4. Vízi pockok (Arvicola Lacép.)

Jellemző bélyegeik – Blasius szerint – a következők: „Az alsó állkapocs első zápfogának rágófelületén 7 zománchurok s kívül négy, belül öt zománcborda, a másodikén öt egyszerű hurok, kívül és belül pedig 3–3 borda látható. A felső állkapocs második zápfogán négy zománchurok, kívül három, belül pedig két borda ötlik föl.”

A vízi pocok (Arvicola terrestris L.)

Vízi pocok (Arvicola terrestris L.).

A szakemberek egy része azt állítja, hogy csak egy vízipocokfaj van, más részük viszont azt vitatja, hogy főként az a fajta, amelyet kósza pocoknak neveznek eltérő életmódja révén is elkülöníthető, illetőleg önálló fajnak tekintendő, jóllehet testi bélyegeit illetőleg rendkívül hasonló a vízi pocokhoz. Mert az vitán fölül áll, hogy az életmódnak ez a nagyfokú különbözősége szembeszökő. A vízi pocok, mint neve is mutatja, a vízen és vízben él; főleg a csöndes, álló vizeket szereti. Olyan maga-ásta földalatti üregben lakik, amelynek bejáró csatornája a víz színén nyílik, onnan fölfelé irányul, s egy tágas katlanba torkollik; tulajdonképpeni lakókamrája rendesen innen nyúlik a víz felé. Itt sürög-forog, s ezen a területen keresi élelmét s eszébe sem jut nagyobb vándorlásokat tenni. A kósza pocok ellenben néha hetekig, sőt hónapokig is távol él a víztől. Vakondok módjára hosszú, sekély folyosókat ás, miközben kifordítja a menetei fölött levő növényeket és elrágja a gyökereket, s mindezzel természetesen sokkal több kárt tesz, mint túrásaival a vakondok.

Pfeiffer (1883) még egy érdekes sajátságára hívja fel a figyelmet, amelyet Schaffhausen környékének vízi pockain figyelt meg. S ez nem más, mint „a test mindkét oldalán egy-egy mirigyszerű, szőrtelen bőrképlet, amely hol gyöngébben, hol erősebben kifejlődve rendszerint megfigyelhető... Az ottani pockok itt leírt képlete mintegy 1.5 cm hosszú, 8 mm széles, mindkét ivaron megvan, s valami viasszerű váladékkal van bevonva... Vajjon mire való ez a bőrmirigy?” Erre a kérdésre Miller Gerrit felel meg közvetve az által, hogy az Arvicola jellemző bélyegei közt a test oldalain látható pézsmamirigyeket is kiemeli. Szerinte ezek a mirigyek az ivarok egymásra találásának célját szolgálják.

A vízi pocok testének egész hosszúsága 21–24 cm, s ebből 6.5–8.5 cm esik a farokra. Bundáját egyszínűnek mondhatjuk, mert a hátoldal szürkésbarna, vagy feketésbarna színe fokozatosan megy át a hasi oldal valamivel világosabb, fehéres, szürkés, esetleg csaknem feketés vagy szürkésfekete színébe. Ez az igazi vízi pocok, amelyet itt-ott vízi patkánynak is neveznek, abban különbözik a patkánytól, hogy feje kerek és vaskos, a fej hosszúságának egynegyedrészét sem elérő, feltűnően rövid fülei pedig a bundából ki sem látszanak. Farka is jóval rövidebb, s 130–140, körkörösen egyenletes elhelyezkedő pikkelygyűrűvel és rövid, merev szőrökkel is födött. Orra hegye hússzínű, szivárványhártyája feketésbarna, bajuszsörtéi feketék, itt-ott fehérhegyűek, metszőfogai barnássárgák. Nagyon sok színbeli eltérés ismeretes; tarkák is előfordulnak.

Állatunk – jelzett sokalakúságában – nemcsak Európában, hanem Ázsiában és Észak-Amerikában is otthonos. Trouessart, aki három fajt különböztet meg, az A. amphibius-t Nagy-Britanniára, az A. terrestris-t Skandináviára és Nyugat-Oroszországra, az A. scherman-t pedig Nyugat-Európára és Németországra mondja jellemzőnek. Nálunk is ezt az utóbbi változatot mutatták ki. Oroszországnak, Pleske szerint, csak legészakibb, tundrás területein hiányzik, s a hegyvidékeken is egészen a törpe nyir övéig hatol föl. Szatunin a Kaukázus észak-keleti kiágazásaiban, ezeknek minden folyójában, patakjában és tavában közönségesnek mondja.

A vízi és kósza pocok életmódja sokban a vakondokéra, de sokban a pézsmapocokéra is emlékeztet. A vizek közelében épített tanyák rendszerint egyszerűbbek, mint a szárazabb kertekben és szántóföldeken levők. Ez utóbbi helyeken többszáz lépésnyi hosszú folyosókat is ásnak az ú. n. kósza pockok, kamráikat pedig nagyobb földhányásaik egyikében építik. A hosszú folyosók rendszerint nagyon közel esnek a talaj fölszínéhez, s csak nagyon ritkán mélyebbek, mint amennyire a növények gyökerei leérnek. Gyakran oly sekélyek, hogy az állat ásás közben hullámzásba hozza a talajtetőt, s a folyosókat ember vagy állat sokszor szétrombolja, de a kósza pocok fáradhatatlanul kitatarozza őket, még ha ugyanazt a munkát aznap többször is el kell végeznie. Néha dűlőút alatt futnak a folyosók, s csak addig tartanak, amíg egy kocsi megy végig rajta. Az egyszer megválasztott folyosóirányt azonban az állat ilyenkor sem hajlandó megváltoztatni, hanem inkább újra meg újra kijavítgatja lakását. A kósza pocok párjával él ezekben a folyosókban, de az egyes párok örömest tanyáznak egymás szomszédságában. Állatunk futása nem nagyon gyors, de kitűnően ás és mesterien úszik. Csöndes helyeken nappal is éppúgy sürög-forog, mint éjjel, de mindig óvatos, s mihelyt észreveszi, hogy figyelik, azonnal elbúvik. Csak a nád közt lehet könnyebben megfigyelni.

A vízi pocok érzékei közt a látás és hallás a legfejlettebb. Táplálékát leginkább a növényországból szedi, s emiatt gyakran fölötte kártékony, legfőként, ha kertekben üti föl sátorfáját. Nem egy könnyen riasztható el, s ha valahol befészkelődött, önként csak akkor áll odább, ha ott már minden megehetőt elpusztított.

Az erdészet köréből hasonló tapasztalatai vannak Altumnak is. Szerinte „a hódon kívül nem ismerek más itteni emlősfajt, amely egyénenként annyi pusztítást tudna végezni, mint a vízi pocok...” Erőteljes, karvastagságú fák, legjobb növésükben egyszerre csak fonnyadni kezdenek, s ha megmozgatjuk, azonnal érezhetjük, hogy nagyon lazán állanak a földben. Nem sok megerőltetésünkbe kerül, s máris kihúzhatjuk, vagy kidönthetjük azokat. A rágás nyoma rögtön elárulja, hogy mi volt a kártevő.

A tavakban a vízi pocok aránylag sokkal kevesebb kárt okoz, azt az egyet természetesen nem számítva, hogy átvájja a töltéseket s így nem egyszer lecsapolja a vizet. Ilyen helyeken rendesen a nád szárával táplálkozik, mégpedig nagyon sajátos módon. Valóságos ebédlőasztalt készít magának; ezeket az asztalokat zöld sásból tákolja össze, s a víz színe fölött néhány centiméternyire a megtördelt nádtörzsekre erősíti. Az asztalokat szilárdan készíti; átmérőjük 20–30 cm, s fölül egészen laposak. Ezeket az állat csak nyugvó- és étkezőhelyül használja. A vízi pockok nyáron csaknem kizárólag náddal táplálkoznak; miután a nádszárat a víz szintjében lerágták, szájukba véve a legközelebbi asztalig úsznak. Odaérkezve fölegyenesednek, a nádszálat kezeik közé fogják, s addig majszolnak, míg elfogyasztották. Ha eggyel végeztek, mást hoznak, s ezt, ha senki sem háborgatja, addig folytatják, amíg teljesen jóllaknak. Nem szeretik, ha ilyenkor megfigyelik őket, s a legcsekélyebb neszre, vagy a nagy távolságban arra menő ember megpillantásakor azonnal a vízbe vetik magukat és rejtekhelyükre menekülnek. De ha zavartalanul végezhették étkezésüket, akkor ebédlőasztalukon összekuporodnak és hosszabb ideig pihennek.

A vizekben rovarok, ezek álcái, békaporontyok, kis halak és rákok is szerepelnek a pocok étlapján. A szárazföldön megtámadják a mezei pockokat s más kis rágcsálókat, kirabolják a földön fészkelő madarak fészkeit, összerágják a tímárok puhítóba tett nyers bőreit, stb.

Ősszel kibővítik lakásukat; ugyanis éléskamrát építenek hozzá. Az éléskamrát a közelben levő kertekből és szántóföldekről borsóval, babbal, hagymával és pityókával töltik meg, s késő ősszel és kora tavasszal, vagy ameddig az időjárás még enyhe, ezt a készletet fogyasztják. Csak kemény hidegben merülnek álomba, de ekkor sem merevednek meg. A vízi és kósza pocok nyomait csak nagyon ritkán lehet látni a havon, mert a hidegebb évszakban rendesen nem hagyja el vackát. Hébe-hóba azonban – úgy látszik – vándorútra is kél.

A vízi pockok nagyon szaporák. Földalatti meleg, puhára bélelt fészkében évente háromszor-négyszer 2–7 fiókát hoz a világra. Gyakran ugyanabból az alomból való fiai is különböző színűek. „Az üreg mélysége, – mondja Landois – amelyben fészküket rakják, 30–60 cm közt váltakozik és mindig több folyosó vezet belé. A gömbölyű, 15–20 cm átmérőjű, finom gyökérrostokból készült fészek teljesen kitölti az üreget, és oly puha és meleg, hogy bármely madárfészekkel is versenyre kelhet.” Néha sűrű bozótban, közvetlenül a föld színén, vagy a nádasban bukkanunk fészkére. A párzást a hím és nőstény hosszabban tartó enyelgése előzi meg; különösen a hím viselkedik nagyon különösen. Néha oly gyorsan forog a vízen, hogy úgy látszik, mintha valami erős örvény forgatná, sodorgatná.

A vízi pocok legveszedelmesebb ellenségei a menyét és hermelin, mert nem csupán földalatti folyosóiba, hanem még a vízbe is követik. A föld felszínén a kuvik, gyöngybagoly, görény és macska is elfogdossa. Altum szerint vándorlás közben, az Északi-tenger dünéin, a réti fülesbagoly tizedeli meg soraikat; ott ugyanis rendkívül veszedelmes kártevő, mert a dünéket megkötő vadzabnak gyökereit rágja el. Általában véve azonban a vízi pocok meglehetősen védve van a ragadozók ellen, s annál sürgősebb teendője az embernek, hogy könyörtelen irtására mindent elkövessen. Csapóvasak, vagy a földbe ásott nagy fazekak, amelyekből a falak símasága miatt nem tud kimászni, nem sokat érnek, mert többnyire mind a kettőt kikerüli. Ilyeténformán csak egy módja van a védekezésnek: folyosóit feltárni, hogy levegő és világosság hatolhasson beléjük. „Ennek megtörténte után – mondja Schacht – a pocok már néhány pillanat mulva kíváncsian kikandikál, de nyomban eltűnik, s azonnal új folyosót kezd ásni föltárt lakása alatt. Hogy kicsalogassuk, petrezselyem-gyökeret teszünk a nyílás elé, mert ez kedvenc csemegéje, s amint előbúvik, rögtön kioltjuk életét. Igaz, hogy pocokra vadászni nem éppen nemes sport, de ez a vad még mindig megér egy töltés puskaport.” A vesztfáliai kertészek, ha minden más csütörtököt mondott, mindig ehhez a kipróbált módszerhez folyamodnak.