2. Bandikutok (Perameles W. Geoffr.)

Az erszényes borzfélék családját főképpen ezek az ormányos erszényesek képviselik, melyek hazájukban bandikut néven ismeretesek. A többi csoportoktól a koponya és a fogazat alkotásában rejlő különbségektől eltekintve, főleg a középhosszúságú vagy rövid füleik révén térnek el, melynek következtében hegyes arcorruk még hegyesebbnek, kiszökellőbbnek látszik, de abban is, hogy farkuk végén nem viselnek kefesörtéket.

A bandikutok közönségesek és nagy elterjedésnek örvendenek, a gyarmatosok jól ismerik azokról a pusztításaikról, melyeket kertekben és megmunkált földekben véghezvisznek. Táplálékuk gyökerekből, gumókból, bogyókból, lehulló és romlott gyümölcsből és más növényi eledelből áll, de a rovarokat és férgeket is kedvelik. Abból a nagymennyiségű földből következtetve, amelyet gyomrukban találtak, úgy látszik, a férgek szolgáltatják főtáplálékukat.

Az ausztráliai fajokat két csoportba lehetne elkülöníteni. A magasabb hegyvidéki fajoknak hosszú, hegyes fülei vannak, amelyek elől összecsukva a szemeken túlérnek. Azonkívül talpuk hátul szőrös. A síkságokon élőknek rövid, kerek fülei előrehajtva alig vagy éppen a szemekig érnek, talpuk pedig a középen és innen kezdve hátrafelé egészen csupasz.

A közép- és hosszúfülű formákra vonatkozólag pedig még megjegyezhetjük, hogy ezek között a közönséges ormányos bandikut az egyedüli faj, mely nem visel csíkokat. Valamennyi többi fajnak harántsávjai vannak.

Az ormányos bandikut (Perameles nasuta Geoffr.)

Ormányos bandikut (Perameles nasuta Geoffr.).

Sajátságos erszényes ez, amely éppúgy hasonlít a nyúlhoz, mint valami cickányhoz. Jogosan viseli nevét, amennyiben ormányszerűen megnyúlt orra van. Ugyanis az orrnak a hegye messze túlér az alsó ajkon. A rövid szőrökkel megrakott fülek alul szélesek, de csakhamar kihegyesednek; szemeik kicsinyek. Megnyúlt testük középhosszú, röviden szőrös és petyhüdt farkat visel és meglehetősen karcsú végtagokon pihen; ezek közül a hátsók majdnem kétszer olyan hosszúak, mint az elülsők.

A két elülső láb szélső ujjait csak szemölcsök jelzik és annyira hátraszorultak és a szőrök annyira el vannak rejtve, hogy nehéz azokat megtalálni. A többi három ujj, amelyekre az állat járáskor rálép, erős, sarlóalakú karmokat visel.

Nem éppen vastag, de meglehetős hosszú- és merevszőrű, szinte sörtés bundájukat rövidebb és gyérebb gyapjúszőrök és hosszabb sörényszőrök alkotják. Szőrözete felül fakósárgán, barnásan és feketén preckelt, ami az egyes szőrök kétféle színezete folytán jön létre, ezek ugyanis alul szürkék és aztán fokozatosan mennek át a fekete árnylatba, gyakran azonban barnás fakósárga színben végződnek. Hasa piszkos sárgásfehér, a hátsó lábai felül világos sárgásbarnák. Farka felül feketésbarna, alul világos gesztenyebarna. Fülei a szélükön barnás szőrökkel benőttek, de gyéren, úgyhogy csupasz bőrük mindenütt áttetszik. Felnőtt példányok elérik az 50 cm-t, beleszámítva farkukat is, mely 12 cm-nél nem hosszabb. Vállmagasságuk legfeljebb 10 cm.

Gould hangsúlyozza, hogy erről az állatról annakidején, milyen keveset tudtak, pedig Ausztráliának legismertebb részét: keleti felét lakja. S ma is körülbelül ezt mondhatjuk. Az állat nem nagy számmal fordul elő szétszórva a tenger és a hegyvidék közötti földterületen. Itt a száraz, köves helyeket keresi fel, s minden egyéb hasonló területen, még Sydney környékén is éppen olyan gyakori, mint másutt.

Tápláléka hagymagumókból és más gyökerekből áll, amelyeket erős elülső karmaival könnyen kiás.

A tazmániai bandikut (Perameles gunni Gray)

Az előbbi hátán kétoldalt lefutó négy sötét harántcsíkjában különbözik, továbbá abban, hogy hátszőrei alul szürkék, végükön feketék és sárgásbarnák, s hogy teste oldalt halványabb, s hogy farka tövén felül fekete foltot visel. Ennek a fajnak gyapjúja is lágy, nem sörtés. Hossza 16 hüvelyk, mondja Giebel. Állatunk nagyobbára, ha nem is kizárólag, gyökerekből és gombákból él. Hazája Tazmánia.

A csíkos bandikut (Perameles bougainvillei Quoy & Gaim)

[Más neve: myosorus.]

Ez a faj tulajdonképpen két földrajzi változatban ismeretes, melyek csak prémjük világosabb és sötétebb árnyalatában térnek el egymástól, s azért is azokat itt együttesen tárgyaljuk.

A nyugatausztráliai csíkos bandikutról Gould a következőket írja:” Tápláléka rovarokból, magvakból és gabonaszemekből áll. Gyorsan és ügyesen ássa meg lyukait a földben és ezekbe, valamint kidűlt fák odvaiba menekül, ha a szabad természetben valami ellenfele üldözőbe veszi. Egyébként a legsűrűbb bozótokban tanyáz. Legszívesebben rejtőzik el a kazuarinák fiatal, sűrű csemetéi között s itten összetákolt fészkét a föld mélyedésébe építi és olyan füvekből és más növényekből rakja össze, amelyek a környéki vegetációhoz színre annyira hasonlók, hogy attól alig különböztethetők meg, s ezt fokozza még az a körülmény is, hogy a fészeknek nincsen látható ki- és bejárata az állat részére. A fészket rendszerint egy pár lakja; a fiatalok száma 3–4 körül változik. Gilbert szerint az összes erszényesek között, melyeket ismert, ennek az állatnak a bőrét legnehezebb lenyúzni. Bőre ugyanis annyira finom, hogy egy rajta fennakadt csontnak a súlya is elégséges ahhoz, hogy a bőrt a testről leszakítsa és sokszor eleven példányokkal is találkozunk, melyeknek farka egészen hiányzik, vagy legalább is meg van sérülve.

A valódi csíkos bandikut (P. bougainvillei fasciata Gray) erőteljesen kifejlődött és felváltva világos és sötét harántsávjaival kétségkívül vonzó külsejű állat. Kár, hogy oly kis számmal kerül elevenen Európába. Húsa, megfőzve kitűnő, finom pecsenyének bizonyult, mint az ebbe a csoportba tartozó többi faj húsa is.”

A pápuai bandikut (Perameles doreyana Quoy & Gaim.)

Az új-guineai szigetvilágnak ez a jellegzetes bandikut-faja csak négy felső metszőfogat visel és nagyságával, megnyúlt arcorrával és rövid végtagjaival tűnik ki. Hagen a pápuákról írt megfigyeléseiben és tanulmányaiban érdekes adatokat közöl ennek az állatnak életéről, melyet tévesen erszényesnyestnek nevez.

„A Perameles doreyana az egész szigeten mindenütt előfordul, közönséges és jellemző erre a vidékre és sajátságos hangja van. Kemény, szúrós a sörénye, nagyságra a patkányhoz hasonló, de nagyobb, s főleg estefelé a Lalangszavannákon, az ugar földek bozótjai között a földön szaladgál. Hangját azonban egész nap hallatja.