A csimpánzok életmódja

„Nem állíthatjuk”, – írja Savage Guineából – „hogy a csimpánzok társas életet élnek, mert csak ritkán találunk ötöt – s legfeljebb csak tizet – egy társaságban. Szavahihető tudósítások alapján mondhatom, hogy játszás céljából alkalmilag nagyobb számban is összegyülekeznek. Tudósítóim egyike azt állítja, hogy egyszer ilyen alkalommal nem kevesebb, mint tizenöt példányt látott együtt, amint korhadt fatörzseken örvendező kiáltozással és dobolással mulattak. Az emberek lakóhelyeit, amennyire csak lehetséges, elkerülik. Lakásaik inkább fészkek, mint kunyhók. Fára rakják azokat, általában nem magasra a talaj felett. Kisebb-nagyobb ágakat lehajlítanak, megtördelik, keresztberakják és valamely ággal vagy villaszerűen elágazó fával megtámasztják. Némelykor a fészek valamely vastag, gazdag lombozatú ágnak a végén 8–12 méterre van a földtől. Láttam azonban olyat is, amelyik legalább tizenhárom méter magasan volt. A csimpánznak nincs állandó tanyája, tartózkodási helyét a táplálék keresése céljából vagy más okokból a körülmények szerint változtatja. Gyakran látjuk magasfekvésű helyeken, bizonyára azért, mert a bennszülöttek a mezőgazdaságra alkalmasabb alföldek fáit megritkítják, s így ott fészeképítésre alkalmas fákat nem igen találnak. Egy és ugyanazon fán, sőt még ugyanazon környéken is ritkán találunk egy-két fészeknél többet. Csak egy ízben láttak ötöt egy fán.”

A szabadban élő csimpánz rendesen ülőhelyzetben pihen. Többnyire állni vagy járni látjuk őt s ha észreveszik, rögtön négylábra ereszkedik s futva menekül a szemlélő elől. A csimpánz, mint már testalkatából is sejthetjük, ügyes kúszó. Játék közben nagy távolságokra dobja magát egyik fáról a másikra, és csodálatraméltó gyorsasággal ugrik. Tápláléka valószínűleg ugyanazon növényekből és gyümölcsökből áll, amiket a gorilla fogyaszt. Gyümölcsök, dió, levél, virágrügyek s talán gyökerek is kedvenc táplálékai. Nem ritkán felkeresi a banánt és más gyümölcsfákat is, amelyeket a négerek kukoricaültetvényeik között ültetnek. Sőt belátogatnak elhagyott néger falvakba is, hol a Papaya nagy mennyiségben terem, s ott addig időznek, amig csak táplálékot találnak, majd annak elfogyasztása után ismét kisebb-nagyobb vándorutakra kelnek.

A csimpánznak a szabadban való életéről újabban von Koppenfels közleményei adnak felvilágosítást. Ezek különösen becsesek azért, mert saját megfigyelésen alapulnak. „A csimpánz a gorillához hasonlóan a gólyáéval azonos fészket épít kicsinyei számára, azzal a különbséggel persze, hogy nagyobb, erősebb fákra, magasabbra és kisebbre rakja. A hím csimpánz az éjszakát a faágak villaszerű elágazódásai között, közvetlenül családjának fészke alatt tölti.” Csimpánzokkal való találkozását von Koppenfels a következőképpen írja le: „Egyszerre hallom az ágak zörgését, a zaj mind nagyobb lesz s látom, hogy a kóladiófákon nagy csapat csimpánz lakmározik... Rézsutosan felettem egy élesszemű csimpánz volt... Az alatt a rövid idő alatt, amelyet a harasztok védelme alatt a megfigyelésnek szentelhettem, föltűnt nekem az a kimért óvatosság, amellyel a csimpánzok négykézláb az ágak legvégére szaladtak, hogy a diót leszakítsák. Ha az ágak vékonyodtak, úgy háttal a föld felé fordulva reácsimpaszkodtak, s mindegyik kezükkel egy-egy ágat ragadtak meg. A továbbmozgás alkalmával így mindig három biztos támpontjuk volt, amikor egyik szabad kezükkel a gyümölcs után kaptak, amelyet azután kevésbbé nyaktörő helyen fogyasztották el. Utána újból megkezdték hajmeresztő mászkálásukat.”

A loangovidéki csimpánzokról a továbbiakban így ír Pechuel-Loesche: „Némely vidéken, így a Kuilu mentén és a Banja (Jumba) torkolatánál – legalább is mindenfelől hallatszó rikoltozásukból ítélve – rendkívül gyakoriaknak kell lenniök. Családokban és csapatokban élnek együtt. Reggel és este, sőt némelykor éjjel is, fel-felhangzó rettenetes jajgatásuk és dühös rikoltozásuk valósággal gyűlöletessé teszik ezeket az állatokat. Minthogy a fülsiketítő és a visszhang által megsokszorozódó hangok létrehozásában valóságos művészek, sohasem tudja az ember megbecsülni, hogy hányan vesznek részt a vad lármában. Néha száznál is többet vélünk hallani. Aki fogalmat akar alkotni magának arról, hogy egy csimpánzcsalád milyen pokoli hangversenyre képes, utazzék néhány napra a Kuilu mellékén levő hegységbe és figyelje meg, hogy melyik irányba húzódott a cerkófmajmok egyik csapata. Erős a gyanúm, hogy ezek az örökké nyugtalan és rakoncátlan majmok ingerlik fel a gyámoltalan emberszabású majmokat szinte kézzelfogható módon annyira, hogy az őserdő rikoltozásuktól visszhangzik. A vadonban és telepeink közelében gyakran volt alkalmam ezt megfigyelni.”

„Úgy látszik, hogy a csimpánzok rendszerint a földön, sűrű bokrok és Scitamineák közt tartózkodnak, s a magas fákra csak a gyümölcs leszedése kedvéért másznak fel. Puha talajon tisztán látszik lábnyomuk. Ahol az Amomum terem, ott szíves-örömest tartózkodnak, s ilyen helyeken nagy területen szétszórva találjuk az élénkpiros terméshéjakat.”

Valószínű, hogy a csimpánz csak akkor bocsátkozik az emberrel küzdelembe, ha önmagát akarja védeni. Ha attól tart, hogy fogságba kerül, akkor úgy védekezik, hogy karjával ellenfelét átkarolja, magához húzza és harapni igyekszik őt. Savage látott egy férfit, aki ilyen alkalommal lábain súlyosan megsebesült. „A felnőtt csimpánz szemfogainak erős fejlettségéből a hústáplálék iránti hajlamra következtethetnénk. Ilyet azonban csak megszelidített állatoknál tapasztalhatunk. Eleinte minden húst visszautasítanak, később azonban mind nagyobb előszeretettel fogyasztják el. A korán fejlődő szemfogak tehát inkább csak védelmül szolgálnak. Ha a csimpánz az emberrel keveredik harcba, az első amit tesz, vagy tenni akar, hogy harap.”

Savage-val szemben Falkenstein, megerősítve von Koppenfels észleleteit, azon a véleményen van, hogy a csimpánz éppúgy, mint a gorilla, a vadonban is örömest elfogyaszt mindenféle állati táplálékot, hacsak hozzájuthat. „Egy kis előítélettől szabadulva” – mondja Falkenstein a Loango-expedícióról írott művében, – „mindenfajta majomnak bátran adhatunk húseledelt valamilyen formában. Erről ők maguk győznek meg bennünket, ha alkalmunk van őket a szabadban megfigyelni, mert valóságos szenvedéllyel vadásszák a rovarokat, különösen pedig a pókokat, sáskákat, sőt fáradhatatlanok a madarak és tojások felkeresésében is. Csimpánzok számára a patkány valóságos csemege, amelyet társaik minden irígykedésével szemben energikusan megvédenek, és ugyanígy a gorillának is szüksége van a húsra, hogy jól fejlődhessék. Az erdőben, ha a vadászat nem sikerül, bizonyára gyümölcsökkel is meg kell elégedniök. Legalább is két nagy elejtett csimpánz gyomrában csak növényi maradványokat találtam. Mégis meg vagyok győződve, hogy ez csak véletlen eset volt és hogy más alkalommal éppoly könnyű volna állati táplálékot kimutatni.”

Büttikofer szerint Libériában a néger-angol nyelven „baboon” (vagyis tulajdonképpen pávián)-nak nevezett csimpánz Goro és Fali vidékén nem ritka. Ott félnek tőle, ritkán ejtik el és nem eszik úgy, mint más majmokat, állítólag azért, mert nagyon emberies kinézése van. De ez nem akadályozza őket abban, hogy fiatal példányokat elfogjanak és az angol postahajókra eladják. „A csimpánzok, ha lakóhelyeiken a takarmány, gyümölcs, kukorica, rizs stb. fogyóban van, nagyobb utakat is megtesznek és olyan falvakat is meglátogatnak, ahol ilyen vendégeket azelőtt sohasem láttak”.

Kamerunról ellenben Haberer tény gyanánt említi, hogy ott az emberszabású majmokat a bennszülöttek húsuk kedvéért mindenütt kíméletlenül üldözik. Véleménye szerint ott valószínűleg már több fajt és alfajt kiirtottak, vagy csak néhány példány tengődik még belőlük elszórva a kultúra által megtámadott őserdők táján. A csimpánz, Haberer szerint, nem fél annyira az embertől s nem olyan kimondottan őserdei állat, mint a gorilla. Gyakran hallani őt emberi telepek közelében rikoltozni, sőt néha még a közlekedési utakon is megpillanthatjuk. Haberer nem tartja kizártnak, hogy a bennszülöttek az annyira jellemző dobnyelvet, amely Kamerun egyes vidékein nagyon ki van fejlődve, a csimpánzoktól tanulták, amelyeknél a dobolás és kalapálás szokásban van. Éppen így meg van győződve, hogy a feketék „a keserű-aromatikus ízű vörös, magvas gyümölcsök” élvezetét is az emberszabású majmoktól lesték el. Ezek a gyümölcsök ugyanis az őserdő tisztásain széleslevelű, hosszúszárú növényeken közvetlenül a föld felett nőnek és az emberszabású majmok kedvenc táplálékát alkotják.

Junker szerint a csimpánzok különösen kedvelik a pusszó vagy puschio (Treculia) gyümölcsét. Ez a kenyérfa-félék (Artocarpeák) családjába tartozó óriási növésű fa, amelynek fejnagyságú, gömbölyű gyümölcse, vagy ezer darab babnagyságú magot tartalmaz. Ennek a fának törzse három-négy méter vastag oszlopot alkot s tizenkét-tizenöt méter magasra nyúlik fel ágak nélkül a levegőbe, ahol tíz méter magasságú koronát fejleszt. Nagyszerű hely ez arra, hogy a csimpánzok rajta kúszási tudományukat bemutassák.

Von Oertzen, a kameruni védőcsapatok egyik tisztje, aki a legjobb és legbuzgóbb állatmegfigyelők egyike, úgy írja le a csimpánzok közönséges rikoltozását, hogy az ember a bőgő majmok híres énekére emlékezik. Volt idő, amikor alig töltött el éjszakát a nélkül, hogy valamelyik csimpánzcsorda fülsiketítő rikoltozását ne hallotta volna. „Egy öreg hím mély hangon, lassan emelkedő hó-oh-hu-hu-ba kezd, mire az egész csapat ua-ua-ua-ba csap. A hangok mind erősebek lesznek, azután lassan, fokozatosan gyengülnek, míg végül a félelmes koncert egy állat szólójával végződik. A hangokat nemcsak a levegő kifúvásával, hanem annak beszívásával is előidézik. Az ébredező társaság már a fészkekben hallatja ordítását, majd a táplálék keresése közben félóránként megismétli, még éjjel is, különösen holdvilág alkalmával.” A csimpánzok tápláléka von Oertzen szerint teljesen ugyanaz, mint a gorilláké. Befogott állatai a leírt gyümölcsök mellett különösen egy kúszónövény leveleit falták nagy szenvedéllyel, amely a mi madársóskánkhoz hasonló s épp olyan savanykás ízű, mint az. A csimpánz azonban értékelni tudja az emberi tápnövényeket is. Sőt von Oertzen szerint talán még szívesebben él emberi telepek közelében, mint a sűrű, lakatlan őserdőben. „A régi és új ültetvények egyaránt nagy vonzóerőt gyakorolnak reá.” Tudósítónk dícséri a csimpánzot, hogy „kitünő futó s a tartós és erős vágtatást is bírja... A fészek építése úgy történik, hogy több ágat behajlítanak. Az állat a behajlított ágakra ül, mialatt karjaival új ágak után nyúl. Száraz ágakat és leveleket sohasem használnak a fészeképítéshez, hanem csak azokat a frisseket, amelyeket kézzel el tudnak érni. A fa sűrűsége szerint változik azután a fészek sűrűsége is. Magas, ernyős fákon a fészek meglehetősen átlátszó.” Von Oertzen egyik este megfigyelt egy nőstény csimpánzot, amint a frissen készített fészekben hanyatt feküdt, kölyke pedig anyján ide-oda tornászott. Az öreg meglehetősen álmos lehetett már, mert a kis gézengúzt ide-oda nyomkodta, hogy nyugalomra bírja. Végül, mikor aztán bealkonyodott, a kicsike is elfáradt s lefeküdt anyja mellé, úgyhogy fejét annak mellére hajtotta.

Böhm ideje óta utitársának, az őt túlélő Reichard-nak tudósításából egy keletafrikai, helyesebben belsőafrikai csimpánzról, a nsokoról is tudunk már egyet-mást. Ez az állat a Tanganyika-tótól nyugatra él s így már Német-Keletafrika állatvilágához tartozik. „Egy száraz esővíz-árokban hatalmas majom friss lábnyomait láttam. Amint a nyomok mutatják, a majom hátsó lábaira támaszkodva ment, miközben egyik kezét támasztékul használta. De csak a mutató és középső ujj második percének a nyomai látszottak erősen a homokban, és pedig külső oldalukkal. Az utolsóelőtti ujj lenyomata mindig egészen gyenge volt, a kisujjé pedig csak egy helyen látszott. Általában a nyomok azt a benyomást keltették, mintha járás közben az állat testsúlyának csak kis része nehezedett volna az első végtagokra. A lábak benyomata mély és éles volt.” Föltehetjük tehát, hogy a csimpánzok – legalább is időnként – félig felegyenesedve járnak. A szóbanforgó állat hatalmas fickó lehetett, mert lábnyomai még valamivel nagyobbak voltak, mint Reichard cipői, tudniillik harmincegy-harminckét centiméter. Reichard látott alkarvastagságú egészen frissen letört faágakat. Pedig ezek letörése, tekintve a fa szívós voltát, a majomtól meglehetős nagy izomerőt követelt. A majom az egyik letört faágat arra használta, hogy vele borsónagyságú szürkés-kék bogyókat verjen le. Ha a csimpánzok a bennszülöttek ültetvényeibe betörnek, ritkán bántják a szorghum magjait, noha Reichard bélsarukban néhányszor megemésztetlen magvakat is talált. Inkább a növény édes szárát rágják, úgy, amint azt a négerek is szokták.

Afrika szívéből a csimpánzot nem kisebb ember, mint Schweinfurth ismerteti. A nyam-nyamok földjén honos hosszúszőrű, hosszú szakállú, hosszú végtagú, keskeny, hosszú koponyájú, olajbarna arcszínű faj neve: Pan schweinfurthi Gigl. A bennszülöttek egyik este egész csomó koponyát hoztak a nagy utazónak, amelyeket ő néhány rézkarikáért becserélt, s elbeszélték neki, hogy az állat a közeli erdőkben nagyszámban található. A nyam-nyamok úgy vadásszák a csimpánzt, hogy huszonöt-harminc ember összeáll és a hatalmas, ügyes állat után huszonöt méter, vagy akár még magasabb fákra is utána másznak, hurkokba és hálókba űzik, amellyel azután a majmot megfogják. Az állat persze közben kétségbeesetten védekezik, sőt néha a vadász kezéből is kiragadja a dárdát s azt üldözője ellen fordítja. Annyi bizonyos, hogy ezek a vadászok semmitől se félnek annyira, mint a hatalmas szemfogak harapásától és a majom hatalmas karjainak szorításától. A nyam-nyamok a csimpánzt Rana- vagy Manjaruma-nak nevezik. A szudáni araboknál, akik úgy látszik már régóta ismerik ezt az állatot, Baahm az általános neve. Nagyon szereti a folyók partján fekvő erdőket. A nyam-nyamok déli szomszédainak, a mombuttu négereknek sűrűn lakott kulturterületein, az Uelle folyó vidékén azonban lehetőleg visszavonul a magányba. Schweinfurth már azt is kiemeli, hogy különbség van az öreg és fiatal csimpánzok életmódja között. Sőt valószínű, hogy ez az állítás jóval általánosabb érvényű, mint korábban gondolták. Az öreg állatok párosával vagy egyedül járnak, s csak fiatalokat találunk nagyobb csordákba verődve. Junker még tovább folytatja a vadászat leírását, amennyiben hozzáteszi, hogy az üldözött csimpánz szívesen lemászik a földre, mert ott a bozótok között könnyebben tud elillanni. Ez persze a hálóval való fogást s a dárdával és nyíllal való elejtést csak megkönnyíti. Casati szerint az Albert-tó vidékén a csimpánzt egyáltalán nem vadásszák, mert szerintük az korábban ember volt. Legalább is a bennszülött vanjorok ezzel palástolják gyávaságukat maguk előtt s a kérdezősködő kutatók előtt. A valeggák viszont, ugyancsak Casati szerint, úgy fogják, hogy sörrel megrészegítik. Ez Afrikában nagyon elterjedt módja a majomfogásnak. Egy mambuttu főnök azzal dicsekedett Casati-nak, hogy a csimpánzhús épp olyan jó, mint az emberé és ízének finomságát semmiféle más hús nem éri el. Munza, a Schweinfurth által híressé vált mombuttu király pedig mint nyalánkságot tálaltatta fel a nagy utazónak. A törpe akkák is vadásszák a csimpánzot, hisz ők az őserdők híres vadászai.

A belsőafrikai csimpánzokra vonatkozó ismereteink legjavát Frigyes Adolf mecklenburgi herceg megfigyeléseinek és gyüjteményének köszönhetjük, amelynek eddig hozzáférhetetlen tömegéből merítette Matschie többek között azt a fajt, amelyet Pan adolfi-friderici Mtsch.-nak nevezett. A fenséges utazó ezt az új fajt a vulkánok vidékén, az érdekes, alacsony termetű batva nép területén figyelte meg és mindjárt azt is meg tudta állapítani, hogy alvóhelyül az igen magas és koronájáig ágak nélküli Podocarpus-t (umufu), valamint a Mutoie-t (Sapotacea) kedvelik. Reggel hét-kilenc óra körül hagyják el a cségók alvó fészkeiket. Nagy gyorsasággal lekúsznak a fa csupasz törzsén a földre s ott a fiatal bambuszhajtásokat eszik. Minden egyes családnak megvan a maga területe, erdőkerülete, amelyet nem szívesen hagy el. Kora reggel, napfölkeltekor és este, ha az alkonyat beállt, már messziről hallhatjuk gyengén kezdődő, mindjobban fokozódó s végül fülsiketítő rikácsolásba kitörő éneküket, mely mindig csak rövid pillanatokig tart és szabálytalan közökben ismétlődik. Amikor a herceg hajnali szürkületkor a vadászatra készen állt, szerencsétlenségére vezetőül olyan batvanégert kapott, kinek törzse a lélekvándorlási hit alapján az impudu-t (emberszabású majom) umucimu-nak (szent állat) tartotta, s akit csak azzal lehetett megnyugtatni, hogy a vadászatban fegyverrel nem kell résztvenne. A mély hegyszakadékokban való hangtalan barkácsolás, majd túl a hegy oldalán a lianok, bambuszok, tövisek hihetetlen tömegén keresztül való felmászás alapos vadásztúra volt, s a batva vezető tanácsát, hogy a ruhákat vessék le, nem követhették. Mikor azután egy pillanatra szabad kilátásuk nyílott fölfelé, fáradozásukat egy villámgyors, de jól irányzott lövéssel elejtett hatalmas majom jutalmazta, amely magasan, körülbelül hatvan méter magas mutoie-fa ágai között ült. Nagy zuhanás és dühös ordítás következett. A súlyosan sebesült állat egy darabig még futott a lejtőn lefelé, majd az őt üldöző feketék előtt megállt, kik azután dárdájukkal elejtették. Amikor a herceg a következő reggel másik magas fáról egy fiatalabb állatot lelőtt, egyszerre megelevenedett a bozót s tizenöt lépésre öreg hímállat feje és vicsorgó fogazata jelent meg. Ezek többnyire csak bizonyos távolságról kísérik a családot s egyedül mennek. Az áldozatnak kedve lett volna a támadásra, de a mellének irányzott golyó hamar kioltotta életét. A majomcsorda azonban ennek dacára sem hagyta még el a csatamezőt. A rezgő fák és bambuszok még jelezték a vadásznak a megharagított állatok közellétét, s jó idő eltelt, amíg lassan elvonultak. Az öregnek szürkéssárgával kevert bundája volt, mély fekete arccal és kezekkel, míg a fiataloknak a bundája volt fekete, arcuk és tenyerük ellenben világossárga színű.

Paschen Hans, a legnagyobb gorillák egyikének szerencsés elejtője, említi, hogy Kamerun déli határán, a Kampo folyó melletti Ntum vidékén folytatott vadászatai alkalmával látott csimpánzokat, amelyek öklükkel éppúgy doboltak mellükön, mint ahogy a gorillákról mondják. Azt is írja, hogy a lelőtt majom fekete arcú s körülbelül 120 font súlyú öreg hím volt, „küzdőállásban ment előtte, mellét verte és dühös ordítást hallatott”:

A „St.-Hubertus” c. vadászlap szerint egy másik kameruni németet, Stachelhausen-t illeti az érdem, hogy Isongó-ban sok ragadozón és vaddisznón kívül 14 csimpánzt is elejtett. Az állatpszichológus méltán csodálkozhatik azon, hogy ezek a csimpánzok nem tanultak társaik szomorú sorsán s aránylag rövid idő alatt közülük oly sokan ugyanazon csapdába beleestek. 1911-től kezdve azonban a német gyarmati hivatal Kelet-Afrikában eltiltotta a csimpánzok vadászását. Kamerunban, az emberszabású majmok e fontos hazájában az olyan állatokra való vadászást, „amelyeknek fennmaradása tudományos szempontból fontos, a kormányzó ideiglenesen vagy akár állandóan is betilthatja”. Togó-ban a birodalmi gyarmatügyi hivatalnak a vadászatról és vadvédelemről szóló hivatalos kiadványa szerint a csimpánz egyáltalán nem fordul elő.

A párzás, terhesség idejéről és körülményeiről s a fiatalok fejlődéséről eddig édes keveset tudunk s már csak ezért is megérdemelné s fáradságot, ha arra alkalmas helyen úgynevezett „csimpánzparadicsomot” rendeznének be, ahol az állatok lehetőleg természetes módon élnének s ezen természetes életmódjukban rendszeresen tanulmányozhatnók őket. Bizonyára sok mindent meg lehetne így állapítani, ami azután ismét az embernél lévő hasonló folyamatok megértését könnyítené meg. Vajjon nem lehetne-e Kamerun egyes vidékein az őserdő némely részeit az emberszabású majmok védőterületéül nyilvánítani? Ami a csimpánzok fejlődését illeti, arra vonatkozólag csak az elfogott fiatal példányokon végzett megfigyelések alapján tudjuk, hogy növekedésük sokkal lassabban történik, mintsem korábban gondolták. Amint a legtöbb fiatalon befogott majomnál, a csimpánznál is könnyen túlalacsonyra becsülik életkorukat. A csimpánzok csaknem teljesen csupaszon születnek, az állatpiacokra azonban már mindig szőrösen kerülnek, ha csak nincs valami bőrbetegségük. A szabadon való párzásról, terhességről és szülésről semmit sem tudunk. A berlini állatkert nagy csimpánzain végzett legújabb megfigyelések szerint némely régebbi állítással és elbeszéléssel szemben megállapítható, hogy ezek a folyamatok teljesen úgy történnek, mint a többi nagyobb emlősnél. A védőcsapati tisztek és a gyűjtő utazók alkalmi közleményeiből arra következtethetünk, hogy a kameruni csimpánzoknál van bizonyos fiadzási s ezzel kapcsolatban bizonyos űzekedési időszak. A majomkölykök legalább is többnyire az esős időszak elején születnek.

A hallei állatkert egyik fiatal csimpánzánál, amely húsvét körül négy kilogramm nehéz volt, a négy felső és négy alsó metszőfog, valamint mindkét oldali egyik zápfog már teljesen ki volt bujva. A teljes tejfogazatból tehát, amely itt is, mint az embernél, húsz fogból áll, még csak a második zápfog és a szemfog hiányzott. Ezek a zápfogak májusban és júniusban bújtak ki, a felső zápfogak pedig csak július folyamán jelentek meg. Az alsó szemfogak helyén a foghús ebben az időben már erősen meg volt duzzadva, amiből arra következtethettünk, hogy ezek az utolsó szemfogak is nemsokára elő fognak tűnni. Ennél a fiatal csimpánznál a fogzás teljesen úgy folyt le, mint a legtöbb gyermeknél, noha közben súlyban egy kilogrammal gyarapodott. Náthája volt, ujjait szájába dugta és legszívesebben azt szerette volna, ha ápolója egész nap a karján hordozza. Ez ismét annak a bizonyítéka, hogy a fogság és a háziállati mivolt az állatoknál ugyanazon következményekkel jár, mint az embernél a kultúra. A másik fiatal csimpánzot, amelyet ugyanazon állatkert elsőkézből kapott, előbbi birtokosa április végén vett el lelőtt anyjától, amikor még egészen gyámoltalan csecsemő volt, s még fogaiból semmi sem látszott. Nagyon nehezen, csak karácsony körül kezdett futni és kúszni, hüvelykujját még a következő nyáron is szopta, a tejet azonban már pompásan itta csészéből, amelyet egy kézzel vitt szájához.

A csimpánzok növekedésére és súlygyarapodására vonatkozólag csak fogságbeli adatokkal rendelkezünk, s ezek érthető módon, meglehetősen eltérők. Bizonyára az is szerepet játszik itt, hogy az egyes példányok nagyobb vagy kisebb növésű fajhoz tartoznak-e. Az egyik esetben például a majom súlya öt év alatt tizenegy kilogrammról huszonháromra emelkedett, tehát bőven megduplázódott. Másik esetben ugyancsak öt év alatt a testsúlynak 7.5 kilogrammról huszonöt kilogrammra való emelkedését, vagyis megháromszorozódását látjuk. Egy harmadik esetben már négy év alatt tizenötről ötvennyolc kilóra emelkedett a testsúly, vagyis majdnem megnégyszereződött. Utóbbi esetben a felegyenesedve álló állat testmagassága egy év alatt nyolc cm-rel s utánakövetkező félév alatt három cm-rel gyarapodott. Egy másik félnövésben elfogott hím csimpánz négy év alatt testmagasságban 85 cm-ről 117 cm-re növekedett, mikor is már 78 cm-es körfogatú mellkasa volt.

A fogságban végzett vizsgálatok szerint a fogváltás nem kezdődik meg hatéves kor előtt. Egyes esetekben ugyan azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy az állatot elfogatásakor túlfiatalra becsülték. Az állat minden valószínűség szerint már a hetedik, sőt a nyolcadik évébe is belelép, amikor a szemfogak váltódnak. Egy esetben a felső és alsó szemfogak kibúvása között körülbelül két évnyi idő telt el, valószínűleg a fogság hatására beállott fejlődési zavar következtében.

A fogváltás befejezése után, vagyis a nyolcadik év körül, a nőstényeknél minden valószínűség szerint nemsokára beáll az ivarérettség is. Az ivarérettség szabályszerű havi vérzésekben nyilvánul meg, amivel kapcsolatos a külső nemi részek feltűnő megduzzadása. Ezek a megduzzadások néha már előbb is jelentkeznek. Öt nap mulva többnyire visszafejlődnek, de nem teljesen. Sőt gyakran ebben a félig visszafejlődött állapotban továbbra is megmaradnak, legalább is az eddig megfigyelt, fogva tartott csimpánznőstényeknél (Johanna, Missie) így volt. A berlini Missie-n ilyen napokban kedélybeli állapotában is lényeges változás állott be. A majom lusta, rosszkedvű volt s nem igen volt kapható azokra a kis kópéságokra, amelyeket előbb ápolója felszólítására a látogatók előtt oly szívesen mutatott be. Kíméletesen kellett vele bánni és lehetőleg nyugton hagyni. Felnőtt hímcsimpánzokat eddig még ritkábban figyeltek meg, mint nőstényeket. A spermatozoák szempontjából csak egy tizennégyéves állatot tanulmányoztak, de eredmény nélkül. Nagyon valószínű tehát, hogy a termékenyítési képesség a hímcsimpánzon legalább három-négy évvel később áll be, mint a nőstényeken. A többi majmokon tett észleletek alapján és a két nem különböző testnagyságából ítélve, ez nem is várható máskép.

A csimpánzok viselkedése tekintetében abban nyilvánul meg bizonyos nemi különbség, hogy a hímek – főleg felnőtt korban – sokkal hajlamosabbak doboló táncra, melyet a tenyér ütögetésével kísérnek, mint a nőstények. A berlini Missie-t legalább is sohasem lehetett ilyen értelemben táncra bírni. Míg a két nagy hím, amelyeket ott az utolsó évtizedekben megfigyelhettünk, t. i. a korábbi Sokó és a mostani Móric tapintatos fellépésével és kevés tapsolással könnyen rávehető volt, hogy legott vad táncba kezdjen, amit azután Klaatsch az ausztráliaiak korobberi táncával hozott összefüggésbe. Ha most azután még figyelembe vesszük, hogy nemcsak az európánkívüli úgynevezett vadaknál, hanem még némely európai népnél is a kozákokig, sőt a felsőbajorországi járdakoptató ficsurakig is a táncban az oroszlánrész a férfira esik, úgy ez mindenesetre némi okot ad a gondolkodásra. Hát még akkor, ha a teneriffai majomállomás jelentéseiben azt olvassuk, hogy ott egyik nagyobb nősténymajom is táncolt, de egészen máskép, mint a hímek: t. i. tánc közben forgott s tenyerével váltogatva verte a földet.

A szabadban a még növésben levő mindkét nembeli ivaréretlen csimpánzok nagyobb bandákba verődnek össze, s nagy lármával vonulnak az őserdőn keresztül. A felnőttek ellenben kisebb családi csoportokban egy öreg hímállat vezérlete alatt tartózkodnak, melyet nőstényei s annak szopós kölykei kísérnek. A fiatal állatoknak ez a csordás életre való hajlama a teneriffai majomállomáson is megfigyelhető volt. Alig engedték ki ugyanis őket a nagy füves kertbe, mindjárt csordába verődtek a legnagyobb hím vezetése alatt, amely figyelmeztető hanggal jelezte, ha idegen ember közeledett feléjük, míg egy nagyobb nőstény figyelmesen hátrafelé tekintgetve, az utóvéd szerepét töltötte be. Amikor azután az állatok megszoktak és szelídek lettek, mindez megszűnt.

Von Oertzen is megfigyelt egyet-mást a csimpánzok gyermekkori életéből. Az anyák kölykeiket körülbelül hároméves korukig mellükön hordják s ezek görcsösen kapaszkodnak anyjukba. Ez a teher az anyákat sem a mászásban, sem a futásban nem akadályozza. Legkedvesebbek a kicsinyek első járási kísérletei. Az öreg majom a földre teszi a kis kölyköt. Az félelmében élesen sikítani kezd és rögtön visszamenekül anyja védelmet nyujtó mellére. Anyja mindenáron azon fáradozik, hogy az aggodalmaskodó kicsikét letegye. Végül az bátorságot kap s néhány lépést csúszik előre. Közben nem támaszkodik kinyujtott kezének második ujjpercére, mint a felnőtt állatok, hanem kezének egész hátsó felületét teszi a földre. Néha túlnagy merészségében egy-egy növényt tép ki, miközben elveszti az egyensúlyt s gurul a földön. Nemcsak az anya, de az öreg hímek is védelmezik a kicsinyeket. Amikor von Oertzen embereivel egy ilyen majomkölyköt üldözött, amely látszólag anyját elvesztette, a kis majom félelmesen kezdett sikítani. Erre a sűrűből felborzolt szőrű öreg hím tört elő s nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy az üldözőkre akar rontani.

A csimpánzokat már hazájukban is sok helyen tartják szelidítve s szabadon ide-oda futkosni engedik őket. Az európai állatpiacokra kerülő majmok legnagyobb része már Afrikának valamelyik európaiaktól lakott házában átment ilyen előiskolán. Ezért már szelídek s nemcsak hozzá vannak szokva az emberhez, hanem bizalmasak és ragaszkodók is. Ha azután az ember lényüknek és képességeiknek megfelelően inkább a kisgyermek, mint az állat módjára bánik velük, sok örömet találhat bennük. Persze a fogságbavétel után még alapos iskolára van szükségük. Pechuel-Loesche, legalább az ő idejében a Loango-expedíció majorjában tartott csimpánzokról, amelyeket a bennszülöttek csekély csereérték ellenében bőven hordtak oda, nem a legkedvezőbben nyilatkozik. Tagadja, hogy ezeknek a majmoknak különösebb egyénisége, magasan fejlett természetes intelligenciája volna. Lényük szerint kivétel nélkül közönséges állatoknak mondja őket, amelyek az emberben kevés rokonszenvet keltenek s bár általában sem nem gonoszak, sem nem jólelkűek, de viszont szeretetreméltóknak vagy hálásaknak sem nevezhetők. Mellettük a fiatal gorilla (amelyik a berlini akváriumban később oly híres lett) sokkal előkelőbb teremtmény. Mindenesetre „csimpánzsöpredékről” lehet itt szó. Junker ugyanis nagy örömet talált egy fiatal csimpánzban, mellyel megható, gyermekiesen emberies viselkedése miatt nagyon sokat foglalkozott. Ha Junker egy ládát felnyitott, akkor a majom mint a gyermek, kíváncsian odajött, bekukucskált, szagolgatta, tapogatta az egyes tárgyakat. Majd ismét csendesen ült, sebeit nézegette, – dárda által ejtett seb volt ugyanis a kezén – szabadon lévő egészséges kezével egészen emberies kézmozdulatokat téve, védekezett a legyek ellen s mutatóujja körmével távolította el a genyet és a vart a seb felületéről. Később beteg lett, sokat köhögött, még pedig egészen emberi módon. Valószínű, hogy betegségét még Afrikában szerezte.

Von Oertzen Jokóban (Kamerun) fiatal csimpánzt kapott, ötnapos kartöréssel. A törés helye forró volt s erősen megdagadt. Tizennégy nap mulva a csonttörés begyógyult s a kar újból használható volt. Egy másik, körülbelül nyolcéves csimpánz megszökött, s amikor ismét megfogták, ötven méter magas fáról dobta le magát, miközben a levegőben többször megfordult. A lepottyanás tompán hangzott s úgy látszott, mintha összes csontjai eltörtek volna. De csakhamar talpra állott a kis szökevény. A félelmes esés csak egy kis orrvérzést okozott. Az a négy csimpánz, amelyet megfigyelőnk Akoasinban tartott együtt, a legjobb barátságban volt egymással. Amikor hosszabb távollét után újra találkoztak, megható módon üdvözölték egymást: hátsó lábaikon állva ölelkeztek és élénk felkiáltásokkal tudatták örömüket. A közös étkezések alkalmával illedelmesen viselkedtek és nem irigykedtek egymásra. Csak az egyik Jokóból származó nősténycsimpánz volt némileg önző és veszekedett, ha úgy érezte, hogy megkárosították. Von Oertzen azonban más véleményen van. Szerinte valamennyi csimpánz hörcsögtermészetű. Ha a két szóbanforgó csimpánzot ápolóik útközben letették s gyalog kellett egy darabig menniök, akkor visítottak mérgükben, hanyatt vetették magukat, s kezeikkel a földet verték. Mikor azután a karaván könyörtelenül tovább ment, ők is meggondolták magukat s elkezdtek a karaván után cammogni. Megszökésre azonban sohasem gondoltak. Egyikőjüknek hörghurut miatt inhalálni kellett, miért is megkötötték s száját kipeckelték. Ettől kezdve mindig remegett dühében s még ápolóját is bántotta, kivel pedig különben a legjobb viszonyban volt. Egyedül v. Oertzen-t nem merte soha megtámadni, mert tőle egyszer egy ilyen alkalommal alaposan kikapott. v. Oertzen csimpánzai a majomállomáson kedvük szerint járhattak-kelhettek, sőt néha még a szabadban is aludtak. Ilyenkor azonban mindig készítettek maguknak alvófészket. Már egészen fiatal, egy éves állatok megtették ezt még akkor is, ha a déli órákban a fán pihentek. Egy hároméves cségó, melyet homoki bolhák leptek el, sebes kezeivel és lábaival sohasem mert mászni, később meg éppen szédülésben szenvedett. 2–3 méter magasra még nagy óvatossággal felmászott, ekkor azonban olyan aggasztó érzés szállta meg, hogy sem előre, sem hátra nem mert mozdulni és szívrehatóan könyörgött segítségért. A földön ellenben rendkívül ügyes volt. Bohókásan táncolt olyanféle testmozgással, mint a néger nők, félórákon át dobolt „négykézzel” a jelződobon. Ha meg kockázó katonákra akadt, beállott közéjük kockázni s oly ügyesen dobálta, forgatta a kauri kagylókat, mint valami kitanult régi játékos. Épp így megtanulta, hogyan kell bambuszpálcikával homoki bolhára vadászni s fogait néger módra tisztítani. Amikor gazdája sátrát állították fel, ő is mindjárt kést ragadott s azzal iparkodott a sátor fala körül árkot csinálni. Majomtársainak ilyesmi nem jutott eszébe, miért is v. Oertzen ebből némi joggal arra következtet, hogy a magasabbrendű állatok képességei egyénileg fejlődtek.

Sokoról, a tanganyikai csimpánzról Vosseler, aki azt 7 éves korában Amaniban kapta nevelés céljából, nem sok jót tud mondani. Goromba, felfuvalkodott, sőt álnok fickónak festi. Nyilván a négernek sem volt valami nagy nevelő képessége, kire a majom élete legnagyobb része alatt bízva volt s ezért ápoltja a rakoncátlanság igazi díszpéldánya lett. A négerek már megpillantására is menekültek, a fehérek pedig mindig széttört edényekkel és bepiszkított fehérneművel fizették meg látogatását. Legnagyobb mulatsága a bádogtetőkön való dobolás volt, amiben nagy kitartást árult el. A kutyakölyköket gondosan karjaiba vette, öregebb kutyákon ellenben a bakugrást gyakorolta. Az európaiakkal szemben kitűnő emlékező képessége volt. Ha ismerőssel találkozott, már messziről hangos rikkantással üdvözölte, amit, mint minden örömkiáltását néhány mélyebb hang előzött meg, majd kezet szorított velük. Ha túlságosan örült valaminek, akkor még topogott is a lábaival. Sötét alkonyatkor kilométeres utakat tett meg s teljes biztossággal kúszott a fákra, hogy gyümölcsöt (például Papaya) szedjen magának. Ha órákon át holtfáradtra kidühöngte magát, akkor készségesen engedte, hogy ismét láncra kössék. Hirtelen haragú volt, s ha kívánsága nem teljesedett mindjárt, még jótevőjét is megharapta. A fenyítés nem nagy hatással volt reá. A botot iparkodott lehetőleg elkapni, hogy vissza üthessen vele. Jólelkű, de buta néger ápolója nemcsak, hogy nem nevelte, hanem engedékenységével még el is kapatta. Nagyon értelmesen viselkedett azonban, amikor orvosi kezelés alatt állott. Szerette ha mosták vagy kefélték, kezével vizet locsolt az arcára, majd eldörzsölte, sőt azt is megtette néha, hogy magától ment fürödni a fürdőkádba. Gyermekekkel szelíden bánt, kezeiknél fogva vezette őket s két lábára állva körülsétált velük. Szerette a dohányfüstöt, szivart vagy pipát vett a szájába, valójában azonban nem dohányzott. Rendkívül érzékeny volt a csiklandozás iránt, úgy, hogy azonnal vicsorgó nevetésbe kezdett, ha az ember tréfából úgy tett, mintha torkát vagy oldalát akarná vakargatni. S ha azután valóban megcsiklandozták, szinte magatehetetlenül hempergett a földön. Nagy kedvvel játszott, de többnyire durván. A játék szünetei közben azonban kedélyes is tudott lenni. Cirógatta a vele pajtáskodó európaiak arcát, szakállát, majd meg ruháikkal kezdett babrálni. Néha a parancsot is teljesítette, például oda hozta a megjelölt tárgyat, legtöbbször azonban nem fogadott szót. Különösebb mértékben kifejlett értelmi képességekről azonban nem lehetett nála szó. A legszívesebben a trópusi gyümölcsöket ette s hihetetlen mennyiségben fogyasztotta azokat, de a majmok módjára sokat el is pocsékolt belőlük. A maniókát és édesburgonyát meghámozta, mint a négerek s jó étvággyal ette a cukornádat. A rovarokat nem szerette, sőt sietve rázta le magáról. A húsétellel nem sokat törődött, ellenben üldözte a szárnyasokat. A berlini majomház középső ketrecében, ahová Stuhlmann ajándéka gyanánt jutott, vad táncával és hangos rivalgásával keltett nagy feltűnést. A kísérő zenét is maga szolgáltatta hozzá, amennyiben kezével, lábával dörömbölve verte ülődeszkáját és a padlót. Ha bőrszíjon az ápoló szobájába vezették rögtön az ablakhoz sietett s ilyenkor az ablakon való kinézést minden csemegénél többre becsülte. Ez a csimpánz szellemi képességeinek kétségkívül nem megvetendő bizonyítéka.

Az emberszabású majmok közül ma a csimpánz kerül leggyakrabban Európába. Sajnos azonban, 2–3 évnél tovább alig marad nálunk életben, holott Nyugat-Afrikában – mint mondják – 20 évig is elél a fogságban, sőt naggyá és erőssé fejlődik.

Az eddigi tudósítások mindig úgy szóltak, hogy a fiatalon elfogottak szelídek, okosak és szeretetreméltóak. Ezért már a korábbi századokban megkísérelték – és pedig nem minden eredmény nélkül – , hogy emberies viselkedésre tanítsák. Így például Buffon csimpánza, mint valami illedelmes gyerek, hallgatott a szóra vagy jelre, az embereknek karját nyujtotta, körülsétált velük, asztalhoz ült, asztalkendőt használt s ha ivott, megtörülte ajkait. Ő maga töltött bort magának, koccintott másokkal, tálcát, csészét hozott elő, a csészébe cukrot tett, arra teát töltött s hűlni hagyta, mielőtt ivott. Traill csimpánza elé tükröt tartottak s figyelme rögtön le volt kötve. Kérdően nézett urára, majd ismét a tükörbe, mögéje ment, majd visszajött, újból szemlélte tükörképét és tapintás útján próbált meggyőződni, hogy valóban testi jelenséggel vagy csak tüneménnyel van-e dolga – egészen úgy, mint a természeti népek tesznek, ha először kerül tükör a kezükbe. Sayer hadnagy említést tesz egy fiatal csimpánzról, amely nagy előszeretettel viseltetett a ruhadarabok iránt. Ami csak kezeügyébe került, mindent eltulajdonított, nyomban vackára vitte, megelégedett röfögéssel ráült s csak kemény küzdelem árán s a legnagyobb felháborodás jelei közt adta ki ismét kezéből. Gazdája ekkor egy darab gyapotszövetet adott neki s most meg – általános derültségre – attól nem akart megválni. Mindenhová magával cipelte s hiába volt minden csalogatás, hogy csak egy pillanatra is megváljon tőle. Manapság a majomházakban már minden csimpánznak külön takarója van s nagyszerűen érti a módját, hogyan kell abba jó melegen beburkolódzni.

Ezeket a tudósításokat saját tapasztalataim alapján magam is megerősíthetem, sőt ki is egészíthetem, minthogy évekig ápoltam csimpánzokat s jól megfigyelhettem őket. Ezekkel a majmokkal nem bánhatik úgy az ember, mint az állatokkal, hanem úgy kell velük érintkezni, mint az emberekkel. Lényükben, viselkedésükben – minden sajátossága ellenére is – oly sok emberi vonás van, hogy az ember szinte elfelejti bennük az állatot. Izléstelen volna, ha ilyen magasan álló lény csínyjeit és tetteit egyedül és kizárólag a minden ítélőképesség nélkül való utánzóösztönnel magyaráznók, amint azt általában tenni szokták. Kétségtelen ugyan, hogy a csimpánz utánoz, ez azonban hajszálra úgy történik, mint ahogyan a gyermek utánozza a felnőtteket, vagyis értelemmel. A csimpánz tanulékony és tényleg tanul is. Ha keze annyira hatalmában volna s éppoly használható lenne, mint az emberé, bizonyára még sok minden mást is utánozna és megtanulna. A csimpánz annyit tesz, amennyit csak tenni tud s végrehajtja, amire csak képes. Minden tette határozottan megfontolásról tesz tanuságot. Megérti, amit mondanak neki és mi is megértjük őt, mert tud beszélni, igaz ugyan, hogy nem szavakkal, de oly kifejezésteljesen hangsúlyozott hangokkal és szótagokkal, hogy kívánsága felől teljesen tisztában vagyunk. Ismeri magát és környezetét s helyzetének teljesen tudatában van. Az emberrel való érintkezésében alárendeli magát a magasabb fokú tehetségnek és képzettségnek. Az állatokkal szemben viszont éppoly önérzetes, mint az ember. Más állatoknál, nevezetesen más majmoknál jobbnak, magasabban állónak tartja magát. Különbséget tesz a felnőtt ember és a gyerek között. Az előbbit tiszteli, az utóbbit szereti, föltéve, hogy nem olyan gyermekekről van szó, akik vele ingerkednek vagy más módon bosszantják. Vannak tréfás ötletei s úgy az állatokkal, mint az emberekkel szemben nem egy csínyt enged meg magának. Érdeklődéssel viseltetik olyan tárgyak iránt, melyek természetes életszükségleteivel semmiféle kapcsolatban nem állanak, sőt az állatok iránt is, noha azokhoz úgyszólván semmi köze, mert sem barátságot nem köthet, sem valamilyen más viszonyba nem léphet velük. Nemcsak kíváncsi, hanem valósággal tudnivágyó. A tárgyak, amelyek figyelmét felkeltették, csak nyernek előtte értékükben, ha azt is megtanulta, hogyan kell azokat használni. Tud ítélni, egyik dologról a másikra következtetni s szerzett tapasztalatait új viszonyai között is célszerűen tudja használni. Ravasz, sőt alattomos; makacs, de nem csökönyös. Megkívánja, ami megilleti, a nélkül, hogy erőszakos volna. Vannak szeszélyei és hangulatai. Ma vidám és pajzán, holnap szomorú és mogorva. Az egyik társaságban jól találja magát, a másikban unatkozik. Az illő tréfába bele megy, az illetlent elutasítja. Érzelmeit úgy fejezi ki, mint az ember. Derült kedvében ugyan nem nevet, de mégis mosolyog kissé, vagyis elfintorítja arcát s a vidámság félreismerhetetlen kifejezését ölti fel. Szomorú hangulatát azonban nemcsak arckifejezésével, hanem panaszos hangjával is tudtul adja s azt mindenki meg is éri, mert legalább oly mértékben emberies, mint állatias. A jó indulatot hasonló érzelemmel viszonozza, a rosszakaratot pedig lehetőleg szintén. Ha megbántják, olyan, mint aki kétségbe van esve. Hanyatt vágódik a földön, arca eltorzul, kezével, lábával hadonász maga körül, sikoltoz és haját tépi.

A csimpánz, melyet ápoltam, eleven volt, tett-vett szakadatlanul, kora reggeltől késő estig. Mindig talált valami foglalkozást, ha mást nem, hát kezeivel tapsolt, paskolta a talpát, éppen úgy, mint ahogy a kis gyermekek szokták. Amilyen ügyetlennek látszott, ha két lábon ment, éppen olyan ügyes és gyors volt minden más mozgásában. Rendszerint négylábon járt, úgy mint a többi emberszabású majom. Testét rézsutosan tartotta s ujjait behajlítva támaszkodott kezére, miközben vagy egyik lábát tette karjai közé, a másikat kívül, vagy pedig mindkét lábával karjai közé lépett. Ha valamilyen terhet vitt, akkor csaknem teljesen felemelkedett; csak egyik kezével támaszkodott a földre, különben éppen olyan ügyesen mozgott, mint máskor. Teljesen felegyenesedve, vagyis csak két lábon, a nélkül, hogy egyik karjára támaszkodott volna, csupán akkor járt, ha különösebben felizgult, például ha azt hitte, hogy ápolója el akar nélküle menni. Mikor két lábon járt, könyökben behajlított karjait két oldalt a feje mellett lógatta le és fel, hogy egyensúlyozza magát. Négylábon való járása bukdácsoló volt, mégis gyorsan haladt így, gyorsabban, mint az ember fut. Tulajdonképpeni ügyességét és gyorsaságát kúszás közben mutatta meg s ebben a csimpánz, valószínűleg éppúgy, mint a többi emberszabású majom – lényegesen különbözik más majmoktól. A csimpánz úgy kúszik, mint az ember, nem pedig úgy, mint a többi állat s kitünően tornászik is. Karjaival megragad egy ágat, vagy más támasztékot s meglepő ügyességgel veti magát meglehetősen nagy távolságokra, de mindig úgy, hogy egyik kezével vagy mind a kettővel, új támasztékba kapaszkodik. Mászás és tornászás alkalmával a lábak a kezekhez képest alárendelt szerepet játszanak, noha természetesen azok is kiveszik részüket belőle. A pompásan mozgatható hüvelyek meg egyenesen nagyszerű szolgálatot tesz. A neki adott tornaszereken talál magának dolgot reggeltől estig s jól érti a módját, hogyan használja ki azokat mennél jobban. Percekig kényelmesen hintázik, a függő létrán le- és felkúszik, azt ide-oda mozgatja. Kezeivel görcsösen megkapaszkodva ide-oda jár a nyujtón s más tornamutatványokat is a legnagyobb ügyességgel visz véghez, pedig nem tanította senki. Amilyen biztosnak érzi azonban magát az ismert tornaszereken, éppoly aggodalmas arcot mutat, mihelyt olyan tárgyra kúszik, melyet nem tart eléggé szilárdnak. A billegő szék például nagy aggodalmat kelt benne. Mindenféle munkájában a legnagyobb szerep kezeinek jut. Azokkal kutat, tapogat, velük ragadja meg a tárgyakat, míg lábai csak kisegítő fogóeszköz gyanánt szerepelnek. Kezeit lényegében úgy használja, akár az ember, azzal a különbséggel, hogy az egyes ujjakat nem tudja úgy mozgatni s főleg a hüvelykkel, valamint teli kézzel nem tud úgy fogni. Ha valaminek a pontos megvizsgálásáról van szó, ügyesen használja közép- és mutatóujját is.

Jó kedvében, meg ha nem fér a bőrében, de még inkább, ha dühös, még a szelíd csimpánz is nemcsak kezeivel csapkod a földre, hanem lábaival is fel s alá topog, különösen, ahol jól hangzik; miáltal dobolásszerű zajt idéz elő. Valósággal el van ragadtatva, ha valaki szintén hasonlóan kopog. Az ismerősöket meg egyenesen ráveszi, hogy vele ily módon játszanak.

Csimpánzom jól ismeri barátait s biztosan megkülönbözteti őket az idegenektől. De csakhamar megbarátkozik mindenkivel, aki szeretettel közeledik feléje. Legjobban érzi magát családi körben, különösen, ha egyik szobából a másikba mehet, ajtókat nyitogat- és csukogathat, vagy bármiképpen is szórakozhat. Az ember szinte látja, mennyire emelkedik önérzete, amikor egyszer, iránta jóindulatú emberek között szabadon járkálhat és velük egy asztalnál ülhet. Ha észreveszi, hogy tréfái tetszenek, kezeivel dobolni kezd az asztalon és roppantul örül, ha ebben a háziak is követik. A mellett azzal is szórakozik, hogy minden képzelhető dolgot a legalaposabban megvizsgál, kinyitja a kályhaajtót, megnézi a tüzet, kihuzogatja a szekrények fiókjait, kirakosgat belőlük. Mindennel játszik, amit talál, ha csak nem gyanus az előtte. Mert a csimpánz nagyon ijedős, még a gumilabdától is megrémül esetleg. Nagyon jól észreveszi, hogy figyelik-e vagy sem. Első esetben csak azt teszi, amit szabad, utóbbiban azonban némi túlkapást is megenged magának. Ápolójának puszta szavára is engedelmeskedik, ha nem is mindjárt azonnal. A dícséret sarkalja, különösen, ha hintázásról és tornáról van szó. Ha megajándékozzák, vagy kellemesen meglepik, hálásnak mutatkozik, amennyiben a nélkül, hogy arra tanították volna, karjával átöleli jótevője vállát, kezet nyujt neki, sőt emberi módon meg is csókolja. Ugyanígy tesz, ha este ketrecéből kihozzák és a szobába viszik. Az időről is fogalma van s már egy órával előbb nagyon nyugtalan, mielőtt szobájába viszik. Ebben az utolsó órában nem szabad őt ápolójának elhagyni, mert máskép panaszos jajgatásba kezd, arcát fintorgatja, földre dobja magát, kezével, lábával toporzékol és elviselhetetlen rikácsolásba tör ki. E mellett pontosan figyelemmel kíséri, melyik irányban indul el ápolója s csak akkor kezd panaszos jajgatásba, ha azt hiszi, hogy az elhagyja őt. Ha ápolója fölveszi, mint a gyermek ül karjára, fejét mellére hajtja és látszik, hogy rendkívül jól érzi magát. Most már nyilván csak az az egy gondolat vezérli, hogy mihamarább szobájába juthasson. Itt leül a pamlagra és hűséges tekintettel néz barátjára, mintha csak azt akarná arcáról leolvasni, vajjon ma este vele marad-e vagy pedig elhagyja őt. Ha az előbbit hiszi, nagyon boldognak érzi magát, míg ha ellenkező véleményre jut, nagyon szomorú lesz, bánat ül arcára, ajkait kicsucsorítja, jajgatva felkiált, ápolója ölébe kúszik és görcsösen átkarolja. Ilyen hangulatban a barátságos rábeszélés is keveset használ, noha, máskülönben sohasem téveszti el célját, valamint, hogy nagyon elérzékenyül, ha megszidják. Határozottan mondhatjuk, hogy a hozzá intézett parancsokat teljesen megérti, mert minden vonakodás nélkül követi azokat és minden tilalmat szem előtt tart. Tulajdonképpen azonban csak ápolójának fogad szót, idegeneknek nem, különösen, ha azok nem átalják, hogy barátja jelenlétében kivánjanak tőle valamit.

Amikor először mutattuk meg hathetes kislányomnak, előbb csodálkozva szemlélte a gyermeket, majd egyik ujjával gyöngéden megcirógatta az arcát és végül barátságosan kezet nyújtott neki. Ezt a jellemvonást, melyet valamennyi általam ápolt csimpánznál tapasztaltam, azért kell különösebben kiemelnem, mert azt bizonyítja, hogy majmunk, még a legkisebb gyermekben is mindig felismeri és tiszteli a magasabban álló embert. A maga fajtájabeliekkel korántsem bánik ilyen barátságosan. A fiatal nőstény csimpánz, melyet ezelőtt ápoltam, nem tanusított semmiféle részvétet, se örömet vagy barátságot, a neki társul adott kis hím iránt, pedig az fajtájabeli volt. Sőt határozottan durván bánt a nála gyengébb állattal, ütötte, csípdeste, úgy, hogy végül el kellett őket választani. A gyermekekkel egyik csimpánzom sem bánt így soha.

Csimpánzom – más majmoktól eltérően – késő éjjelig virgonc vagy legalább is addig, míg a szobában világosság van. Legjobban ízlik neki a vacsora, miért is a szobába érve, alig tudja megvárni, hogy a szakácsnő teáját behozza. Ha késik, úgy az ajtóhoz megy és hangosan megkopogtatja. Ha meg a szakácsnő bejön, örvendezve üdvözli: „Óh! Óh!” – sőt kezet is nyújt neki. Ha megvacsorázott, még nem akar ágyba menni, hanem házacskájában szórakozik egy kissé. Hoz magának egy darab fát a kályha mellől, kezére húzza ápolója papucsát s úgy csúszkál a szobában. Máskor törülközőt, vagy zsebkendőt vesz elő, vállára veti, vagy a padlót súrolgatja, törölgeti vele. Különösen a súrolás, tisztogatás és törülgetés kedves szórakozása s ha egyszer kezébe kerül valamilyen kendő, alig lehet azt tőle elvenni. Eleinte nagyon tisztátalan volt, de csakhamar megszokta, hogy ketrecét, szobáját és ágyát nem szabad bepiszkítania. Ha azután véletlenül az a balsors éri, hogy szennybe lép, nagyon bosszús lesz és úgy viselkedik, mint az ember hasonló esetben. Határozottan undorral néz lábára, amilyen messzire csak lehet, eltartja magától, rázogatja, majd egy maroknyi szénával tisztogatja meg magát. Azt is látták, hogy az ilyen célra használt szénát azután kidobta ketrecének ajtaján. Mihelyt a lámpát eloltják, lefekszik, mert fél sötétben maradni. Kígyók és más csúszó mászók láttára a csimpánzot nevetséges félelem szállja meg. Hacsak meglátja őket, már is megborzad. Ha krokodilusokat mutatok neki, félig ijedten, félig bosszúsan mondja: „Óh! Óh!” – s iparkodik mielőbb elillani. Ugyanígy kiált fel, ha kígyókat mutatok neki üvegen keresztül. Ilyenkor azonban csak kivételesen igyekszik megugrani, mert az üvegfal jelentőségét igen jól ismeri. De ha kígyót, gyíkot, teknőst veszek a kezembe, legott gyors futásnak ered, hogy magát biztosítsa.

Ma, amikor e sorokat írom, a kiváló állat már nem él. Tüdőgyulladás, majd az azt követő nyakmirígy daganat kioltotta életét. Több csimpánzot láttam betegen és néhányat kimúlni is, de egyikük sem viselkedett élete utolsó napjaiban ilyen emberi módon, mint ez. Az említett hím példány már betegen érkezett Európába. Ez beteg gyermek módjára makacskodott, ijedten karolta át ápolóját. Majd meg mozdulatlanul pihent fekvőhelyén, egyik vagy mindkét kezével tartva fájó fejét. Az orvosságot nem akarta bevenni és egyébként is engedetlen és illetlen volt. A fentebb jellemzett csimpánz azonban még betegsége alatt sem tagadta meg jónevelését. Több orvos a leggondosabb ápolásban részesítette s legjobb lesz, ha ezen orvosok egyikét Martini dr.-t szólaltatom meg magam helyett.

„Az előtt gyakran megfigyeltem a csimpánzot s nem egyszer csodálkozva szemléltem eleven lényét, élénk arcjátékát, fáradhatatlan mozgékonyságát és ápolójához való határtalan szeretetét. Annál inkább meglepett az a benyomás, amit a beteg majom gyakorolt reám. Feje búbjáig takarójába burkolódzva, arcán a szenvedés kifejezésével csendesen és egykedvűen feküdt ágyában, mit sem törődve azzal, ami körülötte történik. A köhögés rohamaitól gyötörve, gyorsan és felületesen lélegzett s időnként fájdalmas sóhajjal vetette fel szemét. Mint a gyermek hőkölt vissza tőlem, az idegen embertől s e napon lehetetlenné tett minden pontosabb vizsgálatot. Ez csakis néhány nap múlva sikerült, amikor résztvevő szóval és barátságos közeledéssel már megnyertem bizalmát. Most megállapíthattam, hogy nyirokmirigyei nyakának mindkét oldalán meg voltak dagadva, mind a két tüdő csúcsának szövetei elváltoztak s baloldali alsó tüdőlebenyében újabb gyulladás keletkezett. Ehhez járult még a gégefő előtt és mögött fekvő gennyedő daganat, mely kétségkívül a nyirokmirigyek megbetegedésével állott összefüggésben és már a gégefőt és a gégét is összeszorította. A daganat tehát előbb vagy utóbb fulladást kellett hogy okozzon, vagy, ha esetleg befelé fakad ki, tartalmát valószínűen a közbülső hártyák közé önti, miáltal újabb veszedelem forrásául szolgálhat. A sajnálatra méltó teremtés úgy látszik, tudta, hogy lélegzését az említett daganat akadályozza, s amint a torokgyíkban szenvedő gyermek légszomjában a fájdalom helyéhez kap, úgy húzta a csimpánz tapogatódzó kezemet újból és újból a nyakán lévő daganathoz, mintha homályos sejtelmében ettől várt volna segítséget.”

„Egyik kartársammal való tanácskozás után, szükségesnek láttuk, hogy e daganatot a gégefő vonalában vágással felnyissuk. Könnyű volt a megállapodás, de annál nehezebb a kivitele. A sebészi műtét alatt a szenvedő állat legkisebb mozdulata halálos, vagy legalább is súlyos sebesülést okozó irányba terelhette volna a kést. Kloroformos altatást a tüdő súlyos betegsége miatt nem alkalmazhattunk. A próbaképpen használt 3 grammnyi chloralhydrat pedig nem eredményezett teljes aléltságot, hanem csupán félszendergést. Három órai eredménytelen várakozás után, végre erőszakhoz nyúltunk. Négy férfinak kellett az állatot fogni. Ám hiába, mert a csimpánz minden erejét összeszedve, félrelökte őket és addig nem szűnt meg tombolni, míg a vélt kínzókat ki nem küldtük az ajtón. Amit erőszakkal nem tudtunk elérni, most legnagyobb csodálkozásomra, önként lehetségessé vált. Barátságos rábeszélés és kedveskedés által megnyugodva, a szenvedő állat minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy daganatát újból megvizsgáljam s most is könyörgő tekintettel húzta oda kezemet. Ez arra bátorított, hogy az operációt kábítószerek és minden erőkényszer nélkül kíséreljem meg. Ápolója ölében ülve, hátra hajtotta fejét s készségesen tűrte, hogy ebben a helyzetben tartsa őt. A szükséges vágás hamar megvolt. Az állat meg sem rándult s egy hanggal sem adott fájdalmának kifejezést. A sebből sok híg genny folyt ki s kiürülése után lelohadt a daganat. Most egyszerre szabadabb lélegzés állott be, bár a meglévő tüdőgyulladás még mindig szapora lélegzetvételre kényszerítette az állatot. Az öröm és megkönnyebbülés félreismerhetetlen jelei tükröződtek a beteg arcán s felszólítás nélkül hálásan nyujtotta felénk mindkét kezét s boldogan ölelte át ápolóját. Sajnos, az egyik baj megszüntetése nem volt elég arra, hogy életét megmentsük. A nyakseb meggyógyult, de a tüdőgyulladás tovább terjedt. Amily hősiesen és értelmesen viselkedett a beteg csimpánz a sebészi műtét alatt, éppoly készségesen és engedelmesen vette a neki nyujtott orvosságokat s ily szelíd és türelmes volt élete utolsó óráiban is. Úgy halt meg, mint az ember, nem pedig, mint az állat”.

A 90-es években az azóta megszűnt Nill-féle stuttgarti állatkertnek fő vonzóereje egy pompás csimpánz-pár volt. Specht a kiváló állatfestő főleg szívélyes nevetésüket dícséri. Amikor egyszer az egyik majom kezét fogva, vele, krétával állati alakokat rajzolt a ketrec falára, a majom nyugodtan tűrte azt, miközben figyelmesen odanézett. De alig, hogy Specht elengedte a majom kezét, az a legnagyobb gyorsasággal törülni kezdte a rajzokat, úgyhogy csakhamar semmi sem volt már belőlük látható. Amikor a hím, melyet később vettek, vattával bélelt szállítóládájából kilépett, a két állat, hátsó lábra állva egy pillanatig némán szemlélgette egymást, majd szívélyesen egymás karjaiba omlottak és ismételten össze csókolództak. Ezután a nőstény előhozta takaróját, a földre leterítette, ráült s jelekkel hívta a hímet, hogy foglaljon helyet. Étkezéskor illedelmesen ültek az asztalnál s kanállal – a legcsekélyebb kenyérirígység nélkül – fogyasztották kásájukat. Ha az ivópohakarat odaállították, a nőstény óvatosan maga elé húzta a hím poharát, ivott belőle, s azután éppoly nyugodtan vissza tette. Nem kell, hogy a férfi olyan sokat igyék” – teszi hozzá Specht kedélyesen.

A csimpánz kuncogó vicsorgását, minthogy azt ugyanolyan alkalmakkor hallatja, amikor az ember nevetni szokott, joggal nevetésnek nevezhetjük. Van azonban a majomnak egy másik szokása is, amelyet meg ugyanolyan joggal csókolásnak mondhatunk. A fogságban élő, egészen megszelídült példányok ugyanis az üdvözlés jeléül előre csucsorított ajkukkal érintik különleges barátjuk száját, főleg ha ez arcát nekik oda is tartja.

A drezdai állatkert híres csimpánza volt „Mafuka”, a már fentemlített nősténycségó, amely a 70-es években élt ott. Az idősebb Schöpf egészen emberi módra külön szobát rendezett be Mafuka részére asztallal, székekkel és ággyal. Az ágyban szalmazsák, párna és paplan volt. Itt aludt éjjelenkint Mafuka földijével, egy kis bajuszos cerkóf majommal szorosan összeölelkezve. Rövid idő mulva már megható gyöngédséggel csüngött Schöpfön. Átölelte és csókolta őt, amikor csak tehette s útjába állt, ha elmenni készült. Reggel udvariasan ült kávézó asztalához, csészét vett magának s maga öntött bele. A fehér kenyeret és hagymát sótalan vajjal megkenve szerette. Ha véletlenül a vaj mégis sós volt, akkor a kis inyenc körmével kaparta le azt s pomádé gyanánt fejére és vállára kente. Megtanult a seprővel és surolóronggyal ügyesen bánni. Amikor meg egyszer az igazgató zsebéből kilopta a rács kulcsát, mindjárt ki tudta vele nyitni a rácsajtót. A kéményseprőt – úgy látszik – először néger gyermeknek tartotta – Afrikában ugyanis egy néger gyerek volt az állandó játszótársa – mert amikor meglátta, üdvrivalgással üdvözölte. Amint azonban a rácson át megtapintotta lábait és a koromszagot megérezte, rögtön az ujjába harapott s dühében majd széttépte a rácsot.

A kis gyermekeket úgy szokta megijeszteni, hogy két lábára állva hátrafelé kezdett menni, majd hirtelen a rácsra ugrott s azt minden erejéből megrázta. Egyáltalán nem volt jótermészetű, idővel pedig mind rakoncátlanabb lett. Egyik éjjel, amikor a nagy zivatar felizgatta, még a kis cerkóf majom is áldozatául esett hirtelen kitörő dührohamának. Farkánál fogva ragadta meg a kis majmot s úgy csapdosta a falhoz és földhöz. Amikor Schöpf elősietett s a dühöngő állat karmaiból kiszabadította, már nem lehetett rajta segíteni, pár perc mulva kimúlt. Az ingerült állat a kis majom hulláján még másnap is ki akarta dühét tölteni. Viszont nagyon megható volt búcsúja kedvelt ápolójától, amikor halálát közeledni érezte. Megpróbált felemelkedni, karjait még egyszer ápolója nyaka köré fonta s magához szorította őt, pedig az utolsó hetekben, amikor egészen részvétlenül feküdt, már sohasem tette ezt. Azután összeesett és lassan kimúlt.

Amint Mafuka, az összes újabb csimpánzok is, amelyek hosszabb ideig életben maradtak, felnőttek és ismertebbek lettek, többé-kevésbé mindnyájan hozzászoktak az emberi módon való viselkedéshez, különösen pedig az embermódra való evéshez és iváshoz. Sőt ez egészen könnyen, szinte játszva sikerült nekik, a nélkül, hogy valamilyen erősebb kényszereszközök alkalmazására szükség lett volna. Az ember szinte hajlandó azt gondolni, hogy a csimpánzoknak egészen bámulatos és az emberivel határos velük született képességük és hajlamuk van a művelődére és nevelődésre. E századnak összes nevezetesebb csimpánzai ilyen félemberi fogolyéletet folytattak s ilyen körülmények között majdnem csodálkoznunk kell azon, hogy a csimpánznak látványossági célokra való iparszerű oktatása, – amik az ő természetüknek annyira megfelel – már sokkal korábban nem jött divatba. Először egy amerikai csinálta ezt meg, kinek „Konsul” nevű gentleman csimpánza frakkban, lakkban és klakkban járt, a varietében fellépett és elsőrangú hotelben lakott. A csodaállat híre szóban és képben csakhamar az egész világon elterjedt, menedzsere óriási összegeket vágott zsebre, sőt még jelentős biztosítási összeget is kapott a világhírű majom drága életéért. Heck, az első „Konzul”-t, amelynek később sok követője akadt, utolsó vonaglásában látta. Akkor persze már ő is fordítva feküdt a hotel-ágyon, fejével a lábvégen és épp olyan közönséges majom volt, mint a többi. Kétoldali tüdőgyulladásban pusztult el a szegény pára. Valójában úgy ő, mint a többiek, amelyeket utána hasonló néven neveztek, alapjában véve semmi jobbat nem teljesítettek és semmi csodálatraméltóbbat nem tudtak, mint amit bármely ügyes csimpánzápoló az ő ápoltjával az állatkertben is játszva produkálhat. Csak éppen hogy ott hiányzik a vakító reklám. Említsünk meg most még az ismert csimpánzok életéből néhány olyan jellemző vonást, amik különösebb képességeikre vallanak és megérdemlik, hogy munkánkban megörökítsük őket.

Az összes csimpánzok, de más majmok is, feltűnően könnyen tanulják meg a kerékpáron való járást. Sőt ezt a művészetet a vele kapcsolatos mindenféle ügyességekkel együtt olyan magától értetődő biztonsággal gyakorolják, hogy az embernek szinte csodálkoznia kell. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy fogódzó lábukkal a pedált is szorosan át tudják fogni és mint fán élő állatoknak különösen finom érzékük van az egyensúly iránt. A mozgásoknak finomabb értékelése mindenesetre meg van bennük. Valamennyien maguk öntenek maguknak a kancsóból a csészébe és az üvegből a pohárba a nélkül, hogy valamit elcseppentenének. A kulcsot is beteszik a zárba és zárni-nyitni tudják azt. Amikor azonban ilyen teljesítményeket látunk, sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire segítségükre van ebben emberszerű kezük, amely más okos állatoknak, például a kutyáknak hiányzik. A lakatok vagy zárak nyitásánál és zárásánál azonban kezük az emberével szemben kevésbbé használhatónak mutatkozik. A gyenge, hátul fekvő hüvelykujj következtében a csimpánznak próbálgatnia kell, hogy a kulcs fogantyúját a tenyere és behajlított négy ujja közé fogni tudja. Az első csimpánz, amelyet Knauer a bécsi Viviarium részére vásárolt, alighogy kiengedték a szállító ketrecből, azonnal nyakába ugrott és csak nagy fáradsággal lehetett onnan elvenni. Ily nagy a fiatal csimpánzok ragaszkodási ösztöne. Bámulatra méltó volt ennek a majomnak az emlékező képessége emberekkel és állatokkal szemben. Egyik látogatót, akihez különösen ragaszkodott egy év mulva is rögtön megismerte és vad örömmel üdvözölte. Jóideig egy fiatal maláji medve volt a játszótársa, melyet azonban később kivettek a majomketrecből s két más fajtájabelivel zárták össze. Mégis, amikor többhónapi távollét után egyszer a három állatot a csimpánz ketrece elé hajtották, az rögtön felismerte volt játszótársát és a rácson át buzgón cirógatta. Amikor meg egyik majom ketrecéből megszökött, a csimpánz a majomketrec ajtaját kezeivel addig döngette, míg csak nem jött az ápoló s akkor hangos torokhangot hallatva, állandóan az ablak felé nézett, melynek felső szögletében a kis szökevény kuporgott. A bécsi állatkertben volt egy „Maja” nevű nőstény csimpánz. A bécsiek tréfásan Mayernek hívták őt. Ez a majom külön házban lakott ápolónőjével együtt. Ha ez azt mondta neki: „Hideg van, fűts be”, akkor a majom rögtön a kályhához futott, kinyitotta annak ajtaját, a szoba egyik sarkából papirost, szalmát hozott elő, azt kiteregette a kályhában, kis fadarabot rakott rá, a gyufaskatulyából gyufát vett elő, ügyesen végighúzta s ezzel a papirost a kályhában meggyujtotta. És mindez az ápolónő legcsekélyebb beavatkozása nélkül történt. A kis nőstény csimpánz a kályhaajtót is becsukta, majd egy darabig várakozott, amíg a tűz lángra kapott és csak akkor jött ápolónőjéhez. Frigyes Adolf mecklenburgi herceg a frankfurti állatkertnek ajándékozott egy „Basso” nevű Kongo-csimpánzt. Ez az állat nemcsak egész varietéprogrammot eljátszott, amely bármikor magas bevételt biztosítana, hanem mint számolóművész is kiváló volt. Fatáblácskákkal egytől tízig számolt. Noha nevelője nagyon vigyázott, hogy semmiféle jelet ne adjon neki, mégis mint Priemel igazgató közli, az emberi szem alig észrevehető önkénytelen rebbenése elég volt arra, hogy Basso a helyes számot megtalálja, úgyhogy látszólag nehezebb feladványok megfejtése is rögtön és biztosan sikerült neki. Még 1915 tavaszán bekövetkezett ivarérése után is nyájas és udvarias maradt a 60 kiló súlyú állat. A kertben szabadon lehetett a látogatóknak mutogatni, ellentétben „August”-tal, az időközben odakerült másik csimpánzzal. Ez rendkívül erős állat volt, de mert öregebb korában került fogságba, már nem lehetett nevelni. Nagy fáradsággal sikerült ugyan őt is némileg idomítani, mégis mindig makacs és veszedelmes fickó maradt és időről-időre több ápolóra volt szükség, hogy makacsságát közös erővel kiverjék belőle. Ha eleget kapott, akkor szinte bocsánatkérően jött ápolójához. Néha már az utolsó, de biztos hatású eszközhöz, a robbanó pisztolyhoz kellett fordulni, hogy tekintélytiszteletre tanítsák s az ápolóknak vele való érintkezését lehetővé tegyék. Dührohamai – amint Priemel írja – rettenetesek voltak. Mint az őrült, járt-kelt ketrecében. Össze izmai a legvégsőkig megvoltak feszülve, hosszú, merev, fénylő, fekete szőre pedig fel-felborzolódott. Egymásután többször mindkét kezével egyidőben a földre, majd meg az asztalra, székre, vagy más tárgyra csapott, hogy csak úgy rengett. A rácsapással egyidejűleg a lábaival is felugrott a földről. Dühtől eltorzult arcát csaknem mindig bosszúságának tárgya felé irányította. Hatalmas mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben csaknem szakadatlanul rekedt, átható ordítást hallatott. A csimpánzok ismert „hu-hu” kiáltása ordítássá lett, rekedt, visító hangokkal átszőve. Támadáskor a dühös állat elsősorban mindig hatalmas fogainak erejét próbálta ki.

A dohányzást a majmok könnyen megtanulják. Az üzletszerűen tanítottak és bemutatottak a közönség bámuló vidámsága közben valamennyien gyakorolják azt. De csak parancsra teszik és úgy látszik, nem találnak nagy élvezetet a dologban. Csak a rotterdami állatkert egyik csimpánza volt kivétel. Szemmelláthatóan örömmel szívta cigarettáját és óvatosan tette le tüzes végével kifelé a fal párkányára, ha tornáznia vagy valamilyen mutatványt csinálnia kellett. De ismételten visszament érte és néhányat szippantott mihelyt ideje volt hozzá. Az artista csimpánzok a görkorcsolyán való futást is megtanulják. Ebben azonban nem oly ügyesek, mint a kerékpározásban, mert már a kétlábon való állás is szemmel láthatólag nehezükre esik. Éppen a lábak mondják itt fel a szolgálatot, minthogy azok a fán élő majmokon gyengébben fejlettek. Alapjában véve ezek a csimpánzmutatványok legkevésbé sem „a dresszura csodái”, bármily hatásteljesek legyenek is azok a nagyközönségre, amely az ember nevetséges torzképét látja bennük. Akármelyik átlagos lovardaszámban tulajdonképpen több komoly munka és idomítóművészet rejlik. A legkevesebb ízlésről és ítélőképességről azonban a new-yorki milliárdosok tesznek tanuságot, akik ezeket a majmokat luncheikhez és diner-ikhez meghívták. Persze ezek „Gentlemen” majmok voltak és „full dress”-ben jelentek meg.

Néhány év előtt az a hír terjedt el az újságokban, hogy egy csimpánz ápolójára rontott és úgy beleharapott annak kezébe, hogy kalapáccsal kellett az állat koponyáját szétverni. Hogy ebben az esetben ki volt a hibásabb, az ember-e, vagy a majom, arról lehet beszélni. Mindenesetre mindkét félre nézve becsületesebb dolog volt az másik újsághír, amely szerint egy tigrisszelídítő mutatványaihoz csimpánzt is akart használni. Amikor gyakorlás közben egyik tigris váratlanul hátára ugrott, a csimpánz minden vonakodás nélkül a tigrisre rontott, noha különben jó barátságban volt vele s így megmentője lett gazdájának.

Tudományos kísérletekre, intelligenciavizsgálatokra és más célra már régebbi időben is használtak csimpánzokat. Különösen értékesek az angol pszichológusnak, Romanes-nak „Sally”-n, az általa híresé vált kulukamba-nőstényen végzett kísérletei. Újabban e célra egész rendszeresen használják a berlini tudományos akadémia által Teneriffa szigetén berendezett emberszabású-majomállomás állatállományát.

Romanes eredményes kísérletei szélesebb körökben is ismertté váltak, de csak az által, mert könnyelműen azt állították róla, hogy Sally-t megtanította a számolásra. Ő sokkal óvatosabban nyilatkozik. Tudósításában leírja, hogy az állatkert kedvezőtlen viszonyai között, az állat figyelmének a látogatók által való folytonos zavarása dacára az ápoló segítségével mennyire sikerült neki a majmot arra bírnia, hogy bizonyos szám megnevezésére a megfelelő számú szalmaszálat fekhelyéről elővegye és a rácson kinyújtsa. Ötig ez egész jól ment. Sőt bizonyos valószínűséggel azt is meg lehetett állapítani, hogy Sally a számolást tényleg, mint olyat fogja fel, mert valóban egytől elkezdve, számol. Ezt pedig az által tudta Romanes elérni, hogy a majomnak a szalmaszálakat a szájában kellett összegyüjtenie mindaddig, amíg a kívánt számot el nem érte. Mihelyt azonban ötön túljutottak, a tanítvány bizonytalan lett. Sőt annál inkább szaporodtak hibái, minél inkább közeledett a tízhez; ezért tizen túl már nem is mertek vele kísérletezni. Ezt az eredményt megvilágítja egy másik, Romanes által egy varjúpáron véghezvitt kísérlet. A fészken ülő varjúpárt úgy akarták megcsalni, hogy előbb több vadász a búvóhelyen lesbe állt s azután egy kivételével, mind eltávozott. Ebben az esetben is ötig kellett felmenni, hogy a madarat megcsalhassák, noha itt mindenesetre inkább közvetlen számbecslésről, mint tulajdonképpeni számolásról volt szó. Ez alapvető különbség s egyes esetekben, főleg, ha kis számokról van szó, nehéz feladat. Másfelől viszont Romanes azt hiszi, hogy Sally-nak még a szorzásról is volt fogalma. Többször megkísérelte ugyanis, hogy egy hosszú szalmaszálat kettétörve, adjon oda kettő helyett. Romanes színkísérleteket is végzett befestett szalmaszálak segítségével. Ezek azonban rosszul sikerültek. Sally ugyan a fehéret meg tudta különböztetni valamennyi többi színtől, tovább azonban már semmiképpen nem tudott jutni, úgyhogy kutatónk végül is arra a gondolatra jött, hogy talán az állat színvak. Párhuzamul megemlíthetjük, hogy a természeti népek, az úgynevezett vadak is, a számolás és a színmegkülönböztetés tekintetében még egészen kezdetleges fokon vannak, a magasabb számok és a szivárvány legtöbb színe számára nyelvükben egyáltalában nincsen kifejezés.

A teneriffai majomállomás hét csimpánzán többek közt megfigyelhető volt, hogy – legalább is az ott található gyíkokkal szemben – nem volt meg bennük a majmoknak a csúszómászó állatokkal szemben velük született útálata. Sőt a gyíkokat farkuknál fogva megragadták, egyet meg sarokba szorítottak, úgyhogy körbe álltak körülötte. Az érzékszervek használatára vonatkozóan megjegyzésre érdemes, hogy a csimpánzok gyakran úgy szereznek szagérzést valamely tárgyról, hogy azt előbb mutatóujjukkal megérintik s azután az ujjukat szagolják meg. Egy nagy ivarérett és egyedül elzárt cségónőstény ösztönszerűen mindig ételkészletet gyüjtött. És jellemző, hogy azt csak a vezérhímmel osztotta meg. Ha ez eljött, akkor hozott két banánt s az egyiket neki adta. Ha a csimpánzok aludni mennek, egyikük sem tudja elfojtani magában a fészeképítés ösztönét, amely tehát úgy látszik, velük született. Némelyek alvás közben élénken mozognak, hangokat adnak, ami csak álmokkal magyarázható. Szóérzésük annyira megy, hogy egyes parancsokat, mint: egyél, feküdj le, jöjj ide, menj ki, nyisd ki az ajtót, – a karmozgások és arcjáték teljes elkerülése mellett is – helyesen megértik. Tovább azonban már nem megy a dolog. A karokkal való taglejtés, mint az emberi beszédnek közismert kísérőjelensége, Teuber szerint a csimpánzoknál is ki van fejlődve. Különben ez kézzel bíró emlősállatoknál természetes is, például a nyitott tenyér odatartása, ha a csimpánz valamit akar. Másfelől viszont meglepően emberi vonás az, ha a majom egyik kezével a fejét vagy a törzsét vakargatja, amikor valami felett gondolkodik és habozik. Nem szabad azonban elhallgatnunk, hogy az állatkertekben eddig nem tettek ilyen megfigyeléseket, vagy legalább is nem közölték azokat. Hasonló áll a majmok „bolhászkodásáról”, a test hátsó részének az alázatos barátság jeléül való odatartásáról, valamint arról a megfigyelésről is, hogy a majomállomány csimpánzai csókoláskor a rágott gyümölcsdarabokat szájukból a barát szájába tették. Teuber lehetségesnek tartja, hogy a csókmozgás eredete az utóbbiból indul ki. Megfigyelései szerint a csimpánzok nevetni és sírni is tudtak, mint az ember. Nevetésük azonban néma volt, erősebb jókedvük alkalmával csupán lélekző mozgásaik hallhatók. Sírásuk meg könny nélküli. A tulajdonképpeni intelligencia tekintetében a majmok feltűnő egyéni különbségeket árulnak el. Általában Teuber szerint nem emelhető ki eléggé a csimpánzok élesen kifejeződő egyénisége. Valamennyi nagyon gyorsan megtanulja az emelőszerkezettel ellátott vízvezeték használatát. Sőt annak működését csökkenteni is tudják, hogy a vízsugarat vele szabályozzák. A legnagyobb teljesítményt e téren kétségkívül az az intelligenciája által kiváló hím érte el, amelyik, mikor az ápoló a vízvezeték csapját az ajtón kívül elzárta, a hiábavaló kísérletek után, hogy vizet kapjon, kinyitotta az ajtót, elcsavarta a zárókészüléket, majd visszafutott és ivott. A csegónőstény időváltozás alkalmával is tanuságot tett intelligenciájáról. Ha kiengedték és az idő hűvös volt, akkor visszatért, elhozta gyajútakaróját, leterítette a földre és arra ült. Az eszközök használatát az bizonyítja, hogy a nagy hím véletlenül ott fekvő botot a nélkül, hogy arra tanították volna, a számára elérhetetlen banán leütésére használta. De nemcsak ez. Köhler írja a következőt: „Ha egy nádszál pl. nagyon rövid arra, hogy a kívánt tárgyat vele elérje, akkor másik vékonyabbat néhány centiméternyire az előbbibe beletol s így éri el a megfelelő hosszuságot”. Vajjon, nem az eszközkészítés kezdőfokának tarthatjuk-e ezt?

A csimpánzok betegségeit csak a fogságból ismerjük. Ezek pedig főleg azok a betegségek, amelyeket a fogságban való élés, a hazájuktól különböző idegen légkörben való felnövekedés és az emberekkel való érintkezés idéz elő. Némelyik csimpánz már Európába való jövetele alkalmával bőrbetegséggel van fertőzve, amelyről azonban még semmi közelebbit nem tudunk. A szőrök kihullanak, a bőr ráncos lesz, száraznak, fehérnek és korpásnak látszik. Sőt korpásan porzik, ha az állat az állandó viszketésre vakaródzik. E betegségre vonatkozólag a legfontosabb megállapításokat és tapasztalatokat a kölni állatkertben tették. A különben pompásan fejlett csimpánzon különös módon megérkezése után csak két évvel vált észrevehetővé a betegség. „Minden Afrika-utazó, aki Kamerunban vagy bárhol másutt csimpánzt nevel, – írja Wunderlich igazgató – ismerte ezt a betegséget, amely Afrikában a bennszülöttek között is gyakori, miért is egyszerűen néger betegségnek nevezik. Mindenki tudott is valami biztos gyógyszert. Valamennyit megpróbáltuk, de eredménytelenül.” Közben a majom egészen csupasz, ijesztő külsejű teremtmény lett, s reggeltől estig vakaródzott. Ekkor arzénkúrára szántuk el magunkat, ami segített is. De többször meg kellett szakítani a kúrát, mert használata következtében étvágytalanság állott be. A betegség tulajdonképpeni okozóját azonban nem sikerült megállapítani. Ebben a bőrbetegségben szenvedett az a csupasz csimpánz is, amely „Zizi-Bambula, a majomember” név alatt mint gorilla és néger nő állítólagos korcsa szerepelt. Élelmes reklámozói még 1908-ban is mint „Missing-Link”-et mutatták be „anyjával” együtt a hiszékeny párisi sajtónak és nagyközönségnek. A fiatal csimpánzokat nálunk főleg fejlődési betegségek látogatják, amiket a többé-kevésbbé zárt helyen való felnövekedés, a mesterséges ételek élvezete, szóval az európai kultúrélet hoz magával. Elsősorban csontbetegségek tehát ezek. Ilyen a közismert rachitis, az angol ipari proletariátus úgynevezett „angol betegsége”, amely a gyermekek görbe lábait okozza és csak gyermekkorban lép fel. A majmokon e mellett egy másik, újabban Pick által pontosabban tanulmányozott csontbetegség (ostitis fibrosa) is szerepel. Ez a csontanyag állandó feloldódásában és újra való lerakódásában áll és az egész életen át tart. Ilyen csontbetegségben szenvedett néhány hosszúéletű csimpánz is, s vastag, nagy fejük által tűntek fel. Kettő a londoni állatkertben élt, egy a drezdaiban s fejük háromszor olyan nagy volt, mint a közönséges csimpánzfej. Nill tapasztalatai alapján ítélve, régebben állítólag a foghús skorbutszerű megbetegedése is előfordult, az állkapocs csontszújával és a fogak kihullásával összekötve. Ez a betegség azonban nemcsak frissen befogott majmokon lépett fel, mint a rossz tápláltság következménye, hanem hosszabb idő mulva is általános vérmérgezés következtében halálokká válhatott, úgy mint például a papagájoknál. Újabban, amióta a tengeri utazás gyorsabb és a majmok tartása hygiénikusabb, ezekről a betegségekről kevesebbet hallunk. Ama betegségek közül, amelyekről az emberi társadalomban ma oly sokat beszélnek, főleg a vakbélgyulladás követel az elfogott csimpánzok között sok áldozatot. Angliában a vizsgált hatvanegy csimpánzhulla közül tíznél volt vakbélgyulladás a halál oka. A majmok leggonoszabb öldöklője mégis a tuberkulózis. Ez azonban nem csupán a közönséges tüdőgyulladás alakjában fordul elő, hanem a bélben, lépben és a nyakmirigyekben is felléphet. Ma hajlunk arra a nézetre, hogy ezt a betegséget ezek az állatok már az afrikai kikötővárosokban megszerzik, aminthogy a szárazföld belsejéből származó négerek is megkapják, mihelyt a partok tájára jönnek. De évek óta befogott és kifejlett csimpánzokat is megtámad a tuberkulózis és gyorsan végez velük. Példa erre a berlini állatkert Missie-je. Attól kezdve, hogy ápolója katonának vonult be, nem jutott többé a szabadba s unalmas, elerőtlenítő, szobai életet kellett élnie. Nem ritka azonban az sem, hogy az ember tuberkulózist vár, s a hulla vizsgálata anémiát, vérszegénységet, fonnyadt szerveket, nevezetesen zsugorodott lépet mutat. Végül fogoly csimpánzainknál bélférgeket is találunk. Azonban csak olyanokat, amelyek az emberen is előfordulnak, aminő az általánosan ismert gyermekgiliszta (Oxyuris vermicularis). Ez tömegesen is felléphet. Frissen befogott csimpánzoknál a tenyér bőrhólyagjaiban állítólag fonalférget (Filaria) találtak. Erre vonatkozó pontosabb vizsgálatok azonban még hiányoznak.