1. család: Lajhár-félék (Bradypodidae)

FEJEZETEK

A lajhárok nagyon ostoba és lomha teremtések benyomását keltik. Ezt nem megrováskép mondjuk, mert említett tulajdonságaik egyhangú, egyoldalú és meghatározott, kényelmes életmódjukhoz való alkalmazkodás: valamennyien kapaszkodó, kúszó állatok, melyeknek a táplálék egyenesen szájukba lóg. Ennek az életmódnak célszerűen, mellső végtagjaik jelentékenyen hosszabbak, mint a hátsók, lábaik hatalmas sarlóalakú karmokkal fegyverzettek; lábaik egész megalkotottsága sajátságos függő életmódjuknak felel meg. A karmok erős görbültsége és a teljesen összenőtt lábujjak, melyek közös bőr alatt fekszenek, lehetővé teszik, hogy a lajhárok az izmok minden megfeszítése nélkül függhetnek az ágakon; ehhez járul még az is, hogy keskeny, bőrszerű hártyával bevont, homorú és oldalt befelé tartott talpuk szorosan hozzásímul a vastagabb ágakhoz. Csontalkatuk is kedvez a nyak és a végtagok nagyobb mozgékonyságának. A nyakcsigolyák száma egyik nemnél különös módon hatra csökkent ugyan, de egy más nemnél kilencig emelkedik; ez a nem fejét valóban majdnem meg tudja fordítani tengelye körül, mint a bagoly, úgyhogy függő kúszásnál arca előre néz. A nyakcsigolyák számának fölötte meglepő különbsége nem sokat számít, mert végeredményben a bordafüggelékek többé-kevésbé kialakult voltától függ, hogy melyik csigolyát nevezzük nyak- és melyiket mellcsigolyának. A bordákat tartó csigolyák száma 14-ről 24-re emelkedik, ez a legnagyobb szám az emlősöknél, a bordákat nem tartó csigolyák száma mindössze 3–4. A bordák szélessége nem elég tekintélyes. (Giebel.) Mindez bizonyára azzal hozható összefüggésbe, hogy a függő helyzetben a belső részeket is kell valaminek tartani. A két alsó lábszárcsont (síp- és szárkapocscsont) vége nem nőtt össze, izület nincsen, úgyhogy „rendkívüli mértékben lehetővé teszik a befelé való forgatást”. (Weber.) A végtagok „szokatlanul karcsúak és a fán való lomha életmódnak megfelelően nagyon soványak”. (Bronn.) A lajhárok végtagjainak alkata annyira egyoldalúan a fákon való tartózkodáshoz van szabva, hogy a földön, ahová önként csak a legkényszerítőbb szükségben jönnek, könyökre támaszkodva a leggyámoltalanabb módon tolják magukat tovább s minden egyenetlenségen sarlókarmaikkal vonszolják át magukat. Alváskor a lajhár egész teste úgyszólván gomolyaggá zsugorodik össze, lábait élesen befelé fordítja és mivel az állat idejének legnagyobb részét alva tölti, azért véredényrendszerében ismét találkozunk az „artériás csodarecékkel, melyek főként a végtagokon alakultak ki”. (Weber.) Ezek lehetetlenné teszik a vér megrekedését, ami máskülönben a hosszú alvás alatt az összezárt végtagokban előállna.

De legérdekesebb az eltérő testtartáshoz való alkalmazkodásban (hasuk felül van), hogy egész szőrzetük nem a háton válik kétfelé, hanem a hason és a hát felé fekszik. A Bradypodidae szőrzete teljesen eltérő a többi emlősétől. „Ezt egyedül a lajhároknál előforduló fedőréteg okozza”, mely a szőrnek „szénaszerű külsőt ad”, és „amelyek sejtjei oly lazán állnak egymás mellett, hogy moszatok is tenyésznek köztük s az állat hátának és a végtagok külső felének zöldes árnyalatot is adhatnak... Ez a moszatvegetáció a fogságban hamar eltűnik, hazájának nedves-meleg éghajlatával ellentétben”. (Weber.) Bármint gondolkodunk is a természetben előforduló utánzásokról, a mimikriről, vagy más egyébről, nem vonható kétségbe, hogy a lajhár szőrének minősége és zöldes árnyalata nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a lajhár el ne üssön környezetétől. A lajhárhoz még nem éppen közönséges állati vendégek is be szoktak térni. Seitz egy hangyával való együttélésről beszél és egy molyról, mely a lajhár bundájában tanyázik. Még életében: mennyire jellemző ez a lajháréletre!

A lajhárok feje gömbölyded, rövid és majomszerű; szájnyílása kicsi, ajkai többé-kevésbé kemények s csak keveset mozgathatók. Szemük és fülkagylóik kicsinyek, az utóbbiak mindig a szőr alatt vannak. A fark alig látható csonk. A koponyán a járomív teljesen nem zár ugyan, de „jellemzi egy lefelé folytatódó nyúlvány, mely a harmadkori Elotherium-on és Pleistocén Diprotodon-on kívül csak a Gravigrada-nál és a Glyptodontidae-nél, a Xenarthra két kihalt családjánál fordul elő s így találóan utal vérrokonságra”. (Weber.) Fogazatuk mindegyik oldalon öt, hengeralakú zápfogból áll, melyeknek eleje olykor szemfogszerű; az alsó sorban rendesen csak 4–4 fog van, vagy csak fogmaradványok. Simon az embrió alsó álkapcsában metszőfogakat is mutatott ki, amiből azt a jogos következtetést vonta le, hogy a Bradypodidae őseinek metszőfogaik is voltak. Arra a véleményre jutott még, hogy az addig zápfognak mondott első fog inkább szemfog. Ennek megfelelően úgy találta, hogy ez a fog a hímeknél mint másodlagos nemi jelleg jól fejlett, a nőstényeknél ellenben elsatnyult.

A gyomor hosszúkás, félholdalakú, jobb és bal oldalra osztott, e részek között torkollik be a nyelőcső; a jobb fél kisebb és bélszerűen háromszor csavarodott, bal felét vastag, izomszerű ráncok három különálló kamrára osztják. A szív, a máj és a lép feltűnően kicsinyek. A légzőcső is szokatlan alakú; sokszor feltűnően hosszú és a mellüregben hurkot alkot. Erre a madarakra emlékeztető jelenségre újabban Simon L.-nak embriókon végzett vizsgálatai derítettek fényt. Megállapította, hogy a fiatalabb embrió tracheája más alakú, a hurok tehát postembrionális képződmény. „Feltevésem szerint úgy keletkeztek a hurkok, hogy a légcső kénytelen a nyak totális forgását követni. A légcső gyorsabban nő, mint a mellkas és ezért felgöngyölödik. A növekedésnél a porcgyűrűk nem szaporodnak. Röviden szólva: a légcső csavarodásai funkcionális alkalmazkodás eredménye. Agyvelejük kicsi, kevés tekervénnyel, ami csekély szellemi képességre vall.