3. Orangutánok (Pongo Lacép.) [ Régi neve Simia. ]

FEJEZETEK

Az orang Ázsiában Borneo és Szumatra szigetén él. Teljes neve orangutang, erdei embert jelent.

Orangután.

Szumátrai orangután arcduzzanat nélkül. (Péter a drezdai állatkertből)

A Borneo-szigeti dajákok, meias- vagy majas-nak, Észak-Szumatrában (Deli) maras-nak nevezik. Elliot a majmokról szóló nagy munkájában az emberszabású majmok között a legalacsonyabb, az embertől a legtávolabb eső helyet juttatja neki. Az orangot már az első pillanatban megkülönböztethetjük afrikai rokonaitól, vékony, de többé-kevésbé hosszú és bozontos bundájának vörös színéről, melynek árnyalatai a világos és feketés sötét vörösbarna között ingadoznak. Ha közelebbről szemügyre vesszük, sok alaki sajátságot találunk nála. Ilyenek mindenekelőtt a túlhosszú karok, amelyek alig rövidebbek a gibbonénál s felegyenesedett testtartás mellett a bokáig leérnek. Az emberszabású majmok között az orangnak vannak a leghosszabb karjai s a legrövidebb lábszárai, ezért legtávolabb áll az embertől. Az agykoponya alakja tekintetében viszont éppen az orang áll legközelebb az emberhez, különösen gyermekkorban. Virchow Hans szerint az orangkoponyának ezt az „egész különlegesen emberi, sőt elképesztően emberi, szinte azt mondhatnók: kellemetlenül emberi vonását” a középarc felett meredeken feldomborodó homlok alkotja. Az arckoponya, ha ormányszerűen előre is áll kissé, mégis igen keskeny, az orrszélesség igen kicsi, a fiatal csimpánzénak a felénél is kisebb. Később ugyan az öreg hím orang koponyáján is kifejlődnek azok a csontlécek, amelyek a nagy majmokra jellemzőek; a nőstényekén azonban hiányoznak. A nőstények különben a szemöldöktarajok gyengébb fejlettsége következtében is hasonlóbbak az emberhez. Ugyanígy az orang fogazatában is látszólag az emberéhez hasonló változatosságot tapasztalunk. Legalább ezt bizonyította annak a koponyagyüjteménynek tanulmányozása, amelyet Abbott az Egyesült-Államok nemzeti múzeuma számára a Sekajan folyó mellett, Landack vidékén (Nyugat-Borneó) gyüjtött, s amelyeket Hrdlicka dolgozott fel tudományosan. ő a fogazat alapján néha még a teljesen kifejlett állatokat is el tudta különíteni. Talált számfeletti zápfogakat, valamint azt is gyakran észlelte, hogy az utolsó zápfogak – főleg a nőstényeken – feltűnően kicsinyek. Az orangnak elől csupasz koponyáját a hátulról előre nyúló haj éppúgy fedi be, mint ahogyan némely kopasz emberen látjuk. Testszőrözetük a háton ritka, a mellen vékony. Annál hosszabb és dúsabb azonban a vállakon, karokon, a test oldalain és a combokon, ahol kuszált sörény módjára lóg le s öreg hímeken 50 cm hosszúságot is elér. Utóbbiaknál még az ujjpercek hátoldalait is 10 cm hosszú szőr borítja. A vörösbarna bozontos bunda, a pohos has, a mértéktelenül hosszú alkarok, amelyeken a könyök felé irányuló szőrözet feltűnően kiáll, továbbá a fiatalkorban inkább keskeny és magashomlokú koponya, melyet a hátulról előre nyúló haj a tető közepéig betakar s mindez vörös színben, – az orangnak annyira jellegzetes majomkülsőt ad, hogy fekete rokonával, a csimpánzzal, amely az állatkertekben a legtöbbször ketrec-szomszédja vagy ketrec-társa, valóban semmi körülmények között nem téveszthető össze. Szemük kicsiny, a fülkagyló meg egész jelentéktelen.

Mindkét nemű öreg orang további szembetűnő ismertetőjele az erősen fejlett gégetömlő, amely Fick vizsgálatai szerint külső nyúlványaival a hónaljig leérhet s kifelé nyílásban végződik. E tömlőnek a hanghoz semmi köze, különben is az orang csaknem egészen néma. Ezért inkább hajlandók vagyunk feltenni, hogy a gégetömlő a légpárna vagy vízpárna szerepét tölti be, amelyen a nehéz koponya nyugszik. Öreg hímeken néha dús szakáll, sőt emberi értelemben vett kétségtelen bajusz is látható, amely azonban a felső ajkat jobbadán szabadon hagyja. Különleges díszük, amelynek célját és jelentőségét még teljes homály fedi, a félholdalakú, 20 cm hosszú s legszélesebb helyein 10 cm széles pofaduzzanatok. Ezek kötőszövetből és zsírból állanak s a halántéktól a szájig nyúlnak le. A gégetömlő és a pofaduzzanatok természetesen szemünkben egyáltalán nem teszik széppé az öreg orangot, sőt bennünk inkább a barátságtalan, utálatos szörny képét keltik. A pofaduzzanatok különben már korán felléphetnek náluk. A frankfurti állatkert egyik fiatal hím orángján, mely ülve mindössze 40 cm magas volt, már a következő évben megjelentek, miközben az állat súlya 6750 grammról 11850 grammra emelkedett. Ismét két év mulva pedig már egészen jól ki voltak fejlődve, s az állat súlya 24500 grammra, vagyis több mint háromszorosára növekedett.

Végül jellemző még az orangra, hogy a hátsó végtagok hüvelykujján a köröm hiányzik. Valószínűleg hiányzik ilyenkor az első ujjperc is, vagy talán össze van nőve a másodikkal. Az is lehet azonban, hogy ez az összenövés csak késői öregkorban áll be. Virchow Hans úgy erre, mint általában az ember és az emberszabású majmok lábára vonatkozólag, sokat ígérő vizsgálatokat végzett.

A két nem nagysága tekintetében az orangnál is olyan jelentékeny különbséget találunk, mint sok óvilági majomnál, de különösen az emberszabású majmoknál t. i. az öreg hím végül óriássá fejlődik. Matschie említi, hogy a berlini állattani múzeumban egy Szumatrából származó ilyen óriás orangnak a bőrét őrzik, amely a fejetetejétől a talpáig 1,80 m, lábszára pedig 90 cm hosszú. Egy másik szumatrai példányon 1883-ban végzett mérés eredménye az amszterdami Kerbert összehasonlító táblázatban 1,94 m fejtető–talp hosszúsággal szerepel. Másfelől viszont két, öregkorban elfogott és 1894-ben európai kiállításokon mutogatott Borneo-orang, a híres „Max és Móric” csak 1,33 illetve 1,38 m, a serdangi szultán által 1913-ban az amszterdami állatkertnek ajándékozott „Szultán” pedig csak 1,18 m magas volt. És mégis valamennyit joggal óriás orangnak nevezték. Az „óriás” kifejezés különben itt nem annyira az abszolút testmagasságra vonatkozik, hanem inkább arra a bámulatosan nagy felsőtestre: a hatalmas fejre, roppant széles vállakra, rendkívül hosszú karokra és kezekre, melyek – minden hasonlóságuk dacára is – az emberi arányokat tetemesen túlszárnyalják. Ha ilyen óriás orangnak a ketrece előtt megállunk, nem mindennapi látvány az, amikor a szalmán összekuporodva fekvő vörösbarna bozontú, medveszerű tömeg előttünk egyszerre megmozdul. Ha azután az óriási állat lassan felemeli leírhatatlanul rút fejét, amelyről a pofaduzzanatok mint valami nagy szemellenzők állanak el, ha előrenyúló torkát feltátja és sötétszínű, hatalmas fogait vicsorgatja s hozzá még a kicsiny, mélyenfekvő szemek is alattomosan villognak és a csupasz, ráncos gégetömlő a fej mozgásai alkalmával a mérhetetlenül széles vállak között ide-oda mozog, majd meg a hihetetlenül hosszú karok az ujjak hegyéig bozontos szőrrel fedett óriási kezeket a ketrec egyik végéből a másikba átnyujták s végül a szörnyeteg egész barátságtalan nagyságában és tömegében – mely mellett a legerősebb ember is gyermeknek tetszik – a szemlélő előtt felemelkedik: az valóban páratlan s akaratlanul is hátborzongást keltő feledhetetlen pillanat mindenki számára, még ha különben alig érdeklik is az állatok és a természetrajz.

Azonban ha a külső emberhasonlóság így csak puszta torzkép csupán, a fentemlített óriás-orang hullájának felnyitása alkalmával Fick mégis mindig újból elcsodálkozott, amikor annak „az emberéhez való egyenesen mesés belső hasonlóságát látta”. Saját bevallása szerint mindannyiszor felmerült előtte a kérdés, hogy ebből a Homo satyrus-ból mi hiányzik hát tulajdonképpen ahhoz, hogy Homo sapiens-nek lehessen nevezni? Mert mindazok a különbségek, amelyek a boncolás alkalmával itt-ott mutatkoztak, szorosan véve mégis csak egészen alárendelt jelentőségűek voltak. Kivételt egyedül az agyvelő alkotott. „Móric”-nál, az említett óriás-orangnál ez mindössze 400 grammot nyomott, szemben az ember 1350-1500 grammos agyvelejével.

Az orang rövid lábszárai térdben egészen kifelé fordulnak s a lábak alul oly ferdén ízülnek, hogy az állat a lábfejnek csak külső szélén, befelé fordított talppal, tud járni. Az ilyen hátsó végtagok ugyan pompásan alkalmasak kúszásra, annál kevésbbé azonban a földön való futásra. Ezért az orangot gyakran látjuk, amint testét kézbütykeire támaszkodó hosszú karjai között lóbálva előretólja s lassan, nagy fáradsággal úgy vonszolja magát, mintha mankón járna. Ha pedig – igaz, hogy csak a fogságban és ha felizgatják vagy arra kényszerítik – egészen felegyenesedve jár, akkor térdeit és derekát szinte természetellenesen előre hajlítja, hosszú karjait pedig keresztben vállai körül csavarja, mintha csak önmagát akarná átölelni. Nyilvánvalóan így még a legkönnyebben tudja megtartani az egyensúlyt, de így is csak kis darabon, lassan s ügyetlenül széjjelrakott lábakkal tud járni. Ellenben sajátságos végtagarányainál fogva, amelyek a mozgásműködést egészen a test elülső felére helyezik, annál ügyesebb és biztosabb kúszó. Sőt kizárólag a fákon való életre van utalva éppúgy mint a gibbon és bizonyára sokkal inkább, mint az afrikai emberszabású majmok. Az ujjak az utolsó perc feléig vagy harmadáig kötőhártyával vannak összekötve. A kifejezetten kúszó láb sajátossága az is, hogy a lábikrák fejletlenek s a sarkok keskenyek és laposak.