2. Csupaszfarkú tatuk (Cabassus Mc. Murtr.)

[Régibb nevei: Lysiurus, Xenurus.]

A Trouessart-féle emlőskatalógusban újabban Cabassus Mac. Murtr., indián nyelven „cabassú” néven különválasztott csupaszfarkú páncélosok neme már lényegesebb sajátságokkal bír. A figyelmes kutató oly jelenségekre talál, melyek átmenetet jelentenek a legnagyobb élő páncélosokhoz. Ezektől, fogazatukat és nagyságukat kivéve, éppen nemüket jellemző sajátságukban különböznek: ez a csupasz, csak néhány bőrpajzzsal fedett fark, mely iskolapélda arra a nem eléggé megszívlelhető alapigazságra, hogy a természet berendezkedése nem olyan csodálatosan célszerű, mint azt oly előszeretettel hinni és állítani szoktuk. Az állat csupasz farkát a földön vonszolja maga után, nem eléggé védett és könnyen sérül, nevezetesen a fogságban, gennyed és az állat elpusztul. Valószínű, hogy a szabadban élő állatoknál sincs máskép.

A csupaszfarkú páncélosok általában nehézkesebbek, esetlenebbek és tehetetlenebbek, mint az előbb említett állatok. Még azok is, melyek alig nagyobbak az említetteknél. Hozzájárul ehhez, hogy ezeket az állatokat az állatkertekben alig láthatjuk kifogástalan, erőteljes egészségi állapotban. Nálunk rendesen nem élnek soká. Már a mellső lábak hatalmas, élénk szaruszínű karmai is, melyek közül egyik igen nagy, valami ügyetlen benyomást keltenek és a következő nemre, az óriás páncélosokra emlékeztetnek. A fülek állása is elüt a többi páncélosétól; a fülek nem hosszúak, de szélesek, kerek alakúak, körülbelül mint a lóhere levelének harmadrésze és látszólag mindig ernyedten feküsznek.

A csupaszfarkú tatu (Cabassus unicinctus L.)

A csupaszfarkú páncélosokból is több fajt kell megkülönböztetni. Legfontosabb a Cabassus unicinctus L. (igen helytelen elnevezés, mert 12–13 öve van! Ez a faj Guyanában, Braziliában, Paraguayban és Peruban él. Legfontosabb alfaja a C. u. gymnurus Ill.; Sao Paulo és Minas Geraës (Dél-Brazilia) és Costarica (?) a hazája.

„A Dasypus (Xenurus) gymnurus – a braziliaiaknál „rabo molle” – nem oly gyakori, mint a közönséges tatu, de nem is ritka. Ez aránylag a legerősebb tatu. Nem kedveli a sűrű őserdőket, inkább ezeknek szélén és a szabad mezőn tartózkodik. A birtokomba került példányokat kutyáim nappal hajszolták fel; úgy látszik nappal is szokott dolgai után járni. Még a legerősebb kutyák sem tudnak benne kárt tenni. Páncélja oly széles és kemény, hogy a kutyák futás közben nem tudják fogaikkal lefogni és ha hasi részén is kapják el, elég, ha a tatu hatalmas karmaival a kutya orra felé üt, a kutya kénytelen elengedni, ha nem akarja orrát megtépáztatni. A kutyák rendesen addig foglalkoztatják a tatut, míg a közelben levő vadász megérkezik.”

Hensel szerint a csupaszfarkú tatu veszedelmes ellensége a termeszeknek, ezért megérdemelné, hogy az ember kímélje. „A rabo molle ereje hihetetlen nagy. Az ember még úgy sem tudja lefogni, ha ráfekszik, mert a tatu felemeli és elillan. A nagy erőnek megfelelően húsa kemény és vörös. Nem is eszik, mert általánosan elterjedt róla az a nézet, hogy döggel is táplálkozik. Hogy ez a vélemény min alapszik, azt nehéz megállapítani, mert saját tapasztalataim szerint a rabo molle csak termeszekkel él, mást sohasem találtam gyomrában.”

A csupaszfarkú tatu nem látszik nagyon szaporának; Hensel csak egy vemhes nőstényt látott ugyan, de ennek csak egy magzata volt. Ez különösen azért érdekes jelenség, mert a közönséges páncélos állatok rendesen ikreket szülnek.