk soha ki nem fárasztó, kinyúlt testtel végzett ügetés, rendje jól kiszámított; ha az elül járók ellankadnak, a hátulsók nyomulnak előre, s így váltogatják egymást, míg a vadászat tart. Végre lankad az üldözött s megáll. Erejében bizakodva szembefordul vérszomjas üldözőivel s öklelésre készen fogadja őket. Karcsú, hegyes szarvaival mély barázdákat hasít a földön. Bár egyik-másik üldözője halálos sebet kap, az állat mégis csakhamar végsőt hördülve vonaglik a földön. De néha mégis sikerül neki még egyszer megmenekülnie. Akkor újra kezdődik a hajsza, s a hiénakutyák véres orral száguldanak az izzadó vad után. Mint látszik, minden egyes áldozat még jobban növeli vérszomjukat. Zsákmányuknak állítólag csak a beleit falják föl, izmaiból keveset fogyasztanak. Burchell egy frissen megölt jávorantilopra akadt, melynek csak a belső részeit tépték ki, úgyhogy a többit maga használhatta fel a konyháján.

Selous megfigyeléseiből azt láthatjuk, hogy a hiénakutya nem csupán csapatosan, hanem egymagában is meg meri támadni a nagyobb vadat. Masona-földön jártában, körülbelül 700 lépésnyi távolságban egy jól megtermett lóantilopot látott legelni a bokrok között. A büszke vad összerezzent, azután hirtelen fölkapta a fejét, és elkezdett rohanni a pusztán át, egyenesen Selous és kísérete felé, nyomában, vagy 60 lépésnyire tőle, egy hiénakutyával. A hatalmas antilop visszadöbbent egy pillanatra s hátranézett hozzá képest kicsi üldözőjére. „De, folytatja Selous, a helyett, hogy szembeszállt volna vele, mint ahogy vártam, összeszedte minden erejét és őrületes sebességgel vágtatott el mellettünk. De hiába, mert a vadkutya, kieresztve bolyhos farkát, mint az agár repült a nyomában és nagyon hamar utolérte. Fölugrott rá, beléharapott at oldalába, de rögtön eleresztette és pár lépésnyire hátra maradt. Az antilop a harapásra eltért útjából és felénk tartott; a kutya másodszor is ráugrott és ismét belémart, pontosan ott, ahol először, mire a vad ismét irányt változtatott, úgyhogy a vad és a kutya körülbelül 300 lépésnyi sugarú körben majdnem félkört írt le körülöttünk. Mikor a kutya éppen harmadszor akarta fogait belevágni az antilopba, megszimatolt bennünket. Hirtelen megállott és szaglászni kezdett, s mintegy 100 lépésnyire tőlünk megállt az antilop is. A megzavart ragadozó rögtön megfordult és elvágtatott, az antilop pedig ellenkező irányba menekült el. Ez volt az egyetlen eset, hogy hiénakutyát egyedül láttam vadászni, mégpedig olyan hatalmas vadra, mint amilyen a hím lóantilop, mely pedig nagyon ügyesen tudja kihasználni veszedelmes szarvait.” Abból következtetve, amit az indiai vadkutyáról írnak, joggal föltehetjük, hogy az afrikai vadkutya is eléggé gyakran diadalmaskodik az ilyen vadászatokon.

A fiatal koruktól szelidített hiénakutyák hamar megszokják ápolójukat és rendes látogatóikat, s örömüket valamely barátjuk megérkeztén oly élénken fejezik ki, mint egyetlen más ragadozó sem. Ha szólítják, fölpattan fektéből, őrült módjára ugrál ketrecében és föl annak falaira, s csupa mulatságból civódni, sőt marakodni kezd társaival, harapdálják egymást, ide-oda hemperegnek a földön, hirtelen elengedik egymást, azután megint tovább futkároznak, szökdécselnek, ugrándoznak, s közben egyre valami különös, leírhatatlan hangot hallatnak, de az semmiképpen sem nevezhető csicsergésnek, aminek gyakran mondják. Ha a látogató, ennek a kimondhatatlan örömnek az okozója, belép a ketrecbe, rögtön körülfogják, körülugrálják, a legfurcsább hangokkal üdvözlik, és puszta szeretetből megharapják, vagy legalább megcsipdesik. Ez a leírhatatlan elevenség megvan bennük már kölyökkoruktól kezdve. Nem egészen lehetetlen, de mindenesetre nagyon nehéz dolog lehet a hiénakutyát teljesen megszelidíteni, azonban ha lehetne, az ember nagyon hasznavehető vadásztársat szerezne benne. Schweinfurth a Bongo-föld valamelyik szeribájában (falvában) látott „egy nagyon megszelídült példányt, mely urának éppúgy engedelmeskedett, mint bármely más kutya”. Hilzheimernek a berlini állatkertben szerzett tapasztalatai szerint annyira is megszelídül, hogy meg lehet simogatni, azonban harapásaitól mindig óvakodni kell. Ha csak játékból vagy pajkosságból harap is, harapása olyan erős, hogy már csak szorítása miatt is kellemetlen. Házi- és szobaállatnak nem alkalmas a hiénakutya, mert harapósságán kívül van még egy másik hibája is, az t. i., hogy mint Heuglin is megjegyzi, elviselhetetlen, még a hiénánál is nagyobb bűzt áraszt.

Meg kell még végül említenünk azt is, hogy a hiénakutya a fogságban minden további nélkül szaporodik, és, ami szintén fontos, esetleg tíz kölyke is van egyszerre, legalább is ennyit kölykeztek állatkerti példányok.