TIZENKETTEDIK REND: Újvilági foghíjas emlősök (Xenarthra)

FEJEZETEK

Míg az óvilági foghíjasok mindegyik nemét, a földi malacokat és a tobzoskákat az ő kevés fajukkal ma önálló rendbe sorozzák, mert nincsenek közelebbi vonatkozásban, addig az amerikai foghíjasokat, a páncélosokat, hangyászokat és lajhárokat egy rendbe, Xenarthra foglalják, annak ellenére, hogy külsejük, táplálkozásuk és életmódjuk igen különböző. És joggal. Mert különös ismertetőjelük, az utolsó mell- és ágyékcsigolyákon levő ú. n. mellékizületek, melyek valószínűen összes kihalt rokonaiknál is megvoltak, ma már nem utalnak ugyan semmi közös vonásra az annyira eltérő élet- és mozgási módokban, de éppen az ilyen jelentékteleneknek látszó jegyek, melyek egyébként különböző állatszaporulatokban közösek,átöröklött tulajdonságoknak tekintendők és a törzsrokonság bizonyítékai. Az újvilági foghíjasoknál kiegészítik ezeket a bizonyítékokat az egyre nagyobb számban megismert kihalt alakok, melyek az élők közt mutatkozó ellentéteket kiegyenlítik és arra mutatnak, hogy az élők szórványos és gyenge maradványai egy valamikor kiterjedt emlősrendnek. Virágzásuk ideje a Harmadkorba esik, amikor ezek a legtöbbször óriás termetű állatok uralkodtak a délamerikai állatvilágban. „Ebben a rendben a többi méhlepénnyel bíró állatokkal szemben, minden irányban van valami idegenszerűség. Úgy tűnnek fel, mint az aggastyánok, mintha elsatnyultak volna, nem illenek már a mi korunkba. Sok rokon kihalása miatt elhagyott, önmagában összefüggéstelen csoport, mely valószínűleg a természetnek nagy kihalási állományába tartozik.” (Carus Sterne).