6. Ormányos medvék (Nasua Storr)

A mosómedve-félék következő neme az ormányos medvék (Nasua Storr.) Testük hosszúra nyúlt, karcsú, majdnem nyestszerű, nyakuk rövid, fejük hosszú, ékalakú, farkuk testhossznyi és sűrűszőrű, végtagjaik rövidek, erősek, lábuk széles, talpuk csupasz. Legjellemzőbb ismertető jelük az orruk, mely ormányszerűen megnyúlt és a szájon túl is terjed és széle éles peremben feldudorodott. Füleik kicsinyek és hegyük lekerekített, csillogó szemük középnagyságú. Öt ujjuk van, ezek majdnem teljesen elnyomorodtak és hosszú, hegyes, kevéssé görbült karmokkal fegyverzettek.

Az egyes kutatók az ormányos medvéknek számos faját és alfaját különböztetik meg. Nehéz közöttük az eligazodás, mert mint Hensel kimutatta, nemcsak az állatok változnak, hanem kor szerint is különböző az életmódjuk. Dél-Amerikában, Közép-Amerikában és Észak-Amerika déli részén élnek.

A vörösorrú koáti (Nasua rufa Desm.)

Nagy területen él: Dél-Amerika északi részéről Paraguayig. Egész hossza 100–105 cm, amiből kb. 45 cm esik a farokra, marmagassága 27–30 cm. Sűrű, meglehetősen hosszú, de nem bozontos bundáját merev, durva, fényes szálkaszőrök alkotják, melyek a farkon hosszabbak; továbbá rövid, lágy, kissé göndör gyapjúszőr, mely a háton és a test oldalain igen sűrű. Ajkán és szeme felett erős bajuszszálak és hosszú serték vannak; arcát rövid szőr fedi. A háton vörös és szürkésbarna között változó alapszín a test alsó felén sárgásba megy át. Homloka és feje teteje sárgásszürke, ajka fehér, füle elől szürkéssárga, hátul barnásfekete. Szemei felett és a külső szemzugban egy-egy kerek fehér folt van; ezenkívül szeme alatt is van két, rendesen összeolvadt fehér folt és az orrtő mentén fehér sáv húzódik. Farkán barnássárga és feketésbarna gyűrűk váltják fel egymást.

A fehérorrú koáti (Nasua narica L.)

Koponyavizsgálatok alapján ettől különböző fajnak tartja Hensel fehérorrú koátit (Nasua narica L.). Hazája Közép-Amerika, Mexikó és Texas. Nagysága és általános színe a vörösorrú koátira emlékeztet. Bundájának felső része világosabb, vagy sötétebb szürkésbarna, a szerint, hogy miképpen érvényesül a szőrszálak hegyének világos színe. Szeme felett és alatt egy-egy fehér folt, egy a szem felett kezdődő és orr hegyéig húzódó csík, továbbá az arcorr hegye felül és alul sárgásfehér, nyaka oldalt és a torok valamivel sötétebb, a test alsó felének többi része barnásszínűek, a lábak határozottan barnák, fülkagylói belül és végükön világos fakósárgák. A fark gyűrűzöttsége néha egészen elmosódott.

A szabadon élő ormányos medvék részletes ismertetésével Azara, Hensel, Rengger és Wied herceg foglalkoztak. Hensel szerint: „A koáti Brazíliában annyira gyakori, hogy nem kevesebb, mint 200 koponyát tudott szerezni. A koponyák összehasonlításából, továbbá a szabadon élő koáti életmódjának sokoldalú megfigyelése alapján kétségtelen, hogy az öreg hímek, melyeket külön fajnak tekintettek, remeteéletet élnek. Bizonyos korban, mikor hosszú szemfogaik már kopni kezdenek, elhagyják csapatukat és csak párzás idején térnek vissza a nőstényhez. Egyedül élő nőstényeket sohasem lehet látni-; ha akad is néha egy magára maradt nőstény, az csak azért szakadt el a csapattól, mert a csapatot vadászok ugratták szét. Az ormányosok nappali állatok. Éjjeli pihenőjük után, hajnaltól estig fáradhatatlanul tevékenyek. Úgy tűnik fel, mintha nappal állandó vándorlásban volnának, közben minden hozzáférhető helyet átkutatnak. Minden élvezhető állati és növényi táplálékot megesznek. Szívesen járnak az ültetvényekben, ahol különösen a tejes tengerit keresik fel”.

Mindenféle apró állatra vadásznak, rovarok és ezek lárvái, férgek és csigák a legkedveltebb csemege a számukra. Ha földön gilisztát, vagy egy korhadt fában lárvát szimatolnak, nem kímélik a fáradtságot, hogy megszerezzék. Mellső lábaikkal serényen ásnak, időnként orrukat dugják a kiásott lyukba és úgy szimatolnak zsákmányuk után, mint mikor a kutya a mezőn az egeret lesi, míg végre elérik céljukat. A reggelt zajongással, fütyüléssel, ásással, túrással, kúszással és civakodással töltik el; ha melegebb lesz, az egész társaság alkalmas déli pihenőhely keresésére indul. Kiválasztanak egy jó helyen lévő fát, vagy bokrot, ahol aztán mindegyik kényelmesen elnyujtózik és szundikál. Délután folytatják a kószálást, estefelé pedig jó éjjeli pihenőhelyet keresnek. Ha ellenséget vesznek észre, hangos füttyel figyelmeztetik társaikat a fenyegető veszélyre és sietve fára menekülnek; az egész társaság egy szempillantás alatt a fa sudarán terem. Ha valaki utánuk mászik, vagy fejszével döngeti a fa törzsét, végigszaladnak az ágon, végére érve leugranak és futásnak erednek. Ha teljesen zavartalanul vannak, fejjel lefelé másznak le a fáról. Mászás közben lábukat kifelé hátra fordítják és úgy kapaszkodnak a fa törzsébe. Az ágakon óvatosan kúsznak és olyan ugrásokra, mint amilyeneket a majmok szoktak egyik fáról a másokra megtenni, nem vállalkoznak. A földön sokkal nehézkesebb a mozgásuk, mint a faágakon. Részint lépésben járnak, függőlegesen felfelé tartott farkkal, részint pedig rövid ugrásokkal szökdécselnek előre, miközben csak talpuk fele éri a földet. Egész talpuk csak akkor ér a földre, mikor állnak, vagy mikor hátsó végtagjaikon ülnek. Futásuk gyámoltalannak látszik, de azért igen jól haladó ügetés. A víztől valószínűleg félnek, de azért jól értik az úszást; folyókat is át tudnak úszni.

Érzékszerveik közül kétségkívül a szaglás legfejlettebb, ezután a hallás következik; látásuk, ízlésük és tapintásuk aránylag gyengén fejlett. Éjjel nem látnak, nappal sem valami jól, tapintó érzékük úgy látszik legfőbb tapintószervükre, egyedül ormányukra korlátozott. Sérülésekkel és időjárással szemben meglehetősen edzettek, kevésbbé érzékenyek. Egyes példányok hasát néha rosszindulatú kelések borítják; ebben a betegségben gyakran el is pusztulnak.

Délamerika és Mexikó fehérbőrű lakói főként kedvtelésből vadásszák az ormányos medvét. Kutyafalkával átkutatják az erdőt. A kutyák láttára az ormányos medvék kiáltozva a közeli fákra menekülnek, ahol a kutyák addig állják őket s lelövésük nem nehéz. De mégis biztoskezűnek kell lennie a vadásznak, mert ha a lövés nem halálos, belefekszenek az ág egy villájába, ahonnan nehéz őket leszedni. Néha megteszi az üldözött koáti, hogy a fáról leugrik és menekülni próbál, vagy más fára akar jutni. Ilyenkor a kutyák hamar elfogják és minden ellenállás hiába, végül széttépik. Egyetlen kutya persze nem sokra megy vele. Különösen a remeteéletet élők használják ügyesen éles fogaikat. Az ilyen megfordul, mikor a kutya már közelében van, elszántan bevárja, dühösen ordít és derekasan harapdál maga körül. Bőrét nem adja olcsón, néha 5–6 kutyát tesz harcképtelenné, mielőtt a túlerő győz. Húsát nemcsak a bennszülöttek, hanem az európaiak is szívesen eszik. „Fiatal ormányos medvék húsa”, mondja Hensel, „kitünő pecsenye, különösen ha kissé hízott.” Még az öregek húsa is jóízű. Bőréből az indiánok kisebb zacskókat készítenek.

Ahol az ormányos medve előfordul, ott gyakran tartják fogságban. Az indiánoknál ez mindennapi jelenség. Európába is gyakran hozzák át. A fiatalok felnevelése nem kerül nagy fáradságba. Kezdetben könnyen táplálhatók tejjel és gyümölcsfélékkel, később húst is kapnak és ezt nyersen is, főve is szívesen eszik. Az ormányos medvék nem ragadják el a házi szárnyasokat, mint más ragadozók. Ez arra mutat, hogy a szabadban inkább élnek növényekkel és rovarokkal, mint gerincesek húsával. Az ormányos medvék sok vizet kívánnak; sokszor és sokat isznak. A fiatal ormányos medvét nem igen szokták ketrecben tartani. Rendesen bőrből készült örvet tesznek a nyakára és szíjjal fához kötik; tartós esős időben fedél alá viszik. Attól nem kell tartani, hogy a szíjat elrágja. A nap legnagyobb részét állandó mozgásban tölti el, csak délben és éjjel alszik. Nagy melegben kinyújtózva alszik, máskor oldalt fekve összekuporodik és fejét mellső lábai közé dugja. Ha táplálékot vetnek eléje, akkor ezt fogai közé kapja és annyira elmegy ápolójától, ameddig póráza engedi. A húst előbb mellső lábának karmaival széttépi s csak úgy eszi meg. A tojást vagy felharapja, vagy pedig a földhöz ütve töri fel és kifolyó tartalmát kényelmesen lenyalogatja. A dinnyét és narancsot is rendszerint felharapja, majd egyik mellső lábával belehatol, letép egy darabot és karmaival viszi szájához. Haacke megfigyelte a frankfurti állatkertben, hogy a cukrot és száraz kenyeret az ormányos medve éppúgy vízbemártja, hogy megpuhuljon, mint azt a mosómedve teszi. De a cukorra vigyáz és nem tartja sokáig vízben. Bennetnek volt egy fehérorrú koátija, ez szenvedélyesen szerette a vért; az eledelül kapott állatokból mindig a legvéresebb részt kereste ki. Hús mellett még nagyon szerette a fügét és kirándulásai alkalmával mindig felkereste a fügefákat és a lehullott gyümölcs közül kikereste a legérettebb fügéket; ezeket feltépte és belsejét kiszívta. Állati eledelét először a vértől tisztára nyalta, azután mellső lábának talpai között megsodorgatta, belét kitépte és lenyelte, csak azután fogott a többi rész bekebelezéséhez. Ha kertben barangolt, úgy túrta a földet, mint a disznó s egymás után szedte ki a gilisztákat és lárvákat. Ezeknek felfedezése finom szaglásra enged következtetni. Ha ivott, mozgékony ormányát annyira felhajtotta, hogy a vízbe érhessen.

A koáti fogságban nem kíván gondos ápolást. Mindenbe teketória nélkül beletörődik és ha jól zárt alvó ládája van, még a mi telünket is jól elviseli a szabadban. Hozzászegődik ugyan az emberhez, de azért nem mutat különös ragaszkodást ápolójához, ha még oly szelíd is. Az emberrel, kutyával, macskával, csirkékkel és kacsákkal éppúgy játszik, mint a majom. Az evésnél nem szabad megzavarni, mert még a legszelídebb koáti is megharapja az embert és állatot egyaránt, ha táplálékától meg akarják fosztani. Lényében sok az önállóság, sőt rakoncátlanság. Az ember akaratának nem hódol be, hanem haragos lesz, ha kényszerítik valamire. Még ütlegekkel sem kényszeríthető, hanem inkább elszántan védekezik és derekasan harap, mikor megverik. Ilyenkor nem ismert kivételt, akár ápolója veri meg, akár más. Csak akkor hunyászkodik meg, mikor az ütésekből érzi ellenfelében a túlerőt. Ilyenkor összekunkorodik, fejét mellére hajtja és mellső lábaival védően lefogja. Valószínűleg érzékeny ormányát félti legjobban. Verésközben erősen és tartósan fütyül (máskor csak akkor ad hangot, ha éhes, vagy szomjas, vagy ha unatkozik), de ügyel, hogy mikor csaphat ő ellenfelére. Ha kutyák támadják meg, nem mutat félelmet, hanem még bátrabban védekezik, mint az emberrel szemben. Idegen kutyákat néha akkor is megtámad, ha nem is háborgatják.