5. Mosómedvék (Procyon Storr)

A mosómedvék nemének (Procyon Storr) ismertető jelei: a zömök test, a hátul erősen széles fej, a rövid arcorr; szemeik nagyok és egymáshoz közelállók, füleik hegye lekerekített és egészen oldalt állnak; lábszáraik aránylag hosszúak és vékonyak; talpuk csupasz, lábujjaik közepes hosszúságúak és karcsúk, körmeik nem nagyon erősek és oldalt összenyomottak; farkuk hosszú, bundájuk dús, hosszú és vékonyszőrű. A mosómedvék majdnem egész Amerikában előfordulnak; észak felé messzebb terjedtek el, mint a többi mosómedve-félék.

Az északamerikai mosómedve (Procyon lotor L.)

Északamerikai mosómedve (Procyon lotor L.).

Más neve Schupp, az amerikaiak raccoon (ejtsd rakún)-nak nevezik. Testhossza 65 cm-t, farkhossza 25 cm-t, vagy teljes hossza 90–100 cm-t és marmagassága 30–35 cm-t ér el. Bundája sárgásszürke, feketével keverve, mert szőrszálai tőben barnák, középen barnássárgák és azon túl feketék, miáltal felette sajátságos a színek által keltett összbenyomás.

Felső karja és a fül táján levő szőrpamat, melyet a fül mögött barnafekete folt határol, az arcorr két oldala, továbbá az áll sárgásfehéresszürkés. Homlokától orra hegyéig és szeme körül feketebarna sávok húzódnak. A szem fölött, a halántékig sárgásfehér sáv fut. Lábfejei barnássárgásszürkék, a lábszár és az alsókar hosszú szőre mély sötétbarna színű. Szürkéssárga farka feketebarna gyűrűtől övezett és ugyanilyen színű hegyben végződik. Ezen színeknek egyike sem üt el feltűnően a másiktól, ezért a bunda színe már kis távolságból is nehezen meghatározható szürkének látszik, mely éppúgy hozzáillik a fakéreg színéhez, mint a friss, vagy száraz fűvel benőtt talajhoz. Sötétebb, különösen sötétbarna színű egyedek, melyeknek gereznáját különösen kedvelik, csak kis számban akadnak. Az elfajzás ritka, de előfordul; a British Museumban van egy fehér változat, melynek bundája a hermelin vakító fehér bundájával versenyezhet.

A raccoon hazája Észak-Amerika. Előfordul délen éppúgy, mint északon, ahol legalább a prémvidékek déli határáig található. Napjainkban az emberlakta vidékeken már ritkább, mert állandóan vadásszák, de egészen még nem pusztult ki. A kontinens belsejében, különösen erdős vidékeken még mindig nagy tömegben él. Legkedvesebb tartózkodási helye az olyan erdő, amelyben folyók, tavak, vagy patakok vannak. Rendesen alkonyatkor indul vadászatra, a nappalt fák odvában, vagy sűrű lomb között alussza át. Ahol semmi sem zavarja, ott az élelem megszerzéséhez nincs időhöz kötve, nappal és éjjel egyaránt messzire elcsatangol.

A raccoon eleven, csinos állat, nagy élénksége és mozgékonysága igen megnyerő. Mikor egykedvűen barangol, lehajtja fejét, hátát kidomborítja, farkát lelógatja és meglehetős lassan oldalog tova. De amint nyomra akad, vagy ha gyanutlan kis állatot vesz észre, azonnal teljesen megváltozik a lénye. Bozontos bundája kisimul, fülét hegyezi, kémlelődve hátsó lábaira áll s könnyedén és fürgén szökdécsel vagy fut tovább, vagy pedig nem várt ügyességgel kúszik nemcsak a ferdén álló, hanem a függőleges fatörzseken és a vízszintes ágakon is, felül éppúgy, mint alul. Sokszor lehet látni, amint majom, vagy lajhár módjára lefelé lóg a teste a vízszintes ágon; ilyen helyzetben is gyorsan fut és gyakran merész és biztos ugrásokat visz végbe, melyek kiváló mászóképességről tanuskodnak. A földön is egészen otthonosan érzi magát és szökdécselve, mind a négy lábára lépve elég gyorsan mozog. Szellemi lényében van valami majomszerűség. Vidám, eleven, kiváncsi, pajzán és minden vidám csinyre képes, ha kell bátor és mikor zsákmányhoz lopódzik, ravasz, mint a róka. Rokonaival békésen megfér és még öreg korában is órák hosszat játszik társaival, vagy fogságban más állatokkal, melyek vele játékba bocsátkoznak.

A raccoon minden élvezhetőt megeszik, de úgy látszik, hogy nyalánk természetű, mert ha lehet, mindig a legjobb falatot választja. Becses tápláléka a sokféle gyümölcs, gesztenye, vadszőllő és a tengeri, míg az jó tejes. De madarakra és azok fészkére is leselkedik; a csirkét és galambot mellé lopózva lepi meg, mesteri módon nyomozza ki a legelrejtettebb fészket is és felüdíti magát a talált tojásokkal, melyeket oly ügyesen bont fel, hogy tartalmukból semmi el nem vész. Nem ritkán csak azért jár be a kertekbe és a házakba, hogy csirkét lopjon és tojást raboljon, ezért a farmerek nem nagyon kedvelik. Még a vizekkel is adót fizettet. Ügyesen fogja a halat, rákot s kagylókat; ilyen lakomák reményében apálykor messze kimerészkedik a tengerbe. Némely rovar kövér lárváit inyencfalatoknak tekinti; a sáskát bámulatos ügyességgel fogja el. Érdekes szokása, hogy táplálékát elfogyasztás előtt vízbe mártja és mellső lábával dörzsöli, megmossa. Innen ered a neve. De ezt csak akkor teszi, ha nem nagyon éhes. Ha az éhség kínozza, nem vesz időt erre a kedvelt játékra, a mosásra. Csak jó időben jár táplálék után; szélben, esőben, hóban sokszor napokig is elfekszik jól védett odujában, a nélkül, hogy ennék valamit. A hidegebb évszakban a raccoon is téli álmot alszik, különösen az északibb vidékeken. Ez a téli álom Williams szerint (The Ohio Naturalist 1909) az Ohio folyó mentén három hónapig tart.

A mosómedvét nemcsak jóminőségű bundájáért vadásszák, hanem pusztán a vadászszenvedély kielégítéséért is. Ha pusztán bundájáért keresik, könnyen fogják mindenféle csapdával, melybe csalétkül halat vagy húst tesznek. Vadászása már nem ilyen egyszerű. Az amerikaiak nagy szenvedéllyel vadásznak rá. Éjjel indulnak ki s fáklyavilágítás mellett kutyákkal hajszolják fel. A kutyák elől a mosómedve a fára menekül, az ember utána mászik s lerázza az üldözöttet az ágról. A medve megint fára menekül és az előbbiek ismétlődnek, míg a szegény állat a vérszomjas üldözőknek áldozatul esik. De utolsó lehelletéig elszántan védekezik.

A fiatalon elfogott mosómedve rendesen igen hamar és nagyon megszelídül. Bizalmassága, vidámsága, sajátos nyugtalansága, soha meg nem szűnő mozgékony kedve, valamint nevetséges, majomszerű lénye kedveltté teszik. Szereti, ha simogatják, de sohasem tanusít valami nagy ragaszkodást. Tréfára és játékra mindig kapható, s közben jókedvében morog, mint egy fiatal kutya.

„Hogy sajátos lényét – írja Beckman L. – kellőkép megérthessük, akkor kell megfigyelni, mikor az emberrel és a különféle állatokkal szabadon érintkezhetik. Túlságosan önállónak érzi magát, ezért nem nagyon ragaszkodó sem gazdájával, sem más állatokkal szemben. De kivételesen mégis megbarátkozik egyikkel éppúgy, mint a másikkal. Ha táplálékot kíván, vagy ha láncától akar szabadulni, vagy ha más hasonló kérelemmel akar előállni, akkor ismeri gazdáját és szereti is. Panaszos nyöszörgéssel magához hívja és oly rimánkodással kulcsolja át térdeit, hogy nehezen lehet megtagadni kérését. A szigorú bánásmódtól nagyon fél. Ha idegenek bántják meg, keresi az alkalmat, hogy bosszút állhasson rajtuk.”

Említ Beckmann még egy szelídített mosómedvét, mely állandóan ingerelte és nyugtalanította a nagyobb állatokat, míg végre egy borz alaposan helybenhagyta.

„A macskákkal, rókákkal és sündisznókkal való találkozása – folytatja Beckmann legtöbbször rosszul végződött. Egy öreg nőstényrókát, mely egyszer csúful elbánt vele, később teljesen megvetett és azzal bosszantotta, hogy mindig ilyen távolságban ment el mellette, ameddig a róka lánca ért, s ellenségét még pillantásra sem méltatta. Mikor egyszer a róka farkába harapott, meg sem rezzent, sem ijedtséget, sem haragot nem mutatott, hanem látszólagos közömbösséggel folytatta útját, még vissza sem nézett.

„De egy nagy vizslával véd- és dacszövetséget kötött ez a mosómedve. Szívesen engedte, hogy összefűzzék vele és ketten gazdájukat lépésről-lépésre követték, míg ha a medve egyedül volt a pórázon, mindig külön utat akart választani. Mikor reggel leoldották láncát, első dolga volt, vígan szökdécselve, barátját felkeresni. Hátsó lábaira állva hajlékony mellső lábaival átölelte a kutya nyakát és a legnagyobb gyengédséggel hozzá símult fejével, azután minden oldalról megszemlélte és megtapogatta barátja testét. A bundán mutatkozó egyenetlenségeket nyalással és simogatással hozta redbe. A kutya a sokszor negyedóráig tartó szemle alatt mozdulatlanul és méltóságteljes komolysággal állt és egyik lábát a másik után emelte fel, ha a mosómedve szükségesnek tartotta. De ha az utóbbi kísérletet tett, hogy a kutya hátára másszék, akkor ez bosszús lett és szűnni nem akaró verekedés keletkezett, melyben a mosómedve sok bátorságot, hidegvért és ügyességet tanusított. Támadó művészete rendesen abban állt, hogy a nála nagyobb és erősebb ellenfélnek egy óvatlan pillanatban torka alá ugrott, mellső lábaival nyakát hátulról átkarolta, testét hirtelen átvette a kutya mellső lábai között és hajlékony hátsó lábaival iparkodott a kutya hátára, vagy oldalára kapaszkodni. Ha ez sikerült, a kutya harcképtelen volt és a gyepen való hosszas hempergéssel iparkodott barátjának forró öleléséből szabadulni. A mosómedvének dícséretére válik, hogy a helyzetből kínálkozó előnnyel sohasem élt vissza, hanem megelégedett avval, hogy fejét a kutya torkára szorította, hogy az őt nem tudta megmarni.

„A kisebb emlősöket és mindenféle szárnyast vérengző módon rohanta meg és felette nehéz volt a zsákmányt tőle elvenni. Egeret, patkányt és más állatot úgy ölt meg, hogy hirtelen nyakába harapott, azután szőröstől-bőröstől felfalta, mert a bőr eltávolítása a sok rángatás és dörzsölés ellenére sem sikerült tökéletesen. Szép nyári reggeleken szívesen kóborolt ide-oda a harmatos fűben. Öröm volt ilyenkor őt nézni. Meg-megállt, mint a vadat álló vizsla, hirtelen előre ugrott: békát fogott. Ezt úgy kábította el, hogy a földön gyorsan ide-oda rángatta; azután megelégedetten hátsó lábaira ült s a békát, mint a gyerekek a vajaskenyeret, ujjai közt tartotta, és jókedvűen leharapta a fejét, majd utolsó porcikájáig felfalta a békát… A következő pillanatban a közeli fal tövében felegyenesedik, egy ott ülő legyet talpával szétlapít és zsákmányát körmeivel gondosan lekaparja a falról. A csigaházat úgy nyitja fel fogaival, mint a mogyorót; a ház szerencsétlen lakóját a törmeléktől a nedves fűben alaposan megtisztítja és lenyeli. A nagy éticsigát nem kedveli; de úgy látszik, hogy a nagy, aranyzöld futóbogarak különös örömet okoznak neki, mert mielőtt bekapja őket, sokáig szívesen játszik velük. A madárfészkek és tyúktojások felkutatásában valóságos művész. Mint mindenevő, növényi táplálék után is jár; jól érti az érett gyümölcs, erdei eper, a kőrisfa és bodzafa gyümölcsének szedését. Nagyon mulatságos jelenet, mikor ez a borzasszőrű, hosszúfarkú fickó, szájában barackkal, háttal lefelé lassan leszáll a kerítésről, fejét félénken forgatja ide-oda, hogy vajjon észrevette-e valaki a lopást.” Hacke ehhez a leíráshoz még hozzáteszi, hogy szelídített mosómedvék különös jókedvükben testükkel lefelé lógva ugrálnak mászófájuk ágain.

A vadászat alkalmával elejtett mosómedve jelentékeny hasznot nyújt. Húsát nemcsak az amerikai őslakók és négerek eszik, de a fehérek is, gereznáját pedig sok mindenre használják. A mosómedve-prém általánosan kedvelt. Brasz szerint újabban 2–400.000 bőr kerül forgalomba; darabjáért 5–30 pengőt adnak. A csekély mennyiségben előforduló szép sötétbarna prémekért 30 pengőt, sőt többet is adnak.

A délamerikai mosómedve (Procyon cancrivorus G. Cuv.)

A mosómedvék nemének délamerikai képviselője. Hazájában, Dél-Amerika keleti partvidékén auguara a neve. Valamivel magasabb, mint az előbbi faj. Színe szürkésfekete vagy sárgásszürke, testének alsó fele világosabb, farka bozontos, sárgás gyűrűkkel övezett, arca sötét. Szemei felett egy-egy világosabb folt van.

Az auguara Kappler szerint Guayanában, nevezetesen a partok környékén igen gyakori és éjjel jár zsákmánya után. Madarakat, tojást, gyíkokat és gyümölcsféléket eszik; állítólag nagy kedvvel vadászik a tengerparton az ollótlan rákra, ezért rák-dagó-nak is nevezik. Hamarosan megszelídül, mint említett rokona, de kellemetlen szaga van, ezért még az indiánok sem eszik a húsát.