| 4. család: Medve-félék (Ursidae) | TARTALOM | 2. Lajhármedvék (Melursus Meyer) |
1. Medvék (Ursus L.)
Legelterjedtebb a barna v. igazi medvék (Ursus) alneme; az egész család legfontosabb képviselői ide tartoznak. Egész Európában, Észak- és Közép-Ázsiában és Észak-Amerika legnagyobb részében elterjedtek. Talán még Észak-Afrikába is eljutottak, ahol Algír és Marokkó hegységeiben állítólag él egy Ursus crowtheri Schinz néven leírt, kistermetű, bozontos, hosszúszőrű, vörösesbarna, narancsbarnahasú mellén fehér foltot viselő medve. Figyelemreméltó jelenség, hogy a barna medvék végtagjai az óvilágban nyugatról kelet felé hosszabbodnak, úgyhogy e nem legnagyobb képviselői a Bering-tenger és a Csendes-Óceán partjain élnek. Ezek az Ursus arctos beringianus Midd., az Amur folyó folyása mentén és Kamcsatkában, vagy az Ursus arctos yesoensis Lyd., melyek az amerikaiakhoz vezetnek át. Ezek közül szintén a Bering-tenger partján találjuk a legnagyobbakat, mint pl. az óriási kadiakmedve (Ursus middendorffi Merriam), a Kadiak szigeten és Alaskában, melynek 3 m hosszú bundája is van.
A barna medve (Ursus arctos L.)
A mi közönséges medvénket mindenki ismerni véli, pedig a szakemberek még mindig nem tudtak megegyezni, a különféle változatokat egy fajba sorolják-e, vagy több fajra osszák. A medvéknél ugyanis nemcsak a szín van rendkívüli változásoknak alávetve, hanem a koponya is (Schäff, Arch. f. Naturg. 55. évf.). Egy bizonyos vidékről származó egyedeket és egy távoli vidék egyedeit rendesen jól meg lehet különböztetni a szín alapján, de ha a közbeeső alakzatokat vesszük és azt a tág határt, melyen belül a változások végbemennek, akkor az egyes alakzatok elhatárolása nehéz. A tibeti Ursus arctos pruinosus Blyth, Tafel szóbeli közlése szerint előfordul majdnem egészen fehér és csaknem teljesen fekete változatban is. A Himalájában élő Ursus a. isabellinus Horsf. faji állandóságában már Blanford is kételkedett. Ha még idevesszük a nagyon világos Ursus a. syriacus H. E.-t Szíriából és a kaukázusi Ursus a meridionalis Middet, akkor az eltérő színű középázsiai és európai medvék közötti ellentéteket, legalább a szín dolgában, áthídaltaknak tekinthetjük. Az életmód is változó a lakóhely szerint. Így pl. az említett Ursus a. pruinosus üregi nyúlon kívül alig eszik mást, mások pedig tisztán növényi részekből élnek. Hogy a medvéknek faj szerint való felosztása mily nehézségekkel jár, abból tűnik ki leginkább, hogy még az európai medvéknél sem sikerült ebben a tekintetben megállapodásra jutni. Ezért legcélszerűbb, ha egész Európára egy fajt veszünk, mely több alfajra osztható. (Lydekker, „Proc. Zool. Soc.”, London, 1897.)
Ez a faj a barna medve (Ursus arctos L.), rendkívüli változásoknak van alávetve, különösen ami a bunda színét és főként a koponya alakját illeti. Az általában, különösen télen dús bundája, mely az arc körül, a hason és a végtagok mögött hosszabb, mint a test többi részén, hosszabb, vagy rövidebb, egyszerű, vagy göndör szőrökből áll. Színe a feketésbarnától a sötétvörösig és sárgásbarnáig, vagy a feketésszürkétől és ezüstszürkétől a fakó sárgásbarnáig minden árnyalatot felvehet. A fiatalabb példányokon gyakran látható fehér nyakörv sokszor késő öreg korig is megmarad, vagy kiújul. Arcorra többé-kevésbbé megnyúlt, a homlok bizonyos mértékben lelapított. Törzse hol igen zömök, hol meg kissé karcsú, a lábszárak hossza változó. A barna medve 1–1.25 m marmagasság mellett 2–2.2 m testhosszúságot érhet el, amiből 8 cm esik satnya farkára. Súlya 150–250 kg között váltakozik, de erős és kövér medve 350 kg-ot is nyom; a hízott medve hája maga 50–100 kg súlyú, de volt rá eset, Krementz szerint, hogy 140 kg-on felül volt.
Ha az összes említett formákat egy fajba sorozzuk, akkor elterjedésük köre Spanyolországtól Kamcsatkáig és Lappföldtől s Szibériától a Libanonig és a Himalája nyugati részéig bővül. Európában a szárazföldi medve jelenleg még majdnem az összes magas hegységekben megtalálható: a Pireneusokban, a Kárpátokban, Erdély határhegyeiben, a Balkán-hegységben, a Skandináv-Alpokban, a Kaukázusban és az Ural-hegységben és ezek nyúlványaiban, továbbá az említett hegységek környékén, egész Oroszországban, Észak- és Közép-Ázsiában, a steppeket kivéve, végre Szíriában, Palesztinában, Perzsiában, Afganisztánban, a Himalájában kelet felé Nepalig és Afrikában talán az Atlaszban. Igen gyakori Orosz- és Svédországban, Norvégiában, Erdélyben és a Duna országaiban, Törökországban, Görögországban, nem ritka Krajnában és Horvátországban, Spanyolország és Olaszország hegyes vidékein. Igen ritka már Tirolban, majdnem teljesen kipusztult Franciaországban és Ausztriában. Teljesen kiirtották Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Nagybritanniában és Svájcban. Egyes eltévedt példányok megjelennek olykor-olykor Karintiában, Stájerországban és Morvaországban.
A barna medve tartózkodási helyül nagy, összefüggő, nehezen megközelíthető erdőségeket választ, melyek bogyókban és gyümölcsfélékben bővelkednek. Legnagyobb ellensége, az ember elől a fák gyökérzete közt levő üregekbe, sziklahasadékokba, sötét, áthatolhatatlan sűrű bozótokba és száraz szigetekkel bíró ingoványokba húzódik.
A medve, termetére nézve Európának legesetlenebb és legnehézkesebb ragadozója és éppoly ostoba fajankó, mint legközelebbi fajrokonai. De mozdulatai mégsem olyan ügyetlenek, mint amilyeneknek gondolná az ember. A medve járásközben az egy oldalon levő végtagjait egyszerre emeli fel; ezáltal otrombán ingadozónak és cammogónak tűnik a járása; futása gyors ügetés, az embert könnyen utóléri; egyébként is elég gyorsan és ügyesen mozog. Hátsó végtagjai valamivel hosszabbak, mint a mellsők, ezért hegynek is jól fut, aránylag gyorsabban, mint sík terepen; hegyről lefelé csak lassan tud futni, különben könnyen bukfencet vetne. Csak a talp hámlásának idején esik nehezére a járás. Jól érti az úszást, ügyesen mászik, de öregebb korban, mikor már túlnagy és nehéz a teste, nem igen szokott fára mászni, síma törzsű fákra legalább is nem. Hatalmas ereje, erős és kemény karmai nemcsak a fára való mászásban segítik, hanem még azt is lehetővé teszik, hogy elég meredek sziklafalakon is felkapaszkodhassék.
Érzékszervei között valószínűleg a hallás és szaglás a legfejlettebb. Látása nem valami jó, habár szemei nem mondhatók rosszaknak. Ízlése is elég fejlett. Krementz számos kísérlettel vizsgálta az érzékszervek finomságát. Szerinte a medve erdőben 70 lépésről hallja meg a ravasz felhúzásánál keletkező csattanást. Ujjnyi vastag száraz ág eltörését 135 lépésről, a halk füttyöt pedig 60 lépésről veszi észre. A téli szállásán levő medve 210 lépésről vette észre a hócipőben szél ellen igen óvatosan közeledő megfigyelőket. Krementz szelidített medvéi szabadban 60–70 lépésről ismerték meg gazdájukat, de 80–100 lépésig nem láttak jól. A fűbe tett mézeskenyeret 30 lépésről megszimatolták, ha pedig mélyen bedugták a vakondtúrásba, akkor 20 lépésről.
A medvék szellemi képességeit már régóta kedvezően ítélték meg. Tény azonban, hogy a medve jellemzésénél nagyobb befolyása volt a szubjektív érzésnek, mint a tapasztalatnak. A medve mindenesetre mulatságos, de sem jóindulatúnak, sem szeretetreméltónak nem mondható. Értelem dolgában alacsony fokon áll, meglehetősen ostoba, közömbös és lomha. Bátorságot is csak akkor tanúsít, ha nincs más menekvés. Jóindulata is csak annyiban áll, hogy nem oly hajlamos a ragadozásra. A megjelenésével felkeltett rokonszenvet is inkább csak alakjával szerzi meg. A medvét fogazata nem utalja kizárólag élő zsákmány megszerzésére, ezért csak ritkán él rablásból. Aki jól megalapozott véleményt akar alkotni, annak figyelmét nem kerülheti el az az igazság, hogy nemcsak egyes egyedek természete lehet nagyon különböző, hanem az életkörülmények megváltozása miatt a különböző vidékeken élő medvék összessége is más és más természetű lehet. Ezt igazolják a tapasztalatok.
Krementz főerdész 1888-ban megjelent, igen tanulságos munkájában leírja a rokitnói mocsarakban élő medvékről hosszú éveken át szerzett tapasztalatait. Hangsúlyozza, hogy megfigyelései nem használhatók fel más vidékeken élő medvék jellemzésére. „A medve, – írja Krementz, – általában nem mondható kegyetlennek, vagy vérszomjasnak. Ha vérszomjas volna, naponként ki tudná ezt valami módon mutatni, alkalma van elég és felmerülhetne a kérdés, hogy roppant testi erejét tekintve, nem kellene-e jobban üldözni. Sohasem tapasztaltam, hogy kóborlásai közben megtámadta volna az útjába került embert. Ellenkezőleg, a legtöbb esetben maga menekül, vagy pedig ereje tudatában ügyet sem vet a Föld nyomorult lakójára s bosszúságát színlelt támadással, rövid, szaggatott dörmögéssel mutatja. A medve természete inkább jóindulatú, de sohasem szabad megbízni benne; nem szereti, ha ingerlik, vagy ha nyugalmában hirtelen zavarják. Jó adag hidegvér van benne…”
„Bizalmatlanságát sohasem veszti el, ez a medve legjellemzőbb vonása, ez irányítja minden cselekedetét. Aki valaha szabadon élő medvét nevelt és vele sokat foglalkozott, annak figyelmét nem kerülhette el, hogy milyen bizalmatlanul ügyel minden cselekedetet és mozgást és hogy látszólag egykedvűn, de a valóságban gyanús szemmel követi az ember minden lépését és ha feléje közeledik valaki, mindig úgy iparkodik, hogy oldalt, vagy hátrafelé kitérhessen. Meg kell még említenem azt a gyakran előforduló esetet, hogy a medve szállása körül megforduló erdőkerülőt addig követi nyomon, míg biztos benne, hogy nem fenyegeti veszély s csak akkor tér vissza tanyájára. A medve cselekedetei, éppen bizalmatlan természete miatt, kiszámíthatatlanok. Ebben keresendő annak oka is, hogy soha teljesen meg nem szelidíthető és hogy vadászatoknál a legnagyobb óvatosságra van szükség. A medvének emberekkel, leginkább bogyó- és gombaszedőkkel, vagy favágókkal való találkozása majdnem mindig békés szokott lenni, legfeljebb egy dörmögéssel, vagy legrosszabb esetben néhány kevésbbé gyengéd pofonnal intéződik el. Legtöbb esetben a medve menekül. Egyébként a medve nem igen dicsekedhet bátorsággal; csak ha szorult helyzetben van, különösen mikor vadászatok alkalmával a kutyák és a vadászok zsákutcába szorítják, akkor, hogy menekülhessen, sokszor bátran nekiront az embernek; mellső lábaival a hóba taszítja és ha lehet, még karmaival is megsebzi. Tavaszkor általában azok a medvék szokták a lábasjószágot pusztítani, melyek soványan feküdtek le téli álomra. De megfigyeltem, hogy ez a rossz tulajdonság csak egyes medvecsaládoknak, azokban is csak egyes medvéknek sajátossága és hogy ez a tulajdonság öröklődik. Így a schitini nagymedve-pagony majdnem minden törzsmedvéje ragadozó és gonoszságukat különösen vadászatoknál mutatják ki. Bár a többi erdőkerületben is eltűnik évente néhány darab marha, de a medvék általában szelídebbek. Az előbb említett erdőkerület medvéi közül egyeseket évekig figyeltem és jól ismertem. Voltak köztük egyenesen vérszomjas medvék, melyek még olyan évszakokban is alaposan éreztették ezt a rossz tulajdonságukat, mikor más táplálékban sem volt hiány. Egyik medve 1871 júliusában a pagony déli részén kezdte a vérengzést és észak felé haladva 23 drb. szarvasmarhát pusztított el egy nap alatt, a nélkül, hogy csak egyből is evett volna. Ugyanezen év augusztusában pedig ismét egy napon 8 darabot ölt meg.”
Érdekes adatokat közöl Steller arról, hogy hogyan éltek a medvék a XVIII. század első felében, az általuk lakott terület északkeleti határán. „Kamcsatkában megszámlálhatatlan mennyiségben, nyájakba verődve csatangolnak a medvék a földeken. Ha nem lennének olyan szelídek, békések és nyájasak, mint sehol a világon, akkor kétségtelen, hogy már egész Kamcsatkát tönkretették volna. Ősszel behúzódnak a hegyekbe a folyók forrásvidékére; téli álmukból felébredve, tavasszal, pedig csapatostul ereszkednek le a hegyekből. Megjelennek a folyók torkolatánál, végig állják a partokat és halakat fognak. Halbőség idején csak a hal fejét eszik meg, mint a kutya. Ha lerögzített hálóra bukkannak, akkor kihúzzák és kiszedik belőle a halakat. Ősszel, mikor a halak az árral szemben felfelé vonulnak, követik őket egészen a hegyekbe. Ha a bennszülött medvével találkozik, messziről megszólítja és rábeszéli, hogy tartson barátságot. A leányok és az asszonyok egyáltalán nem zavartatják magukat, ha tőzegen eperszedés közben medvével találkoznak. Ha feléjük megy a medve, csak az eperszedés kedvéért teszi; ezt elveszi és megeszi. Máskülönben nem támadják meg az embert, még akkor sem, ha álmukat zavarja. Ritkaság, hogy a medve megtámadja a vadászt, még sebesülve sem. De olyan szemtelenek, hogy tolvaj módjára betörnek a házakba és mindent átkutatnak, amihez hozzájutnak.”
Ha csak egyetlen pillantást vetünk a medve fogazatára, mindjárt kitűnik, hogy a medve mindentevő és hogy inkább növényi, mint állati táplálkozásra szorul. Fő tápláléka növényi eredetű, állati táplálékból hónapokig is megelégszik bogarakkal, csigákkal és hasonlókkal. Megeszi a fiatal, csírázó rozsot, legel a kövér fűben, nem veti meg az érőfélben levő gabonát, a rügyeket, gyümölcsféléket, makkot, szamócát, gombát s más hasonlókat sem, ezenkívül hangyabolyokat is feltúr, s jóllakik bábokkal és öreg hangyákkal; az utóbbiak sajátos savanyú ízét igen kedveli. Néha kiszimatol egy méhkast, melyben örömmel fogadott ínyenceledelére talál. Krementz elbeszéli, hogy a medve feltűnő biztonsággal talál a sok mézet tartalmazó kaptárakra. A méhek támadását egykedvűen veszi. Fájdalmában dörmög, ide-oda hengeredik és talpával kísérli meg a támadók lesöprését. Ha már nagyon kellemetlenül érzi magát, az erdőbe, vagy a vízbe megy, de előbb-utóbb visszatér, hogy a kedvelt csemegéért újra felvegye a harcot.
A Bureja-hegység erdőségeiben júniusban és júliusban még nincs érett bogyó, ezért a széltől kidöntött fákat megfordítja és ezeknek korhadt felében rovarok és ezek álcái után kutat. Az ilyen megfordított fatörzsek és a feldúlt hangyabolyok elárulják a medve tartózkodási helyét. Amint érni kezdenek a bogyók, elkezd a bogyótermő fák után járni. A fiatalabb fákat egyszerűen földig lehajtja, hogy a bogyókhoz juthasson. Ha a gabona szemképződése megindul, felkeresi a szántóföldeket, főként a zab- és tengeritáblákat, letelepszik és ülve csúszik végig a szántóföldeken, hogy kényelmesen kaphassa be a kalászokat. Ilyenkor egy éjszaka leforgása alatt nagy területeken megsemmisíti a vetést. Az őszi hónapokban a tölgy- és bükkerdőkben jár makk után, Szibéria erdőségeiben pedig a cirbolya termését szedi össze. Radde tudósítása szerint még fel is mászik a cirbolyafenyőre és letöri a sudarát, mert ezen van a legtöbb toboz. Ha a táplálék már szűkiben van, vagy ha nincs ivóvize, mert a mackó úr nagy ivó, akkor még a törzspéldányok is messzire elkalandoznak. Még az emberi hajlékokig is elmerészkednek, s lógó nyelvvel keresik az alkalmat, hogy égető szomjukat olthassák. Vándorlásra indul a medve akkor is, ha valahol nagyon kedvére való gyümölcs terem nagy mennyiségben. „A gyümölcsféléken és mogyorón kívül legjobban szereti a makkot, – mondja Krementz – ez után, ha valahol bőségben van, messzire is elmegy. Nagy tölgyesekben sokszor hatalmas csapatokba verődnek a medvék… A medve a makktól és hajdinától nagyon meghízik; a hús, bogyók, gyümölcsfélék és a zab kevésbbé táplálják.”
A törzsmedvének, azaz bizonyos vidéken állandó lakóhellyel bíró medvéknek életét így írja le Krementz: „A medve nappali barangoláskor igen figyelmes, nem siet, hanem kényelmesen cammog. Ha valami gyanusat vesz észre, vagy gyorsan elkotródik, vagy megáll, figyel jobbra és balra, fejét felemelve, forgatva hallgatódzik és néha leül húsos alfelére. Nyakát kinyujtja, fejét felemeli és jól szemügyre veszi a gyanús tárgyat; azután vagy odébb áll, vagy rádörmög és nagy ívben megkerüli, a nélkül, hogy tekintetét levenné róla. Amilyen kíváncsi, mindent körülszaglász és megnéz. Néha fára is mászik, koronájában elhelyezkedik, kémlelődik és szemlét tart. Ha nem háborgatják, pontosan betartja napirendjét és a pagony ugyanazon helyén, napról-napra ugyanabban az órában jelenik meg, úgyhogy medveismerő erdőkerülők olykor egészen pontosan meg tudják mondani, hogy az általuk ismert medvék a nap bizonyos órájában hol tartózkodnak. A medvét napi útját követni és megfigyelni szinte lehetetlenség. A vele való véletlen találkozás, vagy a kedvelt tartózkodási helyeken, pl. az itatóknál való bevárása oly kevés időt ad a megfigyelésre, hogy a medve életmódjáról némely tekintetben csak igen keveset tudunk. Bizonyos tekintetben világosságot derítenek a medve életmódjának homályos részleteire a friss dérben vagy harmatban látható nyomok, ha ezeket követjük. Egy ilyen nyomozást írunk le a következőkben.
Egy közepes medve kora reggel átvágott a réten. A rét szélén fekvő fenyőtörzset megforgatta, egyes helyeken felkaparta alatta a földet, s férgek, bábok és álcák után kutatott. A kétéves fatörzs kérgét több helyen felhasította és a korhadt részben levő álcákat bekebelezte. További útját az erdőn át a feltúrt lehullott falevelek, a szétdobált hangyabolyok, a felforgatott kéregdarabok és ölfa, továbbá fekete és vörös áfonyában, valamint gombában tett lakmározás nyomai jelezték. Egyes helyeken erősen feltúrta a földet és a jávorszarvas frissen elhullatott ürülékét és ennek nyomán cammogott tovább. Majd egy erdőirtás felé vette útját, ezen 100 lépésnyire végig is ment, de balra kanyarodva, újra az erdő felé tartott, amerről jött. Egy ugrással az erdőben termett, s néhány császármadárra vetette magát, amit a madarak gyors menekülés közben elvesztett tollai mutattak. Azután ismét az irtásnak vette útját, végigment rajta, a nélkül, hogy valami említésre méltót cselekedett volna, majd megint bevonult az erdőbe, egy mogyoróbokorról üreges tölgyfa nyílását kezdte tágítani fogaival és karmaival, hogy a vadméhek mézéhez férhessen. Fekete áfonyát evett, megszaglászta egy borzlyuk bejáratát, majd pedig a füves tisztáson fel-le futkosott. Az újabb kutatás fiatal nyírfajdok nyomát derítette fel, ezek után indult. Innen nedves, sűrű cserjés égerfa-irtáson vonult át, majd az öreg fenyvesbe lépett, kiürítette beleit, lehántotta egy elhalt fenyő kérgét, felkaparta a földet, leült, s úgy látszott, hogy mellső lábain ide-oda himbálódzott, mert talpának és karmainak sok nyoma maradt és a földet is erősen benyomta. Ezután a tatárkával bevetett tisztásnak vette útját. Ezen átvágott és egy alacsonyfekvésű, fenyőkkel és lombos fákkal vegyes, ölfával sűrűn telerakott erdőrészletbe tért be. Mikor itt átvonult, inkább azok felé a részek felé vette útját, ahol az ölfa feküdt, majd átbujt egy kidőlt fenyő gyökerei alatt, megbotlott egy kidöntött nyárfában és alfelével mélyen belesüppedt az ingoványba. Azután a sűrű fenyves felé vette útját, ahol szárazabb volt a talaj és ebben eltűnt.”
Amíg a medve elegendő növényi eledelt talál, a mellett marad. De ha a szükség kényszeríti, vagy ha megszokta az állati táplálékot, akkor a szoros értelemben vett ragadozóvá válik. Zsákmányáért vagy lesbe áll, vagy odalopódzással szerzi meg. A lábas jószágot állítólag addig üldözi, míg kifárad, vagy ha magasabb hegyeken legel, akkor szétugrasztja a csordát, szakadékba űzi, azután utána mászik és jóllakik vele. Sikerei vakmerőségét még felcsigázzák. Az Uralban a medvét a ló legnagyobb ellenségének tartják. Bár nem igen történik meg, hogy a medve megtámadja a kocsiba fogott lovat, de a szabadon legelésző ló soha sincsen biztonságban. Egy, a szerzővel baráti viszonyban levő medvevadász, névszerint Beckmann, szemtanuja volt egy jelenetnek, mikor a medve zsákmányára vetette magát. A leshelyen nyugodtan ülő vadász szeme előtt, a mocsaras sűrűség közelében legelészett néhány ló. Egyszerre megjelent a bozótból kijövet a medve. Lassan lopózva, egyre jobban megközelítette a lovakat, mire azok észrevették és nagy sietséggel menekültek. A medve hatalmas ugrásokkal utánuk iramodott, s meglepően rövid idő alatt utólérte az egyik lovat. Egyik talpával hátára csapott, a másikkal orrát kapta el és feldöntötte, szügyét feltépte. Midőn látta, hogy az elmenekült lovak közül egyik béna és nem tud elfutni, arra vetette magát és összemarcangolta. Mindkét ló kétségbeesetten nyerített.
Mackó koma vakmerőségében még az istállókhoz is ellátogat és az ajtót feszegeti. Skandináviában állítólag többször előfordult, hogy az istálló tetejét lebontotta. Hatalmas erejével még a zsákmányul ejtett nagyobb állatokat is el tudta cipelni. Krementz néhány érdekes adattal szolgál a medvék hatalmas erejéről. Egy medve 8–10 cm átmérőjű fenyőrudakat tört ketté haláltusájában; egy másik az éppen levágott és még kapálódzó tehenet mellső lábai közé kapva vitte egy patakon át az erdőbe, hátsó lábain járva. Egy erdőőrt, ki a tűznél melegedett, a téli álmából véletlenül felriasztott medve megtámadta és egyetlen ütéssel szétzúzta koponyáját, úgyhogy menten meghalt. Egy negyedik medve a verembe esett 300 kg-ra besült jávorszarvast kiemelte és a mocsáron keresztül fél kilométerre hurcolta magával.
A szarvas, őz és zerge éberségének és gyors lábának köszönheti, hogy gyakran el tudnak menekülni a medve elől, mégis, Skandinávia északi részén a rénszarvast sok ideig kitartóan üldözi. A medvét sokszor háborgatják téli szállásán a farkasok. Követik a megsebzett medvét, néha még a nősténymedvéig is elmerészkednek; ez makacsul védi fiait és nem is eredménytelenül. A négylábú állatok közül a kutyát gyűlöli a medve leginkább, tőle fél a legjobban.
„Nálunk – írja Krementz – ritkán fordul elő, hogy egy ló a medve zsákmánya lesz, disznó, juh és kecske pedig soha. Bár nem merném tagadni, hogy ezen háziállatok némelyike, melyet a farkas számlájára írnak, inkább a medve terhére volna elkönyvelendő. A vadállományból a jávorszarvast, vaddisznót és őzet üti le, vadászik a siketfajdra és császármadárra is, sőt az utóbbinak tojását is keresi. A medve zsákmányának közelébe igyekszik lopódzni, vagy pedig egy fenyő sűrű lombjai mögött, sűrű füzesben, farakások mögé bújva, mélyedésekben, magas fűben vagy nádasban lesi meg, ahol ugrásra készen, vagy gyors rajtaütésre készülődve vár. Mikor a zsákmány, különösen a nyájtól elszakadt állat közelében van, hihetetlen gyorsasággal ráveti magát, hatalmas ütéssel és rántással hátára fektetve megtöri ellenállását és mellső lábának hosszú, éles karmait mélyen az áldozat húsába ereszti, nem ritkán egész darabokat tép ki bőröstől és nyakába harapva kivégzi. A medvék által megölt legtöbb ökör és tehén hátán, oldalán és nyakán sérült meg.”
Egészen természetes, hogy a mackó rablókalandjai nem mindig sikerülnek és sokszor csalódás is éri: vagy nem tudja elfogni a kiszemelt állatot, vagy pedig elmenekül végső erőfeszítéssel. Az is előfordul, hogy a medvének kell megfutamodni, mikor a megtámadott tehénnek segítségére jön a bika. Ilyenkor gyakran rosszul is jár. A medve leginkább akkor adja magát rablásra, mikor téli álomból ébredve nagyon éhes és az erdő még nem nyújt elegendő növényi táplálékot. Kétségkívül vannak olyan medvék is, melyek annyira megszerették a húst, hogy még akkor is hússzerzésre gondolnak, mikor az erdő elegendő táplálékot adhat. A medvék rőzsével, lombokkal és mohával szokták zsákmányukat befödni. Bizonyos körülmények között a dögöt is megeszi a medve; ezt gazdag tapasztalatokkal bíró vadászok bizonyítják. Szibériában, mikor marhavész dühöng, a parasztok kénytelenek az elhullott állatokat elásni. A medvék ezeket kiássák és megeszik. A szibériai Makaro nevű faluban akkor ejtettek el egy medvét, mikor a röviddel azelőtt eltemetett hullát kiásta. Arra még nincs elég tapasztalat, hogy oszlásnak indult hullából eszik-e a medve.
A tél beállta előtt elkészíti a medve fekhelyét. Sziklák között, üregekben, melyeket egyrészt készen talál és kibővít, vagy maga ás ki, odvas fában, bozótban, vagy az ingovány száraz szigetén rendezkedik be télire. Radziwill Vilmos herceg szemtanuja volt annak az említésre méltó esetnek, mikor a minszk-i kormányzóságban az 1887–88-iki telet egy örves hím medve fatetején töltötte. A medve a tekintélyes háromkarú fenyő elágazásában, a mindenfelől odahúzott ágakon feküdt, 11 m magasságban. Nem is ez volt az első eset, hogy ilyen különös helyre vonult. Ugyanazon télen, először egy alacsonyabb fán ütött tanyát, de a kíváncsi emberek sokat háborgatták. A nőstény mohával, fűvel és lombbal gondosan kipárnázza téli szállását és igen kényelmes és csinos ágya van. A Kárpátok galiciai oldalán a nősténymedve Knaur szerint a nagy fák üregeit szereti legjobban, feltéve, ha az üreg nyílása nem túl nagy. Még az első hóesés előtt rendbehozza a gaura-t, vagy téli szállást, eltávolítja belőle a földet, a rothadt fadarabokat és más tisztátalanságot. Mikor beköszönt a szigorú tél, bevonul rejtekhelyére és átalussza a telet. A szállásba való vonulás ideje az illető vidék éghajlatától függ. A nőstény rendesen már november végén visszavonul, a hím csak később. Brehm maga figyelte meg Horvátországban egy hímmedve nyomait december közepén. A nagy hóban és szigorú télben is kóborolt még a medve.
Orosz medvevadászok azt állítják, hogy a medve lefekvés előtt gondosan átvizsgálja a kiszemelt nyugvóhely környékét és más helyet keres, ha a környéken emberi nyomokra akadt. Ha a tél folyamán enyhe az idő, akkor még Oroszországban és Szibériában is felkel olykor-olykor, hogy igyék és táplálkozzék. „Úgylátszik, írja Loewis, hogy a medve inkább hajlandó elhagyni téli szállását közvetlenül a pihenés megkezdése után, mint a tél derekán. Livlandban 3–4 hónapon át fekszenek a hó alatt és egészen bizonyos, hogy semmit sem esznek, mert beleik teljesen üresek.”
Enyhe télen az egész pihenő csak pár hétig tart. Valószínű, hogy melegebb vidékeken egyáltalán nem vonulnak vissza. Erre engednek következtetni a fogságban levő medvék megfigyeléséből eredő tapasztalatok. Fogságban tartott medvék nem alusznak téli álmot s télen alig viselkednek máskép, mint nyáron. Amíg rendesen etetik őket, majdnem ugyanannyit esznek és alig alszanak többet, mint nyáron. A nőstény a szülés idejének közeledtével teljesen éber és élénk, de szabadban a szülés előtt és után éppoly mélyen alszik, mint a hím és az egész idő alatt semmit sem eszik. A medve nyáron és ősszel nagyon meghízik és zsírjának egy része táplálja a tél folyamán. Tavasszal nagyon lesoványodva jön elő rejtekéből. Az a monda, mely szerint a medve télen talpából szopja a zsírt, csak annyiban helytálló, hogy télen, mikor a talpán a bőr hámlik, sokszor hosszú ideig dörmögve és cuppantva nyalja a talpát, ami csendes időben messzire elhallatszik. Valószínű, hogy ez a nyalogatás sietteti a hámlást.
Krementz aprólékosan ismerteti a rokitnói mocsarakban tartózkodó medvék életmódját. Szerinte a medve ott igazi mocsárlakó. Egyes helyeket különösen kedvel, mint a tigris. Ha egyik évben lelövik a medvét, egészen bizonyos, hogy a következő évben más medve foglalja el azt a helyet. A medvék a mélyen fekvő mocsárban, a kiemelkedő helyeken szeretnek tanyát ütni, különösen ott, ahol sok a széltől kidöntött fa, ölfa, vagy fenyő, de nem vetik meg a szakadékokat, cserjéseket és nádasokat sem. Szükség esetén fák odvába is behúzódnak, vagy megelégednek a sík ingovánnyal is, ahol néhány bokor takarja el. Szereti a hideg északi és keleti széltől védett mélyedéseket s ha nem talál, ás magának.
A medve még mesze vidékről is visszatér téli szállására. Évről-évre ugyanazon az úton jár s ezt oly pontosan betartja, hogy lesbe állva, könnyen elzárhatjuk menekülésének útját. Az északibb, szárazabb fekvésű helyeken telelő medvék tavaszi ébredésük után délnek tartanak a Pripet-mocsarakba, ahonnan október 25. és november 10. között kisebb csapatokban megint visszatérnek előbbi szállásukra. Vándorútjukon néha 200–300 km-nyi utat is megtesznek, sőt többet is. Az öregebb medvék, az erdőőrök szerint nem vándorolnak. Ezek a lábasjószágnak és a méheseknek legveszedelmesebb ellenségei. A téli szállásra való vonulás minden medvénél másként megy végbe. Egyesek nyílegyenesen tartanak a téli szállás felé és azonnal lefekszenek, mások kerülő utakon lassan cammogva térnek pihenőre, ismét mások pedig korán felkeresik fekvőhelyüket, de mielőtt behúzódnak, még egy ideig a közelében csatangolnak, rendbehozzák a régi helyet, vagy újat készítenek. Új fekvőhelyet rendesen a terhes nőstények szoktak berendezni, melyek előbb vonulnak vissza, mint a hímek. A tapasztalt öreg medvék nagy kerülőkkel mennek téli szállásukra. Útjukat hirtelen ugrással derékszögben megtörik és mikor helyük közelébe érnek, hatalmas ugrásokkal keresik fel vackukat. Krementz 4–6 m-es ugrásokat is mért, mégpedig magas hóban. Némelyek még azt is megteszik, hogy nagy távolságból hátrálva közelednek tanyájukhoz. Mindamellett némelykor lakóházak és utak mentén is áttelel a medve, a nélkül, hogy a közlekedés háborgatná. Így pl. 1869 telén 19 medve lakóhelyektől 1–2 km-re szállásolta el magát.
A Krementz által megfigyelt területen, a Rokitnói-mocsarakban, november 10. és december 1. között szokott a medve telelésre visszavonulni; néha előbb is, vagy később, a szerint, hogy milyen az időjárás. Egyes jól kitanult öreg medvék még télen is csavargóéletet folytatnak és még 2 hétig sem tudnak meglenni a nélkül, hogy fel ne keljenek és ne kóboroljanak, ha még oly szigorú is a tél. A kövér medvék előbb kezdik az áttelelést és jobban is alszanak, mint a soványak. Legmélyebben a behavazott medvék alszanak. Hogy állandóan alszanak-e, azt nehéz megállapítani, de az bizonyos, hogy a kevésbbé fedett helyen levő medvék, melyek jobban megfigyelhetők, nem alszanak mélyen, mert mindig éberek és mindent észrevesznek. Ha még oly csendesen lopódzik is az ember az alvó medve felé, többször felemeli fejét, a zaj irányába néz és ismét lebújik. „A medve köszön”, mondja a nép. Némelyek már nagy távolságból is láthatók, amint felemelkednek, néha fel is állnak s rögtön le is feküsznek. Mások nyugodtan fekve maradnak s végre hirtelen ugranak fel és menekülnek. Mások megint felemelkednek, sokáig mereven néznek, latolgatják a veszély nagyságát, azután vagy támadnak, vagy pedig menekülnek. Némelyek, különösen az anyamedvék habozás nélkül nekirontanak a háborgatónak. Mindenesetre nagyon óvatosnak kell lenni, mert minden medvének rosszul esik, ha háborgatják téli álmában.
„Ha a medve jól elhelyezkedett téli szállásán, írja Krementz, egyáltalán semmit sem eszik, még beleit sem üríti ki, csak bizonyos körülmények között…, mert úgy látszik, hogy a medve, különösen ha jól meghízott, visszavonulása előtt 2 héttel már semmit sem eszik; legalább is annyit tapasztaltam, hogy ezen idő alatt jószág nem tűnt el. Még a nőstény sem ürít télen, holott nem fekszik olyan nyugodtan, mint a hím, mert szoptatáskor helyzetét változtatja, bocsival játszik, stb. Ha a medve igen enyhe időben felkel és eszik, akkor természetes, hogy ürítenie kell, ezért van az, hogy mikor a fagy beálltával ismét lefekszik, akkor vacka körül ürülék található. Öreg medvék gyomrában és beleiben az egész tél folyamán nem találtam mást, mint nyálkás, híg, zöldessárga tömeget, végbelükben pedig legtöbbször megkeményedett bélsárgolyót. Ez az, amit a medve gyakran elhullat az erős üldözés közben. 11 évi megfigyelésem alatt csak kétszer láttam medvét, mely télen evett.
„Mikor a medve téli álmából felkel, messze hallhatóan megrázza magát, rendbehozza bundáját; nyujtózkodik, nyalogatja testét, hempereg a hóban, a homokban s közben dörmögéssel ad kifejezést jóleső érzésének, azután szimatol és elcammog. Első gondja, hogy a hosszú téli pihenő alatt legyengült testét táplálkozással erősítse. De mielőtt eszik, ki kell tisztogatni az elnyálkásodott beleket. Hashajtója főképp a savanyú áfonya. Leguggol és alfelén csúszva, mancsaival összekotorja a bogyókat és csámcsogva befalja. A határ kitűnőnek látszik. Hashajtója még a moh is. 1878 márciusának végén két medvét lőttem. Mindegyik más területről való volt. Egyiknek szokatlanul vastag volt a teste, szájából zöldes folyadék szivárgott, karmai között pedig növényi részek maradékai voltak láthatók. Ez arra indított, hogy belsejét pontosan megvizsgáljam. Hasa és gyomra tele volt az éppen elfogyasztott mohával. A másik medvének egy csomó moh volt a foga között, mikor elejtettem. Mindkét medve odúja környékén bőségesen találtam sötétzöld, hígan folyó ürüléket. Azért említem ezt a két esetet, mert a 11 esztendő alatt ezek voltak az elsők, melyeket megfigyeltem és kétségtelenné vált, hogy a medve hajtószerül mohát használ. Táplálkozás szempontjából éppen legkedvezőtlenebb időben kel fel a medve téli álmából. Valószínűleg ez az oka, hogy a növényi táplálékban érzett hiányt sokszor állati táplálékkal pótolja és csúful elbánik az állatállománnyal, ami különösen tavaszkor gyakran megtörténik. Általában azok a medvék szoktak a lábasjószág elragadásában tavasszal kitünni, melyek soványan vonultak telelésre”.
A medve párzási ideje helyenkint változik; Collett szerint Norvégiában áprilistól júniusig tart. A nőstény üzekedése egy hónapig tart. A szerző által gondozott medvék május elején kezdték a párzást és június közepéig folytatták. Más megfigyelők ugyanezt tapasztalták. A párzás úgy megy végbe, mint a kutyáknál. A terhesség Heinroth szerint („Zool. Beob.” 1908, 1. sz.) körülbelül 7 hónapig tart.
Krementz szerint a Rokitnói-mocsarakban a nyár közepén kezdődik a párzás és június 15-től augusztus 15-ig tart. Bár többször előfordul, hogy egy nőstényt több hím követ, civakodások valószínűleg nem fordulnak elő. Egyszer megfigyelték, hogy egy nőstény kísérete három hímből állott és a legkisebb, leggyengébb volt a kitüntetett. Párzás után elválnak, de a nőstény bocsaival marad. A fiatalok még párzás idején is anyjukkal járnak, de tisztes távolban. Még nincsenek pontos adatok arra nézve, hogy a medve ötödik, vagy hatodik évében ivarérett-e. Krementz bizonyos jelekből arra következtet, hogy már korábban is.
A medve bocsainak száma nem egyforma. Krementz a következőket írja: „A nőstény december 1. és január 1. között hozza világra fiait; előbb csak ritkán, néha valamivel később. 31 újszülött medve közül 16-an december 1. és január 1. között, 13-an január 1. és 10. között, 2 pedig január 10. és 20. között jött a világra. Első alkalommal 1–2 bocsot szül a nőstény, később hármat is, majd 2–3 között váltakozik a fiatalok száma, sőt néha 4 is előfordul. Az 1870/71. telén szokatlanul erős nősténymedvétől sajátkezűleg 5 bocsot szedtem el. Ez azon a vidéken 50 év leforgása alatt megfigyelt esetek között a második volt. Az említett anya a fogak után ítélve még nem volt 14 éves; egyébként igen rosszindulatú volt és több embert megtépázott. Az öregedő nősténymedve egyre kevesebb fiat hoz a világra, végül már csak egyet. Azután néhány évig meddők, legvégül már nem is párzanak. Amennyire az általam elejtett példányok után megfigyelhettem, úgy vélem, hogy 16–18, életévükben válnak meddőkké.” Arról nem tesz említést Krementz, hogy minden évben kölykezik-e a medve, de egyes adatokból ez magától értetődik. „Ha a medve nem vemhes, akkor egy- és kétéves bocsaival állandóan ugyanazon a vidéken csatangol. Ha vemhes, nem tűri maga mellett a fiatalokat, hanem pofozással és harapással kiűzi őket a pagonyból s az atyafiságnak vége. Ettől kezdve a fiatalok önállók, teljesen magukra maradnak.”
A nőstény rendesen valóságos fészket készít születendő bocsai számára; de sokszor előfordult, hogy a puszta hóra kölykezett. Ha az utódokat veszély fenyegeti, fogaival messzire elcipeli őket. De feltűnő, hogy az egészen fiatalokat és gyámoltalanokat szorult helyzetben gyakran cserbenhagyja, míg a nagyobbakat elszántan megvédi. Ilyen esetekben tartózkodási helyének környékén egyeduralkodónak tartja magát és minden háborgatást azonnal támadással torol meg. Egyesek még az utakat is elállják; aki kutya nélkül lép a medve képzelt birodalmába, arra súlyos sebesülés, vagy halál vár. A medvebocsok 4–5 hétig vakok. Negyedik hónapjukban érik el azt a fejlettséget, hogy anyjukat követhetik; ekkor az anya megtanítja őket a mászásra, az élelemszerzésre és a medvék sajátos képességeire.
A medvék színéről és jeleiről a következőket mondja Krementz: „A fiatalok színe világrajöttük után egész testükön kékes szürkéssárga és akkorák, mint a patkány. Szőrzetük lesímult, meglehetős sűrű, hasukon és oldalt kissé ritkább. Már néhány nap mulva megváltozik a szín, amennyiben barnába megy át. A szőr igen gyorsan nő, sűrűbb lesz és göndörödik. A fehér nyakörv a szügy elején mutatkozik és a nyak magasságának 3/4-részén végigvonulva, villásan elágazik; az elágazott oldalvonalak csak a legritkább esetben futnak megint össze a nyak felső részén s ezért a nyaköv legtöbbször nem zárt. A fentebb említett 5 fiatal közül háromnak megvolt a nyaköve, kettőnél nyoma sem volt. Nem minden medvének van nyaköve. Öregebb medvék kora a bundán is meglátszik. A gyapjúszőr ritkult, vékonyabb és durvább, a nemezszőrök sörtések és jobban a testhez símulnak. Az arc és a fülkagylók szőre szürkés, az utóbbiak és a mar szőrtincsei sokszor tejsárgába átmenők. Egész öreg medvéknél, ha ritkán is, de a szügy is meg szokott sárgulni.”
Az 5–6 hónapos medvék felette tetszetős külsejűek. Bizonyos fokig meg is szelídülnek; meg lehet őket simogatni, játszani velük, de sohasem mutatnak ragaszkodást. Különféle mutatványokra idomíthatók is, de öregebb korukban ismét jelentkezik a velükszületett vadság és veszedelmesekké válnak. Ahhoz a házhoz, melyben nevelkedtek, nagyon ragaszkodnak. Krementz írja, hogy az általa felnevelt medvéket zsákban messzire elvitték s ismételten visszatértek régi otthonukba. Ez a jelenség azzal van összefüggésben, hogy a vadon élő medve is mindig visszatér törzsszállására.
A medve fejlődésének időtartamát nem tudják pontosan, de valószínű, hogy a medve 6 éves korában már teljesen fejlett, ekkor lesz nagymedve. Az elérhető életkor meglehetős nagy. Fogságban már 50 éven át is tartottak medvét és megfigyelték, hogy a 31 éves medve még fiatalokat is hozott a világra.
A medvevadászat veszedelmes ugyan, a medvevadászok rémítő történeteket meséltek régebben. A medve nagyon fél a kutyától, ezért a jó kutyák a vadász legjobb segítőtársai. Európa délkeleti részén hajtóvadászatokon ejtik el a medvét a hízás idején, lesből csak ritkán, téli szállásán, vagy annak közvetlen környékén csak igen kivételes esetekben. Oroszországban pedig éppen téli szállásán szokták legszívesebben felkeresni. Mivel a medvét hajtani lehet és váltásait betartja, azért, ha tapasztalt vadászok már kikémlelték, hajtóvadászatokon éppúgy el lehet ejteni, mint lesből, feltéve, ha váltásait jól ismerik.
„Teljesen téves az a felfogás, – írja Krementz, – hogy a medve hátsó lábaira állva támadja meg ellenfelét; éppen ez volna a kedvező. Magam 29 medvét lőttem, 65-nek elejtésénél szemtanu voltam, jelen voltam mindennemű és mindenféle nagyságú medve támadásánál, magamat is többször támadott meg medve, de csak egy hímet és egy nőstényt láttam, mely felágaskodva támadott. A medve rendesen hirtelen és nagyon gyorsan támad. Rendesen mellső mancsainak gyors és heves oldalcsapásaival iparkodik, hogy ellenfelét leüsse, vagy gyorsan fut, ellenfele előtt felágaskodik és mellső lábaival feldönti, vagy erőset üt, lerántja és meg is harapja; de ha emberek és kutyák vannak a közelben, nem időzik sokat áldozata mellett, hanem elmenekül.” Ezzel szemben még mindig azt mesélik, hogy a medve kövekkel és fadarabokkal hajigálja meg üldözőit.
A sikerült medvevadászat elég jelentékeny jövedelmet jelent. Húsa szép pénzt jelent, zsírját, melynek mint hajnövesztőnek jó híre van, jól megfizetik. A medve zsírja fehér, soha meg nem keményedik, zárt edényben nem avasodik, kellemetlen ízét is elveszti, ha frissen vöröshagymával párolják. A fiatal medve pecsenyéje jóízű, öreg, kövér medvék sonkája pedig sütve vagy füstölve csemegeszámba megy. Az ínyencek a medve lábát becsülik a legtöbbre; kezdetben ugyan furcsa látványt nyújt, mert megtisztítva, jó nagy emberi lábra emlékeztet. Végül kitűnő ételnek mondják a medve fejét is. A medve bundájának értéke különböző. A kisebbeket nem igen keresik, a nagyobbakért 100–400 pengőt is adnak. Hozzánk rendesen messziről hozzák a medvebundákat; Európa évenként alig 2000 darabot visz piacra, mert a legtöbb vadász vagy elajándékozza, vagy vadásztrófeának tartja meg.
A XVIII. század elején fejedelmi szórakozás volt a fogoly medvék és nagy kutyák között rendezett viadal. Ilyeneket az utóbbi időkben is rendeztek. Madridban olykor bika–medve-küzdelmekben gyönyörködnek. Párizsban még a múlt század elején is összeuszítottak leláncolt medvéket kutyákkal. Kobell végignézett egy ilyen viadalt s azt írja, hogy a medve hatalmas mancsaival jobbról-balról leütötte a kutyákat s közben rettenetesen dörmögött. De mikor a kutyák már igen felbőszültek, egyeseket maga alá húzott és összenyomott, másokat meg súlyosan megsebesítve félredobott.
Rómában medvék is résztvettek a cirkuszi játékokban; I. Gordianus egy nap alatt 1000 darab medvét hozatott a küzdőtérre. A rómaiak főként a Libanonból szerezték be a medvéket.
Ősidők óta nagyon kedvére való lakóhelye volt a barna medvének nemcsak a Magyarország földjét körülbástyázó hegyláncolat, hanem jórészt az azt beágazó alacsonyabb hegyvidék is. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok: a barna medve megkövesedett csontjai igazolják, hogy ez a hatalmas testű ragadozó már abban az időben is tagja volt a magyar föld állatvilágának, amikor a sarkköri jégmező Közép-Európában az Alpok és Kárpátok vonulatáig, sőt Dél-Franciaországban a Földközi-tenger partjáig nyúlt le. A mackók családfája tehát nagyon régi, több százezer esztendős, vagyis addig az időig vezethető vissza, amikor a mi földünket őselefántok, ősorrszarvúak taposták és amikor itt barlangi oroszlánok, hiénák, barlangi medvék tanyáztak és veszélyeztették a neandervölgyi ősember életét. Ennek az ősemberfajnak csontjaival, s a fölsorolt ősemlősök maradványaival együtt a horvátországi Krapinán is rábukkantak a barna medve csontjaira; ezenkívül pedig Tatán is, körülbelül szintén abból az időből – vagyis a Közép-diluviumból származó, durván pattintott kőeszközökkel együtt kerültek a barna medve maradványai napfényre.
Természetes, hogy a jégkorszak lezajlása, illetőleg a többi nagy ragadozó faj kihalása után a barna medve még jobban elterjedt és elszaporodott, amit Belső-Magyarország barlangjaiban, a Diluvium végén, illetőleg a Jelenkor elején képződött üledékekben talált maradványok igazolnak.
Jóllehet bizonnyal többeket érdekelne, helyszűke miatt ezúttal még azoknak a történelmi adatoknak futólagos fölsorolására sem térhetünk ki, amelyek a barna medvének 500–600 év előtti elterjedésére vetnek fényt. Legyen elég itt most csak annyit hangsúlyoznunk, hogy néhány 100 esztendővel ezelőtt határhegyeinken kívül a Vepor, Börzsönyi, Pilis, Gerecse, Mátra, Bakony, stb. hegységek erdőrengetegei is alkalmas tanyahelyet nyujtottak a barna medvének. Azt is természetesnek találhatjuk, hogy eleink nagy kedvvel hódoltak a férfias bátorságot gyakran próbára tevő medvevadászatnak. „Magyarország – írja Méhely is – mindenha a medvevadászok klasszikus földje volt. Földrészünknek nincs országa, ahol oly fényes medvevadászatok estek volna, mint Erdélyben, különösen a fejedelmek idejében, de még sokkal később is. Se szeri, se száma, a hol szerencsés, hol szerencsétlen kimenetelű medvekalandoknak… A hazai medvekalandok sorában mindenekelőtt arról akarunk megemlékezni, amely egyik fölkent királyunknak csaknem életébe került. II. István királyunk – olvassuk Hanák természetrajzában – egy medvevadászat alkalmával halálos veszedelemben forgott. Egy felbőszült medve átkarolta, s a király már-már ellankadt a küzdelemben, amidőn hű kísérője, Koros Bod fia ott termett és ügyes döféssel leterítvén a fenevadat, megmentette a fejedelem életét. Erről a királynak 1130-ban kelt oklevele tanuskodik, amellyel élete megmentőjének bizonyos birtokot adományozott jutalmul.”
„Újfalvi Sándor elragadtatással szól azokról a nagyszerű medvevadászatokról, amelyeket a XVIII. század végefelé s a XIX. század elején báró Bornemissza József és Lipót, gróf Béldi Vencel, báró Bánffy Elek és János, s az idősb Wesselényi Miklós báró tartottak az erdélyi rengetegekben. Ő maga mindezeken résztvett és igen számos, gyakran nagyon csiklandós medvekaland szerzett neki gyönyörűséget. E vadászatok bámulatos sikeréről az alábbi két adat tanuskodik. 1855 őszén a görgényi hegyek közt 26, 1861-ben pedig 23 medve került terítékre. Nevezetes, hogy a medvék egyike sem lépett föl támadólag, sőt némelyik még meg is nevettette a társaságot.” Id. Wesselényi Miklós a zsibói őserdőkön kívül leginkább a Ciblesen űzte a medvét, ahol 1798-ban Opris János nevű vadászát egy megsebesített mackó „halálra koppasztá”. „A Tömös völgyében – írja Méhely – ismertem egy Zsilinszky nevű gyárfelügyelőt, aki már több medvét is lőtt a Nagykő- és Keresztényvas erdőségeiben. Egy ízben magas lesről puskázott a medvére s meg is sebezte, de a mackó vígan utána mászott a fára. Emberünk puskája agyával verte agyon, azonban a kiállott rémülettől örökre bicegős lett a feje.”
Minthogy ezek a följegyzések a medve természetrajzi adataiból csak előfordulási viszonyait, gyakoriságát, s üldözőivel szemben való viselkedését illetőleg nyujtanak fölvilágosítást, nem lesz érdektelen, ha egy modern vadász, Nadler Herbert „Cserkészeten és lesen Nagy-Magyarországon” (1926) című könyvéből idézünk, mert benne a Fogarasi havasokban szerzett sok olyan megfigyelésre akadunk, amely nagyon érdekesen egészíti ki a barna medvéről eddig elmondottakat.
„A medveles – írja Nadler – nyári éjszakán, a havason, a juhnyáj vagy ökörcsorda mellett, szokatlan kerete és körülményeinél fogva a hazai vadászatoknak egészen különleges, érdekes, izgalmas és némileg kockázatos formája. A medve éjjeli rabló módjára tör rá a nyájra. Hirtelen jön, nem sokat késik a nyájnál, s ha egyáltalán kínálkozik alkalom lövésre, az többnyire csak néhány pillanatig tart és a jó lövésnek rendesen számos az akadálya. Főképpen a sötétség szokta a vadászt a lövésben, illetve a célzásban gátolni. Ezen ugyan a juhászok úgy igyekeznek segíteni, hogy a támadás pillanatában égő fahasábokkal és e célra előkészített fáklyákkal megvilágítják a színteret. De ez a fortély sem válik be mindig, s emlékszem olyan esetre, hogy ott álltam a juhnyáj közepén, mikor a medve elvitt egy juhot, a kutyák vadul csaholtak, a juhászok eszeveszetten ordítoztak és biztattak engem a lövésre, de én a medvét egyáltalán meg sem láttam; pedig kétségtelen, hogy ott volt a közelemben… Mennél sötétebb az éjszaka, annál inkább várható a medve támadása, sőt legszívesebben az esős, viharos éjjeleken jelenik meg a nyájnál vagy csordánál… Ilyenkor egyáltalán hallatlanul vakmerő; a pásztorok ordítozása, kövekkel és égő fáklyákkal dobálódzása és az ebek dühös csaholása dacára megragadja és elcipeli az általa kiszemelt prédát. Sőt a juhászok állítása szerint nagy szakértelemmel mindig a legkövérebb juhot választja ki magának… az embert a medve ilyenkor semmibe sem veszi.” Érdekes, hogy ezzel szemben „…a medvének kényes orra van ám, és amilyen szemtelen akkor, amikor a csordára vagy a nyájra tör, olyan végtelenül óvatos, amikor fölkeresi a dögöt.”
„Természettudósok és vadászok… sokat vitatkoztak már azon, hogy a medve megeszi-e a medvehúst, vagyis a saját társának húsát. Az én elejtett medvém közvetlenül a rothadó és férgektől hemzsegő ökördög mellett feküdt és amikor az elejtését követő reggel megnyúztam, szintén tele volt már férgekkel, úgyhogy ember számára élvezhetetlen állapotban volt. Ha mégis parasztok hordták volna el… a zsigert bizonyára ott hagyták volna. Az elejtett medve húsának eltűnésére nem találtam más magyarázatot, mint azt, hogy megette az a másik medve, amely az ökördögöt falta föl.”
Egy másik medvéről még érdekesebb megfigyelései vannak szerzőnknek. „A medve a régi helyen újabban nem járt és a lódöghöz hozzá sem nyúlt, ellenben az új döghelyen a fél bivalytehénnel különös dolgot mívelt; teljesen és jó vastagon betakarta földdel, úgyhogy a dög fölé sírhalomhoz hasonló, teljesen szabályos alakú kis dombot hányt fel, amelyből a dögnek semmi része se látszott ki, sőt szaga sem volt érezhető. A halom körül ugyancsak szabályos alakú, köröskörül egyforma szélességű árkot ásott ki; ebből vette ki körmeivel a földet, mellyel a dögöt betakarta. Meg kellett csodálnom a medve ügyes és alapos munkáját, melyet a megfelelő szerszámokkal fölszerelt ember sem tudott volna rendesebben elvégezni. Vajjon mi okból, mi célból tette ezt a medve?… Én úgy gondoltam, hogy a medve cselekedetének rúgója az irígység volt. Bizonyára több medve tartózkodott akkor azon a környéken és az a medve, mely az új helyen a fél bivalydögre rátalált, azért takarta be azt földdel, hogy társai elől elrejtse. A pap ezzel szemben azt vitatta, hogy a medve azért takarta be a dögöt, mert valami oknál fogva akkor nem akart belőle enni és egy későbbi időpontra akarta magának tartalékba helyezni, mint ahogy más ragadozó, sőt a kutya is elássa azt a jó falatot, amit nem tud egyszerre megenni. Különösen hangsúlyozta a pap, hogy tapasztalatai szerint a medve az általa beföldelt döghöz néhány napig nem jön.”
S a medve táplálkozását megvilágító adatok közül végül még a következő is számot tarthat érdeklődésünkre. „Feri öcsém – írja Nadler – 1916 szeptember havában, Zólyom-megyében, jelenlétemben hatalmas hím-medvét lőtt, melynek gyomrában egy egész hangyabolyt találtunk. Nemcsak hangya és hangyatojás volt benne igen nagy számmal, hanem a hangyaboly minden alkatrésze, vagyis az a sok mindenféle apró, száraz növényi hulladék, mely a hangyabolyt egészben képezi.”
Befejezésül pedig Európa legnagyobb ragadozójának legveszedelmesebb ellenségéről kell még megemlékeznünk. A kolumbácsi légy (Simulia columbacensis) már eddig is ismeretes volt arról, hogy főként Arad- és Krassó-Szörény megyékben, valamint Erdély délnyugati sarkában nemcsak a háziállatállományt veszélyezteti, hanem a vadállományt is megtizedeli. E sorok írója 1923-ban Déván, Mallász József múzeum-igazgatótól szerzett biztos adatokat arra nézve, hogy a jelzett évben a Retyezát északi lejtőjén majdnem valamennyi nyulat kiirtottak, az őzek, szarvasok és vaddisznók számát pedig föltűnően megapasztották ezek a kis vérszívó haramiák. Ennek a statisztikának koronája pedig az, hogy egy körülbelül 7 km-es rövid szakaszon két medve hulláját is megtalálták, amelyeken kétségkívül megállapították, hogy ezeknek az apró „muslincák”-nak estek áldozatul.
Kárpátjaink medveállományát azonban csak a déli vidékeken fenyegeti a kolumbácsi légy. Viszont általában azt mondhatjuk, hogy a mackók fajának, mint Európa más nagy vadjának, főleg ragadozónak is, az emberi civilizáció húzza meg a lélekharangját. Az őserdők pusztulása, illetőleg a rendszeres erdőművelés, gyakori zaklatás, a vadászfegyverek tökéletesedése rohamosan közreműködik abban az irányban, hogy „Európa leghatalmasabb ragadozója” a Kárpátok vonulata mentén is csak a múlt emlékévé váljék.
A rettentő medve vagy grizzli (Ursus horribilis Ord)
Az Ursus alnem legismertebb amerikai képviselője az egész Északnyugat-Amerikában elterjedt rettentő- vagy szürke medve (Ursus horribilis Ord) testalkatával és külsejével a mi medvénkre hasonlít, de jóval nagyobb, nehezebb, esetlenebb és erősebb. Testét sötétbarna, végükön halvány szőrök fedik, fejének szőre rövid és halvány. Szivárványszürke, bizonyos ezüstös fénnyel, máskor aranyfényű világos vörösesbarna, amit az előbbi esetben a szőrszálak hegyének ezüstös, az utóbbi esetben pedig a szőrszálak hegyének sárgás színe idéz elő. Az európai medvéktől határozottan megkülönbözteti rövid feje, domború orrcsontjai, széles és lapos homloka, rövid fülkagylói és rövid farka, főként pedig hatalmas, 13 cm-t is elérő, erősen görbült, hegyük felé keskenyedő, fehéres karmai. A szürke medve óriási teste 2.3–2.5 m hosszúra is megnő, súlya 450 kg-ot is elér, éppúgy az északázsiai medvéké. Hazája Észak-Amerika nyugati fele; kezdődik az Egyesült-Államok déli részén, a Sziklás hegység táján és észak felé (Dakota) a Missouri-ig terjed. Minél inkább nyugat felé haladunk, annál gyakoribb, különösen a hegyekben. Délen még Mexikó felföldjein is előfordul, egészen Jalisco-ig, észak felé a sarkkörig, sőt azon túl is.
A szürke medve életmódja nagyjában a mi medvénkéhez hasonló; téli álmot is alszik. Járása ingadozóbb, ringó, összes mozdulatai esetlenebbek. Fára mászni csak fiatal korban tud, öregebb korban már nem vállalkozik ilyen mutatványra, de annál biztosabban ússza át a széles folyamokat. Ügyes ragadozó és több, mint elég erős ahhoz, hogy hazájának bármely lakója felett diadalmaskodjék.
A szürke medvéről borzalmas történeteket terjesztettek, hogy veszedelmes voltát érzékeltessék és hogy a vadászerényt minél jobban csillogtassák. Kétségtelen, hogy ezek a történetek részint valótlanok, részint túlzottak. Abban az időben terjesztették és hitték ezeket a történeteket, mikor a távoli Nyugatra csak kevesen jutottak el és a kalandos elbeszélésekhez szükség volt egy félelmetes szörnyetegre, mely az Újvilágban azt a szerepet játszotta, mint az Óvilág leghírhedtebb ragadozói. Az itt-ott előfordult veszélyes élményeket általánosították és így lett a szürke medve a Nyugat réme. Bizonyos, hogy nem egy embert ölt meg már a szürke medve, vagy mint hazájában hívják, a grizzli. Ha megsebesítették, védekezett, a meglepett, különösen a fiait féltő nősténymedve kihívás nélkül is támadott, de azért nem mondható, hogy félelmetesebb volna európai rokonánál, azt sem állíthatjuk, hogy bátrabb volna; egész lényében hozzá hasonló. Az összes szürke medvék közül, melyekkel Pechuel-Loesche találkozott, egy sem mert helytállni. Nagyobb súlya van a 30 éves tapasztalattal bíró s egész Amerikában elismert vadásznak, Marcy tábornoknak, akit még a megsebesített nősténymedve sem támadott meg. A nőstényt fiaival sík terepen, a Platte-folyó elágazásánál látta meg, lovon több angol mérföldnyire üldözte és négy, egymásután leadott lövéssel leterítette; fiait, melyek természetesen visszamaradtak, csúfosan a sorsra bízta a nősténymedve.
Marcy három más alkalommal a hegyekben találkozott szürke medvével, de egyik sem védekezett, hanem mindegyik menekült. Mikor egyszer Új-Mexikóból Utah felé vonultak, sikerült a tábornoknak egy jó lóval a hatalmas szürke medvét mérföldeken át, mint valami csordából elszakadt marhát, saját emberei felé terelni s a medvét táborhelyükön lőtték le. „Azok után, – írja Marcy, – amiket ezen a sokat rágalmazott állaton tapasztaltam, elhiszem, hogy első rémületében megtámadja azt, aki tanyáján meglepi, továbbá, hogy a prairie-ken néha-néha megtámadja a gyalogost, vagy a lovast is. De ezek igen ritka esetek. Erős meggyőződésem, hogy a grizzli, ha idejében megszimatolta vagy meglátta az embert, oly gyorsan kitér, ahogy csak tud. Szokása az is, hogy mikor pihenni akar, előbb vargabetűket tesz meg, azután oldalt kiugrik, hogy az őt követő vadász elveszítse a nyomot.
Möllhausen tudósításai sem erősítik meg a szürke medvéről elterjedt rémes történeteket. Őt sem támadta meg az általa és társai által megsebesített szürke medve, hanem futásnak eredt. Egy másik medvét Nebraskában figyelt meg és terített le Möllhausen. Ez már valamivel bátrabb volt. „Kimért léptekkel ment a medve rendes útján. Meg-megállt, a földön ide-oda szaglászott, orrát felnyujtotta, hogy a szelet kémlelje, azután kényelmesen folytatta útját s 400 lépésnyire megállt. Szimatolt, mintha keresgélne, hosszú karmaival gyengéden kapargált a fűben, idomtalan mancsát orra hegyéhez emelte és látszólag jóleső érzéssel egy párszor meghempergette magát. Azután felkelt, lompos bundájából kirázta a földet és tovább haladt. Rövid idő mulva ismét megállt s mintha gondolatokba merült volna, mozdulatlan maradt néhány percig. Hirtelen leült, felsőtestét felemelte, jobbról és balról mancsaival vakarózott, karjait többször szeméhez emelte és figyelmesen nézte hosszú karmait, talpát nyalogatta, majd ismét feszülten figyelt néhány másodpercig. Azután hátsó lábaival vállát és nyakát vakarta, felegyenesedett, mint az ember, szétnézett, majd négylábra ereszkedve rövid ügetésbe kezdett, mintha az elfecsérelt időt akarná behozni. Hamarosan a váltás közelébe ért, ahová Möllhausen indián kísérője egy szarvast tett. Alig látta meg a szarvashullát, mintha hirtelen megijedt volna, hátsó lábaira állt, de ismét leereszkedett és a szarvas fejét a másik oldalára fordítva, bodor homlokkal és hegyezett fülekkel jól szemügyre vette a meglepetést okozó szarvast. Végül egészen közel ment hozzá, jól megszaglászta egyik oldalát, azután a másik oldalhoz ment, hogy ezt is jól megismerje. Ekkor egész szélességében fordult felénk a medve teste. Csaknem ugyanabban a pillanatban lőttünk mindketten.” A medve, bár egyik mellső lábát összeroncsolta a golyó, súlyos sebet nem kapott, a vadászok ellen ment. Möllhausen és az indián még idejekorán fára menekültek és onnan adták le a halálos lövést.
A szürke medve növényekkel táplálkozik, szereti a gyümölcsféléket, diót, gyökereket, de állatokat is elragad; azt mondják, hogy ügyesen tud halat fogni. A fogságban élő szürke medve egész lényében nagyon hasonlít európai rokonához. Az elejtett grizzli éppúgy felhasználható, mint a mi barna medvénk. Bundája megér 70–200 pengőt, de félszázad előtt mai pénzben kifejezve 700–800 pengőt is adtak érte.
b) Fekete medvék (Euarctos Gray)
A fekete medvék alnemének (Euarctos Gray) elterjedési területe kisebb, mint a barna medvéké. Amerikában messzebb kerülnek ugyan dél felé, de az óvilágban csak a keleti partokon élnek, főképp a Csendes-óceán partján, ahol a szigetekre is eljutottak s Japánban (Ursus [E.] japonicus Schl.) és Formózában is alakultak egyes fajok. Nyugat felé nem igen terjedtek a perzsa határon túl. Az alnem legismertebb képviselői Amerikában élnek.
A baribál vagy fekete medve (Ursus americanus Pall.)
Igen elterjedt, aránylag jóindulatú, legalább is jóval veszélytelenebb állat, mint a szürke medve. Hosszúságban 1.5–2 m-re nő meg, marmagassága 1 m körül van. A közönséges medvétől főképpen keskenyebb feje, hegyes, homlokával majdnem egy síkba eső arcorra, igen rövid talpai és bundájának színe különbözteti meg. Bundáját hosszú, merev és síma szőr alkotja, mely csak a homlokon és az arcorron rövidebb. A bunda színe fényes fekete, arcorrán fakósárga. Szeme alatt is gyakran van ilyen világos folt. A fiatalok színe világosszürke; második évük elején az öregek sötét színét veszik fel, de szőrük csak később nő hosszúra.
Gerrit S. Miller Észak-Amerikában 14 különböző alakját különbözteti meg e csoportnak. Ide tartozik a fahéjszínű baribál (U. cinnamomum And. Bach) a Szikláshegység északi részéről, színe vörösesbarna; valamint a gleccser- vagy ezüstbaribál (U. emmonsi Dall) Alaska gleccser-vidékéről, melynek háta és végtagjai mélyfeketék, oldala pedig rendesen ezüstszürke. Színe azonban változó, mint a hasonló színű tibeti Ursus arctos pruinosus Blyth bundája; igen világos, majdnem tiszta ezüstös színtől kezdve a majdnem teljesen fekete árnyalatig változik.
A baribál egész Észak-Amerikában elterjedt. A keleti részekről Kaliforniáig és északtól egész Mexikóig minden erdős vidéken előfordul. Az erdőben mindenét megtalálja. Tartózkodási helyét évszakonkint a termények szerint változtatja. Tavasszal a folyók gazdag völgyeiben keresi táplálékát, ezért a folyókat és patakokat szegélyező sűrű bozótokban tartózkodik. Nyáron a gyümölcsfélékben bővelkedő erdők mélyén tanyázik. Télen pedig valami rejtett helyen keres alkalmi szállást, ahol időnkint alszik, vagy valódi téli álomba merül; erre vonatkozólag különböző a megfigyelések eredménye. Egyesek szerint csak némely medve vonul vissza, alszik heteken át, más medvék még télen is csatangolnak, sőt északról délfelé vándorolnak. Bizonyos megfigyelők szerint ez csak enyhe télen történik meg és szigorú télen minden fekete medve téli álomba merül. Valószínű, hogy ez az egyes vidékek téli hőmérsékletétől is függ. Az biztos, hogy sokszor éppen télen indulnak a baribál vadászására, hogy téli szállásán lephessék meg. Richardson szerint a baribál rendesen kidőlt fa mellett kotorja ki téli szállását, ide húzódik le a hófúvások elől. A hó befedi a medvét, de tartózkodási helyét könnyű megtalálni, mert a lehellettől a hó megolvad és nyílás támad, a nyílás körül pedig nagymennyiségű dér szokott lecsapódni. A baribál nyáron is készít magának száraz levelekkel és fűvel párnázott fekvőhelyet. Ezeket a helyeket nehéz megtalálni, mert rendesen elhagyott erdőrészekbe, sziklahasadékokba, alacsony kivájásokba, vagy olyan fák alá telepszik, amelyeknek ágai földig érnek.
A baribál erőteljes, mozgékony, ügyes és kitartó medve. Oly gyorsan fut, hogy ember el nem éri. Kitűnően úszik és a mászásban is mester. Általában megvannak benne a barna medve tulajdonságai, de mozdulatai sokkal ügyesebbek. Az embert csak igen ritkán támadja meg. Ha embert lát, inkább elmenekül és még sebesülten sem támad, de ha nincs más menekvése, veszélyessé is válhat.
A baribál növényi táplálékkal él; füveket, leveleket, érett és félig érett gabonát, bogyókat és gyümölcsféléket eszik. De megtámadja a legelésző nyájat, sőt a védekezni tudó szarvasmarhát is. A gazdának mindig kárt okoz, akár az ültetvényekre veti magát, akár a nyájat nyugtalanítja. Ezért az a sorsa, mint a barna medvéé: szünet nélkül üldözik és minden módon irtják, ha az ember közelébe merészkedik.
A baribál szaporodását újabban Baker figyelte meg a National Park-ban. („Smithsonian Misc. Coll.”, 1912.) Ezek szerint a megfigyelések szerint a baribál 3 1/2 éves korában válik szaporodóképessé. A párzás ideje június vége és július eleje, a terhesség tartama körülbelül 7 hónap. A nőstény a fiatalokat, rendesen 1–4 darab, januárban, még a téli szálláson hozza a világra. A bocsok 30–40 napig vakok és 2 hónapos koruk előtt nem kerülnek elő rejtekhelyükből. Richardson adata, mely szerint a vadon élő nőstény odvas fában hozza világra kicsinyeit, valószínűnek látszik.
A baribált különféle módon vadásszák. Sokat fognak meg nagy csapóvassal, de a legtöbbet cserkészeten puskával ejtik el. A vadászatnál kitűnő szolgálatot tesznek a jó kutyák. Ezek ugatásukkal felzavarják a medvét és fákra hajszolják, úgyhogy a vadász nyugodtan célozhat a megfelelő helyre. A kutyák egyedül nem bírnak a baribállal, mert ha még oly jól marnak is, baribál mancsaival agyoncsapja őket. Sok vidéken a medve süti el az előre beállított puskát, melynek ravaszát csalétekkel kötötték össze.
A szerző által megfigyelt baribálok szelídségükkel és illedelmes viselkedésükkel lényegesen különböznek rokonaiktól. Ápolójukkal szemben sohasem használják erejüket. Az ember felsőbbségét teljesen elismerik és könnyen kezelhetők. Az ápolótól mindenesetre jobban félnek, mint az ápoló tőlük. De még más állatoktól is félnek. A ketrecük előtt elvezetett fiatal elefánt oly rémületet keltett köztük, hogy sietve másztak fel a ketrecbe állított fára, mintha ott kerestek volna menedéket. A hozzájuk bevitt más medvékkel nem bocsátkoznak küzdelembe; még a saját fajukhoz tartozó bátor kis medve is úrrá tud lenni fölöttük a ketrecben. Mikor a szerző egyszer két öreg baribál ketrecébe fiatalokat tett, nagy izgalom támadt: a medvék kölcsönösen féltek egymástól. Az öreg nőstény a fiatalok láttára hirtelen aggasztónak látta a helyzetét és amilyen gyorsan csak tudott, a fa legtetején termett. De a fiatalok is nagy rémületben voltak; szuszogtak és a leghátsóbb sarokba húzódtak vissza. Csak az öreg hím maradt meglehetősen nyugodt, de azért ő is állandó félelem közben sandított oldalt, mintha félne, hogy a kicsinyek orozva megtámadják. De ezek is csak a saját biztonságukkal törődtek. Az éhség végül kényszerítette az öreg nőstényt, hogy lejöjjön a fáról. Amint leért, a két fiatal menten fölmászott. Tíz teljes napot töltöttek a fán a félelemtől száműzve. A legízletesebb falat, a legkínzóbb szomjúság sem volt képes, hogy onnan lehozza őket. Még akkor sem másztak le, mikor az öregeket elzárták s az egész ketrec a rendelkezésükre állott. Ebben a helyzetben éjjel-nappal az ágakon feküdtek, vagy lógtak, végül már annyira kifáradtak és kimerültek, hogy minden pillanatban lezuhanásuktól kellett tartani, pedig a padlózat kőből volt. De mégsem így történt. Az éhség minden aggodalmat legyőzött. A tizedik napon önszántukból lejöttek s attól kezdve békében s jó barátságban éltek az öregekkel. Az utolsó baribál, mely ebbe a ketrecbe került, éppen így viselkedett, holott jóval kevesebb ráfizetni valója volt, mint az előbb említetteknek, melyek igen jól táplált állapotban érkeztek meg.
A fogságban levő baribálok könnyed és ügyes mászását mindig megfigyelhetjük. Ha megijednek, egyetlen ugrással 2 m magasságra is felugranak a tölgyfa csupasz törzsére, egészen addig, ahol az ágak kezdődnek és a legnagyobb gyorsasággal biztosan kúsznak a fa sudaráig. A nőstény egy alkalommal az őt ketrecébe terelni akaró ápoló feje felett ugrott a fára. Sokszor az egész család a legkülönbözőbb és látszólag a legkényelmetlenebb helyzetekben tanyázik a fán s egyesek délben az ágak villáiban alszanak.
Hangjuk néha a barna medvéhez hasonlít, csak gyengébb és panaszosabb. Tulajdonképpeni ordítást, vagy dörmögést nem tapasztalt a szerző. Mindennemű felindulásuknak fújással és fogaik csattogtatásával adnak kifejezést, mint európai rokonaik. A baribál haragjában fejét földig hajtja, ajkait messze előre nyujtja, azután fúj és köröskörül sandít. Igen mulatságos, mikor ágaskodik. Rövid talpa megnehezíti az állást s az egyensúly megtartása végett hátát homorítja. Alsókarjait ilyenkor oly magasra tartja, hogy feje olyan, mintha vállai között volna elhelyezve és nem a vállakon s így igen különös benyomást kelt ebben a helyzetben.
A baribálokat az adakozó, jóakaratú állatbarátok nagyon elkényeztetik. Tudják, hogy etetik őket s aki megfeledkezik, hogy valamit nyujtson nekik, azt siránkozó kéréssel figyelmeztetik. A koldulást annyira megszokják, hogy senki sem tud ellentállni, mert tartásuk a kiterjesztett karokkal annyira mókás, siránkozásuk annyira megindító, hogy mindenkinek szívére hatnak. A Görtz gróf tulajdonában volt baribálok nyalánkságok után kutattak az emberek zsebeiben és a végletekig gyötörték azt a szerencsétlent, aki nem hozott számukra semmit. Frankfurtban egy nőstény baribál 26 évig élt.
A baribál bundája 50–150 pengőt ér.
Az örvös medve (Ursus tibetanus Cuv.)
Az Euarctos alnem ázsiai képviselője az örvös medve (Ursus [E.] tibetanus F. Cuv.). Alakja aránylag karcsú, arcorra hegyes, a homlok és az orrhát majdnem egyenes, kerek fülei aránylag nagyok, lábszárai közepesek, lábai rövidek, rövid ujjait rövid, de erős karmok fegyverzik. Bundája sima, de a vállakon, tarkón és a nyak oldalsó részén hosszúszőrű és a nyak elülső részének szőrzetétől elhatárolt, ami gallér benyomását kelti. Színe fekete, kivéve alsóajkát, amely fehér, továbbá a mellén levő fehér rajzot és az arcorr vöröses oldalait. A mellén levő fehér rajz Y-hoz hasonló, a kulcscsont táján megtört keresztsávot alkot, melynek közepéről rendesen egy nyél, vagy sáv indul ki a mell felé. Az örvös medve 80 cm marmagasság mellett 1.7–1.8 m hosszúságot és 120 kg testsúlyt ér el.
Az örvös medve Dél- és Közép-Ázsiában Afganisztántól az Amurig és Birmáig levő erdőségekben él. Blanford szerint Tibetben nem él, de a Himalájában 4000 m-ig is feljut.
Az örvös medve India északi részében és Kasmirban a szántóföldek és szőlőhegyek közelében levő csalitos erdőket kedveli, Szibéria délkeleti részén pedig a szálerdőket. Kitűnően mászik, a legmagasabb fákat is könnyedén megmássza. Radde szerint a tungúzok azt állítják, egyáltalán nagy ritkán jön le a fáról. Nyáron lugassá hajlítja és fonja össze az ágakat, télen pedig egy fa üregében ülő helyzetben alszik. A lugasokat Radde maga is látta, de a bennszülöttek szerint ezek nem szolgálnak hajlékul, hanem játékos kedvében készíti ezeket a medve. A Himalájában a medve építkezéséről semmit sem tudnak. Adams leírása annyiban egybehangzó Radde tudósításával, hogy az örvös medvét ő is a család legkitünőbb mászójának mondja, mert mikor Kasmirban a nálunk is ismert olaszdió és a szeder érik, az örvös medve a legmagasabb fákra is felmászik ezek után a gyümölcsök után. Azonkívül nem szívesen látott vendég a tengeriföldeken és szőlőkben, ahol sokszor nagy károkat okoz. Ezért a birtokosok őrállványokat építenek, ezeket emberekkel rakják meg, hogy erős kiáltozással elriasszák az érkező medvét. Radde a tungúzoktól hallotta, hogy az örvös medve gyáva és nem veszedelmes, mert szájürege kicsi és csak harapni tud, de nem tud tépni, mint a barna medve. De Adams ennek ellenkezőjét hallotta és azt mondja róla, hogy India hegyi lakói félnek tőle és nem ok nélkül. Kinloch megerősíti ezt a Himalájában szerzett tapasztalatai alapján és azt mondja róla, hogy veszedelmes állat, mely sok fehérbőrű vadászt ölt már meg és még több bennszülöttet. A bennszülöttek között sokan mutogatják az örvös medve által ejtett sebesülések forradásait. De mégis feltehető, hogy rendesen csak a megsebzett, megszorított, vagy a nyugalmában véletlenül megzavart medve támadja meg az embert. Blanford szerint az örvös medve az összes indiai medvék közül a legragadozóbb; nemcsak kisebb állatokat és szarvasokat üt le, hanem a szarvasmarhát és lovat is. Néha dögöt is eszik. Fő tápláléka azonban növényi; különösen gyökereket és gyümölcsféléket eszik, legjobban szereti a makkot. Kedveli a mézet is. Téli álmára vonatkozólag, ami a Himalája vidékét illeti, ellentmondók a vélemények, de feltehető, hogy nem oly rendesen alszik téli álmot, mint a barna medve.
Az örvös medve éjjeli kóborlásainál kerüli az embert. Ha embert szimatol, amit állítólag nagy távolságról megérez, a levegőben szaglász, izgatottá válik, néhány lépést tesz a szél irányában, felegyenesedik, fejét ide-oda forgatja, míg megbizonyosodik a fenyegető veszélyről, azután megfordul és olyan sebességgel eliramodik, amit el sem hisz az, aki ezt a medvét csak a ketrecből ismeri. A fiatalokat, számszerint kettőt, tavasszal hozza világra. Ezek a nyár folyamán az öregek mellett tartózkodnak; Indiában még azon túl is.
Az állatkertekben fogságban tartott örvös medvék viselkedésükben a baribálhoz hasonlók. Szokásaik és tulajdonságaik, valamint szellemi képességeik is egyformák, legfeljebb mozdulataik keltenek jobb benyomást.
c) Andesi medvék (Tremarctos Gerv.)
Földrajzi és talán faji szempontból is a pápaszemes medve (Ursus ornatus F. Cuv.) csatlakozik a baribálhoz. A délamerikai Kordillerákban (Andok) lakik Venezuelától (Lönnberg, „Zool. Anz.” 1910.) Csileig és Bolíviáig. Kisebb, mint a baribál, közepes hosszúságú szőrökből álló bundája fekete, finom és sűrű. Orrától kétoldalt világosszőke színű sáv húzódik ívben szemei fölé; innen a neve. Orrától az arcon keresztül egészen a torkáig és melléig fehér sáv húzódik. Thomas szerint a Tremarctos világos rajza igen változó („Ann. Mag. Nat. Hist.” 7. sor. 9. köt), sokszor hiányzik is, az egyik maláji medvénél (Helarctos euryspilus Horsf.) pedig szintén előfordulhat a „pápaszem”-rajz, azért feltehető, hogy a Tremarctos és Helarctos között rokonság van. Alapot ad erre a feltevésre még az a tény is, hogy a kutyaféle és mosómedveféle ragadozóknál is találunk a délázsiai és délamerikai formák között bizonyos rokonságot.
d) Maláji medvék (Helarctos Horsf.)
A maláji medve (Ursus malayanus Raffl.)
Az eddig említett fajoktól észrevehetően eltér a maláji medve. Teste nyúlánk, de esetlen, feje vastag, arcorra széles, fülkagylói kicsinyek, igen kis, bárgyú szemei vannak, mancsai aránylag roppant nagyok, karmai hosszúak és erősek, bundája rövidszőrű. Testének hossza legfeljebb 1.4 m, marmagassága kb. 70 cm. Bundája fényes fekete, csak arcorra fakósárga, mellén patkóalakú, néha köralakú folt van, melynek alapszíne narancs-, vagy világosabb sárga. A bennszülöttek biruangnak hívják.
Hazája Borneo, Szumatra, a Maláji-félsziget és észak felé Tenasserimen át Birmáig és Arakanon át Csittagongig terjed. A szabadban folytatott életmódjáról még keveset tudunk. Mindenesetre kitünően mászik, rokonai között talán legjobban és állítólag ugyanannyi időt tölt a fán, mint a földön; majdnem kizárólag növényi részekkel és rovarokkal táplálkozik, csak néha fordul elő, hogy emlős állatot, vagy madarat is bekebelez. A rovarokkal, hangyákkal és termeszekkel való táplálkozásra mutat hosszú, keskeny, messzire kiölthető nyelve. A biruang Marsden szerint a szumatrai kakaóültetvényekben nagy károkat szokott okozni. A gyenge levélrügyekért a kókuszpálmára is felmászik, erről azonban Rosenberg nem tesz említést. Rosenberg a biruangról a következőket írja: „A nappalt rendesen a fa tetején, vagy sziklaüregben tölti, de sokszor alacsonyabb fákon összehordott rőzséből készít magának lapos fészket. Vannak esetek, mikor nagy szükségben megtámadja és megöli az embert. A kontinensen sem tartják veszedelmesnek, holott egyes embereket néha megtámad. Sterndale feltevése szerint csak a meglepett és fiait féltő nőstény mer támadni.
A biruangot hazájában gyakran tartják fogságban. A mókáskedvű, jóindulatú és ártalmatlan fickó a gyermekek játszótársa és tetszése szerint jár-kel a házban. Sir Stamford Raffles a birtokában lévő biruangot nyugodtan engedte a gyermekszobába és sohasem kellett a medvét láncra kötni, vagy veréssel büntetni. A mackó nem egyszer egész illedelmesen ment az asztalhoz, hogy valami harapnivalót kérjen. Igazi ínyenc volt, a gyümölcsfélékből csak a mangót ette meg és inni csak pezsgőt szeretett volna. Mc Master is hasonló értelemben jellemzi kedvencét, melyet Birmában kapott. Ez a biruang a legjobb társaságban élt egy szelíd vidrával és egy nagy fehér uszkárkutyával. Sehogy sem lehetett rávenni hogy húst egyék, sem nyers állapotban, sem elkészítve. Egy másik szelidített példány nagyon szerette a cseresznyepálinkát. Egy harmadik a növényi és állati táplálékot egyaránt megette, de jobban esett neki a növényi táplálék. Kenyér és tej voltak a legkedveltebb ételei, ebből naponta 5 kg-ot is el tudott fogyasztani. Az ételeket sajátságos módon vette magához: hátsó lábaira ült, nyelvét hihetetlen messzire kiöltötte, ezzel fogta meg a falatot és hirtelen bekapta. Ezalatt mellső lábaival a legkülönösebb és legfeltűnőbb mozdulatokat végezte és testét fáradhatatlan kitartással ringatta jobbra-balra. Mozdulatai feltűnő gyorsak és erőteljesek voltak, ezekből sejteni lehetett, hogy szükség esetén hatásos „átkarolásokra” képes.
Másnak mutatkozik a szerző által megfigyelt és öreg korban elfogott biruang. Ostobának látszik s minden más inkább, mint jóindulatú mondhatnók megátalkodott és álnok. Még a legjobb bánásmód mellett is csak ritkán barátkozik meg ápolójával. A feléje nyujtott kenyeret látszólag köszönettel veszi el, de hálát nem mutat, hanem inkább arra kap kedvet, hogy a feléje közeledőre üthessen mancsával. A büntetés hatástalan. Tisztátalansága visszataszító és kellemetlen szenvedélye, hogy ketrecében mindent összerág, ami fából van. Elrágja a gerendákat és a vastag tölgyfatörzseket, miközben olyan munkát fejt ki, hogy fáradhatatlansága jobb ügyhöz volna méltó. Óriási erős karmait ügyesen használja és még a falat is kibontja, ha nincs cementtel simára vakolva.
e) Jegesmedvék (Thalarctos Gray)
A család többi alnemétől a következő külső tulajdonságokban különbözik: testük nyulánk, nyakuk hosszú, végtagjaik rövidek, erőteljesek, lábaik jóval hosszabbak és szélesebbek, mint a többi medvénél. Lábujjaik között szőrös a talpuk. Ujjaik között úszóhártya terül el.
A jeges medve (Ursus maritimus Phipps)
Fogazata után ítélve a jegesmedve (Ursus maritimus Phipps) az összes medvék között legtöbb húst eszik. A zápfogak még nem olyan szélesek, mint a többi medvénél. 1.3–1.4 m marmagasság mellett testük hossza 2.5–2.8 m-re nő meg, súlyuk 600 kg-ot is elér, sőt ha igen meghíznak, 800 kg-ot is nyomnak. Ross egy hímnek súlyát 12 kg vér elvesztése után 513 kg-nak találta, egy másiknál Lyon 725 kg-ot mért. A Bering-szorosban s környékén elejtett 17 jegesmedve közül Pechuel-Loesche szerint 5 megközelítette a fentebb említett legnagyobb súlyt; az erős jegesmedve a legjobb időben 180 kg hájat ad. A jegesmedve teste sokkal esetlenebb, de mégis nyulánkabb, nyaka jelentékenyen vékonyabb és hosszabb, mint a barna medvéé. Feje hosszas, laposra nyomott és aránylag keskeny, a fej hátsó része nagyon megnyult, homloka lapos, arcorra elől hegyes, hátrafelé vastagodó. Fülkagylói kicsinyek, rövidek és lekerekítettek, orrlyukai tágabbak és garatüregük nem annyira mély, mint a barna medvéé. Karmai közepes hosszúak, vastagok és görbék. Farka igen rövid, vastag és tömpe; alig látszik. Hosszú, lompos, gazdag és tömött bundáját rövid gyapjúszőr és vékony, fényes, lágy, csaknem gyapjas nemezszőr alkotja. Szőrzete a fejen, nyakon és a háton legrövidebb, hátsó részén, hasán és végtagjain a leghosszabb. Talpát is szőr borítja. Ajkán és szemei felett néhány sörte látható; szemhéjain nincs pillaszőr. A jegesmedve egész éven át tiszta hófehér, esetleg sárgásfehér, kivéve a szeme körül levő sötétebb gyűrűt, orra csupasz hegyét, ajka szélét és karmait.
A jegesmedve a föld legészakibb vidékének lakója. Knottnerus-Meyer szerint észak felé egészen a sarkig elmegy, dél felé csak kivételesen látható az északi szélesség 55. foka alatt. A jegesmedve az északi világrészek mindegyikének lakója. Más élőlénytől sem nem háborgatva, sem nem veszélyeztetve, a legcsikorgóbb hideggel és számunkra elképzelhetetlen zivatarokkal gond nélkül dacol. Össze-vissza kóborol a szárazföldön és a tengeren, jégen és a hullámokban s ha a szükség kívánja, meg kell elégednie avval a szállással, melyet a tó nyujthat védelmére. Amerika legészakibb részének keleti partjain, a Baffin- és a Hudson-öböl környékén, Grönlandban és Labradorban, a Spitzbergákon és más szigeteken él s a szárazföldön éppúgy látható, mint a zajló jégen. Labradorban már ritka, déli részén valószínűleg már egészen kipusztult. Ázsia partjai előtt, a Novaja-Zemlja-sziget, különösen ennek északi partja a jegesmedve fő tartózkodási helye, de látható Új-Szibériában is, sőt a szárazföldön is, különösen, ha jéghegyeken sodródott oda. Így került sokszor a Lappföldre és Izland szigetére. Amerikában ott a leggyakoribb, ahol az ember legkevésbbé jár utána. Az eszkimók, a jegesmedve legnagyobb ellenségei, azt mondják, hogy szárazföldön, a Mackenzie túlsó partján csak ritkán jelenik meg, ezért Amerikában, a nyugati részeken, kevésbbé terjedt el, mint kelet felé. Dél felé önszántából nem jön, csak ha nagy jégtömbökön sodródik el. Így fordulhat elő, hogy gyakran látnak messze a partoktól, különben jégmentes vízben úszkáló jegesmedvéket. Nyáron általában észak felé húzódnak, ahol szilárdan áll a jég, mert a sarki állatvilág ide van kötve. Sokszor tízes és még nagyobb csoportokba verődnek. Scoresby írja, hogy egyszer a grönlandi parton vagy 100 jegesmedvét látott egy csapatban, ezekből húszat elejtettek. A Bering-tengerben a lakatlan Szt. Mátyás-szigeten valóságos jegesmedve-birodalom van, szinte nyüzsögnek; százával laknak itt teljesen zavartalanul és a világtól elzárva. A Bering-szorostól északra is nagy számban élnek és ha bő táplálék akad, nagy csapatokba verődnek. Pechuel-Loesche írja: „Egy jégmezőn szokatlan nagy számban összegyűlt medvéket láttunk. Csakhamar megtudtuk a gyülekezés okát. A jégmező szélén egy odasodort bálna felpuffadt hullája feküdt és a medvék lakomára gyültek össze. Vidám látvány volt, mikor a fehérbe öltözött lakmározók közül egynéhány alaposan bemocskolta bundáját a húshegy feldarabolásának nehéz munkájában. Megérkezésünkre igen bosszúsak lettek és úgy látszott, hogy kedvük lett volna a közeledő csónaktól a zsákmányt elvitatni. De mikor a legtekintélyesebb fickó átlőtt nyakszirttel elnyujtózott, egy másik súlyos sebet kapott, feltűnő gyorsasággal elillantak. Biztos távolban kerülgettek bennünket, mint valami felbőszült farkasfalka és mindenféle otromba fenyegető mozdulatokkal várták távozásunkat.”
A jegesmedvék egészben véve esetlenül mozognak, de a legnagyobb mértékben kitartók. Ezt főképp az úszásnál látjuk, ebben a jegesmedve mester. Scoresby 4–5 km óránkénti sebességre becsüli a medve úszóképességét, mikor egyenletesen és nehézség nélkül úszik.
Ha a medve jóltáplált, nagy segítségére van az úszásnál a nagy hájtömeg; mert ezáltal a test átlagos fajsúlya megközelíti a víz fajsúlyát. Ezáltal a medve néha napokig képes beláthatatlan területeket végigúszni. Ezért látható sokszor a parttól és jégtől messze a nyilt tengeren. Amilyen jól úszik, éppoly ügyesen tud víz alá bukni is. Megfigyelték már, hogy lazacért ment a tengerbe. A szárazföldön sem mondható gyámoltalannak és ügyetlennek. Rendes járása lassú és óvatos, de mikor ügetésbe vagy vágtatásba tér át, csak látszólag esetlen. Még az egyenetlen terepen vagy jéggöröngyök között is bámulatos gyorsan halad, közben oly körültekintő, hogy mindig a legjobb utat választja. Érzékszervei bámulatosan finomak, különösen a látása és szaglása. A hatalmas jégmezőkön felhág a jégtömbökre és úgy kémlel zsákmány után, mondja Scoresby. Elhullott cethalakat, vagy a tűzbe dobott szalonna szagát nagy távolságból is megszimatolja.
A jegesmedve megeszi mindazokat az állatokat, melyeket a tenger, vagy hazájának szegény partjai nyujthatnak. Félelmetes ereje, mely az összes medveféle ragadozókét felülmulja, továbbá az az ügyesség, melyet a vízben felmutat, nagy mértékben megkönnyítik táplálékának megszerzését. Legszívesebben a különféle fókákra vadászik. Ha messziről észrevette a szárazon heverő fókát, zaj nélkül a tengerbe merül, szél ellen feléje úszik, óvatosan megközelíti, hirtelen felbukik a víz alól s a fókát legtöbbször zsákmányul ejti. A fókák a jegesvidékeken a jég repedései mellett, vagy lékeknél szoktak heverészni, hogy közvetlen útjuk legyen a tengerbe. A víz alatt úszó jegesmedve rendkívüli biztonsággal találja meg ezeket a nyílásokat a jégen és a gyámoltalan fókák rémítő ellensége hirtelen dugja ki rettegett fejét, mondhatnók saját otthonukban, vagy pedig a menekülés egyetlen útján, amelyen esetleg szabadulni tudnának. A halászást is jól érti a jegesmedve: a víz alá bukva a hal után úszik, vagy pedig a jég repedései közé szorítja a halakat és kifogdossa. A rénszarvas, a sarki róka és a madarak soha nincsenek tőle biztonságban. Osborn végignézte, amint egy jegesmedve-anya kőtömböket hengergetett el, hogy fiainak lemmingeket vigyen, Brown és Kükenthal pedig megfigyelték, hogy a jegesmedve nagy tömegben falja fel a dunnakacsa tojásait. Egyébként rendszeresen felkeresi a tengeri madarak nehezen hozzáférhető költőhelyeit, hogy a tojásfölösleget és a fiókákat megvámolja. Ilyenkor gyakran kiváló mászóképességet tanusít. A dögöt éppoly szívesen megeszi, mint a friss húst, nem veti meg más jegesmedve hulláját sem. A fóka- és bálnavadászoktól felkeresett tengerekben a lenyúzott és zsírjuktól megfosztott fóka- és bálnahullák kényelmesen megszerezhető bő táplálékot nyujtanak. Akik valaha jegesmedvékkel találkoztak, jól tudják, hogy a jegesmedve nemcsak húst eszik, hanem bogyókat, füvet és mohát is. Némely öreg jegesmedve nyáron és kedvező helyeken főkép növényekkel él, amit csalhatatlanul igazol az elejtett medvék megvizsgált gyomortartalma.
Ahol a jegesmedvék biztonságban érzik magukat, ott a legkülönbözőbb és legérdekesebb dolgokat is megeszik. Különös és egyáltalában nem örvendetes kedvtelésük, hogy a sarkutazók által a jégsivatag egyes helyein elraktározott készleteket átkutatják és eltulajdonítják. Rablásaik ellen legjobb ellenszer a raktárra szórt és vízzel leöntött homok, mely elég vastag jégréteget alkot. A faházakat feltörik, a kőrakásokat szétdobálják, a ládákat és hordókat felszakítják és széttörik s a feltárt kincsből mindent felfalnak, amit csak le tudnak gyömöszölni a torkukon. Kane azt beszéli, hogy a fosztogatók a húson és kétszersültön kívül megették a kávét, a vitorlákat és az amerikai lobogót, csak az egészen vasból készült tartályokkal nem boldogultak. Tobiesen-nek egy téli házban hátrahagyott két hordó sózott halát ették meg. Mc Clures emberei egy, Franklin megmentésére induló expedíció alkalmával elejtettek egy jegesmedvét, melynek gyomrában mazsolát, füstölt húst, dohányt és ragtapaszt találtak; ezeket csakis a távoli északon berendezett raktár készleteiből szedhette. A német sarkutazóknak a bázishosszúság mérésére szolgáló műszerét és a hágóvasaikat cipelték el a jegesmedvék. Egy szánút tartama alatt a cukrot és a stearingyertyákat megették, összerágták a gumipalackokat, a dohánycsomagokat, kihúzták a spirituszos üveg dugóját. Éppen egy fontos naplójegyzetet kezdtek rágni, mikor garázdálkodásukat észrevették és megugrasztották a medvetársaságot.
A jegesmedvék általában nem alusznak téli álmot, hanem állandóan csatangolnak. Mindenesetre egész télen láthatók, kivéve a nőstényeket. A terhes nőstények éppen télen vonulnak vissza és a leghidegebb hónapokban szülik meg fiaikat. Erre az alkalomra a nőstény sziklák alatt vagy kiugró jégtömbök alatt készít fekhelyet, vagy üreget ás a hóba és behavaztatja magát. Az a hótömeg, ami ott leesik, rövid idő alatt vastag és meleg takaróval fedi be a téli szállást. Mielőtt a nőstény szállására vonul, jókora mennyiségű hájat szedett magára, ebből él egész télen, mert szállását nem hagyja el, mielőtt a tavaszi Nap nem áll elég magasan. Közben világrahozta fiait. A terhesség tartama megközelítőleg nyolc hónap (Heinroth, „Zool. Beob.”, 1909.) A fiatalok száma 1–3 közt ingadozik, rendesen azonban 2; születésükkor csak akkorák, mint egy jókora patkány és Zipperlen A. szerint csak 3/4 kg súlyúak; 4 hétig vakok és Behm Alarik szerint visítanak, mint a kis malacok; 6 hónapos korban akkorák, mint a borz. A kölykezés a stockholmi állatkertben ment végbe november végén, vagy december elején, miután a párzást áprilisban figyelték meg. A fiatal jegesmedvék jóval korábban kísérik el útján anyjukat, mint a barna medvebocsok. Anyjuk a leggondosabb és leggyengédebb ápolásban, táplálásban és védelemben részesíti őket. Még akkor is segítségükre van veszély idején az anyjuk, ha már félig, vagy majdnem egészen megnőttek. Már fiatalságuk első idejében tanítja őket a mesterségre, úszásra, és halászásra. A takaros kis fickók egyiket is, másikat is hamar megtanulják, de oly kényelmesen élnek, amint csak lehet; pl. még elég fejlett korban is megteszik, hogy fáradalmaikat kényelmesen anyjuk hátán pihenik ki. Állítólag 2 évig maradnak anyjuk mellett. Ez arra enged következtetni, hogy a jegesmedve csak kétévenkint kölykezik.
Felfedezők és halászhajón járók megható történeteket közölnek az anya-jegesmedve hűségéről és önfeláldozásáról. „Néhány fegyveres matróz – írja Scoresby – két bocsával járó nőstényt üldözött a jégmezőn. az öreg kezdetben elől futott, hátra-hátra nézett, mintha fiait nagyobb sietésre akarná búzdítani; mintha sajátos viselkedésével és különös, félénk hanggal még figyelmeztette volna is őket a veszedelemre. Mikor az üldözők már közelébe értek, ő maradt hátul és fiait előre hajtotta, tolta és lökte; valóban meg is menekültek.” Egy másik nőstény, melyet Kanes emberei és ezek kutyái nyomoztak ki, úgy vitte mindig előbbre bocsát, hogy fejével és nyakával szügyéhez szorította, vagy pedig felülről vette fogai közé és úgy cipelte. Közben az üldöző kutyákat is elzavarta. Mikor elejtették, a fiatal anyja hullájára állt és küzdött a kutyákkal, míg fején találva leesett és páráját kiadta. Ezeket a tényeket az újabb megfigyelések is megerősítik.
Hajdan sokat regéltek a jegesmedve veszedelmes voltáról. Úgy voltak vele, mint a legtöbb ragadozóval. Legfeljebb a felingerelt és éhes medve támadja meg az embert. Mindazok, akik jegesmedvére vadásztak, vagy őt megfigyelték, egybehangzóan azt állítják, hogy nem veszedelmes. Nordenskiöld a maga és ismerős bálnavadászok megfigyeléseit a következőkben foglalja össze: „Ha fegyvertelenül találkozunk a jegesmedvével, rendesen elég néhány heves mozdulat és kiáltás, hogy elriasszuk; aki elszalad, az biztos lehet benne, hogy hamarosan sarkába ér. A megsebzett medve mindig menekül.” Pechuel-Loesche szerint azért nem mondható, hogy a jegesmedve gyáva, hanem csak megfontolt, óvatos és ijedős, s egyszersmind együgyűen kíváncsi. „Közöttük is akad néha rosszindulatú, garázda fickó, vagy egy éhségtől gyötört mackó, mely egyszer nem ijed meg az embertől és megtámadja de a legtöbb rémes történet, melyet a jegesmedvéről elterjesztettek, bizonyára némely félremagyarázott jelenségen alapul. A jegesmedvék kíváncsiak és falánkok; ha valami élőt sejtenek a hó- és jégsivatagban, azt meg akarják vizsgálni. Így az embert is megközelítik s vakmerően és nagy sietve sokszor közvetlen közelében teremnek. Aki nem vadász és nem ismeri a medvét, könnyen azt hiheti, hogy megtámadták; aki pedig menekül, arra csábítja a medvét, hogy utána cammogjon, de komoly veszélyről száz ilyen esetben alig egyszer lehet szó.”
Mégis, a második sarki expedíció csillagásza, Börgen, legnagyobb rémületére, azt tapasztalta, hogy a kiéhezett jegesmedve megtámadja az embert. Mikor műszereit szemlélgette, véletlenül megtámadta egy medve és elhurcolta. „A támadás oly gyorsan és váratlanul történt, hogy utána meg sem tudtam mondani, hogyan támadott meg a medve, két lábra állva ütött-e le, vagy feldöntött; a sebek (különösen egy zúzódás és mélyen tépett seb a bal fülkagylón) az előbb említett támadási módra engedtek következtetni. Azután éreztem, hogy fogai fejbőrömbe hatolnak; fejemet csak egy posztócsuklya fedte. A medve iparkodott fejemet fogai között szétroppantani, mint a fókáét szokta, de fogai csattanva lesiklottak. Segélykiáltásom egy pillanatra megrémítette a medvét, de azonnal visszafordult és még egynéhányszor fejembe harapott. Segélykiáltásomat meghallotta a fülkéjébe készülő kapitány, ki a fedélzetre sietett, meggyőződött, hogy tényleg segélykiáltást hallott, felriasztotta a legénységet és a jégre sietett, hogy veszélyeztetett társának segítségére legyen. A medve megijedhetett a lármától, s útnak indult, hogy elcipelje áldozatát, kit fejénél fogva tartott, s aki tehetetlen oldalbalökésekkel akarta a medvét arra kényszeríteni, hogy elengedje. Riasztó lövést adtak le, de ez csak annyiban érte el célját, hogy a medve elengedett, pár lépést ugrott, megragadta karomat, majd mivel ezt rosszul kapta el, prémkesztyűben levő jobbkezemet fogta meg. Miután így hurcolt 300 lépésre, majdnem megfojtott sálammal, melynek végét szintén megragadta. Azután végre elengedett; nemsokára fölém hajolt Koldewey, s ezeket a szavakat hallottam: „Hála Istennek, még él!” Néhány lépéssel odébb a medve, nyilvánvalóan fontolgatva, hogy mitévő legyen, míg egy golyó figyelmeztette, hogy jó lesz kereket oldani.”
Egy másik esetben, 1889 nyarán, a Spitzbergákon nem a megtámadott ember járt rosszul, hanem a medve. Az eset szemtanui voltak Kükenthal és Walter A., kiknek expedíciója 18 jegesmedvét ejtett el és két fiatalt magával is hozott. „A szigonyos néhány emberrel, kik csak jégcsákánnyal voltak felszerelve, kiment a hajótól nem messze levő jégtáblára, hogy az ott levő jegesmedvét elejtsék. Az emberek szétoszlottak és a medve felé tartottak, hogy a szokott módon a vízbe űzzék, ahol könnyen el lehet vele bánni. A medve hirtelen megtorpant, szimatolt s vágtatva rontott az egyik emberre. Ez a puha hóból egy jégtömbre ugrott és a rárohanó medvét, melynek nyelve hosszan kilógott, hatalmas ütéssel üdvözölte. A medve néhány lépésre oldalt tért ki és újra támadott. Annak ellenére, hogy néhány jól irányzott ütést kapott a fejére, nem hátrált, hanem olyan közel férkőzött az emberhez, hogy ez a jégcsákányt volt kénytelen nekifeszíteni. Ebben a kritikus pillanatban ugrott oda a szigonyos, akinek golyója eltalálta ugyan a medvét, de ez még mindig nem hagyta abba ostoba támadásait. Csak a következő lövés oltotta ki életét. A nyúzásnál látták, hogy a medve gyomra teljesen üres volt és a máskor ujjnyi vastagságú szalonna eltűnt a bőre alól. Az állatot bizonyára a kínzó éhség bátorította. Egész viselkedése ezt mutatta. Feltűnt nekünk még, hogy a jegesmedve milyen mélyen alszik. Egy a jégen alvó medvét hangos kiáltásokkal kellett felébreszteni, hogy jobban tudjunk rá lőni.”
A jegesmedvét húsáért, zsírjáért és bundájáért ott vadásszák, ahol érik: puskákkal, lándzsákkal és csapdákkal járnak utána.
A jegesmedvére való vadászás, ha nem is valami veszélyes, vagy különösen izgalmas, a tapasztalatlan ember számára azért jár bizonyos nehézségekkel, mert az óvatos állat a közeledő ember elől állhatatosan visszahúzódik, ha ugyan nem fut el mindjárt. Nordenskiöld emberei kezdetben sikertelenül vadásztak jegesmedvére, pedig húsára és zsírjára az egész társaságnak nagy szüksége lett volna. Minden különösebb óvatosság nélkül lopóztak a mutatkozó medvék felé, s evvel azt érték el, hogy az éber állatok visszahúzódtak. Ezeken a tapasztalatokon okultak és változtattak módszerükön. „Amint egy medvét megpillantottunk és elég időnk volt, amit reá áldozhattunk, – írja Nordenskiöld – az egész személyzet megkapta a parancsot, hogy a szánok és sátrak mögé kell bújni. A medve erre kíváncsian és buzgalommal eltelve ügetett felénk, hogy megnézze, mi mozgott a jégen – talán a fókákra gondolt – és mikor már oly közel volt, hogy megszimatolhatta a jégen fekvő tárgyakat, megkapta a jól találó golyót.”
A kitett csapdákat ügyesen elkerüli a medve. „Egy bálnavadászhajó kapitánya – beszéli Scoresby – szeretett volna egy jegesmedvét ép bőrrel szerezni. Hurkot tett ki, hóval befedte és csalétkül a bálna szalonnájából tett egy darabot. Az égett zsír szaga odacsalt egy medvét; szájába vette a csalétket, de közben észrevette, hogy a lába hurokba akadt. Eldobta a falatot, másik lábával gondosan letolta a hurkot és lassan odábbállt zsákmányával. Mikor már az első darabot nyugodtan megette, ismét visszatért. Közben másik darab csalétket tettek a hurokra; de a medve óvatos volt, gondosan félretolta a gyanus kötelet és másodszor is elvitte a falatot. Ezután mélyebbre tették a hurkot, a csalétket pedig a hurkon belül levő gödörbe tették. A medve ismét odament, körülszaglászta a helyet, mancsaival elkaparta a havat, a kötelet harmadszor is félretolta és a nélkül, hogy zavarba jött volna, megint hatalmába kerítette a felajánlott falatot.”
Egészen fiatalon elfogott jegesmedvék szelidíthetők és bizonyos fokig idomíthatók. Nagyobb, mély és széles vízmedencékkel ellátott helyeken, amilyeneket mostanában az állatkertben számukra készítenek, elég jól érzi magát a jegesmedve és órákig eljátszik fogolytársaival, vagy fadarabokkal és golyókkal, meg hasonló dolgokkal. Táplálék dolgában nem okoz gondot. Fiatal korában tejet és kenyeret kap, később lehetőleg csukamájolajba mártott húst, alkalmasint halakat, vagy szintén kenyeret. Nálunk nappal ébren van, éjjel alszik, de olykor nappal is pihen; hasra fekszik vagy hátsó felére ül, mint a kutya. Idősebb korban ingerlékeny és hevestermészetűvé válik. Fajtestvéreivel szemben, ha élelemről van szó, összeférhetetlen és rosszkedvű. Két egyforma erős jegesmedve közt ritkán kerül a sor igazi küzdelemre, hanem kölcsönös haragjukat dühös egymásraförmedéssel mutatják. De többször előfordult, pl. a kölni állatkertben, hogy a hímek a gyengébb nőstényeket megölték. Jó ápolás mellett sokáig elél a jegesmedve: van elég példa arra, hogy fiatalon elfogott és Közép-Európában felnevelt jegesmedvék 30 évnél többet is töltöttek fogságban.
Az északi vidékek lakói mind nagyon szeretik a jegesmedve húsát és szalonnáját. Európai bálnavadászok is megeszik, ha zsírjától megtisztították, és nem találják kellemetlen ízűnek, de azt állítják, hogy a hús élvezete sokszor rosszulléttel jár. Különösen a jegesmedve máját tartják ártalmasnak, egyesek mérgesnek is mondják. Az eszkimók ugyanezen a nézeten vannak, azt is tudják, hogy a máj ártalmas, ezért csak kutyáikat etetik vele. Zsírját égetik is. Bundája minden más medve bundájánál becsesebb. Brasz szerint évente 600–1000 darab kerül piacra. A legjobb prémek Grönlandból származnak, értékük 600–1000 pengő közt van.
| 4. család: Medve-félék (Ursidae) | TARTALOM | 2. Lajhármedvék (Melursus Meyer) |