4. család: Medve-félék (Ursidae)

FEJEZETEK

A rend utolsó családjába tartozó fajok gyermekkorunk kedves emlékeit idézik fel. A medvefélék (Ursidae) zömöktestű állatok, farkuk rövid, mintha csonka volna és rendesen a bundába rejtett. Fejük hosszúkásgömbölyded, mérsékelten megnyúlt, arcorruk hegyes, de rendszerint egyenesen lecsapott, nyakuk aránylag rövid és vastag; fülkagylóik rövidek, szemeik aránylag kicsinyek; végtagjaik mérsékelt hosszúságúak, lábaikon öt ujj van, nagy, görbe, mozdíthatatlan, azaz össze nem zárható karmokkal, melyek éppen e miatt hegyükön igen lekoptak, talpaik, melyek járáskor érintik a földet, majdnem egészen csupaszok, kivéve a jegesmedvét. Fogazatuk 36–40 fogból áll. Metszőfogaik aránylag nagyok, koronájuk gyakran karéjos és a szemfogakhoz illők, melyek többnyire élekkel és taréjokkal vannak ellátva. A növényi tápláléknak megfelelően a fogazat hátsó része igen fejlett. Az örlőfogak széles kúpokkal ellátott lemezekké váltak, az előzápfogak kicsinyek és visszafejlődésre hajlók. A tépőfog mindig gyengén fejlett, a felsőnek belső kúpja messze hátra eltolódott. A koponya agytokja nyujtott és erősen tarajos. A nyakcsigolyák rövidek és erősek, hasonlóképpen a 19–20 hátcsigolya is, 14–15 tartja a bordapárokat. A keresztcsont 3–5, a fark 7 csigolyából áll. A nyelv síma, a gyomor egyszerű tömlő. A vékony- és vastagbél közt alig van különbség; a vakbél teljesen hiányzik.

A medvék már a történelem előtti időben megvoltak. A kiásott alakok ugyanott tartózkodtak, ahol az élők, de az újvilágbeliek fiatalabbaknak látszanak, mint az óvilágiak. Elődeiket a Canidae között keresik, egyesek szerint a Cynodontinae, mások szerint Cynodictinae tekintendők őseiknek. Az Ursus-nem legrégibb fajai Közép-Európa Miocén és Ázsia Pliocén korából valók. Észak-Amerikában csak a Jégkorban jelentek meg.

A medvék jelenleg egész Európában, Ázsiában és Amerikában és talán Északnyugat-Afrika egy részében is elterjedtek. Főhazájuk Ázsia, melynek délkeleti részében mind a három nem él. A legmelegebb és a leghidegebb vidékeken egyaránt laknak, a magas hegységekben éppúgy megtaláljuk őket, mint a jéggel övezett partokon. Majdnem az összes fajok kiterjedt, sűrű erdőségekben, vagy sziklás vidékeken laknak és legtöbbször egyesével. Egynéhány faj a vízben dús, vagy nedves talajú vidékeket, folyókat, patakokat, tavakat, mocsarakat és tengereket kedveli, más fajok pedig inkább laknak száraz vidéken. Egyetlen faj van, mely a tengerhez van kötve, ez ritkán megy be mélyebben a szárazföldre, hanem inkább jégtáblákon hajózik, nagy távolságokat tesz meg úszva, átkel az Északi Jegestengeren egyik világrészből a másikba. A többi faj jóval kisebb kiterjedésű körzetben barangol. A legtöbb medve egyedül él s csak párzás idején találkozik a nősténnyel. Üreges fákban, vagy sziklahasadékokban ütnek tanyát. Majdnem mindegyik faj éjjeli, vagy félig éjjeli állat. Napnyugta után indulnak zsákmány után s az egész nappalt rejtekhelyükön alva töltik.

A medvék az összes ragadozók közt a szó legszorosabb értelmében vett mindenevők, hosszú ideig képesek arra, hogy pusztán növényekkel táplálkozzanak. Nemcsak ehető gyümölcsfélékkel és bogyókkal táplálkoznak, hanem magokkal, érett és félig érett gabonával, gyökerekkel, dús nedvű füvekkel, farügyekkel, barkákkal is. Fogságban huzamosabb ideig tisztán zabbal etették, a nélkül, hogy egészségük romlott volna. Fiatal korukban valószínűleg csak növényi táplálékkal élnek, sőt a legtöbb faj később is jobban kedveli a növényi eledelt, mint a húst. Nem válogatósak, a felsorolt növényi részeken kívül állatokat is esznek, nevezetesen halakat, madarakat és ezek tojásait, emlősöket, sőt dögöt, de csak akkor, ha még nincs szaga. Az emberlakta helyek közelében sokszor veszedelmes rablókká fajulnak. Ha éhség kínozza őket, még a nagyobb állatokat is megtámadják és nagy pusztítást visznek végbe a lábasjószágban. Egyesek annyira vakmerők, hogy még a falvakba is bemerészkednek. Az embert csak akkor támadják meg, ha megzavarja, megijeszti, vagy megsebesíti, vagyis ha valami módon kihívja haragját.

Tévedés volna azt hinni, hogy a medvék mozdulatai esetlenek és lassúak. A nagyobb fajok rendesen nem mozognak gyorsan és ügyesen, de igen kitartók. Egész talpra lépnek és megfontoltan rakják lábaikat; de ha felingerlik őket, jól futnak és sajátságos módon vágtatnak. Még a nagyobb fajok is bámulatos sebességet és ügyességet tudnak elérni. A medvék még hátsó lábaikra állva, felegyenesedve is tudnak járni, inogva ugyan, de nem ügyetlenül tesznek meg ebben a helyzetben rövidebb távolságokat. Nagy súlyuk miatt a mászásnak csak alárendelt szerepe van a medvéknél, de ezért mind ügyesen mászik, csak öreg korban hagynak fel a mászással. Egyes fajok kerülik a vizet, mások pedig kitünő úszók; némelyek mélyre és kitartóan tudnak a víz alá bukni. A jegesmedve sokszor mérföldekre beúszik a tengerbe, ilyenkor megfigyelhető az úszási készsége és bámulatos kitartása. A medvéknek hatalmas ereje megkönnyíti mozgásukat; evvel olyan akadályokat tudnak elhárítani, melyek más állatot zavarnak; nagy erejük a rablásoknál is segítségükre van: nagy vadat, sőt barmot is képesek magukkal cipelni.

Érzékszerveik között legfejlettebb a szaglás szerve; hallásuk jó, egyeseké igen finom, látásuk közepes, ízlésük nem nagyon fejlett, tapintásuk meglehetős fejletlen, bár egyes fajok megnyúlt orra valóságos tapintószerv. Némelyek jól megszelídülnek és bizonyos mértékben idomíthatók is, de nem mutatnak valami nagy ragaszkodást sem gazdájukkal, sem ápolójukkal szemben. Ehhez járul, hogy öregebb korban egyre jobban kirí vad természetük, azaz hamisak, ingerlékenyek, haragosak, rosszindulatúak lesznek, sőt veszedelmesekké válnak. Kedélyállapotuknak különféle hangokkal adnak kifejezést; mély morgással, lihegéssel és mormogással, vagy dörmögéssel és fütyüléssel, néha ugató hanggal is.

Az északi vidékeken lakó medvefajok csak nyáron csatangolnak, a tél beálltával rejtekhelyükre vonulnak vissza. Téli álmuk nem folytonos alvás, hanem inkább félig éber kábultság és azonnal talpon vannak, ha valami gyanús dolog történik közelükben. Csak egyszer szoktak kibujni, táplálékot sem igen vesznek magukhoz. Feltűnő jelenség, hogy csak a szárazföldi medvék alusznak téli álmot. A jegesmedvék, vagy tengeri medvék a legcsikorgóbb hidegben is kóborolnak és csak a legdühöngőbb hóförgetegben pihennek; ilyenkor lefekszenek és behavaztatják magukat. A terhes nőstény fészekszerűen elkészített fekvőhelyen 1–5 fiat szül. A fiatalok vakon jönnek a világra, anyjuk nagy gonddal táplálja, ápolja, óvja és védelmezi őket.

A medvék okozta kárt kiegyenlíti az a haszon, amit nyújtanak. Főként ritkábban lakott vidékeken élnek, ahol úgy sem okozhatnak az embernek túl nagy kárt. Majdnem mindegyik faj bundáját felhasználják és mint kitűnő prémet sokra becsülik. Bundáján kívül húsát felhasználják táplálkozásra, a csontokat, inakat és beleket is feldolgozzák.

A medvefélék rendszerbe való foglalása nehéz feladat, mert az egyedek színében, koponyaalkatában, a test méreteinek viszonyában nagyok az elváltozások. A medvéknél a fajképződés valószínűleg még nem befejezett, minden szerzőnek meg van a saját külön rendszerezése a medvéknél.

Három nem egész biztosan megkülönböztethető: a valódi medvék (Ursus L.), fogazatuk képlete 3. 1. 4. 2. - 3. 1. 4. 2. a lajhár medvék (Melursus Meyer) fogazatuk képlete 3. 1. 4. 2. - 3. 1. 3. 3., továbbá az egészen különálló feketevállú medvék (Ailuropus A. M. E.), fogazatuk képlete 2. 1. 4. 2. - 3. 1. 4. 3. De még a beosztás sem általános, mert némelyik szerző a jegesmedvéket (Thalarctos Gray) külön nemnek tekinti. Hilzheimer nem tartja ezt helyesnek, mert a jegesmedve és a barnamedve eredményesen kereszteződik és a kereszteződésből eredő utódok is képesek a továbbszaporodásra. Ezek alapján a jegesmedve a valódi medvék egy alnemének számít. A valódi medvéket alnemekre szokták osztani. Az osztályozás alapja főként a szín. Ezek az alnemek: Ursus a szorosabb értelemben, vagy igazi medvék; Euarctos Gray, vagy fekete medvék; Tremarctos Gervais, vagy pápaszemes medvék; Helarctos Horsf., vagy maláji medvék; végül Thalarctos Gray, vagy jegesmedvék.